Absztrakt

A tanulmány a települési felzárkózási folyamatok sikerességének feltételeit vizsgálja, különös tekintettel az inkluzív önkormányzati működés szerepére szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepüléseken. A 2017 és 2023 között végzett kutatás tizenkét település komplex elemzésére épült, kvantitatív és kvalitatív módszereket ötvözve. Kutatótársaimmal két kísérleti eszközt dolgoztunk ki: a Teljes Kockázati Indexet (TRI) a fejlesztési beavatkozások kockázatainak előzetes értékelésére* és a Felzárkózási Települési Indexet (CSI) a társadalmi-gazdasági előrehaladás mérésére. Integrált alkalmazásuk („kockázatos ketchup index”) a nemzetközi szociális kockázati indexek elemeit ötvözi a hazai sajátosságokkal. Az eredmények alátámasztották a TRI prediktív képességét és az inkluzív működés meghatározó szerepét, ugyanakkor arra utalnak, hogy ez utóbbi szükséges, de nem elégséges feltétele a pozitív fejlődési pályának.

Kulcsszavak: inkluzív önkormányzat, települési felzárkózás, szegregáció, kockázati index, társadalmi integráció

DOI: 10.56699/MT.2026.2.4

Kutató- és fejlesztőcsoportok tagjaként több mint másfél évtizede foglalkozom vidéki települések szocioökonómiai felmérésével, helyzetelemzésével és fejlesztési tervezésével. Közösségfejlesztők tanítványaként – hajdani mestereim, közülük különösen Beke Pál és Balázsi Károly mellett – természetesnek tűnt, hogy egy település erőforrásrendszerét, helyzetét és esélyeit a helyi közösség kulcsszereplőinek meglátásai, kapcsolatrendszere és dinamikája irányából, a bevonás és bevonódás személyes közegéből vizsgáljam. A jelen tanulmány ennek a megközelítésnek a tükrében a települési vezetés és a fejlesztéspolitika szemszögéből közelít a felzárkózási folyamatokhoz: a társadalmi integráció minőségének és az inkluzív önkormányzati működésnek a települési sikerességgel való összefüggéseit vizsgálja szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepüléseken.

A vonatkozó kutatások és a gyakorlati tapasztalatok alapján evidenciának tűnik a korreláció az inkluzív-integratív önkormányzás és a települési sikeresség között. Mégis azt látjuk, hogy a magyar vidék talán legjelentősebb versenyhátránya az együtt nem működésből, a társadalmi és gazdasági integráció hiányából adódó széttagoltság. Az integrációs deficit megakadályozza azoknak az értékteremtő szociális és gazdasági együttműködéseknek, horizontális és vertikális értékláncoknak a kialakulását, amelyek a lokális és mikrorégiós szintű prosperitáshoz, végső soron a fenntartható fejlődési pályára álláshoz szükségesek lennének.

A tanulmány egy 2017 és 2023 között végzett, tizenkét szegregált élethelyzetű kistelepülést felölelő kutatás eredményeit mutatja be. A munka során két kísérleti módszertani eszközt dolgoztunk ki: a Teljes Kockázati Indexet (Total Risk Index, TRI) a felzárkózási beavatkozások kockázati környezetének előzetes értékelésére, valamint a Felzárkózási Települési Indexet (Catching-up Settlement Index, CSI) a települések társadalmi-gazdasági előrehaladásának mérésére. A két eszköz integrált alkalmazásának koncepcióját – amelyre a definíciók játékos kombinációja nyomán a „kockázatos ketchup index” elnevezést használjuk – az a meggyőződés motiválta, hogy a felzárkózási folyamatok értékelése nem választható el a beavatkozási környezet kockázatainak számbavételétől.

A tanulmány először az elméleti kereteket vázolja fel, majd a kutatási kérdések és a módszertani apparátus ismertetése után a kísérleti indexek alkalmazásának eredményeit mutatja be, végül a módszertani tanulságokat és a szakpolitikai következtetéseket fogalmazza meg.

ELMÉLETI KERETEK: SIKERESSÉG, INKLÚZIÓ ÉS PERIFÉRIA

A közigazgatás és a társadalom viszonyának kérdése a magyar közigazgatás-tudomány születésétől jelen van. Magyary Zoltán Magyar közigazgatásának nyitómondata – „Ez a mű a közigazgatástudomány válságos korszakában jött létre, amikor a régi minták már elavultak, új pedig még nincs” (Magyary, 1942: V) – különös párhuzamot mutat napjaink társadalompolitikai kihívásaival. Magyary explicit módon nem használta az inkluzív önkormányzati magatartás kifejezést, implicite azonban már erre a koncepcióra utalt, amikor az önkormányzatot olyan közegként határozta meg, amely a közigazgatás és az emberek állandó rugalmasságát biztosítja (Magyary, 1942: 119). Értelmezésében a közigazgatás sikerességének kulcsindikátora, hogy mennyire képes kielégíteni a társadalmi igényeket, és elérni a társadalmi szereplőkkel együttműködésben megfogalmazott célokat. Az „egyenrangú, de nem egyforma” egységek együttműködéseként definiált integráció fogalma (Magyary, 1942: 126) a modern inkluzív önkormányzati modellekkel mutat rokonságot: a diverzitás és az inklúzió nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak.

A települési sikeresség és a versenyképesség összefüggéseit a regionális tudomány felől közelítve Lengyel Imre piramismodellje átfogó keretet nyújt az elemzéshez (Lengyel, 2000). A modell három szintje – alapkategóriák, alaptényezők, sikerességi faktorok – rámutat, hogy a versenyképesség nem pusztán gazdasági teljesítmény kérdése: a társadalmi kohézió, a humántőke minősége és az intézményi környezet egyaránt meghatározó szerepet játszik. Enyedi György „sikeres város”-koncepciója (Enyedi, 1997) tíz jellemzőt azonosít, közöttük a gazdasági szerkezetváltásra való képességet, az erős középosztályt és – bennfoglaltan az inkluzív fejlesztés gondolatát tartalmazva – a konfliktusok kezelésének képességét. A centrum-periféria viszonyrendszerben az innováció és a versenyképesség elemei sajátos mintázatok szerint áramlanak: a periféria függése a centrumtól az innovációs lehetőségek elérésének feltétele, ugyanakkor a helyi szükségletek ismerete és az erőforrások aktivizálása helyi autonómiát kíván (Szarvák, 2022).

A vidéki sikeresség értelmezése a periferikus kistelepülések kontextusában sajátos kihívásokat vet fel. A hátrányos helyzetű települések esetében a siker nem a verseny-képesség klasszikus mutatóiban mérhető: gyakran a közösség fennmaradását, az életminőség javulását, a leszakadás mérséklődését jelenti (Lukács, 2010). A sikertényezők azonosítása is más szemléletet kíván. Bódi Ferenc és Bőhm Antal kiterjedt vizsgálatai (Bódi–Bőhm, 2000) a sikeres polgármester, a támogató véleményformáló réteg, a tudatos településismeret és a közösségi identitás fontosságát hangsúlyozták – olyan „puha” tényezőket, amelyek a szegregált kistelepüléseken különösen felértékelődnek. Az aprófalvak gazdasági megújulásának lehetőségeit vizsgálva G. Fekete Éva „gazdaságos” és

„gazdaságtalan” típusokat különböztet meg (G. Fekete, 2013): az utóbbi kategória gettósodó, elöregedő falvai jól mutatják, hogy a strukturális hátrányok milyen mértékben korlátozhatják a fejlődést. Szörényiné Kukorelli Irén és munkatársai a látható (infrastrukturális, gazdasági tőke) és a kevésbé látható (társadalmi, kulturális tőke) tényezők komplex rendszerét azonosítják, kiemelve a „puha” tényezők – helyi identitás, közösségi összefogás – meghatározó szerepét a hátrányos helyzetű térségekben (Szörényiné Kukorelli, 2016). Virág Tünde a gettósodott falvak sajátos dinamikájára hívja fel a figyelmet: a korábban működő boldogulási stratégiák egyre szűkülő lehetőségei, a strukturális hátrányok és a többségi társadalom kirekesztő magatartása együttesen korlátozzák a felzárkózás esélyeit (Virág, 2010).

Az inkluzív önkormányzati működés fogalma a fenti elméleti szálakat köti össze. A társadalmi tőke elmélete (Coleman, 1988; Putnam, 2000) és a rezilienciakutatások (Simmie–Martin, 2009) olyan kereteket nyújtanak, amelyek segítségével értelmezhető, hogy az inkluzív gyakorlatok hogyan járulnak hozzá egy település adaptációs képességéhez. Az inkluzív önkormányzati magatartás – amelyet egy korábbi munkánkban is tárgyaltunk (Ditzendy, 2012) – a társadalom minden rétegét bevonja a fejlődési folyamatba; a szegregált kistelepüléseken a versenyképesség nem növelhető a társadalmi kohézió erősítése és az inkluzív stratégiák alkalmazása nélkül. Az önkormányzatok kulcsszerepe, hogy képesek olyan helyi politikákat kezdeményezni, amelyek a gazdasági teljesítmény javítását és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését egyidejűleg célozzák (Brezzi et al., 2016).

A fent áttekintett irodalmi szálak – Magyary közigazgatás-felfogása, a regionális versenyképességi modellek (Lengyel, Enyedi), a vidéki periféria sajátos sikertényezőit feltáró munkák (Bódi–Bőhm, G. Fekete, Szörényiné Kukorelli, Virág), valamint a társadalmi tőke és a reziliencia elméleti kerete (Coleman, Putnam, Simmie–Martin) – közös konklúziójaként a jelen tanulmány keretében az inkluzív önkormányzati működést olyan helyi vezetési és intézményi gyakorlatként értelmezzük, amelyben a települési döntéshozatal és a fejlesztési folyamatok minden helyi társadalmi csoport – különösen a hátrányos helyzetűek és a szegregált közösségek – igényeinek figyelembevételével és érdemi részvételével zajlanak, az érintettek tapasztalatait és tudását mind a helyzetértelmezésbe, mind a beavatkozások tervezésébe és megvalósításába beépítve. Az így értelmezett inkluzív működés nem öncél, hanem eszköz: olyan eljárási és kapcsolati keret, amelynek funkciója a helyi társadalom kohéziójának, adaptációs képességének az erősítése. A működésmód empirikus vizsgálatának dimenzióit – a döntéshozatali nyitottságot, a partneri kapcsolati hálót, a marginalizált és a többségi csoportok közötti interakciókat, valamint a vezetői elkötelezettséget – a módszertani fejezetben részletezzük.

Szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepüléseken e működésmódnak különös jelentősége van: a strukturális hátrányok és a „puha” tényezők együttes hatása itt fokozottan érvényesül, a helyi társadalom rétegeinek bevonása nélkül a fejlesztési beavatkozások hatékonysága a tapasztalatok szerint jelentősen korlátozott.

A periferikus helyzet többdimenziós jelenség, amelynek megragadása komplex mutatórendszert igényel (Kovách, 2022). A leszakadó települések mintegy negyedénél-ötödénél a városok gazdaságától és társadalmától való távolság mértéke ma nagyobb, mint bármikor a 20. században volt, az integrációs esélyek pedig rendkívül korlátozottak. Tanulmányomban erre a társadalmi és területi valóságra keresek módszertani választ.

A TANULMÁNY KUTATÁSI KÉRDÉSEI

A tanulmány középpontjában az inkluzív önkormányzati magatartás és a települési sikeresség összefüggéseinek vizsgálata áll, szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepülések kontextusában. A szakirodalom által azonosított sikertényezők sorában egyre hangsúlyosabban jelenik meg a társadalmi kohézió és az inkluzív működés szerepe (Enyedi, 1997; Lengyel, 2000; Bódi–Bőhm, 2000). A szegregált élethelyzetű településeken ez a dimenzió sajátos jelentőséget nyer: az integráció és az inklúzió nemcsak következménye, hanem feltétele is lehet a felzárkózási folyamatok sikerének.

A kutatás három egymásra épülő kérdésre keresi a választ:

K1: Hogyan mérhetők fel megelőzően a komplex felzárkózási beavatkozásba vont települések fejlesztési kockázatai, és hogyan korrelálnak középtávon a kockázatelemzés tényezői a fejlesztési eredményekkel?

K2: Hogyan mérhető a társadalmi-gazdasági előrehaladás, a perifériahelyzetből történő elmozdulás a marginalizálódott kistelepülések körében?

K3: Milyen összefüggések mutathatók ki a vizsgált települések inklúziós sajátosságai és települési sikerességük között?

A kérdések megválaszolásához két kísérleti mérőeszköz kidolgozására vállalkoztunk. A Teljes Kockázati Index (Total Risk Index, TRI) a felzárkózási beavatkozások kockázati környezetének előzetes értékelését szolgálja; a Felzárkózási Települési Index (Catching-up Settlement Index, CSI) a települések társadalmi-gazdasági előrehaladásának többdimenziós mérésére alkalmas. A két eszköz integrált alkalmazásának koncepcióját – amelyre a definíciók játékos kombinációjaként a „kockázatos ketchup index” elnevezést használjuk – az a meggyőződés motiválta, hogy a felzárkózási folyamatok értékelése nem választható el a beavatkozási környezet kockázatainak számbavételétől. A harmadik kutatási kérdés kontextusához fontos vonatkozási pont a Belügyminisztérium Önkormányzati Fejlesztések Figyelemmel Kísérése II. (ÖFFK II.) kutatási programja (Illési et al., 2019), amely a települések széles körében végzett vizsgálata alapján az inkluzív önkormányzati magatartást a települési sikeresség elégséges, bár nem szükséges feltételeként azonosította. Kutatásunkban arra kerestünk választ, hogy ez az összefüggés hogyan érvényesül a szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepülések sajátos kontextusában – amelyben nem a versenyképesség klasszikus mutatói, hanem a felzárkózási folyamatok eredményessége, illetve a perifériahelyzetből való pozitív elmozdulás tekinthető a releváns mércének. A TRI és CSI eszközeivel, longitudinális perspektívában arra vállalkoztunk, hogy az ÖFFK II. kutatás által feltárt összefüggést ebben a specifikus környezetben vizsgáljuk.

A kutatási kérdések megválaszolásához alkalmazott módszertani apparátust a következő fejezetben ismertetjük.

A KUTATÁS MÓDSZERTANA

A kutatás felépítése és a minta

A 2017 és 2023 között végzett kutatás több egymásra épülő szakaszban valósult meg. Az előkészítő szakaszban (2017) széles körű irodalmi, dokumentum- és jogszabály-elemzés mellett jó gyakorlatokat gyűjtöttünk és rendszereztünk a felzárkózási célú helyi társadalmi innovációk területén, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósággal (SZGYF) és partnereivel együttműködve. 2017–2018-ban kérdőíves felmérést végeztünk a települések komplex beavatkozási projektjeinek felelős vezetői körében, majd 2018-ban átfogó helyszíni kutatómunka keretében vizsgáltuk a kiválasztott tizenkét település helyzetét (1. ábra). A terepi munka során minden településen terepi bejárást és dokumemtumelemzést végeztünk, stakeholderinterjúkat készítettünk, valamint fókuszcsoportos műhelytalálkozókat tartottunk, amelyekből szociografikus leírások, SWOT-elemzések, együttműködési-partneri hálórajzok, problématérképek és kockázatelemzések születtek. 2018–2019-ben dolgoztuk ki a Teljes Kockázati Index (TRI) kísérleti modelljét, 2023-ban pedig a Felzárkózási Települési Indexet (CSI), amelynek segítségével idősoros elemzést készítettem a települések fejlődési dinamikájáról.

1. ábra: A vizsgált települések elhelyezkedése (saját szerkesztés)

A kutatás mintáját a „Szegregált élethelyzetek felszámolása komplex programokkal” című pályázati programokra (EFOP-1.6.2-16, EFOP-2.4.1-16) benyújtott százhuszonhárom pályázat alapsokaságából képeztük. Kvótás mintavétellel ötvennégy településre kiterjedő kérdőíves felmérést végeztünk, majd a válaszok feldolgozása és a települési profilok elkészítése alapján tizenkét települést választottunk ki terepi mélyelemzésre. A kiválasztásnál a területi lefedettség maximalizálására törekedtünk: a települések hét megyében (Baranya, Bács-Kiskun, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg) helyezkednek el. Az északkelet- és délnyugat-magyarországi települések felülreprezentáltságát a településszerkezeti és szociális adottságok indokol-ták: a községi szegregátumok ezekben a térségekben koncentrálódnak. A vizsgált települések szinte kivétel nélkül a jogszabályok által meghatározott kedvezményezett települések kategóriájába tartoznak.

Fontos hangsúlyozni, hogy a vizsgálat nem a szegregált kistelepülések egészéről fogalmaz meg általános érvényű megállapításokat, hanem egy meghatározott fejlesztéspolitikai programkörbe – a komplex telepprogramba – belépett, sajátos kontextusú településcsoportról. A minta szelekciós sajátossága, hogy kizárólag olyan települések kerültek bele, amelyek pályázatot nyújtottak be a szegregált élethelyzetek felszámolását célzó programra, ami önmagában is bizonyos szintű intézményi kapacitást és fejlesztési szándékot feltételez. Az eredmények értelmezésénél ezt a kontextust figyelembe kell venni.

Inkluzív önkormányzati működés

Az inkluzív önkormányzati működés vizsgálatához a terepi feltárás során négy dimenziót alkalmaztunk: (1) a települési döntéshozatal nyitottságát és a helyi szereplők bevonásának gyakorlatát; (2) az intézményi és szervezeti együttműködések kiterjedtségét és minőségét, amelyet a partneri kapcsolati hálók elemzésével vizsgáltunk; (3) a szegregált közösségek és a szélesebb települési társadalom közötti interakciók jellegét és intenzitását; (4) a helyi vezetés szemléletét és elkötelezettségét a társadalmi kohézió erősítése iránt. E dimenziók nem önálló, számszerűsített indikátorokként, hanem a kvalitatív terepi elemzés szempontrendszereként működtek, amelyre a települések inklúziós jellemzőinek összehasonlító értékelése épült.

A Teljes Kockázati Index (TRI)

A kockázatelemzési módszertan kidolgozásánál a nemzetközi gyakorlatban elsősorban az egészségügyi, szociális és katasztrófavédelmi stratégiák kockázatelemzése terén alkalmazott SRI/SVI- (Social Risk/Vulnerability Index) típusú megközelítésekből indultunk ki (Moret, 2014; De Pascale, 2023). A társadalompolitika területén alkalmazott kockázati-sebezhetőségi metrika hazai szakirodalma és gyakorlata ehhez képest szerény, ugyanakkor a társadalmi-gazdasági problémák koncentrációjának a közösségi beavatkozások hatékonyságára gyakorolt hatását több meghatározó hazai munka is tárgyalja (Enyedi–Tamási, 2001; Ferge, 2006; Koós, 2015; Szarvák, 2022).

A kockázatelemzés során egységes, strukturált szempontrendszert alkalmaztunk. A terepi feltárás eredményeire támaszkodva minden településen azonos módszertani keretben azonosítottuk azokat a tényezőket, amelyek a fejlesztési tervek megvalósulását veszélyeztetik. A módszertan az európai uniós humánfejlesztési projektek bevett kockázatelemzési gyakorlatára épül (Ex Ante, 2007), amelyet a települési felzárkózási beavatkozások sajátosságainak megfelelően adaptáltunk, illetve fejlesztettünk tovább.

Településenként az öt legnagyobb hatású, illetve bekövetkezési esélyű kockázati tényezőt választottuk ki. A bekövetkezés valószínűségét (P) és a várható hatás mértékét

(H) mindegyik esetében ötfokozatú skálán becsültük meg, amelyen a hatás értékelése az érintettek körének kiterjedését és a hatás erősségét együttesen veszi figyelembe. A becs-léseket a kutatócsoport tagjai végezték a települési vezetőkkel, a projektmenedzsmenttel és a területen dolgozó szakértőkkel folytatott strukturált konzultációk alapján. A kockázatok azonosításában és értékelésében a helyi szereplők tapasztalati tudása és a kutatók elemzési keretrendszere együttesen érvényesült, ami a módszer erőssége – a helyi kontextus mélyebb megértését biztosítja –, ugyanakkor korlátja is, amennyiben az eredmények összehasonlíthatósága a szubjektív elemek miatt korlátozott.

Az egyes kockázati indexek (RI) a valószínűség és a hatás szorzataként adódnak:

A település teljes kockázati indexe (TRI) az öt legfontosabb kockázati tényező indexeinek mértani középértéke:

A mértani közép alkalmazása biztosítja, hogy egyetlen kiugróan magas kockázati tényező ne torzítsa aránytalanul az összképet, ugyanakkor érzékenyen jelezze, ha több dimenzióban is problémás a helyzet.

A Felzárkózási Települési Index (CSI)

A települések társadalmi-gazdasági előrehaladásának mérésére kidolgozott kísérleti CSI-modellhez a KSH, az Országos Területfejlesztési és Területrendezési Információs Rendszer (TeIR), az SZGYF, a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság (TEF) és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Felzárkózó Települések programjának (FETE) adatait használtuk. A mutatók kiválasztásának szempontja volt, hogy a 2017 és 2023 közötti vizsgálati időszakra rendelkezésre álljanak; hiányzó éves adatpont esetén a legközelebbi elérhető adatot alkalmaztuk. Az adatpótlás elsősorban a Covid–19-járvány által érintett 2020–2021-es időszakban volt szükséges, amelynél több mutató átmenetileg torzult. Mivel a járványhatás a vizsgált települések mindegyikét érintette, a relatív összehasonlítást kevésbé torzítja, mint az abszolút értékek értelmezését. Ennek ellenére az idősor egyes pontjain – különösen a foglalkoztatási és köznevelési mutatóknál – óvatossággal kell kezelni az adatokat.

Az indikátorrendszer összeállításánál a Magyar Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia, a helyi esélyegyenlőségi programok (HEP) módszertana, a komplex telepprogramok és felzárkózási intézkedések értékelési rendszerei szolgáltak referenciaként. Az így kiválasztott mutatókat hét tematikus dimenzióba rendeztük: (1) népesség és népmozgalom;

(2) gazdaság, foglalkoztatottság és jövedelem; (3) lakások és lakhatás; (4) köznevelés és kultúra; (5) egészségügy, szociálpolitika és gyermekvédelem; (6) infrastruktúra; (7) életminőség. Az összehasonlíthatóság érdekében az indikátorokat az Egyensúly Intézet által kidolgozott Településindex standardizálási módszerével (Egyensúly Intézet, 2024) egységes

0 és 100 közötti skálára konvertáltuk. A normalizálás iránya az adott mutató jellegéhez igazodik: ahol a magasabb érték kedvezőbb (például foglalkoztatottság), ott X = (x − Min)

/ (Max − Min) × 100, ahol az alacsonyabb érték a kedvezőbb (például munkanélküliségi ráta), ott X = (x − Max) / (Min − Max) × 100. A tartományként minden esetben a teljes vizsgált települési kör adatait használtuk, így a bázis- (2017) és aktuális (2023) értékek nemcsak a települések relatív pozícióját, hanem az egymáshoz viszonyított elmozdulásokat is tükrözik. Fontos megjegyezni, hogy a min-max. normalizálás a vizsgált települési kör belső viszonyrendszerében értelmezi az eredményeket. Az index ezáltal a mintán belüli relatív összehasonlításra alkalmas, külső összevethetősége – például más településcsoportokkal vagy országos átlagokkal – azonban korlátozott.

A standardizált értékeket háromfokozatú súlyozással differenciáltuk: kiemelt jelentőségű indikátorok (1-es szorzó), közepesen fontos mutatók (⅔-os szorzó) és kiegészítő jellegű indikátorok (⅓-os szorzó). A végső települési pontszámot a súlyozott értékek mértani átlaga adja. A mértani közép alkalmazása mellett szól, hogy érzékenyebb az extrém értékekre, mint a számtani átlag, így pontosabban jelzi a fejlesztési szükségleteket és az egyenlőtlen fejlődési mintázatokat.

A hét dimenzió mentén végzett értékelés lehetővé teszi, hogy a települések helyzetét és fejlődését ne csupán egyetlen aggregált mutatóval, hanem dimenzióspecifikusan is vizsgáljuk, elősegítve a célzott fejlesztési szükségletek azonosítását.

EREDMÉNYEK

A TRI kockázati klaszterek és a fejlődési dinamika összefüggései

A TRI-értékek alapján a vizsgált tizenkét település három klaszterbe sorolható. A magas kockázatú csoportba (TRI > 15,5) Vizsoly (17,0), Tiszakarád (16,8), Hernádpetri (16,4) és Katymár (15,7) tartozik. A közepes kockázatú sávban (TRI 13,5–15,5) Tiszanána (14,7), Kisléta (14,3), Ötvöskónyi (13,8) és Kaposmérő (13,7) helyezkedik el. Az alacsonyabb kockázatú kategóriát (TRI < 12) Gilvánfa (11,9), Szirák (11,9), Piricse (11,5) és Besenyőd (11,2) alkotja (2. ábra).

A 2017 és 2023 közötti CSI-változásokat a TRI-klaszterekkel összevetve markáns mintázat rajzolódik ki. Az alacsony kockázatú települések körében találjuk a legdinamikusabb fejlődést: Besenyőd CSI-je 16,90-ról 23,26 pontra emelkedett (+6,36), ami a vizsgált települések között a legnagyobb pozitív változás. Gilvánfa a legalacsonyabb kiinduló CSI-értékről (9,69) kezdve 14,65 pontra javított (+4,96). A közepes kockázatú csoportban mérsékeltebb, de pozitív elmozdulás tapasztalható. A magas kockázatú klaszter heterogénebb képet mutat: míg Katymár az egyetlen település, ahol összességében romlottak a mutatók (–3,23), addig Hernádpetri a magas kockázati besorolás ellenére az első negyedbe tartozó CSI-növekedést ért el (+4,09) (1. táblázat).

2. ábra: Teljes kockázati index (TRI) a vizsgált településeken (saját számítás és ábra)

1. táblázat: A vizsgált települések TRI- és CSI-értékeinek összefoglaló adatai (saját szerkesztés)

A TRI- és a CSI-változás közötti korreláció a vizsgált mintában erős, de nem determinisztikus. A kockázatelemzési modell figyelemre méltó előrejelző képességre utaló eredményeket mutatott, ugyanakkor az eltérő mintázatok arra utalnak, hogy a kockázati környezet mellett a települési reziliencia, a vezetői kompetenciák és a partneri hálózatok minősége is meghatározó szerepet játszik.

Jellegzetes fejlődési pályák – az eredmények a kutatási kérdések tükrében

Az eredmények értelmezéséhez négy település kontrasztja különösen tanulságos.

Besenyőd és Gilvánfa az alacsony kockázatú klaszterből egyaránt kiemelkedő fejlődést mutat, de eltérő kiindulópontról. Besenyőd a legalacsonyabb TRI (11,2) mellett a legnagyobb CSI-növekedést produkálta, ami a köznevelési (+13,82 pont) és lakhatási (+12,66 pont) dimenzióban volt a legerősebb. Gilvánfa a mintában a legalacsonyabb CSI-ről indult, mégis a második legmagasabb növekedést érte el, különösen a gazdasági dimenzióban (+14,63 pont) – ami a vizsgált települések között a legnagyobb javulás ezen a területen. A két település közös vonása az erős közösségi kohézió, a következetes helyi vezetés és a térségi centrum erőforrásai felé nyitott kiterjedt partneri hálózat. Fejlődésük a K1 kutatási kérdés szempontjából azt mutatja, hogy az alacsony kockázati szint valóban nagyobb fejlődési potenciált jelezhet előre, ugyanakkor a fejlődés konkrét iránya és üteme a helyi adottságoktól és az inklúziós sajátosságoktól függ (K3).

Katymár az egyetlen település, ahol a vizsgált időszakban összességében romlottak a mutatók. A 2018-as magas TRI-érték (15,7) előrevetítette a negatív fejlődési pályát. A központi problémaként azonosított elöregedés és elvándorlás tovább súlyosbodott (népmozgalom: –9,06 pont), az életminőség területén bekövetkezett visszaesés (–24,83 pont) a társadalmi kohézió gyengülését jelzi. A roma nemzetiségi önkormányzat megszűnése és a civil aktivitás hanyatlása a 2018-as kockázatelemzés előrejelzéseit igazolta vissza. Katymár esete a K1 kérdés szempontjából a kockázatelemzés prediktív értékét demonstrálja, a K3 szempontjából pedig az inklúziós deficit és a negatív fejlődési pálya közötti szoros összefüggésre mutat rá.

Hernádpetri a magas kockázatú klaszterből (TRI: 16,4) felülmúlta a kockázati besorolásából következő várakozásokat: CSI-je 10,80-ról 14,89 pontra emelkedett (+4,09). A fejlődés egyetlen dimenzióban sem szélsőséges, inkább kiegyensúlyozott, ami a település periferikus helyzetéből és méretéből (250 fő) adódó strukturális korlátokat tükrözi. Az eredmény a K1 kérdés szempontjából arra mutat rá, hogy a kockázati értékek önmagukban nem képesek megragadni a települési rugalmasság és adaptációs képesség minden aspektusát.

Vizsoly esete a változás lehetőségét illusztrálja. A mintában a legmagasabb TRI-értékkel (17,0) rendelkező településen a 2020-as vezetőváltást követő szemléletváltás több dimenzióban pozitív változásokat hozott: a köznevelési-kulturális mutatók +16,40 pontos javulása az új vezetés integrációs törekvéseinek köszönhető. Ugyanakkor a település továbbra sem tudja kihasználni egyedülálló kulturális értékét, mert az átfogó fejlesztési koncepció és a teljes helyi társadalmat átfogó együttműködés hiánya korlátozza a lehetőségeket. Vizsoly esete a K3 szempontjából az inkluzív működés fejleszthető jellegére, egyszersmind korlátaira is rámutat.

A TRI–CSI integrált értelmezés tanulságai

A két kísérleti index együttes alkalmazása több összefüggést láthatóvá tett. A legerősebb korrelációt a köznevelési-kulturális és az életminőségi mutatók területén találtuk: a sikeres települések jellemzően képesek voltak javítani oktatási intézményeik mutatóit és csökkenteni a hátrányos helyzetű gyermekek arányát. Az inkluzív működés és a felzárkózási eredményesség kapcsolata nem lineáris: a pozitív változások jellemzően először a közösségi aktivitásban és az intézményi együttműködésekben jelentkeznek, és csak késleltetve a gazdasági-infrastrukturális mutatókban. A késleltetett hatás lényeges módszertani tanulság a felzárkózási programok értékelése szempontjából.

A kockázatelemzési módszertan legfontosabb eredménye nem elsősorban a számszerű előrejelzés volt, hanem a kulcstényezők azonosítása. A problématérképek és SWOT-elemzések alapján kialakított TRI képes volt kiszűrni azokat a kritikus területeket – a humánerőforrás minőségét, a partneri kapcsolatok rendszerét, a vezetői kompetenciákat –, amelyek a felzárkózási folyamat kimenetelét döntően befolyásolják. A modell által előrejelzett kockázati területek és a tényleges fejlődési nehézségek között szoros egyezés mutatkozott, még ha a problémák konkrét megjelenési formája esetenként eltért is az előzetesen várttól.

DISZKUSSZIÓ

Az eredmények több olyan összefüggésre világítanak rá, amelyek a kutatási kérdéseken túlmutató módszertani és szakpolitikai tanulságokkal szolgálnak.

Az inkluzív működés és a felzárkózási eredményesség kapcsolata komplex kölcsönhatásrendszert alkot, amely nem ragadható meg lineáris ok-okozati modellel. Az inkluzív gyakorlatok erősödése jellemzően először a közösségi aktivitásban és az intézményi együttműködésekben hoz javulást – ahogyan ezt Besenyőd és Gilvánfa példája szemlélteti –, és csak áttételesen, késleltetve jelentkezik a gazdasági-infrastrukturális mutatókban.

A késleltetett hatás lényeges következménnyel jár a felzárkózási programok értékelésére nézve: a rövid projektciklusokra szabott eredményességmérés könnyen a beavatkozás kudarcaként értékelheti azt, ami valójában egy lassabb, de valós fejlődési folyamat korai szakasza. A felzárkózási programok tervezésénél és monitoringjánál ezért a kvantitatív mutatók mellett a közösségi folyamatok kvalitatív nyomon követésének biztosítása is elengedhetetlen.

A rövid projektciklusokra szabott eredményesség-mérés könnyen a beavatkozás kudarcaként értékelheti azt, ami valójában egy lassabb, de valós fejlődési folyamat korai szakasza.

Az inkluzív önkormányzati működés szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult a pozitív fejlődési pálya eléréséhez. A vizsgált települések tapasztalatai azt mutatják, hogy az inkluzív gyakorlatok akkor képesek érdemi hatást kifejteni, ha megfelelő szakmai háttér, stabil erőforrások, támogató külső környezet és következetes vezetői elköteleződés is rendelkezésre áll. Katymár esete jól illusztrálja, hogy e feltételek hiányában az inklúziós deficit a település további marginalizálódásához vezet. Vizsoly példája ugyanakkor a változás lehetőségét is demonstrálja: a vezetői szemléletváltás több dimenzióban képes volt pozitív fordulatot hozni, bár az átfogó fejlesztési koncepció hiánya továbbra is korlátozza az eredményeket. Az ÖFFK II. kutatás által szélesebb kontextusban feltárt összefüggés – amely az inkluzív magatartást a sikeresség elégséges feltételeként azonosította – a szegregált kistelepülések sajátos környezetében tehát árnyaltabb formában érvényesül.

A módszertani kísérlet tanulságai közül kiemelendő a TRI és CSI együttes alkalmazásának értéke és korlátai. A TRI figyelemre méltó prediktív képességre utaló eredményeket mutatott: a kockázati besorolások és a tényleges fejlődési pályák között a vizsgált mintában erős korreláció rajzolódott ki, a modell által előrejelzett kockázati területek és a valós nehézségek szoros egyezést mutatnak. A módszer legfontosabb eredménye ugyanakkor nem a számszerű előrejelzés, hanem azon kulcstényezők – a humánerőforrás minősége, partneri kapcsolatok, vezetői kompetenciák – azonosítása volt, amelyek a felzárkózási folyamatok kimenetelét döntően befolyásolják.

A TRI korlátait Hernádpetri esete illusztrálja: a számszerűsített kockázati értékek önmagukban nem képesek megragadni a települési reziliencia és az adaptációs képesség minden aspektusát. A CSI esetében a települési szintű statisztikai adatgyűjtés hiányosságai, a proxymutatók használatának szükségessége és a külső környezeti hatások – különösen a Covid-járvány – torzító hatása jelentettek kihívást. Gilvánfa óvodaifenntartó-váltásának statisztikai anomáliája pedig jól példázza, hogy a kvantitatív értékelés a helyi kontextus alapos ismerete nélkül félrevezető következtetésekre vezethet.

A módszertani tapasztalatok összességében azt mutatják, hogy a kvantitatív és kvalitatív megközelítések integrációja nem pusztán lehetőség, hanem szükségszerűség a felzárkózási folyamatok megbízható értékelésében. A kidolgozott kísérleti modellek ígéretes alapot kínálnak a továbbfejlesztéshez, de alkalmazásuk jelentős szakértelmet és helyismeretet igényel – ami egyaránt erőssége és korlátja az eszközrendszernek.

KÖVETKEZTETÉSEK ÉS KITEKINTÉS

A kutatás eredményei alapján a felzárkózási folyamatok tervezésében és értékelésében három összefüggés érdemel kiemelt figyelmet. Először: az előzetes kockázatelemzés a vizsgált mintában szorosan összefüggött a beavatkozások eredményességével, a TRI kísérleti modell által azonosított kulcstényezők – humánerőforrás, partneri kapcsolatok, vezetői kompetenciák – a fejlődési pálya alakulásának megbízható előrejelzőinek bizonyultak. Másodszor: az inkluzív önkormányzati működés feltételeinek megteremtése szükséges a felzárkózáshoz, de önmagában nem elegendő – a megfelelő szakmai háttér, a stabil erőforrások és a támogató külső környezet biztosítása egyaránt elengedhetetlen. Harmadszor: a fejlesztési források allokációjánál figyelembe kell venni a települések abszorpciós képességét, és biztosítani kell a folyamatos szakmai támogatást, különösen a „puha” fejlesztési területeken, amelyeken az eredmények késleltetve jelentkeznek.

A kidolgozott kísérleti modellek továbbfejlesztésének fő irányai: a TRI mutatói standardizálásának finomítása és a kvalitatív elemzési eszközökkel való szorosabb integráció; a CSI indikátorrendszerében a külső környezeti hatások pontosabb súlyozása és a települési szintű adatgyűjtés hiányosságainak kezelése. A módszertan validálása szélesebb mintán és hosszabb időtávon szükséges ahhoz, hogy a kísérleti eszközök a szakpolitikai gyakorlatban is alkalmazhatóvá váljanak.

A felzárkózási folyamatok sikeressége végső soron azon múlik, hogy mennyire sikerül ötvözni a tudományos megalapozottságú módszertani eszközöket a helyi realitások és szükségletek mélyreható ismeretével. A „kockázatos ketchup index” kísérlet ehhez az ötvözéshez kínál egy lehetséges utat.

* A TRI kidolgozásának terepi és elméleti munkájában Pásztor Csaba és Dr. Balázsi Károly működött közre, akiknek ezúton is nagy köszönetet mondok.

Absztrakt

Balázs András 2021-es kötete a budapesti Józsefváros Magdolna-negyedének társadalmi világát vizsgálja, a szegénység és szegregáció összetett jelenségeit feltárva. Balázs négyéves etnográfiai terepmunkán alapuló monográfiája arra a kérdésre keresi a választ, hogy tekinthető-e gettónak a Magdolna-negyed. A könyv rávilágít a helyi roma családok informális támogató hálózatainak kettős szerepére: egyszerre segítik a túlélést, és korlátozzák az egyéni mobilitást.

Kulcsszavak: szegregáció, gettósodás, Magdolna-negyed, mélyszegénység, roma közösségek

DOI: 10.56699/MT.2025.3.7

Balázs András szociológus Család és szomszédság a Magdolna-negyedben – Gettó-e a szegregátum? című kötete 2021-ben jelent meg, és egy budapesti városrész példáján vizsgálja a mélyszegénységben élő közösségek világát. A szerző a Debreceni Egyetemen megvédett doktori disszertációja alapján írta meg a könyvet, amely provokatív címmel utal egy központi kérdésre: vajon gettónak tekinthető-e a Józsefváros hírhedt Magdolna-negyede? A téma időszerű és kiemelten fontos, hiszen a nagyvárosi nyomornegyedek, a roma közösségek marginalizációja és a gettósodás problémája régóta foglalkoztatja a hazai és nemzetközi szociológiát. A szegregáció hatásainak vizsgálata a hazai szociológiai diskurzusban is folyamatosan napirenden van, legyen szó területi elkülönülésről vagy intézményi szinten megvalósuló elkülönítésről. Különösen az oktatási szegregáció következményei kerültek a figyelem középpontjába az elmúlt években, mivel ezek hosszú távon is konzerválhatják a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezzel összefüggésben Bihari Ildikó (2021) vizsgálata meggyőzően rávilágított, hogy az iskolai elkülönítés jelentősen rontja a hátrányos helyzetű (jellemzően roma) gyermekek életkilátásait, hozzájárulva ezzel a szegregáció újratermelődéséhez. Balázs András monográfiája ebbe a tudományos közegbe illeszkedik: kutatása elméleti szinten hozzájárul a szegregáció fogalmának árnyalásához, és empirikus adatokkal gazdagítja ismereteinket a városi szegény közösségek társadalmi struktúrájáról.

A kötet első fejezetei széles irodalmi bázisra támaszkodva áttekintik a szegregáció és a „gettó” fogalmának elméleti keretét. A szerző felidézi a chicagói városszociológia klasszikusait (Robert Park és Ernest Burgess koncentrikus övezeteit), Louis Wirth gettódefinícióját, valamint William Julius Wilson és Loic Wacquant amerikai gettóelméleteit. A kötet foglalkozik a „hipergettó” fogalmával (Wacquant) és (Wilson nyomán) az underclassvitával, illetve a nyugati modellek hazai értelmezhetőségével. Balázs ismerteti a magyarországi szegregációs kutatások főbb eredményeit is: hivatkozik Ladányi János és Szelényi Iván korábbi városszociológiai munkáira, valamint Virág Tünde esettanulmányaira a vidéki „gettófalvakról”. Ez a gazdag elméleti háttér nem öncélú: keretet ad a Magdolna-negyed vizsgálatához, és megalapozza a fő kutatási kérdést, miszerint a fizikai és társadalmi határok mennyire esnek egybe ebben a szegregált városrészben.

A könyv módszertani fejezete részletesen bemutatja a kvalitatív kutatás felépítését. Balázs négy éven át végzett etnográfiai terepmunkát a Magdolna-negyedben, heti rendszerességgel jelen volt a helyszínen. Összesen ötven félig strukturált interjút készített 18 és 58 év közötti, alacsony iskolai végzettségű helyi lakosokkal, akiket hólabdamódszerrel választott ki. Az interjúk a családi és szomszédsági kapcsolathálókra, a megélhetési stratégiákra és a mindennapi erőforrás-gazdálkodásra fókuszáltak. A résztvevő megfigyelés keretében a szerző mintegy háromszáz órát töltött a negyedben, beleértve az informális beszélgetéseket és a közösségi eseményeken való jelenlétet. Innovatív módszertani elemként tíz önkéntes alany egyhetes „kapcsolati és fogyasztási naplót” vezetett, amelyben rögzítették napi érintkezéseiket és kisebb tranzakcióikat (szívességek, kölcsönök, közös étkezések stb.). Emellett a kutató interjúkat készített a közösségen kívüli releváns szereplőkkel is (helyi boltosok, szociális munkások), és felhasznált statisztikai adatokat a kerület szociális mutatóira vonatkozóan. Ez a sokrétű módszertan biztosította, hogy a vizsgálat mélyrehatóan tárja fel a negyed társadalmi hálózatait és életmódját.

A monográfia eredményei átfogó képet adnak a Magdolna-negyedben élő szegény, többségében roma családok társas viszonyairól. Az egyik kulcsmegállapítás a „nagyháztartás” jelensége: a hagyományos családi kereteket kitágítva szomszédok és barátok kvázirokoni hálózata alakul ki, amelyben a tagok folyamatosan gazdasági segítséget nyújtanak egymásnak. Ezek a kiterjedt háztartások közös erőforrás-gazdálkodási egységet alkotnak, megosztva a rendelkezésükre álló jövedelmet és javakat. A kölcsönös szívességek hálója biztonságot nyújt: a viszonosság biztosítja, hogy senki sem marad teljesen magára a bajban.

Bár a Magdolna-negyed erősen szegregált, a kutatás rámutat, hogy nem hermetikusan zárt világ. A lakók egy része kapcsolatot tart rokonokkal, barátokkal vagy segítő intézményekkel más kerületekben, jóllehet mindennapi életterük így is erősen korlátozott: Budapest nagy része számukra továbbra is „fehér folt” marad. Fontos új felismerés, hogy a bezáródás okai inkább belső közösségi mechanizmusok, mintsem külső korlátok. Az informális segítő hálózat egyszerre áldás és teher:

védelmet nyújt a nélkülözésben, ugyanakkor a viszonosság elve révén lojalitást és maradást követel meg. A kölcsönös függés paradox módon az egyéni kitörést is akadályozhatja.

A közösség sem egységes egész: a negyed több kisebb rokoni-baráti klaszterre tagolódik, nincs mindenkire kiterjedő, erős kohéziójú lakóközösség. A kötet a városrehabilitáció hatásait is kritikusan szemléli: a fizikai környezet javítása mellett a régi lakóközösségek egy részének felbomlásához vezetett, amikor házakat ürítettek ki, vagy új lakók érkeztek a negyedbe. Balázs András munkája több szempontból is újszerű hozzájárulás a hazai szegénységkutatás terén. Egyrészt egyesíti a makroszintű városszociológiai nézőpontot a mikroszintű antropológiai megközelítéssel: a strukturális tényezők bemutatása mellett az értekezés mély empirikus részletekkel szolgál a mindennapi életről. A szerző tudatosan kerüli a kulturális sztereotípiákat és stigmatizáló címkéket: a roma származást nem „problémaként” kezeli, hanem a strukturális szegénység részeként, ezáltal elkerülve a hibáztatás csapdáit. Új szemlélet jele, hogy a kötet a hiányok és devianciák hangsúlyozása helyett a túlélési stratégiákra és az alternatív erőforrásszerzési módokra fókuszál. Ez közelebb visz a mélyszegénység belső logikájának megértéséhez, hasonlóan ahhoz, ahogyan a nemzetközi szakirodalomban is a szegénységre egyre inkább mint racionális alkalmazkodási folyamatra tekintenek. Módszertanilag is példaértékű e könyv: a hosszan tartó, bizalmi viszonyokon alapuló terepmunka Magyarországon ritka, Balázs kutatása pedig bizonyítja, hogy ezzel a megközelítéssel új, árnyalt eredmények érhetők el. A kapcsolati naplók használata különösen érdekes újítás, amely számszerűsíthetővé tette az informális interakciók egy részét, gazdagítva a kvalitatív megfigyeléseket. A kapott eredmények gyakorlati hasznosíthatósága is említést érdemel: a kötet tanulságai figyelmeztetik a döntéshozókat, hogy a szegregált városrészek fejlesztésekor (akár lakhatási rehabilitáció, akár szociális programok formájában) tekintettel kell lenni a meglévő informális hálózatokra, különben a beavatkozás könnyen gyengítheti azokat a struktúrákat, amelyek a közösség tagjait eddig megtartották (Szarvák, 2022). A könyv tehát nemcsak elméleti szempontból jelentős, hanem a társadalompolitika számára is releváns felismeréseket kínál a felzárkózási folyamatok tervezéséhez.

Balázs András könyve kiváló és hiánypótló munka, méltó helyet foglal el a magyar szociológiai szakirodalomban. A „Gettó-e a szegregátum?” kérdésre a szerző árnyalt választ ad: a Magdolna-negyed nem egyértelműen gettó, inkább sajátos átmeneti állapotú szegregátum, ahol a fizikai és társadalmi elkülönülés részlegesen érvényesül. A lakók kapcsolathálói bizonyos mértékig kifelé is nyitottak, ugyanakkor erős belső kötelékek tartják össze a közösség magját. A kötet egyik legnagyobb érdeme, hogy ezt a kettősséget (a kirekesztettség és összetartás dialektikáját) érzékletesen mutatja be. A szöveg stílusa alapvetően akadémiai, de a terepmunka során megismert élethelyzetek bemutatása emberközelivé és olvasmányossá teszi. A könyv elsősorban a szociológiai és antropológiai szakma képviselőinek, egyetemi hallgatóknak és a társadalompolitika alakítóinak szól, de a téma iránt érdeklődő laikusok is értékes felismeréseket meríthetnek belőle. Balázs András monográfiája egyszerre tudományos teljesítmény és társadalmi tükör, amely elősegíti, hogy jobban megértsük a városi periférián élő közösségek mindennapjait, és ezáltal közelebb kerülhessünk problémáik megoldásához.

Balázs András (2021): Család és szomszédság a Magdolna-negyedben – Gettó-e a szegregátum? Budapest, Balassi Könyvkiadó

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

2022-ben jelent meg Szarvák Tibor kötete Adalékok a társadalmi felzárkózás szociológiájának értelmezéséhez címmel. A szerző a vonatkozó szakirodalom alapos ismeretének birtokában ír a társadalmi kirekesztődés térbeli dimenzióiról, az etnikai alapú térbeli szegregációról és annak az egyénre gyakorolt hatásairól vidéki környezetben. A tanulmány átfogó képet ad az elmúlt évtizedek szegregációs folyamatainak ki- és átalakulásáról, a társadalmi integrációt erősítő programok eszköztáráról, hatásairól, és felvázolja, hogy a stratégiai tervezésnek és az „antiszegregációs” programoknak milyen szerepük van a jelenkori társadalmi innovációk paradigmájában. E publikáció célja bemutatni a mű lakhatási szegregációt érintő dimenzióit, reflektálni a szerző által bemutatott eredményekre, és feltárni kapcsolódási pontjaikat más módszertani megközelítésekkel.

Kulcsszavak: társadalomfejlesztés, szegregáció, lakhatási szegénység, társadalmi és térbeli marginalizáció

DOI: 10.56699/MT.2024.1.9

A szerző a téma alapos és átfogó ismeretében körültekintő és részletes történelmi elemzéssel tárja fel a társadalmi-térbeli marginalizáció hazai ki-és átalakulását, többek között a szakma olyan neves gondolkodóit idézve, mint Andorka Rudolf, Csatári Bálint, Ferge Zsuzsa és Kovách Imre. Bár a mai szegregációs folyamatok és a szegregátumok kialakulásának gyökerei mélyen a történelembe nyúlnak, a rendszerváltás körüli és utáni időszakot vizsgálva két jelentős strukturális változást említhetünk. A piaci fundamentalizmus globális térhódítása következtében, a liberális eszme jegyében lebontották a közösségi jóléti rendszereket, és gyengültek a munkajogok a munkaerőpiac liberalizációja érdekében. A posztszocialista kelet-közép-európai országokban érvényesülhettek a korábban elnyomott egyéni gazdasági érdekek. Ez több államban, így Magyarországon is jelentős állami vagyon privatizációjával járt együtt, sajnálatos módon anélkül, hogy ezt megfelelően szabályozták volna. A neoliberális ideológia nem szabott gátat a tulajdonszerzésnek és a gazdagodásnak, ami szinergikus módon eredményezte az egyenlőtlenségek jelentős növekedését a kilencvenes évek elejére (Ferge, 2006: 479–499).

Az egyenlőtlenségek további növekedése a társadalom leginkább elesett tagjai, köztük a romák kirekesztéséhez vezetett, melynek egyik megnyilvánulása a szegregáció. Ferge Zsuzsa (2006) szerint a rendszerváltást követően Magyarországon folyamatosan erősödött a lakóhelyi szegregáció, tovább növelve a társadalmi és térbeli marginalizációt. Emellett az oktatási (például szabad iskolaválasztás), kulturális és egyéb típusú szegregáció is egyre súlyosabb problémává vált. Fontos megérteni, hogy bár nem csak a roma közösséget érintették az egyenlőtlenségek és a szegénység, ők voltak a tartós szegénység és elszegényedés veszélyének statisztikailag leginkább kitett csoport.

A társadalmi kirekesztés, kirekesztődés és kirekesztettség fogalma szoros kapcsolatban van a deprivációval, a diszkriminációval és a szegénységgel. A kirekesztés és a kirekesztődés folyamata tudatos, valaki vagy valakik felől egy másik csoport felé irányuló cselekvésen alapul. A kirekesztés, kirekesztődés azt a társadalmi folyamatot jelöli, amelynek a végeredménye a kirekesztettség állapota. E fogalmak súlyos egyenlőtlenséget feltételeznek, és használatuk kezdete a rendszerváltozás korszakára vezethető vissza.

A depriváció megfosztottságot jelent, és arra utal, hogy a címkézett társadalmi csoportok hozzáférése bizonyos anyagi és társadalmi javakhoz korlátozott. A szegénység ezen állapotát mutatja, ha az egyéneket jövedelmi és munkaerőpiaci helyzetük kizárja a méltányos megélhetésből. Az elkülönítés és elkülönülés fizikai dimenzióját a szegregáció jelenti, mely egy kisebb csoportot érint a társadalmi többséggel szemben. Ferge Zsuzsa a térbeli szegregálódást gettósodásnak nevezi, amelynek jelentéstartalma erős kapcsolatban áll a lakhatási szegregációval. A szegregációs folyamatok leállítása és a kialakult szegregált élethelyzetek felszámolása a mai társadalompolitika egyik legnagyobb kihívása (Ferge, 2017).

Etnikai alapú térbeli szegregáció

A szegregáció etnikai aspektusát tekintve fontos megemlíteni, ahogy több kutatás is rámutat, hogy a cigányszegénység csak részben etnikai alapú, inkább arról van szó, hogy ezt a többségében hátrányos helyzetű társadalmi csoportot több szegénységhez köthető statisztikai mutató érinti negatívan vagy multiplikáltan, mint a többségi társadalmat. A térbeli marginalizálódás és a perifériára kerülés különösen súlyosan érinti a szegény régiók kistelepüléseit, ahol cigányok jóval nagyobb arányban élnek, mint a többségi társadalom tagjai (Nagy, 2014; Nagy et al., 2015). A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Jó Állam Jelentése^[1]A Jó Állam Jelentés a Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzeti teljesítményértékelési szemléletű komplex elemzése, amely a magyarországi gazdasági-társadalmi viszonyok vizsgálatán … Részletek ezzel a szemponttal nem foglalkozik, amire a kötet szerzője fel is hívja a figyelmet. A kutatás deklarálja ugyan a társadalmi kirekesztettség legfontosabb mutatóit (például a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázata, a jövedelmi szegénység kockázata, a súlyos anyagi depriváció kockázata, az alacsony munkaintenzitású háztartásban élők aránya stb.), azonban nem teszi hozzá, hogy ezek az alapvetően negatív jelentéstartalmú jellemzők (abszolút és relatív értelemben is) hatványozottan érintik a magyarországi cigányságot. Ezt a legtöbb centrum–periféria-elmélet is megállapítja, azzal kiegészítve, hogy multiplikátorhatás érvényesül Magyarországon az északkelet– délnyugati lejtő mentén.^[2]A szegénységhez köthető legtöbb statisztikai mutató, valamint a gazdasági termelékenységhez, munkaerő- piaci viszonyokhoz kapcsolódó országos adatsorok alapján Magyarországon a … Részletek

1. ábra: A szegregátumok száma és eloszlása Magyarországon a 2011-és népszámlálás adatai alapján

Forrás: Balcsók, 2005

A cigányság szegregátumokon belüli felülreprezentáltságával azért is fontos foglalkoznunk, mivel a jelenleg hatályos szegregátumdefiníció és -lehatárolás^[3]A szegregátumok ma is hatályos lehatárolási szabályai: Kormány, 2012: 10., 11. számú melléklet. alapját képezi több lakhatási dimenziót érintő statisztikai mutató, például az alacsony komfortfokozatú lakások aránya, az egyszobás lakások aránya és a laksűrűség. Természetesen az egyes telepek között is óriási különbségek vannak, azonban abban a legtöbb szegregátum hasonló, hogy települési elhelyezkedésük többnyire periferikus és jól lehatárolható (Fábiánné, 2015).

A szegregáció egyénre gyakorolt hatásai vidéki környezetben

A vidék definíciójába tartoznak azok a települések, amelyek nem rendelkeznek városi státusszal, illetve azok is, amelyeknek ugyan városi rangjuk van, de lakosságuk nem haladja meg a tízezer főt. Ezenkívül vidékinek minősül az a kistérség vagy területi egység is, ahol a népességnek több mint a fele olyan településen él, melyen a népsűrűség 120 fő/km2-nél alacsonyabb (a 175 magyarországi járás közel kétharmada ebbe a kategóriába tartozik). Fontos kiemelni, hogy a statisztikai meghatározás rugalmas és tematikailag kiterjeszthető, mivel a fejlett államokban a globalizáció és az infokommunikációs innováció hatására gyakorlatilag eltűnt a hagyományos termelésszerkezet, amely a nép- rajzi értelemben vett vidéki életmód hátterét alkotta (szokások, közösségi kapcsolatok, társadalmi tőke).

A városok és községek közötti mobilitás, valamint a „mezőgazdaság utáni vidék” kifejezés terjedésének népszerűsítése érdekében a szerző is támogatja a „vidékies” jelző szemantikai innovációját a folyamatok elemzése során. E fogalmi terjedés vonatkozásában fontos emlékeznünk arra, hogy a vidék definícióját általában a periféria fogalmával kapcsoljuk össze különböző diskurzusokban. Ugyanakkor soha nem szabad elfelejtenünk, hogy itthon is helytálló az az általános igazság, miszerint a vidék egyrészt a városok „éléskamrája”, másrészt az ország szellemi bázisa jelentős arányának otthona.

Bár a 21. században a hagyományos társadalmi osztályozási kategóriák egyre inkább elmosódnak, a társadalmi felzárkózás szociológiájának klasszikus mutatói között továbbra is kiemelkednek olyan tényezők, mint az iskolai végzettség, a családméret, a foglalkoztatási mobilitás, a jövedelmi viszonyok, a társadalmi szerepek, a háztartási modellek, az álláskeresési stratégiák és a tudás befogadásának lehetőségei. Az újkapitalizmus társadalmi struktúrájában különösen hangsúlyos a tőkéhez és a munkaerőpiachoz való viszony szerepe. Emellett a posztmodern dimenziók, a közös értékek és kulturális környezet is befolyásolhatják a társadalmi rétegek vagy csoportok identitását. Ezek olyan kategóriák, amelyekben a szegregált társadalmi csoportok hátrányokat tapasztalnak a szocializáció és az egyéni életút során, eltávolodva a társadalmi-gazdasági mainstreamtől. A tartós kirekesztés azzal fenyeget, hogy az érintett csoportok gondolkodása és értékrendje a periferikus életstílushoz igazodik. Az oktatási innovációk, amelyek a versenyképességhez kapcsolódnak, és céljuk a tudásréteg kialakítása, hatékonyan kezelhetik a foglalkoztatás, illetve a társadalmi felzárkózás kihívásait.

A társadalmi szakadékok felszámolásához és az „össztársadalmi” kohézió növeléséhez elsősorban a különböző szocializációs mechanizmusokat szükséges fejleszteni (vagy felzárkóztatni legalább az országos átlaghoz), mivel azok alapjában határozzák meg különösen a gyermekek, de a felnőtt korosztály egyéni és közösségi hozzáállását is. Ebben meghatározó a támogató (közösségi) környezet kialakítása, amelynek a minőségi oktatáshoz való hozzáférés biztosítása mellett a biztonságos otthon, illetve a kiszámítható és alapvető létfeltételek stb. legalább ugyanolyan fontos elemei. A szerző által említett oktatási innovációknak ebben lehet fontos szerepük, ugyanis a tipikus és az egyre népszerűbb atipikus oktatási módszerek megfelelően alkalmazva kétirányú vagy kettős szocializációt eredményeznek, amelynek során a gyermek mellett a szülő készségei és kompetenciái is fejlődnek. Ezt a szocializációs elméletek rendszerközpontú iskolájának gondolkodói (Gabriel Almond, David Easton, Annick Percheron) is megerősítik. Munkáikban kiemelik, hogy az oktatás a legfontosabb szocializációs ágens és (Bourdieu alapján) az egyik leghatékonyabb beavatkozási terület a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének megállításában.

A térbeli dimenzióban gondolkodva releváns megemlítenünk a Maslow-piramist, melynek második szintjén helyezkedik el az egyén lakhatás, fizikai biztonság, kiszámít- hatóság, illetve a megszerzett javak megóvása iránti motivációja. Témánkat és a szóban forgó társadalmi csoportokat tekintve a fizikai biztonság és kiszámíthatóság hiányszükségletként jelenik meg, amely Maslow szerint (de az aronsoni pszichoszociális elméletek alapján is) belső feszültséget okoz, mely elsősorban az egyént, de végső soron a közvetlen környezetét (főleg családját) is érinti. Ezen alapvető szükségletek betöltése hiányában a kognitív, esztétikai és egyéb magasabb rendű szükségletek kielégítésére irányuló motivációk elmaradnak, ami (többek között) magyarázatul szolgál arra, hogy miért rendkívül szegényes, sok esetben szemetes stb. a telepek környezete (Fábiánné, 2015).

A felzárkózáspolitika lakhatási fókuszú hatásterületei a jó állam jelentés módszertani keretrendszerében

Szarvák Tibor szakpolitika-értékelő és -elemző tapasztalatainak összegzésére a Jó Állam Jelentés által alkalmazott keretrendszert adaptálja, amely alapvetően a hatásterület– dimenzió–mutató hármas felosztás szerint kategorizál. Ebben az értelemben a hatásterület definíciójának fontos eleme, hogy az (mérhető) interszektorális (gazdasági, társadalmi, államigazgatási stb.) kapcsolatokat feltételez, vagyis amellett, hogy az egyes területek önmagukban is értelmezhetők (például lakhatás), együttesen mutatnak valós és átfogó képet.

A konkrét jelenségeket a jelentés az egyes hatásterületekhez tartozó dimenziókon keresztül ragadja meg. Ezekhez a dimenziókhoz számos mutató kapcsolható, így válnak mérhetővé, vagyis elemezhetővé teszik, hogy bizonyos programok vagy projektek milyen hatásokat érnek el egy település és a célcsoport életében.

A témánk szempontjából releváns lakhatási viszonyok hatásterület alapvetően infrastrukturális szempontból közelít, vagyis a települési lakásállomány változásaira és fejlesztési potenciáljára reflektál. A hatásterülethez a következő négy dimenziót sorolja a szerző: a szegregált településrészek ingatlanállományának értéknövelő minőségi javulása, a szociálisbérlakás-állomány növekedése, a laksűrűség csökkentése, valamint célzott támogatás a legrosszabb helyzetű szegregált települések helyzetének rendezésére. A különböző társadalomfejlesztési programok és a szociálpolitika eredményességének, hatásainak megállapítására használt mérőszámok és mutatók a legtöbb (sőt szinte minden) esetben ehhez hasonló fizikai, infrastrukturális megközelítést alkalmaznak, vagyis a lakhatási dimenzióban maradva az alapozóanyag mennyiségében, négyzetméterben, lakásszámban stb. gondolkodnak. Az infrastruktúra fontos, azonban (ahogy a szerző is utal rá) önmagában kevés, ez látszódik az elmúlt harminc év szegénységcsökkentő beruházásainak sok esetben kontraproduktív eredményein.

A társadalmi felzárkózást célzó európai uniós és hazai finanszírozású programok tervezői az elmúlt fejlesztési ciklusokban ennek megfelelően egyre inkább olyan komplex fejlesztési programokat támogattak, amelyek az infrastrukturális beruházás mellett humánfejlesztési elemeket is tartalmaztak. Az elmúlt tíz évben e fejlesztési megközelítés mentén futottak le a TÁMOP-os időszak programjai, a már EFOP-os komplex telepprogram, valamint hasonló paradigma alapján működik napjainkban a Felzárkózó települések program. Abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy a lakhatási problémák megoldása nélkül nem lehet tartós eredményeket elérni, azonban az infrastrukturális beruházások, bérlakásprogramok önmagukban kevésnek bizonyulnak humánfejlesztés és intenzív szociális munka, illetve családkísérés nélkül. Ott lehet mérhető, hosszú távú eredményeket elérni, ahol a kettőt sikerül összehangolni, és az infrastruktúra támogatja a szociális fejlesztést. Éppen ezért félrevezető e programok hatásmérésekor kizárólag az épített, fizikai eredményekre koncentrálni, mert azok a programok célját tekintve nem feltétlenül érnek el tartósan pozitív hatást a célcsoport életében. A publikáció „Sikeres települési stratégia – módszertani segédlet a szociálpolitikai hatások tervezéséhez, méréséhez” című alfejezete ezért a közösségi tervezésen alapuló, sikeres (kis)települési felzárkózási programok megvalósításához nyújt módszertani segítséget a humánerőforrások és a megvalósítandó tevékenységek tekintetében.

A modern társadalompolitika kihívásainak lakhatási dimenziója

A társadalmi integrációt erősítő projektek eszköztára a különböző európai modellprogramokban alapvetően megegyezik, azonban minden esetben idomul a helyi sajátosságokhoz és viszonyokhoz. Ennek legalább annyira igaznak kell lennie települési és térségi szinten, mint nemzetközi viszonylatban. Ahogy arra a szerző is kitér „A társadalmi fel- zárkózásprogramok terület- és vidékfejlesztést érintő tevékenységei a pályázati kiírások tükrében” című részben, az elmúlt tíz évben a társadalomfejlesztési célú programok esz- köztára alapvetően két irányba fókuszált: a humán- és az infrastrukturális (ESZA- és ERFA-típusú) fejlesztésre. A szerző ezt az EFOP-1.6.2 és EFOP-2.4.1 kódszámú, „Szegregált élethelyzetek felszámolása” elnevezésű projektek (komplex telepprogramok) struktúráján keresztül mutatja be. E projektek keretein belül 2016 és 2023 között kilencvenöt hátrányos helyzetű településen valósult meg komplex (a lakhatást és a humánfejlesztést is érintő) fejlesztési program.

A pályázati konstrukció két lába közül a humánfejlesztés jelentette a jelenlétalapú szociális munkát, a mindennapos családkísérést, a munkaerőpiaci mentorációt, a gyermekek készségfejlesztését, a felnőttképzést, az egészségügyi szűréseket, közösségi programokat stb. A települési projektek infrastrukturális elemeként jelent meg a szociális munka helyszínét biztosító közösségi tér, az úgynevezett csillagpont létrehozása a szegregátumokban (ezt kötelezővé tette a felhívás), valamint az integrált területen működő közösségi tér, a csillagház létesítése, amely a település teljes lakosságának szóló programok helyszínéül szolgál. Az infrastrukturális „láb” másik eleme a helyi építőipari viszonyoktól, valamint a rendelkezésre álló támogatási összegtől függő mennyiségű és minőségű szociális bérlakások létrehozása volt. A projektek alapvető céljai szerint a két láb szinergiában működött, vagyis a szociális munkának aktívan és különös odafigyeléssel kellett támogatnia a bérlakásokba beköltöző családokat. Ez fontos volt, mivel az ingatlanok alapvetően mobilizációs lakóegységként épültek, nem öröklakásként. A projektek hatásáról még nem látunk pontos mérési adatokat, azonban az általános tapasztalatok alapján már most látszik, hogy azon településeken, ahol a szociális munka és az infrastrukturális beruházás valóban összehangoltan működött, illetve a projektek két eleme egymásra épült és támaszkodott, ott sikerül tartós eredményeket elérni, és növelni a projektekben részt vevő családok társadalmi mobilitását.

A publikáció összegzése tartalmazza azokat a hazai vagy európai uniós finanszírozású programokat, illetve akár helyi szintű közösségi összefogással megvalósítható településfejlesztési és telepfelszámolási stratégiákat, amelyek a társadalmi innovációk sorát bővítik. A szerző kiemeli, hogy ezen a területen nem minden pénzkérdés, a stratégiai tervezés, a közösségorientált gondolkodás, az integrált intézményi működés és az inkluzivitás felfogása mind olyan „túlélési stratégiák”, amelyek átsegíthetik a hátrányos helyzetű településeket a forráshiányos, projektek vagy programok közötti időszakokban. Mindemellett Magyarország legszegényebb térségeinek és az ott élők lakhatási szegénységének problémája továbbra is megoldásra vár. A soron következő – szociális munkával jelentősen megtámogatott – infrastrukturális beruházási program a felzárkózó településeken EU-s forrásból (Recovery and Resilience Facility, RRF) hamarosan megvalósuló több mint ezer szociális bérlakás építése. Ezzel kapcsolatban szintén felmerül majd a hatásmérés komplex kérdése, mellyel kapcsolatban fogalmaz meg válaszokat Szarvák Tibor kötete.

Szarvák Tibor: Adalékok a társadalmi felzárkózás szociológiájának értelmezéséhez. Közösségi és egyéni szerepek, társadalmi meghatározottságok a vidéki Magyarországon,

Szociológiai Tudástár, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2022