Absztrakt

Nincsenek pontos adataink arról, hány roma nő él ma Magyarországon, milyen csoportokban és környezetben. A többségi társadalom gyakran kollektív képet alkot róluk, de ahogy nem beszélhetünk homogén cigányságról, úgy homogén női szerepekről sem. Empirikus kutatásom során életútinterjúk segítségével a FETE-programhoz tartozó Dombpusztán vizsgáltam a helyi roma szegregátumban élő nők szerepvállalásait. Tapasztalataim alapján a roma nők a társadalmi elnyomás több szintjével néznek szembe, és gyakran egyedül maradnak problémáikkal. Eredményeim szerint a Dombpusztán élő roma nők a női-anyai szerepeken túl a férfiak hiánya miatt sokszor a hagyományos férfiszerepeket is magukra vállalják. Ez szerepkonfliktust eredményez, amelyet generációkon át örökítenek, a tanult tehetetlenséghez hasonlóan, melyet az anya-lánya kapcsolatok elemzésével mélyebben is vizsgáltam. Meglepő eredményem, hogy a közösség tagjai ugyan követik hagyományaikat, de nem mindig ismerik fel azok valódi jelenlétét a mindennapokban.

Kulcsszavak: cigány nők, cigány családok, nemi szerepek, szegregátum

DOI: 10.56699/MT.2025.3.6

A roma nőkről ugyan számos kutatás készült már, állandó aktualitásukkal mégis szinte kifogyhatatlan témát biztosítanak. Ehhez hozzájárul, hogy a társadalomban többnyire valami mellett vagy valakihez viszonyítva tűnnek fel, amivel az a fő probléma, hogy átsiklunk az egyének felett, és megpróbálunk kollektív képet alkotni, amely alá minden roma nőt be kívánunk vonni. Ennek oka a könnyebb megértésre törekvés társadalmunk egy olyan részéről, amelyről túl keveset tudunk. Tanulmányom célja a szegregátumban élő roma nők életének bemutatása az egyének szintjén, közelebb hozva őket a többségi társadalomhoz.

Terepmunkámat egy Nógrád vármegyei községben végeztem, amelyre a továbbiakban Dombpuszta néven fogok hivatkozni, ezzel őrizve a kutatásban szereplők anonimitását. A település részt vesz a Felzárkózó települések programban, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi megvalósításával.

Szakirodalmi áttekintés

A cigányság

A „cigányság” olyan többjelentésű szó, amely magában foglalja a roma népcsoport tagjait, kultúráját, valamint a velük kapcsolatos külső, igencsak sokszínű szemléletet. A fogalomnak nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott meghatározása. Tanulmányomban és kutatói munkám során a roma és a cigány megnevezést szinonimaként használom – ahogyan interjúalanyaim is tették.

A cigány népesség számát csak becsülni tudjuk, ezért több vélemény is van a pontos számokat illetően: hét-nyolc millió fő (Bottlik, 2012) vagy akár tíz-tizenkét millió fő is lehet (Lukács, 2018). A romák Európa legnépesebb kisebbsége és a világ legismertebb diaszpórája. Jellegzetességük, hogy vallásilag és nyelvileg is nyitottak környezetükre, éppen ezért egyik tényező sem meghatározó az identitásukban. A fő csoportképző tényező az, hogy társadalmi és földrajzi szempontból a periférián helyezkednek el (Bottlik, 2012).

A magyarországi cigányság demográfiai adatainak nyomon követése és megértése a 19. század második fele óta foglalkoztatja mind a társadalmi, mind a tudományos közösséget (Pénzes et al., 2018). A Központi Statisztikai Hivatal 2022-ben készített országos népszámlálása alapján 209 909 személy vallotta magát romának. Ahhoz, hogy ezt az adatot értelmezni tudjuk, fontos kiemelni, hogy 1 086 223 ember nem válaszolt a nemzetiséghez tartozó kérdésekre. „A cigányok önbevallása az adott időszak társadalmi viszonyainak, valamint a diszkrimináció, a stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd mértékének függvényében változik” (Pénzes et al., 2018: 6). Pénzes János és munkatársai (2018) a cigányság területi viszonyait felmérni kívánó két kutatás (az 1984–1987-es CIKOBI-felmérés és a Debreceni Egyetem 2010–2013-as felmérésének) összevetése alapján 876 000 főre becsülik a magyarországi romák számát, s ezzel a teljes népességen belüli arányuk 8,8 százalék. Magyarországon a cigányság a tizenhárom elismert nemzetiség közé tartozik, azon belül is a legnépesebb etnikum. Magyarországon főként romungro, oláh- és beás cigány csoportok találhatók, melyek mind különböző kulturális és nyelvi háttérrel rendelkeznek.

„Nem létezik homogén cigányság […] a különbözőség vált a cigányság egyik »közös« tulajdonságává […] a különböző csoportoknak mind megvan a maguk »csoportidentitása« – ez segítette a fennmaradásukat” (Demsa, 2015: 24).

A cigány családok

Lukács J. Ágnes Roma/cigány családok című munkájában bemutatja a hagyományos cigány családok normáit – ennek alapján ismertetem a legfőbb jellemzőiket. A roma családokban a közösségi létnek kiemelkedő szerepe van. A családok jellemzően több generációt foglalnak magukban, biztosítva egymás számára a szociális támogatást és a hagyományok átadását. Az idősek tiszteletének kiemelt fontossága jellemző a roma családokban, melyekben általában a legidősebb férfi a döntéshozó. Ezzel szemben a nők többnyire alárendelt szerepet töltenek be a férfiakhoz képest. E közösségekben az idő kezelése sajátos: a nagyfokú szabadság és a hagyományok miatt nehezebben alkalmazkodnak a társadalmi intézményekhez, és gyakran nincs hosszú távú jövőképük. A „jóravaló cigány nő” elsősorban a család gondozásáért és támogatásáért felel. Házasodásra esetükben a többségi társadalomhoz képest fiatalon kerül sor – akár kiskorúként –, és nem feltétlenül jelent törvényes polgári házasságot, ugyanis a közösségen belül a lányok „megszöktetését” házasságként értelmezik. A házasság bekövetkezésével a nő a férfi családjához kerül, és minden téren alkalmazkodnia kell az ott megszokott rutinhoz, szigorúan az anyós iránymutatásával, aki a szárnya alá veszi (Lukács, 2018).

Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs Nevelési mintázatok roma családok körében című tanulmányukban kisgyermeket nevelő roma és nem roma szülők válaszait vetették össze a családi nevelés témájában. A válaszok alapján a roma szülők nagy jelentőséget tulajdonítanak a család összetartásának és a gyermekek tiszteletre nevelésének, de a tekintélyelvűség és a szigor is jellemző nevelési elem. A gyerekekkel szemben támasztott elvárások közt megjelenik az engedelmesség, az idősebbek tisztelete és a közösségi normák követése. A tanulmány kitér a szegénység és a marginalizált helyzet hatására is: a roma gyerekek korai önállóságra szocializálódnak, ez pedig összefügg a családi munkamegosztással (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Nemi szerepek

Tanulmányom konceptualizálása érdekében elengedhetetlen kitérnem a nemi szerepek fontosságára, illetve arra, hogy mit is tekintek nemi szerepeknek. Vizsgálódásom alapjául először az Európai Értékrend Vizsgálat 2008. évi magyar eredményeit veszem: a nemi szerepekről Ádám Szilvia és Rosta Andrea írt. Szerintük ezek a kultúra és a biológia termékei, amit az is bizonyít, hogy a különböző kultúrák különböző módon határozzák meg őket. Ezeket a szerepeket hosszas szocializációs folyamatban sajátítjuk el. Míg a történelem során rögzült női szerepek főként a családdal kapcsolatosak, addig a férfiak szerepei kiterjednek a foglalkozási és közéleti területekre, valamint a családfenntartásra. Emellett több olyan családi szerepet is betöltenek, amely az otthoni környezetben válik teljessé (például férj, apa). A nemi szerepek változása az ipari forradalom idején kezdődött, amikor új női szerepek jelentek meg, melyek a férfiak szerepeit is átalakították. A nemi szerepek változása napjainkban is tart (Ádám–Rosta, 2010). Hasonló kérdéseket tárgyal Pongrácz Tiborné Nemi szerepek társadalmi megítélése című tanulmánya is. Szerinte a nők felgyorsult munkavállalása a 20. század második felétől kettős terhet ró rájuk, mivel a keresőtevékenység mellett megmaradt a reprodukciós és ellátó funkciójuk is. Kiemeli, hogy a magyar nők erős leterheltségét több időmérleg-kutatás is alátámasztja: közel háromszor annyi időt fordítanak háztartási munkára, mint a férfiak, még akkor is, ha mindketten napi nyolc órában dolgoznak. A szerző hozzáteszi: „A magyar társadalom a nők és a férfiak alapvető feladatát, funkcióit tekintve kimagaslóan tradicionális beállítottságú” (Pongrácz, 2005: 85). Orosz Adrienn Az apák családon belüli szerepei című munkájában mutatja be a férfi nemi szerepeket. Az apaszerepek két típusát nevezi meg: „hagyományos” és „modern”. A hagyományos apát a kenyérkereső szerep és a család biztonságáért való felelősség, míg a modern apaképet az otthoni munkákban való egyenlő részvétel és a gyermeknevelés jellemzi (Orosz, 2024). A szerző értékkutatásában a megkérdezettek szerint az anyák fő feladata a gyermeknevelés és a gondoskodás, míg az apáké a család anyagi biztonságának megteremtése. Orosz továbbá kiemeli a magyarok tradicionális gondolkodását, különös tekintettel az anyaszerepekre. A European Values Study 2020-as elemzése szerint „Magyarországon (51%) inkább egyetértenek azzal, hogy a család életét megsínyli, ha a nő teljes munkaidőben dolgozik” (Orosz, 2024: 43).

A cigány nők

Lydaki Anna Cigány nők című írásában rávilágít a roma nők kiemelkedő jelentőségére a romakutatások területén. Szerinte a többségi társadalom és a cigányság kapcsolatát leginkább a roma nők helyzetének vizsgálatával lehet bemutatni. A cigány nőket a tudomány, az irodalom és a köznyelv is számtalan módon mutatja be. Gyakran túlromantizált ideáltipikus kép él az emberekben velük kapcsolatban, de a másik szélsőség is sokszor megjelenik, amikor is a gyengébb, elnyomott nemként hivatkoznak rájuk. A szerző szerint a „nyilvános” és a „személyes” tér megjelenése fontos a roma nők kutatását illetően. Ez a roma kultúra sajátos és érdekes eleme, ugyanis a cigány nőkre más szabályok vonatkoznak attól függően, hogy melyik térben mozognak. Ezért az életüket ebből a két szemszögből lehet vizsgálni, de ahogy a szerző is kiemeli, a kutatások többsége csak a „személyes” terükre összpontosít a komplex kép helyett (Lydaki, 2006).

A magyarországi cigány nők helyzetéről Huszár Ágnes A hiány helye: a roma nők című írásában beszél. Ő is kiemeli a definiálás nehézségét, és hozzáteszi, ennek az áll a hátterében, hogy a roma nők a magyarországi közgondolkodásban is háttérbe szorulnak, „valamiféle kollektív vakfoltra” (Huszár, 2015: 21). A KSH 2011-es adatai alapján Magyarországon nagyjából 155 939 roma nő él. Iskolai végzettségük általában alacsonyabb, mint a roma férfiaké, hiszen többségük csak az általános iskola nyolcadik osztályáig jut el. Főiskolai vagy egyetemi végzettséggel mindössze 1288 roma nő rendelkezik.

Demsa Andrea kiemeli, hogy a hagyományőrző családokban a nőknek már kiskorukban meg kell tanulniuk azokat a viselkedésükre vonatkozó szabályokat, amelyek a „tisztátalan dolgokkal” és az emberekkel szemben érvényesek. „A pubertás beköszöntével azonban olyan lény lesz belőle, aki maga is a tisztátalanság állapotába képes hozni másokat” (Demsa, 2015: 24). Ez a fajta misztikus vonzerő megjelenik Judith Okely Cigány nők című tanulmányában is, amely európai vándorcigányok világát mutatja be. Európa-szerte a cigány nők és lányok képe gyakran az érzékiség, a szexuális vonzerő és a csábítás köré szerveződik, ezt a többségi társadalom vetíti rájuk. A feleség társadalmi megbecsülése gyakran attól függ, hogy hány gyermeket hoz a világra (Okely, 1996).

Demsa a cigány nők kettős hétköznapi elnyomásáról ír. „Beszélni kellene ezekről a köztünk élő hétköznapi »szenvedőkről«, és árnyalni az oly sokak által közkedvelt elromanticizált cigányképet roma honfitársainkról” (Demsa, 2015: 28). Huszár pedig kiemeli, hogy napjainkban a roma társadalom jelentős változáson megy keresztül, ami a női szerepek módosulását is eredményezi.

A szegregátum

Tekintettel kutatásom helyszínére mindenképp tisztázni szeretném, pontosan mit is értünk szegregátumon. Vizsgálódásom ezen részének alapjaként Rácz Attila Szegregáció a fejekben… című tanulmányát tekintem, amely a KSH által használt értelemben vizsgálja a szegregáció fogalmát és formáit (Rácz, 2014). A szerző azt mondja, hogy a szegregátumok a társadalmi rétegek térbeli elkülönülései. Egy meghatározott városrész társadalmi struktúráján belül egy bizonyos réteg – városi arányához képest – mérhető túlsúlya. Továbbá hozzáteszi: „A KSH a 2001-ben végzett népszámlálás adatai alapján azokat a területeket nevezi szegregátumoknak, ahol az aktív korú népességen belül a legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezők és a rendszeres munkajövedelemmel nem rendelkezők aránya mindkét mutató esetében magasabb, mint 50 százalék” (Rácz, 2014: 41).

A tanulmányom alapját képező kutatómunkám során legalább akkora nehézség volt hiteles forrást találni a magyarországi szegregátumokról, mint pontos adatokra lelni a magyarországi romák számáról. Mindkét témáról elmondható, hogy nincsenek megbízható adataink, ezért kénytelenek vagyunk feltételezésekbe bocsátkozni. Rozgonyi-Horváth Ádám így fogalmaz doktori disszertációjában: „Magyarország 823 településén és 10 fővárosi kerületében, de többnyire falvak határában, vagy városi külterületeken található 1633 szegregált telepen körülbelül 300 ezer ember él…” (Rozgonyi-Horváth, 2019: 17).

A Kulturális és Innovációs Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia – Mélyszegénység, gyermekszegénység, romák (2011–2020) című dokumentuma szerint a roma népesség túlnyomó része vidéki, falusias környezetben él, gyakran szegregált területeken és kedvezőtlen lakáskörülmények között. Országszerte körülbelül száz település tekinthető már most is súlyos szegénységben élő, elkülönült közösségnek, és további mintegy kétszáz településen valószínűsíthető ennek a folyamatnak a folytatódása a közeljövőben (KIM, 2011).

A fenti becsléseket alátámasztja egy későbbi, országos léptékű, szisztematikus azonosításon alapuló vizsgálat is, amely részletes adatokkal szolgált a szegregátumok számáról és az ott élők demográfiai jellemzőiről. A Társadalmi Riport 2020 adatai szerint Magyarországon 2071 szegregátumot azonosítottak 955 településen, amelyekben 283 876 felnőtt – 139 507 férfi és 144 369 nő – élt 2019-ben (Sándor et al., 2020).

Az említett adatok megerősítik, hogy a szegregációs jelenségek, amelyek empirikus kutatásom helyszínén is megfigyelhetők, országos léptékű problémát jelentenek.

A kutatás módszertani jellemzői

Célok és kérdések

Kutatásom célja, hogy bemutassam a Dombpusztán élő roma nők élethelyzetét és mindennapi tapasztalatait a női szerepek mentén, különös tekintettel arra, hogyan élik meg szerepeiket a társadalmi elvárások, kulturális hagyományok és helyi társadalmi viszonyok metszéspontjában. A vizsgálat célja továbbá, hogy rávilágítson, milyen módon strukturálják életüket ezek a nők, milyen szerepeket töltenek be a családban, a közösségben és a munka világában. A kutatás színesítése érdekében három családban anya-lánya párosokat is vizsgáltam, generációk közötti összehasonlítást végezve a hagyományokhoz való viszonyulásuk tekintetében. E kutatás keretében arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen szerepeket töltenek be ezek a nők, megjelenik-e életükben szerepkonfliktus, hogyan nevelik gyermekeiket, és miként öröklődnek tovább a női szerepminták a generációk között.

A kutatás körülményei

Kutatásom terepmunkáját tehát Dombpusztán végeztem. A fantázianév megalkotásával nem csupán a település anonimitásának megőrzése volt a célom, hanem egy olyan kifejező név megalkotása, amely magában foglalja a helyszín sajátosságait. A „domb” szó a település elhelyezkedéséből adódó festői tájra utal, míg a „puszta” szó az ottani kopár és kietlen életkörülményeket eleveníti fel. Dombpuszta felé haladva az lehet a benyomásunk, hogy egy békés és rendezett kis falu fogad majd, azonban a településre érve ez az idilli kép hamar megváltozik. A település ezernyolcszáz fős lakosságának 70 százaléka roma származású, és közel ötöde tizennyolc év alatti. Dombpuszta egyik központi problémája a munkanélküliség: „A faluban a relatív munkanélküliség aránya (11,54%) háromszorosa az országos átlagnak (3,9%)” (FETE, é. n.). Továbbá Dombpusztán kiemelt probléma a bűnözés és a kábítószer-használat, ez meglátszik a település hangulatán is, és mély nyomot hagy mind a közösség, mind az odalátogatók életében. Empirikus kutatásom során az életútinterjú módszerét választottam, amelynek segítségével bepillantást nyerhettem Dombpuszta roma szegregációjának mindennapjaiba. A településen való jelenlétem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem falukutató táborának köszönhető. Hálás köszönet az egyetemnek és a tábort szervező tanáraimnak a kutatás és a feldolgozás során nyújtott szakmai és emberi támogatásukért.

A minta bemutatása

Terepmunkámat 2023 nyarán végeztem, amikor közel egy hetet töltöttem a településen. Ez idő alatt összesen tizenegy életútinterjút készítettem. Kizárólag nőkkel beszélgettem, mivel ebben a kutatásban kifejezetten az ő szemüvegükön keresztül szerettem volna látni a világot, amelyben élnek. Az előreláthatóan alacsony mintaszám miatt igyekeztem szem előtt tartani a sokszínűséget. Szerettem volna minél több különböző korcsoportú, foglalkozású nővel beszélni. A résztvevők kiválasztásához a hólabdamódszert alkalmaztam, vagyis az első megkérdezettek ajánlásai alapján értem el a további interjúalanyokat. A korcsoportot illetően 17–60 évesek voltak az alanyaim. Két megkérdezett kivételével mind tartós házasságban vagy párkapcsolatban éltek. Foglalkozásukat tekintve volt köztük varrónő, roma önkormányzati vezető, tanuló, máltás dolgozó, gyári munkás, védőnő, háztartásbeli, takarító, közfoglalkoztatott. Kutatásomban cigány származásúnak tekintek mindenkit, aki annak vallotta magát. Egy kivételével minden alany roma származású, és többségük dombpusztai lakos. Az egyetlen kivétel a település védőnője, aki azért került be a mintába, mivel negyven éve foglalkozik a településen élőkkel. Úgy gondolom, külső szemlélőként ő lát bele leginkább a helyi családok életébe, ezért fontosnak tartottam, hogy vele is készítsek életútinterjút. Mivel azonban feldolgozó munkám során kizárólag a településen élőkről adott tapasztalatait használtam fel, utólagosan „szakértőként” tekintek rá. Iskolai végzettségüket tekintve az interjúalanyok jellemzően alacsonyan iskolázottak voltak: többségük az általános iskola vége felé vagy a középiskola első éveiben hagyta abba tanulmányait. Roma alanyaim közül azonban ketten már középkorúként felsőfokú végzettséget is szereztek. Mindketten hosszabb ideje a helyi Jelenlét ponton dolgoztak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alkalmazásában, adminisztratív munkakörben. A továbbiakban az interjúrészletek idézésekor az alany életkorát és foglalkozását adom meg.

Az interjúk bemutatása és módszertana

A kutatásom során készített életútinterjúk átlagosan egy-másfél órásak voltak. Egy anya-lánya interjú esetében páros interjú készült – az alanyok kérésére. Az elemző munkám első lépése az átiratok elkészítése és többszöri újraolvasásuk volt, egészen addig, amíg már nem találtam számomra új információt, viszont ismétlődő mintákat igen. Bár nincs két egyforma interjú, visszatérő elem volt, hogy az alanyok szinte mindig a konyhában ültettek le, ahol gyerekek és férfiak nélkül tudtunk beszélgetni, amihez én is ragaszkodtam. Többeket először megrémített a hangfelvétel – amit minden interjúról készítettem, természetesen a beleegyezésükkel –, de ez a gát a legtöbb esetben hamar átszakadt, tudván, hogy anonimitásukat megőrzöm.

Interjúim készítése, majd feldolgozása során az élettörténeti módszert alkalmaztam Bögre Zsuzsanna (2003, 2024) munkái alapján. Bögre (2024) szerint egy interjúhelyzetben az alany „történetei készletéből” válogat élettörténete elmesélése során, és sorrendet állít fel az emlékei – történetei – között, amely az idő előrehaladtával változhat. Továbbá fontos, hogy „kutatóként tisztában kell lennünk az élettörténetek folyamatjellegével, amelyben kisebb változások visszamenőlegesen is mindig bekövetkezhetnek” (Bögre, 2003: 156). Kutatásom során szem előtt tartottam, hogy az életútinterjúkat konstrukcióknak tekintjük, mivel tényszerű történések személyes interpretációját halljuk bennük, és valójában erre is vagyunk kíváncsiak. Úgy gondolom, kutatóként képesnek kell lennünk megfigyelni, hogy az, akit megkérdezünk az életéről, milyen képet kíván mutatni nekünk. Bögre (2024) szerint „az emlékek identitásunk részévé válnak, s tudatos vagy tudattalan módosulásokon mennek keresztül. Tehát nem az az igazi kérdés, hogy hazudik-e vagy sem az illető, többre jutunk, ha arra keressük a választ, hogy miért mutatja úgy be az életét, ahogyan teszi. Az élettörténet tehát nem más, mint az egyén konstrukciója önmagáról” (Bögre, 2024: 17).

A kutatási eredmények

A település fő problémája

Dombpusztán meghatározó nehézség a dizájner – vagy szintetikus – drogok elterjedése a faluban. A dizájner drogok olyan új pszichoaktív anyagok, amelyeket kémiailag úgy módosítanak, hogy a már tiltott szerek hatását utánozzák, de megkerülik a jogi szabályozást. Ezek az anyagok gyakran ismeretlen összetételűek és kiszámíthatatlan hatásúak, ami komoly egészségügyi kockázatot jelent a használók számára (Ujváry, 2020). Ez a probléma szinte minden réteget érint, fiatalokat – sok esetben gyerekeket – és felnőtteket egyaránt. Gyors terjedésének legfőbb oka a könnyű elérhetőség, nem is akármilyen mennyiségben. Az egyik interjúmban a drogok jelenlétéről érdeklődtem a településen:

„V.: Mindig is volt, lesz is. Olyan tizenkét család árul körülbelül, tizenkettő. – K.: Tizenkettő? Ilyen kicsi faluban? – V.: Hát mér’? Kettő dohányosbolt van… Akkor drogárus csak kettő legyen?” (negyvenéves gyári munkás).

A településen tapasztalt drogproblémák nem tekinthetők elszigetelt jelenségnek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2019-es tereptanulmánya szerint a szegregált közösségekben élő gyerekek és fiatalok már korán – akár óvodáskorban – találkoznak kábítószer-használó családtagokkal vagy kortársakkal, a közösségi házak munkatársai pedig rendszeresen számolnak be szintetikus drogokra utaló tünetekről és viselkedésmintákról. A szegregált településeken szerzett tapasztalataik alapján kiemelik:

„A kábítószerek fogyasztása mint probléma különböző mértékű, de országos jelenléttel bír” (Tóth, 2019: 2). A kábítószerek elterjedése mély hatást gyakorol a családok életére, mivel a szülők szerhasználata közvetlenül kihat gyermekeikre, ahogy azt egy „drogmentes” édesanya is kiemelte: „A fiatalok meg azért olyanok, mert sok szülő drogozik, nem törődik a gyerekkel, úgy nő fel, hogy ezt lássa, hogy a szülő nem megy dolgozni, felkelnek, ahogy esik, úgy puffan… a szülő elmegy, drogozik…” (negyvenhét éves nőiruha-készítő).

Egy 2020-as országos kutatás rámutat, hogy a szegregátumokban élő, halmozottan hátrányos helyzetű csoportok körében a szerhasználat nemcsak gyakoribb, hanem súlyosabb formákat is ölt, mint a teljes népességben. Az alkohol, dohány és nyugtatók rendszeres fogyasztása mellett kiemelkedően magas az új pszichoaktív szerek használata is, gyakran napi rendszerességgel, orvosi javaslat nélküli gyógyszerszedéssel párosulva (Csák et al., 2020). Alanyaim elmondása szerint a probléma oly mértékű, hogy már nem szívesen hagyják el otthonukat, kerülnek bizonyos közterületeket, sőt napszakokat is. Ezt támasztotta alá az egyik édesanya: „Átvette a sötétség ezt a falut, kábítószer, rablás, verekedés, folyamatos nyomás, stressz. Ilyen kisgyerekeknek nem való, ami már itt folyik. Meg még nekünk se” (huszonhárom éves kétgyermekes anyuka).

Hol vannak a férfiak?

Kutatásom egyik fő megállapítása, hogy a férfiak nincsenek jelen a dombpusztai roma családok életében, akkor sem, ha fizikailag ott vannak. Természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben igaz, és hangsúlyozom, hogy én kizárólag a nők oldaláról láttam a helyzetet. Azonban az biztos, hogy szinte minden interjúmban visszaköszönt a férfiak hiánya. Ennek viszont számos oka lehet. A roma családok életében is általános probléma a válás és szélsőséges véglete, amikor is a férj szinte teljesen eltűnik a család életéből, és szó sincs közös gyermekfelügyeletről. Az interjúk során többször felmerült a „lézengés” kifejezés, amelyet a településen élő céltalan munkanélküliekre használnak a helyiek. Ezek az emberek többnyire közterületen tengetik mindennapjaikat, társasági életet élnek, amellyel szorosan összefonódik a közös bűnelkövetés és kábítószer-fogyasztás mint „program”. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy a „lézengőkről” úgy beszélnek a helyi nők, mintha viselkedésük a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze az ő életükben végtére az is. Érdekesség, hogy Bakó Boglárka (2017) Tisztamunka – A látható cigányok című könyvében az 1968 és 1973 közötti felmérések alapján a dolgozni nem akarókra a „kóborló” kifejezést használja, ami jelentésében megegyezik az általam megfigyelt „lézengő” szóval.

Ugyan a drogprobléma mindkét nemet érinti, ez is oka a nők magukra maradásának. Több nővel is beszéltem, aki közvetlen közelről tapasztalta meg, milyen az élet egy függő mellett. Egy biztos: a függő nemétől és családi szerepétől függetlenül szerhasználata az egész családra terhet ró, és visszafordíthatatlan károkat okoz. Ebben az esetben a férfiak jelen vannak fizikailag, azonban igazi minőségükben nincsenek ott. Ugyanez igaz azokra is, akik tartós betegség folytán nem képesek eleget tenni a családdal járó kötelezettségeiknek. Az utolsó – általam rögzített és az interjúk során többször visszaköszönő – ok a férfiak távollétére a munka. Ezen belül is több kategória tért vissza újra és újra. Az első eset az egész napos munka, amikor is a férfiak szó szerint hajnaltól estig dolgoznak. Ez a „legkedvezőbb” helyzet, mivel legalább az éjszakákat otthon tölthetik. Ennél sokkal nehezebb azok helyzete, akik időszakos munkát végeznek. Az ilyen munkák jellemzően fizikai vagy kereskedelmi jellegűek, többnyire Budapesten. A legnehezebb kategóriát az időszakos külföldi munkavállalás jelenti, emiatt a férfiak akár három-négy hónapig is távol vannak, s ebben az időszakban a nőkre hárul minden otthoni feladat. Az ilyen munkák leginkább gyári vagy fizikai jellegűek, és a keresetet az így dolgozó férfiak jellemzően hazaküldik. Fontos kiemelni, hogy az említett öt távolléti ok – családelhagyás, „lézengés”, drogfüggőség, tartós betegség, munka – közül egyedül ez utóbbi jár hosszas fizikai távolléttel, de egyik esetben sem beszélhetünk a férfiak családon belüli minőségi szerepvállalásáról.

Eszerint a férfiak távolléte nemcsak fizikai, hanem funkcionális hiányt is jelent a családok életében. A férfiszerepek hiányos ellátása a nők vállára helyezi a család fenntartásának és irányításának terhét, ami szerepkonfliktust és túlterhelést eredményezhet. Ez a jelenség összhangban van Raffael Mónika tanulmányával, amelyben a szerző kiemeli: a tradicionális családokban élő roma nők kizárólag nőtársaiktól várhatnak segítséget (Raffael, 2021).

A helyi cigány nők

A dombpusztai roma nők szerepköreinek egyedisége éppen abban rejlik, hogy a férfiak nem vállalnak minőségi szerepet a családjuk életében, ezért sok esetben a hagyományos értelemben vett férfiszerepeknek is a nők tesznek eleget. Erre a legáltalánosabb példa a pénzkeresés, amely a romák körében tradicionálisan a férfiak feladata. A megfigyelt családmodellben, amelyben gyakran csak a nő keres, azonban koránt sincs szó egyenlő otthoni munkamegosztásról – ahogyan azt már a „nemi szerepek” című részben bemutattam. Csupán az történik, hogy a tradicionális értelemben vett női szerepköröket (például háztartási munka, főzés, gyereknevelés) kiegészítik a tradicionális férfiszerepek (például a pénzkeresés) is. Ez az életmód oda vezet, hogy a nők túlterheltté válnak, folyamatosan romlik az önbecsülésük, hiszen saját maguk számára ők állnak a legutolsó helyen. Egy helyi édesanya példáján keresztül jól szemléltethető ez a jelenség. Férje a vesebetegsége miatt nem dolgozhat, és kétnaponta dialízisre szorul. Emiatt a nő takarítói munkát vállal, hogy biztosítsa gyermeke számára az élhető környezetet. Arra a kérdésemre, hogyan bírja el egyedül ezt a terhet, így válaszolt: „Nagyon rossz nekem, hogy így van. De nem azért, hogy ő beteg… Engem az nem is érdekel, ha meg is halna már… komolyan nem… Hanem az, hogy a kislányomnak nem tudom megadni azt, amire tényleg szüksége van… Tehát én má’ nem vagyok lényeges, csak a kislányomnak jó legyen… nekem elsőbb a családom, mint saját magam” (harmincnégy éves takarító). A tényleges férfijelenlét hiányában tehát a nőkre hárulnak a férfi- és női feladatok is, ami a nők egyfajta szerepkonfliktusba kényszerüléséhez vezet. A szerep tulajdonképpen az a viselkedési technika, amely egy pozíció betöltéséhez szükséges. Az emberek életük során párhuzamosan több szerepet is képesek betölteni – például anyai szerep és munkavállalói szerep –, azonban van, hogy olyan szerepeket veszünk magunkra egy időben, amelyek egymással ellentétesek. Ilyen esetekben beszélhetünk szerepkonfliktusról, pontosabban szerepek közötti szerepkonfliktusról. A dombpusztai cigány nők esetében a szerepkonfliktus akkor jelenik meg, amikor nemcsak a pénzkeresést – e hagyományosan férfiszerepet –, hanem a családfői és apai feladatokat is ők látják el a férfiak távollétében. Ez összecseng Demsa Andrea (2015) tapasztalataival: „Egy tradicionális cigány családban élő nőt olyanná transzformálnak, amilyennek láttatni akarja a férfidominancia” (Demsa, 2015: 28). Ez a jelenség a nők nagyfokú teherbírását és alkalmazkodását jelzi – hasonlóan ahhoz, amit saját kutatásomban is tapasztaltam. Demsa továbbá kiemeli, hogy míg a férfiak szabadon mozoghatnak a világban, addig a nők mozgástere korlátozott.

A roma kultúrában az alanyaim elmondása alapján a nőktől finomságot és anyaságot várnak el, ami nem egyezik meg az apáktól elvárt szereppel, amilyen például az apai szigor, keménység, a család irányítása és a pénzügyek kezelése. Az egyik interjúalanyom példájával szeretném szemléltetni megállapításomat. Az alany éppen a volt férjével való házasságáról mesélt nekem: „Volt benne jó, jó időszakok is voltak, amikor mindenki a helyén volt. Apa apa volt, anya anya volt. Aztán mikor jöttek a gondok, akkor az anya apa is volt, meg minden volt, csak nő nem” (negyvenéves gyári munkás).

Az interjúrészletből egyértelmű, hogy ez esetben az anyai és az apai szerepek összemosódva egy emberre hárulnak – a nőre –, és ez hozza létre a szerepkonfliktust. Ez jól mutatja, hogy a tradicionális nemi szerepek a szegregált közösségekben sem szűnnek meg, de átalakulva gyakran egyenlőtlenebb teherelosztást eredményeznek a nők kárára.

Gyermeknevelés

A dombpusztai roma nők gyermekneveléséről a település védőnője tudott külső átfogó képet adni, hiszen több évtizedes helyi tapasztalattal rendelkezik, és közvetlen kapcsolatban áll a családokkal. Ahogyan már említettem, ő volt az egyetlen nem roma interjúalanyom. Külső szakértői nézőpontja azonban fontos kiegészítő adatforrásként szolgált a roma szülők önjellemzései mellett. Ő „életviteli problémákat” fogalmazott meg. Ezt a témát egy családlátogatás alkalmával tapasztalt történettel szemléltette:

„Emlékszem rá, egy csütörtöki nap mentünk ki. Patentre. Csillogott-villogott minden, élére állítva a rojtok a szőnyegen. Egy hét múlva kimentem, ugyanolyan kupi volt. Nem tudja, nem érti, hogy mit akarok tőle… Ő megeteti a gyereket, ő felöltözteti a gyereket, ő megfürdeti a gyereket. Ő a maga módján ki is mos arra a gyerekre, akkor én miért kötekedek vele? Tehát az ő fogalmai szerint ő ellátja azt a gyereket, és tulajdonképpen el is látja, de nem az én mércém szerint” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő arra mutat rá, mekkora különbség figyelhető meg a többségi társadalom, illetve a helyi roma családok által alkotott otthonkép között. Ez szemléletes példa a társadalmi együttélés egyéb színterein mutatkozó problémákra is, vagyis arra, hogy a különböző közösségekben más a mérce. Vizsgálatom során felmerült a gyermeknevelésben alkalmazott határok és szabályok kérdése is. A védőnő szerint ezek hiánya a gyermekek későbbi iskolai beilleszkedését is befolyásolhatja:

„Tehát agyon vannak ajnározva ezek a gyerekek, és akkor négy-öt éves korra nem tud szinte parancsolni a gyerekre. Nem szab neki határokat. És a gyereknek nem jó úgy, hogy nincsenek határok” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő tapasztalatai szerint a gyermekek számára kialakított szabályrendszer és következetesség hiánya problémát jelenthet, különösen iskolába lépéskor, amikor a gyerekek merevebb intézményi keretekkel szembesülnek. Ő úgy véli, ha addig nem tanulnak meg szabályozott környezetben viselkedni, ez később nehézségeket okozhat az integrációjuk során. Úgy gondolom, ezzel kapcsolatban felmerülhet az összefüggés a korai iskolaelhagyással is. Ez összhangban van a Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs (2018) tanulmányában leírtakkal, miszerint a korai életszakaszban nyújtott segítség elengedhetetlen a gyermekek beilleszkedéséhez és későbbi sikerességéhez. Az elsődleges szocializációs színtéren tapasztalható hiányok miatt az intézményi környezetnek kiemelt szerepe lehet e készségek pótlásában és a korai iskolaelhagyás megelőzésében (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Kutatásom során felmerült a szoros szülő-gyermek kötődés kérdése is. Az egyik interjúalany a családi összetartás és a leválás problémáját így fogalmazta meg: „Mi soha nem válunk el a szülőktől. Soha, de soha, de soha. Majd ha meghalnak a szülők, akkor válnak le itt a gyerekek” (negyvenhat éves varrónő).

Az első nagyobb leválási pontként az óvoda jelenik meg, ahol teljes napközbeni felügyeletet biztosítanak. Ennek ellenére több anyuka inkább rövidített ideig hagyja ott a gyermekét:

„K.: Délben vége van az óvodának? – V.: Hát háromig van, de ő csak délig. – K.: Hogyhogy? – V.: Mert nem akarom őt ott hagyni olyan sokáig” (huszonhárom éves háztartásbeli).

Az óvodai leválástól való tartózkodás a szoros szülői kötődést jelezheti, amely korlátozhatja a gyermekek intézményes szocializációját, és lerövidítheti első közösségi élményeiket. Ez a mintázat megjelenik Raffael Mónika kutatásában is: azokban az esetekben is, amikor az anyák felismerik, hogy például gyermekük továbbtanulása alapvető lenne egy sikeresebb életút eléréséhez, az idegenbe való elengedésük nagymértékű félelmet és aggodalmat idéz elő bennük. Ezáltal gyakran visszatartják a gyermekeket, így elzárva előlük a fejlődési lehetőségeket (Raffael, 2021).

Anyák és lányaik

Tanulmányom színesítése érdekében három anya-lánya párost is meginterjúvoltam, aminek a célja az volt, hogy generációs szempontból is megvizsgáljam a helyi roma nők életútját. Két esetben külön-külön beszélgettem az anyákkal és lányaikkal, egy alka lommal pedig egyszerre adtak interjút. A beszélgetések során visszatérő elemként jelent meg az életesemények ismétlődése, amely jól leírható Pierre Bourdieu (1987) habitusfogalmával. A habitus társadalmi normákból és az előző generációk tapasztalataiból eredő, ismétlődő viselkedési mintákat jelent. Bourdieu a habitust az egyén gondolkodását, döntéshozatalát és viselkedését strukturáló rendszerként írja le, amely az előző nemzedékek kulturális tőkéje által formálódik. Kutatásomban az egyik ismétlődő központi minta a korai iskolaelhagyás volt, jellemzően közvetlenül a tanköteles kor vége – azaz a tizenhatodik életév betöltése – után. Bár az anyák gyakran hangsúlyozták, hogy szeretnék, ha gyermekeik továbbtanulnának, tapasztalataik és a helyi lehetőségek korlátozott volta miatt kevés pozitív példát ismernek. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek gyakran követik szüleik mintáját az iskolaelhagyásban. Az interjúk ugyanakkor azt is jelezték, hogy az alanyok felnőttként már felismerik az iskolai végzettség előnyeit a munkaerőpiacon.

A másik meghatározó, generációkon átívelő minta a korai házasság és gyermekvállalás volt, amelyről több alany is megbánással beszélt. Egyiküket a tizenöt évesen kötött házasságáról kérdeztem: „Nagyon bánom… a mai napig is vele vagyok, de már nem akarok… Meg még más férfi sem volt az életemben” (negyvenhat éves varrónő). Ezt a tapasztalatomat Raffael Mónikának a roma nők gyermekvállalási attitűdjeit vizsgáló kutatása is visszatükrözi: interjúalanyainak jelentős része számolt be arról, hogy édesanyja korán és tervezetlenül esett teherbe, majd némi intelem után számukra is erősebbnek bizonyult az otthon látott minta hatása. Raffael – Durst Judit (2006) kutatását idézve – a tanulási motivációra is kitér a fiatalon anyává vált lányok esetén. Szerinte „nem a motiváció hiányát kell feltételezni, hanem döntési helyzetként kell értelmezni, ahol a lányok a számukra elérhető lehetőségek alapján mérlegelnek” (Raffael, 2021: 78).

Az ismétlődő életútminták a gyereknevelésben gyökereznek. Ebben a tanult tehetetlenség jelenik meg: a passzív beletörődés, amely szerint az egyén nincs hatással a helyzetekre. Bár felnőttként már másképp látják fiatalkori döntéseiket, ezek a minták továbböröklődnek lányaik életében.

A generációs különbségek is kirajzolódtak: az idősek számára a hagyományok és a szégyenérzet fontos nevelőeszközök voltak, míg a középkorú nők gyakran próbáltak változtatni szüleik mintáin, de sok esetben ezt nem tudták következetesen megvalósítani. A fiatalabb nők már tudatosabban kérdőjelezik meg a hagyományokat. Legfiatalabb interjúalanyom így utalt a nemi szerepek újragondolására: „Ugye anya azt akarná, hogy én kiszolgáljam, de én nem fogom… Mert hogy náluk a fiúkat kiszolgálják… Szerintem ez nem jó. Mert ők is ugyanolyanok, mint mi… Szerintem úgy, hogy a fiúk kivételesebbek számukra. Számomra nem” (tizenhét éves tanuló). A fiatal alany már másképp viszonyul a hagyományokhoz, mint édesanyja, aki (ahogy a vele készült interjúmból kiderült) már eltért a hagyományoktól – például diplomát szerzett, amit családja nem nézett jó szemmel. A lánya még inkább elutasítja a tradíciókat, új mintát teremtve a következő generáció számára.

Összegzés

Kutatásom eredményei azt mutatják, hogy a dombpusztai roma nők nemcsak a hagyományos női szerepeket töltik be, hanem gyakran a férfiak feladatait is ellátják, mivel a férfiak szerepvállalása korlátozott vagy hiányzik. Ez szerepkonfliktust idéz elő, hiszen a pénzkereső és családfői feladatok gyakran nem egyeztethetők össze a hagyományosan elvárt anyai és gondoskodó szereppel. A minták generációk közötti átörökítése megerősíti a tanult tehetetlenséget, így a nők gyakran hasonló életutat járnak be, mint az édesanyjuk – lányaiknak mégis mást szánnak. Az eredmények ugyanakkor generációs különbségeket is jeleznek: míg az idősebbek erősebben ragaszkodnak a hagyományokhoz, a fiatalabbak már kritikusabban viszonyulnak hozzájuk, bár a tradicionális értékek hatása továbbra is érezhető. A kutatás rávilágít arra is, hogy a roma nők kulcsszerepet játszanak családjuk működésében és a közösség fenntartásában, még ha a hagyományos mintákat gyakran nem is tudatosan követik. Fontos hangsúlyozni, hogy a kutatás eredményei az adott közösségre érvényesek, és nem céljuk az általánosítás, ugyanakkor értékes kiindulópontot kínálnak a téma további vizsgálatához és összehasonlító elemzésekhez.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A hírhedt Hős utcai telep felszámolásában segédkezet nyújtó karitatív szervezetek, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, illetve az MR Közösségi Lakásalap és a terepen évek óta önkéntesen működő civilek közös munkája egy éve kezdődött. Nagyjából ötven lakos elhelyezésére (húsz tulajdonos kivásárlására) teszünk/tettünk kísérletet, amire annak ellenére kell hogy sor kerüljön, hogy az önkormányzat a Belügyminisztérium 2,1 milliárd forintos támogatásával már megpróbálta felszámolni a szegregátumot (láthatóan sikertelenül). Miért volt szükség az állami dotációval és az erősnek mondott helyi szociális intézményrendszerrel együtt is egy karitatív egyesület beavatkozására, a civilek jelenlétére? Az eset kapcsán számos dilemma felmerül: Képes-e az MRKL az emberi méltóságon alapuló és egyszerre szakszerű válaszokat kínálni a lakhatási válság bizonyos szegmenseiben? Lehetséges-e együttműködés önkéntes civilek (ha tetszik, „aktivisták”) és az első állami, de igazából mégsem állami szociális lakásügynökség között?

Kulcsszavak: szegregátum, civilek, esetmunka, önkéntes munka, szakmai dilemmák

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.8

Jelen tanulmány célja a helyzetjelentés, illetve néhány dilemma, nehézség megfogalmazása a Hős utcai szegregátum felszámolásával kapcsolatban, a Kontúr Egyesület perspektívájából.

A bevezető részben megkísérlem definiálni a Hős utcai problémát, majd a beavatkozás szükségességét támasztom alá szakmai szempontok nyomán, végül az önkéntes alapon jelen lévő Kontúr Egyesület és Református Cigánymisszió, illetve az állam által támogatott (nagyobb mozgástérrel rendelkező) karitatív civilek és általuk tulajdonolt szervezetek (Máltai Szeretetszolgálat, MRKL) együttműködésének dilemmáit vetem fel.

A szerepemről: önkéntes szociális munkásként közel négy éve követem a Hős utcai telep sorsát és szakmai, politikai magárahagyottságát, anomáliáit, önkéntestársaimmal a közösségi munka, illetve az egyéni esetmunka eszközeivel segítve az itt lakókat.

A Hős utcai telepről

„A Hős utca” szükséglakástelepnek épült a két világháború között. A telep két külön- álló épületből (lakótömbből) áll, két-két szárnnyal. Az egy telken (egy házszámon) lévő két házban összesen háromszáz lakást és néhány egyéb helyiséget alakítottak ki. A mai állapothoz vezető legfontosabb változás a hatvanas–hetvenes évek iparosításával indult, amikor a lakótelepek megjelenése újfajta városszociológiai folyamatokat generált. A külső, egykori szükséglakástelepek elkezdtek egyfajta „puffer-”, azaz átmeneti zónaként funkcionálni (Ladányi, 2008). A városba beköltöző, alacsonyabb státuszú – többek között roma – családok használták a mobilitás lépcsőjének fokaként, hogy reményeik szerint majd tovább tudjanak költözni egy magasabb státuszú, komfortosabb lakókörnyezetbe.

A lakásrendszer átalakulása a rendszerváltozás után a telep életében is jelentős változásokat hozott. A privatizáció elérte a lakáspiacot, és a migráció kétirányúvá vált; a lakhatási válság következtében sokan szorultak ki a fővárosból (Vigvári–Gagyi, 2018). Ugyanez a folyamat érvényesül egy városon belüli szegregátumba költözésekor. Sokan a hitelválság, megélhetési, magánéleti problémák, tudatlanság következtében, a lakásmaffia áldozataként „választották” az alacsonyabb státuszú, rosszabb környezethez való alkalmazkodást.

Mára a Hős utca a dizájnerdrog és a bűnözés, az úgynevezett önkényes lakásfoglalás „szinonimájává” vált, megannyi valós hittel és városi legendán alapuló tévhittel sújtva az itt lakókat. A Hős utcában élők éveken keresztül töltötték be az érdemtelen szegények funkcióját a kerületben (Gans, 1992; Mihály, 2020; Sárosi, 2017; Szeitl–Vigvári, 2016).

A valóság az, hogy nagyon kevés szociális szolgáltatás jelent meg a területen. Ennek nagy részét is a Kontúr Egyesület biztosította, melynek munkáját többek között épp az itt élők magárahagyottsága indította el.

Többéves terepi jelenlét és a lakókkal végzett esetmunka tapasztalatai alapján egyértelműen kijelenthetjük, hogy a Hős utcában élés a városi szegregáció összes hátrányát magában hordozza.

Colette Pétonnet (1982) francia városantropológus kellőképp lényegre törően a „büntetett zóna” kifejezést használja a városi szegregátumokkal kapcsolatban, Loïc Wacquant (2007) francia szociológus pedig a lakóhelyi röghöz kötöttség, stigma, térbeli kirekesztettség, hibáztatás, elidegenedés fogalmakkal jellemzi az ott lakókat.

A Kontúr Egyesület hét éve van jelen hetente többször a telepen. Gyermekklubot, közösségi programokat szervez, érdekképviseletet lát el, olykor szociális esetkezelést végez, közösséget fejleszt, s hídként funkcionál az ott élők és az állami szolgáltatók között.

A telepfelszámolás öt éve húzódik, ezalatt az itt lakók és maga a lakóépület egyre mélyebbre süllyedt az anómiás állapotban. Az épület állapotromlása még korábban elkezdődött. (Ennek legbeszédesebb példája az a tábla, mely arra kéri a lakókat, hogy a balesetek megelőzése érdekében minél kevesebbet tartózkodjanak a folyosón.) Sok az üres, tárva-nyitva álló lakás, melyek belövőszobaként, éjszaka bulihelyszínként, „munkásszálló- ként” működnek.

Az önkormányzat többségi tulajdonos a társasházban. Ennek eredményeképp a magántulajdonosok érdekei a legminimálisabb mértékben sem érvényesülnek, sőt, sok döntés kifejezetten az érdekeik ellen születik.

A kerület olyannyira nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy feladta: inkább a telep felszámolását választotta, amelyre 2,1 milliárd forint állami támogatást kapott (Medvegy, 2017). A kerületvezetés koncepció hiányában (telepfelszámolási terv, erőforrások célzott bevonása nélkül) kezdett hozzá a rendezéshez. A megkezdés után két-három évvel – pántlikaként a telepfelszámolás kalapjára – bevontak a projektbe egy helyi, drogprevenciós programok megvalósítását vállaló, szakmai és tudományos körökben erősen megkérdőjelezett tevékenységű civil szervezetet, miközben az adott pillanatban relevánsabb lakhatási és szociális segítséget nyújtó Kontúr Egyesületet ellehetetlenítették. Ezen túl szakmai erőforrásokhoz nem folyamodtak, a kerületi szociális szolgáltató a telepfelszámolásban nem vett és nem vesz részt. A fókuszban a magántulajdonú lakások minél alacsonyabb árú megszerzése és a határozatlan idejű bérleti szerződéssel rendelkezőktől való megszabadulás állt – vagyis nem a lakhatási problémák enyhítése, hanem de facto azok súlyosbítása. Ennek következménye, hogy a magántulajdonosok egy része elköltözött (például önkormányzati bérlőként), másik részük szükségmegoldásokba menekült a kapott csekély, öt- és hatmillió közötti összegből. Azt, hogy a határozatlan idejű bérlőket határozott idejű bérleti szerződéssel költöztessék el, a Kontúr Egyesület akadályozta meg (az Utcajogász Egyesület jogi tanácsadásával), ahogy azt is, hogy a lakók kisemmizése a sajtó, illetve a közvélemény tájékoztatása nélkül történjen.

A lakóközösség – felszámolás megkezdése előtti – társadalma a lakhatási viszonyok szerint leírhatóan is rétegzett, érdekeik ennek mentén fragmentáltak. Ez nehezíti az érdekérvényesítést is. A legfőbb csoportok a tulajdonosok, a szociális bérlakásban élők, az albérlők és a jogcím nélküli („önkényes”) lakáshasználók. Ezek között van átjárás – a csoportok közti migrálás kölcsönhatásban van a szociális helyzet változásával is.

A lakásfenntartási költségek és az állapotromlás leginkább a tulajdonosokat sújtja: a közös költség 2021 júniusáig a vízórával rendelkezők esetében tizennégy-, a többieknél harminckilencezer forint volt – vagyis irreálisan magas, ami nagymértékben terhelte meg a háztartásokat. Eközben a társasház gyakorlatilag semmilyen szolgáltatást nem nyújtott.

A telep felszámolására biztosított reménykeltő összeg, majd az, hogy az önkormányzat felelősei deklarálták, hogy ezt nem a lakókra, köztük a tulajdonosok kártalanítására akarják fordítani, a kisajátítási eljárások elhúzódása, végül megszüntetése nagy bizonytalanságot, kétségbeesést és kiszolgáltatottságot jelentett az itt lakók számára.

Az átköltöztetés egy másik kerületbe, környékre vagy akár településre sok lakó esetében már középtávon is kudarccal terhelt, ha közben nincs szociális szakmai szempontú előkészítés, kísérés. A koncepciótlan felszámolás hatásainak „megjóslásához” nem kell ismerni a legmodernebb irodalmat: az engelsi városszociológiai paradigma értelmében például ha egy közegészségügy által veszélyesnek nyilvánított munkászónát lerombolunk, az a veszélyes körülményeket nem szünteti meg, csak áthelyezi (Smith, 2013). Neil Smith Engelst idézve a jelenség vizsgálatának történelmi perspektívát is ad: „Az eredmény mindenütt ugyanaz, ha mégoly különböző is az indíték: a legbotrányosabb utcák és szűk sikátorok eltűnnek – miközben a burzsoázia önmagát ünnepli ezért a hallatlan sikerért –, máshol azonban nyomban újra keletkeznek, gyakran a közvetlen szomszédságban” (Smith, 2013: 111).

A Hős utca történetének utolsó szakaszában van: a társasház és az önkormányzat régóta nem tartja karban az ingatlant, a magántulajdonosok sem fektetnek már a lakásukba. E szakasz elnyújtása negatív hatással van az ott élők életminőségére, az utca és a környék megítélésére – hogy ez így történhetett, az a döntéshozók megfontolatlanságát és a kétszintű fővárosi önkormányzatiság egyik diszfunkcióját tükrözi. A Hős utca mint Budapest ikonikus szegregátuma a fővárosi önkormányzat álláspontja szerint kőbányai ügy, a helyi önkormányzat állítása szerint pedig a szegregátum felszámolásával előnyben részesítené az ott lakókat más kerületi állampolgárokkal szemben, ráadásul sem intézményrendszere, sem szakértői kapacitása nincs a telepfelszámoláshoz (Rtl.hu, 2022).

A Hős utcai tulajdonosokról részben a terepmunka során szerzett tapasztalatok, részben kérdőíves felmérés alapján pontos információkkal rendelkezünk. Az önkormányzat „telepfelszámolását” a Kontúr Egyesület részben elméleti, részben empirikus alapon kritizálta. 2020 elején a telep pillanatnyi lakottságát negyvenkét kérdőívvel, háztartásról háztartásra felmértük. Jelen tanulmány terjedelmi korlátai nem engedik meg a kutatás feldolgozásának adatokkal prezentált részletezését (és az nem is lenne célszerű). Felmérésünk elsősorban praktikus célokat szolgált akkor – nevezetesen hogy az önkormányzati felelősökben felébresszük az igényt egy valódi, szakmailag megalapozott telepfelszámolásra –, de eredményei alkalmasak arra, hogy a kontextust vázoljuk az olvasó számára.

Következtetéseink a lakókról

Mára a Hős utcában élők nagy hányada magántulajdonos. Egy részük jelentős hátralékokat halmozott fel. Közülük többen eleve lakáshitellel költöztek a házba. S a közvélekedéssel ellentétben a Hős utcában élni „drága” dolog, azaz jelentős költségekkel jár.

A helyi döntéshozók évek óta sugallják, hogy a házban csak a nyerészkedők maradtak. Pedig a többségnek egészen egyszerűen nincs hova mennie. Kiszolgáltatottságuk minket, önkéntes segítőket is napról napra megindít.

A kerület szociális szolgálata félrefordítja a fejét. Az önkormányzat tárgyalási stílusa többeket kétségbe ejtett és ejt. A kisajátítással való folyamatos fenyegetőzés miatt több tulajdonos olyan egzisztenciális szorongást élt meg, hogy végül beleegyeztek a méltánytalanul alacsony összegért (jellemzően öt-hat millió forintért) való eladásba. Az önkormányzat munkatársa megígérte, hogy a későbbiekben segít lakhatást szerezni, de két olyan családot is ismerünk, amely egy ilyen rossz „alku” után albérletbe kényszerült. Pedig a kisajátítás jogintézménye az állampolgárt védi (védte volna) az állammal (vagy az önkormányzattal) szemben.

A két épülettömb elhanyagoltságából eredő költségek is a magántulajdonosokat terhelik a legnagyobb mértékben, ők a hosszan elhúzódó felszámolás legfőbb áldozatai ebben a felemás dzsentrifikációs folyamatban (Wacquant, 2007).

Önkormányzati bérlő mára nem maradt a házban, az ő jelentős részük másik bérlakást kapott (sajnos részben szintén szegregálódó területen). Vannak azonban, akik már az előtt elvesztették a bérleményüket, hogy az önkormányzat megkezdte volna a felszámolást.

Az önkormányzati bérleményüket elveszítő kiköltözők közül is többekkel kapcsolatban áll a Kontúr Egyesület. Az út az eladósodáson keresztül vezetett az önkormányzati bérlői státusztól az albérlői vagy tisztázatlan jogcímű lakáshasználatig. E családok java része mára kiköltözött, sorsuk jellemzően a léthatáron élés.

A lakhatásukat elveszítők helyzete különösen nehéznek mondható a mai Budapesten vagy akár munkalehetőségeket kínáló nagyvárosokban. Egyrészt az albérletpiac még mindig kis méretű, másrészt a szabályozási hiányosságok bizonytalanná és nehezen megfizethetővé teszik a magánbérlést. Országosan az albérlők 53 százaléka küzd megfizetési problémával (Hegedűs–Somogyi, 2018). Az albérletárak emelkedése jóval nagyobb, mint az alsó jövedelmi tized növekedése, azaz mára a budapesti albérletárak meghaladják egy alacsonyabb státuszú család jövedelmét (Habitat, 2018). Az olcsóbb uzsorabérletekből is kieső családokra a zártkertek, egyéni megoldások és a családok átmeneti otthona, azaz az ellátórendszer várhat.

Szót kell ejtenünk az úgynevezett önkényes lakásfoglalókról is. Az elnevezés megtévesztő, hiszen az „önkényesség” aktust feltételez, és olyan képzetünk van a jelenségről, hogy valaki egy üresen álló lakásba kvázi betör, és kénye-kedve szerint magáévá teszi. A sztereotípiák a vidéki szerencselovag-családokról még az épülettömbben is élnek. A valóság ezzel szemben az, hogy e lakók esetében nagyrészt budapesti, sokszor Hős utcai bérlői jogot vesztett családokról van szó, amelyek a tulajdonviszonyok tisztázatlanságát kihasználva tudnak lakhatást szerezni és kvázi fenntartani (valaki több mint tizenöt éve). Számos bizarr konstellációt találtunk, melyek tipizálása előtt mi is tanácstalanul állunk. Jelenleg az uzsorabérlet, illetve a jogosulatlan lakáshasználat munkanévvel illetjük ezt a formát, de ez a „keverék” a következő árnyalatokat foglalja magában:

• Tovább maradás lejárt szociális bérlakásban.
• „Albérlet”, de a főbérlő nem jelenti be az albérlőt, s az fizeti a a rezsit.
• A főbérlő nem jelenti be az albérlőt, és az nem fizeti a rezsit közvetlenül – az elvileg benne van az árban, de bármikor kiderülhet, hogy óriási közműtartozás van.
• Önkormányzati lakás kiadása színlelt élettársi kapcsolattal.
• Ingatlanneppertől bérelt lakás. Az önkormányzat szempontjából önkényesnek tűnik, a lakó viszont fizet valakinek, aki azt ígéri, minden rendben A kilakoltatás egy darabig valamiért elkerülte ezt a formát. (Az ilyen címek egyébként pénzért cserélnek gazdát a VIII., IX. és X. kerületben, de egész biztosan Csepelen, Soroksáron és Pesterzsébeten is.)

A telep felszámolása

Az épület felszámolásán kívül ezt a rétegzett lakócsoportot szerette volna az önkormányzat a területről eltüntetni. A folyamat során a telepen működő önkormányzati szociális intézmények, szervezetek (az önkormányzat közlése szerint) az itt élők mindössze tíz százalékának az életében jelentek meg, de a családok még ezeket is javarészt súlytalannak, lényegtelennek tartják a számukra igazán fontos dolog, a lakáskérdés megoldása szem- pontjából (Török–Mihály, 2019).

Hosszú évek egy helyben toporgása, a türelmüket vesztők és a folyamatos egzisztenciális fenyegetettségérzést rosszul bírók elmenekülése után a Kontúr Egyesület a Magyar Máltai Szeretetszolgálatban talált szövetségest a telepen maradt tulajdonosok sorsának rendezéséhez.

A Máltai Szeretetszolgálat és az MR Közösségi Lakásalap (a továbbiakban: MRKL) a Kontúr Egyesület ösztönzésére, a szakmai szempontból beteljesületlen felszámolási projekt után döntött úgy, hogy belekezd a telep és a telepi lakók helyzetének rendezésébe.

Jelenleg a projekt a nagy motiváció és elköteleződés ellenére is csak az előkészítő szakasz végén, a megvalósulás kezdetén tart, a magántulajdonosok nagyobb arányú kiköltözése egyelőre csak ígéret. De a civil karitatív oldal elköteleződését mutatja, hogy az MRKL az elmúlt időszakban tulajdont szerzett a területen.

A telep felszámolásáról csak éves távlatban beszélhetünk. A terepi munkát a Kontúr Egyesület két és a Református Cigánymisszió egy önkéntese végzi, iroda és helyiség nélkül.

Koncepciót legjobb szándékaink ellenére sem találunk: a „programot” az adott lehetőségek irányítják. A cél a Hős utcai lakók és lakóközösség sorsának rendezése, ehhez a Máltai Szeretetszolgálat anyagi támogatása és az MRKL legolcsóbb lakásai állnak rendelkezésre.

A program indulásakor már egyértelmű volt, hogy a különböző lakhatási státuszok különböző megoldási stratégiákat igényelnek. Terepi tapasztalat és ismeretek azonban egyedül az önkéntesekből álló Kontúr Egyesületnek álltak rendelkezésére.

Bár a megvalósítás első öt hónapjában egy félállású szociális munkást fizettek a szervezetek, a kezdeti nehézségek, dilemmák miatt ő nem tudta érdemben előmozdítani a programot. Ráadásul a felajánlott lakások állapotát, lakhatóságát a két megvalósító szervezet, az MRKL és a Máltai Szeretetszolgálat meglehetősen felülbecsülte.

A szereplők jóindulata ellenére a pontos iránymutatás hiánya és a szervezetlenség jelentős csúszásokat eredményezett. Civil oldalról nézve a Kontúr Egyesület megoldást kínáló partnerei (az MRKL és az MMSZ) mintha a döntéseket, illetve a lakókkal végzett terepi munkát akarták volna megspórolni. Egy irodából próbálják, a legnagyobb jóindulattal, de a terep ismeretének igénye nélkül intézni az ott lakók ügyeit – ismeretek hiányában nem érezve sürgetőnek a megoldást.

A Máltai Szeretetszolgálattal és az MRKL-lel megkezdett „program” elindulásakor a „tulajdonért tulajdon” elvet fektettük le, és hogy semmiképpen ne kerüljenek rosszabb helyzetbe az ott lakók, mint a programba való belépés előtt voltak. Jelenleg összesen körülbelül hatvan magántulajdonos található a Hős utcában, közülük nagyjából húsz család lakik ott.

A Hős utcai megoldások központi program híján, a kerületi szociális szolgálatok távolmaradásával, egyéni diszkrecionális döntések mentén születnek, nagy adminisztrációval, melyek folyamatos szociális munkát igényelnének. Ez így szükségképpen hagy maga után szakmai kívánnivalókat, átláthatatlanságával növeli a kiszolgáltatottságot, de a lakók (és így a Kontúr Egyesület) számára más megoldás nem kínálkozott.

Mindez szükségképp konfliktusokhoz vezet, melyek fő forrása, avagy az együttműködés egyik fő akadálya, hogy egy városi szegregátum felszámolása feltételeinek megteremtésére a helyi és az országos politikai döntéshozók lehetnének képesek, de ők ezt nem teszik meg. A jelenleg alakuló megoldásban viszont nem tisztázott, kiforratlan a megvalósító szervezetek szerepe és lehetősége. Így azonban a hamis ígéretek és a bizonytalanság növekedésének áldozatai továbbra is az amúgy már bűnbaknak kikiáltott, traumatizált lakók (Origo, 2018).

A nem tulajdonos ott élők számára egyelőre nem látható a megoldás. Pedig ha a Hős utcát lebontják, nekik is menniük kell valahova. Egy részük hosszú ideje nem teljesíti (mert nincs rá lehetősége) azokat az anyagi és adminisztratív elvárásokat, amelyek a lakásban élés alapvető feltételei. A bizonytalanság, a hamis illúziók, a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség jelentősen megviseli a családok életét. Esetükben szinte lehetetlenné vált a városi lakóközösségbe való vissza-, illetve beilleszkedés, többen viszont megfizethető bérlemény esetében, kellő segítséggel átlagos kőbányai polgárokká tudnának válni. Részükre valamifajta komplex lakhatási program jelentené a fenntartható megoldást.

Ez idáig Budapesten két hasonló program zajlott, a Corvin-projekt és a „Dzsumbuj” felszámolása. Mindkettőnél a helyi családsegítő központ munkatársaira épült a szociális segítségnyújtás. Mivel a szociális munkát az erre forrással és infrastruktúrával rendelkező helyi önkormányzat Kőbányán nem akarja és nem is érzi szükségesnek nyújtani, erre egy önkéntes szervezet vállalkozott, mely azonban még egy helyiséggel sem rendelkezik. A Máltai Szeretetszolgálatnak és az MRKL-nek nincs helyismerete, és nem is vállalkozott szociális munkára a területen. Ahhoz, hogy mégis egy szociális szakmailag elfogadható, a szociális munka értékeinek talaján álló telepfelszámolás valósulhasson meg, koncepcionálisabb és kiszámíthatóbb együttműködésre (lett) volna szükség.

A Dzsumbuj felszámolásában szociális szakértőként közreműködő Kecskés Évával és Vajda Zsolttal általunk készített, nem publikált szakértői strukturált interjúkból leszűrhető tanulságok segítenek körvonalazni, hogyan hatékony nekilátni egy szegregátum felszámolásának:

• A IX. kerület a tömbrehabilitációt megelőző években nem bánt nagyvonalúan a lakásállományával, később azonban, a rehabilitáció folyamán ez megváltozott, sőt, még lakásokat is vásárolt (önerőből) más kerületekben a kiköltöztetett lakók számára.
• Azok a lakók (a többség), akik nem szegregáltan tudtak bérlakás-kiutalással új helyre költözni, nem hoztak létre újabb zárványt, kvázi sikeresen
• Azok a családok, amelyek a lakás helyett a pénzt választották, kevesebb mint egy év alatt ismét bizonytalan lakhatással, otthontalansággal szembesültek, és a léthatáron élésük miatt a kerületi szolgálat segítségét kérték.
• A kerület lakóközösségeire nem hatott negatívan a szegregátum „szétköltöztetése”.

A Hős utca esetében elkötelezett civilek pótolják a széles körű helyi politikai összefogást, próbálják helyettesíteni annak funkcióit. Egy otthon birtokba vétele (adminisztrációval, felújítással) komplex támogatói tervet, szociális esetmunkát, képessé tevést igényelne (Kovács, 2014). Ahogy a Dzsumbuj példája mutatja, ez vezet a sikeres felszámoláshoz. Mivel a Hős utcában a terepi munkát jelenleg három önkéntes végzi szűkös időkerettel, nyilvánvalóan lehetetlen egy ilyen komplex program megvalósítása mindenfajta külső támogatás nélkül. Márpedig a tárgyi feltételek egy részének biztosításán túl külső támogatás, komplex program továbbra sincs.

Nemcsak a feladat nagysága, hanem az esetkezelés módszertani sajátosságai is indokolttá tennék, hogy bármely magát felelősnek tartó stakeholder egy dedikált csapatot foglalkoztasson a területen.

Így könnyebben érvényesíthetővé válna az az elv, hogy ne csak kártérítésről, a hátrányokért kapott kompenzációról, hanem jobb (minőségibb) lakhatási lehetőség biztosításáról legyen szó – ami egy szakmailag megalapozott telepfelszámolás esetén magától értetődő volna.

Egy dedikált csapattal szintén érvényesülhetne a bizalom, amely itt mára a „szokásosnál” is fontosabb kulcstényezővé vált: a lakók megannyi ígéreten és reményen vannak túl. A telepet célzó támogatások helyi szinten nem éreztették hatásukat, ez rövid és hosszú távon is apátiát okozott. Szakmai meggyőződésem, hogy a program sikere és gyorsasága a terepi munkán, illetve a szereplők együttműködésén múlik. A célzott program még képlékeny, de komplex módon akár választ is adhatna a telepet érintő krízis- helyzetre.

Összességében és a civil segítők szempontjait előtérbe helyezve elmondhatjuk, hogy az önkéntes szociális munkások és az állam által támogatott karitatív szervezetek együttműködése elsősorban a célok és a módszerek miatt ütközik számos nehézségbe. A szociális igazságosságért küzdő terepi önkéntesek célja a jobbítás és a jelenlegi hátrányok mérséklése, míg a stakeholderek tevékenységét koncepció hiányában a menedzserizmus (Fenton, 2014) hatja át, mely piaci logikát a rájuk bízott lakásvagyonnal való jó gazdálkodás igénye magyarázza. Ebben a tekintetben számos konstrukció a piaci logikát követve ugyan jónak mondható, a háttértörténet és a képviselt lakók szempontjából viszont elfogadhatatlan. Itt elsősorban a tulajdonért bérlakás konstrukcióra gondolok. Határozott álláspontom, hogy egy városrész, lakóterület nem kizárólag épületek egysége, hanem a benne lakókkal része a város társadalmi szövedékének (Tomay, 2006). Ezen állítás igaz lehet bármilyen településszerkezetre (a vidéki szegregátumokra is), ezért a beavatkozás nem történhet meg a piaci logika priorizálásával.

A felszámolás a lakók megnyerésével, a terepi munkára támaszkodva, a szociális és a közösségi munka elméleti tudásával, tapasztalataival és a helyzet empirikus vizsgálata nyomán felépített terv szerint érhet el valódi és a helyzetet jobbító sikereket. (Különösen fontos lenne ez a közvélemény által jól látható fővárosban – épp azért, hogy ne alakulhasson ki az a tévképzet, hogy „lakók elüldözése plusz házak lerombolása egyenlő telepfelszámolás”.) Amíg mindez nem áll rendelkezésre, addig – némi sarkítással kifejezve – az emberi méltóságot és szociális igazságot zászlóra tűző aktivisták és a vagyonnal jól gazdálkodó, a piaci logikát követő MRKL mint a saját érdekét hangsúlyozó stakeholder „húzd meg, ereszd meg” harca marad, amelyben nincs döntéshozó entitás (amely a Máltai Szeretetszolgálat lehetett volna), mely mindkét fél számára egyidejűleg deklarálja a célt. Ez így lépésről lépésre növeli a lakók kiszolgáltatottságát, illetve a dzsentrifikációs folyamatok során törvényszerűen megjelenő spekulánsok számát (Smith, 1979), sőt, személyes véleményem szerint kifejezetten helyzetbe hozza őket.

Bármilyen lelkesedéssel vágott is bele a Kontúr Egyesület a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és az MRKL által kínált megoldásba, önkénteseink majd egy év elteltével ugyanarra a megállapításra jutottak, amelyre már korábban is: komplex szakmai program nélkül egy ilyen telepfelszámolás nem vagy csak mérsékelt sikerrel valósítható meg. A szakmai tudás a jelen lévő önkéntesek esetében megvan – de a kapacitások és a keretek tisztázatlansága a dolog természetéből fakadóan határt szab a sikernek.