Absztrakt

A 2016 és 2019 közötti időszakban egy közvetlen európai uniós projekt koordinátora voltam. A HomeLab projekt a V4-országokban valósult meg. Magyarországon Budapesten (Utcáról Lakásba Egyesület) és Veszprémben az MMSZ közreműködésével. A kiválasztott öt célcsoportban lévő háztartások számára komplex (lakhatási, foglalkoztatási, szociális) szolgáltatást nyújtott. Az öt között volt egy kis létszámú célcsoport, a „börtönből szabadultaké”. Tanulmányomban bemutatom e speciális, stigmatizált célcsoport komplex támogatását. Ennek során a projektben végzett munkámra, következtetéseimre, a „beavatkozásokról” készített feljegyzéseimre, statisztikáimra, valamint a témában megjelent szakirodalomra kívánok támaszkodni. Ismertetem, milyen sikerek, nehézségek vezettek el a közös eredményekhez, továbbá hogy a szűkebb közösség hogyan viszonyult a támogatott személyekhez.

Kulcsszavak: börtön, hit, támogatás, közösség, elfogadás

„A börtön mindenkit megváltoztat.”

Gyermekkoromban az óvodába vezető út a sátoraljaújhelyi börtön és fegyház mellett haladt el. Sokszor láttam az elítélteket rabruhában dolgozni a börtön körül. Mindig fegyveres és kutyás őrök vették körbe őket. Visszagondolva semmi félelem nem volt bennem velük kapcsolatban, inkább valami sajnálatféle, már amilyen sajnálatot egy öt-hat éves gyermek érezhet.

Több éve járok be a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe mint reintegrációval foglalkozó szociális segítő. 2016-ban, amikor először léptem be a börtön falai közé, bizony voltak előítéleteim, tele voltam vegyes érzelmekkel a fogvatartottakkal és a hellyel kapcsolatban. Amikor kívülről az épületre néztem, szomorú érzések és sötét gondolatok fogtak el. Abba a kísértésbe estem, amibe számos embertársam – köztük sok keresztény felebarátom is. Gondolhatnánk, jobbak vagyunk a másik embernél, és ez feljogosít bennünket, hogy bíróként viselkedve elítéljünk másokat, újra és újra, konzekvencia, fellebbezés nélkül.

Azóta már túl vagyok sok-sok személyes lelki beszélgetésen, mind fogvatartottakkal, mind azokkal, akik ellátják a felügyeletet, a reintegrációt és a fogvatartottak gondozását – ahogy ők maguk mondani szokták: „Letöltendő életfogytiglan, amióta itt dolgozom.” A mottómban azt írtam: „A börtön mindenkit megváltoztat.” Az elmúlt évek alatt őszintén rájöttem, hogy engem is megváltoztatott. Már azt látom a fogvatartottak tekintetéből, hogy akár én is lehetnék az ő helyükben, ha az életem másként alakul. Megtanultam, hogy csak akkor tudom szívvel-lélekkel végezni segítői munkámat, ha csendesen megállok minden olyan ember előtt, akit a gonosz megkínzott, és meghallgatom őket. El kell fogadnom a másik embert, elfordítva tekintetemet a bűnről, amelyet elkövetett. Aki velem szemben áll, csak így lesz képes megbízni bennem, és erőt meríteni belőlem ahhoz, hogy feladja eddigi énjét, s megadja magát a jó hatalmának. Így lesz képes arra, hogy másként tekintsen magára jelen állapotában.

Hiszen mi is a cél? Talán mindenki számára egyértelműen az, hogy az elítélteket úgy vezessük vissza a társadalomba (reszocializáljuk őket), hogy ne legyenek visszaesők. Ebben az eredményesség legfontosabb eleme maga az ember: az elítélt, a nevelő, a felügyelő, a szociális segítő. Nem tudunk hatékony rendszert építeni, ha ezeket az embereket nem hallgatjuk meg, ha nem értjük meg eddigi életüket, bennük munkáló élményeiket.

A HomeLab projekt

A HomeLab projekt (a biztos lakhatás és munkahely megteremtéséért), amely 2016 októberében indult el, az Európai Bizottság Foglalkoztatás, Szociális Ügyek és Társadalmi Befogadás Főigazgatóság „Foglalkoztatás és Társadalmi Innováció” (EaSI) programja támogatásának keretében valósul meg. Vezető partnere a Városkutatás Kft. Jelenleg két fő van a projektben, és tervezzük a bővítést.

A HomeLab új utakat mutat a biztos munkával és lakhatással nem rendelkezők számára. A projekt keretén belül a négy visegrádi országban (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) öt kísérleti program valósult meg, köztük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi programja.

A HomeLab lényege, hogy integrált lakhatási és foglalkoztatási szolgáltatásokat nyújtunk a szociális lakásügynökség modellje keretében. A szociális lakásügynökség modelljének alapfeltevése szerint a lakhatási és foglalkoztatási problémákat egyszerre kell kezelni, hogy az emberek számára elérhetővé váljon a megfizethető lakhatás és a megfelelő szintű jövedelem, s képessé váljanak e helyzet fenntartására is. A szociális lakásügynökség olyan intézményesített integrációs modellt kínál, amelyben a piac szereplőivel – munkaerőpiaci szereplőkkel (munkáltatók) vagy magánlakások tulajdonosaival (leendő bérbeadók) – és a szociális intézményrendszerrel is szorosan együttműködik céljának elérése érdekében. A modell azáltal, hogy integrálja a szociális lakhatás különböző típusait, ki is tágítja a szociális lakhatás fogalmát, például a kínálatába bevonja a bérleti magánpiacot is, mint a megfizethető lakhatási formák egyik fontos forrását.

A projekt keretében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex lakhatási, foglalkoztatási és szociális szolgáltatásokat nyújtott Veszprémben. Annak ellenére, hogy a régió munkaerőhiánnyal küzd, találunk itt olyan, főként hátrányos helyzetben élő embereket, akik jelenleg nem részesei a munkaerőpiacnak. Ezért a Szeretetszolgálat azon dolgozik, hogy összekösse a munkaerőpiac kínálati és keresleti oldalát. A biztos munkahelyre alapozva a Veszprém Megyei Jogú Város és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által 2016. április elején létrehozott „VESZOL” Veszprémi Közösségi Lakásügynökség Nonprofit Kft. közreműködésével a célcsoport lakhatási problémáira is megoldást lehetett találni.

A projektet harmadik eleme, a szociális munka teszi fenntarthatóvá. A szociális munka révén támogatjuk a klienseket, míg első fizetésük megérkezik, és lakhatási helyzetük megoldódik. Segítünk a munkakeresésben, az önéletrajzírásban, szükség esetén háztartás-gazdálkodási ismereteket adunk át nekik, ebben a Hitel-S program szakértői segítenek. A program során támogatást nyújtottunk az időközben felmerülő problémák megoldásához, legyen szó munkával, lakhatással kapcsolatos vagy egyéb családi problémáról.

Öt célcsoportban hatvankilenc háztartást vontunk be a projektbe, és jellemzően lakhatási segítséget nyújtottunk. A foglalkoztatás területén sikeresen együttműködtünk helyi vállalatokkal, valamint napi kapcsolatban voltunk a helyi Foglalkoztatási Paktum irodával is, nekik köszönhetően mindig azonnal értesültünk a legfrissebb foglalkoztatási és/vagy képzési lehetőségekről. Nagyon jó munkaviszony alakult ki a projekt időtartama alatt a helyi civil és egyházi szervezetekkel. Projektünkre és integrált szolgáltatására felfigyelt az Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnokság is, ezért létrehoztak Veszprémben egy munkacsoportot, melyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is képviselteti magát. Aktívan részt veszünk a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetből szabadultak reintegrációjában, maximálisan kihasználva a HomeLab projekt által nyújtott integrált szolgáltatásokat.

Tanulmányomban az említett projekt egyik (a legkisebb létszámú) célcsoportjával, a börtönből szabadultakkal foglalkozom. Egy – természetesen beazonosíthatatlan – eseten keresztül mutatom be azt a szociális segítő munkát, amely a másfél év alatt eredményre vezetett. E munkának nagyon fontos eleme volt az Istenbe vetett hit, amely a börtön és a szabad élet közötti hídnak bizonyult.

Hajdanán egyáltalán nem volt jellemző, hogy zárt intézeti keretek között fogva tartott embereknek nevelési céllal szervezett hitoktatást, más szóval felnőttkatekézist tartsanak. Kutatásaim során csak egy példát találtam erre: a szempczi fenyítőház 1780. évi szolgálati utasítása alapján a rabok kötelező vallásoktatásban vettek részt, amelynek célja az elítéltek nevelése volt (Vajna, 1906). Véleményem szerint napjainkban elengedhetetlen, hogy – mint az ókeresztényeknél – javító-nevelő szándékkal és ami a legfontosabb, irgalmassággal közelítsük meg a témát, hiszen a büntetés-végrehajtás mára már túllépett klasszikus „büntető” feladatán, és megjelent a társadalommal összeütközésbe került egyén reintegrálásának gondolata. Ebbe a munkába illeszkedik a felnőttkatekézis, melynek során fontos, hogy a fogvatartottakban pozitív istenkép alakuljon ki, amely segít átértékelni a tetteiket.

Vallás a börtönben – történeti visszatekintés

Nagyiványi Fekete Gyula A dologház és lakói című értekezéséből (Nagyiványi, 1891) megtudjuk, hogy a 19. század végén a fegyencet befogadáskor orvosi vizsgálatnak vetették alá, a nála lévő értékeket és a ruháját elhelyezték a raktárban, s ezután – bármely valláshoz vagy felekezethez tartozott – érkezéséről azonnal értesítették az illetékes lelkészt.

Ennek okai a 19. században elindult nagy börtönépítési programban keresendők (akkor épült tíz büntetés-végrehajtási intézet, mely ma is működik), amikor is az elítéltek nevelése, oktatása, valamint lelkigondozása a börtönügy szerves részévé vált. A római katolikus, a református, az evangélikus egyház és az izraelita felekezet képviseltette magát ebben a munkában.

Fontos leszögezni, hogy míg bizonyos jogok szünetelnek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt, más részük pedig korlátozottan érvényes, addig vannak olyanok is, amelyek az intézet falai között is korlátlanul és érintetlenül érvényesülnek. Ez utóbbiak közé tartozik a gondolat-, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jog is.

A vallásszabadság valóban olyan abszolút alapjog, amelyet semmilyen formában nem korlátoznak a büntetés-végrehajtási intézmények. Sőt, összhangban vannak a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozatával is, mely kimondja: „E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék” (2). A zsinat továbbá kijelenti, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik. A Hittani Dikasztériumnak az emberi méltóságról szóló, Dignitas infinita kezdetű nyilatkozata (Hittani Dikasztérium, 2024) szerint négyféle méltóságfogalmat különböztethetünk meg: van ontológiai, erkölcsi, társadalmi és egzisztenciális méltóság. A legfontosabb az ontológiai méltóság, amely azért illeti meg a személyt, mert Isten megteremtette, mert létezik. E méltóság nem törölhető el, mindig érvényben marad, mindentől és minden körülménytől függetlenül. Az erkölcsi méltóság azt jelenti, hogy az egyén a szabadságát gyakorolva dönt. Fennáll számára a lehetőség, hogy bármikor a lelkiismerete ellen döntsön. Az erkölcsi méltóság elveszíthető. Ezért kell azon fáradoznunk, hogy akik rosszat tettek, tettüket megbánhassák, és jó útra térjenek.

A Börtönlelkészi Szolgálatról szóló 13/2000. (VII. 14.) IM-rendelet a börtönlelkészi szolgálat létrehozásával intézményesítette a történelmi egyházak büntetés-végrehajtási intézetekben folytatott hitéleti tevékenységét. A felhatalmazás alapján minden bejegyzett egyház, vallásfelekezet és vallási közösség folytathat a bv-intézetekben hitéleti tevékenységet, amely a fogvatartottak csoportos és egyéni vallásgyakorláshoz fűződő jogainak érvényesítését és a lelkigondozás biztosítását is felöleli (Igazságügyi Minisztérium, 2000).

Az elítéltek lelkigondozását a katolikus, a református és az evangélikus egyház, valamint az izraelita felekezet képviselőiből álló, egyházi felügyeletű börtönlelkészi szolgálat végzi. Fő feladatai közé tartoznak az istentiszteletek, a bibliaórák és a hitoktatás, az egyéni és közösségi lelkigondozás, illetve rendszeres fogadóórák tartása. Munkájuk része az életismereti és valláserkölcsi oktatás; más vallások képviselői tevékenységének és a börtönmissziónak a koordinálása, illetve a fogvatartottak kérésére egyéb egyházi szolgálatok végzése (például keresztelés, esketés).

Reintegráció vagy reszocializáció?

A büntetés-végrehajtásban a reintegráció olyan tevékenységrendszert jelent, amelynek célja, hogy eredményeként az elítélt visszatérhessen a társadalomba, azonban ez kevesebb, kisebb elvárást támaszt a reszocializációhoz képest, mivel a reintegrációs tevékenység nem feltétlenül jelenti a fogvatartott lényeges mértékű belső megjavításának szándékát, megmarad a rab negatív irányú megváltozásának – lehetőség szerinti – megakadályozásánál. A reszocializációs tevékenységrendszer célja azonban az, hogy eredményeként a társadalmi szabályokat megtagadó (vagy azokat nem ismerő) fogvatartott elsajátítsa azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való majdani hatékony részvételéhez szükségesek.

A veszprémi büntetés-végrehajtási intézet személyi állományával folytatott beszélgetések és konzultációk alapján kijelenthetem, hogy mindkét folyamat csak akkor lehet eredményes, ha a fogvatartottak csupán a szükséges mértékben szenvednek korlátozást, egyébként pedig benti életük nem tér el radikálisan a kintitől. Ebben az összefüggésben az emberi méltósághoz szorosan kapcsolódó vallásszabadság gyakorlása reintegrációs és reszocializációs szempontból sem elhanyagolható, mivel a fogvatartottak sokszor éppen a vallás segítségével találnak rá a kiútra nemegyszer kilátástalannak tűnő helyzetükben. Azt látom, hogy a fogvatartottak bűnbánatgyakorlása e zárt térben szinte mindennapos, van idejük és lehetőségük eddigi életükön elgondolkodni, tetteik felismerésével rádöbbenhetnek emberi felelősségükre, így képesek lehetnek átértékelni gyakran téves értékekre épült múltbeli cselekedeteiket. Ezért fontosnak tartom Szent Benedek, Európa fővédőszentjének jelmondatát: „Ora et labora”, vagyis „imádkozzál és dolgozzál”. A szabadságvesztés büntetés nevelési funkcióját alapvetően ez a két eszköz tudja eredményre juttatni: a munka és a rendszeres lelkigondozás.

A vallás mint többek között kötelező magatartási szabályok összessége meghatározó szerepet tölt be a hívő ember személyiségének alakulásában és kibontakozásában. Az általa közvetített és a személy által vallott értékek, illetve viselkedési normák (például béke, bölcsesség, türelem, szeretet, tisztelet, felelősség, becsület, megbocsátás, segítőkészség, szerelem, család, barátság, belső harmónia, önfegyelem…) elsajátítása kihat az egyéni és a közösségi cselekvés módjára és minőségére. A vallás által közvetített értékek az emberi cselekvés normatív kritériumai lehetnek, amelyek a társadalomban elfoglalt helyünket alapjaiban határozzák meg.

A vallás többek között ezért képviselhet jelentős összetartó erőt társadalmi és börtönszinten is, s mint ilyen, komoly szerepet tölthet be az elítéltek reintegrációjában, amelynek során aktív szerepe van a megtévedt ember új értékszemléletének kialakításában. A vallás segítségével a fogvatartott olyan értékekkel találkozhat, amelyeket korábban nem vagy nem helyesen ismert. Több fogvatartott arról számolt be nekem, hogy a börtönben találkozott azokkal az emberekkel, akik segítenek neki megtalálni az irgalmas Istent. Azt az irgalmas Istent, aki őket is szereti mint embert, mint bűnöst, és a bűnt ítéli el. Mindez nem egy szokványos közösségen belül történik.

Ahogy Máté evangéliuma mondja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (18,20).

Osztom Ruzsonyi Péter ehhez kapcsolódó gondolatait, melyek szerint „a vallásnak a társadalom visszaváró üzenetét is közvetítenie kell, de ezenkívül képes normalizálni a börtönökben az emberi kapcsolatokat. […] a lelkészek és az önkéntes segítők erőfeszítései hozzájárulnak a fogvatartottak rehabilitációjához, a büntetés-végrehajtás céljainak megvalósításához” (Ruzsonyi, 1993: 103).

Kiválasztás és istenképek

A projektbe korlátozottan tudtunk résztvevőket bevonni a szóban forgó célcsoportból. Figyelembe kellett vennünk mentális jellemzőket és személyiségjegyeket is.

A program kezdetekor fontos volt számomra, hogy megismerjem a büntetés-végrehajtási intézetben szabadságvesztésüket töltő fogvatartottak személyiségének mozgatórugóit. Ennek első és legfontosabb elemeként az eredményesen segítő szociális munkához szükséges volt ismernem azt az istenképet, amelyet a fogvatartottak magukénak gondolnak. Ezen ismeret nélkül a velük folytatott bármilyen beszélgetés, foglalkozás nem, illetve nehezen lett volna megvalósítható. Karl Frielingsdorf (2019) jezsuita pasztorálpszichológus szerint vannak olyan istenképek, amelyek beteggé tesznek, és vannak olyanok, amelyek gyógyítanak. Ha végiggondolom az Istenről folytatott személyes lelki beszélgetéseket, akkor azt látom, hogy sok érintettnél – a helyzetükből adódóan – a „démonikus bíró isten” képe jelent meg, aki „mint kérlelhetetlen bíró, minden ballépést megbüntet, anélkül, hogy az indítékokat és a hátteret megvizsgálná” (Frielingsdorf, 2019: 44). Ismerős, nem?! Hiszen most is ilyen helyzetben vannak a fogvatartottak. Szerintük a „világi” bíró sem nézi az indítékot, a hátteret, s persze van, amikor csak az indítékot nézi. A másik megbetegítő istenkép a „könyvelő istené”. Ez esetben „úgy jellemezhetjük Istent, mint egy fenyegető felügyeleti szervet, mint »a nagy testvért, aki figyel téged«, mint pedáns Törvény-istent, kellemetlen besúgót, erkölcsi házőrző kutyát, a világ rendőrét, mint az adósok istenét…” (Frielingsdorf, 2019: 62). A fogvatartottak helyzetükből adódóan erre az istenképre is hivatkoztak a beszélgetéseink során.

Hogy mi volt az első feladat? Az, hogy ezeknek az embereknek, akiket megismertem, és akik sok esetben a börtön sötétjében keresnek választ végtelennek tűnő szenvedéseik miértjére, amire azt kell, hogy mondjam, ez majdnem természetes, meg kell mutatni az irgalmas Isten képét, el kell mondani nekik, hogy „az irgalmas Isten szeretetből szabadságot biztosít gyermekeinek, annak a kockázatával is, hogy ők az otthont elhagyva távoli földre merészkednek, és mindent eljátszanak. Ő azonban tárt karokkal várja őket, amelyek nem büntetnek, hanem áldást osztanak. A tékozló fiak tévútjaik és baklövéseik miatt már egyébként is megbűnhődtek. Az Atya tudomásukra akarja hozni, hogy az a szeretet, amelyre görbe útjaik folyamán vágyakoztak, mindig megvolt, jelen van, és részükre mindig is jelen lesz” (Frielingsdorf, 2019: 46–47). Méltóságunkat Istentől kapjuk, nem tudjuk kikövetelni vagy kiérdemelni. Isten mindenkit önmagáért szeret, ő akar mindenkit, s ezért az ember méltósága sérthetetlen.

Azok többségéről, akikkel a beszélgetések alkalmával kapcsolatba kerültem, kiderült, hogy szociálisan hátrányos helyzetű (sok esetben roma) családból származnak, ahol nem ritka a generációkon keresztül jelen lévő bűnelkövetés. Az egyik fogvatartott elmondta: „Gyermekkoromból emlékszem a rideg, ellenséges környezetre, amiben felnőttem. […] Kerestem én igaz barátokat, szerettem volna, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, de nem jártam sikerrel. Mások boldogságát látva szenvedést éreztem, úgy éreztem, hogy én csupán kerékkötő lehetek.” Van, aki ilyen esetben is ragaszkodik a családjához, de olyan is, aki nem tartja velük a kapcsolatot.

A személyes beszélgetések során nagyon fontos volt a hiteles jelenlét, amelyet biztosítottam számukra. Nemcsak külsős segítő szociális munkás voltam számukra, hanem az az ember, aki, ha kell, meghallgatja őket, együttérez velük, megérti fájdalmaikat, szenvedésüket, s van, amikor csak hallgat, jelen van.

Beszélgetéseim során megtapasztaltam, hogy sok fogvatartottra jellemző a normakövetés teljes vagy részleges hiánya. Ezt az információt nemcsak a program miatt tartottam fontosnak, hanem a többi fogvatartottal és a szabadultakkal való együttműködés és kommunikáció szempontjából is. A „csoporton” kívüliekkel szemben a fogvatartottak nem mindig elfogadók, nem tisztelik a tekintélyt.

A fogvatartottak önismerete sok szempontból fejlesztésre szorul. A foglalkozásokon megfigyeltem, hogy hajlamosak önmaguk alulértékelésére, mert nagyon ritkán kapnak (kaptak) pozitív visszajelzést teljesítményüket illetően, viszont egy-egy jó szó, dicséret mindig jelentős motivációs tényező számukra. „A börtönben mások megvetése ahhoz vezetett, hogy önmagamat is megvessem – fogalmazott egyikük, de később már a következőket mondta: – Nincsenek és nem is keresek mentségeket vagy enyhítő körülményeket arra, amit tettem. A börtönben olyan embereket találtam, akik visszaadták elvesztett önbizalmamat.”

A célcsoport

Projektünk célcsoportjába női fogvatartottakat vontunk be. A kiválasztás után már a büntetés-végrehajtási intézetben megkezdtük a munkát. Fontos leszögeznünk, hogy a börtönben, „steril” körülmények között nem lehet mindenre felkészülni. Figyelembe kell venni a szabadulók jellemzőit és nehézségeit. Általában személyiségproblémákkal és készségek hiányával küzdenek. Munkalehetőségeik korlátozottak vagy egyáltalán nincsenek. Lakhatási problémáik vannak, sokszor hajléktalanok. Nincsenek megfelelő önérvényesítési képességeik. Kommunikációs, konfliktuskezelési és beilleszkedési problémáik vannak. A feléjük irányuló információkat nehezen fogadják be. Szocializációs és szociális deficittel, minőségi emberi kapcsolatok hiányával élnek. Stigmatizáltak, kirekesztettek, súlyos problémáik, félelmeik, előítéleteik vannak. Ezek a jellemzők a női szabadultakra fokozottan érvényesek.

Szabadulás után

A szabadult fogvatartottak gyakran azért kerülnek vissza a börtönbe, mert tiszta erkölcsi bizonyítvány és bejelentett lakcím nélkül nincs esélyük munkát kapni. Pár ezer forinttal kilépve a börtönkapun csak nagyon kevesen tudnak valóban új életet kezdeni. Az élet a börtönben, egy totálisan zárt intézményben ma alapvetően az izolációról szól, és sajnos a büntetés letöltése után is folytatódik a kirekesztés, a társadalom – a büntetett előéletből adódó „stigmatizálás” miatt – nehezen fogadja vissza a szabadultakat. A börtön lényege, hogy a bekerülő fogvatartott elszigetelődik a külvilágtól, s új rendszabályokat és követelményeket állítanak elé. A börtönnek sajátos érték- és normavilága van. A fokozatos alkalmazkodás speciális képességeket fejleszt ki. A hétköznapok szürkék és egyformák, unalmasak, de egyfajta biztonságot is nyújtanak. A szabadság és a döntés megvonása fájdalmas, de általa a felelősségtől is mentesül a fogvatartott. A döntéseket helyette és nélküle hozzák, ami kényelmes és felelősségmentes helyzet. Szabadulás után mindezek komoly problémát jelentenek a „kinti” valós világban, ahol döntések sokaságát kell meghozniuk, és a döntéseik után a felelősséget is vállalniuk kell.

 Nőként szabadulva

Az esetismertetés főszereplője egy ötvenes nő, aki a projektbe való bevonás időpontjában a jogerősen kiszabott büntetését töltötte. Budapesten, intézményi körülmények között lakik a tizennyolc éves lánya. A fogvatartott szeretné, ha szabadulása után a lánya hozzáköltözne, és segítené őt. Szeretne minél előbb elhelyezkedni. Szabadulása előtt fél évvel kezdtük meg a gondozást, bevonva a reintegrációs tisztet, a pszichológust, a pártfogót és a börtönlelkészt is. Kérdőívekkel felmértük a fogvatartott kompetenciáit, és hogy milyen jellegű munkát végezne. Célunk volt, hogy már a szabadulás pillanatában legyen lehetősége biztos és biztonságos lakhatásra, ellátásra (élelmiszer, ruhák stb.), munkalehetőségre, várja egy befogadó egyházi közösség. Meg kellett teremtenünk annak lehetőségét, hogy a lánya hozzá tudjon költözni, és egy másik városban fejezze be középiskolai tanulmányait.

Az első három hónap mindig nagyon szoros és intenzív szociális munkát igényel. Speciális kérések, igények merülnek fel, amelyeket viszonylag rövid időn belül szükséges megoldani. A szabadult személy sokszor úgy gondolja, hogy ha letöltötte kiszabott büntetését, akkor „tabula rasa”, elkezdheti az új életét. Ez a mi kliensünk esetében is így volt. Akkor szembesült azzal, hogy nem olyan egyszerű munkahelyet keresni úgy, hogy öt-hat év „hiányzik” az önéletrajzából, és hogy azzal a szakmával, amivel annak idején jól keresett, ma már nem tud megélni. Ekkor visszaesést és depressziót élt meg, amit fel kellett oldani. Ezen a ponton csatlakozott be a közösség, amelynek tagjai elfogadták úgy, ahogy van, a múltjával és a jelenével együtt. Hamarosan lett munkája, templomi takarítóként. A közösség segítségével és ajánlásával aktívan be tudott kapcsolódni a helyi hitéletbe is. Nagyon fontos, hogy a program alatt mindvégig ugyanaz a szociális segítő volt mellette, és mondhatni hídszerepet töltött be az életében.

Hat hónap után a kliens már maga fizette a rezsijét, és leányával együtt lakott. Még mindig igényelte az intenzív szociális munkát, de már sok mindent el tudott intézni egyedül és/vagy a leánya segítségével, aki sikeresen tudta folytatni tanulmányait. A kliens nyelvtudását használva egy ideig idegenvezetőként dolgozott, majd mentális problémák miatt elvesztette a munkahelyét, ezért újra intenzívebb szociális segítségre szorult. Megfogalmazódott benne, hogy szeretne új szakmát tanulni. Ebben segített a munkaügyi hivatal és helyi karitatív és civil szervezetek is. Az új szakma elsajátítása után, egy évvel a szabadulását követően már aktívan dolgozott, volt megtakarítása. Leánya is elvégezte az iskolát, és dolgozni kezdett. Másfél évvel az anya szabadulása után saját albérletbe költöztek, és az életük rendben volt.

Mondhatnánk, hogy a munkánk véget ért. De ez nem így van, mert az utógondozás is nagyon fontos tényezője a programnak. Igaz, nem mindennaposak a megkeresések (amikor e sorokat írom, évente egyszer-kétszer futunk össze a városban), de ha valamiben elakadnak, akkor keresnek minket. Fontos, hogy a kellő időben el tudjuk engedni ezeket az embereket, családokat, de tudniuk kell, hogy bármikor ott vagyunk, emberként, szociális segítőként, közösségként.

A projekt időtartama három év volt. Ebben az időintervallumban három börtönből szabadult személynek segítettünk a társadalomba való visszailleszkedésben. A három klienssel kapcsolatos „beavatkozásokat” a következőképpen dokumentáltuk összesítve:

• A klienssel kapcsolatos beavatkozások az ő érdekében:
  • A szociális munkással: 71 alkalom (2535 perc)
  • Külső szolgáltatónál: 2 alkalom (65 perc)
  • Partnerszervezetnél: 21 alkalom (735 perc)
• Ki kezdeményezte a találkozókat a klienssel vagy az ő érdekében?
  • Kliens: 30 alkalommal (1110 perc)
  • Szociális munkás: 49 alkalommal (1500 perc)
  • Partnerszervezet: 15 alkalommal (150 perc)
  • Bv-pártfogó: 10 alkalommal (435 perc)
  • Külső szolgáltató: 2 alkalommal (65 perc)
• A klienssel vagy az ő érdekével kapcsolatos beavatkozások típusa:
  • Személyes találkozó: 64 alkalommal (2310 perc)
  • Csoportmegbeszélés: 10 alkalommal (330 perc)
  • Telefonos konzultáció: 8 alkalommal (110 perc)
  • Reintegrációs team: 18 alkalommal (475 perc)

A felvázolt esetismertetés, valamint a fenti adatok is azt támasztják alá, hogy fontos a szabadulás krízisének csökkentése, a biztonságos szociális „híd” kiépítése már a börtönben. A szabadult számára lényeges, hogy bizalommal legyen aziránt, aki az ő „embere”. Fontos még az elfogadó (egyházi) közösség kialakítása, amelyben megtapasztalhatja a bűnbocsánatot és az önzetlen segítést. Mindez sokat segít a visszaesés megelőzésében.

Nagyon lényeges még a többségi társadalom szemléletének alakítása is, hiszen ez alapja annak, hogy a börtönből szabadultak vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Fontos, hogy a közösség valódi segítségforrásként jelenjen meg, hozzáállásukat, viselkedésüket ne az elutasítás, az előítéletek, hanem az elfogadás, az ítélkezésmentesség határozza meg. Sokszor azt tapasztaltuk, tapasztaljuk, hogy a szociális intézmények dolgozói is előítéleteket táplálnak a börtönből szabadultakkal szemben. Az előítéletektől eltérően a megismerés hatásos lehet, de pusztán információk közvetítésével nehéz megváltoztatni a bevésődött attitűdöket. Valós kapcsolatok szükségesek, hogy valaki elfogadó és megértő legyen ezzel a csoporttal is.

Végeredményben azzal, hogy a segítő kapcsolat keretében rávezetjük az egyént önmaga megsegítésére, már eredményt értünk el. De ezt csak nyílt, hiteles, tiszta kommunikációval tudjuk elérni, illetve olyan nem tanulható emberi tényezőkkel, mint például az életkedv, a humor és a figyelem. Egy szóval összefoglalva: szeretettel.

Munkánk eredményeit több magyarországi konferencián bemutattuk. Programunkra felfigyelt a Belügyminisztérium és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága is. 2024-ben is folytatjuk a megkezdett utat, együttműködve az országos és helyi egyházi, karitatív és civil szervezetetekkel, valamint a veszprémi büntetés-végrehajtási intézettel.

A visszaesés okai

Forrás: Büntetés-végrehajtási Intézet (2016)

“I was in prison and you came to me” (Mt. 25,36)

Starting life after prison

Abstract

In the period between 2016-2019, I was the coordinator of a direct European Union project. The HomeLab project was implemented in the V4 countries. In Hungary, in Budapest (Utcáról Lakás Egyesület) and Veszprém with the cooperation of MMSZ. In the project, it provided complex (housing, employment, social) services for households in the 5 selected target groups. Among the 5 target groups, there was a small target group, the target group of “released from prison”. In my study, I present the complex support of this special, stigmatized target group. I would like to rely on my work in the project, my conclusions, my notes on the “interventions”, my statistics, as well as the literature published on the subject. I will present the successes and difficulties that led to common results. Furthermore, how the wider community related to the supported persons.

Keywords: prison, faith, support, community, acceptance

Absztrakt

A tudomány fejlődése, a gépesítés és sok más tényező együttes eredményeképpen a világ fejlettebb régióiban az embert az ülő, kényelmes életmód jellemzi. Homo sedenssé vált a korábban évezredeken át kenyerét testi erő­ feszítéssel előteremtő Homo sapiens. Az egészség fenntartásához mozgásra is szüksége van szervezetünknek. Ez az élet természetes tevékenységeiben ma már alig valósul meg, ezért fontos a stilizált feladathelyzetek (sportolás) megteremtése. Ahhoz, hogy felnőttkorban (is) aktív életet éljünk, már gyermek­ korban szükséges a sportmozgás elsajátítása, illetve a sportolás iránti igény kialakítása. Ebben a kérdésben a családnak fontos szerepe van. A kisgyermekkorban elkezdett sportolás csak kitartó családi támogatással válik, válhat a majdani felnőtt életébe is beépülő, az egészséges életet szolgáló, működő tevékenységfaktorrá. A tanulmány a szakirodalom és egy egyetemisták köré­ben elvégzett vizsgálat segítségével rámutat, miképpen értelmezhető a család támaszfunkciója a fenti kérdéssel kapcsolatban.

Kulcsszavak: család, támogatás, sport

DOI: 10.56699/MT.2023.4.4

A család a mindennapi élet információzuhatagában előtérben álló, fontos szereplő. A közbeszéd és a média éppen úgy, mint a tudomány nyilvánossága napirenden tartja: értelmezi, elemzi, véleményt mond állapotáról, fejlesztési javaslatokat fogalmaz meg vele kapcsolatban. Híreket hallunk a családról mint a népesség fogyásának potenciális megállítójáról (Sági–Lentner, 2020), a nevelésben játszott megkerülhetetlen szerepéről, a nyugodt, kiegyensúlyozott élet támaszául szolgáló funkciójáról (Kopp– Kovács, 2006; Kopp–Skrabski, 2006). Ha jól működik. S ha rosszul vagy sehogy sem működik, akkor hiányáról, a betöltetlen szerepéből adódó bajokról hallhatunk. A családdal foglalkozó tudományos munkák megfogalmazzák, hogy a társadalom alapsejtje, a család folyamatosan változik (Smock–Schwartz, 2020). Több évezredre nyúló története során a mindenkori élet valódi szükségleteihez való alkalmazkodás kényszerében mindig megújul. A társadalom életében betöltött pótolhatatlan szerepét változásaiban is állandó jelenléte igazolja. Az európai család funkciói utóbbi évtizedekben beállott változásainak legfontosabb tendenciáit bemutatja a nemzetközi és hazai szakirodalom (Buda, 1994). Nem veszi azonban számba azokat a módosulásokat, melyek igen jól láthatóan jelen vannak a mindennapi élet gyakorlatában, de a család lényegi vonásait nem rajzolják át. Ezek közé tartozik a gyerekek sportolását támogató erőfeszítés, mely ma az egészséges életre való felkészítés igen fontos akciójává lép elő, s bizony jelentős (időráfordításban is mérhető) munkát igényel. Erre a támogatásra irányítjuk most a figyelmünket.

A család támogató funkciója

A családi támogatás mint fogalom értelmezési keretét a pszichológiai és szociológiai szakirodalom alapján alakítottuk ki. Mindkét megközelítésben hangsúlyos szerepet játszik a családban nyerhető erőforrásnak a személyhez (méghozzá a közel álló személyiséghez vagy személyiségekhez) kötöttsége. Természetesnek vettük, hogy a családi támogatás működése nem elszigetelt jelenség, hanem a családon kívüli, azaz a tágabb környezet szereplőit is gyakran bevonó, azzal esetleg együttműködő hatásrendszerről van szó. Azt is láttuk, hogy a fókuszban lévő problémával kapcsolatba hozható társas támogatás a serdülőkorban és a korai ifjúkorban esetenként nagyobb hangsúllyal jelenik meg a családon kívüli társas közegben, a kortárscsoportban, konkrétan az iskolai vagy a sportegyesületi közösségben. Igen találónak, jónak tartjuk a szakirodalomban fölbukkanó erőforrás-karaván (Kahn–Antonucci, 1980) kifejezést, mely láttatóan jeleníti meg a többszereplős támogatórendszert, amely az egyént nem csupán érzelmekkel lendíti, segíti előre, hanem nagyon gyakran gyakorlatias tanácsokkal, megoldási javaslatokkal is.

A megküzdési stratégiák a kritikus helyzetekben működő, gyakran a támogató környezet segítségével élő személyiség döntéseit, alkalmazott megoldásait s a nyomukban lehetségessé váló társadalmi adaptációs módokat írják le (Kapitány–Kapitány, 2007). Richard Lazarus és Susan Folkman nyomán a problémaközpontú és érzelemközpontú megküzdési formákon belül nyolcféle stratégiát különíthetünk el, ezek egyike a társas támogatás keresése, amely a társas környezet részéről rendelkezésre álló erőforrások, támogatások keresését és használását jelenti (Margitics–Pauwlik, 2006). Fontos szem előtt tartanunk, hogy a család és a kortárscsoport támogató szerepe sok tekintetben eltér egymástól (vö. Horváth-Szabó–Dávid, 2013). A szakirodalom egybehangzóan állítja, hogy a család gyerekekkel kapcsolatos támogató működése folyamatos, nem függ tanulmányi és munkateljesítményektől, azaz a gyermekek (kortól függetlenül) viszonylag stabil, állandó szolidaritást élhetnek át. A mi társadalmi és kulturális föltételeink között a szeretet, a meghittség, az elismerés és bizalom iránti elementáris emberi szükségletek kielégítése csak a család keretei közt lehetséges. Minden egyéb szociális környezet csak parciális, idő és cél behatárolta szociális kapcsolatot tűr meg (Giesecke, 1991).

Számos faktort ölel fel, ezért a személyiség megküzdési kapacitásánál többet foglal magában a reziliencia konstruktuma. A reziliencia széles körű fogalma szerint az egyén szélsőséges változások vagy fenyegetettség esetén is képes pozitívan alkalmazkodni. Ma már integrált alkalmazkodórendszerként értelmezik a kutatók ezt a vészrugalmasságot, és kialakításával kapcsolatban tíz különösen jelentős integrált területet neveznek meg. Ezek között szerepel a család rendszere, az egyenrangú társas rendszerek, a kötődési kapcsolatok a szülőkkel, barátokkal és másokkal (biztonságos kötődés) (Urbán–Kovács, 2016).

A családi támogatással megoldandó pedagógiai probléma bemutatása

Testünk mozgásigénye

Testünk nem a mai, hanem a tízezer évvel ezelőtti életre szerveződött, amikor az élelem megszerzése és az élet puszta védelme is folyamatos testi erőfeszítésre késztette az embert. Menekülés az erős vadállat elől, futás a gyengébb, az élelemnek megszerezhető után, harc a rivális emberrel: ezek voltak a mindennapi élet jellemző eseményei. S nemcsak a ködbe vesző több ezer éves múltban, de az elmúlt évszázadokban is az emberek döntő többségének a kemény testi munka jelentette az életben való megkapaszkodás lehetőségét és mindennapi gyakorlatát. A ma emberének ezek sokszor szinte ijesztő elvárások és körülmények, de testünk erre a küzdelmes, valódi fizikai erőfeszítést igénylő életre teremtődött. Testünk ma is azt várja, hogy – lehetőleg változatos – mozgással terheljük (Gombocz, 2019). „Az izom – ami az ember legnagyobb tömegű szervrendszere – követeli a maga jussát. Ezt pedig testmozgással oldhatjuk meg, és minél technicizáltabb a környező világunk, annál inkább meg kell teremteni a mozgás lehetőségét. […] saját pusztulásunkat okozhatja a test, a biologikum elhanyagolása” (Takács, 1991: 8). Bár testünk elvárná, hogy mozgással is jóllakhasson, a modern világ egyre inkább lehetővé teszi a kényelmes életet, és nem kényszerít minket arra, hogy mozogjunk. Automatizált világunk hőse a homo sedens. Nem lehet azonban következmények nélkül a természet rendjével „szembeszegülve” élni életünket, kockáztatni egészségünket. Ráadásul nemcsak a saját, de utódaink egészségéért is felelősséggel tartozunk: meg kell teremtenünk a testmozgás lehetőségét, és a felnövekvő generációt ezen a téren is támogatnunk kell.

Az iskolai testnevelésnek ilyen értelemben nincs alternatívája. Hosszú küzdelem után, talán még a hazai testnevelői kar számára is meglepetést okozó váratlansággal tíz évvel ezelőtt Magyarországon törvényt hoztak a mindennapos testnevelés valamennyi iskolafok minden osztályába való bevezetéséről. Nagyszerű döntés volt ez, nemzetközi mércével mérve is úttörő ezen a téren a magyar köznevelés. Sajnos azonban még ez sem elegendő biztosíték arra, hogy a majdani felnőtt megfelelő testi terheléssel szolgálja a maga egészségét.

A sport elsajátítása

A mozgásos cselekvéseket csak tényleges gyakorlásukkal lehet elsajátítani. A kívánatos megoldás, hogy ki-ki a személyiségének, testének leginkább megfelelő sportágban szerezzen alkalmas sporttudást, és kialakuljon benne az igény e sportág folyamatos, felnőttkori űzésére is. Az iskola – minden igyekezet ellenére – ennek alig-alig tud megfelelni. (Ezt jól illusztrálják társadalmunk és ebben gyermekeink, fiataljaink egészségi mutatói.) Ennek számos okát ismeri a sportpedagógia, a legfontosabbak közé infrastrukturális és emberi tényezőket sorolhatunk. Nem mindenütt áll rendelkezésre a változatos sportmozgás elsajátítására alkalmas felszereltségű, méretű és számú helyszín (Morvay-Sey–Rétsági, 2017). A testnevelés tantárgy státusza nem éri el más tantárgyakét (Hamar et al., 2016), a pedagógusok közti támogatottsága nem egyértelmű (Urbinné, 2016; Borbély, 2019), illetve a neveltek motivációjának mértéke (Szakály et al., 2019) is jelenthet akadályt. Egy sportág felnőttkorban is kitartó űzésére leginkább akkor van esély, ha a sportággal már kisiskoláskorban, sportegyesületi keretek közt találkozik az egyén, elsajátítja és gyakorolja. A sportban való részvétel azonban több, mint a sportmozgás elsajátítása: a sport a valódi élet gyakorlóterepe is. Átélhetők benne konfliktushelyzetek, a siker és a kudarc élménye, az egyén önismerete is fejlődik általa. Lehetőséget teremt a sportoló erkölcsi és esztétikai nevelésére, terepe a közösségi életnek. Az egész személyiséget gazdagítja a benne való szereplés, a részvétel. Emellett élvezetet okoz, kiváló kikapcsolódást és feltöltődést is jelent.

A sport azonban nemcsak ad, követel is magának: csak az tud benne részt venni, aki áldozatot is hoz érte. A felkészületlen, ha mégis beveszik maguk közé a sportolók, játékrombolóvá válik, kellemetlen teher önmagának és a többieknek. A neveléstudomány megállapítja, hogy ugyan a felnőtt ember is nevelhető, de a nevelés lehetősége az életkor előrehaladtával beszűkül. Ez a redukálódás nem egyformán éri a különböző emberi szférákat. A testnevelők, edzők széles körű gyakorlatában megtapasztalható és tudományosan is igazolható tény, hogy legkorábban a motoros képességek fejlesztésének lehetősége esik vissza. Huszonöt éves kor körül már csak igen nehezen lehet új sportmozgásokat megfelelő szinten megtanítani, hacsak nincs neveltünknek sok oldalúan kifejlesztett mozgásműveltsége. A sportágak többségében tehát akkor kell betagolódni a sporttanulás műhelyeibe, amikor a mozgástanulás szenzitív korszaka lehetővé teszi a gyors és alapos jártasság- és készségtanulást. A (kis)gyermekkorban elkezdett sportolás – főleg nagyobb városokban – azonban csak kitartó családi támogatással válik, válhat a majdani felnőtt életébe is beépülő, az egészséges és szép életet szolgáló működő tevékenységrendszerré.

Gondolatmenetünkben nem hagyhatjuk említetlenül, hogy amikor a sportolás egészségvédelmi s a személyiség fejlesztésében és védelmében betöltött nélkülözhetetlenül fontos szerepéről beszélünk, akkor nem tekintjük, nem tekinthetjük homogén médiumnak a sportot. Elismerjük ugyan, hogy minden sportágnak van, lehet értéke a fentiekkel összefüggésben, és azt is fontosnak tartjuk, hogy mindenki megtalálja a neki leginkább megfelelő sportágat, azonban egyes sportágak látható többletpotenciállal rendelkeznek. Mindenekelőtt a labdajátékokat látjuk kiemelkedőnek ebben a szerepben. Amikor összehasonlítjuk a számításba vehető sportágakat, akkor nyilvánvalóan előnyt élveznek azok, amelyek az életkor előrehaladtával is sokáig űzhetők, amelyek közösségi együttműködésben valósítják meg a sportélményt, s amelyek nem igényelnek nagyobb terhet jelentő anyagi ráfordítást, illetve feltételrendszert (terem, eszköz), azaz a társadalom széles rétegei számára lehetővé teszik a hozzáférést.

A sportpedagógia közismert tapasztalata szerint a hat–tíz éves korban elkezdett rendszeres sportolás révén szerzett sporttudás jelentősen meghatározza a mai fiatal fel- nőtt nemzedék sportolási szokásait. Ebben a korcsoportban azonban többnyire nem a gyerek, hanem a szülő választja a sportágat. A sportolás megkezdésével a gyerek számára kiterjeszkednek a tapasztalás területei. Nemcsak új tevékenységeket tanul, de az addigiakhoz képest másképpen működő új szociális környezetbe és ezzel egy számára új érték- és normarendszerbe kerül, illetve legalább az addig megismert értékek új, korábban nem ismert összefüggésrendszerben jelennek meg előtte. Az új környezet, az új közösség új szereplehetőségeket kínál, és a gyermeknek meg kell tanulnia új típusú konfliktusokkal is megbirkózni. Az új élményeket fel kell dolgozni, alkalmazkodni kell az új környezethez, és ennek kényszere hatással van a személyiségre (Gombocz, 2010). A család támogató funkciója Gerald Caplan (1976) megközelítése szerint ezen a téren is érvényesülhet, többek között azáltal, hogy a támogató család eligazít és segít a problémák megoldásában az új környezetben is, illetve a konfliktusokkal való megküzdést a családi támogatás által erősödő érzelmi teherbírás is könnyebbé teszi. A családi támogatás abban is megnyilvánul, hogy az egyén világképet és életfilozófiát is kap, amely adott esetben az egészséges élet, a sportos élet mint érték világképet is jelentheti.

A sportolás pedagógiai potenciáljának többletét a más tevékenységekkel való összehasonlításban jól ábrázolja, hogy a sporttevékenységben nem csupán élvezetet talál az ember, nemcsak személyisége fejlődését várhatja tőle, de általa megtanulja jóllakatni a testét a biologikuma megkövetelte mozgásos tevékenységgel. Ez egyértelmű, látható többlet, az ambiciózus családok jól értik, meg is próbálnak élni vele.

A sport melletti érvelésünkkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a magyar társadalom egészségi állapota kedvezőtlen képet mutat, az egészségtelen táplálkozás, a dohányzás, illetve az alkoholfogyasztás mellett nagy arányban jellemző a fizikai inaktivitás is. Igaz ez a gyerekek körében is, különösen a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekben. „Bármely indikátort tekintjük is, a szegény gyerekek hátrányai igen nagyok. Egyszerűen megfogalmazva: a szegény gyerekek kevés egészséges ételt és sok egészségtelen ételt fogyasztanak, keveset mozognak, gyakori közöttük a túlsúly és elhízás” (Hajdu–Kertesi, 2021: 31). Társadalmi szintű változásra ezen a téren csak akkor van remény, ha a felnövekvő generáció táplálkozási, sportolási szokásaira kellő hatást tudunk gyakorolni.

Példa a családi támogatásra

Tanulmányunk kiindulópontját a szerzőpáros egyik tagjának egy korábbi munkája szolgáltatta. Budapesten akkoriban igen jól működött egy asztmás gyerekek terápiájával foglalkozó testnevelőkből és orvosokból szerveződött csoport. Ennek körében alkalmazták a dr. Gyene István testnevelő által jegyzett koncepciót, amely az úszás laikusok számára is könnyen érthető előnyeire épült. Az uszoda pormentes levegőjében a jól szabályozható úszásterheléssel szép lassan, évek türelmes munkájával a fizikai terhelést megfelelően bíró, edzett testet építenek fel, mely később már másfajta sportágak (síelés, atlétika stb.) űzésére is képessé teszi a korábban agyonóvott, a roham elkerülése érdekében minden terheléstől féltett gyereket. A kiválóan működő programot sportszakmai szempontból testnevelők, egészségügyi szempontból pedig a betegséghez jól értő orvosok folyamatos vizsgálatokkal ellenőrizték. Felvetődött az igény a pedagógiai vizsgálatra is, erre kaptunk megbízatást (Gombocz–Jády, 1988). A pedagógiai kutatás egyik figyelemre méltó megállapítása volt, hogy a sokéves programot szinte kizárólag azok a családok viszik végig (azaz a más sportágakra való áttérés lehetőségét adó megerősödés szakaszát azok várják be), akik műveltségük, értelmiségi szemléletük révén belátják a hosszú erőfeszítés értelmét, szükségességét, és rendelkeznek a szükséges családi erővel (anyagiak, illetve a nagy időráfordítás – szállítás, kísérés, felügyelet – képessége). Tehát az a szelekciós folyamat, amely az élet minden területén, így az iskolai pályafutásban is egyeseket előnyben részesít, másokkal pedig hátrányokat szenvedtet el, még egy ilyen speciális területen is működik.

A bemutatott példában kifejezetten beteg gyerekek sportolási támogatását láthatjuk. Tanulmányunk egy olyan tevékenységkörre fókuszál, amely nagyon hasonló a beteg gyerekek úszásterápiájához, bevonja a családokat, és igénybe veszi a család támasz- funkcióját. A megoldandó feladat kiterjedtsége révén érdemel figyelmet, ugyanis a gyereket nevelő családok nagy részét érinti. A sport korábbi pedagógiai propagandájában többek között a sportélmény hozzáférhetőségének demokratikus voltára hívták föl a figyelmet. A jó testi képességek és az ügyesség eloszlása a társadalom minden rétegében egyforma, itt származásától, anyagi helyzetétől függetlenül érvényesülhet mindenki, a társadalomnak ez a szeglete igazságosan működik – hangzott a biztatás. A családoknak a gyerekeik sportolásában betöltött támaszadó szerepét vizsgálva feltételezhetjük, hogy ez az optimizmus nem egészen indokolt. Ugyanis a sport áldásos hatása jóformán csak támogató szülői (családi) hozzáállással és áldozatvállalással bontakozhat ki. Gondolatmenetünkhöz jól illeszkedik, ahogy a serdülőkorúak egészség-magatartásáról fogalmaz egy szociálpedagógus: „Az egyre elégtelenebbül funkcionáló szocializációs színterek már nem biztosítanak számukra biztos fogódzót, a folyton rohanó, önmagukkal sem törődő felnőttek pedig már nem partnerek az egészségnevelésben, egészségfejlesztésben” (Ember, 2018: 22).

A vizsgálat

A gyerekek sportolásával kapcsolatos szülői bevonódást, illetve a családi támogatórendszer működését egy nagyobb volumenű projektben vizsgáljuk. Tanulmányunkban alapvetően a szülői támogatásra és nem a teljes szülői bevonódásra vonatkozó kutatási tapasztalatainkat mutatjuk be. „A szülői bevonódás egy többdimenziós konstruktumként határozható meg, amely tartalmazza a gyermek aktivitásához kapcsolódó gondolatokat és érzéseket, és gyakran jelenik meg támogató (szülői támogatás) vagy elváró (szülői nyomás) viselkedés formájában” (Kovács et al., 2020: 209). Tanulmányunk befejező részében a folyamatban lévő kutatás anyagából ismertetünk néhány részletet, hogy ezzel is rámutathassunk a pedagógiai probléma jellegzetességeire.

Vizsgálatunkba két magyarországi felsőoktatási intézmény hallgatóit vontuk be. Az egyik csoport továbbtanulásának fókuszában a sport áll (a továbbiakban a könnyebb nyomon követhetőség érdekében sport szakos hallgatókként hivatkozunk rájuk), a másik csoportot pedig bölcsészkari tanár szakos hallgatók alkotják. A sport szakos egyetemi hallgatók aktívan sportoló (tehát sikeres sportolóvá nevelési processzuson átesett) személyek, sportolói múltjuk pedagógiai elemzése folyamatban van. Ez a vizsgálat minden lényeges mozzanatra kiterjedő analízis, melyben fontos helyet foglal el a család szerepének fölmérése, a családi támogatás bemutatása. Adataink egy részét az említett egyetemi hallgatók saját sportmúltjukról írt fogalmazványaiból merítjük. Ebből a gyűjteményünkből válogattunk ki száz önvallomást a 2021/22-es, illetve a 2022/23-as tanévből. A válogatásnál arra törekedtünk, hogy döntően labdajátékot űzők kerüljenek a mintánkba (korábban utaltunk rá, hogy a sokáig űzhetőség és más előnyök tekintetében ezek pedagógiai szempontból kiemelt jelentőségű sportágak), és hogy a két nem egyenlően képviseltesse magát.

A sikeres családi támogatásban részesülők „sportba növése” történetének tanulmányozásával a folyamat kényes pontjaira s az egyes családi szereplők eredményesnek bizonyuló hozzáállására mutathatunk rá. Úgy véljük, hogy e fordított logikájú, közvetett megközelítéssel is láttatni tudjuk, hogy döntően a család kitartó támogatásával érheti el a mai körülmények között felnövekvő nemzedék, hogy működőképes sporttudást és motivációs bázist szerezzen a felnőttkori sportoláshoz. S egyúttal azt is érzékeltetjük, hogy az e támogatást nem élvezők milyen veszteséget szenvednek el ebben a tekintetben.

A bölcsész tanár szakos hallgatók köréből is adatokat gyűjtöttünk. Az ő esetükben a szülői támogatás mibenlétére különböző témákban kérdeztünk rá a 2022/23-as akadémiai év során több alkalommal. Míg előbbiektől a teljes sportmúltjukra kiterjedő fogalmazványt kértünk, addig a bölcsészektől 2023 tavaszán kizárólag a sportban való támogatásról szerettünk volna információt kapni néhány kérdéssel irányított szabad fogalmazás formájában. A sport szakos egyetemi hallgatók és a bölcsész egyetemi hallgatók adatgyűjtése tehát némiképp eltért egymástól, de úgy gondoltuk, a téma azonossága megteremti az összehasonlítás alapját. A bölcsészektől a sporttal kapcsolatos elkötelezettséget tekintve kisebb egyértelműséget vártunk, s egyúttal a variációk nagyobb különbségeit. Az egyik egyetem egy közel teljes bölcsész tanár szakos évfolyamának hallgatóságát kérdeztük meg, és negyvenhat fogalmazványt dolgoztunk fel. A témát („A sport és én – szülői támogatás a sportolásom történetében”) és néhány segítő kérdést (Ki támogatta, hogyan, mivel?) kivetítettünk a hallgatókkal való személyes találkozás során, de más instrukciót nem adtunk. A férfi-nő arány nem állapítható meg egyértelműen (a nemüket nem feltétlenül tüntették fel a válaszadók), arra kizárólag az évfolyam összetételéből tudunk következtetni.

A mintáinkban szereplő egyetemi hallgatók családjai láthatóan fontosnak tartották gyermekeik sportolását. A szülők által hangoztatott indokok igen sokarcúak a bölcsészek esetében. A jól ismert egészségérvek mellett a „valamit kezdeni kell az ember idejével”, a „fontos a változatosság az ember életében”, „a sport sok mindenre megtanít”, „a felesleges energiákat le kell kötni”, „hogy legyen rendszer az életedben” jó és kevésbé jó érvelésekre emlékeznek a bölcsészek. A sport szakos hallgatók szülei is hangoztatták a sport és az egészség összefüggéseit, de esetükben a „sportolni jó”, „sportolni érdemes, mert örömet szerez, élményt nyújt” érvelés is igen gyakran megjelent. Ez a szempont nem volt látható a bölcsészek szüleinek érvrendszerében.

A szülők gyermekeik sportolása iránti érdeklődése az idő folyamán változott. A sport szakos hallgatók esetében az érdeklődés és támogató viselkedés tartósnak bizonyult, és fennmaradt a gyermekek serdülőkoráig, sőt azon túl is. A bölcsész tanár- jelöltek esetében óvodás-kisiskolás korban többnyire működött, középiskoláskorra azonban visszaesett, sőt az esetek nagy részében megszűnt. (Érdemes utalnunk arra, hogy a serdülőkor különösen nagy kihívást jelent a sportolói motiváció fenntartásában, ebben az időszakban nagyarányú a sportolást különböző okokból abbahagyó fiatalok száma (vö. Kormos-Tasi, 2018). A serdülőkori fizikai aktivitásnak számtalan kedvező hozadéka van az önértékelés, a szociális kapcsolatok vagy az iskolai teljesítmény stb. vonatkozásában, ezért a családi támogatásnak ebben az időszakban is nagy szerepe van (Németh–Költő, 2016). A sport szakos hallgatóknál sportágváltás előfordult ugyan, de ez nem gyakori, nem jellemző,a többség kitartott az eredetileg választott sportágnál, mintánkban általában labdajátéknál, s a versenysport utánpótlásrendszerében folytatta sportpályafutását. A bölcsészeknél először legtöbben az úszást választották, úgy is mondhatnánk, hogy úszótanfolyamra íratták be őket a szülők, s egy részük – rövidebb-hosszabb időre – „ott ragadt” az uszodában. Többen a kisiskoláskori néptáncos és balettos élményeket is a sport kategóriába sorolták. A későbbiekben – hozzávetőlegesen a mintánk felében – próbálkoztak új sportágakkal. Sokféle sporttevékenységet választottak a sakktól a jazz- balettig, a labdajátékok közül pedig – valószínűleg a középiskola hatására – a kosárlabdát. Néhányan fociztak, de nem egyesületi szervezésben. Alkalomszerűen ma is kosaraznak, fociznak néhányan. Népszerűek voltak körükben a keleti önvédelmi (budó) sportok, de a többség számára csak egy-két évig tartott ez a próbálkozás. Versenysportban – kivételként – csak két női hallgató vett részt, még egyetemi tanulmányaik elején is élvonalbeli kézilabdajátékosok voltak. A lányok középiskolás koruktól a táncok különböző válfajait, a fitnesz körébe sorolható zenés mozgásformákat, illetve az erősítő termi (alakformáló) gyakorlatokat részesítették előnyben. Sporttevékenységük egyértelműen a második sportrendszer szervezeti formáiban, szabadidős klubokban vagy más fizetős keretek között zajlott. Néhányan szervezeti kereten kívül futottak, futnak. A bölcsész tanárjelöltek válaszai alapján a szakirodalomból is ismert gondolatot véltük felismerni: „A sportról alkotott kép a köztudatban sokkal tágabb jelentéssel bír, mint a szakmai berkekben. Kis túlzással mondhatjuk, a fiatalok egy tízperces, alkalomszerűen végzett mozgást is sportolásnak neveznek” (Fügedi et al., 2019: 48).

A sport szakos hallgatók és a bölcsész tanárjelöltek családi támogatása a sport vonatkozásában első látásra sok hasonlóságot mutat. Mindkét csoportban többnyire mindkét szülő támogatónak bizonyul, az anyák mutatkoznak aktívabbnak és kitartóbbnak. A kezdeményező szerepet is általában ők játsszák (beíratás, utánajárás, szervezés), és a lelki támogatásban is egyértelmű a pozitív hozzáállásuk. A szállítás, kísérés, a hétvégi családi programokat földúló bolyongás a nagyváros korábban ismeretlen, külvárosi vidékein, a hosszúra nyúlt meccsek, a vasárnapi ebédidőbe belenyúló sport- programok valóban fárasztók, fegyelmet, kitartást igényelnek. De az ilyenkor szerezhető meghitt percek, az őszinte, jó hangulatú beszélgetések ideje is ez, s a gyerekünk látványa egy különös feladathelyzetben, a sporttevékenységben semmi mással nem pótolható élmény. Tudatos, felelős szülők, főleg anyák a mérlegnek mindkét serpenyőjét látják. (Az anyák többségének ebbéli aktivitása, okos felelősségvállalása már nem okoz meglepetést. A szerzőpáros egyik tagja a Központi Sport- és Ifjúsági Egyesület megalakulásakor, a hatvanas évek végén részt vett az első nagy rekrutáció pedagógiai felmérésében. Kiderült, hogy a sportiskolai jelentkezés motorját a családok döntő többségében már akkor is az anyák jelentették, amikor még a szakemberek a sport világának ezt a részét is a férfiak kizárólagos terrénumának tekintették.)

A két vizsgált egyetemistacsoport legszembetűnőbb különbsége, hogy a gyerek sportolásával kapcsolatos érdeklődés és támogatás mértéke, intenzitása más és más volt a családokban. A sportolói csoportban tapasztalható nagyobb támogatás valószínűleg összefügg a gyerekek – szüleik számára is megtapasztalható – sportbeli sikerességével, a sportszereplés ígéretességével. Két vonatkozásban is kapukat nyit ez az ígéretesség. Jelentheti a család társadalmi pozíciójának dinamizálását, a család felfelé mozdulását (amennyiben az élsportoló ma is a társadalom kivételezettje, anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt), s esetleg jelenthet pályaválasztási lehetőségeket is. Mindkettő vonzó, különösen a feltörekvő családokban tapasztalható fogékonyság erre.

A családi támogatórendszer fontos szereplője a szülőkön túl az idősebb testvér. Az idősebb fiú vagy lány sporttal kapcsolatos tapasztalatait hihetően, elfogadhatóan tudja megosztani, továbbadni. Olyan kérdésekben is beavatott, és képes tanácsot adni, amelyekben a szülő értelemszerűen nem lehet tájékozott. Az idősebb testvér többnyire a terep, a helyszín és a szereplők jó ismerője, ő maga már bejárta a fiatalabbra váró utat, ezért hiteles tanácsadó.

A családi támogatás rendszere a sport szakos hallgatók csoportjában abban is eltér a bölcsészekétől, hogy itt szervesen kapcsolódik a kortárs támogatórendszerhez, ha nem is a személyek kapcsolata révén, de a támogatás irányában mindenképpen. Serdülőkorban a (család, a barátok, az egyesületi kortárscsoport alkotta) támogatói karavánhoz csatlakozhat a jó edző is, aki igen nagy hatású támogatóvá léphet elő a hatékonysági rangsorban, s a legtehetségesebbek esetében meghatározó szerepet tölthet be a sportkarrierben. Az élvonal sportjának utánpótlásbázisain a vetélytársként is ösztönző hatású sporttársak egyike-másika baráti szerepben is hatékony segítő lehet. A sporttevékenységével jól identifikálódó fiatal sportoló számára a vele azonos szerepűek alkotta csapat fontosabb más kortárscsoportoknál (az iskolai osztálynál, egyéb szerveződéseknél), legalábbis a sportolásra biztatás, a sportpályafutás támogatása szempontjából.

A kutatás limitációi

Kutatásunk során azt tapasztaltuk, hogy míg a sport szakos hallgatók alapos, részletekbe menő tájékoztatást adtak sportmúltjukról, addig a bölcsészkari hallgatók nagyon szűkszavúan válaszoltak a kérdésekre és mutatták be tapasztalataikat. Ez összefügghet az adatgyűjtés módjával is, de tapasztalatunk szerint másban keresendő az ok. (A hallgatók a továbbtanulási támogatásra irányuló korábbi kérdésre ugyanezzel az adatfelvételi módszerrel részletes tájékoztatást adtak.) Adatfelvételünket ezért az ő esetükben csoportos szóbeli kikérdezéssel egészítettük ki, de a válaszadási hajlandóság ezzel a módszerrel is szerénynek bizonyult. Úgy éreztük, inkább a téma iránti közömbösség jellemzi a válaszadók hozzáállását. További nehézség, hogy adatfelvételünk kizárólag a hallgatók véleményére és élményeire támaszkodik. Problémát jelent az is – és ez részben a válaszok szűkszavúságára vezethető vissza –, hogy a szakirodalomban megjelenő családi, szülői támogatásra nehezen tudunk reflektálni a megszületett eredmények alapján.

Összegzés

A családnak nagy szerepe van az egészséges, aktív életre és a sportra nevelésben. Ezt a feladatát több módon is betölti, betöltheti, egyebek mellett példamutatással, értékek átadójaként, illetve a gyermek sportolásának támogatásával. Tanulmányunkban csak ez utóbbival foglalkoztunk két felsőoktatási intézmény hallgatóinak mintáján keresztül. A szakirodalmi tapasztalatot, miszerint a szülői támogatás fontos tényező a sportolás terén, kutatásunk igazolja ugyan, de további vizsgálatok elvégzése szükséges ahhoz – más módszerekkel, több érintettre (szülők, edzők, testnevelők) kiterjedő minták feldolgozásával –, hogy a szülői támogatásról a kérdés iránt érdeklődők pontosabb információkhoz jussanak.

S még egy fontos szempont: a jövőben különös gondot kellene fordítani azokra a fiatalokra, akiknek az élet minden területén gyengének vagy erőtlennek bizonyuló családjai biztosan nem képesek ellátni a sportba való betagolódás feladatait.