Absztrakt

A tanulmány áttekintést ad arról, hogy miként alakulnak a világ népesedési folyamatai, és milyen hatást gyakorolnak a lakossági összetétel alakulására globális, európai és hazai szinten. A hazai népességszám és életkori összetétel előrejelzése alapján, főbb csoportokban települési szintű kitekintést nyújt a lakosság várható térbeli elhelyezkedésére. Ezeket az adatokat a felhasználók modellezési munkákban alkalmazzák. Kiemelten foglalkozik az írás a nemzetközi migráció Magyarországra gyakorolt hatásával, annak térbeli eloszlásával. A népesség előrejelzése fontos kiinduló tájékoztatást jelent a hosszú távú és nagy távlatú tervezés számára. A szerző rendszeresen készít 15–30 évre szóló regionális és települési szintű prognózisokat, amelyek a jelenlegi életkori struktúra korlátait és lehetőségeit ismertetik a felhasználókkal. A tanulmány emellett bemutatja, milyen várható értékek, eloszlások lesznek, s kitér Budapest demográfiai jellemzőinek alakulására.

Kulcsszavak: Magyarország, Budapest, migráns népesség, lakosságszám-előrejelzés főbb korcsoportok szerint, külföldiek Budapesten

Everything passes, except the past. – Minden elmúlik, kivéve a múltat.

(Tervuren: Afrika Múzeum bejárati felirata, Belgium)

Globális trendek

Minden nemzedék fontolgatja, hogy máshol, mással is éljen, az álmok és az egyre bővebben elérhető híradások hívogatják őket, de vajon ebből mi, mikor és hogyan teljesül? És van úgy, hogy visszatekintve később hasznosnak bizonyul, időszerű vagy elmaradó az a döntés, amelyet később pótolni már kétséges.

A világ népessége naponta százötvenezer fővel nő, ebből átlagosan kétszázötvenezer a születések és százezer a halálesetek száma. És ezt a képet rajzolja át a térbeli mobilitás.^[1]https://www.worldometers.info/world-population/ A Föld népességnövekedése évente 83 millió fő. A Föld népességszám-változása gyorsuló, az elmúlt kétszáz év alatt hétszeresére nőtt az emberiség lélekszáma. Az előreszámítások szerint 2100-ra várhatóan eléri a tizenegymilliárd főt. Ennek megvalósulásában Kína és India lakossága játssza a főszerepet.

Napjainkban a húsz év alatti anyák szülési aránya a világon a 10%-ot sem éri el, és évente több mint négymillió anya negyvenöt éves kor felett ad életet gyermekének. A gyermekvállalás életkori eltolódása két dologgal hozható összefüggésbe. Az egyik a születéskor átlagosan várható élettartam növekedése, a másik, hogy a termékenység eszközeinek felhasználása bővül. Említhetjük itt a védekezés lehetőségeit, illetve az élettudományok eredményeinek gyakorlati alkalmazását. Dirk J. van de Kaa (1987) holland demográfus írta le először az úgynevezett második demográfiai átmenet elméletét, amely a gyermekvállalás későbbi életkorra tolódásával és alacsonyabb gyermekvállalási hajlandósággal jellemezhető. Az 1974-es demográfiai világkongresszus a fejlődő világ népességnövekedése korlátozásának, mérséklésének módját a korai gyermekvállalás visszaszorításában látta, s ennek folyamata négy évtizeddel később már kiteljesedett. Napjainkban egyre több országban – köztük Magyarországon is – több gyermek születik harminc év feletti anyáktól, mint harminc év alattiaktól.^[2]https://yaleglobal.yale.edu/content/world-population-2020-overview A nők biológiai fejlődéséhez képest (korábbi biológiai termékenység, új orvosi megoldások, kései és mesterséges gyermekvállalás) lassabban módosul, következésképpen rövidül a rendelkezésre álló úgynevezett propagatív (szülőképes) időszak, amelyet alulról korlátoz a hosszú ideig tartó tanulás is.

A kontinenseket tekintve beszélünk gyors növekedésű Afrikáról (2% felett/év), Ázsia, Észak- és Dél-Amerika 1-2%-os növekedésű, Európa pedig a stabil kategóriába sorolható (bevándorlás nélkül azonban csökkenő).

Az adatok azt a kérdést is felvetik, hogy hány embert képes eltartani a Föld, hogyan változik az életkori összetétel és a területi egyenlőtlenség. És azzal, hogy az emberek egyik földrajzi helyről áramlanak a másikra – egyre nagyobb távolságra –, vajon miként „viszik” magukkal a népesedési magatartást, azt, amely a korábbi lakóhelyükön valósult volna meg, illetve a célországban miként veszik fel az ottani jellemzőket. Itt arra gondolhatunk, hogy megváltozik például a termékenységük, vagy viszik magukkal a kedvezőtlen genetikai, életmódbeli magatartást, és rövidebb, beteges életet élnek, korábban halnak meg, mint ami a befogadó ország lakosságára jellemző.

Az új globális migrációs trendek megjelenésének kiváltó okait itt nincs módunk részletesebben elemezni, de megemlítendő, hogy a történelmi migráció kiváltó oka a munkavállalás, a megélhetés volt. (Mi munkaerőt kértünk, és emberek érkeztek.) A 20. század elején nagy távolságokra is elmozdult a termelés, közelebb került a nyersanyaglelőhelyekhez, a műszaki infrastruktúra kiépülésével javult a térbeli elérhetőség, és a hetvenes években elindult a globalizáció. A feldolgozóipar egyre jobban a fogyasztás és a munkaerőpiac, majd a szakképzett munkaerő helyéhez igazodott. A termelés minőségi jegyeinek elterjesztése, a virtuális világ bővülése függetlenítette a termelés egyes egységeit. A kecsegtető online információk, a turizmus nagymértékben közrejátszott abban, hogy a világ távoli helyein is tudomást szerezzenek az életminőség eltéréseiről. A klímaváltozás, a human being és a függetlenség arra ösztönözte az embereket, hogy ne tehetetlenül nézzék a helyi történéseket, netán ott várják ki életük javulását, hanem a térbeli mozgás mellett döntsenek. A migráció témakörében felértékelődött a szakképzettek szerepe és jelentősége: a menekülteknek csupán egyhatod része magasan képzett, akik hívogató, támogató befogadáshoz jutottak.

A korábbi történelmi migrációs folyamatokban az is benne foglaltatott, hogy a vándorok tőkét, tapasztalatot akartak szerezni, majd hazatértek. Az új tendencia az, hogy a fiatalok intenzívebben mozognak a szüleiknél, és kevesebb a visszatérés. A családok útra kelése azt is jelenti, hogy csapot-papot otthagynak. Az elinduláshoz nem szükséges akkora erőforrásgyűjtés, kockázatvállalás, mint korábban, a jelentősebb ,,push” hatások eredményeképpen. Arra ma még nincs globális, csak regionális válasz, hogy vajon a taszító erők váltak erőteljesebbé, vagy a hívogató erők. A politikai törekvések is arról szólnak, hogy támogassuk ezt vagy azt az országot. Az idősek maguk is mobilisabbá váltak, vagy az életminőség, vagy a klíma miatt; például Magyarországon számottevő a hatvan év felettiek bevándorlása.

A fejlett világ társadalmainak elöregedésére mégsem lesz megoldás a nemzetközi migráció, a kockázatos és generációsan lassú integrálódás miatt. Az érkező migránsok életkori összetétele is öregszik a korábban érkezettekhez hasonlítva. Termékenységi magatartásuk alkalmazkodik a célterületre jellemző gyermekvállalási magatartáshoz, és így a közvetett demográfiai hatások elmaradnak.

A küldők földrajzi térsége egyre tágabb lesz, s ezzel a fogadók és a küldők földrajzi, illetve szocializációs távolsága nő. Ily módon a probléma sokkal komplexebb kezelésére, finomhangolására lesz szükség. Az elöregedő társadalmak számos gazdasági kihívással néznek szembe, amelyeknek csak egy szelete az eltartottak számának növekedése. A migráció célterületei növekvő mértékben igénylik a szakképzett munkaerőt, és azokat, akik képesek bekapcsolódni a fejlett országok gazdaságába, szolgáltatásaiba. Megemlítendő például a globális gazdasági kihívások között a verbális és nonverbális, valamint az új módszerekhez, helyzetekhez való alkalmazkodás, az innovációs készség. Mivel a napi életben egyre több dolog online működik, ami kényelmesebb, hatékonyabb helyzetet hoz minden korosztálynak, számos szolgáltatás otthonról válik elérhetővé. Miközben egyre több az úgynevezett felhasználóbarát IT-megoldás, nő a biztonsági elemek tára, azonban az idősek, akik nem ebben a közegben nőttek fel, és lassul a reagálásuk, csak korlátozottan tudnak ehhez kapcsolódni. Itt most nemcsak a polgári szinten elérhető szolgáltatásokra gondolhatunk, hanem azokra a napi tárgyakra, amelyek körbe vesznek bennünket, és kezelésük, beállításuk igényli a felhasználó készségeit.

Mindez globális szempontból igazán érdekes, mert a küldők és a befogadók közötti földrajzi távolság nagyobb kulturális, mindennapi életmódbeli különbségeket jelent. Az elmúlt időszakban a migráció résztvevőinek nemcsak a mennyisége, de a térbeli kiterjedtsége is számottevően megnőtt. Mi több, míg korábban a migrációs irodalom a fiatal férfiak mobilitását tartotta jellemzőnek, addig például a média 2015. évi tömeges európai képei az utakon betegeket, rokkantakat, időseket mutattak. A menekültek között a nők és gyermekek magasabb száma tartósan igazolható. Ez összefüggésbe hozható azzal, hogy a vándorlás családi jellegű, illetve a nők társadalmi szerepvállalása az önálló migrációt is lehetővé teszi, kiemelten a magasan képzettek körében.

A fentiekben vázolt folyamatok a következőket mutatják:

Nemcsak nő a lakosság száma, de az élet hosszabbodik, eltolódnak a generációk, és ezzel módosul a materiális vagyonelemek és példák, értékek áramlása a nemzedékek között. Ha hosszabb az élettartam, idősebb lesz a szülő, nagyszülő, és ezzel a vagyonáramlás köre változik, nő az igény az egész életen át tartó tanulásra és képzésre, az öregkori gondoskodásra.

Világátlagban a lakosság 4%-a nem a születési helyén él tovább, elszakadás egymástól, az alkalmazkodás, munkavállalás feltételei, folyamatai gyorsan változnak (Rédei, 2007). Összességében új gondok jelennek meg: depresszió, deviancia, agresszivitás, kiégés és a döntések hatása. Például kései vagy korai társválasztás, válás, termékenység családon belül és kívül. A szakmai tudás időtállóságának, a lakhatási tér mobilitásának, a régitől való elszakadásnak a gyötrelmes kérdései.

Együtt vagy egyedül? A fejlett világban a lakosságnak közel a fele (fiatalok, idősek és az átmeneti életfordulóban lévők) egyedül, részben magányosan él (Rövid, 2020). A társadalmak igen eltérőek abban, hogy a generációk mennyire élnek együtt vagy távol egymástól. Például az élelmiszerboltokban az adagok egy főre vagy nagycsaládra készített formában jelennek meg? Tudnak-e segíteni egymásnak, amikor arra szükség van, vagy azt is üzleti szolgáltatásként kell megrendelni?

Maga az elöregedés a fejlett világ általános jellemzője, aminek az innovációhoz, virtualizációhoz való kapcsolódása külön kihívást okoz. Pedig nem bekapcsolódni a fő trendekbe nemcsak a globalizációból való kimaradást jelenti, ami nem opció, hanem a szolgáltatások sem fognak a közösség/település méretgazdaságossága miatt közelebb kerülni a lakossághoz. Ily módon a szolgáltatásokhoz való kapcsolódás elmarad, vagy online válik elérhetővé, legyen szó állampolgári alapszolgáltatásról, oktatásról, egészségügyi ellátásról, gyógyszerről, egyéb biztonságos hívásról, rendelésről, ivóvízről, közlekedésről, a magány feloldásáról, tájékoztatásról, szórakozásról, tanulásról vagy más, egyéni igényről. Az innováció nemcsak szakmai ismereteket, de gyors reagálást, biztonságot is kíván a felhasználótól (lásd személyi adatvédelem).

Ez rövid eszmefuttatás volt arról, hogy a demográfiai adatok mennyire sokirányúan használhatók, értelmezhetővé válnak, és felvázolják a jövőbeli új igényeket vagy éppen azok új korlátait, formáit. Az elmúlt évtizedekben egyfelől csökkent a döntési lehetőségek köre, mert a múltbeli népesedési folyamatok által kialakított életkori, nemi összetétel ennek korlátot szab. Másfelől a térbeli mobilitással olyan gyors, tömeges változások jelentek meg, amelyekről már a jóslás és nem a kitekintés szintjén lehet véleményt mondani. A demográfiai döntési tér szűkülése (csökken a nők születési aránya) növeli a világ egészére kiterjedő mobilitás kockázatait, a kitekintés beválását (azaz, hogyan módosul a távolról érkezők gyermekvállalása), különösen hosszú és nagy távlatra. Ez utóbbi azt jelenti, hogy korábban a lakosság 3–5%-ának migrációja volt jellemző egy adott országra, most pedig a tömegesség – ami az ellenőrzést, a biztonságot érinti – és az útra kelők tudatosságának hiánya teszi kezelhetetlenné a kérdést. A migráció megközelítése, mindennapi jelentése távolodik az eredetileg a szabadsághoz kötődő eszmétől, menedéktől (asylum). Megemlítve azt is, hogy éppen az utazók felkészületlensége, a fogadók együttérzésének hiánya, frusztráltsága, előítéletessége okozhat nem támogató körülményt. Napjainkban sokkal több mindennek kell megfelelnie egy érkezőnek, mint a történelem során bármikor. Akik útra kelnek, feltehetőleg bátrabbak, bíznak magukban és az otthonmaradottakhoz képest jobb profillal rendelkeznek. Az elindulás kockázatos döntés, ezzel számos személyes döntés nem valósul meg, például a gyermekvállalás is eltolódik.^[3]Itt jegyzem meg, hogy a statisztikában egy adott naptári évben megtörtént eseményt a jogi elismerést követően (backlog) pótolnak vissza az esemény évébe. Vagy éppen a szociális kedvezmények miatt felgyorsul.

Európai helyzet és törekvések

Kontinensünk demográfiai helyzete romló, az általános elöregedés és az alacsony gyermekvállalási hajlandóság kedvezőtlen reprodukciót jelent. A frissítést nyújtó migráció ambivalens sikerekkel mutatkozik, így azután a világ népesedésében betöltött szerepe mérséklődik. A folyamatok fiatalító hajtóereje a születéskor átlagosan várható hosszú élettartam. A migrációra vállalkozó fiatalok között a küldő régiók taszító ereje és a fogadók vonzása az esetek egy részében nem valós értékelésen alapul.

Ma már jól tudjuk, hogy a Mediterráneumban élők nyolcvan év feletti élettartammal számolhatnak, ezt követi Skandinávia és a kelet-közép-európai országok (76–79 év). A szakirodalom azt hangsúlyozza, hogy nemcsak az élet hossza, de annak minősége is, különösen az egészségben megélt évek számítanak. Nemcsak az adott személy, de a gyógyítási kiadások szempontjából is kiemelten kezelendő kérdés.

A nemek közötti élettartam igen eltérő. Litvániában a nők összességében tíz évvel élnek tovább, mint a férfiak, míg Hollandiában ez az eltérés alig négy év. De már a születéskor fiútöbblet tapasztalható, s a csecsemőhalandóság és a midlife crisis is több férfit visz el, mint nőt. Ebből következik, hogy hatvan, de különösen hetven év felett kétszer annyi nő él, mint férfi. Tehát az öregedés egyelőre többnyire női kérdés.

A demográfiai irodalomban évtizedek óta szerepel az egyéni és közösségi felelősségvállalás kérdése, kiterjesztve ezt a cégek társadalmi felelősségvállalására (Rédei, 2001: 191). De a jelen vírushelyzet is nyomatékosan rámutatott az egyéni felelősségvállalás fontosságára, az élet határaira. Több egészségügyi intézmény, kifejezetten magánkórházak nyilatkoztak arról, hogy a jelen pandémiában megnőtt az egyének felelősségének, prevenciójának jelentősége, hogy cselekvően vállaljanak részt egészségük megőrzésében.

A pandémia arra is rámutatott, hogy milyen gazdasági haszonnal és járványügyi eszközzel (fejlesztést gyorsító hatással) jár együtt az online oktatás, szórakozás és ügyintézés, illetve az úgynevezett home office. Látható, hogy ennek társadalmi továbbtanulási, továbbképzési szerepe van, de ennek működtetéséhez kielégítő technikai adottságokkal kell rendelkezni. A hálózat működtetése központi, a szolgáltatás finanszírozása egyéni-társadalmi feladat.

Az egyes tagállamok, de országon belül a városok és a vidék között is számottevő eltérések vannak. Magyarország ebben a sorrendben középtájon helyezkedik el, és a vidék 65%-a is kiépített hálózatra tud kapcsolódni. Az európai lakosság alacsony mértékben gyarapszik, naponta 1100 fővel, ami a 23 ezer fős születésszám és a 22 ezres halálozás eredőjeként mutatkozik. Érezhető, hogy ez törékeny növekedés. Jelenleg a teljes lakosságszám 750 millió fő.^[4]http://nepesseg.population.city/world/eu

A második világháború után született generáció óta a kontinens népessége kétszázezer fővel nőtt (Rédei, 2007). Ez a növekedés a kilencvenes évektől indult el, és a bevándorlással hozható összefüggésbe. A megnövekedett migráció részben globális változásokkal hozható összefüggésbe, részben pedig Kelet-Európa nyitódásával (az innen történő kiáramlással önmagában, illetve a folyosó-kapu szereppel, amelyet a Nyugat felé való szabad áramlás jelentett). Ezekben az időkben több vitának az a kérdés állt a középpontjában, hogy vajon az Afrika felől érkező úgynevezett déli csatorna-e a fontosabb, vagy a keleti (IOM, 2019). A keleti és a balkáni háború – világháború utáni első menekültáramlatával – halmozottan visszahatott az ázsiai migrációs folyamatokra. Ebből is kiemelendő 1992, amikor Európában megjelent az első kínai hullám (Nyíri, 1999). Majd az arab világból kiszorított tömegek délkelet-ázsiai korlátozó intézkedései miatt vették útjukat Törökország felé, ahol az észak-afrikai csoportokkal találkozva indultak tovább. Irányjelzőjük, „csatornázott” mozgásuk a műszaki infrastrukturális vonalak voltak. Ennek kiteljesedett tömeges példáját láthattuk aztán 2015-ben.

Hazai folyamatok^[5]A vonatkozó előadás elhangzott az MMA „Budapest jövője” konferencián, és … Részletek

Előreszámítás és prognózis

A történelmi források szerint a jövőbe látás, a jövő megismerése régóta érdekli az embereket. Ez az elmúlt évtizedekben a távlati tervezés egyik kiemelt érdeklődési területe lett. Azért is, mert kitekintéseit hosszú távon és számokba fogalmazottan képes megadni, ami a modellezés elterjedésével fontos eszköz lett.

A nyolcvanas évekig a népesség-előreszámítások a lakosság összlétszámára vonatkoztak, és trendjellegű grafikonokon dolgozták ki őket, a távlati értékeket regressziós módszerek alkalmazásával. Mivel az ezt követő időszakban Magyarországon a születések és a halálozások száma nulla volt, a belső vándorlás vált meghatározóvá. A lakosszám tényleges változása ugyan kicsi volt (hiszen csak belföldi költözések, mozgások voltak), de az életkori összetétel módosult. A figyelem a lakosság összlétszáma helyett az életkor szerinti összetételt előre jelző módszerekre irányult, ami a felhasználóktól is más típusú gondolkodást kívánt meg (az úgynevezett korspecifikus szokásjellemzők alapján). Ekkor terjedt el a korcsoportos jellemzők szerinti előreszámítás, ami a tervezést is abba az irányba vitte, hogy a korcsoportos szokásjellemzőket mint normatívákat „kulcsolták rá” a szakági elgondolásokra.

Az új típusú, korcsoporti előrejelzés ugyanakkor lehetőséget teremtett arra is, hogy a korábbiakhoz képest pontosabb valószínűsítéseket készítsünk (például a lehetséges munkaerőforrás számítása, az intézményi hasznosítás, a közlekedési szokásjellemzők korcsoportok szerinti előrejelzése).

Változatlan jellemzők mellett beszélünk a népesedés alakulásáról. Ekkor az eredmények azt mutatják, hogy a kialakult életkori szerkezet mennyire meghatározó. A prognózis az úgynevezett „ha, akkor” alapú számítás, amikor feltételezzük az egyes demográfiai események (születés, halálozás és mobilitás) alakulását, és ezt extrapoláljuk. Az előbbit prognózisnak nevezzük, az utóbbit előreszámításnak.

Az előreszámítás két alapvető irányban képes gondolkodni:

• teljesüljön egy adott politikai, gazdasági, népesedési cél által kitűzött lakosságszám (például a hazai csökkenés nagy távlatban ne legyen nyolcmillió alatt);
• legyen az életkori összetétel olyan, amely nem korlátozza, vagy akár nem teszi lehetetlenné a természetes reprodukciót, például lesz elegendő számú szülőképes korban lévő nő.

Tehát a lakosság számának megtartása, térbeli elhelyezkedése és a reprodukció fenntartásának elve többféle úton valósítható meg. Több születéssel, magasabb termékenységgel, hosszabb várható élettartammal, a belső költözések új irányaival és erősségével, valamint a határokat átlépő be- vagy kivándorlással. Azt, hogy mely események kombinációját tekintjük relevánsnak és kidolgozandónak, megállapodás kérdése.

A múltbeli demográfiai folyamatok elemzése a távlati kitekintés alkalmazása során meghatározó jelentőségű. Például mit okoz a pár tizedes változás? A múltbeli események elemzése, magyarázata, összefüggéseik megállapítása jelenti a jövőbe tekintés alapját. E tekintetben meghatározó, hogy mikor állnak rendelkezésre olyan, nemekre, korcsoportokra vonatkozó és települési résztelezettségben tagolt valós adatok, amelyek alkalmasak egy előretekintés elkészítéséhez. A jövő valószínűsítésének beválása, tehát a demográfiai modellezés nagymértékben függ attól, hogy milyen megbízhatóságú adatokból tudunk kiindulni, és azokat kellő igénnyel elemeztük-e. A közel tízévente elvégzett népszámlálások/cenzusok erre jó alkalmat adnak. A közbenső évekre úgynevezett továbbvezetéses (okirati alapú) statisztika áll rendelkezésre.^[6]A két statisztikai adatforrásból vett adatok esetében tudnunk kell, hogy ezek éppen a gyűjtés formája miatt eltérő megbízhatóságúak. Míg a népszámlálások a személyek bevallása … Részletek

A demográfia másik nézőpontját, amelyből a múlt eseményeit rendszerezi, az úgynevezett születési évjáratokra, kohorszokra jellemző mutatók adják. A köznyelvben ez úgy ismert, hogy „bezzeg az én időmben…” Azaz az egymást követő nemzedékek életüknek ugyanazon éveiben vajon ugyanazt teszik-e? Azaz szüleink, nagyszüleink és gyermekeink életüknek ugyanabban az időszakában vállalnak-e gyermeket, házasodnak, vagy éppen lépnek a munkaerőpiacra? Már tudjuk is a választ: ebben nemzedéki változások vannak. A jövő szempontjából döntő jelentőségű, hogy mit feltételezünk, amit paraméterekben fejezünk ki, hogy vajon ők hogyan fognak egyes népesedési eseményeket időzíteni, és milyen erősséggel. Ez az úgynevezett kohorszmagatartás urbánus térségekben gyorsan változik. Itt az a kérdés is felmerül, hogy az egyes régiókból, országokból érkezők mikor és hogyan veszik fel a célterület demográfiai magatartását.

Budapest földrajzi elhelyezkedése (a város híd szerepe kelet és nyugat között), a magatartási minta átadásában többirányú. A fejlett világra jellemző csökkenő termékenységet és a hosszabb élettartamot „felvesszük”, és elhagyjuk a keletiekre (az agrártársadalmakra) jellemző több gyermek vállalását és a rövidebb életet. Budapest transzfer-, kapu-, híd- és közvetítő szerepe tehát jellemző az országon belül és az országhatárokat átlépően is. A folyamatok között – azzal, hogy a határok átjárhatóvá váltak – a demográfiai események lassan módosuló tehetetlenségű változása mellett új bizonytalansági tényezőt jelent a nemzetközi migráció ad hoc jellege (Kincses, 2019). A külföldi állampolgárok közel fele él a Közép-magyarországi Régióban. Arányuk a teljes népesség 2%-át sem éri el Heves, Észak-Borsod, Szolnok és Csongrád megyében.

A jövőbe tekintés során azt tapasztaljuk, hogy a változások nem a mennyiségekben, nem az összlakosság számának változásában ragadhatók meg, hanem annak életkori összetételében. Az életkori összetétel viszonylag gyors és egyirányú változása korlátozza a jövő reprodukcióját, az innovációs befogadói készséget, és korlátot jelent a jövőbeli stratégiai célok megvalósítása szempontjából is. Az öregedés jegyei láthatók az átlagéletkor növekedésében, az öregeknek a lakosság egészéhez viszonyított arányában és az eltartási arányok (a tizennégy év alattiak és az idősek viszonyítása a munkaképes korúakhoz) alakulásában.

A magyar gyermekvállalás ideje fokozódó mértékben kerül harmincöt éves kor fölé, s ezzel a nagyszülők hatvan felettiek lesznek. A szülőképes életkorú nők száma csökken. Nőiesedik az ország. Az ország minden tizedik lakosa hetvenéves vagy idősebb. És minden negyedik hatvan év feletti. A népesség nagymértékben az ország középső részére, kisebb részben a nyugati területekre összpontosul. A népesség térbeli elhelyezkedésében kiemelt jelentősége van a „háromhatáros szerkezetnek” (Rédei, 2019a).

A korábbi népesség-előreszámítás beválása és az új főbb eredményei

A területi lakosságszám-előreszámítás feladatai végigkísérték szakmai munkámat. Részben az érdeklődésem, részben a szakmai referencia megkívánja a becslések és a tényadatok összehasonlítását. Mint említettem, a paraméterek kalibrálása döntő. Bár már a hatvanas években Valkovics doktor (1963) számításai rámutattak, hogy a népesség hosszú távú csökkenése és elöregedése feltételezhető, annak bekövetkezése és időzítése a vándorlással módosult.

Korábban nem feltételeztük, hogy a kiskorúak száma milyen mértékben esik vissza, és ez hat a várható jövőbeli korcsoportokra. Továbbá a 2008-ban elindult schengeni szabad áramlás a határ mentéket aktív kontaktzónákká tette, ami lehet a települési értékek eltérésének oka. A megnövekedett nemzetközi migráció és a módszertani változás, mely szerint az uniós állampolgárok mozgását nem regisztrálják, szintén ebben a körben említendő (Rédei, 2014a).

A népességszám települési eltérései^[7]A népszámlálási népességtől való eltérés a népszámláláskori népesség százalékában; a pozitív számok: kevesebb volt az előrebecslés a népszámláláskori népességnél, a … Részletek

Hosszú távon a lakosság számának csökkenése folytatódik. A hatvan év felettiek aránya a lakosságban eléri a 40%-ot. A jelen helyzethez képest 55%-os az időskorúak arányának növekedése.

Részletezve a következőket fogalmazhatjuk meg:

• A tizennégy év alattiak száma csökken, a huszonöt év alatti munkaképes korúak száma nagyon csökken, a lehetséges migrációs hatások csak mérsékelten vannak figyelembe véve, és gyorsul az öregedés folyamata.
• A termékenység szempontjából döntő, hogy a propagatív életkorú nők száma hétszázezerrel esik vissza.
• Egyre több a kis lakosszámú település, 2041-re valószínűsíthetően az összes település 42%-a sorolható ide, ami a települések méretgazdaságossági szempontjait nehezíti, számos ellátást nem tesz helyi szinten elérhetővé. A magyar lakosság 3,5%-a, azaz 325 ezer fő sorolható ide.

Kozmopolita Budapest

A világban azt tapasztaljuk, hogy a külföldiek az urbánus térségekben tartózkodnak nagyobb arányban, majd később itt igyekeznek letelepedni. Mi több, a társadalmi szegregáció is megjelenik, mivel szívesen laknak velük azonos nyelvi, kulturális közösségekben. Mindez megjelenik a városrész arculatán is. A történelmi lakosságkeveredést követően 1990 után a magyar főváros életében is növekvő módon jelentek meg ezek a folyamatok (Rédei, 2009; Kincses–Rédei, 2012).

A globális migráció szereplőinek jellemzője, hogy városias területeken keresik lakhelyüket és sokszor a munkahelyüket is. Szívesen laknak olyan helyeken, ahol már élnek saját nyelvi közösségeik, így a térbeli szegregáció erős. Ez általában kapcsolódik a lakhatás minőségi jellemzőihez is. Az urbánus környezet szabadosabb, több lehetőséget kínál, és az általa hozott foglalkozáshoz kapcsolódik (a migrálók nagyobb hányada nem agrártevékenységből érkezik).

A tanulmányi célú letelepülésnek az oktatás, a kutatás, a magas szolgáltatási arány mint centrumszerep meghatározó eleme. Egyáltalán a centrum és a periféria kiemelt térbeli elem. A világban nő annak a társadalmi rétegnek az aránya, amelynek tagjai a felemelkedés meghatározó útjának és egyben a legkisebb ellenállással elérhető migrációs kapunak tekintik a tanulási célú tartózkodást. Ily módon ismereteket, képességeket szereznek a vágyott területről, s ez magát a befogadót is megerősíti abban, hogy kinek adna letelepedést. Bár napjainkban az oktatási ágazatban jelentős állami ösztöndíjakkal támogatják jövőbeli gazdasági-politikai kapcsolatainkat, a régiók, városok, sőt az intézmények szerepe kiemelendő. A hallgatók, amikor a képzettséget adó intézmények kínálatából célterületet választanak, a szolgáltatásokat is számba veszik. Így a tanulási célú mozgásnál a befogadó állami szerep mellett a város, az intézmény ellátottsága a meghatározó.

Budapestre 2001 elején 1620 különböző szomszédos országbeli településről érkeztek külföldiek, ez a szám 2011-re 2042-re növekedett. Becslésünk szerint ma már meghaladja a 2150-et. Ebben kiemelt szerepe van annak, hogy Budapest oktatási centrum a külföldi hallgatók számára, az itt tanuló diákok száma nő, földrajzi diverzitásuk különösen. A Budapesten lakó külföldiek állampolgársága összességében változatosabb képet mutat, mint az ország más tájain, hiszen százhatvan ország állampolgárai élnek a városban (Kincses, 2014a, 2014b). Az összes budapesti adózó 6%-a külföldi, s a hazai születések (elsősorban budapesti) 3%-a nem magyar állampolgárságú szülőktől származik. És minden hatodik magyar állampolgárságú gyermek külföldön születik. A Magyarországon élő afrikaiak 58%-a, az ázsiaiak 77%-a, az amerikaiaknak pedig az 56%-a Budapesten él. Földrajzilag minél távolabbról érkezik valaki, annál inkább a főváros válik az elsődleges célpontjává. (Például a kínaiak 90%-a a fővárost választja lakhatásra, tevékenységre.) Az is igazolt, hogy minél távolabbról érkezik, annál magasabb iskolai végzettségű.

A külföldiek hatással vannak az ingatlanpiacra

Az állapítható meg Magyarországon a külföldiek letelepedésének térbeli eloszlását illetően, hogy fókuszterület a határ mente, a Balaton térsége, valamint a főváros és környéke. Így a határ mente aktív zónává vált, és a kistérségek periferiális részei az érdeklődés középpontjába kerültek. A külföldiek ötéves ingatlanvásárlási derogációs időszaka 2009. május 1-jéig állt fent. Ettől kezdve a tagállami polgárok ingatlanszerzésének engedélyhez kötöttsége megszűnt, ami hatással volt a piaci forgalomra. 2008-ig az engedélyesek döntő többsége (77,7%-a) tagállami állampolgár volt. Az itt élő külföldi állampolgárok kétharmada lakást vesz. Az állampolgárság megvásárlásának lehetősége húszezer főt vonzott ötvenhárom országból. Az, hogy a budapesti ingatlanárak az elmúlt években a csúcson voltak, 19%-kal emelkedtek, leolvasható a nemzetközi listákról.

A 2030-ig terjedő időszakban Budapest lakosságszáma alig változik, 1 750 000 fő főre valószínűsíthető. A jelenlegi átlagéletkor 44 év, amely várhatóan 47-48 évre nő (Kincses, 2019). A főbb korcsoportok aránya számottevően változik. A lakosságcsere, a kiöregedéssel járó változások úgy jelennek meg, hogy a jelenleg idősek által lakott kerületekbe fiatalok kerülnek. A város belső részeinek kedvező tanulási-szórakozási lehetőségei, nem autós megközelítésük mind vonzó tényezőt jelentenek a fiatalok számára. Az 1994-ben elindult szuburbanizációs lakossági, majd munkahelyi kiáramlás^[8]Ekkor ment végbe a veszélyes és piszkos iparágak kitelepülése, a belső részek nehezedő elérhetősége számos gyártó- és szolgáltatói tevékenységet kiszorított, és helyükön … Részletek szabad lakhatási kapacitásokat eredményezett a belső kerületekben (Rédei, 2015).

Magyarország az 1990-es rendszerváltással bekerült a globális migrációs útvonalak közé, de nem tekinthető tipikus befogadó országnak. Ugyanakkor állampolgárai különösen 2010 után tömegesen léptek ki a nagyvilágba.^[9]A 2008-as pénzügyi válság elindított egy relocation folyamatot, amelynek során számos külföldi cég a túlélés időszakára itt fejlesztett. Ez helyben tartotta a magyar munkaerőt, és … Részletek Ezzel egyidejűleg közel hasonló nagyságrendben kaptak a szomszédos országok magyar nemzetiségű polgárai magyar állampolgárságot, és ezzel választhattak az itteni letelepedés, az uniós szabad mozgás vagy a korábbi lakóhelyen maradás mellett (Rédei, 2012).

A külföldiek területi elhelyezkedésére általánosságban a városi felülreprezentáltság jellemző. A nemzetközi vándorlás elsődleges célterületei a centrumtérségek (Rédei, 2014b). Három területet emelhetünk ki vándorlási szempontból, ahol általánosan és tartósan nagyobb számban, arányban vannak jelen a vándorlási csoportok Magyarországon:

• Közép-Magyarország,
• a határ menti járások,
• a Balaton térsége.

Budapest és Pest megye mint gazdasági centrumterület nagyobb távolságból vonzza a vándorokat, az országban itt él a legtöbb nem európai külföldi. A magyar országos átlagnál magasabb a foglalkoztatottság, alacsonyabb az átlagéletkor és magasabb az iskolai végzettség. Itt elsősorban a gazdaságilag aktív, magasabban kvalifikált külföldi állampolgárok telepednek le.

A határ mentén nem olyan sokszínű az állampolgárság szerinti összetétel, ott ugyanis leginkább a határ másik oldaláról érkezők telepednek le. A Balaton térségét főképpen a német, az osztrák, a holland és a svájci nyugdíjasok, idősebbek választják új lakóhelyül, a nyugdíjak jobb vásárlóerejének kihasználása, illetve a rekreációs lehetőségek és a természeti értékek miatt (Kincses, 2019; Rédei, 2019b).

A legtöbb statisztika eltér abban, hogy az adott ország állampolgárairól beszél, vagy az abban az országban születettekről vagy az ott-tartózkodókról (tipikusan ötféle okból lehet egy országban jogszerűen tartózkodni: munkavállalás, tanulás, családi ok, befektetés, orvosi kezelés). Ha ebben a tekintetben akarunk reflektálni a trendekre, akkor azt mondhatjuk, hogy Budapesten laknak olyanok, akik az elmúlt évtizedben a kedvezményezett állampolgársági kategória jogi keretében kaptak magyar állampolgárságot. Ha a születés szerint nézzük a kérdést, akkor történelmi folyamataink és földrajzi tranzithelyzetünk a meghatározó. A jövőben is azzal számolunk, hogy egyetemi városaink jelentős számú külföldi hallgatónak adnak helyet. Hazánk továbbra is elsősorban európaiak számára jelent célpontot, inkább a kis távolságú cirkuláris vándorlások a jellemzők. Európán belül a szomszédos országok kiemelkedő aránya e szempontból összefügg a határokon átívelő nyelvi, kulturális kapcsolatokkal.

Absztrakt

A nyolcvanas, kilencvenes évekre kulcskérdéssé vált, hogy a fejlesztési segélyezés mennyire tudja és kívánja a helyi, valós szükségleteket a donor saját érdekei elé helyezni. Mindez napjaink egyik legizgalmasabb segélyezési kérdése, amelyre csak akkor adhatunk valós válaszokat, ha a szakpolitikák alakítását, a tervezést és a megvalósítást is teljesen átjárja egy új, közösségi bevonásra is épülő, ha szükséges, a donorérdekeket háttérbe szorító szemlélet. Jelen írásunkban e „fenntartható segélyezésről” gondolkodunk.

Kulcsszavak: fenntarthatóság, nemzetközi segélyezés, post-development, segélyezési etika

Bevezető gondolatok

A nemzetközi segélyezés és általában a nemzetközi kapcsolatok etikai vonatkozása máig nem jelenik meg kellő hangsúllyal a szakmai  diskurzusban. Pedig ez olyan terület, amely alapjaiban határozza meg a rezsimben szereplők elvi hozzáállását. A második világháborút követő időszak egyik fejlesztési hozadéka – párhuzamosan a pozitivista  mozgalmakkal – az volt, hogy felerősödött a humán faktor szerepe a közgondolkodásban: azaz középpontba került az egyén. Megnőtt a jelentősége az olyan új megközelítésmódoknak, mint az urbanizáció, a globalizáció vagy éppen a megváltozott társadalmi életterek hatása az emberekre; a személy jelentősége értékelődött fel, a gondolkodás vált nyitottabbá (Haslam, 2017: 556–561). Olyan, korábban a segélyezés területén nem használt fogalmak kerültek előtérbe, mint: a másik  elfogadása, az empátia, az odafigyelés, a nyitott és érzékeny gondolkodás; az
őslakosok, a helyi közösségek hagyományainak, szokásainak tisztelete, közösségi bevonás, területi igények, fenntarthatóság (Etzioni, 1988). Mindezek nem voltak szempontok korábban, sőt, gyakran teljesen hiányoztak az 1940–1950-es éveket megelőző időszak együttműködési relációiból. Mások mellett Amartya Sen (1999: 35–54) vagy Martha  Nussbaum (2006: 3–18) kritikusan kérdeznek rá e korábban alkalmazott módszerekre és egyre gyakrabban figyelmeztetnek: nem elégségesek a nyugati modellek egyszerű adaptációi egy-egy fejlesztési segélyezési kezdeményezésben. Ez az új segélyezési magatartás az úgynevezett non-economic-dimension (nem gazdasági dimenzió) része, ezért gyakran kívül marad a téma hagyományos társadalomtudományi (közgazdaságtani, politikai) megközelítésén. Jelentősége azonban nem kevesebb, mint hogy képesek vagyunk-e valós válaszokat adni a rászorulók és a helyi közösségek problémáira?

Etikus is, vagy csak fenntartható?

Amartya Sen (és mások) „etikus fejlesztésről” alkotott elképzelései mára széles körben elterjedtek. Az újabb elméletek azt vetik a korábbi koncepciók szemére, hogy nincsenek kellően tekintettel a helyi körülményekre és szükségletekre. E, szerintük meghaladott elvek, csak önnön érdekeiket helyezik előtérbe, így végérvényesen saját céljaik érvényesülnek és csak a korai, gyarmati logikát ismétlik ( Juhász et al., 2015: 544–564). Az ilyen  „segélyek” a korai civilizációs beavatkozások folytatásai, a recipiensekre nézve olykor idegenek, mindössze rájuk erőltetett keretek. A nyolcvanas, kilencvenes évekre kulcskérdéssé vált, hogy a fejlesztési segélyezés mennyire tudja és kívánja a helyi valós szükségleteket a donor saját érdekei elé  helyezni. Mindez napjaink egyik legizgalmasabb kérdése, amely csak akkor
lehet hatásos, ha a szakpolitikák alakítását, a tervezést és a megvalósítást is teljesen átjárja ez a szemlélet. Amikor az ENSZ közgyűlése 2015-ben elfogadta a Világunk átalakítása: a fenntartható fejlődés 2030-ig elnevezésű keretrendszerét, egy olyan jövő ígéretét jelenítette meg, amely hathatós választ talál világunk tátongó sebére, mások mellett a mélyszegénység
megszüntetésére. Ki azonban a szegény? Az ember és a társadalom viszonyát kutatókat évtizedek óta foglalkoztatja e kérdés megválaszolása. Használjuk ösztönösen, köznapi értelemben szabadon, mások társadalompolitikai fogalom szerint. A társadalomkutatás, segélyezés szemszögéből azonban a kérdés leginkább úgy hangozhat: „Mennyi a szegény?” A  „szegénységszámítás” klasszikus célja, hogy jövedelem és jólét szerint tegye mérhetővé az egyes társadalmi csoportok helyzetét (Havasi et al., 2005), határozza meg az egyén szocioökonómiai státuszát. Szegényeket és nem szegényeket, egyenlőtlenséget és leszakadást, majd ezekhez egzakt  mérőszámokat rendeljen és differenciálja tovább az így kapott halmazokat. A szegénység kiterjedtségének, mélységének ismerete előfeltétele a „szociális diagnózis”, majd az arra épülő segítő, felzárkóztatási folyamat felállításának. Végérvényesen: a szegénység felszámolására irányuló küzdelemnek, a jólét elérésének.

De miként van erre esélyünk, ha csupán távolról szemléljük a szegények mindennapi valóságát? Nem új keletű törekvés e szakadék átlépésének igénye, szakemberek, állami és nem állami szereplők évtizedes küzdelme. Ehhez alá kell merülnünk, bele kell lépnünk „mások cipőjébe”, figyelmeztet Renwick Irvine a Learning from Poor People’s experience: Immersion című munkájában. El vagyunk zárva és jóléti zónánkból szemléljük a szegények
távoli világát, így nincs reális, terepi, életszerű tudásunk valódi  nehézségeikről (Irvine, 2004). A peremvidékek (vö. Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 2013) messze vannak, párhuzamos és zárt világot alkotnak. Talán éppen ez a legnagyobb akadálya e máig nehezen feloldott distanciának. A terepi munka egyik legfontosabb alapvetése is őszinte önreflexióból fakad: nem ismerjük a recipiensek mindennapi valóságát, küzdelmeiket. A jelenlét,
discourse (ahogyan a jamaicai-brit Stuart Hall fogalmazott), vagy  immersion, alámerülés, belehelyezkedés fontossága a történelmi lecke egyik eredménye. A donorok, fejlesztők, támogatók szellemi elefántcsonttoronyból, távoli hivatalból tervezik programjaikat, sokszor
donorérdekek érvényesülése mentén.

Alámerülés, mellé állás – új fogalmak, új perspektívák

A jelenlétre, alámerülésre épülő fejlesztő megközelítés megelőző válasz a nyomorra. A nyomor és szegénység között ugyanis jelentős a különbség: amíg a szegénységben benne van az összetartás, a másik segítése, a napról napra való élet küzdelme és becsülete, így az képes az egymás közötti integrációra, addig a nyomorban a szükség mindent felülír; a hiány olyan mértékű, hogy szétmarja a közösségeket, és már nem tesz mást, mint szegregál. Ahhoz, hogy megértsük ezeknek az embereknek a helyzetét, találkozásra van szükség. Odafordulásra, belemerülésre. Jelen lenni életükben, elköteleződésre sorsukban. A legsürgetőbb teendőket szociális diagnózis alapján határozzák meg, a terepen dolgozó munkatársak a szükségletekre reagálva alakítják a programot. Nincsenek általános receptek. A jelenlét program mindig személyre szabott segítséget nyújt. A komplex, többirányú munka mindig ezzel az első lépéssel kezdődik: „look-and-feel”. Ott lenni, együtt lenni a kirekesztett közösségekkel, osztozni velük a nehéz életkörülményekben, közösen feltárni a problémákat, és velük együtt találni meg a kivezető utat.

A jelenlétre épülő community development, közösségfejlesztés, közösségi bevonás ennek térbeli és időbeli folytatása, amely végérvényesen a függő helyzetek megszüntetését tűzi ki célul. Robert Chambers és Amartya Sen nyomán az 1970-es, 80-as évek óta fogalmazódnak meg erős kritikák, hogy a modern fejlesztési gyakorlatok helyesen szolgálják-e a haszonélvező recipiensek érdekeit. Az úgynevezett post-development áramlatába tartozó szakemberek (Haslam et al., 2017: 66–83) azt állítják, hogy az egyes segélykonstrukciókban, NGO-finanszírozásokban túlságosan erős a donorok (állam vagy forprofit) politikai és gazdasági céljait szolgáló jelleg (Haslam et al., 2017). Azaz nem az történik, amit a helyi szükségletek megkívánnak, hanem amit a forrásadó elképzel (Solymári, 2019). Ez a függőség, kitettség erős sérülékenységet jelent a helyi társadalom számára. A helyesen értelmezett fejlesztéspolitika üzenete, hogy addig nem szüntethetők meg a válságok és az elmaradottság, amíg a segélyek nem szüntetik meg a függést és továbbra is donorérdekeket szolgálnak, szemben a valós szükségletek kielégítésével (Hayter, 1971: 183–193). Teresa Hayter e „dependency school” ellenében fogalmazta meg gondolatait, amelyek a post-development teoretikusainak elveire épülnek. Azt állítják, hogy a fejlesztési segélyek azért nem tudnak mélyreható változásokat elérni, mert nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felek között hierarchiát építő-fenntartó szemléletből. A post-development szempontjából a fejlesztések gyakran kizárólagosan olyan projektekre fókuszálnak, amelyeket egy „külső” érdek vezérel, nem pedig a valós, helyi szükségletek. Bebbington szerint (2008) a fejlesztési civil szervezetek erejének abban kell megmutatkoznia, hogy sürgető társadalmi problémákra képesek alternatívákat kidolgozni és bemutatni. Nem kormányzati jellegüknél fogva pedig segíteniük kell, hogy az emberek úgy vegyenek részt a fejlődésben és a társadalmi változásban, ahogy kormányzati programok révén nem, vagy csak lassan tudnának (Bebbington et al., 2008). Ezenkívül lehetővé kell tenniük, hogy úgy lehessen gondolkozni a fejlődésről és a társadalmi változásról, ahogyan egy-egy kormányprogram keretében erre nem volna lehetőség.

Se a világunk átalakítása, se a fenntartható fejlődés nem fog megvalósulni, ha a donorok nem tudnak kilépni a saját érdekeik által létrehozott támogatási konstrukciókból, és valóban a ,,szegények oldalára állni” (Gutiérrez et al., 2016). A humán biztonságot kell előtérbe helyezniük, amely az államok makroszintje helyett az egyénre helyezi a hangsúlyt (Tarrósy, 2018). Mindez a fejlődés új paradigmáját jelenti, amely arról szól, ahogyan azt maguk az érintettek, önnön valóságuk szempontjából látják.

Absztrakt

A fiatalság kérdésköre már a patrisztikus gondolkodásban jelentős szerepet kapott, akár az emberiség kezdeteivel, akár a folyamatosan megújítandó ifjúsággal kapcsolatban. Az ókori elgondolásokhoz hasonló felvetések születtek azoknál a modern szerzőknél, akik a fiatalság önértékét vagy a nem szűnő jézusi ifjúságot hangsúlyozták. A remény és a jövő teológiája szervesen kapcsolódik ezekhez az újabb felvetésekhez, s hatalmas panoráma keretében bontakozik ki Ferenc pápa fiatalokról szóló  dokumentumában, amelynek nemcsak a tárgya, de hangvétele és lendülete is az ifjúságot idézi.

Kulcsszavak: patrisztikus teremtéstan, a remény teológiája, jövő, eszkatológia, Ferenc pápa

Az örökké fiatal és ifjúságát átadó Jézus

„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, mondja Jézus, és ilyet csak egy fiatalember mondhat”, állapította meg Jézus mindhalálig tartó fiatalságának szentelt írásában Hans Urs von Balthasar, s ezzel a fiatalságról gondolkodó nagy keresztény hagyományhoz kapcsolódott. A téma az egyház és a hívő ember fiatalságának fontosságát hangsúlyozó ókeresztény szerzőktől egészen a regényíró Georges Bernanosig és a költő Charles Péguy-ig nyomon követhető.

Magának az újdonságnak kell növekednie az emberben, nem pedig régiségre kell lecserélnie újdonságát, fogalmazott a 131. zsoltárhoz írt magyarázataiban Szent Ágoston, aki ily módon végérvényesen összekapcsolta az ifjúságot és az újdonságot a keresztény hagyományban. Az első kiemelkedő gondolkodónál, akinél együttesen jelentkezett ez a két tényező, még nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Lyoni Irenaeus, aki a mai napig meghökkentően ható élességgel és szenvedéllyel érzékelte a kereszténység újdonságát (látásmódja főként azok számára lehet meghökkentő, akik már hozzászoktak a kereszténységhez, és  belecsontosodtak ismeretébe), még úgy vélte, hogy Krisztus, aki „minden újdonságot elhozott azzal, hogy elhozta önmagát” (AH IV, 34),^[1]Irenaeus fő művét, az öt könyvből álló Adversus haeresest Norbert Brox szövege alapján idézem (Irenäus von Lyon, 1993–1998). a gyermekkortól az érett felnőttkorig tartó fejlődéshez segíti hozzá az embert. Teremtésekor az ember „egészen kicsi volt, még gyermek, és növekednie kellett, hogy a felnőttkort elérje”, vagyis az eredeti állapot tökéletlenség, s az embernek a „látás”, az „egészség”, a „világosság” és az „élet” ellentétének megtapasztalása által kellett elérnie a teljességet.^[2]Az apostoli igehirdetés feltárása 12. (Vanyó, 1984: 582), Németh László fordítása. Irenaeus szemléletmódja még az ókori kereszténységen belül is egészen páratlan, hiszen azzal számol, hogy az emberiség kezdeti állapota, a teremtés alkalmával nyert eredendő helyzete a gyermekség éretlenségének feleltethető meg, azaz nem olyan tökéletességet jelent, amelyet vétkével az emberiség elveszített, hanem kiindulópontját a Krisztus felé tartó fejlődésnek.

Ennek értelmében az emberi egzisztencia eleve dinamikus természetű: „Isten teremt, az ember pedig létrejön; és az, aki teremt, mindörökre azonos önmagával, annak léte viszont, aki létrejön, szükségképpen megkezdődik, köztes állapotban van, kiteljesedik és növekszik”, mondja Irenaeus. Egész gondolkodásmódja sajátos teremtéstanán alapul, amely szerint Isten ugyan gyermeknek, éretlen gyermeknek alkotta meg az embert, de nem azért, hogy megöregedve érje el az érettséget és a teljességet, hanem hogy frissességét és ifjúságát megőrizve jusson el az Istenhez való hasonlóság tökéletességére. Ebben a szemléleti keretben különös megfelelés fedezhető fel a történelem (éretlen) kezdete és (érett) vége között, mivel nemcsak a kezdet van eleve a végre tájolva, hanem a Krisztussal előzetesen megjelenő, majd az ezeréves birodalomban (Irenaeus khiliaszta) kiteljesedő vég is megfeleléseket mutat a kezdet felé. A kezdő- és a végpont között pedig harmónia és rend uralkodik: „Ezen rend, efféle ritmusok és ilyen vezetés által alakul a megteremtett és megformált ember a keletkezés nélküli Isten képmásává és hasonlatosságává; mindeközben az Atya döntést hoz és parancsol, a Fiú végrehajtja ezt, és alkot, a Lélek táplál és növel, az ember pedig lépésről lépésre előrehalad, és a tökéletességhez közelít, hogy közel kerülhessen ahhoz, aki teremtetlen” (AH IV, 17).

Ebben a struktúrában az ifjúság elvesztése, vagyis az öregség a bűnhöz kapcsolódik: a világ formájának azért kell megváltoznia, mert az ember „megöregedett benne” (veteratus est homo in ipsis: AH V, 36). Az újdonság és a frissesség szempontja pedig Irenaeusnál az egyházzal kapcsolatban is fontos szerepet kap: a Lélek nemcsak a hitet őrzi meg elevennek és fiatalnak, de a hit tartóedényét, az egyházi közösséget is.

Így kezdődik meg tehát az ifjúság diadalútja a teológiai gondolkodásban és az egyháztörténetben. A már említett Ágostont szintén nagymértékben foglalkoztatja az életkorok kérdése, de már nem egymás helyébe lépő állapotoknak tartja őket, hanem a keresztény élet szüntelen megújulásának terepeként fogja fel valamennyit. Úgy állítja őket egymás mellé, hogy egyrészt mindegyikhez sajátos pozitívumot kapcsol (a csecsemőkorhoz az ártatlanságot, a gyerekkorhoz a tiszteletet, a serdülőkorhoz a türelmet, a felnőttkorhoz az erényt, az időskorhoz az érdemet, az aggastyánkorhoz a bölcsességet), másrészt azt hangsúlyozza, hogy az életkorok egymásutánjában az embernek folyamatosan meg kell újulnia, s miközben az ember ugyanaz marad, az életkorok egyidejűleg léteznek a keresztény lélekben (Sermo 216 [PL 38, 1081], idézi Balthasar, 1986a: 165–174).

Innen pedig nem is kell sok ahhoz, hogy kiderüljön, az ember folytonosan megújítandó ifjúsága és a keresztény közösség fiatalsága egyaránt Jézus Krisztus lényegi és alapvető fiatalságából fakad. E felismerés legvilágosabb és teológiai szempontból legárnyaltabb kifejtéséhez érdemes ahhoz a Hans Urs von Balthasarhoz fordulni, aki nemcsak hallatlanul vonzódott a keresztények ifjúságát hiányoló és középszerű megcsontosodásukat bíráló gondolkodókhoz (például Georges Bernanoshoz), hanem szentháromsági összefüggésben mindenki másnál behatóbban megvilágította Jézus felemészthetetlen ifjúságát. Jézus, aki azért akar tüzet bocsátani a földre, mert ő maga ez a tűz, mindig is úgy önmaga, hogy az Atya gyermekeként létezik: ez a kulcsa nem szűnő ifjúságának. „Az Atya gyermeke, és mindig is az marad, olyan gyermek, aki nem felnövekedve nem szakadhat el Atyjától, mert minden pillanatban, mindig, örökké nemződik és születik az Atyától; öröktől van, de úgy van, hogy örökké éppen most születik” (Balthasar, 1986b: 177), s ezért nem tud hozzászokni az Atyához, szüntelenül álmélkodással tölti el, és mindenkor készséges engedelmességgel: örök hálát ébreszt benne Isten mindig ifjú és meglepő örökkévalósága, az az újdonság, amely folyamatosan létezik a Szentháromság belső életében.

Ez a magyarázata annak, hogy Jézus példaként állítja tanítványai elé a gyerekeket, azt akarja ugyanis, hogy a gyermekekre jellemző bizalmat és nyitottságot tanúsítsák. És mivel megvan benne az Atyától való születésének örök lelkesültsége, Lelkét átadva fiatalságát tovább tudja adni azoknak, akik abból akarják meríteni létüket, ahogyan ő létezik. És érdemes valamivel hosszabban idézni, hogyan kapcsolja össze Balthasar a Fiúnak ezt az állandó frissességgel egyenértékű ifjúságát azzal a közösséggel, amelyet létrehozott: „A felfoghatatlan pedig az, hogy ifjúságát Jézus át tudta adni egyházának, élő hívőinek. Mivel maradéktalanul átadta magát az emberiségnek, az Atyától való születésének helyét szabaddá tette számunkra, hogy mi is megszülessünk Istenből (Jn 3,44 skk.). Lehetőségünk van arra, hogy a tökéletes gyermekség állapotában kezdjük meg utunkat; gyermekek lehetünk (1Pét 2,2), bár olyanok, akik ettől még az érett ember ítélőképességével rendelkeznek (1Kor 14,20). A keresztény ember úgy felnőtt, hogy léte folyamatosan Istenből fakad” (Balthasar, 1986b: 178). Ezért nincsenek vén szentek, mondja Balthasar, mert öregségükben is fiatalok, hiszen a belső öregedés, a megvénülés az áteredő bűn stigmája, a lecsúszás jele, amellyel a keresztény szellem mindig ellentétes irányú mozgást helyez szembe. Nincs ugyanis köztes állapot az ifjúság és az öregség között, hangsúlyozza Balthasar arra a Georges Bernanosra támaszkodva, aki azt vetette kortársai szemére, hogy „az evangélium mindig fiatal, ti viszont reménytelenül vének vagytok” (Bernanos, 1995: 1471).

Ez a meggyőződés a keresztény gondolkodásban legalább három irányba nyitott utat az elmúlt évszázad során: a remény újragondolása, a gyermekség újraértelmezése és a jövő újrafelfedezése felé.

A remény és a gyermekség

Ki tudná elfelejteni a remény legüdítőbb és legfelemelőbb újkori magasztalását, Charles Péguy De porche du mystère de la deuxième vertu [A második erény misztériumának kapuja] című hatalmas prózaversét, amelyben a kislányként megjelenített remény nem szűnő elevenséggel szökdel komoly nővérei, a hit és a szeretet körül, s miközben közösen haladnak útjukon, elevensége miatt a többszörösét is bejárja annak a távnak, amelyet nővérei megtesznek, és ha valamiért nem is találja meg, amit keres, fáradhatatlanul újra elindul? Ki tudná elfelejteni a fáradhatatlanságnak és a szüntelen újrakezdésnek, a törhetetlen bizalomnak és az állandó önátadásnak azt a himnuszát, amelyet Péguy a reményhez ír? Ki tudná megunni azokat a már-már gyengéd intéseket, amelyekkel a francia költő arra biztat, hogy az állandó önigazolás és teljesítménykényszer helyett vessük bizalmunkat abba az Istenbe, aki minden reményünket felülmúló reményre ad okot?^[3]„Azt hallom, hogy vannak emberek, akik nem alszanak. / Azokat, akik nem alszanak, nem szenvedhetem, mondja Isten. / Az alvás az ember barátja. / Az alvás Isten barátja. / Talán az alvás a … Részletek

A remény mellett a gyermekség újrafelfedezéséé is volt az elmúlt század, és egyáltalán nem pusztán szentimentális gyermekségnosztalgiával szolgált. A katolikus teológia és bölcselet legkésőbb Gustav Siewerth óta különösen is komolyan veszi a gyermekkor valóságát, mivel tudja, hogy az anyja mosolyában nyugvó gyermek „megérti, hogy ez a szeretet a legfőbb és teljességgel elégséges jó, amelyen túl már nem lehet valami magasabb rendűt várni” (Balthasar, 1967: 13). Más szóval ebben az én-te kapcsolatban lényegileg feltárul a valóság (mint a paradicsomban), s olyan ragyogóan megvilágít mindent, hogy ekkor Isten is megmutatkozik: a gyermekkorban megtapasztalt alapvető szeretet és elfogadás ennek értelmében tehát az istenismeret eredendő terepe is egyben. Ezért állítható azután, hogy „az osztatlan életben” élő gyermeket „az emberi lét minden eleme akadálytalanul átjárja” (Siewerth, 1957: 35).

Ezért a katolikus bölcselet is kiemelte, hogy a gyermekkor átélése nem csupán a felnőttséghez képest időben korábbi, merőben előkészítő jellegű szakasz, hanem az egész későbbi élet folyamatosan meglévő mozzanata, s ezért „az a gyerek, akit csakis a felnőttkorhoz viszonyítva látnak és irányítanak, még csak igazi felnőtté sem tud válni” (Guardini, 1993: 621). Ennek alapján a fiatalságról az egész német ifjúsági mozgalom szellemi motorjaként is páratlanul sokat tudó Romano Guardini még attól a kijelentéstől sem riad vissza, hogy a nevelőknek a gyermeki élet legsajátabb tényezőit meg kell védeniük a felnőttek érdekeitől (ahogyan egyébként a gyerekek ösztöneitől is). Ugyanezzel a realitásigénnyel beszél Guardini az ifjúkorról, az ifjúról, aki „megtapasztalja, mennyire összetettek a dolgok, milyen nehezen lehet boldogulni pusztán a rögzített normák segítségével, s talán mindennek talán több oldala is van. Észreveszi, olykor milyen irreálisak az abszolút elvek, s ezért folytonosan kompromisszumokba kell bocsátkoznia, amelyekre fiatalabb korában még oly nehezen szánta el magát; nehéz szembenéznie azzal, hogy elgondolásai megvalósításának lehetőségéért azzal kell fizetnie, hogy le kell faragnia abszolút igényeiből”. Az ifjú megtapasztalja, hogy a megváltoztatni próbált társadalmi, politikai, gazdasági élet valósága jóval szívósabb és ellenállóbb, mint gondolta. Azzal szembesül: sokan meglátják és kifejezik az igazságot, de ez még nem jelenti azt, hogy el is fogadják. „A butaság, az önösség, a részvétlenség ereje óriási. A fennálló viszonyok megváltoztatására tett kísérletek sokszor erőtlenül lobbannak el. És ugyanezt tapasztalja meg saját magával kapcsolatban is. Ha felismeri valaminek az igazságát, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg is cselekszi. Újra meg újra kudarcot vall. Így pedig felfedezi azt az erőt, amely előfeltétele mindenféle termékenységnek és cselekvésnek: a türelmet” (Guardini, 1986: 38–41, 50–51).

A jövő kérdése az újabb teológiai gondolkodásban

A harmadik tényező a jövő problematikájának újrafelfedezése. A 20. század elején a kereszténységen belül többen osztották Ernst Troeltsch véleményét, miszerint a keresztény szellemiség elveszítette azt az érzékenységét, amellyel a végső dolgokhoz kapcsolódott. Egyrészt korai története során túl sokszor biztos volt már a vég perzselő közelségében, és a hamarosan bekövetkező végső jövő emlegetése egy idő után már nem tudott lelkesedést kiváltani, másrészt az újkorban hajlamos volt kényelmesen berendezkedni a jóléti viszonyok között, és békésen követni az emberiség földi fejlődésének ígéretesebbnél ígéretesebb pályáit. A keresztény szellem területén ennek a kényelmes és békés szemléletmódnak az volt a jele, hogy az eszkatológia idővel már csak ártalmatlan kis fejezet lett a keresztény tanítás kifejtésének végén (Karl Barth).^[4]Barth eszkatológiájának kezdetéről lásd Aspey, 2010. E téren az elmúlt század egyik komoly szellemi fejleménye volt, hogy az idő és a történelem vége betört az idő és a történelem közepébe: a keresztény gondolkodók hangsúlyozni kezdték, hogy a vég nem egyszerűen csak záróköve a nagy egésznek, hanem az idő minden pillanatát áthatja és formálja. Ha kiderül, hogy minden pillanat közvetlenül összefügg az idő végével, akkor nemcsak a történelemről alkotott felfogás változik meg, de maga az időben élt élet is. „Mindig azt mondjuk, hogy nagy dolgokat várunk, de valójában már nem várunk semmit” – Teilhard de Chardinnek ez a jogos panasza a század első harmada után fokozatosan elveszítette alapját, legalábbis a keresztény szellem belső világában.

A végső jövő felértékelése abban is éreztette hatását, hogy a 20. század derekától a keresztény gondolkodás területén soha nem látott mértékben nyert polgárjogot a jövőre irányuló reflexió. A pillanatban rejlő ígéretek soha nem válthatók valóra teljesen, a pillanat lehetőségei soha nem aknázhatók ki kimerítően, ezért az ember elkerülhetetlenül a jövő felé lendül, állították komoly keresztény szellemek. Ezért a sokszor elemzett hit és az állandóan hangsúlyozott szeretet mellett a 20. század gondolkodása a reményt is fokozott mértékben gondjaiba vette. Aki a hatvanas és a hetvenes években felcsapta a reménnyel foglalkozó könyveket, rendre azzal találkozhatott, hogy a modern ember túlságosan szerény, túlságosan kevéssel beéri, a következő napra, hónapra,  évre vagy századra irányuló reményen túl nem meri valami igazán nagyba, a végső beteljesedésbe vetni reményét, nem meri vállalni azt a kockázatot, amely a végső, az abszolút remény elsajátításából fakad. A konkrét élet konkrét lépései akkor valósíthatók meg igazán, ha a minden konkrétumon túllendülő végső remény misztikájából fakadnak, hangsúlyozta fáradhatatlanul Karl Rahner, aki ebből a szempontból jellegzetes tanúja volt korának.

A fejlődés lázában égő 19. századot elsősorban az foglalkoztatta, hogy milyen folyamatok viszik a jövő felé az emberiséget. A 20. században a keresztény gondolkodók főként arra figyelmeztettek, hogy a kereszténység semmiféle konkrét jövőre nem kötelezi az embert, nincsenek olyan jövőképek, amelyek joggal hivatkozhatnának a kereszténységre, keresztény építőelemekből nem szerkeszthető meg az emberi jövő semmiféle mozaikja, ugyanakkor minden keresztény embernek kötelessége, hogy támogassa és táplálja azokat az értékeket, amelyek javára válnak az emberiségnek, tudván tudva, hogy a legvonzóbb, legbékésebb, legnyugodtabb, legkényelmesebb földi jövő sem váltja valóra töredékét sem annak, amit a kereszténység ígér. Ki tudja, teszi fel a kérdést egy helyütt Rahner, hogyan fog bekövetkezni az emberiség vége (az idevágó bibliai elbeszélések csupán képi jellegűek, nem pontos beszámolót közölnek a végidőről, vagyis nyitva hagyják a kérdést) (Rahner, 1960)? Az sem elképzelhetetlen, mondja válaszként saját kérdésére, hogy az emberiség éppen a látszólagos fejlődésébe fog belefulladni, nem elképzelhetetlen, hogy az emberek idővel apró-cseprő technikai eszközeikkel bíbelődő lényekké válnak, és abban a pillanatban, ahogy lezárják a végső jövő távlatát, véget is ér a történelmük, hiszen lényegében megszűnnek emberek lenni.

A végső jövő és a jelen szerves összefüggése a szűkebb értelemben vett keresztény gondolkodáson kívül  is megnyilvánult az elmúlt évszázad folyamán. A leglátványosabban talán (a remény filozófiáin kívül) a halálról alkotott felfogás átalakulásában. A 20. századi filozófusok előszeretettel emelték ki, hogy a halál kérdését társalgási tabuként kezelő hétköznapi szellemiséggel ellentétben a halál nem egyszerűen csak végállomása az emberi életnek, hanem minden pillanatában hatást gyakorló viszonyítási pontja. Bármennyire is úgy tűnik tehát, hogy a vég (legalább a személyes vég) problémája sok szempontból visszanyerte rangját a folyamatos és feltartóztathatatlan technikai fejlődésben bizakodó korábbi időszakokhoz képest, érdekes módon az a benyomásunk adódhat, hogy a 20. századi szellem sokszor mégis inkább a múltban, főként a régmúltban kereste a menedéket és a megoldást, talán megrettenve mindattól, amit a technika pusztító hatása és a felfoghatatlanul nagy számban kioltott életek tártak elé a két világháború folyamán.

Gondoljunk csak Martin Heideggerre, aki úgy vélte, hogy az európai szellem története folyamatos hanyatlástörténetnek tekinthető, s abban reménykedett, hogy a kezdetek kezdetéhez, a Szókratész előtti gondolkodókhoz vagy a filozófia előtti költészethez visszahatolva megtalálható a megváltó megoldás. Tegyünk úgy egy lépést előrefelé, hogy számtalan lépést teszünk visszafelé, a vágyott ártatlanság, az elveszített paradicsom felé – ez a fájdalomból és csalódásból fakadó törekvés, a visszahátrálás gesztusa egészen jellegzetes mintája a 20. század szellemiségének. Gondoljunk csak azokra a költőkre és írókra, akik a gyermekkor himnuszát éneklik, gondoljunk a gyermekkor és a gyerekek kultuszára, amely abból a reményből fakad, hogy az életidő első szakaszában felfedezhető még az elveszített ártatlanság. Gondoljunk egész fellendülő tudományterületekre, a mítoszkutatásra, az ókortudományra vagy a kulturális antropológiára, amelyek képviselői sokszor a modern élet iránti csalódott ellenszenvtől hajtva igyekeznek visszatérni a még egységes, még szabad vagy még élhető emberi kezdetekhez. Gondoljunk a hallatlan karriert befutó pszichoanalízisre, amely az egyedi élettörténet és az emberi történelem kezdeteinél időzve próbálja rekonstruálni az ember belső háztartásának és vallás- vagy kultúrateremtő képességének törvényeit. Mintha a 20. század bonyolult és összetett kórusának egyik leghatározottabb szólama egyre csak arra biztatna: vissza, vissza a múltba, vissza a kezdetekhez, mert ott található meg az előrelépés kulcsa.

E többnyire burkolt fájdalmakból és csalódásokból fakadó törekvésekkel kapcsolatban a kereszténység elsősorban talán azt mondhatja, hogy bármennyire fáj is, nincs visszatérés az elveszített paradicsomba – ugyanakkor nyitva az út a végső állapot, a végső és abszolút jövő felé, amely visszavonhatatlanul az embernek adta magát a történelem konkrét idejében, és túlszárnyal minden olyan reményt, amely az elveszett múltban keresné a boldogságot.

Napjainknak van egy keresztény gondolkodója, aki hallatlanul gazdag életművét javarészt a végső jövő jelenlétének, hatásának és távlatának szentelte. Az evangélikus Wolfhart Pannenbergről van szó, aki megfordítja azt a szokványos szemléletmódot, amely szerint a jövő a múlt és a jelen folyománya.

Az egyetemes vég (az eszkaton) Pannenberg szemében Isten végérvényes önigazolásaként és az Istent illető valamennyi kétely eloszlásaként jelenik meg: ekkor fog beteljesedni a világ létrehozásának isteni szándéka, amely olyannyira hatással van a világ most is zajló folyamatára, hogy a végső és abszolút jövő egyenesen a világ egységének alapjaként fogható fel – a világ csak azért gondolható el egységnek és egységesnek, mert van végső és abszolút jövője. A világnak nincs jövője Istenen kívül, és ez az abszolút jövő azt az állapotot jelenti, amelyben az egész világ és minden dolog eléri lényegének teljességét: a világ és a dolgok igazi lényege ugyanis csak akkor valósul meg, amikor az összes lételemük teljessége jelenvaló lesz, ez pedig olyan időbeli folyamatot feltételez, amely csak a végső jövőben ér véget. A dolgok lényegéhez a teljes történetükre szükség van, állítja Pannenberg, csak akkor mondható meg valamiről, hogy valójában micsoda, ha már a teljes történetét ismerjük, ahogyan egy emberről is csak akkor állapítható meg, hogy valójában kicsoda, ha az egész élete előttünk áll.

Van olyan esemény és van olyan valóság azonban, amely elővételezi a végső jövőt: ez a lényege a kereszténységnek, vagyis Jézus Krisztusnak. Jézus sorsa elővételezi az abszolút jövőt, s ezért állítható, hogy Jézus az új ember: minden embernek azzá kell alakulnia eszkatologikusan, amit Jézus megjelenít a konkrét történelemben (ennek a folyamatnak a mozgatója az, akit Szentléleknek nevez a kereszténység). Jézus Krisztusban teljességgel feltárul, hogy Isten a jövő hatalma, olyannyira, hogy valójában nem a jövő a múlt és a jelen következménye, hanem a jelen Isten jövője felől érkezik el hozzánk folyamatosan. Az emberiség jövőbeli (abszolút) egységének időbeli jele az egyház, amely Jézus sorsához fűződő belső kapcsolatánál fogva nélkülözhetetlen eleme a jövő megvalósulási folyamatának.^[5]Lásd erről részletesen Pannenberg, 2005, 2006.

Meglepő-e hát ezek után, hogy a közelmúlt egyik meghatározó teológiai dokumentuma, Karl Rahnernek a keresztény hitbe bevezető munkája a következőképpen ér véget: „A kereszténység az a vallás, amely napirenden tartja az abszolút jövő kérdését. […] Mivel a kereszténység az egy igaz Isten imádása (és valamennyi bálvány elutasítása, amelyek mind véges hatalmak és emberi dimenziók abszolutizálásai), ezért a kereszténység az abszolút jövőre teszi nyitottá az embert, és mivel az abszolút jövő abszolút titok, és az is marad, akkor is, amikor az isteni önközlés eljut a beteljesülésre, ezért a kereszténység az a vallás, amely napirenden tartja az abszolút jövő kérdését. […] Ezt az abszolút jövőt Istennek nevezzük” (Rahner, 1983: 429).

A  jövő és az ifjúság: Ferenc pápa útmutatása

Ferenc pápa 2019 márciusában kiadott apostoli buzdítása számtalan szállal kapcsolódik az eddigiekben vázolt, rendkívül gazdag hagyományhoz, és semmiben sem marad el nagy elődeitől.

A dokumentumban első pillantásra a terjedelme a legmeglepőbb. A 299 pontból álló szöveg nem olvasható el néhány perc alatt, s ezért felmerülhet a kérdés, lesznek-e fiatalok, akik készek áttanulmányozni. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy Szent II. János Pál pápa 1985-ben a fiatalokhoz intézett apostoli levele óta nem született egyházfő tollából az ifjúság kérdéseivel foglalkozó írás, a terjedelmes Christus vivit inkább arra figyelmeztet, hogy Ferenc pápa rendkívül komolyan veszi az ifjúságot, és nemcsak azért, mert a fiatalok jelentik az egyház jövőjét, hanem azért is, mert a fiatalok már most az egyház jelenét képviselik.

A szöveg nagyrészt közvetlenül a fiatalokhoz szól, akiket számos helyütt egyes szám második személyben szólít meg, sokszor jellegzetesen Ferenc pápa stílusában, közvetlenül és a fiatalok nyelvének eszköztárából merítve. Máriát például nem habozik influencernek nevezni, aki azért fejt ki óriási hatást, mert Istennek igent mondva nem kötött életbiztosítást. De a dokumentum nem hatásvadász, és nem igyekszik lezser fordulatokkal a fiatalok kegyeibe férkőzni. Mindenekelőtt türelmes, kontemplatív és hívő tekintettel méri fel az ifjúság helyzetét, kérdéseit, igényeit és feladatait, s hívő igénye nem utolsósorban abban jelentkezik, hogy negatív és pozitív tényezőket, nagyszerű jelenségeket és árnyékokat, szörnyűségeket és csodákat egyaránt számba vesz. Aki olvasni kezdi, hamar belátja, hogy magával a valósággal kerül kapcsolatba a hosszú dokumentumban, s mivel a valóság mindig érdekes, a szöveg sem válik vontatottá.

A Christus vivit kilenc nagy fejezetben veszi sorra az ifjúsággal kapcsolatban felmerülő kérdéseket. A bevezető megjegyzések után az első fejezet azt mutatja be, mit mond Isten igéje a fiatalokról, a második Jézus Krisztus örök fiatalságát állítja elénk, a harmadik pedig a Ti vagytok Isten mostja meglepő címet viseli. „Krisztus él! Ő a mi reményünk, és csodálatos módon fiatalságot ad a világnak. Minden, amit megérint, megifjodik, új lesz, élettel telik meg.”^[6]A dokumentumot az alábbiakban a saját fordításomban idézem. A fiatalság krisztusi érintése pedig nemcsak tetszetős kifejezés, hanem magát az életet hozza magával, és Ferenc pápa az egész dokumentumban az élet valóságát igyekszik közel vinni olvasóihoz.

Már eleve azzal is, hogy buzdításában nagy teret szentel az ifjúságról szóló szinóduson elhangzott véleményeknek és felszólalásoknak, amelyek nemcsak hívő fiataloktól, hanem esetenként nem hívőktől is származtak. Bármiről is beszéljen, sokszor „kiszól” a fiatalokhoz, mintegy biztosítva őket arról, hogy tudja, mi foglalkoztatja őket. A Bibliában ábrázolt fiatalokat bemutatva is kiemeli, hogy az ifjak a mai napig őszinték, nem kendőzik el és nem szépítgetik a valóságot, nagy dolgokról álmodnak, és meg akarják hódítani a világot. Nagy baj lenne, tehetnénk hozzá, ha nem így lenne!

A szöveg első három fejezetének legszebb részét azok a szakaszok alkotják, amelyekben Ferenc pápa az ifjúként meghaló és mindörökre fiatal Jézus Krisztusról elmélkedik. Jézus fénye nem messziről vagy kívülről érkezik a mai fiatatokhoz, hanem saját ifjúságából tör elő, hangsúlyozza a pápa, és hosszú, nagyon szép szakaszokat szentel a jézusi ifjúság szemlélésének. De kontemplatív elmélyüléséből nyomban le is vonja a következtetéseket, részben a fiatalokra, részben az egyházra nézve. Jézusnak, akinek volt ereje ahhoz, hogy szembeforduljon korának vallási és politikai hatalmaival, ma is segítenie kell az egyházat, hogy megszabaduljon azoktól, akik vénné teszik, mert a múlthoz láncolják, de attól is mentesítenie kell, hogy újdonságokat hajszolva mindenkihez alkalmazkodni próbáljon. A fiatalok nem akarnak némaságba burkolózó és gyáva egyházat, de olyat sem, amely állandóan  ugyanabban a két-három kérdésben tart fenn hadiállapotot. Ezért is szerencsés, hogy a dokumentum csak viszonylag későn tér ki a szexualitás kérdésére, és nem is időzik nála hosszasabban.

A jézusi fiatalságból eredő következmények őszinte és szókimondó ecsetelése mellett a dokumentum első három fejezetében azok a szakaszok a legmegrendítőbbek, amelyekben Ferenc pápa az ifjúság globális helyzetét mutatja be. Már a például állított fiatal szentek között sem csak európaiak, hanem vietnámiak, kongóiak és argentinok is helyet kaptak, s az ifjúság helyzetének felmérésében is megmarad ez a távlat. A megrázó áttekintés végén a pápa arra figyelmeztet, hogy sem a felnőtteknek nem szabad hozzászokniuk a fiatalok nehéz, sokszor botrányosan nehéz életkörülményeihez, sem a fiatalokban nem szabad banalitások szajkózásával és szórakoztatási eszközökkel elfojtani a valóságra nyitott érzékenységet. Fontos, hogy az egyház tudatosítsa a fiatalok helyzetét, mert „nem anya az a nő, aki nem tud sírni” (75), és az élet bizonyos dolgait csak olyan szem tudja látni, amelyet „sírás tisztított meg” (76). Az egyház anyai könnyeiről szóló szakaszokat valószínűleg soha nem fogja elfelejteni, aki elolvassa őket.

Három konkrét témakör is körvonalazódik a dokumentumban a szinódusi felszólalások nyomán: a digitális környezet, a migráció és a visszaélések. A digitális világ pozitív lehetőségeit és veszélyeit egyaránt áttekintő szakaszok után a migráció kapcsán Ferenc pápa arra emlékeztet mindenkit, hogy nemzetközisége miatt az egyház kivételesen jól ismeri a háborúk, az üldözések, a klímaváltozás, a természeti katasztrófák és a szélsőséges szegénység miatt menekülésre kényszerülők helyzetét, s ezért „a migráció kérdésében prófétai szerepet játszhat a társadalomban” (94). Külön is figyelmezteti a fiatalokat, hogy „ne dőljenek be” azoknak, akik hangulatot keltenek a fiatal migránsok ellen, és el akarják hitetni, hogy „veszélyt jelentenek” (uo.). A visszaélések kapcsán a hatalommal, az anyagi erőforrásokkal és a lelkiismerettel való visszaélést éppúgy megemlíti, mint a szexuális természetű bűncselekményeket, és különösen sokat beszél a visszásnak tekintett klerikalizmusról, vagyis azokról, akik úgy vélik, hogy egyházi hivataluk olyan csoport tagjává teszi őket, amelynek mindenre kész válasza van, és ezért már senkire sem kell figyelnie.

A dokumentum realizmusához azonban hozzátartozik, hogy számtalan nagyszerű és csodálatos jelenségre is felhívja a figyelmet. Nemcsak arra, hogy a papok túlnyomó többsége nem enged a klerikalizmus kísértésének, hanem hűséges és nagylelkű szolgálatot végez, de a „szentség balzsamára” is, amelyet életével oly sok fiatal elkészít, hogy gyógyítani tudja az egyház és a világ sebeit (50). Különösen szép szavakkal szól Ferenc pápa a harmadik fejezet végén közvetlenül a fiatalokhoz, főként a fiatalon elhunyt Carlo Acutis példáját kiemelve. Carlo „nem hagyta, hogy megtévesszék. Látta, hogy sok fiatal különbözőnek tűnik ugyan, sokszor mégis olyanok, mint a többiek, és azt hajhásszák, amit a fogyasztás és a szórakozás mechanizmusaival rájuk kényszerítenek a hatalmasok. Ily módon nem engedik, hogy láthatóvá váljanak azok az ajándékok, amelyeket az Úrtól kaptak. Ezért van, mondta Carlo, hogy »mindenki eredetiként születik, de sokan másolatként halnak meg«. Ne engedd, hogy veled is ez történjen!” (106).

Azok a fiatalok, akik eljutnak a Christus vivit kezdetű apostoli buzdítás harmadik fejezetének végéig, úgy érezhetik, különleges megtiszteltetésben van részük. A negyedik fejezet elején Ferenc pápa ugyanis olyan közvetlen szavakkal fordul hozzájuk, amelyeket olvasva az lehet a benyomásuk, mintha leülne melléjük (azt sem lenne túlzás állítani, hogy letérdel melléjük), és mélyen a szemükbe nézve próbálna a lelkükre kötni valamit. A fejezet címe szerint „nagy üzenetet” kíván átadni nekik, olyan üzenetet, amely „a legfontosabb” és az „első” (111). Mindegy, hányszor hallották már, el akarja mondani nekik, hogy Isten szereti és a Megfeszített karja átöleli őket.

Jól látszik, hogy a pápa számára különösen fontos szakaszokról van szó. Legalább három tényező utal arra, hogy minden erejével az üzenet megfogalmazására törekszik. Egyrészt a fiatalok számára könnyen érthető képeket használ, arról beszél például, hogy Isten emlékezete nem „merevlemez”, amely minden adatot tárol, hanem együttérzéstől szelíd szív. Másrészt nem riad vissza attól, hogy szóba hozza az apasággal kapcsolatos negatív tapasztalatokat. A teológusok már a hetvenes évektől sokat beszélnek arról, hogy az apák nevelésbeli kudarcai, az apaság összeomlása egész nemzedékek számára megnehezíti az Atyának nevezett Isten elfogadását és megszeretését. Ferenc pápa is kitér erre a problémára, s megemlíti, hogy a fiataloknak sokszor nem olyan apjuk van, amilyenre szükségük lenne, mert távolságtartó vagy éppen zsarnokoskodó. Lehet, hogy egyszerűen nem az, aki kellene. „Nem tudom”, teszi hozzá a pápa (érdemes lenne utánajárni, szerepelt-e már ez a mondat bármely egyházfő valamelyik dokumentumában), mindenesetre az Atya nem ilyen. A nagy megértésről tanúskodó szavakon kívül egy helyütt fel is kiált a szövegben, és azt mondja: „az igazi bukás az (figyelem!), az igazi bukás az […] amikor a földre zuhanva fekve maradunk, és nem kérünk segítséget” (120). A fiatalos hasonlat, az apaság reális felmérése és a felkiáltás nagyon szép szavakat kísér, Isten szeretetének, „diszkrét”, „tiszteletteljes”, „a szabadságot szerető” szeretetének olyan átgondolását, amely csak mély szemlélésből fakadhat.

De a dokumentum nem engedi, hogy az olvasó megmaradjon e nyugodt szemlélésnek a szintjén. Azután, hogy kiemeli, Krisztus megmenti az embert, és él, máris kérdésekkel bombázza a fiatalokat. Szeretetre vágysz, teljességre vágysz, szenvedélyre vágysz? – kérdezi Ferenc pápa. Hát ne gondold, hogy a zabolátlanság és mások eszközszerű használata a szeretet tapasztalatát nyújtja, a pénz felhalmozása pedig a teljesség érzését adja. Ha szenvedélyre vágysz, merj szerelmes lenni, hangzik a recept, és ezen a ponton mindenki a nagy jezsuita generális, az életszentség hírében elhunyt, legendás Pedro Arrupe „szerelemre” bátorító híres felhívásának szavaival találkozhat.

Az ötödik fejezet az ifjúság természetéről elmélkedik, és ebben a szakaszban jól látszik, milyen sokat merít Ferenc pápa a múlt század egyik kiemelkedő teológusának elgondolásaiból. A fentebb már említett Romano Guardiniről van szó, akivel németországi tanulmányai idején behatóan foglalkozott, s akinek az életkorokról és a fiatalságról szóló szövegei rendre visszhangoznak a dokumentumban. Például amikor a Christus vivit arról beszél, hogy az egyes életkorok értékei és tapasztalatai nem elmúlásra vannak ítélve, hanem be kell épülniük a következő életszakaszba: ami egyszer megtörtént és megvalósult, annak mindörökre meg kell maradnia. A fejezet az ifjúságról írt szabályos himnusszal kezdődik: a pápa hosszú szakaszokban buzdítja a fiatalokat arra, hogy merjenek nyugtalanok és elégedetlenek lenni, legyenek álmaik és terveik, mert az Isten iránti szeretet nem lehet akadálya a nagy álmoknak, s ne féljenek kockáztatni, és ne tartsanak a hibáktól, mert az önkéntelen hibáknál sokkal rosszabb a bénultság, az „élő halottak” állapota, akik a biztonságot és a kényelmet éppúgy összekeverik az élettel, mint ahogy a kanapén gyakorolt tévénézést a boldogsággal. Merjetek és akarjatok élni, harsogja szinte Ferenc pápa, és „ne menjetek idő előtt nyugdíjba” (143).

E buzdítások igazi súlyát azonban az adja meg, amit a szöveg az érésről és a felnőttkorhoz vezető döntésekről mond, és ezt a szálat viszi majd tovább a meggyökerezés fontosságáról szóló hatodik fejezet is. Romano Guardini és Loyolai Szent Ignác bölcsessége elegyedik abban a megállapításban, mely szerint az érés folyamatának meg kell őriznie azt a végtelenre való nyitottságot, amely a fiatalságra jellemző, de a felnőttkor ügyes-bajos dolgai között könnyen bezárul, s az érett felnőtteknek is érzékenynek kell maradniuk a valóságra, amely „mindig nagyobb” (160). A felnőttkori bezárkózás veszélye persze fiatalkorban is megvan, figyelmeztet Ferenc pápa, ezért merészen „eksztázisra”, önmagukból való kilépésre bátorítja az ifjakat, akiknek nem biztonságot adó kis csoportokba kell visszahúzódniuk, hanem kapcsolatba kell lépniük idősekkel, betegekkel és hajléktalanokkal. Sőt az sem baj, ha kimennek az utcára, és tiltakoznak bizonyos folyamatok ellen, hiszen jogos, ha a változások főszereplői akarnak lenni. „Ne hagyjátok, hogy mások legyenek a változások főszereplői”, inti őket a Christus vivit. Elemzők már felhívták a figyelmet arra, mennyire beszédes, hogy a dokumentum aláírásának hónapjában szerte a világon számos fiatal vonult az utcára, hogy a klímaváltozással összefüggő veszélyekre emlékeztesse a megfáradt felnőtteket.

Ugyanebben a szakaszban szerepel a dokumentum harmadik jézusi lehorgonyozása. A Jézus fiatalkorára és a Jézusban kézzelfoghatóvá váló isteni szeretetre vonatkozó elmélkedések után az ötödik fejezet a Krisztussal nyert barátságról gondolkodik. Az elmélkedés utolsó pontja felejthetetlenül szép: „Jézus egyetlen álomban tudja egyesíteni az egyház összes fiatalját, egyetlen nagy álomban […] egy Jézus nevű álomban […] konkrét álomról van szó, amely konkrét ember: az ereinkben folyik, és mozgatja a szívünket” (157).

Az álom motívuma a hatodik fejezetben is felbukkan, mégpedig rendhagyó Szentírás-magyarázat keretében. Joel próféta sokszor idézett jövendölését, mely szerint az idősek álmokat látnak majd, a fiataloknak pedig látomásaik lesznek, Ferenc pápa úgy magyarázza, hogy tapasztalataik és életútjuk alapján az időseknek álmaik vannak, s a fiataloknak bele kell helyezkedniük ezekbe az álmokba, hogy aztán valóra váltható látomásaik lehessenek. Nem véletlen ez a szokatlan értelmezés, hiszen az egész fejezet arról szól, mennyire fontos, hogy a fiatalok ne veszítsék el a kapcsolatot az idősekkel, és ne hagyják, hogy gyökértelenné tegyék őket. Ebből is kitűnik, hogy a dokumentum valóban realista: nemcsak a „szárnyakról” zeng himnuszt, de a „gyökereknek” is beható figyelmet szentel.

Akiknek nincsenek gyökereik, hangsúlyozza Ferenc pápa, azok kiszolgáltatottá válnak. Olyan ideológiáknak eshetnek martalékul, amelyek arról akarják meggyőzni őket, hogy csak egyvalaki ajánlata, egyetlen vélemény fogadható el, s minden mást, mindenki mást gyanús szemmel kell nézni. Vannak, akik megpróbálják mindazt lerombolni, ami más, hogy ily módon ellenállás nélkül uralkodhassanak. Ha a fiatalok nem akarnak az efféle manipuláció áldozatai lenni, ha nem akarják engedni, hogy a mindenki mást gyanúsnak és veszélyesnek beállítók játékszerévé váljanak, akkor ismerjék meg a történelmet és a nemzedékeken átívelő szellemi gazdagságot. Így azt sem fogják engedni, hogy homogén masszát gyúrjanak belőlük, amelyben már nincsenek kulturális különbségek. Ehhez pedig az egyházban fiatalokra és idősekre egyaránt szükség van: így lehet az egyház olyan kenu, amelyben a fiatalok az evezőket húzzák, de az idősek figyelik a tájékozódáshoz nélkülözhetetlen csillagokat.

Annak köszönhetően, hogy a Christus vivit kezdetű apostoli buzdítás a kendőzetlen valóságot állítja olvasói elé, s egyensúlyt tud teremteni a szokatlanul felrázó erejű intések és a nyugodt szemlélés (főként Jézus szemlélése) között, nem elképzelhetetlen, hogy lesznek fiatalok, akik az utolsó három fejezetet is készek áttanulmányozni. Ugyanakkor a fiatalok pasztorációjáról, a hivatásról és a szellemek megkülönböztetéséről szóló fejezetek már inkább felelős egyházi tevékenységet végző felnőttekhez szólnak, s ritkábban is szólítják meg közvetlenül a fiatalokat.

A három fejezet egyszerre tanúskodik Ferenc pápa valóságérzékeléséről, jezsuita identitásáról és népközeliségéről, három olyan vonásról, amely látszólag nehezen egyeztethető össze, ebben a sok szempontból formabontó pápában mégis meggyőző egységbe kerülnek. A hetedik fejezet nyomban a valósággal szembesít minket. Nemcsak azzal, hogy a bevett struktúrákban a fiatalok sokszor nem találnak választ a kérdéseikre, s ezért inkább új közösségeket hoznak létre maguknak, de azzal is, hogy az alapvető intézményeknek számos tekintetben önkritikát kell gyakorolniuk, főként a katolikus iskoláknak, mert a lelkipásztori tevékenységet hajlamosak a hitoktatásra korlátozni, elzárkózó „bunkerré” változnak, s nem nyújtanak lehetőséget a hívő tapasztalat elsajátítására. Ugyanilyen probléma, hangsúlyozza a pápa, hogy az egyház ügyének nagy nehezen megnyert fiatalok kezdeti lelkesedését sokszor lehűti, sőt kioltja az a tanítás, amelyen kívül mást nem mindig tudnak kínálni nekik: az egyház társadalmi tanítása, a házasság előtti tisztaság, a házasságkötés és a családtervezés hamar „unalmassá” válik a fiataloknak. Ezek természetesen fontos témák, de ha elszakadnak a hívő élet nagy egészétől, elvesztik életerejüket, és ugyanúgy az ifjúsági lelkipásztorkodás „karikatúrái” lesznek, mint a steril iskolák.

A hetedik fejezetnek több csúcspontja is van. Az egyik a 216. pont, amelyben Ferenc pápa korunk árváiról beszél, azokról a gyermekkorú, fiatal és felnőtt árvákról, akik nem részesülnek szeretetben és figyelemben. Olyan emberekről, akik a szüleik és nagyszüleik ellobbant álmai után hátramaradó hamvak között nőttek fel, s ezért nincs erejük ahhoz, hogy elviseljék a nagy célok és eszmények lobogását. Nekik olyan új helyekre van szükségük, ahol szívélyes befogadást élhetnek át. A másik csúcspontot a „népközeli” lelkipásztorkodásról szóló pontok jelentik (230–238). Ferenc pápa arra int, hogy a fiataloknak sokszor már eleve megvannak a saját vezetőik, akiket az egyháznak nem szabad korlátozásokkal és megkötésekkel sújtaniuk, hanem teret kell adnia a Szentlélek karizmáinak. Az ilyen fiatalok olyan nyitott tereket tudnak létrehozni, ahol helyet találhatnak maguknak a nyitott szellemű (és nem feltétlenül katolikus identitású) fiatalok, mert nem bezárkózó körökre lelnek, hanem a fiatalok számára vonzó életre. Az ilyen fiatalok számára pedig sokszor vonzók a népi vallásosság formái, például a zarándoklatok, amelyekkel érdemes élni.

A dokumentum mindeközben kiegyensúlyozottságra törekszik. Lehetetlen nem észrevenni, hogy miközben arról beszél, mennyire nem kérnek a fiatalok a pasztorális tervekből és kiszámítható menetrendekből, számba veszi azokat a területeket, ahol életszerű lehet a fiatalok pasztorációja; miközben a fiatalok karizmáit dicséri, a felnőttkísérés fontosságát is hangsúlyozza; s miközben a hívő tapasztalat nélkülözhetetlenségére mutat rá, a kulturális képzést is középpontba állítja. Sokat elárul Ferenc pápáról, hogy milyen sorrendben szól azokról a területekről, amelyeken növekedni tud a fiatalok keresztény érettsége: csend és imádság, mások szolgálata, művészet, sport, természet.

Egészen természetes, hogy a hivatásról és a megkülönböztetésről szóló két utolsó fejezetben már Ferenc pápa jezsuita látásmódja is nagymértékben érvényesül – de nem csak az. Kifejezetten szóba kerül ugyanis az ifjúsági szinódusra beérkezett vélemények összeredménye a hivatással kapcsolatban: a fiatalok szerint a legégetőbb kérdést e téren a család és a munka jelenti. De a II. vatikáni zsinat szellemisége is eleven erővel jelentkezik, hiszen a dokumentum az életszentségre szóló egyetemes keresztény hivatásra, a zsinat egyik nagy és üdítően friss témájára helyezi a hangsúlyt, mégpedig a Christus vivit korábbi jézusi szakaszaival összhangban a Jézussal való barátság formájában. Ebben a fejezetben nem találunk olyan szakaszt, amelyben Ferenc pápa tekintete türelmesen elidőzne Jézus alakjánál, találunk viszont egy különösen szép pontot, amelyben magáról Jézus tekintetéről esik szó: Jézus ma is közöttünk jár, mint egykor Galileában, a mi utcáinkon sétál, meg-megáll, és sietség nélkül a szemünkbe néz – mi viszont állandó sietségünkben csak nehezen tudjuk viszonozni tekintetét, s csak bajosan halljuk meg hívását. Ám érdemes hallgatni rá, mert útmutatásával nem tönkretenni, hanem a valódi élethez segíteni akarja az embert. Itt is kiviláglik, hogy a fiatalokhoz szólva Ferenc pápa rendkívül szerencsésen ötvözi a modern élet kifejezéskészletét és a teológiai nyelvezetet. Figyelmeztetése szerint az emberhez intézett isteni hívás nem letölthető program, nem applikáció, hanem a szeretet jegyében álló isteni történetben kíván részt adni, egy olyan történetben, amely összefonódik az ember saját élettörténetével. Mivel történetről van szó, nem lehet minden részletét előre tudni, inkább egyetlen nagy irányt kap annak az élete, aki követni meri Isten hívását, s olyan folyamat kezdődik meg, amelynek során ki tudja bontakoztatni egész valóját.

A „karikatúrák” ismeretében az olvasó fellélegezhet, amikor látja, hogy a családdal kapcsolatban a szexualitás dicsérete csak kevés helyet foglal el, és igazi erő inkább azokat a mondatokat tölti meg, amelyekben Ferenc pápa a szeretet és a szerelem szenvedélyességéről beszél. Az igazi szeretet és az igazi szerelem mindig szenvedélyes, kiáltja szenvedélyes szavakkal a Christus vivit, merjetek hát házasságot kötni, fiatalok, ne hagyjátok, hogy a zabolátlanság vagy a tunyaság elorozza tőletek a nagy szerelmet, legyetek forradalmárok, és ússzatok szembe az árral, azaz merjetek hűségesek lenni, és kitartani egyetlen ember mellett. De a munka világában se adjátok fel álmaitokat, és ne temessétek el vágyaitokat, ha nem kapjátok meg azonnal azt a munkakört, amelyet szeretnétek. Szintén a nagy eszmények vállalására biztató bölcsesség nyilatkozik meg abban a figyelmeztetésben, mely szerint minden keresztény fiatalnak el kell gondolkodnia a papság és a szerzetesség lehetőségén – más szóval minden fiatalokkal foglalkozó keresztény felnőttnek fel kell tennie azt a kérdést az ifjaknak, nem kellene-e papi vagy szerzetesi életet élniük. E nélkül nyilván csonka és torz lenne a keresztény hivatásról rajzolt kép.

A mindössze húsz pontból álló kilencedik fejezetben igazi „jezsuita” témához, a szellemek megkülönböztetéséhez érkezünk. A fejezet részben azért rövid, mert a Gaudete et exsultate már alkalmat adott Ferenc pápának arra, hogy kifejtse idevágó elgondolásait, részben pedig azért, mert a 2022-re meghirdetett püspöki szinódus ezen a vonalon fogja folytatni a reflexiót. Ennek ellenére a szöveg lendülete nem törik meg. Az előző fejezethez visszakapcsolódva kiemeli, hogy a hivatás nemcsak magát az egyént érinti, hanem elsődlegesen másokra, mások javára irányul, s ezért nem pusztán arra a kérdésre kell választ találnia a hivatását kereső fiatalnak, hogy „ki vagyok én”, hanem arra is, hogy „kiért vagyok én” (286). Az egész dokumentum jézusi lehorgonyzásának megragadó jele, hogy Ferenc pápa kiemeli: a jézusi hívás mindig egy barát hívása, aki azzal, amit adni kíván az embernek, belsőleg boldoggá akarja tenni, és mindennél nagyobb lelkesültséggel akarja eltölteni. Azért, mert a hivatás mindig az ember egész életéhez van szabva. Végül a jezsuita hagyomány gazdag eszköztárából olyan megfontolások kerülnek egymás mellé, amelyek arra mutatnak rá, mire kell figyelnie azoknak, akik segíteni próbálnak a fiataloknak hivatásuk megtalálásában.

„Kedves fiatalok, örülni fogok, ha látom, hogy gyorsabban haladtok, mint azok, akik lassúak és félelmekkel teltek. […] Az egyháznak szüksége van a ti lendületetekre, intuícióitokra, hitetekre. Szükségünk van minderre! És ha eljuttok oda, ahova mi még nem érkeztünk meg, kérlek, várjatok be minket türelmesen.” Így fejeződik be a Christus vivit hosszú okfejtése. A lelkesítő bátorításokból, a türelmes szemlélődésekből és teológiai fejtegetésekből, a korunk tényleges állapotát bemutató leírásokból és a nagy valóságismeretről tanúskodó figyelmeztetésekből olyan fiatalok eszményi képe rajzolódik ki, akik Jézus barátságában gyökerezve, az egyoldalú és hatalomra törekvő propagandától megvédve, a világ tényleges helyzetét ismerve szeretnek élni, szenvedélyesen szeretnek élni, s tudnak támaszkodni az idősek bölcsességére. Sokszínű útkeresésük nem pasztorális terveket kíván, hanem önálló karizmák éltetik, s csak így járulhatnak hozzá ahhoz a „csodálatos poliéderhez” (207), amely maga a katolikus anyaszentegyház.

Absztrakt

Napjainkban, a kognitív és digitális forradalmak idején a munkaerőpiac és igényei sokkal gyorsabban változnak és alakulnak át, mint korábban bármikor. Épp emiatt válnak egyre fontosabbá a tantárgyakhoz nem kötődő készségek és kompetenciák. A tantárgyközi kompetenciák mérése érdekében hívta életre az OECD az 1990-es évek végén a PISA-vizsgálatot. Ennek célja felmérni, hogy a tankötelezettség végéhez közeledő diákok mennyire vannak birtokában a teljes értékű gazdasági és társadalmi szerepvállaláshoz szükséges ismereteknek és kompetenciáknak. A mérés három fő területet – szövegértés, valamint matematikai és természettudományos műveltség – érint. Ezeken túl minden mérés alkalmával sor kerül egy-egy olyan témakör, innovatív terület vagy tantárgyközi keresztkompetencia vizsgálatára is, melynek elemzésére korábban hasonló volumenű, nemzetközi mérésben még nem volt példa. Tanulmányunkban a kompetencia és a kapcsolódó fogalmak – készség, képesség, tudás – tisztázását követően áttekintjük az elmúlt húsz év PISA-méréseinek innovatív, tantárgyközi területeit, és igyekszünk feltárni a mögöttük húzódó trendszerűséget, illetve következtetéseket levonni azzal kapcsolatban, hogy mindezek alapján mely kompetenciák fontossága kerülhet előtérbe a következő évek során.

Kulcsszavak: PISA, tantárgyközi kompetenciák, közoktatás, trendek

Napjainkban, a kognitív és digitális forradalmak idején a munkaerőpiac és igényei sokkal gyorsabban változnak és alakulnak át, mint korábban bármikor. Épp ezért ma minden eddiginél nehezebb előrejelzéseket vázolni arra vonatkozóan, hogy a diákoknak milyen tárgyi tudásra lesz majd szükségük, amikor a munkaerőpiacra lépnek. Épp emiatt válnak egyre fontosabbá az olyan, tantárgyakhoz nem kötődő készségek és kompetenciák, mint például az együttműködés, az önfejlesztés, a kritikus gondolkodás, a tanulás készsége és a problémamegoldás. Mindezek birtokában ugyanis feladatok sokkal szélesebb körében tudunk helytállni, és rugalmasabban vagyunk képesek alkalmazkodni új, nem rutinszerű, ismeretlen elvárásokhoz. E kompetenciák növekvő jelentőségét támasztotta alá az a tény is, hogy az OECD az 1990-es évek végén életre hívta PISA-mérését. Ennek célja felmérni, hogy a tankötelezettség végéhez közeledő diákok mennyire vannak birtokában a teljes értékű gazdasági és társadalmi szerepvállaláshoz szükséges ismereteknek és kompetenciáknak. A mérés által értékelt három fő terület – szövegértés, valamint matematikai és természettudományos műveltség – a modern, tudásalapú társadalmak munkaerőpiacán kiemelten fontos, főként a vonatkozó elméleti tudás reális és új helyzetekben való alkalmazása. A részt vevő országok teljesítményének alakulását és az ebből levonható tanulságokat számos vizsgálat feltárta már, és az aktuális mérési ciklusok eredményeinek tanulságairól rendszerint a sajtóban is olvashatunk.

A fő területeken túl azonban minden mérés alkalmával sor kerül egy-egy olyan témakör, innovatív terület vagy tantárgyközi keresztkompetencia vizsgálatára is, melynek elemzésére korábban, hasonló volumenű, nemzetközi mérésben még nem volt példa. Ezeket áttekintve, úgy véljük, képet kaphatunk arról, hogy a világ legfejlettebb országait magában foglaló szervezet mely kompetenciákat tekinti kiemelt fontosságúnak a 21. században, kijelölve ezzel a modern társadalmak fejlődésének irányát.

Tanulmányunkban a kompetencia és a kapcsolódó fogalmak – készség, képesség, tudás – tisztázását követően áttekintjük az elmúlt húsz év PISA-méréseinek innovatív, tantárgyközi területeit, és igyekszünk feltárni a mögöttük húzódó trendszerűséget, illetve következtetéseket levonni azzal kapcsolatban, hogy mindezek alapján mely kompetenciák fontossága kerülhet előtérbe a következő évek során.

A kompetencia fogalmának bemutatása

A kompetencia kifejezéssel számos kontextusban találkozhatunk, és vélhetően értjük is, mit jelent, mire utal. A fogalmat a szakirodalomban sokan sokféleképpen értelmezték már, időről időre új értelmezést kap, pontosítják jelentését – jelen fejezetben igyekszünk betekintést nyújtani a fogalom különböző megközelítéseibe.

A készségek cselekvéseink automatizált elemei, melyek tudatunk közvetlen ellenőrzése nélkül képesek működni – ezeknek köszönhetően tudunk az adott cselekvés lényegére, a fő folyamatra és az eredményre figyelni (Makádi et al., 2015; Nagy, 1997; Zakárné, 2003; Molnár, 2006). Készségek birtokában alakulhatnak ki képességeink, vagyis azok az egyéni sajátosságok, amelyek megteremtik az adott cselekvés elvégzésének feltételeit, lehetőségét. Kialakulásuk, fejlődésük hosszabb időt vesz igénybe, ám kifejlődésüket követően mindig új tartalmakkal szembesülve is funkcionálnak (Csépe, 2005; Makádi et. al., 2015; Nagy, 1997). Témánkhoz kapcsolódik a tudás fogalma is, mely számos dologra utalhat, ám általánosságban véve két főbb közkeletű jelentését különböztethetjük meg. Az egyik köznapi értelemben utal a végrehajtásra való alkalmasságra, a másik inkább kötődik az intellektushoz: ismeretek, információk, elméleti háttér birtoklását jelöli. A két megközelítésben közös, hogy a tudás valamilyen tanulási folyamat eredményeképpen születik meg (Strohner, 2013). Ugyanakkor nem csupán elemek, alkotórészek összessége, a tudás értékét ezek szervezettsége, rendezettsége adja. A folyamat során domináló rendezőelv határozza majd meg kialakult tudásunk jellegét, és így a tudás három szerveződési formáját különböztethetjük meg: a szakértelmet, a műveltséget és a kompetenciát (Csapó, 2003).

A kompetencia latin eredetű szó, és alkalmasságot, ügyességet jelent (Vass, 2006). A Pedagógiai lexikon szerint „…alapvetően értelmi (kognitív) alapú tulajdonság, de fontos szerepet játszanak benne motivációs elemek, képességek, egyéb emocionális tényezők” (Báthory–Falus, 1997: 266). Mai értelmezését Noam Chomsky (1995) nyelvtanulással kapcsolatos elméletének köszönhetjük. Ő ugyanis rámutatott, hogy a nyelvtanulás során nem a nyelv elemeit és azok kombinációit tanuljuk meg és mondjuk fel, hanem nyelvi kompetenciákat sajátítunk el. Ezek által pedig végtelen számú, nyelvtanilag helyes mondatot vagyunk képesek alkotni, tehát használni tudjuk az adott nyelvet. A kompetencia fogalmának alaposabb megismerését maga Chomsky szorgalmazta szélesebb körű alkalmazása és megértése érdekében (Chomsky, 1995; Csapó, 2003; Vass, 2006). A birtokunkban lévő számtalan rutin és több ezer készség alakítja ki képességeinket, melyek Nagy (2000) szerint három általános (kognitív, szociális, személyes) kompetenciává, illetve speciális kompetenciákká rendeződnek. Az elmúlt két évtized kompetenciák rendszerezésére és azonosítására irányuló kutatási törekvéseinek köszönhetően újabb és újabb kompetenciakategóriákkal találkozhat a téma iránt érdeklődő olvasó.

Az intézményi oktatás és képzés világában először a szakképzés kapcsán találkozhattunk a kompetencia fogalmával, képzésgyakorlati mivoltából kifolyólag. A szakképzésben ugyanis az elméleti tudásnak, ha nem tud alakot ölteni munkavégzés, „csinálni tudás” formájában, önmagában nincs nagy értéke. A technológiai fejlődés és az ebből adódó társadalmi változások felgyorsulása szintén egyre inkább növeli a cselekvésfókuszú, gyakorlatiasabb szemlélet igényét az általános képzési területeken is. Felértékelődtek a kompetens emberek képzésére irányuló célok, hogy ezek a személyek egy adott területen a rutinmunka mellett az új helyzetek kezelésére is képesek legyenek. Ez igen komoly cél és kihívás, hiszen paradigmaváltást igényel az oktatáspolitikában és az oktatásfejlesztésben. A tanügyi logika újrastrukturálása mellett szükséges meghatározni a kompetenciák olyan szűkebb körét, amelynek valóban mindenki a birtokában kell hogy legyen, és amelynek a kifejlesztése valóban elvárható az oktatási intézményektől. Ezek lennének az úgynevezett kulcskompetenciák (Halász, 2009).

Ahogy egyre nagyobb figyelmet kapott a kompetenciák fontossága, úgy vált egyre szükségesebbé meglétük vagy hiányuk felmérése, számszerűsítése is. A mérhetőség és a nemzetközi összehasonlíthatóság kiépítésében óriási szerepet játszott az OECD PISA-felmérése, amely komplex, tantárgyakhoz kevésbé köthető, valós élethelyzeteket idéző feladatokat állít a diákok elé.

Tantárgyközi keresztkompetenciák és innovatív területek a PISA-felmérésekben

A PISA a Programme for International Student Assessment (’nemzetközi tanulói teljesítménymérési program’) angol kifejezésből eredő mozaikszó. A mérést az OECD hívta életre még az 1990-es évek végén, hogy felmérje a tizenöt éves tanulók mindennapi élethez, továbbtanuláshoz, munkába álláshoz, alapvető boldoguláshoz szükséges ismereteit. A felmérés a tananyag számonkérése helyett arra fókuszál, hogy meglévő tudásukat a diákok képesek-e alkalmazni, hasznosítani hétköznapi megoldandó feladatok során. A mérésre 2000 óta minden harmadik évben sor kerül, a résztvevők köre pedig folyamatosan bővül: a legutóbbi, 2018-ban lezajlott mérésben már nyolcvan ország és gazdaság vett részt. A felméréseken való széles körű részvétel lehetővé teszi a diákok teljesítményének – és ezáltal az országok oktatási rendszereinek – nemzetközi összehasonlítását (Oktatási Hivatal, 2019; OECD, é. n. a; OECD, é. n. b).

A PISA-felmérés alapvetően három fő területre terjed ki: a matematikára, a szövegértésre és a természettudományokra. Ezek egyikére minden mérési ciklusban nagyobb hangsúly helyeződik. Részletesebb vizsgálatuk azt szolgálja, hogy lehetőség nyíljon alaposabban is értékelni az adott terület oktatásának eredményességét. Mindezen felül valamennyi mérés alkalmával sor kerül egy-egy olyan témakör, innovatív terület vagy tantárgyközi keresztkompetencia mélyebb vizsgálatára is, melynek elemzésére, hasonló volumenű nemzetközi mérésére korábban nem került sor.

A 2000. évi, első mérési ciklus során a PISA-vizsgálat negyedik, innovatív területe a tanulási stratégiák és szokások felmérése volt. A tanulás ideális esetben aktív folyamat, sokkal több passzív befogadásnál. Ahhoz, hogy a diák be tudja építeni és meg is tudja őrizni az új információkat, képesnek kell lennie hozzákapcsolni őket a már rendelkezésére álló ismeretek rendszeréhez. Ahhoz pedig, hogy ez megtörténhessen, valamilyen tanulási stratégiára van szükség. Az önellenőrzés, a saját tanulási igények felismerése segíthet a nehézségek áthidalásában, a PISA pedig az ezzel kapcsolatos tanulói attitűdöt igyekezett felmérni ebben a ciklusban. A tudásalapú társadalmak egyik fontos célkitűzése az élethosszig tartó tanulás általánossá válása és lehetőségeinek minél szélesebb körű megteremtése – ehhez azonban szükség van az egyén autonóm tanulásra való alkalmasságára is. A PISA ezért ebben a vizsgálatban főként azt kívánta felmérni, rendelkeznek-e a diákok tanulási stratégiákkal, és ha igen, milyenekkel. A felmérésnek köszönhetően egyértelműen láthatóvá vált, hogy a memorizáláshoz képest az elaboráció (annak gyakorlata, hogy az új ismereteket más összefüggésbe helyezzük) sokkal jobb eredményt hoz, és az élethosszig tartó tanulásban is ez tud segítségünkre lenni. Fontos megállapítás továbbá, hogy a kooperatív és kompetitív tanulási módszerekkel is érdemes lenne megismertetni a diákokat, hogy megtanulják kezelni a másoktól való függés állapotát és az együttműködés szükségességét (Mihály, 2001; OECD, 2001; OECD, 2003c; Oktatási Hivatal, 2009).

A 2003. évi mérési ciklus során első alkalommal kaptunk rálátást arra, hogy a diákok egy újszerű, tantárgyközi kontextusba helyezett problémakör megoldásakor hogyan szerepelnek. A vizsgált keresztkompetencia a komplex problémamegoldás volt, amelyet az OECD a következőképpen határozott meg: „A problémamegoldás az egyén képessége arra, hogy kognitív eljárásokat használjon olyan reális, diszciplínákat átmetsző (cross-disciplinary) helyzetekben, amikor a megoldáshoz vezető út nem válik azonnal nyilvánvalóvá, és amikor a műveltségi területek vagy tantervi tartalmak, amelyek esetleg felhasználhatók, nem találhatók meg a matematika, az olvasás vagy a természettudomány egyetlen területén belül” (OECD, 2003b: 156). A komplex problémamegoldást vizsgáló feladatok a hibakeresés, a döntéshozatal, valamint rendszerelemzési témák köré szerveződtek (Csapó, 2005; OECD, 2004).

Folytatva a digitalizáció felé vezető utat, a PISA 2009-es mérési ciklusában a digitális szövegek olvasását választotta negyedik vizsgált területnek. Az infokommunikációs eszközök terjedése már ekkor is vitathatatlan volt, és az online tartalmak megfelelő feldolgozásához is nélkülözhetetlen a megfelelő szövegértés. A digitális térben némileg más formájú és jellegű szöveges tartalmakkal találkozunk, ezért más eszközökhöz kell nyúlnunk, ha fel kívánjuk dolgozni őket. Míg a nyomtatott szövegek jellemzően lezárt, egész produktumok, addig digitális társaik sokkal dinamikusabbak: szerkeszthetők, kiegészíthetők, vagyis kevésbé lezártak. A szövegmennyiség láthatósága is másképp alakul a kettőnél: míg egy szórólap vagy egy könyv esetében azonnal látjuk a teljes szövegmennyiséget, addig a digitális szövegeknek sokszor egyszerre csupán egy részük látható a képernyőn – nem is beszélve az átvezető linkekről, melyek hamar a többszörösére növelhetik a teljes mennyiséget. A PISA vizsgálata nem csupán a papíron megszokott tesztek képernyőre való áthelyezését jelentette, hanem valódi, az online térben végzett információkeresést és szövegfeldolgozást szimulált: a feladatok remekül leképezték az e-mailezés, a blogok olvasása vagy az internetes keresés adta szituációkat. A kompetenciamérést célzó kérdések mellett a háttérkérdőív a diákok online kommunikációs és olvasási szokásairól is érdeklődött (gyakoriság, a tevékenységek jellege stb.), létrehozva ezzel az online olvasási indexet, ami a későbbi mérések és az összehasonlítás szempontjából volt fontos lépés (Balázsi et al., 2013; OECD, 2010).

A 2012. évi mérési ciklusban a PISA a kreatív problémamegoldás kompetenciáját vizsgálta. A problémamegoldás önálló területként először 2003-ban került górcső alá, ám az azóta végbement társadalmi és technológiai változásokat figyelembe véve némileg újra kellett definiálni a fogalmat. A mérés során a digitális technológia térnyerésének köszönhetően előtérbe került a problémamegoldás interaktív, dinamikus aspektusa, ami szintén jelentős változás a 2003. évi ciklushoz képest. A számítógépes mérés során a fókusz a diákok érvelési készségére és problémamegoldó hajlandóságára került, valamint arra, hogy egy problémamegoldási folyamatot hogyan képesek szabályozni és kézben tartani (OECD, 2014a).

A 2015. évi mérési ciklus keresztkompetenciaként a kollaboratív problémamegoldásra, azaz a csoportmunkában zajló feladatmegoldásra irányult. Ez a problémamegoldási forma nagyobb szerepet tölthet be az egyéninél, hiszen alkalmazásával a résztvevők kompetenciarendszerei egyszerre fejthetik ki hatásukat (Finnegan–O’Mahony, 1996). Az együttműködéssel, társas környezetben végzett problémamegoldás vizsgálatát számítógépes mérések és az ezek során használható újabb típusú feladatok tették lehetővé. A feladatot megoldó diákon kívüli csoporttagokat számítógépes szimulációk jelenítették meg, és ennek köszönhetően a vizsgált diák tevékenységét sokkal következetesebben lehetett nyomon követni. A PISA meghatározása szerint: „Kollaboratív problémamegoldó képességnek az egyén azt a fajta kapacitását értjük, aminek segítségével hatékonyan bekapcsolódik egy folyamatba, ahol kettő vagy több résztvevő megkísérel megoldani egy problémát a megoldáshoz szükséges megértés és erőfeszítés megosztásával, tudásuk, készségeik és erőfeszítéseik egyesítésével” (Pásztor-Kovács, 2016: 52). A felmérés a kollaboratív problémamegoldást két komponensre, szociális és kognitív összetevőkre bontotta fel. Jellemzően interaktív feladványok szerepeltek a mérésben, hiszen a csapatmunka lényege éppen az egymással való kommunikációban és az együttműködésben rejlik (OECD, 2017a).

A legutóbbi, 2018. évi mérési ciklusban a PISA a globális kompetenciák vizsgálatát választotta innovatív területéül, ami a helyi, globális és interkulturális jelenségek elemzési képességének vizsgálatát jelentette. Az OECD definíciója szerint a globális kompetencia „…a helyi, globális és interkulturális ügyek vizsgálatának képességét jelenti azzal, hogy az egyén megérti és értékeli mások látásmódját és világnézetét; képessé válik nyílt, helyzethez illő és hatékony interakciót folytatni különböző kulturális hátterű emberekkel, továbbá a kollektív jólét és a fenntartható fejlődés érdekében cselekszik” (OECD, 2018: 7). Az OECD álláspontja szerint az iskola fontos szerepet játszik a definíció által megfogalmazott képességek kialakításában, ezért a kognitív felmérés és a háttérkérdőív például a következő kérdésekre fókuszált: Mennyire képesek a diákok kezelni a különböző nézőpontokat, konfliktusokat? Mennyire nyitottak a világra? Érdekli-e őket a környezet megóvása? Hajlandók-e tenni mások jóléte érdekében? Mennyire tisztelik az idegen kultúrákat? A tanárok hogyan készülnek a diákok globális kompetenciáinak fejlesztésére? (OECD, 2018).

Fontos megemlíteni, hogy a 2012. évi mérési ciklus óta egy további terület, a pénzügyi tudatosság és műveltség is felkerült a PISA-vizsgálat palettájára. A pénzügyi műveltség fogalmát az OECD a következőképpen határozta meg: „A pénzügyi műveltség a pénzügyi fogalmak és kockázatok ismerete és megértése, valamint az egyén képessége és motivációja arra, hogy e tudást és megértést magabiztosan alkalmazza a pénzügyi környezetben való hatékony döntéshozatal, a személyes és társadalmi pénzügyi jólét növelése és a gazdasági életben való részvétel lehetőségének biztosítása érdekében” (OECD, 2014b: 33). Az erre a területre vonatkozó feladatok négy fő tematikus kategóriából kerültek ki: pénz és tranzakciók, pénzügyek tervezése és kezelése, kockázat és haszon, valamint a pénzügyi helyzet ismerete. A kognitív tesztsor mellett az információkhoz, oktatáshoz, pénzhez és pénzügyi termékekhez való hozzáférésről, a pénzügyi kérdésekkel kapcsolatos bizonyosságról és hozzáállásról, illetve a költésekkel és megtakarításokkal kapcsolatos magatartásokról szóló háttérkérdőív kitöltésére is sor került (OECD, 2014b; OECD, 2017b; OECD, 2019).

A keresztkompetenciák szerepe a közoktatásban

A globalizáció és az információs forradalom, valamint a kognitív folyamatok mélyebb megértésének hatására a 21. századra a faktuális, a tudományterületek által képviselt specifikus tudás visszaadására épülő oktatási rendszer helyzete megingott. Egyre világosabbá vált, hogy az oktatási rendszer által átadott tartalom nem feltétlenül járul hozzá a diákok későbbi sikerességéhez (Zsubrits, 2006). Az iskolarendszer kevésbé közvetít a mindennapi életben is alkalmazható ismereteket, és a tantárgyközpontú felosztás sok esetben nélkülözi a tantárgyközi kompetenciák fejlesztéséhez elengedhetetlen együttműködést (Csapó, 2004). Nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az érzelmi és szociális nevelésre is (Goleman, 1997). Az ismeretek tanulásának jelentősége természetesen nem szűnt meg, hiszen ismeretek rendszere nélkül nehéz kompetenciákról beszélni (Csapó, 2004), de egyre fontosabbá válik a diákokra zúduló óriási információmennyiség szűrését és felhasználását segítő, kompetenciafejlesztő tanítási és tanulási folyamat, mely transzferálható tudás létrejöttét szolgálná (Makádi, 2015).

Ahhoz, hogy a kompetenciafejlesztő iskola irányába mozduljunk el, szükség van a pedagógia harmadik paradigmaváltására (Nagy, 2010), s ez már meg is kezdődött. Az ezredfordulón fontos oktatáspolitikai célkitűzés lett a kulcskompetenciák és a kompetenciafejlesztés beépítése a fejlett országok oktatási rendszerébe. Egyre fontosabb célként jelenik meg az állampolgárok számára egy sikeres élet (For a Succesful Life), az államok számára pedig egy jól működő társadalom (Well-Functioning Society) elérése. Az OECD DeSeCo- (Definition and Selection of Competencies) projektje által kitaposott ösvényre lépett az Európai Unió is, mely állampolgárai kompetenciaalapú oktatását tűzte ki célul. A kompetenciák fejlesztésének irányvonalai megjelennek a tagországok oktatásszabályozó dokumentumaiban, így 2007-től fontos részét képezik a magyarországi Nemzeti alaptantervnek is (Vass, 2008). Azonban a hazai felsőszintű szabályozottság nehezen jelenik meg gyakorlat formájában az iskolákban. Hiányoznak azok a módszertani elemek és eszközök, melyek segíthetik a tanárokat a kompetenciafejlesztés és -értékelés megvalósításában. Ennek oka, hogy hazánkban a „tudásipar” és az ehhez szükséges kutatói infrastrukturális háttér erősen hiányos, az egyetemi tanárképzési rendszer pedig a diszciplináris, tantárgyi tudás átadását helyezi előtérbe (Csapó, 2004).

A paradigmaváltás terjedését a hagyományos, frontális óraszervezési megközelítés is lassítja, mely kevésbé épít a diákok önálló vagy csoportos feladatmegoldására, aktív tanulási folyamatára, mivel a tanárt tekinti az információ megszerzéséhez használt legfőbb forrásnak. A modern tanulásszervezési módok, például a kooperatív tanulás, a kutatásalapú tanulás (Inquiry Based Learning), a problémaalapú tanulás (Problem Based Learning) (M. Császár et al., 2018) vagy a kihívásalapú tanulás (Challenge Based Learning) szélesebb körű alkalmazásával a készségek és képességek fejlesztésében is jobb eredményeket érhetnénk el. E modern pedagógiai módszerek terjesztésén dolgozik hazánkban például az MTA-SZTE Földrajz Szakmódszertani Kutatócsoport is, mely egy innovatív földrajztanítási eszköz fejlesztését végzi (Farsang et al., 2020).

Következtetések

A keresztkompetenciák felmérésének területén tehát az OECD PISA-vizsgálata első lépésként az alapok feltárására vállalkozott: a diákok tanulási stratégiái kerültek a fókuszba. Az élethosszig tartó tanulás ugyanis csak akkor alakítható ki, ha elsajátítjuk a tanulni tudás képességét, amely nemcsak módszert, de attitűdöt, hozzáállást is jelent. A következő mérési ciklus során először vizsgált a PISA tantárgyközi keresztkompetenciát önálló területként: a komplex problémamegoldást. Olyan hétköznapi szituációk megoldását várta a diákoktól, melyek hibakeresést, döntéshozatalt vagy rendszerek elemzését és tervezését igényelték. Erősödni látszott tehát a tanórákhoz nem köthető, ám a mindennapi élet során kikerülhetetlen helyzetek megoldásának fontossága, ami kiválóan illeszkedett a PISA eredeti céljához. A harmadik, 2006. évi mérési ciklus során két igen fontos és aktuális terület vizsgálatát sikerült ötvözni. A természettudományokkal kapcsolatos attitűdök digitális felmérése egyszerre vizsgálta a diákok hozzáállását és érdeklődését a természettudományok vonatkozásában, valamint azt, hogy a számítógép-használat széles körű terjedése befolyásolja-e (és ha igen, hogyan) a tanulók teljesítményét. A 2009. évi ciklus során a digitális szövegek olvasása lett a kutatott terület: ekkor online felületek dinamikus, szerkeszthető szövegeivel, hiperlinkekkel, menürendszerrel, görgetősávval és más hasonló, jellegzetes attribútumokkal ellátott források kerültek a diákok elé. Véleményünk szerint azzal, hogy a PISA második alkalommal is a digitalizációhoz kötötte a negyedik vizsgált területet, sejthetővé vált, hogy a következő mérési ciklusokban is előtérbe kerül majd ez az aspektus. 2012-ben a kreatív problémamegoldás vizsgálata is számítógépes formában zajlott, 2015-től pedig már a teljes PISA-felmérés nélkülözte a papírt és a ceruzát. Ebben a ciklusban már harmadik alkalommal került terítékre a diákok problémamegoldó kompetenciája, ám ezúttal a hangsúly a csoportmunkán volt: a diákok együttműködésre, kommunikációra való alkalmassága és hajlandósága volt a fő szempont. 2018-ban a tolerancia, valamint a más kultúrákkal szemben megnyilvánuló nyitottság és elfogadás jegyében a globális kompetenciák vizsgálatára vállalkozott a PISA, hangsúlyozva, hogy ezen értékek elsajátításáért sokat tehetnek az iskolák és a pedagógusok. Mindezek mellett a 2012. évi mérési ciklustól a pénzügyi műveltség és kultúra felmérése is a PISA-vizsgálatok részévé vált.

A PISA által vizsgált innovatív területek alapján látható tehát, hogy az OECD mely fő kompetenciák mellé tette le a voksát. A digitalizáció már 2006 óta, egyre hangsúlyosabban tetten érhető az egyes mérési ciklusokban, ám míg eleinte külön területként vizsgálták, addig mára már eszközzé alakult: 2015-től már nem azt vizsgálja a PISA, hogy a diákok hogyan boldogulnak a digitális eszközökkel, hanem alapvetésnek tekinti, hogy magabiztosan használják őket. A magyarországi fiatalok digitális készségei ma sajnos nem érik el sem a régió, sem az Európai Unió átlagának szintjét (Magyar Nemzeti Bank, 2019). Egybecseng ezzel a magyar diákok kimondottan gyenge átlagteljesítménye is a 2015. évi PISA-mérésen, amely az első teljesen digitális alkalom volt (Ostorics et. al., 2016). Ez pedig a fentiek ismeretében okot adhat az aggodalomra, és rámutat, hogy a terület hazánkban fejlesztésért kiált.

A problémamegoldás mellett sem mehetünk el szó nélkül, ugyanis az ehhez kapcsolódó kompetenciákkal már három alkalommal foglalkozott a PISA-vizsgálat. A vonatkozó szakirodalom is több ízben a 21. század legfontosabb készségei közé sorolta a problémamegoldást (Vass, 2006), így ennek fejlesztését is érdemes lehet napirendre tűzni.

A pénzügyi tudatosság és műveltség fontossága a 2008-as gazdasági válságot követően talán nem is lehet kérdés, a megfelelő hozzáállás és ismeretek alapjait pedig már a közoktatásban érdemes volna letenni. A terület ciklusról ciklusra sorra kerülő vizsgálata tehát mindenképp érthető, az így nyert eredményeknek fontos hozzáadott értékük van az attitűdök felmérése szempontjából. Eddig három mérési ciklusban foglalkoztak a pénzügyi tudatosság és műveltség témájával, tehát az adatok hat év eredményeit ölelik fel. A 2021-ben esedékes következő PISA-felmérés után már közel tíz év eredményeit lehet majd vizsgálni. Ez már részletesebb áttekintés, vizsgálat számára is megfelelő időtáv.

Véleményünk szerint azzal, hogy a csoportmunka és az idegen kultúrák elfogadása is önálló területként került napirendre az utóbbi két mérési ciklusban, számíthatunk arra, hogy a későbbiekben is a fókuszban lesznek az emberi kapcsolatokkal, az együttműködéssel és az egymás mellett éléssel kapcsolatos kompetenciák az OECD vizsgálatában. Ez arra enged következtetni, hogy a társadalmi szerepvállaláshoz, a produktív állampolgári léthez nem csupán a kognitív, de a szociális kompetenciákat is egyre hangsúlyosabbnak találják a téma irányadó szakemberei.

Absztrakt

Három évtizeddel ezelőtt jelentős változások kezdődtek a magyar tehetséggondozásban. A tanulmány először ennek főbb társadalmi és tehetségpedagógiai okait elemzi, majd a változások részleteiről olvashatunk a tehetséggondozás gyakorlatában. A harmadik részben az utóbbi tíz év állam által finanszírozott átfogó hazai tehetséggondozó programjairól kapunk képet, ezek eredményeivel együtt.

Kulcsszavak: rendszerváltás, pedagógusképzés, tehetséggondozás, tehetségfogalom, tehetségazonosítás, komplex fejlesztés, gazdagítás, gyorsítás, differenciálás, tanácsadás, a tehetséggondozás rendszere

A tehetséggondozás „háttértényezőinek alakulása” a rendszerváltás évtizedeiben

 Amióta iskola van, azóta mindig foglalkoztak külön is a pedagógusok a tehetséges gyerekekkel, évszázadokra nyúlnak vissza a magyar iskolákban a tehetséggondozás gyökerei (Tóth–Sarka, 2020). Ennek történetét itt most nincs lehetőség bemutatni, de egy általános kép a rendszerváltás kezdeti éveiben kialakult helyzetről szükséges ahhoz, hogy az olvasónak kiindulási pontjai legyenek a tanulmányban tárgyalt kérdéskörök elhelyezéséhez, feldolgozásához. A tehetséggondozásnak a rendszerváltás éveiben kialakult hazai és európai helyzete sok szállal kötődik egymáshoz. 1987-ben alakult meg az Európai Tehetségtanács (European Council for High Ability – ECHA), s ez jelentős lendületet adott az iskolai tehetséggondozás fejlődésének itthon is. Ez a tanács kutatókat és gyakorlati szakembereket (elsősorban pedagógusokat) tömörít, s kétévenként rendezendő konferenciáival, kiadványaival hidat épített Európa országai között. A kilencvenes évek elejétől Franz J. Mönks, a Nijmegeni Egyetem professzora hosszú éveken át volt e szervezet elnöke, jelentős segítséget nyújtva a magyar tehetséggondozás fejlesztésében. Támogatásának intenzitását mutatja, hogy a szervezet megalakulásától a 2000-es évek közepéig folyamatosan volt magyar tagja az ECHA vezetőségének: Gefferth Éva, Herskovits Mária és Balogh László személyében. Majd 2012-től 2020-ig Csermely Péter professzor töltötte be az elnöki funkciót, ami szintén bizonyítja a magyar tehetséggondozás jelentős fejlődésének nemzetközi elismerését az elmúlt évtizedekben. 1987-ben megalakult az ECHA Magyarországi Tagozata is, összetoborozva a tehetséggondozás hazai szakembereit, majd ebből 1989-ben létrejött a Magyar Tehetséggondozó Társaság (MTT), amely körülbelül ötszáz fős tagságával jelentős szerepet vállalt és vállal ma is a hazai tehetséggondozás korszerű formáinak elterjesztésében. A hazánkban elindult rendszerváltás ugyancsak kedvező helyzetet teremtett az iskolai tehetséggondozás fejlődéséhez: nagyobb lett a mozgástere az iskoláknak a tehetségprogramok indításában, s anyagiakban is több forrásból teremthettek alapot, mint a korábbi években. Az új oktatási törvény (1993), a vonatkozó kormány- és miniszteri rendeletek is jobban ráirányították a figyelmet a tehetséggondozás fontosságára, mint azt megelőzően. Mindennek az lett az eredménye, hogy a kilencvenes évek közepétől jelentősen gazdagodtak az iskolai tehetséggondozás formái hazánkban, s folyamatos nemzetközi együttműködés is kialakult ennek hátterében. A magyarországi tehetséggondozás eredményeinek elismerését jelentette, hogy 1990-ben az MTA Pszichológiai Intézete rendezte az ECHA 2. Konferenciáját, majd 2000-ben a Debreceni Egyetemet érte az a megtiszteltetés, hogy megrendezhette az ECHA 7. Konferenciáját – közel ötszáz résztvevővel a világ minden tájáról.

A hazai tehetséggondozás fejlődésében kiemelkedő szerepet játszott az Európai Parlament 1994-ben kiadott, a tehetséggondozásra vonatkozó 1248-as számú ajánlásával. Ebben a következő kiemelt szempontok fogalmazódtak meg:

1. Az iskolával kapcsolatos törvényalkotásnak el kell ismernie és figyelembe kell vennie, hogy a gyermekek különböző képességekkel rendelkeznek.
2. Meg kell szervezni a tehetséggondozást végző tanárok továbbképzését.
3. A tehetségre és a tehetséges gyerekekre vonatkozó információkat el kell juttatni a tanárokhoz, szülőkhöz, orvosokhoz, szociális munkásokhoz és a minisztériumokhoz.
4. A különlegesen tehetséges gyerekek gondozását már iskoláskor előtt el kell kezdeni.
5. Az iskolákban rugalmas és differenciált tantervekre van szükség, továbbá meg kell valósítani az osztályátléptetést.
6. Ajánlják továbbá, hogy az európai miniszteri konferencia hozzon létre tehetséggondozással foglalkozó ad hoc bizottságot.

Az ajánlások megjelenése idején még sok volt a tennivaló ezen szempontok teljesítése érdekében, de napjainkban a velük való szembesítés után az a vélemény fogalmazható meg, hogy összességében Magyarországon az elmúlt évtizedekben kedvező folyamatok játszódtak le a tehetséggondozás területén. Ezek legfontosabb elemeit igyekszem összegezni a tanulmányban.

A fentieken túl három „szakmai háttértényező” volt kiemelkedő jelentőségű a hazai változásokban: a tehetséggondozás új törvényi, rendeleti szabályozása, a pedagógusképzés és -továbbképzés fejlesztése a témakörben, valamint a tehetséggondozást segítő hazai kutatások erősödése. Vegyük ezeket szemügyre röviden.

A tehetséggondozás törvényi, rendeleti szabályozása

A rendszerváltást követően már az első új oktatási törvényünk is külön említést tett több paragrafusban a tehetséges tanulókkal való foglalkozás új szabályozásáról. Néhány fontosabb részt idézünk itt.

1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról
1994. § 3. pont:

„A gyermeknek, tanulónak joga, hogy képességeinek, érdeklődésének, adottságainak megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljön, képességeihez mérten továbbtanuljon, valamint tehetségének felismerése és fejlesztése érdekében alapfokú művészetoktatásban vegyen részt.”

19. § 7. pont:

„A pedagógus alapvető feladata, hogy nevelő és oktató tevékenysége során figyelembe vegye a gyermek, tanuló egyéni képességeit, tehetségét, fejlődésének ütemét, szociokulturális helyzetét és fejlettségét, fogyatékosságát, segítse a gyermek, tanuló képességének, tehetségének kibontakozását, illetve a bármilyen oknál fogva hátrányos helyzetben levő gyermek, tanuló felzárkóztatását tanulótársaihoz.”

52. § 7. pont:

„Az iskola a tanulók érdeklődése, igénye szerint nem kötelező, választható tanórai foglalkozásokat szervez, felzárkóztatás, fejlesztés, tehetséggondozás, konzultáció, speciális, illetve kiegészítő ismeretek átadása céljából.”

53. § 1–2. pont:

„Az iskola – a tanórai foglalkozások mellett – a tanulók érdeklődése, igényei szerint tanórán kívüli foglalkozásokat szervez. Tanórán kívüli foglalkozás: a) napközis és tanulószobai foglalkozás; b) szakkör, érdeklődési kör, önképzőkör, énekkar, művészeti csoport; c) az iskolai sportkör; d) a tanulmányi, szakmai, kulturális verseny, házi bajnokságok, diáknap; e) az iskola pedagógiai programjában rögzített, a tanítási órák keretében meg nem valósítható osztály- vagy csoportfoglalkozás, így különösen a tanulmányi kirándulás, környezeti nevelés, a kulturális, illetve sportrendezvény.”

E néhány rövid rész is mutatja, hogy – súlyának megfelelően – a tehetséggondozást nemcsak általános szinten említi a rendszerváltás utáni első oktatási törvény, de konkrét formáinak felsorolása közvetlenül is támpontul szolgál a megvalósításhoz. Ez kiemelkedően példamutató volt már akkor, más országok szabályozásával összevetve is.

Azt is ki kell emelni, hogy a hazai tehetségsegítés szakmai fejlesztéséhez a 2006-ban alapított Nemzeti Tehetségsegítő Tanács is lendületet adott. A Nemzeti Tehetség Program 2008-as elfogadása az Országgyűlés által ugyancsak kiemelkedő jelentőségű a magyar (határon inneni és túli) tehetséggondozás fejlesztésében. (Erről később részletesen írunk.) A 2011-ben elfogadott új köznevelési törvény az előzőeknél is nagyobb szakmai hangsúllyal és részletesebben szabályozta a tehetséggondozás gyakorlatát, amely az elmúlt évtized folyamataira volt nagy hatással.

A pedagógusképzés és -továbbképzés fejlesztése a témakörben

Magyarországon a nyolcvanas évek második felétől egyre több iskola, nevelési intézmény indított speciális vagy komplex tehetségfejlesztő programokat. Ezzel együtt nőtt a pedagógusok részéről az az igény, hogy több információt kapjanak a hétköznapi gyakorlati tevékenységhez, hiszen az alapképzésük során nem készítették fel őket e speciális munkára. Sok előadást kértek az iskolák a tehetségről, főleg a következő témákban:

• a tehetség azonosítása, keresése;
• ismeretátadás helyett hatékony képességfejlesztés;
• a gazdagítás, dúsítás módszerei;
• a gyorsítás lehetőségei;
• hatékony differenciálás;
• a tehetségesek személyiségének és szociális szférájának fejlesztése;
• az iskola szervezeti felépítése, speciális szerepek a tantestületben a hatékony tehetséggondozáshoz.

Az igények növekedésére megindult az intenzív (120 órás) tanfolyamon folyó képzés a kilencvenes évek elején, s 1997 szeptemberében megjelent a művelődési és közoktatási miniszter 29/1997. számú rendelete a tehetségfejlesztési szakirányú továbbképzési szak képesítési követelményeiről. A képzés az év szeptemberében meg is indult a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma Debreceni Egyetem), a Pedagógiai-Pszichológiai Tanszék szervezésében. Az oklevélben szereplő szakképzettség pontos neve a rendelet szerint „tehetségfejlesztési szakértő” volt. Újabb előrelépést jelentett, hogy 1999-ben a KLTE megalapította a pedagógus szakvizsgaprogramot, s 2000 szeptemberében el is indította a képzést „tehetség és fejlesztése” elnevezéssel (41/1999 [X. 13.] OM-rendelet). A képzés célja az egyetemi vagy főiskolai szintű pedagógusdiplomával rendelkező szakemberek felkészítése a tehetségfejlesztés speciális gyakorlati feladatainak megoldására, hogy ismereteiket egyrészt a közoktatásban (iskolák, kollégiumok, egyéb nevelési intézmények), másrészt speciális intézetekben (nevelési tanácsadók, pályaválasztási tanácsadók, családgondozó központok, közművelődési intézmények) kamatoztathassák. Ma már több mint tíz felsőoktatási intézményben folyik ilyen felkészítése a pedagógusoknak s más fejlesztő szakembereknek.

A tehetséggondozást segítő kutatások fejlődése a kilencvenes évektől

A nemzetközi kapcsolatok erősödése hatással volt a hazai kutatásokra is a tehetség témakörében. Négy intézmény emelhető ki e tekintetben abban az időben: az MTA Pszichológiai Intézete, a Debreceni Egyetem BTK Pedagógiai-Pszichológiai Tanszéke, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola Neveléstudományi-Pszichológiai Tanszéke és a Fővárosi Pedagógiai Intézet Tehetségtanácsadó Központja. Ezeken a helyeken intenzív kutatás indult meg, s külön is meg kell említeni, hogy 1993-ban a Debreceni Egyetem pszichológiai doktori programjában – akkoriban egyedül az ország egyetemei között – akkreditáltatták a tehetség témakört. Összhangban a nemzetközi trendekkel az alábbi témakörökben folytak akkoriban itthon intenzív kutatások:

• iskolai programok tehetséges gyerekeknek;
• tehetségazonosítás;
• a tehetségesek énképe, önértékelése;
• extracurricularis tevékenységformák;
• tehetség az idegen nyelv elsajátításában;
• alulteljesítő tehetségesek, tanácsadás.

Mára már sokasodtak a kutatási palettán a vizsgált témakörök (Balogh, 2014).

Az elmúlt évtizedek hazai szemléletváltozásának főbb szakmai kérdéskörei

 A külföldi és hazai kutatások, tapasztalatok alapján a kilencvenes években kirajzolódtak a tehetséggondozás kritikus pontjai, melyek a következő nagyobb témakörökhöz kapcsolhatók:

• a tehetség értelmezése;
• a tehetség felismerése, azonosítása;
• a komplex fejlesztés főbb tartalmi elemei;
• a fejlesztés pedagógiai, pszichológiai eszközrendszere;
• szakemberek együttműködése a tehetségfejlesztésben;
• az iskola és a család együttműködése;
• rendszerszemlélet a tehetséggondozás gyakorlatában.

Vázlatosan szemügyre véve ezen kérdésköröket kiemelhetők azok a sarokpontok, amelyek támpontul szolgálhatnak a gyakorlati tehetségfejlesztő munka még hatékonyabbá tételéhez.

A tehetség értelmezése

Az intelligenciakutatások irányították a figyelmet arra, hogy a tehetség összetevői között mindenképpen megtalálhatók a magas szintű általános intellektuális képességek. A 20. század közepén a kreativitás problémakörének terítékre kerülése hozott újabb lendületet a tehetség értelmezésében. Joy Paul Guilford százhúsz faktoros modelljében megnevezte a divergens gondolkodást, amely – szemben a konvergens gondolkodással – algoritmusok nélkül működik, s különféle utakon többféle megoldásra jut. Ezt követően három vonalon kezdték feltárni a kreativitás jelenségkörét: vizsgálták a kreativitást mint folyamatot, mint jellemzőt és mint produktumot. Guilford teóriájának megjelenése után szakmai körökben egyértelművé vált, hogy kreativitás nélkül nem lehet tehetségről gondolkodni.

Az intelligencia- és kreativitáskutatások jelentős szerepet játszottak abban, hogy a múlt század utolsó harmadában megszülettek a többtényezős tehetségmodellek a tehetség értelmezésére. Ma már szinte megszámlálhatatlan ilyen modell van forgalomban. Itt most a szakmai közvélemény által legáltalánosabban elfogadottakat mutatjuk be, ezek kiindulási pontjai a tehetségfejlesztés feladatainak. A modern tehetségkutatás egyik legjelentősebb állomását Joseph Renzulli (1978) „háromkörös” tehetségkoncepciója jelentette. Ez a modell ma a leggyakrabban idézett kiindulási pontja a tehetség értelmezésének. Renzulli három komponenst különböztet meg a tehetség összetevői között: az átlagon felüli képességeket, a feladat iránti elkötelezettséget és a kreativitást. A kutatások előrehaladtával egyre nagyobb támogatást nyertek azok az elméleti feltételezések, amelyek a tehetséghez szükséges faktorok interakcióját vizsgálták. Ez vezetett Mönks és Renzulli többtényezős tehetségmodelljéhez. Amint azt a 1. ábra is mutatja, Renzulli háromkörös modelljét fejlesztette tovább Mönks professzor, az európai tehetséggondozás elmúlt három évtizedének legnagyobb kutatója.

Ez a modell az intellektuálison túl a motorikus, a szociális és a művészi képességeket is a különleges képességek kategóriájába sorolja. Ez annyit jelent, hogy nem csak a nagyon intelligens emberek esetében beszélhetünk tehetségről. A kivételes képességek azonban önmagukban nem elegendők a tehetség manifesztálásához, a kérdéses személynek igen motiváltnak kell lennie, más szóval nagy akaraterőre, kitartásra van szüksége. A kreativitást a függetlenség és produktivitás magas szintjeként értelmezi a szerző, a rutinszerű vagy reproduktív gondolkodással szemben.

A társadalmi pillérek közül a család játssza Mönks véleménye szerint a legfontosabb szerepet a tehetség nevelésében. Ez a közeg tudja biztosítani azt, hogy a gyermek egészségesen és kiegyensúlyozottan nőhessen fel. Másrészt arra is van példa, hogy a család nem ismeri fel vagy nem ismeri el a gyermek potenciális tehetségét, akit ez negatívan befolyásolhat. Az iskola szintén fontos pillér, beleértve mind a vezetést, mind a tantestületet. A tanárok között van, aki odafigyel a tehetségesekre, és van, aki ignorálja őket az osztályban. A szerző véleménye szerint döntően az iskolavezetésen múlnak a dolgok: amennyiben az tisztában van a tehetséggondozás jelentőségével, ez az egész iskola légkörére kihat, és pozitív hozzáállást eredményez. Azonban ha az iskola nem elégíti ki a tehetséges tanulók igényeit, nagy a valószínűsége annak, hogy ez súlyos testi és lelki problémákat fog kiváltani. A harmadik pillért a társak jelentik. Végezetül szöveghűen is idézzük fel e modell tehetségmeghatározását: „A tehetség három személyiségjegy interakciójából jön létre. Ennek a három jegynek az egészséges fejlődéshez megértő, támogató társadalmi környezetre van szüksége (család, iskola, társak). Más szóval: a hat faktor pozitív interakciója a tehetség megjelenésének feltétele” (Mönks–Knoers, 1997: 192; további részletek: Balogh–Révész, 2020).

A tehetség felismerése, azonosítása

Az egyéni tehetséggondozó programok szempontjából is kiemelkedő jelentősége van a tehetségkeresésnek, -azonosításnak, hiszen a korrekt program csakis a gyerek, fiatal alapos ismeretére épülhet. A tehetség fejlesztésére kiválasztott stratégiáknak korrekt felmérésen kell alapulniuk, felderítve, hogy az egyénnek mire van szüksége a fejlődéshez (Endepohls-Ulpe–Ruf, 2005; Ziegler et al., 2012). Ugyanakkor társadalmi szempontból is fontos ez, hiszen ha nem találjuk meg az igazi tehetségígéreteket, nem lehet hatékony egyetlen országban sem a tehetségek gondozása, az ország nem fejlődhet lehetőségeihez mérten. Ugyanakkor már elöljáróban leszögezendő, hogy kritikus elem ez, mert nagyon nehéz korrekt módon azonosítani a tehetséget.

A tehetségkereséshez a szakmai körökben jól ismert Czeizel-féle modell (1997) ad biztos kapaszkodókat. Mind a négy „körre” figyelnünk kell, nemcsak az adottságok, képességek színvonalának felderítése szükséges, a kreatív és a motivációs (és más személyiségbeli) jellemzők feltárása is fontos a komplex fejlesztőmunkához (2. ábra).

A következő elvek figyelembevételével kell összeállítani a keresési programot (Balogh, 2004/a, 2006, 2012, 2016).

• A ki nem bontakozott, szunnyadó tehetség rejtekezik, gyakran ezért is nehéz felismerni: óvatosnak kell lennünk a „nem tehetséges gyerek” titulussal, a legkorrektebb, ha nem is használjuk ezt. Amíg nem ismertük meg kellően a gyereket, fiatalt, miből vonjuk le a „tehetségtelen” megbélyegző megállapítást?
• Az előző alapelvben megfogalmazottak miatt elengedhetetlenek a speciális tehetség megtalálásához, feltárásához a hosszabb periódusra kiterjedő „keresőprogramok”, amelyek fejlesztést is jelentenek (vö. Pappné–Pakurár, 2011). Egyetértünk Herskovits Máriával: „Abból kiindulva, hogy minél több gyerek potenciális tehetsége kerüljön fejlesztésre, azt tudva, hogy gyermekkorban a legritkább esetben beszélhetünk valóban tehetségről, csak tehetségígéretről, »tehetségre irányuló hajlamról«, munkánk elméleti alapja a többlépcsős, fejlesztés folyamatába ágyazott azonosítás, és annak szem előtt tartása, hogy nemcsak a képességeket, hanem a gyerek egész személyiségét kell fejlesztenünk” (Herskovits, 2013: 89–90).
• A képesség és a teljesítmény két különböző dolog: gyakori az alulteljesítő tehetséges tanuló, ugyanakkor a jó tanulmányi eredmény önmagában nem mindig jelzi a tehetséget.
• A pszichológiai vizsgálati módszerek (tesztek) segítséget nyújthatnak az azonosításhoz, de önmagukban nem tévedhetetlenek, és nem is elegendőek, így nem jelenthetnek egyedüli megoldást (vö. Herskovits–Dávid, 2013; Dávid–Dávid, 2020).
• A pedagógus és más fejlesztő szakemberek (edző, mentor stb.), valamint a gyerek, fiatal folyamatos együttes tevékenysége fontos kapaszkodókat adhat a tehetség felismeréséhez, így ezen szakemberek véleményének kiemelt szerepe van az azonosításban.
• Minél több forrásból szerzünk a tanulóra vonatkozó információkat teljesítményéről, képességeiről, annál megbízhatóbb az azonosítás.

A komplex fejlesztés főbb tartalmi elemei

 Mindenekelőtt ismételten hangsúlyozandó, hogy a fejlesztőprogramok készítése során nemcsak a képességekre, hanem a korábban felsorolt négy tehetség-összetevő (általános intellektuális képesség, speciális képesség, kreativitás, motiváció) mindegyikére kell figyelnünk, a képességek mellett a személyiségtényezők formálásának is nagyon fontos szerepet kell kapnia a fejlesztőmunkában. E két főirányon belül további négy általánosan elfogadott alapelv fogalmazható meg a célkitűzésekre vonatkozóan (Feger, 1997). Ezek a következők.

• Fontos fejleszteni a tehetséges gyerek erős oldalát. Ez általában a tehetség speciális területein (például matematika, zene, sport) nyilvánul meg.
• Nem mondhatunk le ugyanakkor a gyerek gyenge oldalának fejlesztéséről sem. (Csaknem minden tehetséges tanulónál van olyan pont, amely akadályozhatja az erős oldal kibontakozását, például alacsony önértékelés, nem hatékony információfeldolgozási stratégiák.)
• Megfelelő légkör biztosítása: a fejlődésben a kiegyensúlyozott társas kapcsolatok fontosak a pedagógusokkal és a tanulótársakkal.
• Szabadidős, „lazító programok”, amelyek biztosítják a feltöltődést, pihenést.

Ezek a célkitűzések csakis komplex és rugalmas programokkal teljesíthetők, s az iskoláknak mindegyikhez kínálniuk kell tevékenységi formákat. A magyar iskolák többségében csak az első célkitűzésre figyelnek (az erős oldal fejlesztése), ezzel pedig csak rövid távon lehet eredményeket elérni. Ugyanakkor az elmúlt három évtizedben itthon iskoláink is egyre több komplex programot indítottak (Balogh, 2004a, 2012, 2016, 2020a).

A fejlesztés pedagógiai, pszichológiai eszközrendszere

 A tehetségkeresés, -azonosítás és a fejlesztés főbb tartalmi elmeinek áttekintése után logikusan fogalmazódik meg a kérdés: milyen pszichológiai, pedagógiai eszközrendszer áll rendelkezésünkre e programok hatékony megvalósításához? Közel fél évszázada, hogy kutatók és gyakorló szakemberek keresik erre a választ, s a tudomány mai állása szerint négy nagy csokorba rakhatók azok az eszközök, módszerek, amelyek a leghatékonyabban segítik a tehetségígéretek adottságainak kibontakozását: ezek a gazdagítás, a gyorsítás, a differenciálás és a tanácsadás. Ezen csoportok mindegyikének megvannak a maga értékei, azonban a valóságban akkor hatékonyak, ha egységes rendszerben működnek a tehetség felismerésében és fejlesztésében. Fontos ezeket az eszközöket is vázlatosan áttekinteni, hiszen az egyénre szabott gyakorlati tehetségfejlesztő munkában igazi sikert az átfogó használatuk nélkül nem lehet elérni (vö. Balogh, 2012, 2020b).

Gazdagítás

Tartalmi szempontból a tehetséggondozás legfőbb alapelve a gazdagítás (dúsítás). Célja alapvetően az ismeretek és a műveletekre épülő képességek kötelező tananyagon túllépő fejlesztése. A fő kérdés itt az, hogy mennyiségi vagy minőségi dominanciájú legyen-e a gazdagítás. A válasz nem kérdéses, a minőségi gazdagítás jellemzőiként Kaplan tíz elvet fogalmaz meg (vö. Davis–Rimm, 2000).

Közismert Renzulli (1975) „gazdagítási triász modellje” is, amely az előző alapelveket szervesen ötvözve kínál támpontokat a programok készítéséhez, különös tekintettel a tehetséges gyerekek érdeklődési körének feltárására, valamint szélesítésére. Ennek az aspektusnak is kiemelt szerepet kell kapnia a programokban.

• Az első eleme ennek a gazdagítási rendszernek az általános explorációs program. Elsődleges célja a tehetséges tanulók érdeklődésének feltárása és szélesítése. Ennek különös jelentősége van a fejlesztésben, hiszen mint azt a korábban bemutatott teóriák hangsúlyozták, megfelelő motiváció nélkül (s ebben kiemelt szerepe van az érdeklődésnek) a tehetséges diák nem teljesítőképes, és nem fejlődik lehetőségéhez mérten.
• A folyamat második eleme a csoportos fejlesztőgyakorlatokat foglalja magában. Ez azt szolgálja, hogy a tanulók hatékonyan tudjanak bánni az ismeretekkel. Gondolkodás- és társas kapcsolatokat fejlesztő tréningek kapnak elsődlegesen szerepet ebben a fázisban.
• Harmadik elemként a valódi feladatok egyéni vagy kiscsoportos megoldása különíthető el. Ezek már igazi kihívást jelentenek a tehetséges gyerekek számára, többnyire komplex feladatok, amelyekben a tanulók tevékenysége adatok gyűjtésére, a szakterületen eddig elért eredmények tanulmányozására és saját megoldások keresésére épül.

E három elem valójában egymásra épül, s alkalmazásuk teljes ívben átfogja a tehetségesek fejlesztésére szolgáló hatékony gazdagító programokat.

Gyorsítás

Már a gazdagítás rendszerében feltűnt a múlt század második felében a „tempóban történő gazdagítás”, amely arra épül, hogy a tehetséges tanulók gyorsabban többet képesek feldolgozni, teljesíteni. Ezt a szempontot kiterjesztették a tehetséggondozás egész rendszerére, s így jött létre a gyorsítás fogalma. Ennek lényege, hogy a tehetséges fiatalok általában gyorsabban fejlődnek, mint társaik, s ezért biztosítani kell részükre azokat a kereteket, amelyek lehetővé teszik az egyéni tempóban (gyorsabban) való haladást. Világszerte sokféle formáját alkalmazzák a gyorsításnak (Feger, 1997), a hazai gyakorlatban ezek alapvetően a művészeti és sporttehetségek fejlesztésében fordulnak elő, az intellektuális szférában alig-alig. A tehetséggondozás hatékonyságának növeléséhez nagyobb gondot kell fordítani ezekre a formákra is, hiszen ellenkező esetben nem segítjük kellően a tehetség kibontakozását. Természetesen a körültekintő tehetségazonosítás a siker záloga ezen a területen is.

Differenciált fejlesztés a tehetséggondozásban

A differenciálás magától értetődően alapvető aspektusa a hatékony tehetséggondozásnak. A jó képességű gyerekek, fiatalok is igényelnek módosítást a standard programokhoz képest, a kiemelkedő képességűeknek pedig a normáltól lényegesen eltérő fejlesztőfeladatokra is szükségük van. A fejlesztőprogramoknak ösztönözniük kell a tehetségígéreteket a minél jobb teljesítményre. Ennek a módszernek azért van különös jelentősége az intellektuális területeken is, mert vannak olyan osztályok, ahol arra fektetik a hangsúlyt, hogy minden gyerek egy minimumszintet teljesítsen, ezért a legtehetségesebbek is ugyanilyen alacsony szinten teljesítenek. A differenciálás sok figyelmet kap az oktatás világában, és lényegében az egyéni különbségek felismerésére való törekvést, illetve olyan szervezeti stratégiák keresését, alkalmazását jelenti, amelyek szem előtt tartják az egyéni különbségeket a fejlesztési folyamatban (vö. Trefil–Herskovits, 2013; Balogh, 2016; Gömöry, 2013).

A pedagógus, pszichológus tanácsadása, módszertani segítségnyújtása a tehetségfejlesztő munkában

Régóta felismerték már a szakemberek a tanácsadás fontosságát a tehetséggondozásban. Alexander és Muia úgy írták le az iskolai tanácsadók speciális szerepét a tehetségfejlesztésben, hogy kijelentették: „A kivételesen eszes tanulóknak, akiket néha gyötörnek a tehetségükkel együtt járó problémák, szükségük van hozzáértő, törődő emberek melegségére, támogatására és megértésére – ez a munkaköri leírás az iskolai tanácsadók szerepéhez illik leginkább” (Alexander–Muia, 1982: 173). A tanácsadók egyénre szabott ellátást nyújthatnak a tehetséges diákoknak az iskolai környezetben történő fejlődésük elősegítése érdekében. A tehetség-tanácsadóknak szorosan együtt kell működniük a pedagógusokkal és más szakemberekkel (edzők, mentorok stb.). Ahhoz, hogy munkájuk hatékony legyen, a tanácsadóknak érzékenyeknek kell lenniük a tehetségesek egyedi szükségletei iránt. A gyerek, fiatal szükségleteinek, valamint a pedagógus és más fejlesztő szakember stílusának egyeztetése, a szülőknek nyújtott tanácsadás csupán néhány azok közül a kulcsfontosságú szolgáltatások közül, amelyeket a tanácsadók végeznek egy fejlődést elősegítő környezet kialakítása érdekében (vö. Balogh, 2016; Dávid, 2020; Dávid–Révész, 2013; Herskovits–Ritoók, 2013).

E felvezető gondolat után hogyan lehet összegezni a tanácsadás lényegét? A tehetség-tanácsadás „arra szolgál, hogy tisztázza a tehetséggel kapcsolatos problémákat és gondokat. A tehetséges személyek azonosításával, gondozásával és kutatásával kapcsolatban célokat tűzzön ki, segítse a célokat megvalósítani, a tehetségügyet szolgáló döntéseket meghozni, és megfontolt, célirányos tevékenységet folytatni” (Mező, 2004: 10).

Szakemberek együttműködése a tehetségfejlesztésben

Már az előzőkből is kitűnik, hogy sokirányú, a hagyományostól gyakran eltérő feladatok várnak azokra az intézményekre, amelyek zászlajukra tűzik a hatékony tehetséggondozás jelszavát. E feladatok sikeres teljesítésére akkor van esély, ha a tantestületen belül jól körülhatároljuk a funkciókat. Ennek kialakult egy rendszere, amely sikeresen működik a nagy hagyományokkal rendelkező tehetséggondozó iskolákban (Eyre, 1997). A külföldi és hazai tapasztalatok alapján a tantestületen belül a következő munkamegosztás ajánlott:

• Programvezető (igazgató, igazgatóhelyettes): általános áttekintés, bátorítás, segítés, ellenőrzés, a téma napirenden tartása.
• Munkaközösség-vezetők: átfogó programok készítése, tanórai és tanórán kívüli gondozás, folytonosság és előrehaladás, forrásanyagok biztosítása, a hatékonyság ellenőrzése.
• Tehetséggondozó koordinátor: össziskolai azonosító és ellenőrző programok készítése, órán (iskolán) kívüli tevékenységek koordinálása, mentorprogramok irányítása, versenyek szervezése.
• Tehetség-tanácsadó szakember (erre képzett pedagógus vagy pszichológus): problémás helyzetekben – elsősorban egyéni és kiscsoportos formákban – konzultációs keretek között segíti a tehetségprogram megvalósítását. Munkájának három fő iránya van: tanácsadás a gyerekeknek, a közreműködő pedagógusoknak, valamint a szülőknek. A tehetség-tanácsadói munka elemzése részletesen megtalálható Mező Ferenc A tehetség-tanácsadás kézikönyve című könyvében (2003).
• Mentor: olyan szakember, aki közvetlenül és folyamatosan irányítja egy-egy tehetséges diák tevékenységét. Ez a személy tanulmányi tervezési célokat és pszichoszociális célokat is szolgálhat, mivel a mentor példaképet is jelent a tanuló számára. A mentor lehet főállású pedagógus az iskolában, aki csak ezzel foglalkozik, s rendes tanórákat nem tart. Ugyanakkor részmunkaidőben is lehet ezt a tevékenységet végezni, illetve külső szakemberek is sikeresen láthatják el ezt a feladatkört. A hatékony tehetségfejlesztés e szerepkör felhasználása nélkül ma már nehezen képzelhető el, Magyarországon most van elterjedőben.
• Az egyes szaktanárok: közreműködés a programok kidolgozásában, a tehetséges tanulók azonosítása, egyéni szükségletek és érdeklődés felderítése és fejlesztése, tanórai és órán kívüli gazdagítás.

Az iskola és a család együttműködése a tehetségfejlesztésben

Közhelynek tűnhet, de igaz, hogy mint sok más feladatot, a tehetséggondozást sem tudja a család hatékony közreműködése nélkül sikeresen megoldani az intézményi és más szervezeti keretek között folyó fejlesztőmunka. Fontos tehát a szülőkkel való folyamatos kapcsolattartás, információcsere, együttműködés. Ennek legfőbb tartalmi vonatkozásait az alábbiakban lehet összegezni (Balogh, 2016):

• a célok tisztázása, egyeztetése, azonos követelményrendszer kialakítása;
• a fiatal megismerése, tehetségének felismerése;
• a fejlődés közös értékelése;
• a pedagógus és más szakember tanácsa, módszertani segítségnyújtása;
• a gyerek érzelmi támogatása, elfogadása, odafigyelés;
• közös programok szervezése;
• a pályaválasztás irányítása.

Sokféle szervezeti formát kell működtetni a családdal való intenzív együttműködéshez: szülői értekezlet, szülők akadémiája, egyéni konzultáció, családlátogatás, tanácsadás stb. Ezen formák kialakításában a kezdeményező szerepet az iskolának kell felvállalnia, s az aktuális feladatok, problémák megbeszélése mellett továbbképzésben is kell részesíteni a szülőket a korszerű tehetséggondozás alapismereteinek, módszereinek közvetítésével (Balogh, 2016; Balogh et al., 2014).

Amint e vázlatos áttekintésből is kitűnik, sokféle új pedagógiai és pszichológiai szempont vetődik fel, ha a tehetséggondozó programjainkat az eddiginél is sikeresebbé akarjuk tenni. Fontos feltétele a sikernek az is, hogy ezeket a szempontokat rendszerben összedolgozva érvényesítsük. Ma már szerencsére kedvező a helyzet ehhez, hiszen mind a szakirodalomban fellelhető kutatási eredmények, mind a gyakorlatban megtalálható komplex fejlesztőprogramok (Balogh, 2012) biztos kapaszkodókat adnak e munkához.

A rendszerszemlélet fontossága a tehetségfejlesztés folyamatában

 A hazai tehetséggondozás jelentősen fejlődött az utóbbi három évtizedben, különösen a 2008-ban elfogadott Nemzeti Tehetség Program indulása óta. Amióta megjelentek a múlt század második felében a komplex modellek a tehetséggondozásban, azóta világszerte evidencia, hogy rendszerszemlélet nélkül nem lehet sikeres a tehetségfejlesztés folyamata. Számos komplex tehetségmodellt fejlesztettek ki világszerte az elmúlt négy évtizedben (vö. Balogh, 2012, 2016; Balogh–Révész, 2020), ezek biztos fogódzókat adnak a tehetségígéretek azonosításához, valamint a fejlődésükhöz szükséges programszolgáltatásokhoz. Két alapvető modellt már korábban bemutattunk, most négy olyan „fejlesztő modellt” említünk, amelyek a tehetségfejlesztés rendszerszemléletének gyakorlati kialakításához adnak biztos fogódzókat:

• Ziegler (2005) akciotóp modellje;
• Heller (1999) hatékony tanítási környezet modellje;
• a Betts-féle (1986) autonóm tanuló modell;
• Gagné (2011) „megkülönböztető modellje”.

Ezen modellek (részletesen: Balogh, 2016; Balogh–Révész, 2020; Czeizel–Páskuné, 2015) és a tehetségfejlesztésben szerzett saját kutatási eredményeim alapján (Balogh, 2004, 2012, 2016) fel lehet vázolni a tehetségfejlesztés folyamatának „elvi-tapasztalati” rendszerét. Véleményem szerint a sikeres fejlesztőmunkának feltétele, hogy a következő elemek (alrendszerek) szervesen illeszkedjenek egy átfogó rendszerbe, valamint realizálódjanak is a tehetségfejlesztés gyakorlatában (további részletek: Balogh, 2019).

Az elmúlt három évtizedben jelentősen fejlődött a hazai tehetséggondozás, ezen belül a tehetségfejlesztés gyakorlata is. A rendszerszerűségre törekvés is ott van az eredmények listáján, azonban ennek – az alrendszereket áttekintve – sok gyenge pontja van, amelyek akadályozzák az igazán hatékony munkát. Nagy az egyenetlenség e tekintetben az intézmények és más szervezetek tehetséggondozó munkájában: az egyik véglet, hogy sok helyen csaknem teljességgel megvalósul a rendszerszemlélet a fejlesztőmunkában, a másik véglet, hogy egyáltalán nincs erre törekvés. Előbbre kell tehát lépni a következő években ezen a területen is a sikeresebb munka érdekében.

Hazai átfogó programok a tehetségfejlesztés korszerűsítésére az ezredfordulótól

Az első részben vázolt háttértényezők kedvező alakulása, valamint az előbbiekben összegzett új pszichológiai, pedagógiai szakmai szempontok megjelenése a tehetség-szakirodalomban és a fejlesztés gyakorlatában egyre inkább ráirányította a tehetségügy vezetőinek figyelmét a hazai tehetséggondozás gyenge pontjaira. Ennek következtében megindult a törekvés a felsőbb körökben is a tehetséggondozás gyakorlatának jelentős átalakítására. Így születtek meg az ezredfordulótól az Országgyűlés és minisztériumok által rendeletileg és anyagilag is jelentősen támogatott átfogó nemzeti tehetséggondozó programok, amelyek a fent vázolt, nemzetközileg is korszerű elméleti alapokra és gyakorlati módszerekre épültek. Ezek közül mutatjuk be felvillantásszerűen a legfontosabbak célkitűzéseit, valamint eredményeik közül a szakmailag nagyobb jelentőségűeket.

Arany János Tehetséggondozó Program

 Az Oktatási Minisztérium 2000-ben indította el ezt a programot, azzal a céllal, hogy az ötezer lakosúnál kisebb települések okozta hátrányokat kompenzálják a tanulók gimnáziumi képzésében. A programba a jó képességű, kreatív, motivált tanulók kerülhettek az önkormányzat képviselő-testületének és az adott tantestületnek a javaslatára. A képzés ötéves – ma is funkcionál, egyéves előkészítő-felzárkóztató, valamint négyéves normál középiskolai tanévből áll. Jelentős eleme, hogy a programba bekerülő valamennyi tanuló kollégista is, így a fejlesztésben az iskola és a kollégium munkája szorosan egymásra épül. A részt vevő tanulók nemcsak hatékony szakmai fejlesztésben, de anyagi támogatásban is részesülnek. Az eddig eltelt húsz év maximálisan bizonyította a program sikerét, és az nemzetközi relációban is nagy elismerésre tett szert. Az ebben végzett tanulók jelentős része a kezdetektől fogva felsőoktatásban tanul tovább, s ott is megállják a helyüket (további részletek: Balogh, 2004b; Polonkai, 2020a, 2020b; Tóth, 2020). Idézünk egy ilyen programban végzett tanulótól néhány gondolatot, amelyek hűen tükrözik, mit is jelenthet a programban való részvétel. Czók Brigitta írja visszaemlékezésében: „Grandiózus felütés, tartalmas évek, minőségi és mély beszélgetések, hálás szív. Igazán gazdag vagyok, ha már azon kell gondolkodnom, vajon mit emelek ki abból a sok izgalmas élményből, amelyet megélhettem, amióta a Bodrog-parti városból elballagtam. Egy határ menti kis faluból indulva, Sárospatak igazán nagyvárosnak tűnt; ahol szövögettem a másoknak bolondos és elérhetetlennek tűnő terveim, miközben a magánénekórámra készülve dudorásztam a várkertben az Arirangot magyarul. Később a többmilliós, ebédszünetre igyekező tömeg elől menekülve, a kedvenc hagyományos teaházamban elégedetten nevettem fel, és meséltem a koreai barátaimnak a kezdetekről” (Czók, 2020: 7). Több ezer tanuló élt meg hasonló élményeket a program öt éve során, és vitte sokra már fiatalkorában… (További tájékozódás sikeres egyéni fejlődési utakról: www.mateh.hu; a Tehetség című folyóirat számai 2000-től: www.tehetseg.hu, „Felfedezettjeink” rovat.)

Nemzeti Tehetség Program

Minden bizonnyal a fentebb bemutatott Arany János Tehetséggondozó Program szakmai sikerei is szerepet játszottak abban, hogy 2006-ban megalakult a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács. Ennek vezetője, „Csermely Péter professzor fontosnak tartotta, hogy a tehetségek segítésével kapcsolatos elképzeléseket a tanács minél szélesebb körben vitassa meg. Az együtt gondolkodásban a civil szervezet mellett partnernek bizonyult a szakminisztérium, az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottsága, melyet a megbeszéléseken Kormos Dénes képviselt. Megegyezés született abban, hogy egy átfogó, komplex Nemzeti Tehetség Program megvalósításában fontos szerepe lehet a szakmai civil szervezeteknek, azonban egy hosszabb távon kiszámítható és fenntartható programhoz egyértelmű állami szerepvállalásra is szükség van. Erre az időszakra már körvonalazódtak az európai uniós támogatással megvalósítandó Magyar Géniusz Integrált Tehetségsegítő Program tartalmi elemei, ami megfelelő kiindulási alapot jelentett a Nemzeti Tehetség Program kidolgozásához is. A program formába öntését, a Parlament elé terjesztendő országgyűlési határozat megszerkesztését Hiller István miniszter felkérésére dr. Csermely Péter és Kormos Dénes végezték el. A kormányzati és parlamenti szakbizottsági egyeztetéseket követően a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2008. december 4-én elfogadta a Nemzeti Tehetség Programról, a Nemzeti Tehetség Program finanszírozásának elveiről, valamint a Nemzeti Tehetségügyi Koordinációs Fórum létrehozásának és működésének elveiről szóló határozatot (126/2008. [XII. 4.] OGY-határozat). A Nemzeti Tehetség Program elfogadásával az Országgyűlés 2008-tól kezdődően 20 évre határozott meg kiemelt feladatokat a tehetségsegítésben, a tehetséggondozásban. Határozatával elkötelezettségét fejezte ki a tehetséges gyermekek, fiatalok hosszú távú segítésére, folyamatos fejlesztésére, valamint kiszámítható támogatására” (Kormos, 2014: 293).

A Nemzeti Tehetség Program mozgósította a civil szervezeteket is, így az állami szféra mellett ezek is jelentős szerepet vállaltak és vállalnak – kiemelten a Magyar Tehetségszervezetek Szövetségének több mint harminc tagszervezete – a megvalósításban. Milyen főbb eredmények vehetők listába az elmúlt több mint tíz évből? „Az intézményi és szakmai támogatás által is a gyermekek, tanulók, hallgatók személyes segítése: megértés, felismerés, elfogadás; komplex szempontú fejlesztés, gondozás; a mozgástér tágítsa, mobilitás; társadalmi kapcsolatok szélesítése (mentor); csoportos és egyéni fejlesztések biztosítása; anyagi támogatás (ösztöndíj); az oktatási szintek és területek közötti átmenetek segítése; a felsőoktatási tehetségtámogatás szélesítése, a program megvalósítása által pedig a rendszerszintű változások ösztönzése…” (Bajor, 2020a: 681). Már a felsorolás is mutatja, hogy hallatlanul széles körű az a tehetséggondozó munka, amit támogat a Nemzeti Tehetség Program, s ehhez rendelkezésre állnak az anyagi források is: egyfelől az állampolgárok 1%-os szja-felajánlásaiból, másfelől az állami finanszírozásból, a program kezdete óta több tízmilliárd forinttal segítették a nemzeti tehetséggondozás fejlődését, a határon túl is. Ilyen mértékű központi támogatás kevés országban van a világon. Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára, a Nemzeti Tehetség Program legfőbb vezetője a közelmúltban jelentette be egy ünnepségen, hogy 2021-ben több mint 3,5 milliárd forint támogatást kap ez a program, erre az összegre lehet jövőre pályázatokat benyújtani (további részletek: Bajor, 2020a; Kormos, 2014; www.nemzetitehetsegkozpont.hu).

A Magyar Géniusz Program

 A tehetségsegítés nagyszabású, húszéves hazai programjának, az Országgyűlés által elfogadott Nemzeti Tehetség Programnak meghatározó része volt a Magyar Géniusz Program, amely jelentős uniós támogatással valósult meg 2009 és 2011 között a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége szakmai és anyagi koordinálásában. A program döntően a tehetségeket segítő felnőtteket célozta meg. A tehetségsegítők hálózatszervezése és szakmai megerősítése egymást erősítő folyamatként volt jelen benne. A Tehetségpontok, a Tehetségsegítő Tanácsok hálózata, a Tehetségnapok (új típusú interaktív és fesztiváljellegű rendezvények), a tehetségsegítés jó gyakorlatainak leírása és átadása, valamint a képzések új rendszere egyaránt szolgálták a pedagógus és civil segítők szakmai felzárkóztatását és kapcsolatteremtését. Néhány adat az eredményekből: a pályázatokon 200 iskola és civil szervezet kapott támogatást programjaikhoz; 25 733 fiatal került be a programba; 61 közvetlenül támogatott Tehetségnapot rendeztek országszerte; 23 tehetséggondozással kapcsolatos kötetet adtak ki; 13 795 pedagógus vett részt továbbképzéseken a program keretében; 48 tehetségsegítő tanács alakult meg; a Géniusz Portál látogatóinak száma a program idején 364 779 volt. Mindezek a számok bizonyítják, hogy nagy volt az érdeklődés már tíz évvel ezelőtt is a szakemberek körében az új tehetséggondozó elméletek és módszerek iránt, s a fiatalok szívesen vettek részt a „kötelezőn” túli fejlesztőprogramokban (további részletek: www.tehetseg.hu; Bajor, 2020b).

Tehetséghidak Program

 Az előző programra épült az ugyancsak a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének koordinálásában és uniós támogatással 2012 és 2015 között lebonyolított Tehetséghidak Program. Ennek kiemelt szakmai szempontjai a következők voltak: a tehetséges gyerek, fiatal a középpontban; egyéni fejlesztési programok nagyobb számban; a tevékenységközpontúság kiterjesztése a fejlesztési folyamatban; a személyiségfejlesztés erősítése; a fejlesztő szakember, a szülő és a gyerek (fiatal) együttműködésének erősítése. Néhány fontosabb eredmény: 35 000 diák vett részt a projekt során egyéni és csoportos fejlesztőprogramokban; 44 nyári tábor valósult meg különböző tehetségterületeken, speciális egyedi fejlesztőprogrammal; 138 különlegesen tehetséges fiatal speciális személyiségtámogató programban vett részt; a tehetségsegítők, mentorok és pedagógusok számára indított képzéseken 6600 fő vett részt; 532 helyben megvalósított gazdagító programpár támogatására került sor; a nemzetközi mobilitás keretében 387 tanuló (és kísérője) harminc országba kiutazva fejlesztette tehetségét; a program végére több mint ezer tehetségpont regisztrált a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségénél; a kommunikációs offenzíva keretében az elértek száma meghaladta a 665 000 főt (pedagógus és más szakember, szülő, fiatal). Ezek a számok ismét azt bizonyítják, hogy bevonódva a pályázati programokba az érdeklődés tovább erősödött a tehetséggondozás iránt mind a fejlesztő szakemberek, mind a fiatalok körében (további részletek: www.tehetseg.hu; Bajor, 2020b).

Tehetségek Magyarországa Program

 Az előző két pontban jelzett programok szerves folytatásaként dolgozták ki ezt a programot is a 2016 és 2020 közötti időszakra, ugyancsak uniós támogatással. Konzorciumi formában működik, a fő kedvezményezett az Új Nemzedék Központ (mai neve: Nemzeti Tehetség Központ), partnere a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége. Mivel a program teljesítése még tart, most még csak a főbb célkitűzéseket tudjuk felsorolni, amelyek szervesen épülnek a Nemzeti Tehetség Programban, a Magyar Géniusz Programban és a Tehetséghidak Programban elért szakmai eredményekre. Néhány fontosabb célkitűzés: a tehetségszűrés, -azonosítás rendszereinek, komplex eszközeinek fejlesztése; jó gyakorlatok megvalósítása, felkutatása, terjesztése; speciális csoportos, tömbösített tehetségfejlesztő programok megvalósítása; egyéni támogatások (gazdagító fejlesztés, mentor, mentális támogatás, utazás); tutor segítői szolgáltatás kialakítása; ösztöndíjak a programba bevont fiatalok részére. Ezek a célkitűzések megvalósításuk során már eddig is nagyszámú szakembert és fiatalt mozgósítottak, a végső leltárt a program befejezése után lehet elkészíteni. Biztosnak látszik az eddigi tapasztalatok alapján, hogy a korábbiaknál is több érdeklődőt (fejlesztő szakembert, kutatót, szülőt, fiatalt) vontak be a most futó programba (további információk: www.tehetsegkozpont.hu, www.tehetseg.hu).

Záró gondolatok

 A magyar tehetséggondozásnak nagy hagyományai vannak évszázadokra visszatekintve, és a szervezett programok megjelenése óta – a 19. század második felétől – jelentős sikereket is hozott ez a munka, nemzetközi mércével mérve is. A második világháború utáni évtizedekben volt némi megtorpanás, de a hatvanas évektől újra megjelentek a tehetségkeresés és -fejlesztés államilag támogatott formái is minden speciális tehetségterületen. A rendszerváltás kezdetén aztán újabb nagy lendületet vett a programok fejlesztése, s az elmúlt harminc év egyenes vonalú felfelé ívelést mutat a nemzeti tehetséggondozásban. Ma már hazánkban is minden fontos tényező (korszerű elméleti alapok, gyakorlati fejlesztőmódszerek, jelentős szakembergárda, anyagiak stb.) készen áll arra, hogy egyetlen tehetségígéretünk se vesszen el. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy területi és intézményi összehasonlításban nagy még az egyenetlenség a tehetséggondozás színvonalában: vannak nagyon kiváló munkát végző intézmények, szervezetek, ugyanakkor más helyeken még nem alakult ki a korszerű tehetségfejlesztés rendszere. Ezen kell fáradoznunk a következő években, egyrészt hogy legyen mindenütt intézményi, szervezeti szintű komplex fejlesztőprogram, másrészt hogy a kiemelkedő tehetségígéretek kapjanak lehetőséget speciális egyéni tehetségfejlesztő programok megvalósítására. Ez biztosíthatja a nemzeti tehetséggondozás további dinamikus fejlődését.

Absztrakt

A Covid–19-világjárvány felerősítette a fiatalok jövő iránti érdeklődését, amit megragadva a Magyar Tudományos Akadémia IX. Osztályának Statisztikai és Jövőkutatási Tudományos Bizottsága 2020-ban újra felmérte a hazai fiatalok jövővel kapcsolatos gondolatait, várakozásait, reményeit és félelmeit. A fiatalok jövővel kapcsolatos várakozásai a változásokat illetően nagyobbrészt kedvezőnek mondhatók. Személyes életükben a család lesz a legfontosabb, a válaszadók meghatározó többsége Magyarországon képzeli el az életét. Megállapítható, hogy a fiatalok meglepően pontos és reális előrejelzéseket tudtak adni globális tendenciákra, ami a világpolitikai erőtérrel, a világgazdasági súlyponteltolódással, a globális népesség alakulásával, a legnépesebb városokkal, a környezeti állapot jövőjével, a technológiai fejlődéssel, valamint a világra leselkedő veszélyekkel kapcsolatos várakozásaikban egyaránt megmutatkozott. A válaszok alapján reálisan gondolkodnak Magyarország gazdasági és demográfiai helyzetéről. Várakozásunkkal ellentétben a Covid–19 nem okozott jövősokkot a fiatalokban. A világról kialakult képüket szinte egyáltalán nem befolyásolta a pandémiás helyzet, ami különösen meglepő a kommunikáció, az oktatás, az ügyintézés és a vásárlási szokások tekintetében, hiszen már eddig is erőteljes elmozdulás történt a virtuális világ irányába.

Kulcsszavak: jövőorientáltság, jövőképalkotás, fiatalok várakozásai

A Covid–19-világjárvány felerősítette a fiatalok jövő iránti érdeklődését, amit megragadva a Magyar Tudományos Akadémia IX. Osztályának Statisztikai és Jövőkutatási Tudományos Bizottsága (a továbbiakban: MTA SJTB) 2020-ban újra felmérte a hazai fiatalok jövővel kapcsolatos gondolatait, várakozásait, reményeit és félelmeit. A felmérés eredményeit a legutóbbi, 2018-as tapasztalatok, valamint a legfrissebb hazai és nemzetközi kutatások kontextusában is értékeltük.

A jövőorientáltság-vizsgálathoz korcsoportonként differenciált módszert alkalmaztunk. A tizennégy éves fiataloknál egységesen kialakított témakörökre épített brainstormingot, a 17–18 éves fiataloknál papíralapú kérdőíves felmérést, míg az ennél idősebb korcsoportokban online kérdőív kitöltését kértük 2018-ban és 2020-ban is. Összességében 1304 fő vett részt a kutatásban, és adott értékelhető válaszokat a felmérésben szereplő kérdésekre.

A papíralapú kérdőívet 324 17–18 éves fiatal töltötte ki, a tizennégy éves fiatalok részére szervezett brainstormingon huszonöten vettek részt, az online kérdőívet pedig 955 tizennyolc év feletti fiatal töltötte ki. A válaszadók 58%-a lány, 42%-a fiú volt.

Az empirikus felmérés keretében a világ és Magyarország jövője mellett a környezeti állapot, az energetika, az oktatás, a tudomány és a technológia, az egészség, a család és a személyiség, a munka világának és a közlekedés jövőjének alakulására, valamint a személyes élettel kapcsolatos várakozásaikra is rákérdeztünk. Az ismételt lekérdezésnél kíváncsiak voltunk arra, hogy a jövőről alkotott elképzelésüket befolyásolja-e a világjárvány, várakozásaik vagy félelmeik között a Covid–19 milyen mértékben tükröződik.

Írásunk a 2018. évi vizsgálat eredményeire (Tóthné Szita et al., 2019) építve tömören áttekinti a jövőorientáltság fogalmi kereteit, a korábbi és a jelenlegi empirikus vizsgálat módszertanát, áttekint néhány jövőre vonatkozó tanulmányt, amely a Covid–19 hatására született, majd az egyes vizsgált témakörök mentén részletesen értékeli a kutatás eredményeit, összehasonlítva a két év különbséggel adott válaszokat.

A jövőorientáltság korábbi hazai empirikus vizsgálata

A jövőorientáltság az emberi gondolkodásnak az a megnyilvánulási módja, amelyben a gondolkodást a jövővel kapcsolatos előfeltevések, elképzelések és várakozások hatják át (Hideg–Nováky, 1998). A jövőorientáltság-vizsgálatok célja a jövőorientált attitűd összetevőinek feltárása a jövő iránti érdeklődés, a jövőről való gondolkodás, a jövőért végzett tevékenységek, valamint a jövőre vonatkozó várakozások dimenzióiban (Hideg–Kappéter–Nováky, 1994).

Az 1990-es évek elején végzett felmérések eredményei arra mutattak rá, hogy a magyar fiatalok jövőről való gondolkodása általában kialakulatlan, fejletlen, és bizonytalan attitűd jellemzi. Magyarországon is tetten érhető jelenség volt a jövősokk, a fatalizmus, illetve az egészséges, de pesszimista viszony a jövőhöz (Hideg–Nováky, 1998). A válaszadók általában reményüket fejezték ki a jövő befolyásolására vonatkozóan. Tipikus felfogás volt, hogy az emberek nemigen foglalkoznak a jövővel, noha úgy vélik, hogy sorsuk alakulása tőlük függ (Hideg–Nováky, 2002).

A 2006-os felmérés eredményei alapján szinte valamennyi olyan mutató javult, amely a jövőre gondolás mikéntjére vonatkozott (Hideg–Nováky, 2008). Többségbe kerültek azok, akik úgy gondolták, hogy sorsukat képesek befolyásolni. Látványosan csökkent a jövőtől félők aránya, az egyéni boldogsághoz fűződő várakozások határozottan javultak, növekedett a megtakarítók száma, erősödött az egészséggel való törődés. Az ország jövőjével kapcsolatban a megkérdezettek hasonló mértékben vártak javulást és romlást.

Különböző korosztályú fiatalok jövőorientáltságát vizsgálta kérdőíves felméréssel Dörnyei–Nagy (2010a, 2010b) és Gál et al. (2010). Megállapítást nyert, hogy a jobb anyagi helyzetben lévők könnyebben alkalmazkodnak, ambiciózusabbak, és nyitottabbak a jövőre. A fiatalok világképe nem mutatott szignifikáns területi és nemi különbséget, ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a média igen nagy befolyást gyakorol a jövőképükre. Kiderült, hogy a cselekedetek sokszor nincsenek összhangban a célokkal. Első ízben fogalmazták meg a fiatalok, hogy nem szeretnék, ha Magyarország bevándorlási célpont lenne (kivéve akik külföldre szándékoznak költözni), miközben tisztában voltak a népességcsökkenés mértékével és az idősek jövőbeni ellátási problémáival. A fiatalok a mostani világnál sokkal idillibb jövőt látnak maguk előtt, ugyanakkor nem tudják, miként jutnak el oda, és sokan inkább menekülnek a problémák elől.

A hazai Z generáció jövőről alkotott elképzeléseit, véleményét és jövővárakozásait vizsgálta empirikusan Bernschütz et al. (2016), a jövőtervezés, a személyes tér, valamint a társadalom és a környezet témakörei mentén. A megkérdezett fiatalok úgy vélték, szeretni fogják a munkájukat, ugyanakkor nem hajlandók hétvégén dolgozni. Elfogadják, hogy a jövőben csökkenni fog hazánk népessége, és személyes életükben nem jelentkezik kiemelkedően kívánt tényezőként a gyerekvállalás. Az egészségi állapot javulását várták, nagyok voltak a várakozások a technológiai fejlődéssel és az e-kereskedelemmel kapcsolatban. A hagyományos iskolarendszer térvesztését vizionálták, az egyenlőtlenségek növekedését várták, baráti kapcsolataik ápolását pedig fontosnak tartották. Ugyanakkor nem gondoltak arra, hogy a hazai társadalom és gazdaság helyzetén ők lennének hivatottak javítani, jóllehet tisztában voltak hazánk társadalmi, gazdasági és környezeti problémáival.

A 2018. évi jövőorientáltság-felmérést a különböző fiatal korosztályok megszólításánál véleményünk szerint leginkább optimális módszerek szerint differenciáltuk. A jövőorientáltság méréséhez egységesen kialakított témaköröket a tizennégy éves fiataloknál brainstorming, a 17–18 éves fiataloknál papíralapú kérdőíves felmérés, míg az ennél idősebb fiatalok esetében a közösségi média felhasználásával, online kérdőív alkalmazásával mértük fel (Tóthné Szita et el., 2019). A tizennégy éves diákokkal lefolytatott brainstorming megfelelő strukturálása érdekében a felmérés témaköreihez orientáló diákat vetítettünk ki, amelyeken a konkrét témák 1968-as és 2018-as állapota szerepelt, és mindig az volt a kérdés, hogy a fiatalok mit várnak 2068-ra, illetve esetenként rövidebb időszakra előretekintve. Mint már említettük, a papíralapú kérdőíves felmérés a 17–18 éves fiatalok jövővel kapcsolatos várakozásait igyekezett feltárni. A kérdőív kérdései többségükben két időtávra, húsz és ötven évre vonatkoztak, ezáltal biztosítva a változás irányára való következtetés lehetőségét. A kérdőív kérdései tíz fő területre terjedtek ki. A tizennyolc évesnél idősebb fiatalok esetében alkalmazott online kérdőív a jövőre vonatkozó kérdések tekintetében megegyezett a papíralapú kérdőívvel. Az eredményeket a 2020-ban megismételt felméréssel összehasonlítva értékeljük a harmadik fejezetben.

Várakozások a Covid–19 első hulláma alatt

A Covid–19-világjárvány megrendítette a világot, és sok bizonytalanságot okozott a betegségek terjedési sebessége, a fertőzés halálozási aránya, a lakosság körében előforduló enyhe esetek kezelése, a hosszabb távú hatások, az immunitás, a tesztelés, a kezelés stb. tekintetében, ami a lehetséges jövőpályák széles skáláját körvonalazta. A válságból való kilábalásra – jövőkutatási módszereket alkalmazva – különböző stratégiai előrejelzések készültek. A jövőt megjósolni lehetetlen, de a stratégiai előrelátás, a jövőre vonatkozó stratégiák kidolgozása, a lehetséges fejlesztések feltárása, az új lehetőségek és kihívások azonosítása a gyorsan változó körülmények között egyre fontosabb lett. A Covid–19 jövőbeni terjedésére és hatásaira több szcenárió készült (OECD, 2020).

A Covid–19 által inspirált hazai és nemzetközi kutatási eredmények szerint a fiatalok jövővel kapcsolatos véleménye és kilátásai bizonytalanná váltak (ILO, 2020). A pénzügyi-gazdasági világ jövőjéről nyilatkozó szakértők csak tovább erősítették ezt a bizonytalanságot. A Covid–19 után más lesz a világ, mint előtte, ami különösen igaz a digitális gazdaságra. Az erősödő digitalizálás átrajzolja a munkát és a tanulást, előtérbe kerül a telemedicina és a különböző szolgáltatások kézbesítése. Egyéb strukturális változások is felgyorsulhatnak, ideértve az ellátási láncok racionalizálását, illetve a határokon átnyúló adatáramlások további robbanását. A pandémia rávilágított a globális együttműködés fontosságára. Az IMF által megkérdezett szakértők szerint a Covid–19 maradandó nyomot hagy a világban, és valószínűleg meg kell tanulni együtt élni a vírussal (IMF, 2020).

A Deloitte kutatása szerint 2019-ben a fiatalok sokkal borúlátóbbak voltak, mint 2018-ban. A kutatás az Y és Z generáció tagjait talajvesztettnek nevezi. Nagy részük mind a gazdasági növekedést, mind az üzleti élet társadalomra gyakorolt hatását pesszimistán ítélte meg. A társadalom és szűk környezetük központi helyet foglal el az életükben. A fiatalok ambiciózusak, de életcéljaik átrendeződtek. A megkérdezettek fele magasabb fizetést szeretne, preferálják az utazásokat, míg a családalapítást későbbre halasztanák. Aggódnak a klímaváltozás miatt. Tartanak a munkanélküliségtől és az egyenlőtlenségtől. Bár a közösségi média aktív fogyasztói, 80%-uk fél attól, hogy csalók áldozatává válik. Ezzel szemben a 2020-as felmérésben a fiatalok rezilienciája tükröződik. A Covid–19-járvány okozta, soha nem látott egészségügyi és gazdasági zavarok ellenére az ezredforduló generációja kész egy jobb jövő alakítására (Deloitte, 2020).

A koronavírus a geopolitikai trendeket is felgyorsította. Bremmer (2020) szerint erősödni fog a deglobalizáció, mivel a logisztikában a jelenlegi válság során napvilágra került nehézségek rámutattak a globális just-in-time ellátási láncoktól való elmozdulás szükségességére. A gazdasági problémák miatt a „nemzetem az első” politika arra ösztönzi a vállalatokat, hogy a kedvező üzleti műveleteket lokalizálják nemzeti és regionális ellátási láncokra, ami a nacionalizmus elkerülhetetlen növekedésével jár. Ugyanakkor a Covid–19 megmutatta, hogy társadalmakként még mindig képesek vagyunk elnyelni a sokkokat. A Covid–19 után következő világ olyan hely lesz, ahol Kína nagy valószínűséggel bebizonyítja, hogy képes vállalni a globális vezetés súlyát, miközben az USA cselekvőképességébe vetett bizalom romlani fog.

A globális járvány azt is megmutatta, hogy a klímaváltozást vissza lehet szorítani, az emberek felesleges utazások nélkül is élhetnek. Ugyanakkor a koronavírus utáni világban a nemzeteknek meg kell tanulniuk, hogy nem aggódhatnak egyszerre csak egy dolog miatt. Számos összetett kérdést kell egyszerre kezelni, és a gyorsan kialakuló válság nem változtathatja meg a prioritások rangsorát, például az éghajlatváltozás kiemelt jelentőségét (Stucki, 2020).

A Miskolci Egyetem Alkalmazott Társadalomtudományi Intézetének felmérései szerint a válaszadók a járványhelyzetet félelmetesnek, kiszámíthatatlannak, rettenetesnek tartották. Aggódtak idős hozzátartozóik miatt, ugyanakkor bizonyos kérdéseket az ötfokú Likert-skálán pozitívnak értékeltek: például a járványos időszaknak lehetnek kifejezetten jó hatásai, melyek a járvány utáni időszakra is megmaradhatnak, vagy hogy az emberiség előbb vagy utóbb minden betegséggel meg tud birkózni, így az új típusú koronavírussal is. Ugyancsak magas értékelést kapott az a megállapítás, hogy globalizált világunkban egyre több ilyen és akár még súlyosabb világjárvány lesz. A tanulmány leegyszerűsített konklúziója, hogy a tudományba vetett hitre, a sorsszerűséget vagy az isteni szándékot hangsúlyozó, valamint a szelekciós érvelésre épülő stratégiák lehetnek sikeres megküzdési stratégiák, míg az egész helyzetnek csak a negatívumait érzékelő pesszimista megközelítés lehet a sikertelen (Szabó-Tóth, 2020). Az üzleti szférában a kilátástalanság jelenik meg, különösen a turizmus, vendéglátás szektorban.

Eredmények: hogyan látják a fiatalok a jövőt?

A háromféle kutatási módszerrel elért eredményeket a vizsgált tíz fő terület mentén mutatjuk be.

A világ jövője

A témakörön belül két időtávban (húsz és ötven év) kerestünk válaszokat a világ legbefolyásosabb országaival, a globális népesség alakulásával, a világra leselkedő veszélyekkel, a gazdaságilag legerőteljesebben fejlődő földrésszel, valamint a jövő legnépesebb városaival kapcsolatos kérdésekre.

A válaszadók 61%-a húszéves időtávlatban Kínát jelölte meg a világ legbefolyásosabb országaként, viszont úgy gondolják, hogy ötven év múlva a szerepe csökkenni fog, India és Oroszország befolyása pedig erősödik. Az USA szerepe mindkét felmérésben a második helyen jelent meg, és ötven évvel később csökkenő szerepet tulajdonítottak neki. A világ legdinamikusabban fejlődő földrészének mindkét felmérésben Ázsiát jelölték meg a válaszadók, azonban az arányokban volt némi elmozdulás. Az utóbbi felmérés Afrika és Dél-Amerika fejlődését is előrevetíti.

A Föld népességének alakulására vonatkozóan a fiatalok ötvenéves előretekintéssel az ENSZ által legvalószínűbben prognosztizált 10,5 milliárd fős világnépességhez meglepően jól közelítő becslést adtak, de voltak, akik szerint ennél is többen leszünk. A Holddal kapcsolatban a fiatalok különböző holdállomások, bázisok létezésére gondoltak, több ezer lakossal. A diákok vélekedése szerint ötven év múlva, nem elrugaszkodott mértékben, de lakottá válhat a Hold.

A világra leselkedő két legnagyobb veszélyforrásnak a fiatalok húszéves távlatban a globális felmelegedést és a tömeges migrációt tartják. Ettől csak kismértékben tért el a túlnépesedés. A 2020-as felmérésben az egyéb veszélyek azonos súllyal jelentek meg. Az ötven év múlva bekövetkező helyzetet elképzelve a vízhiány dominanciája mögött a globális felmelegedés és közel azonos súllyal a túlnépesedés szerepelt a válaszokban. A válaszadók 5%-a pesszimista a világ jövőjét illetően. Tartanak a kiberháborútól, a chiptechnológiától, a földönkívüliekkel való kommunikációtól és a Föld pusztulásától.

A jövő legnépesebb városaiként ázsiai és afrikai városokat (Újdelhi, Mumbai, Kairó, Lagos, Sanghaj) jelöltek meg a fiatalok, összhangban e kontinensek népességnövekedésével és a városiasodás erősödésével.

Magyarország jövője

A felmérés Magyarországgal kapcsolatos blokkja a Kárpát-medencei magyarság lélekszámára, az anyaország népességének számára, gazdasági teljesítményének alakulására, hivatalos pénznemére és a vásárlási szokások változására irányult.

A Kárpát-medencei magyarság lélekszámára húsz évre előretekintve átlagosan tizenegy-, ötven évre előretekintve tízmillió fő korüli becslést adtak. A kérdőívek értékeléséből azonban megállapítható, hogy a fiatalok várakozásai szerint húsz év múlva 18%, ötven év múlva 33% a valószínűsége a nyolcmilliónál kisebb létszámú Kárpát-medencei magyarságnak.

A magyarországi népességre vonatkozóan a fiatalok húszéves távlatban nyolc–kilenc milliós, ötvenéves távlatban hét–nyolc milliós népességszámot vártak két évvel ezelőtt. Újabb felmérésünkben a korábban megmutatkozó pesszimizmus csökkent, most a válaszadóknak csak a negyede gondolja úgy a korábbi 33%-kal szemben, hogy ötven év múlva hétmilliónál kevesebb lesz a népességszám, viszont mintegy 15%-uk úgy véli, a népesség elérheti a tizenkétmilliót. Főként a média hatására a fiatalok döntő többsége nem tekint megoldásként a bevándorlásra a népességcsökkenés hatásainak ellensúlyozásaként. A külföldre utazók számában ugyanakkor optimisták: véleményük szerint ötven év múlva nem lesz olyan magyar ember, aki ne járt volna külföldön.

A hazai egy főre jutó GDP tekintetében a válaszadók többsége úgy vélekedik, hogy húsz év múlva érhetjük el a közép-európai országok átlagát. A fiatalok több mint ötöde gondolta úgy, hogy húsz év múlva Magyarországon lesz az Európai Unión belül a legalacsonyabb az egy főre jutó GDP. Ötvenéves távlatban azonban erősebb optimizmus volt tapasztalható, a fiatalok 40%-a szerint akkor már elérhetjük a nyugat-európai országok átlagát. A korábbi felmérésünknél csak 25% vélekedett így. A megkérdezettek harmada szerint – mindkét felmérésben – a közép-európai országok átlagos szintjének közelében alakulhat a mutató.

A hivatalos pénznem a válaszadók többsége szerint húsz év múlva is a forint marad, de ötven év múlva már az euró lesz a forint mellett a válaszadók fele (2018-ban), illetve harmada szerint (2020-ban), ugyanakkor a válaszadók mintegy hatoda – mindkét felmérésben – azt fogalmazta meg, hogy ötven év múlva egy kriptovaluta lehet a hivatalos pénznem. A két felmérés egyaránt azt mutatta, hogy a papírpénz és a pénzérme használatában húsz évre előretekintve a fiatalok túlnyomó többsége még hisz, ötvenéves távlatban azonban lényegesen kevesebben.

A fiatalok várakozásai szerint vásárlásainkra húsz év múlva túlnyomórészt az interneten keresztül kerül sor, de bizonyos dolgokat még boltokban vásárolunk majd meg. Ötvenéves időtávban növekedett a csak internetes vásárlást előrevetítők aránya. A két év különbséggel megvalósult lekérdezés ugyan mutatott eltérést, de a Covid–19 hatása nem mutatott szignifikáns összefüggést.

A fiatalok harmada vélekedett úgy 2018-ban, hogy húsz év múlva a hivatalos ügyeket főleg az interneten keresztül lehet majd intézni, de az idei felmérésünk során már 45%-uk vélekedett így, amit egyértelműen a Covid–19 hatásaként értékeltünk. Viszont a megkérdezettek 13%-a szerint soha nem valósul meg teljes mértékben az online ügyintézés.

Konkrét kérdésünkre, hogy a megkérdezett fiatalok milyen veszélyeket látnak Magyarország jövőjére nézve, többen említették a Soros-tervet és a bevándorlást.

A környezeti állapot jövője

A környezettel kapcsolatban globális szintű és Magyarországra vonatkozó kérdések szerepeltek, többek között a megújuló energiaforrások, a természeti katasztrófák és az emberek környezettudatossága témájában.

A válaszadók 90%-a szerint a környezeti katasztrófák száma egyre emelkedni fog. A környezeti veszélyek ugyanazok lesznek húsz és ötven év múlva is, csak sokkal gyakoribbá válnak. Emellett számolni kell a biodiverzitás csökkenésével, amelyet még erősít az évszakok felboruló rendje, a virágzás utáni fagyok, a felhőszakadások és az azokat követő villámáradások.

Magyarországra nézve a legnagyobb környezeti veszélyforrásként a fiatalok leginkább az árvizeket és belvizeket nevezték meg, amelyeket a szárazság és a vízhiány követett. A fiatalok mintegy fele fél az éghajlatváltozás hatásaitól. A veszélyek között például a szennyezettséget, a hulladékot, a globális felmelegedést és az ökoszisztéma pusztulását említették. Magyarország erdővel borított területének nagysága a válaszadók többsége szerint csökkenni fog. Az éghajlatváltozástól való félelem 2018-hoz viszonyítva 5%-os növekedést mutatott 2020-ban.

A környezeti fenyegetettség a környezettudatosság javulását is kiváltja, bár húsz évet előreugorva a fiataloknak még 30%-a meglehetősen szkeptikus e tekintetben, úgy vélik, automatikus javulás nem várható, viszont hosszabb időtávon 90%-uk környezettudatosabb társadalmat feltételez. Húszéves időtávban a szkeptikusok közel azonos arányban várnak romlást vagy stagnálást, ötvenéves időtávlatban a középiskolás korosztály kétharmada romlást vetített előre, az idősebb korosztály azonban optimistábbnak bizonyult.

Az energetika jövője

A válaszadók túlnyomó többsége azt gondolja, hogy hosszú távon, globális szinten a megújuló energiaforrásokból származó energia mennyisége nőni fog, ugyanakkor a megújulók részarányának 40%-os világméretű elérését illetően megoszlottak a vélemények (a válaszadók hatoda szerint ez ötvenéves távlatban reális).

A megkérdezettek túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy Magyarországon a villamos energia előállítása terén húsz év múlva is az atomerőmű lesz a meghatározó, de emellett a napenergia is teret nyer. Ötvenéves időtávra előretekintve a fiatalok szerint az atomenergia súlya csökkenni fog, a napenergia szerepe lesz a legnagyobb, és mellette a fúziós energia jelentősége növekszik majd.

Az épületek fűtésére használt energiahordozókkal kapcsolatos válaszok alapján megállapítható, hogy a fiatalok húsz év múlva már az épületekre szerelt napelemekből származó energiát várják első helyen, a másodikon az erőművek által előállított energiát, és ezzel közel azonos mértékben a földgázt. Kisebb részarányt fog még képviselni szerintük a geotermikus energia hasznosítása. Ötvenéves távlatban egyértelműen a napelemek lesznek szerintük a meghatározók az épületek fűtésében, ezt követi majd a geotermikus energia. A földgáz szerepének visszaszorulását vetítik előre.

Az oktatás jövője

A fiatalok elsöprő többsége szerint húszéves időtávlatban az angol nyelv ismerete lesz a legfontosabb, a fiatalok közel tíz-tíz százaléka szerint ezt követi majd a mandarin (kínai) és az orosz nyelv. Ez a válasz összhangban van a legbefolyásosabb ország korábbi meghatározásával, amikor is az Amerikai Egyesült Államok mellett Kínát és Oroszországot jelölték meg. Ettől némileg eltért a tizennégy évesek vélekedése, akik a spanyol nyelvet tartották a második legfontosabbnak, a jelenleg is több mint egymilliárd spanyol ajkú miatt.

Az iskolába járást illetően a fiatalok húsz év múlva még nem várnak jelentős változást, de ötvenéves távlatban határozottan úgy vélekedtek, hogy a jelenleginél kevesebbet kell majd iskolába járni. A brainstormingon rákérdezve az okokra a fiatalok szerint felgyorsul a fejlődés, kevesebb idő alatt lehet majd többet tanulni, a tananyagokból kiiktatják a felesleges ismereteket, és sok mindent kivált az otthon/akárhol megvalósuló tanulás. Ötven év múlva ma még nem ismert technológiai segédeszközökkel és módszerekkel kiegészítve, de megmarad a személyes tudásátadás is.

A tudomány és a technológia jövője

A témakör kérdései egyrészt a tudományok, a műszaki eszközök és a robottechnológia fejlődésére, másrészt a nyomtatott újságok, tankönyvek jövőbeli helyzetére vonatkoztak.

A tudományokban bekövetkező kiugró fejlődés a 2018-as felmérésünk szerint elsősorban a műszaki tudományok, a biológia és a csillagászat területén várható, 2020-ban viszont a műszaki tudomány és a számítástechnika mellett a biológiát is idesorolták. Ugyanakkor az etika és a politikatudomány területén nem várható előrelépés.

A tudományterületeken bekövetkező fejlődés kihat a hétköznapokra, a tévécsatornák alakulására és a tévénézési szokásokra. A válaszadók mindkét felmérésben a tévécsatornák számának csökkenését várják. Ötven év múlva 30%-uk szerint a hagyományos tévécsatornák megszűnnek, és helyüket átveszik az internetes tartalomszolgáltatók. Ezzel összefüggésben a fiatalok szerint ötven év múlva a hagyományos mozik is megszűnnek, mert mindent akárhonnan látni lehet majd a virtuális világban.

A műszaki eszközök kezelése is teljesen megváltozik. A fiataloknak több mint a fele szerint ötven év múlva hangutasítással lehet majd irányítani a műszaki eszközök meghatározó hányadát, de már húsz év távlatában is mindkét felmérésben az egyharmaduk gondolja ezt. A döntő többség reálisnak tartja, hogy ötven év múlva minden eszközünket hangutasítással lehet majd irányítani.

A felméréseink eredménye szerint a jövőben a robottechnológia fogja uralni az életünket. A fiataloknak több mint a fele szerint húsz év múlva megjelennek az első olyan, komplex funkciókat ellátni tudó, nem emberszabású robotok, amelyek néhány összetettebb fizikai koordinációt igénylő területen képesek lesznek kiváltani az emberi munkát. Ötven év múlva a válaszadók ugyanilyen aránya szerint megjelennek az emberre hasonlító robotok, amelyek már összetett koordinációt és egyensúlyt igénylő fizikai munkakörökben is képesek lesznek kiváltani az emberi munkát.

Ötven év múlva a fiatalok többsége szerint eltűnnek a nyomtatott újságok. Nyomtatott tankönyvek ugyan – szintén a többségük szerint – ötven év múlva is lesznek, de kevesebb mint a negyedük gondolja azt, hogy tanulni is fognak belőlük. A ceruzák, a vezetékes telefonok és az optikai adathordozók eltűnését húszéves távlatban valószínűsítik. Az okostelefonok megmaradnak, de a válaszadók jelentős technológiai fejlődést várnak a teljesítményük és a funkcionalitásuk terén.

A kommunikáció is teljes mértékben átalakul a tudományos áttörés következtében. Ötven év múlva a fiatalok szerint a kommunikáció a hagyományos formák mellett hologramikus gondolatátvitellel, beépített chipekkel, az agyi ingereket felfogó szövegszerkesztővel és a gondolatainkat leíró Messenger-alkalmazással fog történni. A személyes kommunikáció is megmarad, bár túlnyomórészt valamilyen számítástechnikai eszközön keresztül fog zajlani a társalgás a virtuális térben. A fiatalok húszéves időtávlatban is teljesen elképzelhetőnek és kívánatosnak tartották, hogy mindent egy eszköz fedjen le, folyamatosan fenn legyünk az interneten, és ne is kelljen rácsatlakozni.

Az egészség, a család és a személyiség jövője

A magyarok születéskor várható élettartamára vonatkozó várakozások felméréséhez a válasz megkönnyítése érdekében megadtuk a jelenlegi élettartamokat, a várható élettartamot pedig sávosan tüntettük fel. A 17–18 évesek kivételével a válaszadók pesszimisták voltak, mert a húsz évvel későbbi időszakra a legtöbben a férfiaknál hetven, a nőknél hetvenöt évet jelöltek meg, ami rosszabb adat a jelenleginél. A brainstormingon rákérdeztünk a pesszimizmus okaira. Többek szerint az egészségügy fejlődése elméletileg javíthatná a számokat, de a környezetszennyezés ellentétes irányba hat, s emiatt megkérdőjelezhető az elmúlt ötven évben tapasztalt pozitív tendencia fenntarthatósága a várható élettartam vonatkozásában.

A fiatalok kétharmada bízik abban, hogy a ma gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatósága már húszéves időhorizonton bekövetkezik. Ezzel egyidejűleg a válaszadóknak mintegy a fele véli úgy, hogy új világjárvány jelenhet meg Magyarországon, és több mint a felük szerint jelenhet meg Magyarországon új, gyógyíthatatlan, halálos betegség.

A családok többségében a fiatalok 40%-a szerint egy gyermek, 41%-uk szerint két gyermek várható, de már jóval kisebb arányban vélekedtek három gyerek vállalásáról (15%). A gyermektelen családok aránya mindkét felmérésben és időtávon 5% alatti volt.

A természeti környezetért érzett felelősség javulását feltételezi a fiataloknak több mint a fele, ami javulás a korábbi felméréshez képest, de emellett 10% szerint morális romlás is előfordulhat. A legszembetűnőbb változás az önálló gondolkodás jelentős visszaesése, ami a jövőformálás szempontjából kedvezőtlen.

A munka világának jövője

A válaszadóknak több mint a fele szerint húsz év múlva a munkavégzés helye változatlanul a munkahely lesz. A heti munkaidő a válaszadók véleménye szerint húsz év múlva is átlagosan negyven óra lesz. A brainstormingon tapasztaltak alapján a fiatalok elsöprő többsége szeretné a négynapos munkahetet, de alig valaki tartja valószínűnek, hogy ez valaha megvalósul. A munkahelyi mobilitás vonatkozásában kifejezetten nem szeretnék a fiatalok, hogy a jövőben a főnökük a virtuális térben adjon nekik különböző utasításokat munkavégzésre, míg ők a hálószobában vagy a fürdőszobában tartózkodnak.

A foglalkozások tekintetében a válaszadók szerint jelentős változások várhatók. Több jelenlegi foglalkozás már húsz év múlva megszűnik. Ezek között lesz a bolti eladó, a postás, a portás, az ügyintéző és a taxisofőr. Nem lesz rájuk szükség, mert munkájukat felváltja az internetes kereskedelem, az online ügyintézés és a vezető nélküli robotautó. Teljes mértékben még egyik foglalkozás sem fog eltűnni, azonban az emberi munkaerő minimálisra csökkenhet más rutinszerű cselekvéseket igénylő munkakörökben is. A gépekkel kapcsolatos fóbia viszont késleltetheti ezt a folyamatot.

A fiatalok többsége ötvenéves távlatban végképp nem tudja, milyen munkakörben szeretne dolgozni, de már húsz évre előretekintve is bizonytalanok a várakozások. Ez összhangban van a korábbi jövőorientáltság-felmérésben tapasztaltakkal, hiszen a fiatalok közül sokan valószínűsíthetően olyan munkakörökben fognak dolgozni, amelyek ma még nem is léteznek.

A közlekedés jövője

A járművek üzemanyaga vonatkozásában a fiatalok közel kétharmada szerint húsz év múlva továbbra is benzin- és dízelüzemű lesz a gépjárművek többsége, ötvenéves távlatban azonban alig az egyharmaduk gondolja ezt. Az elektromos meghajtású autók kizárólagos térnyerésére húszéves távlatban a fiatalok tizede számít, ötven évre előretekintve azonban már a többség ezt gondolja.

A fiatalok elsöprő többsége szerint a technológia fejlődésével az önvezető autók a mindennapok részét fogják képezni ötven év múlva, húszéves távlatban azonban a válaszadóknak kevesebb mint a fele számít az önvezető autó vásárlásának lehetőségére. Általánosságban jelentkezik a fiatalokban az igény a közlekedés kényelmesebbé és gyorsabbá válására.

A személyes élettel kapcsolatos várakozások

Az e körben szereplő kérdések arra terjedtek ki, hogy miként élhetnek várakozásaik szerint a fiatalok, mi lesz a legfontosabb az életükben, hogyan töltik a szabadidejüket. A kérdések időhorizontja húsz évre terjedt ki.

Ez évi felmérésünk is megerősítette, hogy a válaszadó fiatalok életében a család és a szabadidő okos eltöltése központi helyet foglal el. A válaszadók 86%-ának életében a család, 14%-ában a karrier a legfontosabb húszéves időhorizonton, és ezek mellett fontos a szabadidő aktív eltöltése is. A fiatalok ötöde külföldön képzeli el az életét a jobb megélhetés, a megfelelő foglalkozás és a szakmai előmenetel érdekében.

A szegények és gazdagok közötti különbség témakörét érintve a fiatalok vélekedése szerint a gazdagabbak még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek. Ennek következményeként Magyarországon erősödhet a megélhetési bűnözés, világszinten pedig a terrorizmus.

Következtetések

 Az empirikus eredmények alapján megállapítható, hogy a fiatalok jövővel kapcsolatos várakozásai a változásokat illetően nagyobbrészt kedvezőnek mondhatók. Személyes életükben a család lesz a legfontosabb, s a válaszadók többsége az életét Magyarországon képzeli el.

Megállapítható, hogy a fiatalok meglepően pontos és reális előrejelzéseket tudtak adni globális tendenciákra, ami a világpolitikai erőtérre, a világgazdasági súlyponteltolódásra, a globális népesség alakulására, a legnépesebb városokra, a környezeti állapot jövőjére, a technológiai fejlődésre, valamint a világot fenyegető veszélyekre vonatkozó várakozásaikban egyaránt megmutatkozott.

A jövőorientáltság-vizsgálatban adott válaszok alapján a fiatalok reálisan gondolkodnak Magyarország gazdasági és demográfiai helyzetéről. Húsz- és ötvenéves időtávban az átlagéletkor növekedése mellett a népességszám visszaesésével számolnak. Nem gondolják, hogy a házasságkötések száma megnő, viszont a két évvel korábbi felméréshez képest inkább kétgyerekes családban gondolkodnak (akkor a megkérdezettek közel fele egygyermekes családokat várt). A hazai gazdaság teljesítménye és az életszínvonal tekintetében legtöbben a közép-európai országok színvonalához való felzárkózást tartják valószínűnek. Húsz év múlva a válaszadók többsége szerint még forinttal fogunk fizetni. Egy részük úgy véli, az emberek környezettudatossága hosszabb távon javul, az egyre nagyobb számú és erejű természeti katasztrófák hatására. A személyiségjegyekben viszont az önző és passzív jegyek erősödnek.

Várakozásunkkal ellentétben a Covid–19 nem okozott jövősokkot a fiatalokban. A világról kialakult képüket szinte egyáltalán nem befolyásolta a pandémiás helyzet, ami különösen meglepő a kommunikáció, az oktatás, az ügyintézés, a vásárlási szokások tekintetében, hiszen már eddig is erőteljes elmozdulás történt a virtuális világ irányába. A fiatalok most is jelentős változásokat vetítenek előre a műszaki eszközök, a robottechnológia, a kommunikáció, az oktatás, a közlekedés, a vásárlási szokások, a hivatalos ügyintézés és a munka terén. A megújuló energiaforrások egyértelmű növekedésére számítanak, de az atomerőművek jelenlétét hosszú távon is valószínűnek tartják. Ötvenéves távlatban szerintük magától értetődő lesz az önvezető, elektromos meghajtású autó, illetve jármű. Ehhez kapcsolódik, hogy megszűnnek a járművek vezetését biztosító foglalkozások. A fiatalok optimisták a tekintetben, hogy a tudomány fejlődése lehetővé teszi a ma még gyógyíthatatlan betegségek leküzdését.

Absztrakt

A 2020 tavaszán Magyarországot is elérő koronavírus-járvány példátlan társadalmi és gazdasági következményeit látva az IFKA Közhasznú Nonprofit Kft. Társadalmi Vállalkozások Osztálya fontosnak tartotta, hogy a lehető leggyorsabban feltérképezze a járvány és a nyomában kibontakozó gazdasági válság magyar társadalmi vállalkozásokra gyakorolt hatásait. A 2020 áprilisában és májusában végzett kérdőíves vizsgálat az egyszerű helyzetelemzésen túl arra is törekedett, hogy a szakpolitikai döntéshozók számára javaslatokat fogalmazzon meg, beavatkozási lehetőségekre mutasson rá e fiatal, ám a gazdaságfejlesztés és a társadalmi felzárkóztatás szempontjából egyre fontosabbá váló szektor válságból való mielőbbi kilábalásának támogatása érdekében. A vizsgálat rávilágított arra, hogy a járvány hatása a társadalmi vállalkozások megrendeléseire, s ezzel üzleti kilátásaira szélsőségesen súlyosnak bizonyult, a kérdőívet kitöltő szervezetek mintegy negyede az üzleti tevékenységei teljes ellehetetlenüléséről számolt be. A megrendelésállományban bekövetkezett jelentős csökkenés a társadalmi vállalkozások finanszírozási képességét drámai módon csökkentette, a mintába került vállalkozások átlagosan 4,5 hónapig lettek volna képesek finanszírozni saját működésüket az adatszolgáltatás időszakában, a minta fele azonban ennél is rövidebb 2,9 hónapos likviditással számolt. A megrendelésállomány csökkenése és az ezzel együtt járó likviditási gondok hatására a társadalmi vállalkozások jelentős része mérlegelte és építette be válságkezelő stratégiájába a személyi állomány csökkentését, ami a társadalmi vállalkozások társadalmi elkötelezettsége és tudatossága miatt különösképpen élesen mutatja meg a válság súlyosságát és az egész magyar gazdaságot sokkoló hatását. A kutatás rámutatott továbbá arra, hogy a Magyarországon jelentős részben pályázati támogatásoktól függő társadalmi vállalkozások fejlesztési projektjeinek megvalósítása is veszélybe került a járvány és az azzal együtt járó korlátozások hatására, ami tovább súlyosbítja a szektor helyzetét és helyreállásra vonatkozó kilátásait. A kutatás pozitív hozadékai között említhetjük ugyanakkor, hogy a válaszadó társadalmi vállalkozások egy jelentős csoportja gondolkodott el a profilváltás, illetve –módosítás lehetőségein és az alternatív finanszírozási eszközök, elsősorban a különböző hitelek igénybevételének lehetőségein. Fontosnak tartjuk továbbá kiemelni, hogy a kutatás eredményeként a társadalmi vállalkozások nagyon konkrétan meg tudták fogalmazni, hogy miben, hol várnak segítséget a szakpolitikai szereplőktől, az ökoszisztémát támogató szakmai szervezetektől és a pályázati menedzsment szervezetektől. E beavatkozási lehetőségek, melyeket jelen tanulmányunkban bemutatunk különösképpen aktuálisak és megfontolandóak most, hogy a járvány második hulláma kibontakozóban van.

Kulcsszavak: társadalmi vállalkozások, koronavírus, járvány, Covid–19, válság, hatásvizsgálat, piacvesztés, foglalkoztatás, válságkezelési technikák, szakpolitikai beavatkozási lehetőségek

Bevezetés

2020 márciusában Magyarországra is betört a világszerte már hónapok óta tomboló koronavírus járvány. A magyar állam a COVID-19 fertőzések megjelenésével szinte egy időben drasztikus szigorító rendelkezéseket vezetett be a mindennapi élet, az egészségügy és a gazdaság területén egyaránt. Elmondható, hogy a járvány sosem látott kihívások elé állította az egész társadalmat és az előrejelzések, illetve a nemzetközi példák alapján nyilvánvaló volt, hogy a gazdaságnak is rendkívüli nehézségekkel kell majd megküzdenie az elkövetkező hónapok során.

Az IFKA Közhasznú Nonprofit Kft., mint a hazai ipar- és vállalkozásfejlesztés, s ezen belül társadalmi vállalkozási ökoszisztéma meghatározó, központi szereplője a járvány kitörése és a szigorítások bevezetése óta kiemelt figyelemmel fordult a társadalmi vállalkozások felé, keresve a leghatékonyabb eszközöket, módszereket a szektor megsegítésére a kibontakozó és várhatóan elhúzódó válság időszakában.

2020 májusában az IFKA Társadalmi Vállalkozások Osztálya, vizsgálatot folytatott a koronavírus járvány, illetve az általa előidézett gazdasági válság társadalmi vállalkozásokra gyakorolt hatásaival és a hatások kezelési lehetőségeivel, a szektor válságból való kilábalásának perspektíváival kapcsolatban.^[1]A kutatás tervezésében és lebonyolításában a Társadalmi Vállalkozások Osztály következő munkatársai vettek részt: Majoros Zsuzsanna, Kiss Nóra, Soltész Anikó, Szenttamási István … Részletek

A kutatás tervezése – előzetes feltevések

 A társadalmi vállalkozások –mint a nonprofit és forprofit szektor között elhelyezkedő, hibrid szervezetek- pozitív társadalmi és környezeti hatás elérésére törekszenek, ami a nonprofit szektorhoz közelíti őket. Társadalmi céljaikat piaci tevékenységeken keresztül próbálják megvalósítani, ennek értelmében vállalkozásoknak számítanak: meg kell tehát felelniük a piac által támasztott kihívásoknak is. A társadalmi vállalkozások tehát egyesítik magukban a nonprofit és a forprofit szervezetek jellemzőit, így vizsgálatuk során alapvető, hogy ezt a kettősséget, figyelembe vegyük a kutatás tervezése és lebonyolítása, illetve az eredmények értelmezése során.

Az IFKA Társadalmi Vállalkozások Osztálya a kutatás tervezése során figyelembe vette azokat  a vizsgálatokat, melyek a járvány és a gazdasági válság nonprofit szervezetekre és forprofit szektorra gyakorolt hatásait vizsgálták a járvány időszakában. A IFKA partneri hálózatában két szervezet volt, amelyek a saját működési területükön a fenti törekvésnek megfelelő kutatásokat folytattak az említett időszakban. A SIMPACT Nonprofit Kft. nonprofit szektort érintő kutatása^[2]Bakó Csaba, Mészáros Ágnes, Nagy Gábor. A koronavírus helyzet hatása a nonprofit szektorra. SIMPACT. 2020.06.12 (kéziratban) , illetve a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara KKV szektorra fókuszáló kutatása^[3]Trend International Kft. A koronavírus hatása a budapesti vállalkozásokra. Budapesti Kereskedelmi és iparkamara. 2020. … Részletek volt az a két viszonyítási pont, melyekre alapozva az IFKA Társadalmi Vállalkozások Osztálya saját kutatását definiálta és megfogalmazta saját előfeltevéseit.

• Előfeltevések a járvány társadalmi vállalkozások üzleti működését érintő hatásaival kapcsolatban:
  • A koronavírus járvány és az általa előidézett válság a társadalmi vállalkozások üzleti működésére többnyire negatív hatást gyakorol
  • Kifejezetten negatívan hat a válság a társadalmi vállalkozások értékesítési lehetőségeire, finanszírozási képességére és foglalkoztatási potenciáljára
  • A válság hatása bizonyos szektorokban (turizmus, vendéglátás, kultúra, személyi szolgáltatások stb.) az átlagosnál erőteljesebb lesz
  • A társadalmi vállalkozások jelentős segítséget várnak külső, elsősorban állami szereplőktől a válság gazdasági hatásainak leküzdéséhez

• Előfeltevések a járvány társadalmi vállalkozások társadalmi működését érintő hatásaival kapcsolatban
  • A válság hatására a társadalmi vállalkozások számára jelentős problémát okoz támogatott projektjeik (GINOP-5.1.3-16, GINOP-5.1.7-17; GINOP-8.8.1-17) megvalósítása
  • Ezzel összefüggésben a válság társadalmi vállalkozások finanszírozási képességére gyakorolt negatív hatása hatványozottan jelentkezik
  • A támogatott projektek megvalósítási nehézségei miatt a válság negatívan hat a társadalmi vállalkozások társadalmi tevékenységeire, elsősorban a foglalkoztatásra
  • A szektor jelentős segítséget vár külső, elsősorban állami szereplőktől a támogatott projektek megvalósításához

A kutatás tervezésére a fentieken túl jelentős hatást gyakoroltak az IFKA által a Social SEEDS projekt^[4]A Social SEEDS projekt az INTERREG Europe program keretében került megvalósításra a társadalmi vállalkozásokat támogató szakpolitikai eszközök fejlesztése érdekében a projekt … Részletek keretében fejlesztett PiacTárs 2.0^[5]A PiacTárs 2.0 minősítő és monitoring rendszer az IFKA által a GINOP-5.1.2-15-2016-00001 PiacTárs kiemelt projekt keretében fejlesztett és működtetett projektterv előminősítő rendszer … Részletek minősítő és monitoring rendszer kialakításának és tesztelésének folyamatai is. A fejlesztett rendszer ugyanis –a nemzetközi trendekkel összhangban- Magyarországon először a társadalmi vállalkozások szélességelvű megközelítését alkalmazza, társadalmi vállalkozásként tekintve minden olyan szervezetre, mely piaci tevékenységeken keresztül, vállalkozói tevékenységet folytatva kísérel meg mérhető és kommunikálható pozitív társadalmi hatást elérni. A kutatás célcsoportja e megközelítés alapján került kijelölésre, így a kutatásba bevonásra kerültek olyan szervezetek is, amelyek a fentieknek megfelelően társadalmi vállalkozásként identifikálták magukat, azonban a jelenleg meghatározó állami támogatási programok (pl. GINOP. FÓKUSZ stb.) szervezeti formát előtérbe helyező definíciós keretei alapján nem minősülnek társadalmi vállalkozásnak (azaz nem civil szervezetek, nonprofit gazdasági társaságok vagy szociális szövetkezetek).

A kutatás

 A kérdőíves vizsgálat adatfelvételére 2020. április 20. és május 4. között került sor.

A kérdőívet 140, magát az előzőekben ismertetett szélességelvű értelmezési keret alapján társadalmi vállalkozásként identifikáló szervezet töltötte ki.

A felmérés során az IFKA Közhasznú Nonprofit Kft. Társadalmi Vállalkozások Osztálya nem törekedett a reprezentativitásra, hiszen a definíciós keretek bizonytalansága miatt az alapsokaság sem határozható meg egyértelműen, reprezentatív mintavételre ezért a társadalmi vállalkozások esetében nem is lett volna lehetőség.

Ennek megfelelően a kutatásra olyan pillanatfelvételként kell tekintenünk, melynek célja, az előfeltevések által kijelölt kereteken belül a koronavírus-járvány által teremtett rendkívüli helyzet társadalmi vállalkozásokra gyakorolt hatásainak feltérképezése és párbeszéd generálása a társadalmi vállalkozási ökoszisztéma szereplői között az alábbi témákban:

• A társadalmi vállalkozások aktuális helyzete
• A koronavírus-járvány és az általa generált gazdasági válság következtében felmerülő problémáik
• Rövid távú prognózis a szektor várható helyzetéről (2020-végéig)
• Megoldási elképzelések, stratégiai lépések
• Beavatkozási lehetőségek, javaslatok

A minta összetétele

 A kérdőívet kitöltő 140 szervezet megoszlását több szempont szerint is vizsgáltuk. Első ilyen szempont volt a pályázati tevékenység. A kitöltő szervezetek 31%-a a GINOP-5.1.7-17 konstrukció kedvezményezettjeként, 11%-uk a GINOP-5.1.3-16 program kedvezményezettjeként, 5%-uk pedig mindkét konstrukció kedvezményezettjeként töltötte ki a kérdőívet. Hozzájuk képest többségben voltak azok a kitöltők, amelyek egyik konstrukció keretében sem kaptak támogatást, s nem valósítottak meg pályázati projektet. Az utóbbi csoport ilyen magas arányát a teljes mintán belül két jelenség indokolhatja: Egyrészt valószínűsíthetjük, hogy a támogatási programokból kimaradt szervezetek motiváltabbak voltak a kérdőív kitöltésére, mivel ettől előnyöket, támogatási programokhoz való szélesebb körű hozzáférést reméltek. Másrészt ez a megoszlás igazolhatja azt a feltételezésünket, mely szerint a szélességelvű (nem szervezeti formához kötött) értelmezési keret alapján jóval több szervezet értelmezi önmagát társadalmi vállalkozásként, mint ahányan a jelenleg meghatározó programok szervezeti forma központú definíció alapján beleférnek a társadalmi vállalkozások kategóriájába.

Ami a teljes minta szervezeti forma szerinti megoszlását illeti, legmagasabb számban a szociális szövetkezetek képviseltették magukat a kitöltők között (39%), őket a nonprofit gazdasági társaságok (15%), majd az egyesületek és alapítványok követték (11-11%). A forprofit gazdasági társaságok aránya a teljes mintán belül  6% volt, míg a kitöltők 17%-a nem adott meg szervezeti formát.

A nem GINOP kedvezményezettek al-mintájában a legjelentősebb eltérést a teljes mintán belül elfoglalt helyükhöz képest a nonprofit gazdasági társaságok (10%), a szociális szövetkezetek (46%) és a forprofit gazdasági társaságok (12%) mutatták. Utóbbi csoport eredeti megoszláshoz képest mutatott magas aránya az al-mintán belül azért fontos, mert részben igazolja azt a feltevésünket, hogy a szélességelvű értelmezési keret alkalmazásával jelentős számban vonhatók be olyan szervezetek a társadalmi vállalkozások közé, melyek működése a szektor fenntarthatóbb piaci működése felé mutat.

Ami a területi megoszlást illeti, a kitöltők 65%-a városias településeken, 35%-a vidéken működött a kitöltés pillanatában. A régiós megoszlást tekintve a szervezetek több mint 3/4-e a hagyományosan jelentős társadalmi vállalkozási jelenlétet mutató régiókból (Dél-Alföld – 24%, Dél-Dunántúl – 22%, Észak-Alföld – 19%, Észak-Magyarország – 12%) került ki.

Végül, ami a szektorális megoszlást illeti, a mintán belül legnagyobb arányban az élelmiszeripari vállalkozások (22%), a szálláshely-szolgáltatással és vendéglátással (15%), az építőiparral (12%) és az egyéb feldolgozóiparral foglalkozó (10%) vállalkozások képviseltették magukat.

A koronavírus-járvány által előidézett helyzet általános hatásai a társadalmi vállalkozások üzleti működésére

Miként első ábránkon is jól látszik, a koronavírus járvány és az általa előidézett gazdasági válság egyértelműen negatív hatást gyakorolt a mintában szereplő társadalmi vállalkozások üzleti működésére. A válaszadók több mint háromnegyede az üzleti lehetőségek és kilátások jelentős vagy mérsékelt visszaeséséről számolt be, és sajnos ezen a csoporton belül is magas arányt képviseltek azok a szervezetek, melyek az üzleti tevékenység teljes ellehetetlenüléséről számoltak be (15%, 35 szervezet).

Tovább árnyalja ezt a negatív képet, ha megvizsgáljuk a megrendelésállományban várt változás mértékét is. A pozitív megrendelésállomány-változást prognosztizáló kevés szervezet esetében ez a változás átlagosan 15%-os növekedést jelentett. A megrendelésállomány-csökkenésről beszámoló szervezetek az átlagos csökkenést 54%-ra becsülték, ami a két csoport nagysága közötti jelentős eltérés miatt abszolút értékben sokszorosan meghaladja növekedést, a járvány hatása a társadalmi vállalkozások megrendeléseire, s ezzel üzleti kilátásaira tehát szélsőségesen súlyosnak értékelhető.

Előzetes feltevésünk szerint a járvány és a gazdasági válság hatása az átlagosnál is erősebb volt bizonyos szektorok esetében. Ezt a feltevésünket részben igazolták a csökkenő megrendelésállományt jelentő társadalmi vállalkozások iparági megoszlásával kapcsolatos mutatók.

Harmadik ábránk alapján három iparág azonosítható, melyekben koronavírus járvány és a nyomában kirobbant gazdasági válság az átlagosnál is súlyosabb helyzetet idézett elő, a szálláshely-szolgáltatás és vendéglátás, az építőipar és a feldolgozóipar területén tevékenykedő vállalkozások aránya a megrendelésállomány-csökkenést jelentő szervezetek között ugyanis  kiemelkedő mértékben meghaladja e vállalkozások teljes mintán belül mért arányát.

A koronavírus-járvány hatása a társadalmi vállalkozások finanszírozási képességére

A mintában szereplő társadalmi vállalkozások megrendelésállományában a koronavírus-járvány hatására bekövetkezett negatív változások nagyon alacsony szintre lökték e szervezetek finanszírozási képességét, a társadalmi vállalkozások ugyanis arról számoltak be, hogy a kialakult válsághelyzetben átlagosan mindössze négy és fél hónapig látják biztosítottnak likviditásukat. A medián adatok még ennél is kedvezőtlenebbek, azt mutatják ugyanis, hogy a mintában szereplő szervezetek felénél a finanszírozási képesség mindössze 2,9 hónap.

A szervezetek finanszírozási képességében beállt negatív változások –a hagyományos mikro-, kis-, és középvállalkozásokhoz hasonlóan- megszorító intézkedések bevezetésére kényszerítették a mintában szereplő szervezeteket. Ezek a megszorítások elsősorban a foglalkoztatást, másrészt –ezzel összefüggésben- a foglalkoztatási fókuszú pályázati projektek megvalósítását érintették, a válaszadók ugyanis mind az átlagos, mind a medián adatok szintjén a finanszírozási képesség legalább egy havi növekedését várták a közeljövőben tervezett létszámváltoztatásoktól. Ezt az összefüggést mutatja be 4. ábránk.

A koronavírus járvány hatása a foglalkoztatásra

 A fentiekkel összhangban a válaszadók 27%-a számolt be várható létszámcsökkentésről a közeljövőben. A teljes minta esetében rövid távon (2020.12.31-ig) a várható létszámváltozás mediánja eléri a -0,9 főt, azaz a válaszadók legalább fele legalább egy fő elbocsátására kényszerül válság hatására, finanszírozási képessége fenntartása érdekében.

Ami a várható elbocsátások által érintett foglalkoztatotti csoportokat illeti, a létszámcsökkentésnek leginkább kitett csoportokat az 50 év felettiek és az alacsony iskolai végzettségűek alkotják, ahogyan azt az 5. ábra is mutatja.

A koronavírus-járvány hatása a pályázati projektek megvalósítására

A járvány és a nyomában kibontakozó gazdasági válság társadalmi vállalkozásokra gyakorolt negatív foglalkoztatási hatásainak következtében a foglalkoztatási célú projekteket (GINOP-5.1.3-16, GINOP-5.1.7-17, GINOP-8.8.1-17 és FÓKUSZ) megvalósító válaszadók olyan megszorító intézkedések bevezetésére is rákényszerültek, melyek jelentős mértékben hátravetették e projektek megvalósítását. Ez azért különösképpen kritikus következménye a válságnak, mert a társadalmi vállalkozások jelenlegi fejlettségi szintjéén a vissza nem térítendő támogatások jelentik a szervezetek finanszírozásának és működésének elsődleges alapjait. A járvány és a válság pályázati projektekre gyakorolt hatásait a 6. ábrán szemléltetjük.

A diagram alapján a foglalkoztatási fókuszú pályázati projekteket megvalósító szervezetek válaszainak 40%-a a járvány és a válság által a projektek megvalósításában előidézett fennakadásokról számol be. E válaszokon belül 25% volt azon válaszok aránya, melyek szerint a kedvezményezettek projektjeiket csak bizonyos feltételek mellett fogják tudni befejezni, 15% pedig azon válaszok aránya, melyek szerint a projektek megvalósításában bizonyos indikátorok teljesítése okoz jelentős problémát.

A projektek végrehajtásához a kedvezményezettek által szükségesnek gondolt legjellemzőbb feltételeket és a válság hatására nehezen teljesíthető legjellemzőbb indikátorokat az alábbiakban mutatjuk be:

• A projektek megvalósításához szükséges legjellemzőbb feltételek a válaszadók véleménye alapján:
  • Az elszámolások és kifizetések felgyorsítása
  • A vírussal kapcsolatos korlátozások feloldása
  • Projektzárás elhalaszthatóvá tétele, projekthosszabbítás lehetőségének biztosítása

• A koronavírus-járvány és az általa előidézett gazdasági válság hatására nehezen teljesíthető, tipikus indikátorok a válaszadók véleménye alapján
  • Foglalkoztatási vállalások teljesítése (létszámbővítés, létszámtartás)
  • Árbevétel növelése/szinten tartása
  • Személyes jelenlétet igénylő tevékenységek (rendezvények, képzések stb.)

Összefoglalva az eddigieket azt látjuk, hogy a koronavírus járvány és a nyomában járó gazdasági válság „nagyot ütött” a hazai társadalmi vállalkozási szektoron, jelentős mértékben és tartósan csökkentette a szervezetek megrendelésállományát, negatívan hatott a társadalmi vállalkozások piaci kilátásaira, s ezzel összefüggésben finanszírozási képességére. E hatások eredményeként a társadalmi vállalkozások jelentős megszorításokra kényszerültek, melyek elsősorban a szervezetek humánerőforrás-gazdálkodását és pályázati projektjeinek megvalósítását érintették. Mindezek hatására az egész szektor finanszírozása és fenntartható működése került veszélybe, ami egyrészt a társadalmi vállalkozások részéről, másrészt –a célcsoporti igények figyelembe vételével – a támogató ökoszisztéma szereplői részéről igényel gyors és hatékony cselekvést a válság hatásainak csökkentése, ellensúlyozása érdekében. Ezekről a lehetséges beavatkozásokról lesz szó a következőkben.

Társadalmi vállalkozások válságkezelő intézkedései

A kutatásban részt vevő szervezetek válaszainak jelentős többsége (55%) arról tanúskodik, hogy a társadalmi vállalkozások önerőből nem képesek válságkezelő beavatkozásokat végrehajtani, mert ehhez vagy a források (26%), vagy a megfelelő munkaerő (2%), vagy ez a kettő együttesen (27%) nem áll rendelkezésre. (Lásd 7. ábra, pirossal keretezett válaszok)

Ugyanakkor bizakodásra adhat okot, hogy a válaszok negyede alapján a társadalmi vállalkozások egy jelentős csoportja teljes profilváltást (4%) vagy a profil részleges módosítását (22%) tervezi a közeljövőben a válság hatásainak kezelése érdekében. (Lásd 7. ábra zölddel keretezett válaszok)

E válaszok alapján a társadalmi vállalkozásoknak két területen van szükségük az ökoszisztéma támogatására:

1. A profilváltás illetve profil módosítás végrehajtásához
2. A válságkezeléshez szükséges humánerőforrások és pénzügyi erőforrások előteremtéséhez.

Kutatásunk azt is vizsgálta, hogy a visszatérítendő pénzügyi eszközök (hitelek, kölcsönök) milyen szerepet játszhatnak a társadalmi vállalkozások önálló, szervezeti szintű válságkezelésében.

A válaszok jelentős többsége alapján a társadalmi vállalkozások többsége nem terveznek hitelfelvételt a válságkezelés érdekében, mert nem látják a visszafizetés garanciáit (41%), mert túl sok a bizonytalanság a jelenlegi helyzetben a megalapozott döntéshez (12%), illetve mivel nem áll rendelkezésükre fedezet a hitelfelvételhez (7%). (Lásd 8. ábra, pirossal keretezett válaszok)

Biztató azonban, hogy a fenti válaszok mellett jelentős (26%) az aránya azon válaszoknak is, melyek szerint a társadalmi vállalkozások egy részében már komolyan felmerült a hitelfelvétel (17%), illetve konkrét hiteltermék (GINOP-8.8.1-17) igénybevételének lehetősége (9%) a válságkezelés érdekében. (Lásd 8. ábra, zölddel keretezett válaszok)

E válaszok alapján ökoszisztéma az alábbi területeken nyújthat releváns segítséget a társadalmi vállalkozások számára:

1. Hiteltermékekkel kapcsolatos tájékoztatás nyújtása, szemléletformálás
2. Hiteligénylésre való felkészítés, üzleti tervezés támogatása
3. Hiteltermékekhez igénybevételi feltételeinek könnyítése
4. Hitelek visszafizetését, a felelős adósságszolgálatot támogató szolgáltatások (pl. mentorig)

Társadalmi vállalkozások elvárásai az ökoszisztéma válságkezelő intézkedéseivel kapcsolatban.

Kutatásunk keretében végül azt is vizsgáltuk, hogy a társadalmi vállalkozások milyen beavatkozásokat várnak, tartanak szükségesnek a támogató ökoszisztéma részéről a válságkezelés érdekében. Ezek a kérdések, illetve a rájuk adott válaszik alapvetően az ökoszisztéma három szintjé irányultak az alábbiak szerint:

• Általános, állami szintű válságkezeléssel kapcsolatos elvárások
• A PiacTárs kiemelt projektet megvalósító konzorcium válságkezelő intézkedéseivel kapcsolatos elvárások
• A foglalkoztatási célú pályázati projektek menedzsment szervezeteinek, irányító hatóságainak válságkezelő intézkedéseivel kapcsolatos elvárások

Általános, állami szintű válságkezeléssel kapcsolatos elvárások

Az általános, állami szintű beavatkozásokkal kapcsolatos igényeket 9. ábránkon mutatjuk be. A válaszok eloszlása szerint a társadalmi vállalkozások túlnyomó része alapvetően négy területen vár beavatkozásokat az államtól a válság hatásainak kezelése, ellensúlyozása érdekében. Ezek a területek:

• általános (VNT) pénzügyi támogatások biztosítása (17%)
• adó- és járulékcsökkentés, – kedvezmények elérhetővé tétele a társadalmi vállalkozások számára (16%)
• bér- és járuléktámogatások biztosítása társadalmi vállalkozások számára (16%)
• A támogatott) hitelekhez (forgóeszköz, folyószámla, áthidaló stb.) való könnyebb hozzáférés biztosítása társadalmi vállalkozások számára (8%).

A PiacTárs kiemelt projektet megvalósító konzorcium (IFKA-OFA) válságkezelő intézkedéseivel kapcsolatos elvárások

A társadalmi vállalkozások legjellemzőbb elvárásait, igényeit az IFKA és az OFA által formált „PiacTárs” konzorcium válságkezelő intézkedéseivel kapcsolatban a 10. ábrán szemléltetjük.

Az ábra alapján a válaszok közel háromnegyede esetében négy beavatkozást tartottak szükségesnek a társadalmi vállalkozások a PiacTárs konzorcium részéről a válságkezelés érdekében. Ezek:

• Lehetséges vevők, partnerek felkutatásának támogatása (30%)
• Áthidaló hitelekhez való hozzáférés támogatása (15%)
• Hosszabb távú hitelekhez való hozzáférés támogatása (14%)
• Befektetői és egyéb pénzügyi támogatások igénybevételét ehetővé tevő versenyekre való felkészítés (12%)

A foglalkoztatási célú pályázati projektek menedzsment szervezeteinek, irányító hatóságainak válságkezelő intézkedéseivel kapcsolatos elvárások

 Végül a foglalkoztatási célú pályázati projekteket megvalósító kedvezményezett társadalmi vállalkozások esetében megvizsgáltuk azt is, hogy az irányító szervezetek, hatóságok részéről milyen beavatkozásokat tartanának szükségesnek a koronavírus-járvány pályázati projekteket veszélyeztető negatív hatásainak ellensúlyozása érdekében. Mivel ez esetben a válaszok elemszáma nagyon alacsony volt, s a válaszok igen nagy szórást mutattak, csupán a legtipikusabb válaszok listáját mutatjuk be az alábbiakban:

• Határidő módosítás (mérföldkövek, fizikai befejezés, elszámolás, stb.) (12 válasz)
• Kifizetések felgyorsítása (10 válasz)
• Gyorsabb ügyintézés, gyorsabb döntési folyamatok (6 válasz)
• Közvetlen, hatékony támogatás az (IH részéről) – projektet ismerő ügyintéző, egyértelmű válságkezelő intézkedések, mentorálás, stb. (4 válasz)
• Értékesítés, reklám, marketing, piacszerzés támogatása (3 válasz)
• Létszámbővítéssel/létszámtartással kapcsolatos elvárások felülvizsgálata, enyhítése (2 válasz)
• Továbbfoglalkoztatási kötelezettségek felfüggesztése, csökkentése (2 válasz)

Következtetések

Áttekintve a koronavírus járvány és a nyomában kibontakozó gazdasági válság magyar társadalmi vállalkozásokra gyakorolt hatásait, a társadalmi vállalkozások saját válságkezelő intézkedéseit és külső válságkezelő beavatkozásokkal kapcsolatos igényeit és elvárásait az IFKA Közhasznú Nonprofit Kft. Társadalmi Vállalkozások Osztálya az alábbi beavatkozásokara tett javaslatot több fórumon is a járvány és a válság társadalmi vállalkozások fenntartható működését veszélyeztető hatásainak kezelése, ellensúlyozása érdekében:

1. Általános válságkezelés

Társadalmi vállalkozások célzott és intenzív tájékoztatása az alábbi témákban:

• Elérhető vissza nem térítendő támogatások
• …(támogatott) hitelek
• …válságkezelő eszközök (bértámogatások, kedvezmények) társadalmi vállalkozások számára

2. PiacTárs konzorcium (IFKA – OFA) válságkezelő intézkedései

•  Profil-módosítás, – váltás támogatása
• Lehetséges vevők, üzleti partnerek felkutatása (tanácsadás, üzleti találkozók, fórumok szervezése stb.)
• Elérhető hiteltermékekhez való hozzáférés támogatása (tanácsadás, pénzügyi tervezés segítése stb.)
• Befektetésekhez, pénzügyi támogatásokhoz kapcsolódó üzleti versenyek szervezése, versenyekre való felkészítés

3. Pályázati projektek menedzsment szervezeteinek és irányító hatóságainak (pl. GINOP IH, OFA stb.) válságkezelő intézkedései

•  GINOP projektek megvalósítási határidőinek, mérföldköveinek módosítása
• Projektekkel kapcsolatos ügyintézés, támogatás-kifizetések felgyorsítása
• Társadalmi vállalkozások célzott és intenzív tájékoztatása az IH konkrét válságkezelő intézkedéseiről a GINOP projektek esetében

Absztrakt

A szociális és gazdasági kirekesztődés tartóssá váló formái, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek legújabb alakváltozásai következtében az elmúlt évtizedekben új impulzust kapott az államon kívüli szereplők szociális felelősségének kérdése. A társadalmi vállalkozások iránti növekvő tudományos és politikai érdeklődés tulajdonképpen annak kísérlete, hogy miként tehető finanszírozhatóbbá a szociális segítés, hogyan vonható be a magántőke a társadalmi zavarok kezelésének folyamatába, illetve milyen hasznosítható tudással szolgálhat a vállalkozói és befektetői szféra a szociálpolitika számára. A szerző a nemzetközi szakirodalom és saját kutatásának tapasztalatai mentén próbálja bemutatni az állammal és a privát szereplőkkel szemben megfogalmazott elvárások változását, valamint ennek fényében a magyarországi tapasztalatokat. Míg a társadalmi vállalkozások fenntarthatósága megköveteli az állam innovációs potenciáljának, valamint a piaci szereplők társadalmi felelősségének erősítését, a tanulmány hangsúlyozza a két szektor összekapcsolódásának elkerülhetetlenségét.

Kulcsszavak: társadalmi vállalkozás, szociális gazdaság, szociális finanszírozás, etikus fogyasztó, vállalati társadalmi felelősségvállalás, szociális innováció, európai integráció

A koronavírus-járvány új impulzust adott a társadalmi vállalkozások szerepéről szóló globális diskurzusnak. A fertőzés terjedésével és kezelésével kapcsolatos bizonytalanság, a kormányzati intézkedések következtében a mindennapi életvilág fokozatos bezáródása, az egészségügyi, munkaerőpiaci és szolgáltatás-hozzáférési egyenlőtlenségek növekedése, valamint az intézményrendszerrel szemben általánossá váló bizalmatlanság a korábbiakhoz képest is élesebben hívta fel a figyelmet a jelenlegi gazdasági és társadalmi struktúra átalakításának szükségességére, illetve a szociális felelősség szereplők közötti megosztásának igényére (Eurofund, 2020; World Economic Forum, 2020).

Azt azonban nem lehet mondani, hogy most először fordult volna elő a társadalmi vállalkozások szervezeti jellemzőinek globális válsághelyzetben való felértékelődése. A 2008 és 2012 közötti válság időszakában például mint a humánerőforrásukat és bérstruktúrájukat stabilan tartó, rejtett közösségi erőforrásokat mozgósító alternatív termelési modellek jelentek meg a szakirodalmi elemzésekben. A szociális cél mellett háttérbe szoruló profitigény, a szervezetalapítás és -működés lokális beágyazottsága, valamint az inkluzív irányítási mechanizmusok miatt szélesebb körű partnerkapcsolatok mind hozzájárultak a helyi gazdaság ellenálló képességének növeléséhez (Conill et al., 2012; European Commission, 2020).

A mostani járvány abban speciális, hogy az egészségügyi és gazdasági következmények eddig ismeretlen összekapcsolódása következtében a szociális szükségletek kielégítésében központi szerepet játszó államnak egyszerre kell növelnie támogató rendszereit, illetve a gazdasági körülmények megváltozása miatt optimalizálnia (más interpretációban csökkentenie) működési költségeit, méghozzá a társadalmi szükségletek – felgyorsuló és az állami szolgáltatások által követhetetlen – differenciálódása mellett.

Tehát a társadalmi vállalkozások létjogosultságát igazoló folyamatok erősödnek, gyorsulnak fel. Mindezt jól érzékeltetik az elmúlt időszakban létrejött globális összefogások (mint a társadalmi vállalkozók megsegítésére létrehozott járványügyi szövetség^[1]További információ: https://www.schwabfound.org/covid-response-alliance-for-social-entrepreneurs ), közös adatbázisok (Duke Egyetem COVIDCAP Adatbázis^[2]További információ: https://www.covidcap.com/ ), szakmai fórumok és a helyzetre való tekintettel létrehozott, határokon átívelő, illetve helyi támogatási programok (mint az #AirCompetition^[3]További információ: https://air-mooc.teachable.com/ ).

Formálódó Európa

A társadalmi vállalkozások gazdaság- és szociálpolitikai relevanciájának nemzetállami elismerése, valamint nemzetközi fejlesztőszervezetek politikai agendájába kerülése közel három évtizednyi fejlődés eredménye, amelyben kiemelkedő szerepe volt és van jelenleg is az Európai Uniónak.^[4]Az „európai sikertörténet” (Social Economy Europe, 2019) legújabb szervezetközi lépcsőfoka az Európai Unió finanszírozása mellett az OECD által vezetett „Globális Akció a … Részletek

Míg a fogalom uniós beágyazódása 1990-re tehető,^[5]Ekkor jelent meg az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság munkájában a szociális gazdaság kategóriája, valamint alakult meg (majd 2015-ben megújult) az Európai Parlament Szociális … Részletek a támogatási szándék tényleges beavatkozássá alakulását több tényező nehezítette: egyrészt az elsődleges joganyagból hiányzott a szociális gazdaság támogatásához szükséges felhatalmazás, mint ahogy a minden tagállam számára elfogadható meghatározást sem sikerült megtalálni, harmadrészt pedig az európai intézmények egymás között sem tudtak dűlőre jutni a támogatás mikéntjéről (Cahes Ávila–Campos, 2012).

Végül a gazdasági és a politikai kontextus megváltozása, valamint az intézmények növekvő proaktivitása hozta meg az előrelépést. 2011-ben az Európai Bizottság külön kommünikében definiálta a társadalmi vállalkozások elfogadottságát és a megerősítésüket szolgáló akciótervet. Míg 2011-ben a nemzetállami gyakorlatok feltárása, a társadalmi vállalkozások láthatóságának növelése (European Commission, 2011), valamint a megfelelő szabályozói környezet kialakítása kapta a legnagyobb hangsúlyt, addig a 2016-os bizottsági közlemény a szervezetek növekedését, az ehhez szükséges pénzügyi eszközök kialakítását, technológiai és üzleti fejlesztését, valamint a piacra jutás elősegítését helyezte az uniós politika centrumába (European Commission, 2016).

A progresszív fejlődés eredményeképpen a korábban szórványos és a szervezetek társadalmi célját illetően szűkkörű (elsődlegesen a munkahelyteremtésre és a szociális kohézió erősítésére fókuszáló) támogatási formák helyét fokozatosan átvették a társadalmi vállalkozások fejlődését ösztönző, szociális szerepüket tágan értelmező programok (például generációk közötti szolidaritás, szociális és technológiai innovációk fejlesztése, a klímaváltozás elleni küzdelem, az állampolgári részvétel erősítése) (Cahes Ávila–Campos, 2012; Social Economy Europe, 2019). Miközben az Európai Szociális Alap révén a tagállamok továbbra is közvetlenül finanszírozhatták társadalmi vállalkozások létrehozását, működését, a hangsúlyváltozás eredményeképpen különböző konstrukciók váltak elérhetővé a kettős célrendszerű szervezetek támogatására szakosodott pénzügyi közvetítők és eszközök kialakítására (EVPA, 2019).^[6]Például a Társadalmi Hatás Akcelerátor (SIA), a Stratégiai Befektetésekért Felelős Európai Alap (EFSI) vagy a Foglalkoztatásért és Társadalmi Hatásért Felelős EU-program (EaSI).

Bár a társadalmi vállalkozások helyzetének nemzetállamokon belüli változása nem tulajdonítható kizárólag az uniós szintű politika fejlődésének, az intenzívebbé váló nemzetközi tudástranszfer, valamint a pénzügyi alapok támogatása révén az európai integráció jelentősen hozzájárult a köz- és szakpolitika alakulásához, különösen azokban az országokban, ahol korábban nem alakult ki a társadalmi vállalkozások támogatásának önálló intézményrendszere. Az Európai Bizottság megbízásából készült összehasonlító tanulmány alapján jelenleg húsz tagállam szabályozza a társadalmi vállalkozások működését, a bizottsági közleményt követően pedig érezhetően megindult a nemzetállami stratégiák megalkotásának folyamata (European Commission, 2020).

A szektor szervezeteinek és támogatási igényeinek fejlődésével, mélyebb megismerésével párhuzamosan a társadalmi vállalkozások azonosításáról és szervezeti jellemzőik megértéséről a működési környezetük szervezeti gyakorlathoz illeszkedésének elősegítésére helyeződött át az utóbbi időben a hangsúly. Ahogy a területtel foglalkozó összehasonlító kutatások, úgy az Európai Unió támogatáspolitikája is tükrözi a tudományos/gyakorlati tudásanyag bővülését: egyre kevésbé az egyes szervezetek szektorhatárok közötti fejlődési dinamikája és a társadalmi vállalkozó változásban betöltött szerepe, sokkal inkább a szervezetközi kapcsolatok feltárásának és a mindennapi működés során összekapcsolódó társadalmi-gazdasági mozaikdarabok (elsősorban az állami működésmódok, különböző piaci tevékenységek és társadalmi vállalkozások) együttes megváltoztatásának igénye kerül a megismerés fókuszába.

a) Az állam szerepének átalakulása

A társadalmi cél miatt vállalt vállalkozási többletköltségek, valamint a költségvetési támogatásért cserébe elvárt viselkedés szabályozásának központi feladata miatt az állam mindig fontos szerepet játszott a működési feltételek megteremtésében. Az európai diskurzusban a társadalmi vállalkozások elsősorban mégis mint állampolgárok alulról jövő kezdeményezései jelentek meg, amelyek esetében az államtól való elkülönülés a vállalkozás nélkül fel nem vállalt szükségletek kielégítésének és a szervezeti (egyre inkább gazdasági) önállóság formájában volt biztosított (Nyssens–Defourny, 2012; European Commission, 2015). A társadalmi vállalkozások és az állam közötti viszony értelmezése azonban érezhetően megváltozott, valószínűleg a közben feltárt, elsősorban közép-kelet-európai gyakorlatok eredményeként. A legújabb jelentés alapján az állam már nemcsak a szektor fejlődését befolyásoló mechanikus keret (vagyis jogszabályokat alkotó, társadalmi szerepet elismerő, jólléti intézményrendszerével a mozgásteret befolyásoló, korlátozott aktivitású szereplő), hanem közintézményei és szolgáltatásvásárlása révén aktív és konstans díjazója, ösztönzője a társadalmi vállalkozásoknak. A szervezet államtól való függetlensége így tűnik el a beszámolóból, és előtérbe kerül az állami-piaci-hibrid szektorok közötti folyamatos, a különböző életszakaszokban lévő vállalkozások növekedését támogató és a társadalmi/gazdasági hatást optimalizáló együttműködés igénye (European Commission, 2015; European Commission, 2020).

Az állam szerepének átalakulása a beszámolókban említettnél tágabb értelemben is megjelenik. A piaci működés igazságtalanságait ellensúlyozó jövedelemszabályozó és -helyettesítő szerepe mellett ugyanis egyre hangsúlyosabb az állam facilitátor- és katalizátorfunkciója. Aktívan közre kell működnie ugyanis a szervezeti sajátosságokat figyelembe vevő szociális finanszírozás piacának kiépítésében (különös tekintettel a kereslet és kínálat egymásra találását segítő közvetítő intézmények kialakítására), a potenciális privát befektetők érdekeltté tételében, a társadalmi vállalkozások befektetésre való felkészítésében, végül pedig költség-, tudás- és információmegosztás révén a tapasztalatok visszacsatornázásában. A társadalmi projektek eredményességének magas kockázata, a befektetések alacsony pénzügyi megtérülése, valamint a pénzügyi szektor szereplőinek a terület alacsony ismertsége és fejletlen intézményrendszere miatt meglévő bizalmatlansága az állam új típusú beavatkozását igényli. Legyen szó akár az elért társadalmi eredmény után finanszírozó új típusú szerződésekről (mint a társadalmi hatású kötvények) vagy a tudatos befektetői tőke allokációját segítő közvetítő intézményekről, a társadalmi problémák megoldásának innovatív támogatásához eltérő szerepfelfogású és aktívabb állami működésre lesz szükség (Addis, 2015; Mulgan, 2015; European Commission, 2018).

b) Szociálisan érzékeny piaci szereplők

Az állam katalizátorszerepe akkor eredményes, ha sikerrel veszi rá a piaci szereplőket, hogy gazdasági döntéseik során azok társadalmi/környezeti hatásait is számításba vegyék. A társadalmi vállalkozások megjelenése ugyanis csak az egyik terjedő formája a szociális felelősség és a piaci működés gyakorlati összeillesztésének, fenntarthatósága azonban nem függetlenedhet a többi privát szereplő magatartásának megváltozásától.^[7]A növekvő érdeklődést jelzik a területen megjelenő legújabb, a társadalmi vállalkozáson túlmutató tudományos fogalmak, például a társadalmi és gazdasági változást a szervezeti … Részletek

Finanszírozási lehetőségek szempontjából éppen ezért előremutató tendencia, hogy a társadalmi vállalkozásokkal párhuzamosan nő a pozitív (társadalmi/környezeti) hatás elérése érdekében befektetett vagyon, amely a Global Impact Investment Network (2020) kimutatása szerint 2019-ben elérte a 715 milliárd dollárt. A társadalmi célú piaci tevékenységek kutatásának bővülésével, teljesítményük kimutatható javulásával, a bennük részt vevők kompetenciáinak növekedésével és a hatásmérés módszertani fejlődésével a jövőben több szereplő részvétele és nagyobb volumenű befektetési hajlandóság várható majd a jövőben.^[8]A globális felmérés szerint a megkérdezett befektetők közel 70%-a számít a hatás célú befektetések jövőbeni dinamikus megugrására. Ebben pedig stratégiai jelentősége lesz az Európai Befektetési Banknak és az európai integráció folyamatának, amely eddig is jelentősen hozzájárult a hatás célú tőkeallokáció 2015 óta tapasztalható 25%-os emelkedéséhez (Global Impact Investment Network, 2020). A társadalmi vállalkozások jelentős része azonban továbbra is vonakodik a visszafizetési kötelezettséggel járó pénzügyi források igénybevételétől, köszönhetően a pénzügyi menedzsment észlelt hiányosságainak, a szervezetek által magasnak, rövid távúnak és merésznek ítélt elvárásoknak, valamint a társadalmi vállalkozások kezdetleges piaci beágyazottságának (European Commission, 2019; European Commission, 2020).

A társadalmi vállalkozások gazdasági megjelenítésének fejlesztését igényli a vállalati együttműködések ösztönzése is. Bár a társadalmi és profitorientált szervezetek közös projektjei a szervezeti motivációk mentén egyre sokszínűbb képet mutatnak, az együttműködés során továbbra is a szervesen elkülönülő célok jellemzőbbek, a társadalmi hatás fokozása érdekében végzett kölcsönösen erősítő tevékenységek helyett. Mint ahogy a Technopolis Group (2018) jelentése kiemeli, a társadalmi vállalkozások elsősorban a fogyasztói kapcsolatok elmélyítésében, valamint a vállalatirányítás modern kihívásainak kezelésében (mint a munka és a család egyensúlyának, az inkluzív vállalatirányítási gyakorlatnak vagy a nemi esélyegyenlőségnek az előmozdítása) tudnak fejlesztési mintát nyújtani profitorientált társaik számára. A nemzetközi szervezetek^[9]Például a Fenntarthatósági Fejlesztési Célok keretében. és a nemzetállami ösztönzők mellett így a vállalatirányítás felfogásának és a közösségi elvárásoknak az átalakulása is a partnerkapcsolatok bővülését eredményezheti a jövőben. Az erősödő érdekazonosság, valamint a vállalati megítélésben a társadalmi vállalkozások civil szervezetekkel szemben megnyilvánuló (elsősorban üzleti tudatosságra alapozott) pozitívabb megítélése ellenére azonban a kölcsönös távolságtartás továbbra is észlelhető. Ennek oka az eltérő szervezetekben rejlő lehetőségek felismerését rontó kulturális jellemzők tartós megléte, valamint a változást gyorsító kezdeményezések (például közös egyeztetési platformok létrehozása vagy az együttműködés jogi és támogatási kereteinek megteremtése) hiánya.

A jelenség generációs jellegének, valamint a társadalmi vállalkozások kollektív dinamikájának és a civil aktivizmussal párhuzamosan terjedő vásárlói etikusságnak köszönhetően a jövőben várhatóan kiszámíthatóbb bevételi forrást jelentenek majd a termék-előállítás módja és hatásai iránt érzékeny fogyasztói vásárlások. A befektetők/vállalatok és társadalmi szervezetek közötti gyakori bizalmatlanság, illetve a kapcsolat menedzselésének túlzott nehézsége nélkül ráadásul vonzóbb alternatívát is kínálnak, mint intézményesültebb társaik.^[10]Fontos azonban megjegyezni, hogy a fogyasztók piacán megjelenő nagyobb verseny, az etikus fogyasztók számarányának jelenleg alacsony szintje, valamint az egy vásárlásra jutó alacsony … Részletek Bár egyes kutatások kimutatták (Tsai et al., 2020), hogy a termék jellegétől függetlenül a társadalmi hatás kommunikációja pozitívan hat az etikus fogyasztók vásárlói hajlandóságára, a szervezetek hosszú távú fenntarthatósága és növekedése érdekében szükség van az árra és minőségre érzékeny „klasszikus” vásárlók meggyőzésére is. A társadalmi vállalkozások működési sajátosságainak és kettősségének széles körű megértése, az adott termék szociális jellegének megfelelő kommunikációja, valamint a hitelesség megőrzését szolgáló szervezeti viselkedés mellett ezért létfontosságú az eladható, a fogyasztói preferenciákat követő, „versenyképes” termékek és szolgáltatások előállítása (Öberseder et al., 2011).

Magyarországi szereposztás^[11]Bővebben lásd Hubai, 2020.

Az elmúlt három évtized fejleményei világosan jelzik, hogy a társadalmi vállalkozások prosperitását elősegítő feltételek kialakítása hosszadalmas folyamat. Az állam és az állampolgárok közötti viszony történelmileg kialakult mintázatai, a civil önszerveződési képesség gyakorlata, a társadalmi és gazdasági szerepeket érintő állampolgári elvárások, a pénzügyi szolgáltatások piacának fejlettsége, valamint a társadalmon belüli szociogazdasági egyenlőtlenségek erősen befolyásolják a közös európai célok érvényesülését (European Commission, 2020). A társadalmi és gazdasági hasznosság rendszerszerű összekapcsolásának globális, több párhuzamos trend következményeként létrejövő folyamata a társadalmi vállalkozások gyakorlati és közpolitikai beágyazódását eredményezte ugyan, az eredményes működésükhöz szükséges feltételrendszer kialakításának és tesztelésének azonban még csak a kezdeti szakaszánál járunk.

Az elmúlt időszakban kétségtelenül fontos lépések történtek a társadalmi vállalkozások magyarországi támogatásában. A szektor fejlesztésében pénzügyileg stratégiai szerepet játszó európai uniós pályázatok kiírásai fokozatosan igazodtak a ténylegesen működő szervezetek elvárásaihoz (például a támogatható jogi formák bővülése, összetett értékelési mechanizmusok bevezetése, komplex szervezetfejlesztési szolgáltatások kialakítása, a növekedést szolgáló hitel elérhetővé tétele, nagyobb összegű támogatások lehívásának lehetősége). Mindez pedig nem az állami támogatások további kiszorulása, hanem azok dinamikus bővülése mellett ment végbe, progresszív elemeket vezetve be az állami célok elérése érdekében.

A társadalmivállalkozás-fejlesztésre szakosodott nemzetközi filantróp szervezetek (NESsT, Ashoka) mellett ráadásul az elmúlt években megjelentek a befektetők és a társadalmi szervezetek együttműködését facilitáló szervezetek. Vagyis kijelenthető, hogy az államon kívüli szereplők is kezdik felismerni a szektorban rejlő lehetőségeket, a privát tőke mobilizálásával lényeges pénzügyi forrásokat elérhetővé téve a szervezetfejlesztés későbbi szakaszaiban járó vállalkozások számára. A támogató ökoszisztéma egyértelműen megindult az érési folyamat útján, és a jelek szerint ennek a tartósan működő és bővülő társadalmi vállalkozói paletta az eredménye (Koltai et al., 2019).

A nemzetközi tapasztalatok alapján azonban azonosíthatók a fejlesztési lehetőségek. Az állam továbbra is elsősorban a hagyományos pénzügyi és regulatív eszközöket alkalmazza a társadalmi vállalkozások létrehozásának ösztönzésére. Az állami és európai uniós kiírások szociáliscél-meghatározása nemzetközi összehasonlításban továbbra is túlságosan szűk és merev, a munkahelyteremtés támogatásának egyoldalúsága a szervezeti gyakorlatok sokszínűségét korlátozza. A szociális innováció ellen hat a társadalmi vállalkozások fejlesztésére szolgáló, közpolitikai alrendszereket átfogó, hosszú távú stratégia hiánya és a felelős állami intézményrendszer széttöredezettsége, amely csak ráerősít a szociális szféra alulfinanszírozottságának, illetve a gyorsan változó jogszabályi és finanszírozási környezet szervezetek körében tapasztalható bizonytalanságára.

A deklarált célok és a támogatási feltételek inkoherenciája,^[12]A Magyarországra vonatkozó tapasztalatok a szerző doktori disszertációjának (Hubai, 2019) kutatási eredményein alapulnak. A vizsgálat a munkaerőpiaci integráció területén is működő … Részletek illetve a közfoglalkoztatás és a tagi munkavégzés költségcsökkentő megoldása szintén a meglévő stuktúrába ágyazottságot erősíti a szervezeti kísérletezés és a humánerőforrás-fejlesztés ösztönzése helyett. Ráadásul az eredeti célokkal szembemenve, utóbbi egyszerre eredményezi a helyi önkormányzat és a szociális szövetkezetek munkaerőért folytatott versengését, valamint a társadalmi vállalkozások fennmaradását biztosító alacsony költségű foglalkoztatás gyakorlatát (Váradi, 2016; Hubai, 2020).

Az állam lehetőségteremtő szerepe azonban kiemelt fontosságú, mivel több tényező együttállása következtében a rendkívül szűkre szabott gazdasági mozgástér a

szervezetek piaci szereplők igényeinek való kiszolgáltatottságát eredményezheti. Magyarországon a társadalmivállalkozás-fejlesztő szolgáltatások viszonylag kevés szervezetet érnek el, a vállalatok társadalmi felelősségvállalási programjai pedig elsősorban ad hoc jellegűek. Mindemellett a tudatos vásárlók száma elenyésző, arányuk pedig ott a legalacsonyabb, ahol a társadalmi problémák legnagyobb koncentrálódása tapasztalható. Történelmi okai vannak továbbá a civil és profitorientált vállalkozások egymással szemben megnyilvánuló gyanakvásának, a szociális és gazdasági felelősség intézményesült szétválasztásának, az együttműködés mintái pedig még nem alakultak ki széleskörűen.

Minderre rakódnak rá a tevékenység szociális jellegének gazdasági alkupozíciót rontó gyakorlati következményei. Így válik a közösségi dimenzió az állami támogatás jelévé, majd a társadalmi szervezet a bérmunkára szerződni kívánó profitorientált vállalkozás számára alacsony költségen is együttműködni hajlandó termelési tényezővé. A szociális cél elsőbbsége pedig a gazdasági hozzá nem értés, a rossz minőség és ebből eredően a túlárazottság szinonimájává a fogyasztó téves, de a vásárlási hajlandóságot befolyásoló előzetes értékítéletében.

Megfelelően széles lokális együttműködések, a társadalmi célt szabadon és a szervezet fejlesztési igényét rugalmasan elismerő pénzügyi alapok nélkül a mindennapi működésben sokszor csak a gazdasági kiszolgáltatottság marad, melynek nyomában jár a szerződési igények minimumra szállítása, a gazdasági partner növekvő nyeresége, végső soron pedig a szociális célok kényszerű, de olykor szisztematikus eltitkolása. Mindezek következtében a működés társadalmi dimenziója gyakran szervezeti belüggyé degradálódik, eltűnik a társadalmi szemléletformálás korábbi igénye, ami a szervezetek társadalmi hatásának csökkenését eredményezi.

A társadalmi vállalkozásokkal párhuzamosan fejlődő, átalakuló támogatáspolitika nélkül sajnos kevesebb a nyertes, mint lehetne. Miközben egyre láthatóbbá válnak a globális és lokális gazdasági és társadalmi rendszerhibák, az állami/piaci/civil szereplők fenntartható működésének elvárása pedig a pénzügyi és szolgáltatási eszközök bővülését eredményezte, a szerepek őszinte felülvizsgálata nélkül a szektorban rejlő innovációs és fenntarthatósági potenciál csorbulásának lehetünk a tanúi. A társadalmi vállalkozások jelentőségére vonatkozó ismeretek szinte teljes hiánya, a szervezetek állandósult működési bizonytalanságai, valamint a különböző szereplők intézményesített együttműködésének kiforratlansága gátolja az ökoszisztéma érésének további folyamatát.

A berögzült támogatási rendszerek helyett a jövőben ezért mindenképpen szükség van a társadalmi vállalkozások hozzáadott szociálpolitikai és gazdaságpolitikai értékének feltárására, átláthatóbbá tételére, a szervezeti jellemzőikből eredő működési sajátosságaik elismerésére, támogatásuk mélyebb közpolitikai integrálására (például a a társadalmiérték-teremtés közbeszerzési eljárásokban való nagyobb volumenű alkalmazására, valamint a foglalkoztatáson túli szerepük ösztönzésére), az állami-piaci-társadalmi szervezetek együttműködésének lehetővé tételére (a szociális finanszírozás állami eszközeinek és gazdasági ösztönzőinek differenciálása, a közös gondolkodást facilitáló platformok kialakítása révén), a társadalmi vállalkozói közösség önszerveződésének és gazdasági/érdekvédelmi pozíciójának megerősítésére (például regionálisan szerveződő értékesítési láncok és együttműködések létrehozásával), valamint innovativitásuk és fenntartható gazdasági/társadalmi fenntarthatóság próbáját kiálló
kezdeményezőkészségük állami díjazására.