Absztrakt

A cikk egy szegénységben élő közösség életének jellemzőit mutatja be. E közösség legfontosabb rendezőelve a puszta megélhetés megteremtése. Ez lefoglalja fizikai és mentális kapacitásuk jelentős részét. A létért való küzdelem, a bizonytalanság mentális állapotuk romlásához vezet. A társadalmi intézményekkel laza a kapcsolatuk, bizalmatlanok. Alacsony az önértékelésük, kívülről várják a segítséget. A társadalom elfordult tőlük, gyengült a szolidaritás. Gyakoriak a súlyos, kezeletlen betegségek, a korai halál. Az iskolai karrierjük korán megszakad, ezért a lányok már gyermekkorban megszülik gyermekeiket. Helyzetük generációkon át halmozottan termelődik újra.

Kulcsszavak: szegénység, gyermekvállalás, életmód

DOI: 10.56699/MT.2023.3.8

Egy Budapesttel szomszédos agglomerációs településen negyven év intervallumában (kezdetben a gyermekvédelmi pártfogó, családsegítő szolgálat, majd egy civil szervezet szemszögéből) követjük nyomon a generációs mélyszegénység kialakulását. Azt a folyamatot kívánjuk bemutatni – a terepen tapasztaltak alapján –, amelynek során bekövetkezik a családok szegénységbe csúszása, és annak következményeit az életvitelre. Fontosnak tartjuk, hogy a cikk hozzájáruljon a kérdéskör jobb megértéséhez, ezáltal a szóban forgó élethelyzetek társadalmi elismeréséhez, amely megalapozhatja számukra a szolidaritás erősödését. Emellett szeretnénk megosztani a problémacsoport strukturális megoldásához egy szűk körű (egy intézményre vonatkoztatható), de trendjét tekintve egyértelmű irányba mutató megoldási lehetőséget. Az írás terjedelmi keretei nem teszik lehetővé, hogy minden következtetésünket példákkal támasszuk alá, ezért általunk fontosnak tartott területeket választottunk ki.

A nyolcvanas években a viskókból álló nyomortelep lakói közül több éve tartó munkaviszonyuk következtében tucatnyian hitelképessé váltak. A helyi tanács ingyen bocsátott rendelkezésükre építési telkeket. A családok felvették a hiteleket, és felépültek a házak, összesen tizenkettő. A korábbi magas gyermekszám folyamatosan csökkenni kezdett, két, legfeljebb három gyermek született. A családok nagyon büszkék voltak saját tulajdonú házaikra, amelyeket szép rendben tartottak. Ha meglátogattuk őket, örömmel fogadtak, beszéltek az életükről, terveikről. Többek között azt mondták, hogy csak két gyermeket akarnak vállalni, mert többet nem tudnak eltartani. Sok tervük volt a jövőt illetően. A helyi társadalom befogadta, sokszor segítette őket. A gyermekek iskoláztatását a családok fontosnak tartották, nagyon büszkén mutatták bizonyítványaikat. Szépen gyarapodtak, volt, aki jogosítványt szerzett és gépkocsit vásárolt. Már némi tartalékot is tudtak képezni. A rendszerváltás időszakában bezártak azok a gyárak, üzemek, ahol dolgoztak. Mivel betanított munkát végeztek, ez a tudás elértéktelenedett, ezért hosszú ideig tartó munkanélküliség következett.

A gyermekszám ismét növekedni kezdett (átlagosan négy-öt gyermek született), mára legalább három-négy generáció él együtt, a lakások leromlottak, sufnikkal bővültek, a fürdőszobából, kamrából lakószoba lett, a gyermekek többsége még az általános iskolát sem fejezi be. Olyan nyomortelep jött létre, ahol a lakók száma hét-nyolcszáz fő, és tizenéves leányok is több gyermeket nevelnek. Szörnyű lett a nyomor, amelyből nem látják a kiutat.

Már a gyermekek körében is hódítanak a tudatmódosító szerek, a vagyon elleni bűncselekmények száma hihetetlenül megemelkedett, az önkormányzat a rendőrségtől várja a megoldást. A korábban szolidáris lakosság elfordult a mélyszegénységben élőktől, elképesztő gyűlölettel beszélnek róluk, kizárólag őket hibáztatják sorsuk alakulása miatt. („Ezek nem érdemelnek segítséget, tegyenek magukért valamit, én is azt tettem…”)

Most, hogy lenne munkahely (elsősorban az építőiparban), egészségi, mentális állapotuk miatt csak kevesen képesek dolgozni. Egy-két ember tudott csak kimenekülni a gettóból. Akik elmentek, elmondják, hogy ott nem lehet rendes emberi életet élni, de nincs kiút a nyomorból.

Az évek során az itt élők nem kaptak semmilyen lényegi segítséget sorsuk rendezésére. Időközben a családok életében tragédiák, korai halálesetek történtek. A nyári szünidőben a kicsi gyerekek a közeli patak büdös pocsolyáiban fürdenek. Úgy nőnek fel, hogy a településről ki sem teszik a lábukat. Reményvesztett, elkeseredett, dühös, beteg, folyamatos konfliktusokkal küzdő emberek sokasága él ezen a szebb napokat látott helyen. Ha meglátogatjuk a temetőt, felszisszenünk annak láttán, hogy milyen fiatal korban halnak meg a nyomortelepen lakók. Ennek a generációkon átívelő mélyszegénységnek a hatására formálódott ki az a sajátos szociális, mentális, kulturális alakzat, érték- és normarendszer, amely meghatározza az adott élethelyzetben levők szokásait, gondolkodását, magatartásformáit, életmódjukat. Olyan készségeket „alakít ki” a mélyszegénység, amelyek az élet puszta fenntartását, az elsődleges szükségletek kielégítését szolgálják. Az említett érték- és normarendszer a szegénységből való kilépést követően is sokáig fennmarad. A nyomortelep egyik korábbi lakója elmondta: „A szegénységből kikerültem, de a gettó bennem maradt.”

Az itteniek életének jellemzője a folyamatos hiány, egyetlen szükségletüket sem tudják megfelelően kielégíteni. Óriási mértékű eladósodás, folyamatos büntetések akadályozzák a legális munkavállalást. (A letiltások miatt évtizedekig alig kapnának fizetést.) Mindennap meg kell küzdeniük a túlélésért, nincs holnap, nincs mire tervezni a jövőt, ezért a célok teljes hiánya látható. Csak olyan munkákat tudnak elvállalni, amelyeknek a bérét naponta (vagy legfeljebb hetente) megkapják, hiszen semmilyen tartalékkal nem rendelkeznek. Ebből következik a biztonság, a stabilitás hiánya. Egyetlen céljuk az életben maradás és a gyermekeik megtartása, amelyért mindenre képesek. A biztonság hiánya folyamatos feszültséget, krónikus stresszállapotot, instabil személyiséget eredményez. Feszültségeik oldására ma már nem az alkoholt (az túl drága), inkább olcsó és könnyen hozzáférhető szereket használnak intenzíven. Ha jövedelemhez jutnak, az állandó nélkülözés miatt azonnal elköltik azokra a termékekre (leginkább élelmiszerre), amelyek hiányát megszenvedték.

A rossz helyzetből való kitörés kudarcait követően elvesztették a reményüket, önértékelésük mélypontra került, beletörődtek alávetett sorsukba. Problémáik megoldását kívülről várják. Azon ügyeikhez is segítséget kérnek, amelyeket egyébként képesek lennének elintézni. A sorozatos megaláztatások miatt egyre távolabb kerülnek a társadalomtól, sokszor ellenséges érzületet táplálnak a jobb sorsúak iránt. Gyakran halljuk tőlük, hogy számukra „minden mindegy”, nem számolnak tetteik következményeivel. Az egészségtelen életmód, a kezeletlen betegségek következtében körükben magasabb a mortalitás. A mentális zavarok dinamikus növekedése is tapasztalható. Rendezetlen körülmények, lezáratlan ügyek, párkapcsolatok. Sok esetben kaotikus, áttekinthetetlen háztartásvezetés. Lakásaik gyakran elhanyagoltak, az udvaron hatalmas mennyiségű szemét van felhalmozva. Családi jogállásuk sokszor rendezetlen. Számukra csak az a tudás fontos, amely a túlélést szolgálja. A gyermekek nem rendelkeznek az iskola diktálta előfeltételekkel: belső késztetések ellenőrzése (önkontroll), fegyelmezettség, rendszeresség, motiváltság a műveltség befogadására, ezért még az alapvető iskolázottság is nehezen érhető el számukra. Az iskolában gyakran féktelenek, nehezen nevelhetők, erőszakosak. (Korábban országos esemény volt a Magyar Gárda megjelenése a településen, hogy eltávolítsák az iskolából a rossz magaviseletű gyermekeket.) És ezek az élethelyzetek generációkon át öröklődnek. Ha az érintettek rövid időn belül nem tudnak kilépni a mélyszegénységből, akkor ez az állapot tartóssá válik, kialakul a generációkon átívelő mélyszegénység, amelybe a gyermekek már beleszületnek.

A szegény családok fizikai és mentális kapacitásának döntő részét lefoglalja a szegénységgel való küzdelem, a ma túlélése, másra nem marad erőforrásuk. Nagyon gyakori jelenség a korai (akár tizenkét-tizenhárom éves korban bekövetkező) gyermekvállalás. A közvélemény erre szokta mondani, hogy „megélhetési gyermekek”. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a korai gyermekvállalás mögött nincs tudatosság. A családi mintázat – az édesanya is hasonló korban szülte gyermekeit – fontos tényező, mégsem ez a domináns. Mivel a gyermekeknek nagyon hamar félbeszakad a kudarcokkal teli iskolai karrierjük, a serdülő lányok előtt más út nem kínálkozik.

Anna is nagyon korán szülte meg első gyermekét. Nagy nehézségek árán fejezte be az általános iskolát, a nyolcadik osztályban bekövetkezett bukása miatt az igazgatója nem engedélyezte számára a ballagást, holott a családnak ez fontos ünnep lett volna, nagyon készültek rá. Végül az iskola fenntartójának közbenjárására ballaghatott el. A középiskola kudarcokkal kezdődött. Eltévedt a városban, rossz járműre szállt fel, elkésett volna, emiatt szorongott, nem mert bemenni. Másnap elkísértük az iskolába, de az osztály, az új környezet idegen volt számára. Számonkérték rajta a hiányzást, az osztálytársak barátságtalanok voltak, senki nem beszélt vele, amit elutasításként élt meg. Többet nem volt hajlandó abba az iskolába menni. Kerestünk egy másikat, ahol hasonló folyamat játszódott le. A gyakorlati tanára az osztály előtt súlyosan megalázta, ami után be is fejeződött Anna iskolai karrierje. A kudarcot követően nem találta a helyét a világban, a pszichológiai segítség sem vezetett eredményre. Rövid időn belül állapotos lett, amit traumaként élt meg a családja. Anna ragaszkodott a babához, a család ellenezte, végül mellette döntöttek. Tudták, hogy az apára nem számíthatnak, mivel szerhasználó, pszichiátriai gondokkal küzd, nincs munkaviszonya, a családi élete kaotikus, az apja súlyosan bántalmazó, alkoholbeteg. A várandósságot Anna nagy türelemmel, odafigyeléssel élte meg. A baba megszületését kitörő örömmel fogadta az egész család. Az édesanyja úgy látja, hogy Anna boldog, kiegyensúlyozott, megtalálta „élete értelmét”. Önmegvalósításának kiteljesedését a baba megszületése hozta el.

Más esetekben is látjuk, hogy a szegénységben élő családoknál az önmegvalósítást nem a szakmai karrier, a társadalmi pozíció jelenti (az számukra elérhetetlen), hanem a gyermek. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy azoknál a gyermekeknél, akiknek sikeres az iskolai karrierjük, és eljutnak a középiskola befejezéséhez, a gyermekvállalás későbbre tolódik el. Esetükben már nem kizárólagosan a gyermek jelenti az önmegvalósítás csúcsát, és a családi minták követése is gyengébb hatású. A gyermek számukra mindenekfelett álló érték. „Akkor hogyan fordul elő nemegyszer, hogy mégis elhanyagolják őket?” – merül fel gyakran a kérdés. De ez csak a külső szemlélő számára elhanyagolás, ők sokszor nem is értik, mi a probléma. A családok szerepének felértékelődése is látványos tendencia. A szegénységben élő családok nagy stabilitáshiányban szenvednek. Az érzelmi alapon szövődő párkapcsolatok nagyon labilisak, a legkisebb válság vagy egy „új szereplő” megjelenése felborítja őket. Ezért látjuk gyakorta, hogy az édesanya valamennyi gyermekének más az édesapja. A külön élő apáknak sokszor nincs vagy nagyon gyenge a kapcsolatuk a gyermekeikkel. Gyermektartás fizetését alig tapasztaljuk. Ezt a helyzetet az édesanyák „természetesnek” fogadják el, semmit nem kérnek számon az apákon. A telefonjaik tele vannak társkereső oldalakkal, gyorsan párt keresnek maguknak, ami vagy sikerül, vagy nem. Ezeket a kapcsolatokat nem az érzelmi kötődés, hanem a gazdasági szükséglet hozza létre. Társ nélkül nincs megélhetés. Ha e próbálkozások sikertelenek, maradnak a szülők, nagyszülők, akik feltétel nélkül befogadják családtagjaikat. Így jönnek létre az „élhetetlen” lakáskörülmények, szobánként akár tíz-tizenkét fővel. Ez a szocializációs közeg is okozója a helyzetből való kimenekülés esélytelenségének. Családi támogatás nélkül nincs megélhetés, a kilépést tekintve pedig a közeg visszatartó erőt jelent. A családok által elszenvedett folyamatos hiány, a túlélésért folytatott küzdelem lefoglalja valamennyi tag pszichés és fizikai energiáját, a gyermekekkel való foglalkozásra, törődésre sem marad kapacitásuk.

A fentiekből látható, hogy a generációkon átívelő mélyszegénység láncolatának megszakítására az érintettek önerőből nem képesek, ezért társadalmi szintű beavatkozásra van szükség. Az is nyilvánvaló, hogy a ma létező beavatkozások (felzárkóztató programok, tanodák, gyermekházak stb.) rendkívül fontosak, de a probléma strukturális megoldására nem alkalmasak. Tapasztalataink azt mutatják, hogy az egyedüli megoldás a biztonságot jelentő folyamatos jövedelem. A családok átmeneti otthonába került mélyszegény családok működéséről szerzett húszévi tapasztalatunk azt mutatja, hogy amíg elsődleges szükségleteik kielégítetlenek, nem tudnak másra koncentrálni. A biztonság létrejötte (lakhatás, rendszeres, kiszámítható jövedelem) után az első időszakban a számukra addig hiányt jelentő fogyasztás növekszik meg (minden pénzüket jó ételekre fordítják), majd a stabilitás szakaszában már megjelennek a magasabb rendű szükségletek, több figyelem jut a gyermekekre, a társadalomba való bevonódásra, majd következik a tudatos tervezés, a célok meghatározásának időszaka és a takarékoskodás. Ez hosszabb, többéves folyamat eredménye lehet. Tisztán látható, hogy a legnagyobb motiváló erőt a munkavállalásra a stabilitás, a biztonság jelenti. Ezért az alkalmi juttatások, segélyek csak a nagyobb krízisek elhárítására elegendők. A nyomorból való kilábalás felé a biztos jövedelem, ennek hiányában az alapjövedelem, valamint a kiszámítható szolgáltatások jelenthetnék az egyetlen utat. Jobban össze kellene hangolni a munkavégzés és a szolgáltató intézmények nyitvatartását (aki reggel hat órára megy dolgozni, nem tudja bölcsődébe, óvodába vinni a gyermekét), befogadóbbá kell válniuk az intézményeknek velük szemben (például az érintett településen a Biztos Kezdet Gyermekházat alig látogatják), elérhetővé kellene tenni a munkahelyeket a közlekedés szempontjából, és a nyári gyermekfelügyelet megoldása is sok nehézséget jelent az itt élők számára.

A fentiek megerősítik, hogy a mélyszegénység kialakulása nem egyéni „hiba”, felelőtlenség, munkakerülés vagy rossz gazdálkodás következménye, hanem a társadalom működésének zavara. Tuba Iván teológusprofesszor a következőképpen fogalmazott:

„…azok a személyek, akik a társadalmi kooperációban nem találhatják az eszközöket és esélyeket, hogy az adott körülmények között emberjogi státusuk szerint emberhez méltóan éljenek, a közjó megvalósításában disztributív igazságtalanságot jeleznek. Szegénységük egyszersmind megkérdőjelezi a jól szituáltak jogi pozícióit, és sürgeti azok új legitimálását a közjó alapján” (Tuba, 2000: 204). És a jelzett folyamat elől nincs menekülés: mindazoknak, akik a fentebb szemléltetett élethelyzetbe kerültek, hasonlóan változott a működésmódjuk az általunk bemutatott közösségben. A nyomortelepen a születésszabályozásra tett erőfeszítések szinte hatástalanok, viszont a jobb szociális helyzetbe került családok esetében a kérdés „magától” megoldódott. Hasonlók a tapasztalataink az iskoláztatással, a gyermekneveléssel és az életmóddal kapcsolatban is. A javuló szociális helyzet, a biztos jövő jelentősen növeli a legális munkavállalási motivációt is. Ahogy már említettük, a családok számára az alapvető biztonság (elsősorban a folyamatos bevételi forrás), a szükségleteikhez igazodó közszolgáltatások és a társadalmi befogadás jelenti azt az alapot, amely lehetővé teszi az életükben a kívánatos és tartós változásokat.

Absztrakt

A tanulmány célja a mai nagyvárosi tüntetések térbeli társadalmi jellegű mozgatórugóinak a bemutatása, a nyugat-európai és a kelet-közép-európai nagyvárosi utcai megmozdulások hasonló motivációinak a jelzése. Ebből kiderül, hogy a szegénység, vagy a jól-lét hiánya, deficitje, a lecsúszástól való félelem található a mobilizáló tényezők között. A zavargásokban részvevők alapvető céljaiban, de társadalmi háttereiben is sok a közös vonás. Ők a kirekesztettek a társadalom különböző lehetőségeiből, a megfelelő munkához való jogból, a jó oktatási intézményekből és a minőségi egészségügyi szolgáltatásokból, a jó lakhatási körülményekből: a tények szerint ezek a rétegek kisebb részben a városközpontokban, nagyobb részben a nagyvárosok szélén élnek. Az elemzés rámutat a meghatározó térbeli társadalmi mechanizmusokra, mégpedig a globalizáció, illetve a globális urbanizáció hatásaira, az ebből adódó modern nagyvárosok térbeli társadalmi egyenlőtlenségeire, a globális, az európai, és a magyarországi szegénység területi jellegzetességeire. A társadalmi jól-lét koncepció egyfajta megoldási lehetőségként fogalmazódik meg. 

Kulcsszavak: térbeli társadalmi egyenlőtlenség, szegénység, globalizáció, kirekesztés, dzsentrifikáció

A tünetek

A világ nagyvárosai forrongnak: egyre gyakoribb az európai nagyvárosok utcáin, terein demonstrálók tömege, fiatalok és idősebbek egyaránt több beleszólást akarnak a politikai döntésekbe. Több demokráciát, nagyobb nemzeti vagy területi autonómiát követelnek, de legfőképpen jobb életkörülményeket, a jövedelmi és egyéb források társadalmilag igazságtalan és egyenlőtlen elosztásának megváltoztatását, a szegénység, a társadalmi kirekesztés, másképpen szólva a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítését. A nyugat-európai és a kelet- és közép-európai nagyvárosok tüntetéseinek követeléseiben nincs igazán különbség. Szinte minden esetben hasonló jelenségeket tapasztalhatunk, jóllehet az egyes tüntetések élességében, időtartamában, a kormányzati reakciókban eltérések is előfordulhatnak.

A szegénység, vagy éppen a jóllét hiánya, deficitje, a társadalmi lecsúszástól való félelem mindig megtalálható a mobilizáló tényezők mögött. Sokszor csak rejtetten, a háttérben, majd egyre inkább megmutatkozva. Például a francia sárga mellényes mozgalom tüntetéseit a benzinár emelkedése robbantotta ki, de később már több demokráciát, igazságos nyugdíjrendszert vagy éppen béremelést, a szegénység enyhítését követelték a Lyon, Bordeaux, Toulouse, Nantes, Montpellier és Párizs különböző városrészeiben összegyűlt tömegek. De ugyanezeket követelték az időközben európai szintre, más országokba, más nagyvárosokba (például Hágába) átterjedt mozgalmi csoportok is.

A francia nagyvárosi társadalmi mozgalmak leglényegesebb befolyásoló tényezői, fő mozgatórugói a strukturális és területi társadalmi egyenlőtlenségek, köztük a nagyvárosok és környékeik egyenlőtlen gazdasági, társadalmi fejlődési lehetőségei. A globalizálódó, egyben dzsentrifikálódó^[1]A dzsentrifikáció kifejezésnek nincs magyar megfelelője, elsőként egy angol szociológus, Ruth Glass használta 1963-ban, egy észak-londoni negyed, Barnsbury városrész átalakulásának a … Részletek nagyvárosokban a belső negyedek ingatlanárainak folyamatos növekedése miatt is a centrumokból egyre inkább kiszorulnak a képzetlenebb, alacsonyabb jövedelmű rétegek, így a szegénység az elővárosokban koncentrálódik.

Az elővárosi szegénység kialakulásának történeti-várospolitikai okai is vannak. Az 1960-as években a nagyvállalatok (elsősorban az autógyárak) részben a francia, de nagyobbrészt a külföldi, Észak-Afrikából, Algériából bevándorolt, szakképzetlen, iskolázatlan munkásaiknak Párizs környékén építettek elővárosokat, lakótelepeket. Ezekben az években hatósági akaratra is beköltöztettek az elővárosi negyedekbe olyan észak- és nyugat-afrikai bevándorlókat, akik az általuk spontán létrehozott bidonville-ekben, nyomornegyedekben telepedtek le.

Ma már az egykori bevándorlók második, harmadik generációi élnek itt, azok, akik az első generációhoz hasonlóan szakképzetlenek, iskolázatlanok és többnyire munkanélküliek. Franciaországban körülbelül ötmillió ember lakik az „érzékeny városi zónákban” (Zones Urbaines Sensibles, ZUS), vagyis a társadalmilag problematikus elővárosi térségekben. Az itt élők majdnem 40%-a nem fejezi be iskoláit. Közülük kerül ki a mai munkanélküliek számottevő része. 2009-es adatok szerint a 7,5%-os országos átlaggal szemben 16,9% az elővárosi munkanélküliek aránya, akik főként fiatalok, sok közöttük a fiatal férfi (Bronner, 2010: 9). A későbbi időszakok adatai sem mutatnak javulást: 2012-ben az érzékeny városi zónákban a munkanélküliség 24%-os, miközben az országos átlag 10% volt. A munkanélkülieknek közel a fele továbbra is a fiatal korcsoportok tagja (Observatoire des inégalités, 2014). A 2017-es adatok sem biztatók: az elővárosi népesség 40%-a szegénységben él (az országos arány 15%). A szegény elővárosiak 45%-a fiatal (huszonöt éven aluli); 44%-uk inaktív, szemben az országos 20%-os adattal (Mérieux, 2017).

A jövő bizonytalansága, a mindennapi megélhetés gondjai, a lakóhelyi társadalmi feszültségek számos konfliktus forrásai. Ellentétek vannak az idősebb és a fiatalabb nemzedékek között, ezek oka az idősebbek félelme az „utcán élő” és randalírozó fiatal bandáktól. Néha csendes, néha inkább hangos viszályok alakulnak ki az aktívak és a munkanélküliek között is, amelyek sok esetben etnikai problémává eszkalálódnak. A lakóhelyi konfliktusok lényegében társadalmi strukturális ellentmondásokból fakadnak, mégpedig a bevándoroltak vagy leszármazottaik és a francia „őslakosság”, de legfőképpen a kisebbségben lévő elővárosi alsó középosztálybeliek, illetve a középosztálybeliek és a többségben lévő kirekesztettek között.

A területi egyenlőtlenségi problémák tovább szélesedtek a vidéki Franciaország és a párizsi nagytérség között feszülő gazdasági dichotómiák, különbségek, a fővárosi nagytérség fejlődési dinamikájához képest gazdasági, társadalmi hátrányokkal küzdő vidék leszakadása miatt. A középosztály lecsúszása, életkörülményeinek romlása miatt is növekedett az országot vezető politikai és a gazdasági elittel szemben megnyilvánuló bizalmatlanság, erősödött az általános elégedetlenség. Mindez a tömegek radikalizálódásával járt együtt.

A zavargásokban részt vevők társadalmi hátterében is hasonlóságokat látni: ők azok, akiket kirekesztettek a társadalmi élet különböző lehetőségeiből, a megfelelő munkához való jog, a jó oktatási intézmények, a széles körű egészségügyi szolgáltatások, a minőségi lakhatási körülmények számukra nem egykönnyen érhetők el. Többségük a társadalom perifériáján, félperifériáján helyezkedik el, sokan közülük iskolázatlanok, munkanélküliek, szegények. De köztük találni azokat az alsó középosztálybelieket is, akik a történetileg kialakult élethelyzetükből lecsúsztak, vagy egyelőre még csak rettegnek ettől. S bár a nagyvárosok központi negyedeiben is megtalálhatók, többnyire a nagyvárosok szélén, a peremkerületekben, a rosszabb minőségű lakótelepeken élnek. A fővárosok központi negyedeibe csak tüntetni, demonstrálni mennek.

A nagyvárosokban tüntetők, demonstrálók között sok olyan is van, aki kisebb városokból, vidéki térségekből érkezett. Ami nem véletlen, hiszen a legszegényebbek gyakran a vidéki térségekben, falvakban, kisebb városokban, gazdasági szerepüket vesztett ipari településeken laknak. E településeken, térségekben nincs, vagy nagyon kevés a munkahely. A meglévő munkahelyek szakmai elvárásaihoz pedig nem elég a tudásuk, nincs meg a szükséges iskolázottságuk. Talán a fiatalságuk sincs már meg: a vidéki társadalmak elöregedőben vannak, ezért hiányoznak a változtatáshoz, egy jobb élet kialakításához nélkülözhetetlen lehetőségeik. De a fiatalabbaknak sincsenek meg az anyagi forrásaik, hogy kimozduljanak helyzetükből, más, gazdaságilag dinamikusabb településekre költözzenek, és ott vállaljanak munkát. A napi vagy akár helyi mozgásokhoz sincsenek meg a feltételek: sokuknak nincs gépkocsija, és a vidéki településeket a centrumokkal összekötő tömegközlekedés sem mindig biztosítja a mobilitás lehetőségét.

A volt szocialista országokban egészen az 1989-es, 1990-es politikai, társadalmi rendszerváltásig nem volt mód a politikai érdekek és ellentmondások kinyilvánítására, társadalmi mozgalmak szerveződésére, utcai demonstrációkra. Ennek legfőbb okai a politikai rendszer sajátosságai voltak: a központosított, egypártrendszerre alapozott hatalmi berendezkedés, a redisztributív, vagyis a pénzügyi erőforrások újraelosztására épülő társadalmi rányitás mechanizmusai, a helyi (vállalati és területi) önállóság hiánya, a kizárólagos állami tulajdon, a negligált piaci viszonyok, a társadalmi mozgalmak szerveződését, az utcai megmozdulásokat tiltó szabályok és törvények. Komoly szerepet játszott a „puha” és a „kemény” diktatúra jellegzetességei között lavírozó, az egyének mindennapi életére rátelepedő, félelmet keltő pártállami jelenlét, a szólásszabadság teljes hiánya is. A fejletlen, individuálisan élő, együttműködésre képtelen civil társadalmi erők, a tiltakozási kultúrák kialakulatlanságai, az önmagukért való kiállás hiányai, a szakszervezetek gyengesége, az állampárt érdekeinek való alávetettségük további meghatározó tényezők voltak.

A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a kelet-közép-európai országokban az egypártrendszer keretében is létrejöttek mozgalmak: a gazdasági és társadalmi problémák következtében társadalmi konfliktusok is kialakultak, szabadságharcok, felkelések is szerveződtek. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, az 1968-as prágai tavasz, a mindennapi élet nehézségei (főként a folyamatos áremelések) miatt kialakult 1956-os poznańi, 1970-es gdański, valamint az 1976-os radomi és ursusi munkássztrájkok a hatalom kiszorításának igényét, a polgári jogok, az alternatív nyilvánosság, az egyesülés szabadsága, a hagyományos közösségek és kapcsolati hálók újrateremtésének céljait fogalmazták meg (Baranyai, 2017).

Az igazi változást azonban a nyolcvanas, de főként a kilencvenes évek hozták: a kelet- és a közép-európai országok nagyvárosaiban, fővárosaiban is szaporodtak az utcai megmozdulások, tüntetések. Ennek meghatározó tényezői a következők voltak: a volt rezsim bukása, a piaci társadalom szerveződése, a parlamenti demokrácia, az ellenzéki pártok és politikai erők megjelenése, a civil társadalmi szerveződés felgyorsulása, így a civil társadalmi mozgalmak számának, erejének növekedése és az önkormányzati önállósodás. Az új folyamatok a nyugat-európai modellhez, az ottani életszínvonalhoz való felzárkózás ígéretét hozták a volt szocialista országok számára. Azonban igen hamar kiderült, hogy ez országonként, térségenként, településenként és társadalmi csoportonként igen nagy különbségekkel történik, és nyilvánvalóvá vált, hogy a kelet- és a közép-európai országok európai szintű felzárkózása nem könnyű folyamat.

Az 1989-es, 1990-es rendszerváltó évek egy nagyon megtépázott, számos nehézséggel sújtott kelet- és közép-európai térséget találtak. S ebben alig volt különbség az érintett országok között. Mindegyikre igaz, hogy 1992-ben és 1993-ban romlott a gazdasági teljesítményük, a GDP aránya körülbelül 20%-kal csökkent, bár a lengyel visszaesés csak 15% volt (Ehrlich et al., 1994: 15). Mindez a munkanélküliség regionálisan differenciált növekedésén is meglátszott: a fejlettebb térségekben még kezelhető, a fejletlenebbekben már kezelhetetlen méreteket öltött. (A lengyeleknél, a magyaroknál és a szlovákoknál 1992–1993-ban az aktív népesség 12-14%-át érintette, a cseh adat ennél jóval alacsonyabb, csupán 5% volt – Ehrlich et al., 1994: 17).

A lassan kibontakozó piaci társadalom, a globális gazdaságba való integráció számos gazdasági és társadalmi problémára gyógyírt hozott: enyhült a korábbi rendszer viszonyaiból fakadó gazdasági válság, megindult a korábbi állami vagyonok privatizációja, új vállalkozások jöttek létre, és megjelentek a multinacionális cégek, a globális tőke is. A globalizáció azonban nemcsak pozitív, hanem negatív következményekkel is együtt járt. Ezek között különösen súlyosnak bizonyult a jóléti államok fokozatos leépülése, a korábbi állami nagyvállalatok privatizációját követő munkanélküliség növekedése, a szegények, a hajléktalanok számának gyarapodása, a térbeli társadalmi egyenlőtlenségek erősödése, a települések, a városok és vidékeik közötti gazdasági és társadalmi dichotómiák.

A rendszerváltáshoz fűzött remények megfakulása azonban újabb mobilizáló erővel járt: a kilencvenes évek elején a kelet- és közép-európai, így a magyar fővárosban is addig csak a nyugat-európai nagyvárosokban tapasztalt számos tiltakozást, köztük kormányellenes megmozdulásokat is lehetett látni. Ezek azonban többnyire hamar elcsitultak, majd később, főként a legutóbbi években ismét fellángoltak, de általában csak rövid ideig tartottak. (A francia sárga mellényesek mind a mai napig megnyilvánuló kitartását a keleti modellekben ritkán látni, a tiltakozási kultúrák eltérései miatt is.)

A társadalmi megmozdulások hullámzásainak okait keresve a posztszocialista múlt máig érvényes hatásait érdemes megemlíteni. Többek között a nyugati modellekhez képest megkésett vagy inkább felemás (Mellár, 2009) gazdasági, társadalmi modernizációt, a fejlett országok ajánlásainak kritikamentes másolását, azoknak a kelet- és közép-európai esetekben többnyire irreleváns hatásait. Az átvett vagy csak másolt modernizációs koncepciók fő problémái voltak, hogy nem az adott térségi és nemzeti viszonyokra, adottságokra épültek, figyelmen kívül hagyták a térségi, regionális társadalmi elvárásokat, nem készültek fel a várható társadalmi konfliktusokra, és országonként differenciált felzárkózási stratégiák sem jöttek létre. A térségi stratégiák kialakítása a nemzeti tőke hiánya miatt is lehetetlennek tűnt, s a helyi elitek is gyors változást ígértek és reméltek. S ebben akkor széles körű társadalmi konszenzus volt; a civil erő és autonómiához szokott polgári középosztály nélküli, paternalizmushoz szokott társadalmak elfogadták a külső szereplőtől (a „Nyugattól”) érkező megoldásokat. Ehhez szoktak hozzá. A saját ügyek kézbevétele, a tiltakozás nem minden kelet-közép-európai országra jellemző kulturális tényező.

A problémát erősítette, hogy az érintett társadalmak a helyi önkormányzatoktól sem kaptak más válaszokat. A rendszerváltás első éveinek euforikus hangulata, az önkormányzati pénzügyi és fejlesztési önállóság akkor reális lehetősége hamarosan gyengült, az évtized végére ismételten erősödött az állami centralizáció, a helyi források elvonása, aminek következtében mindenhol csökkentek a helyi érdekérvényesítés esélyei. A helyi hatalmaknak így nem maradt más választásuk, mint a központi modellek követése, a helyi (közte a lakás)vagyon gyors elherdálása, a privatizáció felgyorsítása, a külföldi működő tőke, a multinacionális cégek érkezésének reménye, s ennek érdekében számos helyi kedvezmény (többéves adómentesség, kedvező telephelyek) biztosítása számukra.

A tapasztalatok szerint a helyi vezetők mindezt a térségi vagy a környező településekkel kialakítható együttműködés nélkül tették, s ezzel számos térségi konfliktust is generáltak. Ennél is nagyobb problémát okozott, hogy a helyi társadalmakkal való kooperáció sem jött létre, a helyi hatalmak (az országos mintáknak is megfelelően) a társadalmi igényeket félresöpörték, a várható társadalmi feszültségeket figyelmen kívül hagyták, nem törekedtek ezek kezelésére, a szegényeket, az átállás kárvallottjait pedig az „út szélén” hagyták.

A kelet- és közép-európai modernizáció eddig említett jelenségei mellett a civil társadalmi mozgalmak és szervezetek gyengeségeit, forrásaik hiányát, egyre erősödő állami függésüket, de a szakszervezetek tehetetlenségét, a látványos akciók kibontakozásához szükséges társadalmi bázis hiányát szintén meg kell említeni, hogy meg tudjuk érteni a társadalmi megmozdulások hullámzásait.

De talán ennél is lényegesebb a tiltakozó társadalmi csoportok megosztottsága és ennek következményei: az eltérő érdekszerkezetek, amelyek mögött a központi hatalomtól való erős függés, a múltból itt maradt individualizáció, a társadalmi együttműködés korlátozottsága rejtőzik. E csoportok társadalmi bázisai is elég egyoldalúak: a többséget egyes középosztálybeli értelmiségi csoportok adják, a munkásrétegek jóval kevésbé vesznek részt a különböző megmozdulásokban, a legszegényebbek pedig egyáltalán nem.

A különbségek bemutatása mellett nem szabad elfelejteni a hasonló jelenségeket: engem különben is mindig az érdekelt, mi a közös a nyugati és a keleti modellek legkülönbözőbb jellemzőiben, akár az urbanizációs trendekben (Szirmai, 2019), akár a társadalmi mozgalmak megnyilvánulásaiban (Szirmai, 1999). A különbségek ugyanis többnyire a múlttal való kapcsolatot mutatják, s jóllehet az is fontos, a hasonlóságok azért jelentősebbek, mert a máról, a jövő lehetőségeiről, az európai integráció szintjeiről szólnak. Ezért tanulmányomban azt vizsgálom meg, hogy milyen közös tényezők magyarázhatják a nyugat- és a kelet-közép-európai nagyvárosok tüntetéseinek ma tapasztalható hasonló trendjeit. Kutatásaim alapján úgy vélem, a meghatározó tényezők között különösen fontosak a globalizáció folyamatai és területi hatásaik, köztük a térbeli társadalmi egyenlőtlenségek, a társadalmi kirekesztés, a térségi szegénység jellegzetességei, azok mögöttes meghatározottságai.

A meghatározó tényezők

 A globalizáció jelensége

Globalizációs jelenségek mindenkor voltak: mindig léteztek olyan gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok, amelyek szétterjedtek a világban, és hasonlóságokat eredményeztek az egyes országok között. De a mai globalizáció más, mivel ez a kapitalizmus terjedésével, nemzetközivé válásával függ össze: ez a kapitalista társadalom és gazdasági berendezkedés produktuma (Enyedi, 2012). A globalizáció részben az államok, de legfőképpen a piac és a neoliberális ideológia által szabályozott gazdasági folyamat, amelynek társadalmi, kulturális és politikai, de legfőképpen területi hatásai vannak (Richardson–Bae, 2005; Lim, 2005).

A globalizációban a tőke, a termelési eszközök és a termékek, a különböző tudások és kulturális modellek, értékek és eszmék, meghatározott életstílusok, valamint a munkaerő áramlását, nemzetek felett átívelő, általános jellegét, nemzetközivé válását figyelhetjük meg. Komplex, több összetevőjű folyamatról van szó, amely a világ központi helyzetű, fejlett, innovatív (általában gazdag) centrumországaiból indul ki, és a gazdaságilag kevésbé fejlett vagy éppen hátrányosabb helyzetű perifériák, félperifériák felé terjed, különböző tartalmakkal és eltérő időpontokban. Lényeges jellemzője, hogy integratív jelenség, mivel a folyamatban részt vevő, különböző érdekeltségű aktorok – eltérő mértékben és formákban – részévé válnak a centrumországokból kiinduló gazdasági és egyéb mechanizmusoknak. S ezzel megteremtik a globális gazdasági, politikai és társadalmi vagy éppen kulturális hálózati rendszereket.

A globalizációt a gazdaság világméretűvé válása mozgatja. Ennek során a termelés, az értékesítés és a fogyasztás világméretekben szerveződik. A nagyvállalatok a különböző termékek előállítását és értékesítését nem egy országon belül, hanem világszinten szervezik. Ehhez számos feltétel megvalósulása szükséges: a műszaki haladás, ennek keretében a szállítás, a közlekedés és a távközlés technikai fejlődése, amely lehetővé teszi az áruk, a tőke, a tudás és a technika nemzetközi mobilitását. A tömegkommunikáció fejlődése szintén nélkülözhetetlen feltétele a folyamatnak, ahogy a tőkekoncentráció is.

A globalizáció szerveződése, a globális központok kialakulása mögött erőteljes koncentrációs, egyszersmind regionalizációs folyamatok találhatók: a globális gazdasági versenyben ugyanis döntő a földrajzi elhelyezkedés, mivel a különböző iparágak versenyelőnyei a földrajzi helyzetből erednek. A termelési lánc inkább jövedelmező a fejlett térségekben (Lengyel, 2003).

Az erőteljes földrajzi koncentráció már a hatvanas-hetvenes évektől megfigyelhető a világgazdasági termelés területi elhelyezkedésében. 2016-ban az USA, az Európai Unió, Japán és Kína a világ GDP-jének 67,5%-át állította elő.

A területi hatások

A földrajzi koncentráció nagyvárosi környezetben zajlik: a fejlett országokban szintén a hatvanas-hetvenes évektől megfigyelhető a szolgáltatószektor, a szakképzett munkaerő nagyvárosi koncentrációja, a multiregionális és interregionális, később multinacionális, transznacionális vállalatok nagyvárosi előretörése és ennek hatására a nagyvárosok és perifériájuk erőteljes fejlődése.

A globális gazdaság területi igényei újraszabják a területi társadalmi struktúrát, térbeli társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi, köztük foglalkoztatási problémák alakulnak ki. Egyrészt azokban a térségekben, ahová nem érkezik a globális tőke, másrészt azokban a térségekben, ahonnan a globális döntések következtében a transznacionális, multinacionális vállalatok elmennek.

A globális gazdasággal nem vagy kevésbé érintett térségekben a társadalmi problémák még súlyosabbak, miközben ezekben a térségekben igen dinamikus városrobbanás zajlik, amely az urbanizáció első szakaszának, a gyors városrobbanásnak a mai változata. A mai urbanizáció 93%-a a fejlődő országokban és a harmadik világ térségeiben, az ázsiai és afrikai országokban zajlik, a motiválóerők azonban eltérők: ezt a folyamatot főként a vidéki túlnépesedés, az ottani kilátástalan életkörülmények, a mérhetetlen szegénység és a hiányzó ipari fejlődés mozgatják. Példa lehet erre, hogy ezekben az országokban nyolcszázmillió ember slumokban él: a szubszaharai afrikai térségben a városi népesség 62%-a, Kelet-Ázsia esetében 37%-a, Dél-Ázsiában 43%-a, Latin-Amerikában és a Karib-szigetek esetében pedig a 27%-a. A gondokat elsősorban a várostervezés, illetve az alapvető szolgáltatások (víz, csatorna, villany) hiánya okozza, továbbá a rossz közlekedés, a hatalmas munkanélküliség, a feketegazdaság jelenléte. Például Afrikában a munkanélküliség a városi népesség 50%-át érinti (Clos, 2016).

A fejlődő országokban a területi egyenlőtlenségek hatalmasak, a szeparált, kirívóan gazdagok által lakott és fegyveresen őrzött lakóparkok, a fizikailag és társadalmilag lepusztult slumok, a kirekesztettek enklávéi a polarizált társadalmi szerkezet élesen elváló két szélső pontját mutatják meg. A gazdaság fejlődését lényegi módon akadályozza a tervezetlenül lezajló urbanizáció, valamint a szakképzetlen és szegény vidéki népesség nagyvárosi tömörülése.

A globalizáció, a globális tőkemozgások területi hatására az egész világon, így Európában is átalakult a területi és társadalmi szerkezet, új térbeli társadalmi viszonyok szerveződtek, a nagyvárosi fejlődési folyamatok felgyorsultak. S ez új típusú városi terek, egész urbánus rendszerek kialakulásával, valamint a globális tőke és annak intézményei erőteljes nagyvárosi, világvárosi koncentrációjával is együtt járt (Friedmann–Wolff, 1982; Enyedi, 2003; Sassen, 1991). Korábban hatalmat birtokló települések hátrányos helyzetbe kerültek, mások pedig előretörtek. Új, nagyvárosi hatalmak jelentek meg, ezek a globális városok, a világvárosok, amelyek gyakorta maguk mögé utasítják a nemzeti kormányokat, sajátos, nemzetek feletti döntési rendszereket hozva létre.

Az új gazdasági terek, a nagyvárosi gazdaságok a posztfordista gazdaság^[2]A tömegtermelésű fordista gazdasággal szemben a posztfordista termelés – az információs technológia, a modern elektronika révén – képes gyorsan alkalmazkodni a fogyasztói igényekhez. … Részletek  működését (a szolgáltató- és a kvaterner szektorok növekedését) is képesek biztosítani. Ezek az új növekedési pólusok a gazdasági fejlődés csomópontjai, irányítóközpontjai, a parancsnoki helyek (Friedmann–Wolff, 1982), mivel itt koncentrálódnak az irányítói funkciók, a transznacionális és multinacionális vállalatok központjai, a pénzintézeti centrumok.

Az egyes városok jelentősége eltérő, hierarchikus különbségek vannak köztük. A hierarchia csúcsán azok a városok állnak, amelyek a globális folyamatokat irányítják, s ellenőrzésük alatt tartják a világ erőforrásait. Ezek a globális városok, a nagyvárosok.

A globális urbanizációban szerveződő területi társadalmi szerkezetre éles regionális egyenlőtlenségek, a társadalmi polarizáció erősödése jellemző, egyrészt a globális városrégiók és a többi régió között, másrészt a metropoliszok és az egyéb városi formációk között. A világvárosok, nagyvárosok struktúrájában, a városközpontok és a környékük között szintén erősek a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek. A fejlett ipari társadalmakban, az Egyesült Államokban, Japánban, az európai országokban a területi koncentrációt eredményező globális gazdasági folyamatok, a világgazdaság, a multinacionális cégek nagyvárosi régióbeli koncentrációja, az ott megjelent központi cégek és azok vezetői rétegeinek komoly mértékű jelenléte miatt a társadalmi különbségek számottevő mértékben növekedtek. A kétmilliónál nagyobb népességű településegyüttesek koncentrálják a leghatalmasabb intézményeket, a leggazdagabb családokat, de az adott országokra jellemző szegénység egy részét is (Cadene, 2000).

Az európai városok eltérő sajátosságai

Az európai városok és társadalmi problémáik alapvetően különböznek az amerikai városoktól és gondjaiktól: eltérő a piaci mechanizmusok és az állami szerepek jelenléte és hatása. Az amerikai városokban erősebb társadalmi különbségeket okoznak a piaci folyamatok, míg az európai város jobban védett közpolitikai értelemben, magasabb a közszférában foglalkoztatottak, a városi viszonyokat hivatalból is alakítók aránya. A közszolgáltatások, köztük az infrastruktúra és a tervezési viszonyok szintén nagyobb mértékben tartoznak a közszféra, az állami rendszerek keretéhez, s ezek enyhíteni képesek a szegregációt, a társadalmi szegénységet is (Kazepov, 2005). A piaci viszonyoknak az amerikai modellhez képest erősebb állami koordinálása, a határozottabb és átfogóbb szociál-, illetve oktatáspolitika szintén hozzájárul Európában a társadalmi kockázatok enyhítéséhez, a közös jólét erősítéséhez.^[3]Az európai városi életfeltételek sok más városhoz képest kiemelkedő voltát mutatja például az, hogy a világ egyik legjelentősebb tanácsadó cége, a Mercer városi életminőséget … Részletek

A fejlett és a fejletlen országok városai, a globális és egyéb városok, az észak-amerikai és az európai nagyvárosok nemcsak méreteikben, nemcsak hajtóerőikben, hanem ellentmondásos jellegükben is eltérők: az európai társadalmi problémák, a szegénység, a kirekesztettség, de a közlekedési anomáliák sem hasonlíthatók össze sem az amerikai, sem a harmadik világ nagyvárosi feszültségeivel.

A jóléti állam visszaszorulásával, a piaci viszonyok megerősödésével összefüggésben azonban erősödnek a hasonló trendek is: a globális városoknak kiemelt sajátosságuk a magas társadalmi státuszúak koncentrálódása. Ez a folyamat az európai (így a kelet- és közép-európai) globális és egyéb nagyvárosokra is jellemző.

 A következmények

 Dzsentrifikáció és kirekesztés

A nyugat-európai nagyvárosi dzsentrifikáció folyamata a hatvanas-hetvenes években kezdődött. Ekkor főként a különböző alternatív életformák szerint élő társadalmi csoportok képviselői, fiatal értelmiségiek, művészek jelentek meg a fizikailag és társadalmilag is válságban lévő, alacsony lakás- és ingatlanárakat kínáló negyedekben. Az ott élő úgynevezett régi középosztálybeliekkel (kisegzisztenciák, tulajdonnal is rendelkezők, szabadfoglalkozású értelmiségiek), kispolgárokkal, munkásrétegekkel közösen, fokozatosan kezdték megújítani a korábban ipari funkciójú, lepusztult barnaövezeti épületeket, lakótömböket, javítani a lakások méreteit és minőségét, és (forrásokkal és igényekkel) fejleszteni a kereskedelmi szolgáltatásokat is. A közösségi terek is új arculatot és új funkciókat kaptak. A meglévő és arra még érdemes építészeti környezetet, régi épületeket, lakásokat nemcsak megújították, hanem védték is. Ebben az időszakban a hatósági támogatások jelentősége még elenyésző volt, a lakáspolitika többnyire különböző egyéni lakásfelújítási hitelek formájában támogatta a folyamatokat.

A nyolcvanas évek új szakaszt, fizikai megújulást és új társadalmi helyzetű lakosságot hoztak. A globális gazdaság és a nagyvárosi elhelyezkedéshez kötődő érdekeik nagy, egyben többfunkciós rehabilitációs projekteket vontak maguk után. Az eredetileg ipari negyedeket, nagy kikötőket már nemcsak felújító, hanem gyökeresen át is formáló, s ezzel teljesen új városrészeket létrehozó ingatlanfejlesztések megvalósításában új szereplők is részt vettek: a különböző szintű hatóságok, ingatlanfejlesztők, nagy beruházók, hitelintézetek. Mindez nagymértékben megnövelte a lakás- és ingatlanárakat, ami pedig a helyi lakosság gyors kicserélődését eredményezte, társadalmi kirekesztést okozva: az alacsonyabb jövedelmű lakosság költözni kényszerült. Az újonnan érkezettek már magasabb jövedelműek, képzettek, a globális gazdaság működéséhez kapcsolódó felső és középosztálybeliek voltak.

A kelet- és a közép-európai nagyvárosok dzsentrifikációja lassan és a nyugati modellhez képest megkésve bontakozott ki. A közeledést a két modell között a kilencvenes évek során a nyugat- és a kelet-közép-európai nagyvárosokban egyaránt lejátszódó „citysedés”, vagyis a belvárosok új kereskedelmi, szolgáltatói vagy közigazgatási funkcióinak kialakulása hozta. Ennek hatására a dzsentrifikáció tovább erősödött. A kelet- és a közép-európai nagyvárosokban az adott időszakban fokozatosan szélesedő városrehabilitációs programok gyorsították fel a városközpontok társadalmi átalakulását, növekedett a lakosság középosztályi jellege. Az időközben fokozódó szuburbanizáció lassította ugyan a városközponti dzsentrifikációt, a nagyvárosi környezettel – annak rossz fizikai és társadalmi állapota miatt is – elégedetlenek közül sokan kiköltöztek a városok környékére. A szegényebb társadalmi rétegek pedig vagy visszaszorultak a felújítás nélküli, lepusztult negyedekbe, vagy visszaköltöztek eredeti vidéki lakóhelyükre. Az államszocializmusban még biztos munkahely elvesztése, a munkanélküliség mellett a belső városrészekben található lakás- és ingatlanárak növekedése szintén erősítették a társadalmi kirekesztést.

A nyugati és a keleti modell szerinti dzsentrifikáció (és a társadalmi kirekesztés) között meglévő számos különbség, a keleti modell késleltetett és lassabb folyamata ellenére is számos hasonlóság fogalmazható meg a nyugat-európai és a kelet-közép-európai dzsentrifikációs jelenségek között. Ezek a következőkben foglalhatók össze:

1. A nyugat- és kelet-közép-európai nagyvárosokban, fővárosokban egyaránt erőteljes dzsentrifikációs folyamatok zajlanak. Ennek során a belső negyedek, köztük a korábban lepusztult állapotú részek lakói kicserélődnek: az alacsonyabb társadalmi státuszú népesség tagjai (az iskolázatlanok, az alacsony jövedelműek) fokozatosan kirekesztődnek a rosszabb ökológiai pozíciójú belső negyedekbe, elővárosokba, de főként a nagyvárosok, a fővárosok környékére. A helyüket magasabb társadalmi státuszú (iskolázott, magas jövedelmű) népesség foglalja el.
2. Mindkét modellben a magas társadalmi státuszú csoportok, a képzettebbek, a magasabb jövedelműek elsősorban a városközpontokban, illetve a jó elővárosokban, a jobb város környéki településeken helyezkednek el. A társadalmilag magas státuszú felső és középosztálybeli elővárosok megjelenését a szuburbanizációs folyamatok dinamizálódása, a belső városi környezetből elvágyók, a lakáspiac adottságaival élni tudók és élni is akarók kiköltözései magyarázzák.
3. Mindkét modellnek jellemzője az is, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályok kisebb részben a városközpontokban, nagyobb részben a városkörnyéken, annak fejlettebb részein koncentrálódnak.
4. A térbeli társadalmi átalakulást meghatározó tényezők között igen fontos az állami és a piaci mechanizmusok hatása, azok arányai. Az európai városok lényeges történeti jellemzői közé tartozott az amerikaihoz képest erősebb állami, különböző városfejlesztő hatósági részvétel, illetve a piaci hatások visszafogottsága és az ebből is adódó társadalmi szerkezeti különbségek, az enyhébb szegregáció rendje. A nyugat-európai nagyvárosok legújabb társadalmi szerkezeti jellemzőinek vizsgálatából azonban kiderül, hogy a nyugat-európai nagyvárosokban is enyhül az állami jelenlét, az állami szerepek fokozatosan visszaszorulnak, és átadják a helyüket a piaci folyamatoknak.
5. Ez a kelet- és közép-európai nagyvárosi modellre is igaz: a kilencvenes években kezdődött társadalmi és politikai rendszerváltással, a kapitalista gazdaság, a piaci társadalmi és gazdasági viszonyok kialakulásával a területi társadalmi szerkezet alakítását az állami beavatkozás, a hatósági tervezési és fejlesztési törekvések, a központilag irányított forráselosztás helyett egyre inkább a magánszektor, a privát szereplők, a vállalkozók, a külföldi befektetők veszik át.
6. A nyugati és a keleti modellek esetében a társadalmi szerkezeti átalakulást a globális gazdaságba való integráció, a globális hatások jelentős mértékben befolyásolják: a globális gazdasághoz kötődő döntési funkciók belvárosi elhelyezkedési igényei, a belváros citysedése, a központi üzleti negyed kialakulása, az ott koncentrálódó banki, kereskedelmi, idegenforgalmi szerepkörök erősödése, a lakóhelyi funkciók visszaszorulása. A belső városrészekben zajló rehabilitációk, az épített környezet modernizációja, a városi szolgáltatások színvonalának emelkedése mindkét modellre igaz.
7. Mindkét modellben jelen van a szuburbanizáció, a jobb módúak belvárosból való kiköltözése a városkörnyékre, a nyugati modell esetében korábbi, a keleti modell esetében későbbi kibontakozással. Az új területi szerkezet mögött az „urban sprawl”, vagyis a városi terjeszkedés sajátos mechanizmusai is ott vannak. A kiköltözők egy része a városrehabilitáció hatására visszatér a fővárosba.
8. Egy újfajta szuburbanizációs modell szerveződését is lehet érzékelni, amelyet részben a belső városrészekből a külső negyedek felé irányuló mozgások okoznak. Ez a modell a magas státuszúak által megvalósított területfoglalások eredményeként szerveződik, nevezetesen a korábban lepusztult, de most fejlődésnek induló külső városnegyedekbe költözés keretében. Az új negyedek vonzerejét részben a megújuló társadalmi szerkezet, a kedvező természeti adottságok, de legfőképpen az a fajta szuburbanizációs út adja, amely biztosítja a városi és kvázi vidéki adottságok egyidejű érvényesülését.
9. A két modell közötti közeledést az is mutatja, hogy mind a nyugat-európai, mind a kelet- és közép-európai nagyvárosokban a legújabb térbeli társadalmi szerkezeti változások fő irányai a belvárosok és a városkörnyékek voltak, de a nyugati modellhez képest a keleti modellben e változások később, késleltetett módon valósultak meg.

A globális szegénység

A világgazdasági folyamatok jövőbeni alakulásától további munkanélküliség várható. A növekvő munkanélküliség a szegénység növekedésével is együtt jár, amit a jóléti államok és lehetőségeik visszaszorulása is felerősít. Az 1973-as olajválságot követően, illetve a nyolcvanas évek óta különböző időszakokban kibontakozott gazdasági válságok miatt is fokozatosan visszaszorultak az állampolgári jogon kínált közszolgáltatások, megszűnt a stabil munkaerőpiac, a szociális ellátás, az alacsony szintű, de mindenkire kiterjedő jövedelembiztonság.

Különböző vizsgálatok szerint az elmúlt néhány évtizedben a legnagyobb amerikai metropoliszokban, így New Yorkban is éleződtek a térbeli társadalmi megosztottság folyamatai, a mai amerikai társadalom éles strukturális és jövedelmi egyenlőtlenségeit is kifejezve. A Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora, Joseph E. Stiglitz szerint az amerikaiak 1%-a kontrollálja a nemzeti vagyon 40%-át. Ez a felső 1% élvezi a legjobb egészségügyi ellátást, oktatást és a vagyon előnyeit. A lakosság 99%-a mindebből kimarad (Stiglitz, 2012).

A mai nagyvárosi, világvárosi társadalmi kirekesztés nemcsak éles, hanem jelentősen fel is gyorsult. A szegényebb társadalmi csoportok még azokról a területekről is kiszorulnak, ahol történetileg elhelyezkedtek, mégpedig az új piaci beruházások térfoglalásai miatt, a public-privat partnership (PPP, köz- és magán-együttműködés) megoldások szempontjából hasznos városfelújítások, az újonnan kialakított luxuslakások, bankok, bevásárlóközpontok, luxushotelek építése következtében is (Bliss, 2017). A vonatkozó kutatások szerint azonban a legnagyobb szegénység nem a globális amerikai nagyvárosok sajátja. Az államszövetségi népszámlálási adatok alapján a szegények aránya 17% a nem metropolisz térségekben, a városokban, miközben a metropoliszban élő szegények aránya 14,6% (Sternheimer, 2013).

A nyugat-európai globális szegénység értelmezéséhez szintén az 1973-as olajválságból kell kiindulnunk. Az ezt követő eladósodási folyamat és a nyolcvanas-kilencvenes években, majd 2008-ban kitört financiális krízisek, az egy főre jutó GDP szintjének változásai, erőteljes ingadozásai véget vetettek a hatvanas évekre jellemző optimista, a töretlen gazdasági fejlődés lehetőségeire alapozott időszaknak. A nyolcvanas évek óta egész Európában nyilvánvalók a gazdasági hanyatlás jelei és kedvezőtlen társadalmi következményeik.

A nemzetállamok alapvető jóléti céljai fokozatosan épültek le, a szegénység felszámolása, a teljes foglalkoztatottság és a teljes körű ellátás biztosítása egyre több országban megvalósíthatatlan ideává vált. A jóléti célok visszaszorulása társadalmi problémák sokaságát okozta. Ezek között különösen fontos a hosszú távú munkanélküliség, amely az európai államokat ugyan eltérő mértékben érinti, s a különböző időszakokban (például 2000 és 2014 között) erősen ingadozó értékeket mutatott, de a 2008-as gazdasági válság után folyamatosan növekedett.^[4]z EU munkanélküliségi rátájának alakulása: 2000-ben 9,2%, 2008-ban 6,8%, 2010-ben 9,2%, 2013-ban 10,95%, 2014-ben pedig 10,1%. 2019-ben a ráta 6,3%-ra csökkent (Geoindex‎).

A szegénység, ezen belül a városi szegénység problémája komoly nehézséget jelent az európai országok számára: 2017-ben 113 millió ember, az Európai Unió népességének 22,4%-a volt kitéve a szegénység és a társadalmi kirekesztés kockázatainak (Eurostat, 2019). 2018-ban enyhe csökkenés volt tapasztalható: az Eurostat 2018-as adatai szerint az uniós állampolgárok 21,7%-át fenyegette a szegénység vagy a társadalmi kirekesztettség (Eurostat, 2018).

A szegénységnek több formája lehet: pénzügyi szegénység, anyagi depriváció és alacsony munkaintenzitású háztartási létforma. A pénzügyi szegénység a legjellemzőbb szegénységi forma: 2017-ben 85,3 millió embert, az EU-népesség 16,9%-át érintette.

Nyilvánvaló, hogy az európai háztartások szegénységi kockázatai között, főként a nyugat- és a kelet-közép-európai országokat összehasonlítva (az Európai Unió átlagához képest is) nagyok az eltérések. A kelet-közép-európai országokban az Európai Unió huszonnyolc^[5]A tanulmány az Egyesült Királyság Európai Unióból való 2020. január 31-i kilépése előtt íródott. tagállamának átlagértékeihez képest magasabb a szegénység és a társadalmi kirekesztés kockázata. Az Eurostat 2016-os elemzéseiből (több évre visszamenőleg is) kiderül, hogy az Európai Unió tagállamaiban a kockázatoknak kitettek legnagyobb arányban a rurális térségekben, és legkevésbé a kisebb városokban élnek; a nagyvárosi arányok a két kategória között jelennek meg. A fejlett nyugat-európai országokban a legnagyobb szegénységi és kirekesztettségi kockázat a nagyvárosokban jelentkezik.

Külön problémát jelent, hogy a városi szegénység mértéke nehezen becsülhető meg, mert kevésbé is látható, elsősorban az Európán kívüli országokban, ahol a hivatalos intézmények sokszor abban is bizonytalanok, mennyien vannak, hol, melyik nyomornegyedben élnek a szegények. Az ENSZ Emberi Települések Központja szerint ma hat emberből egy nagyvárosi nyomornegyedekben vagy önkényesen elfoglalt ingatlanokban él (Bartlett, 2011). Az Eurostat adatai szerint 2016-ban az EU-ban a 20–64 éves városlakók 24%-a volt kitéve a szegénység vagy a társadalmi kirekesztés kockázatának (Tamara, 2016).

A térbeli társadalmi migráció, az ázsiai és az afrikai országokból érkező, többnyire szakképzetlen vendégmunkások, bevándorlók, menekültek tömeges méretű, fejlett európai országokba való beáramlása nemcsak a városi szegények számát növeli, hanem a társadalmi depriváció új paneljeit is létrehozza, a társadalmi kirekesztés folyamatait, a térbeli szegregációt is erősíti, a különböző kultúrák és vallások, társadalmi magatartási formák ellentmondásait, a társadalmi konfliktusok sokaságát is eredményezi.^[6]2017-ben 2,4 millió bevándorló érkezett az EU-ba nem uniós országokból (Eurostat, 2017).

A magyarországi szegénység

A legújabb társadalomtudományi kutatások szerint az utóbbi tíz esztendőben éles strukturális változások figyelhetők meg Magyarországon, amelyek a növekvő elszegényedésben, a középosztály alsóbb rétegeinek leszakadásában, a társadalmi szakadékok mélyülésében jelentkeznek. A 2008-as globális válságnál korábban meginduló gazdasági és pénzügyi válság különösképpen kedvezőtlen hatásokkal járt. A TÁRKI 2018-as riportkötete szerint 2007 és 2012/2013 között növekedtek az egyenlőtlenségek, így a jövedelmi szegénység is. A TÁRKI adataiból az is kiderül, hogy 2007 és 2012 között 12,6%-ról 17%-ra, a KSH adatai szerint 2007 és 2013 között 12,3%-ról 15%-ra növekedett a jövedelmi szegénység. Az anyagi depriváció szintén kedvezőtlenül változott: a TÁRKI adatai azt mutatják, hogy 2009 és 2012 között 34%-ról 37%-ra, a KSH vizsgálatai szerint pedig 2007 és 2013 között 18%-ról 28%-ra növekedett az anyagilag depriváltak aránya (Branyiczki–Gábos, 2018: 125).

Az összehasonlító vizsgálatok sem mutatnak kedvező képet: a Társadalmi Riport 2014-es adataiból az derül ki, hogy a szegénységgel és társadalmi kirekesztettséggel veszélyeztetettek aránya a visegrádi országok között Magyarországon nem csak a legmagasabb, hanem 2008 óta folyamatosan emelkedik, miközben a lengyelek, a szlovákok és a csehek 2005 és 2013 között csökkenteni tudták a veszélynek kitettek arányát (Szivós, 2014: 61–62).

Ugyanakkor a válság enyhülését követően számottevő csökkenést mértek: a KSH adatai szerint a jövedelmi szegénység 15%-ról 13,4%-ra, az anyagi depriváció pedig 28%-ról 16%-ra csökkent (Branyiczky–Gábos, 2018: 125). Az Eurostat 2018-as adatai szerint Magyarországon 19,6% volt azok aránya, akiket szegénység és társadalmi kirekesztettség fenyeget (Qubit, 2019).

A megoldás lehetősége és szükségessége

 A társadalmi jóllét fejlesztése

„A GDP-n túl: a gazdasági teljesítmény és a társadalmi jóllét mérése” címmel 2009. november 25-én konferenciát rendeztek a Magyar Tudományos Akadémián. A magyarországi tudományos közösség ekkor hallott először a Stiglitz-jelentésről, elismert hazai tudósok tolmácsolásában. A Report by the Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress [A gazdasági teljesítményt és a társadalmi fejlődést mérő bizottság jelentése] című tanulmány Stiglitz vezetésével, nemzetközileg ismert és elismert közgazdászok, társadalomkutatók részvételével készült 2009-ben.^[7]A bizottság munkájában kelet-közép-európai tudósok nem vettek részt.  A jelentést a Francia Köztársaság akkori elnöke, Nicolas Sarkozy kérésére készítették. A felkérés célja az volt, hogy vizsgálják meg a 2006–2008-ban kirobbant gazdasági, pénzügyi és társadalmi válság főbb meghatározó tényezőit, s keressenek új problémamegoldásokat.

A jelentés megállapította, hogy a válság egyik számottevő oka, hogy a bruttó hazai termék (GDP), amely a társadalmi és gazdasági folyamatok méréséhez használt indikátor, nem alkalmas a társadalmi fejlődés mérésére, annak nem megfelelő mutatója, ezért új mérőeszközökre van szükség. Olyanokra, amelyek figyelemmel vannak a fenntartható fejlődés szempontjaira, annak fő pilléreire, a gazdasági, környezeti és társadalmi összefüggésekre, köztük az egyének társadalmi jóllétére (well-being) is.

A jelentés központi gondolata, hogy a termelés- és gazdaságorientált mérésekről a mai és a jövőbeni generációk társadalmi jóllétére,^[8]A társadalmi jóllét fogalma nyolc tényezőt foglal magában: az anyagi életkörülményeket (ennek keretében a jövedelem, a fogyasztás és a vagyon mutatóit), az egészség, az oktatás és … Részletek annak vizsgálatára kell helyezni a hangsúlyt. Ez a felfogás a mai korszak lényeges paradigmaváltását fejezi ki, azt, hogy nemcsak a gazdaság, a gazdasági folyamatok, hanem a társadalmi összefüggések, az érintett társadalmak mindennapi életviszonyai, így a jóllétük is fontos, akár a világban zajló jelenségek értelmezésekor, akár a legkülönbözőbb típusú fejlesztési célok kijelölésekor, akár a társadalmi és gazdasági, politikai problémák, feszültségek kiküszöbölésére való törekvés idején is.

A társadalmi jóllét fejlesztése nem könnyű feladat: a mai városfejlődés és a mögöttes városfejlesztések, valamint a várostervezés is alapvetően gazdasági prioritások és az azok mögött lévő érdekcsoportok, befektetői, ingatlanfejlesztői érdekek érvényesítésére szolgálnak. A társadalmi szempontok, a területi társadalmi problémák enyhítésének célja, a térbeli társadalmi egyenlőtlenségek kezelésére irányuló törekvés a különböző fejlesztési koncepciókban sokszor csak ideológiai értelemben jelenik meg. A városok jövőjét kijelölni akaró stratégiák és a megvalósítási tervek nem biztosítják a területi egyenlőtlenségek tényleges és hatékony csökkentéséhez szükséges erőforrásokat, sem az olyan intézményeket, amelyek képesek lennének a városi társadalmak minél szélesebb csoportjai lakóhelyi érdekeinek képviseletére, azok városfejlesztési modellekbe való integrálására. Ehhez persze strukturális, vagyis komplex beavatkozásokra is szükség lenne, mivel a területi célú fejlesztések önmagukban kevesek a nagyvárosi társadalmakat szétválasztó, strukturális eredetű távolságok csökkentésére.

A fentiekben már láttuk, milyen meghatározó mechanizmusok okozzák a mai térbeli társadalmi szerkezeti egyenlőtlenségeket: a globális gazdaság mai dinamikáit, az ingatlanpiac logikáját, a hatósági törvények és az azok mögött álló érdekviszonyok döntő hatásait kell ismét kiemelni. Ezek kiugró szerepet játszanak a nagyvárosi dzsentrifikációban és a kirekesztésben. A modern nagyvárosnak szüksége van a dzsentrifikáció folyamatára, de nincs szüksége olyan kirekesztésre, amely társadalmi csoportokat olyan kedvezőtlen lakóhelyi viszonyok közé kényszerít, amelyek a minőségi emberi lét minimálisan szükséges feltételeit sem biztosítják. A mai nagyvárosok sok embertől veszik el a városhoz való jogot, vagyis azt a jogukat, hogy úgy maradjanak a nagyvárosokban, hogy legalább átlagos színvonalú, a modern kornak megfelelő minőségű lakóhelyen élhessenek, hogy joguk legyen a lakhatáshoz. Ez máris azt az ellenvetést szülheti, hogy a kiszorítottaknak, szegényeknek nincs munkájuk, nincs jövedelmük. Ezért sem ők, sem más nem fizeti ki a lakóhelyük fejlesztését, a jobb lakások biztosítását. Az ő megsegítésüket elsősorban az államoknak, a helyi hatóságoknak kellene vállalniuk. Ez az európai gondolkodás lényeges szempontja.

Az állami szerepvállalás persze nem helyettesítheti a társadalmi és a civil szervezetek, az egyházak támogatását, az állami beavatkozások kontrollját, s az Európai Unió támogató részvételét, pályázati forrásait szintén feltételezi. Ugyanakkor az újfajta, a társadalmi érdekek egyeztetésére, a társadalmi részvételre épülő városfejlesztő és tervezési felfogásokat sem helyettesítheti. Mindez jelzi, hogy az európai nemzeteknek és a széles társadalmi csoportoknak az összefogására is szükség van a szegénység, a társadalmi kirekesztettség leküzdéséhez, de legalábbis az enyhítéséhez.

Absztrakt

A szegénység véleményem szerint nem azonos a javak szűkösségével, és többé nem számolható fel sem azok növekvő mértékű előállítása, sem igazságosabb elosztása révén. Szegénységen nem kielégítetlen szükségleteket értek, hanem a jó emberi élet feltételeinek a hiányát. Amellett érvelek, hogy a termelés fokozása a természeti források túlterhelése és kimerítése árán többé nem enyhíti, hanem növeli a nyomort. Az esszé végén röviden érintem a növekedési hajsza megfékezésének politikai feltételeit is.

Kulcsszavak: szegénység, szűkösség, szükséglet, gazdasági növekedés, természeti források, ökológiai válság

Szegénységen általában az emberhez méltó élet alapvető anyagi feltételeinek a szűkösségét szokták érteni. A vélekedők többsége az utolsó évszázadokig egyetértett abban, hogy ezek a feltételek mindenkor korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. Időleges vagy tartós hiányukat ezért az emberi állapot normális velejárójának tartották, az ellenkezőjét csak a mitikus előidőkben (a bűneset előtt) vagy utópiákban tartották lehetségesnek. Történelmi tapasztalatuk arról győzte meg őket, hogy a szűkösség elkerülhetetlen, sőt arról is, hogy a korlátozott mértékben hozzáférhető javak egyenlőtlen elosztása, ami egyeseket mentesít a nélkülözéstől, kívánatos és jogos (isteni eleve elrendelésből fakad, vagy a kiválóság jutalma, vagy a társadalmi haladás hajtómotorja). Az uralom mindenkori intézményes rendje ezt az aszimmetrikus elrendezést volt hivatott szentesíteni.

A felvilágosodás kora óta azonban Európában fokozatosan új, a fentiekkel ellenkező elképzelések is gyökeret vertek, és azóta egyre többen gondolják, hogy a szegénység kiküszöbölhető rendellenesség, melynek fennállásáért az egyén vagy a társadalom okkal kárhoztatható. A szegénységtől való megszabadulást – amit az emancipáció részeként szokás elképzelni – általában kétféle eljárástól remélik: az egyik a hiányzó javak fokozott mértékű előállítása, a másik az előállított dolgok méltányos elosztása. E kettő, úgymond, megteremti a gazdasági feltételeket az alapvető szükségletek kielégítéséhez, azaz a szegénység felszámolásához, ezt ma már csak akarni kell. Az alábbiakban azonban amellett érvelek, hogy egyik út sem járható, és ebből igyekszem konstruktív következtetésekre jutni. Azt állítom,

(1) hogy a szegénységről eleve nem adható hiteles leírás a szükségletek-szükségletkielégítés fogalomkörében;

(2) hogy a termelés növelése akár fokozhatja is a szegénységet, és jelenleg pontosan ezt teszi;

(3) végül hogy a méltányos elosztással kapcsolatos várakozások azon a téves hiedelmen alapulnak, hogy egy adott rendszeren belül a javakat alapvetően többféleképpen is el lehet osztani anélkül, hogy a rendszer működésének logikájával kerülnénk feloldhatatlan ellentmondásba.

Álláspontomat az első esetben a szegénység absztrakt, a másodikban ökonomista, a harmadikban szocialista felfogásával szemben kell igazolnom.

 A szegénység és a „szükségletek”

Absztraktnak nevezem azt a megközelítést, amely az életfolyamatok szerves egységétől elvonatkoztatva az embert természeti és társadalmi környezetétől függetlenül, sőt azzal szemben próbálja megragadni. Ebben az elrendezésben a kiindulópont az egyik oldalon az egyén lesz: az éhségtől vagy a mások megvetésétől szenvedő szubjektum, a másikon pedig a szenvedését csillapítani képes dolog: étel, elismerés stb. Az így felfogott „szükséglet” és az ő tárgya azonban korántsem egymástól függetlenül létező, dologi adottságok: táplálék és étvágy egyaránt a táplálkozás történelmileg változó módozataitól függenek. Még nyilvánvalóbb ez az összefüggés a szó szorosabb értelmében vett társadalmi szükségletek esetében. Hogy milyen bánásmódra vágyunk, milyenben részesülünk, egyáltalán hogy mit értünk mondjuk elismerésen és megvetésen, az szerves része annak a társadalmi rendnek és kulturális örökségnek, amelynek keretében képesek vagyunk önmagunkat mint valakit elgondolni: mint urat vagy szolgát, szülőt vagy gyermeket, az adott szerepet sikeresen vagy sikertelenül betöltő személyt. Nélkülözés és elégedettség, szegénység és gazdagság tehát csak egy adott rendszeren belül értelmezhető fogalmak, mert az, aki nélkülöz és az, amit nélkülöz, egyaránt teremtményei az őket formáló kapcsolatok hálózatának.

A rendszerelvű megközelítés azonban nem a szegénység kérdésének relativizálásához vezet, éppen ellenkezőleg, hozzásegít, hogy a kérdést az adott személy, még inkább a csoport társadalmi helyzetének valóságos kontextusában tárgyaljuk. Ez a helyzet pedig nem okvetlenül függ össze javak birtoklásával és a fogyasztás mutatóival. Az embernek alapvetően nem olyasmire van szüksége, amit ilyen mutatókkal egyáltalán mérni lehetne. Arra van szüksége, hogy (1) a társai megértsék, elismerjék, tekintettel legyenek rá, és segítsék, mert ebben az esetben (2) biztonságban érezheti magát, és szabadon bontakoztathatja ki képességeit, (3) következésképpen hozzájut a társadalmi környezetében megfelelőnek tartott élelemhez, hajlékhoz, munkához, családi kapcsolatokhoz, és ezért (4) valószínűleg tovább fog élni, és jobb egészségnek fog örvendeni, mint az, akinek ezeket nélkülöznie kell. A jó emberi élet feltételeinek e négy csoportja között az oksági összefüggés empirikusan bizonyított. Hiányuk az életet nyomorulttá teszi. Azért a nyomor kifejezést használom, mert a szó köznapi értelmében szegényes anyagi körülmények (amit tisztes szegénységnek szokás nevezni) önmagukban nem okvetlenül akadályozzák a boldogulást vagy a kielégítő életvitelt. Ezzel szemben a kiszolgáltatottság, a kirekesztettség, a megaláztatás vagy a társak megvetése nyomorulttá tehet bárkit, és rendszerint – bár nem minden esetben – együtt jár a fizikai létfeltételek nyomasztó hiányával is.

Növekvő termelés – növekvő szegénység?

A szegénység fenti felfogása – hogy nem egyéb, mint bizonyos javakra irányuló kielégítetlen szükséglet – messzemenően ideologikus: lehetővé teszi, hogy a szegénységet gazdasági kérdésként kezeljék. Olyan rendellenességként, amelyet több termeléssel és/vagy igazságosabb elosztással lehet orvosolni. (Ebben az ökonomista felfogásban lényegében a politika sem egyéb, mint a közhatalom birtokosainak az erőforrások elosztására, vagyis a gazdaságra gyakorolt befolyása.) A késő modernitásban egyre elfogadottabb feltevés, hogy az elosztással kapcsolatos társadalmi konfliktusok elkerülhetők vagy elkerülhetők lesznek, amint a termelőtechnikák fejlődése biztosítja a javak és szolgáltatások korlátlanul bőséges előállítását, és így végre mindenkinek mindenből jut majd elegendő. Hiszen a radikális elégedetlenség forrása sohasem a vagyoni különbségek léte volt úgy általában, hanem az alsóbb néposztályok nélkülözése. Ezt pedig felszámolhatja a műszaki haladás és a gazdaság teljesítőképességének növekedése, de fel is kell hogy számolja, amikor a tőke felhalmozásának útjában már nem a terméktömeg előállításának, hanem az értékesítésének nehézségei állnak.

A szegénység azonosítása a javak hiányával nem ártatlan elméleti tévedés: végzetes gyakorlati következményekkel jár. Különös, de hosszú ideig szinte senkinek sem szúrt szemet, hogy a súlyos szükséget szenvedő emberek száma az egymást követő technológiai forradalmak és száguldó gazdasági teljesítmények korában nemhogy csökkent volna, de abszolút és relatív értelemben is nőtt. Talán éppen azért nem tűnt fel ez, mert a szegénységet eleve a mainstream közgazdaságtan mutatóival mérték: az egy főre eső nemzeti jövedelem alakulásával, vagy az árucikkek és szolgáltatások fogyasztásának adataival. Így történhetett, hogy egyértelműen fejlődésnek, felzárkózásnak, modernizációnak tűnt fel az a folyamat, melynek eredményeként a népesség átlagosan világszerte többet vásárol, többet közlekedik, több energiát fogyaszt, több szórakoztatóelektronikával rendelkezik, több gyógyszert szed stb., mint azelőtt. Ami elmondható a szegény országokról is, az alsóbb néposztályokról is, a megalázottakról és megszomorítottakról is. Éppen csak a szegénységgel nem függ össze mindez szükségszerűen.

És itt most nem csak arra gondolok, hogy az emberiségnek ilyen nagy hányada soha nem szenvedett a táplálék és az ivóvíz gyötrelmes hiányától, pedig valószínűleg ezzel a mondattal kellene kezdeni minden nyilvános felszólalást. Tudnunk kell azonban, hogy az ő tűrhetetlen helyzetük, pokoli szenvedésük és korai haláluk nem(csak) a társadalmi igazságtalanság következménye a szó hagyományos értelmében, hanem az egész emberiséget sújtó, egyre növekvő szegénység látványos megnyilvánulása, hogy napjainkban sok száz millió ember számára gondot jelent a puszta élet fenntartása is. (Amire a korábbi századokban csak háború, járvány vagy aszály idején volt példa. Igaz, akkor is többnyire háború volt, járvány vagy aszály.)

Igen, mi, földlakók, együtt szegényedünk, és elszegényedésünk döntő oka éppen az, amit gazdasági növekedésnek neveznek. Ameddig ezt nem értjük, felfoghatatlan lesz az a borzalom, ami a végeken történik: a társadalom alatti népesség körében és az elsivatagosodó éhségövezetekben.

Vegyük hát sorra szegénységünk összetevőit. Nem értékválasztás kérdése, hanem az események logikája diktálja, hogy a tudás elszegényedésével kezdjük. Az erőszakos modernizáció mintáinak globális térhódítása lerombolta vagy elavulttá tette azt a helyi tudást, amelynek birtokában különféle kultúrák a maguk módján képesek voltak fenntartani valamilyen dinamikus egyensúlyt a népesség reprodukciója, a természeti környezet adottságai, a megélhetést biztosító technikák és a társadalom rendjéről gondoskodó intézmények között, amire többé nem képesek. A felsorolt négy tényező közti kényes egyensúly végleges felborulása idézte elő a robbanásszerű népességnövekedést, ennek következményei vezettek a pótolhatatlan természeti források kimerüléséhez, ami állandó háborúskodást okoz, és végül kikényszeríti a népesség egy részének elvándorlását. Hogy ezek a folyamatok egymást erősítik, nem szorul magyarázatra. Az is könnyen belátható, hogy az új mintákhoz (ipari tömegtársadalom, tömegkultúra, tömegdemokrácia) azok a földrészek tudtak alkalmazkodni aránylag a legsikeresebben – Európa és Észak-Amerika –, amelyeknek erre a legtöbb idejük volt. A drasztikus változások itt, így vagy úgy, a saját kulturális örökségükben rejlő lehetőségeket realizáltak, és ami ennél is fontosabb, fokozatosan mentek végbe. (A biológiai és társadalmi rendszerek közös tulajdonsága, hogy lassú, fokozatos változásokhoz elképesztő rugalmassággal képesek alkalmazkodni, míg a hirtelen, erőszakos beavatkozás könnyen vezet káoszhoz, a rendszer összeomlásához. Mindennek semmi köze az úgynevezett fenntarthatósághoz, még kevesebb a jövő nemzedékek szükségleteivel kapcsolatos politikai nyilatkozatokhoz.) A tudásvesztésért nem okvetlenül kárpótol a világhálón terjedő információáradat, sem a nemzetközi oktatási segélyprogramok, amelyek a helyi kultúrák identitásának helyreállítása helyett az alkalmazkodás eszközeit adják a kedvezményezettek kezébe. A papagájt, aki kalickájában elfelejtett repülni, nem kárpótolja, hogy közben megtanulja kimondani a „Pityuka” szót.

Ha az elszegényedés kérdését ezek után az intézményes és technikai változások felől közelítjük meg, azt látjuk, hogy a tudományos-technikai forradalom lehetővé tette a társadalmak anyag- és energiaforgalmának példátlan felpörgetését, és ez azzal kecsegtetett, hogy pusztán a gazdasági teljesítmény növelése megoldja a társadalom valamennyi gondját. Megélhetést nyújt mindenkinek, jóllakatja és össze is békíti az addig egymással ellenséges nemzeteket, társadalmi csoportokat. Ezentúl nem egymás ellen fognak hadakozni, hanem együtt, egymással versengve látnak a természet kizsákmányolásához. Ez utóbbi javában zajlik ugyan, de nem hozott társadalmi békét, hanem újfajta ellenségeskedés, egyenlőtlenségek és elégedetlenség forrása lett. A globális gazdasági verseny sikeres és sikertelen szereplői között olyan szélsőséges különbségek keletkeztek (centrum és periféria között, monetáris gazdaság és reálgazdaság között, a csúcstechnológia ára és a nyersanyagok ára között stb.), amihez foghatóval nem találkozunk az emberiség történetében. Néhány száz cégbirodalom és pénzügyi hálózat vezetői rendelkeznek az emberiség vagyonának döntő részével, ők ellenőrzik a közbeszédet, irányítják a vágyainkat, és döntenek boldogulásunkról. A tényleges rendelkezéshez kellő hatalom azonban már az ő kezükből is kicsúszott: nem urai, csupán haszonélvezői a folyamatoknak, melyeket jobbára személytelen automatizmusok mozgatnak, számítógépes programok irányítanak, és a tehetetlenség ereje tart egyben. Mindez pedig azt jelenti, hogy a másik oldalon nemcsak azok lettek sokkal szegényebbek, akik e verseny kárvallottjaiként elveszítették megélhetésüket, tulajdonukat, létbiztonságukat, hanem azok is, akiknek az életében az egyre kíméletlenebb gazdasági verseny, a növekvő tőkekoncentráció és a totális függés a technológiai rendszerektől „csak” annyi változást hozott, hogy le kellett mondaniuk az önálló vállalkozásról, a hivatástudattal végzett, önbecsülést adó, értelmes munkáról, a hosszabb távon tervezhető életstratégiáról, a munkahely biztonságáról vagy anyanyelvük és kulturális örökségük „versenyképességéről”. Szóval majdnem mindannyian.

A gazdasági növekedés egy másik, ma már sajnos közismert hatása az ökoszisztémák lassú összeomlása. Ennek közvetlen következményeként egyre nehezebben és egyre romló minőségben jutunk hozzá a természet legalapvetőbb szolgáltatásaihoz, ami szánalomra méltóan szegény emberekké tenne minket mondjuk az előttünk élt nemzedékek szemében. Az ő számukra még nem okozott megoldhatatlan gondot, miképpen juthatnának mérgektől megtisztított, nanorészecskéket és szermaradványokat nem tartalmazó tiszta ivóvízhez, jó levegőhöz, csendes, nyugalmas környezethez, madárdalhoz, tájélményhez. Életük jóval kevésbé függött olyan technikai szolgáltatásoktól és áruféleségektől, melyek nélkül mi mozdulni sem tudunk. Több időt töltöttek egymás társaságában, testi és lelki együttműködést igénylő aktivitással, ami az emberi természetnek sokkal inkább megfelel, mint a számítógépes játékok és az internetkapcsolat. A mienkhez fogható kiszolgáltatottságot, a természeti környezet minőségének ilyen mértékű romlását talán el se tudták volna képzelni. Azt a magyarázatot pedig, hogy mi ezt a rengeteg áldozatot úgymond jólétünk érdekében hozzuk, kétkedve fogadnák. Mi lehet az ilyen létben a jó?

És eközben elveszítettük kedves hozzátartozóink sokaságát: a szárazföldet, a levegőt, a vizeket és a talajt benépesítő kisebb-nagyobb élőlények többségét. A tömeges fajkihalásnak még csak az elején járunk, azonban az egyedszám szinte valamennyi állat- és növénypopulációnál a korábbiak töredékére csökkent. S már kezdjük sejteni, nélkülük mennyivel szegényebb lett az életünk.

A modernitás Nagy Elbeszélésének vége

A baloldali vagy kritikai társadalomelmélet kudarca, hogy nem ismerte fel: civilizációnk válsága – amelyet a leglátványosabb tünetek alapján környezeti válságnak szokás nevezni, mintha bizony a válság a „környezetet” sújtaná, és nem bennünket magunkat – nem a javak igazságtalan elosztásának a következménye, és ezért nem is kezelhető az elosztási elvek megváltoztatásával. Sem a mostani világrend keretein belül, sem a rendszerkritikus baloldal radikálisabb programja szerint. Nem mintha a politikai elnyomás, a technológiai kiszolgáltatottság és az igazolhatatlan vagyoni különbségek léte ne volna tűrhetetlen, alkalmasint igazságtalan is. Azonban azt állítom, hogy a világunkat megrontó, bennünket, ma élőket elszegényítő, utódainkat nyomorba taszító ökológiai katasztrófa nem abból fakad, amiben a politikai szereplők nem értenek egyet: nem a javak és a jogok méltánytalan elosztása okozza gazdagok és szegények, urak és szolgák között (merjük már használni ezt a régimódi kifejezést, ha egyszer szolgák vagyunk). Hanem abból, amiben egyetértenek.

Ez a valami a modern ipari társadalmak működését és uralmi viszonyait ténylegesen legitimáló Nagy Elbeszélés, amely az emberiség felemelkedését a természet legyőzésével kapcsolta össze, és a tudományos-technológiai haladás sikerét a megtermelt-elfogyasztott javak (azaz hulladékká alakított erőforrások) tömegének növekedésén mérte. Ez az, amiben a marxisták, szociáldemokraták, liberálisok és konzervatívok többsége mostanáig egyetértett. Akár a piacra, akár az államra bíznák az eszközök elosztását, azaz a társadalmi teljesítmények értékelését, akár lopásnak, akár az erkölcs alapjának tartják a magántulajdont, gyakorlati céljuk közös: a „szükségletek” kielégítése az előállított anyagi javak és szolgáltatások szaporításával. Ezt nevezik jólétnek, és ezt tekintik a szabad társadalom létfeltételének, egyszersmind céljának azok, akik egyáltalán érdeklődnek az ilyesmi iránt. Nos, ez az elbeszélés vált érvénytelenné napjainkra. Mert ha bárki komolyan gondolja még, hogy a fogyasztói jólét áldásait kellene igazságosabban elosztani a Föld lakói közt, annak azt kell kívánnia, hogy az emberiség 85%-a, amely jelenleg a rendelkezésre álló erőforrások 20%-ához jut csak hozzá, fogyasztását arra a szintre emelje, amelyet ma az a 15% élvez, amely az erőforrások 80%-ával rendelkezik. Vajon hány glóbusz erőforrásaira lenne szükség ehhez? (Olyan erőforrásokról beszélünk, amelyek itt a Földön ráadásul egyre nehezebben hozzáférhetők. A csillagközi utazgatás lehetősége pedig továbbra is csak a fantasztikus filmek kedvelőinek képzeletében él.)

Elméletileg elképzelhető persze az a radikálisabb megoldás, hogy eközben a 15%-ot megfosztjuk a túlságos jólét eszközeitől. Azonban egy kis fejszámolással belátható, hogy ez sem változtatna sokat a helyzeten. Legfeljebb annyiban, hogy az emiatt kirobbanó háborús konfliktusok megoldanák túlnépesedési gondjainkat. A forradalom „néma” vagy B változata – amelyet a liberális baloldal ünnepel, a multinacionális cégek bátorítanak, és a szervezett alvilág bonyolít –, hogy sok száz millió ember elhagyja szülőföldjét, és a gazdag országokba vándorol. Valódi egalitárius megoldás: a jólét és a kultúra szigetei pár évtized alatt eltűnnek a világszegénység óceánjában.

A jelenlegi rendszeren belül viszont legfeljebb nyomorenyhítő akciókra futja. Ezek hatása, sajnos, kétszeresen korlátozott. Egyrészt a szegények számaránya a gazdagokéhoz képest folyamatosan növekszik, mert a legtöbb gyerek az alsó néposztályokban és a legszegényebb országokban születik. E szegény országoknak kell ráadásul a globális klímaváltozás legsúlyosabb közvetlen következményeivel szembenézniük (sivatagosodás, ivóvízhiány); megélhetésük fő forrása pedig természeti adottságaik kiaknázása, magyarán a környezet tönkretétele, melyre a jövőben a nyomor növekedésével egyenes arányban lesznek ráutalva. Másrészt tudomásul kell vennünk, hogy a modern ipari társadalom rendjéhez szervesen hozzátartozik a katonai, politikai és gazdasági hatalom egyenlőtlen eloszlása, amely a birtokolt javak szélsőségesen aszimmetrikus eloszlásában ölt testet. Akár állami, akár magánszereplők versenyeznek egymással – a két szféra valójában sohasem különült el egymástól teljesen –, akár kereskednek, akár háborúznak éppen, erőfeszítéseik a hatalom és a tőke összpontosítására irányulnak, a nyertesek egyre szűkülő körében. Ez utóbbiak a hegemónia megszerzésének vagy megőrzésének érdekében egyre költségesebb beruházásokra kényszerülnek, mindenekelőtt a legszélesebb értelemben vett haditechnikai és más logisztikai fejlesztések terén. A globális válsággal járó konfliktusok, a növekvő fenyegetettség érzete csak tovább élezi versengésüket, egyszersmind az egyenlőtlenségek fenntartásához fűződő érdekeltségüket. Mindez jelentősen behatárolja a gazdagok és hatalmasok hajlandóságát az osztozkodásra. Nem a kapitalizmus és nem a szocializmus, hanem a modern ipari társadalom működésének logikája általában, ami a tőke koncentrációját kikényszeríti, és a szereplőket hatékonyság címén az erőforrások maximális kiaknázásában és egyre egyenlőtlenebb elosztásában teszi érdekeltté. A modern ipari társadalmak azért nem képesek megszabadulni a tűrhetetlen egyenlőtlenségektől, mert azok nem a termelési viszonyok, hanem a termelőerők természetéből fakadnak.

A verseny természetesen kiiktatható az emberek közötti érintkezésből, és elvileg az anyagforgalom növelése is korlátozható volna természet és társadalom viszonylatában, de erre békés megegyezés eredményeként csak kisebb közösségekben kerülhet sor. A gazdasági versenyt ellehetetlenítő erőteljesebb kormányzati beavatkozás ezzel szemben minden ismert esetben brutális erőszakkal járt, anélkül hogy közben kérdésessé tették volna magát az erőltetett, embertelen és romboló növekedést mint fő társadalmi célt. A kormányok inkább a növekedés demokratikus és piaci akadályait igyekeztek erőszakkal felszámolni, és ezt rendszerint ellenséges fenyegetéssel vagy alattvalóik jólétének szolgálatával igazolták. Mindeközben az igazságosabb elosztás ígérete sem teljesült, csak újfajta egyenlőtlenségek léptek a régiek helyébe. Gondolhatjuk ugyan, hogy egy globális szuverenitással felruházott hatalomnak nem lenne többé szüksége növekedésre, de egy ilyen vetélytársaktól mentes, tehát korlátlan és ellenőrizhetetlen világkormány uralma az elképzelhető legsötétebb negatív utópia. Az egyetlen jó, amit elmondhatunk róla, hogy megvalósulása úgyszólván lehetetlen.

Azt állítjuk tehát, hogy ma a nyomor bővített újratermelése és átörökítése a jövő nemzedékekre egyenes következménye az erőforrásokat pazarló, ökológiai realitásokkal nem számoló társadalmi berendezkedésnek. Feléljük létforrásainkat, ezáltal folyvást szegényedünk. Amit gazdasági növekedésnek neveznek, valójában a hatalom koncentrációja az egyik oldalon és a nyomor felhalmozódása a másikon. Érveltünk amellett, hogy ez nem az elosztási viszonyok következménye, és nem is valamiféle kizsákmányolásé (amennyiben kizsákmányoláson a munka „meg nem fizetett ellenértékét” értjük, mert az inkább következménye, mintsem oka a fennálló erőviszonyoknak), hanem a termelés és a forgalom megszervezésének módjából fakad. Veszteségeinket már egy jó ideje a nyereség rovatban könyveljük el, és ez a hazugság lett a társadalmi béke záloga. Most, hogy a hazugság kezd lelepleződni, feltehetjük a kérdést: hogyan szabaduljunk meg az emberiséget megnyomorító növekedéstől? (Növekedésen továbbra is az elhasznált anyag- és energiamennyiség növekedését értem, nem a tudásét és nem az elégedettségét.)

Ez pedig politikai kérdés.

Politikai következtetések

Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy

– nem technikai kérdés, mert az ehhez szükséges környezetkímélő, anyag- és energiatakarékos technológiák már ma is a rendelkezésünkre állnak;

– nem is közgazdasági kérdés, mert a nemnövekedés gazdaságtanának irodalma sokoldalúan bizonyította, hogy a természeti források csökkenő igénybevétele nem akadálya, sokak szerint pedig ma már megkerülhetetlen előfeltétele a társadalmi fejlődésnek, az életminőség javulásának, a megfelelő foglalkoztatásnak és nem mellesleg az ökoszisztéma túlélésének; ugyanakkor a szereplők (méltányos és arányos) gyarapodását sem teszi lehetetlenné, legfeljebb a gazdasági teljesítmény mutatóit kellene újakra felcserélni;

– végül nem etikai probléma: mert nem igaz, hogy az emberi szabadság korlátozásával járna. Éppen ellenkezőleg, a nemnövekedés stratégiái a felszabadulás lehetőségét ígérik a technológiai rendszereknek kiszolgáltatott, fogyasztásfüggő életforma és munkarend rabságából.

Ha a kérdés politikai, feltehetjük így is: mi kell ahhoz, hogy a jó döntések megszülessenek?

(Jónak az emberiség fizikai és szellemi erőforrásait megőrző és gyarapításukra hosszabb távon is alkalmas gazdálkodást tekintem, vagyis olyasmit, ami sokban ellenkezik a ma még uralkodó közgazdasági szemlélettel. Ezért nem beszélek fenntarthatóságról, mert a jelenlegi rendszert nem fenntartani kellene, hanem megújítani. Lerombolni és a helyére valami egészen mást építeni – erre viszont most egészen egyszerűen nincs idő. Ha ezt tudomásul vesszük, sok felesleges filozófiai vitát megspórolhatunk.)

A kíméletes, megőrző, szolidáris magatartás olyankor kerül túlsúlyba – akkor se mindig –, amikor egy közösség maga dönthet a saját javairól és életkörülményeiről. Hogy egyáltalán dönthessen, ezt kell tehát elérni. Hogy a közvetlenül érintetteknek legyen meghatározó befolyásuk a döntéshozatalra. A demokrácia azonban csak átlátható méretű, kisebb közösségekben működik, és a nemzet is csak az őt alkotó közösségek közössége lehet, mert ha nem az, akkor csak gyanús jelszó, mellyel az állam igazolja elnyomó vagy kirekesztő intézkedéseit.

Márpedig a globalizációt nem lehet legyőzni a saját fegyvereivel. Akik nyomoruk megszüntetésében érdekeltek, akiknek elemi érdekük volna saját létforrásaik védelme, mindig és szükségképpen azok jutnak a leggyengébb képviselethez a nemzetek feletti szervezetekben. Ellentmondana a rendszer logikájának, ha ez másképp történne. Ezért az ökológiai politika mindenkor a következetes decentralizáció, a lokalizáció, az autonóm közösségek pártján áll. A feltett politikai kérdésre ez a válasz.

A globális igazságosságot – azaz a nemzetek vagy földrészek közötti méltányos osztozkodást – békés úton megvalósító intézményt nem ismerünk. A szabadkereskedelmi világrend az őt fenntartani és korlátozni hivatott nemzetközi szerződésekkel együtt sem alkalmas erre; nem is erre találták ki, akik kitalálták. Az erőszakos megoldások pedig csak fokozzák a nyomort és az emberek kiszolgáltatottságát. Ezért az egyenlőségi elv globális kiterjesztése helyett a szolidaritás elvét részesítenénk előnyben, az pedig csak lokálisan működik. Olyan politikai közösségekben, amelyek tagjait létező közös érdek (egymásrautaltságuk), közös tudás (az összetartozás tudata) és a fizikai környezet közössége késztet arra, hogy saját köreikben őszintén törekedjenek a szegénység enyhítésére és a nyomor felszámolására.

Interjút készítették: Pallós Tamás, Solymári Dániel

Budapesten vagy Bogotában kezdődött a történet?

– Jó kérdés. Magam is régóta keresem a választ arra, hogy mitől lesz valaki érzékenyebb a nehéz sorsú, rossz helyzetben lévő emberek iránt. Van, aki elmegy mellettük, mások érintve érzik magukat. És miért ez az empátia? Feltételezem, hogy ennek köze van a személyes tapasztalásainkhoz is. Például mellőzöttnek vagy elfogadottnak éreztem magam kisgyerekként a családban? Egyik teóriám, hogy túl hamar született utánam a testvérem, és át kellett adnom a helyemet. Fájt, hogy már nem én vagyok édesanyám mindene. Nem velem foglalkoznak a legtöbbet, hanem az öcsémmel és a bátyámmal. Úgy képzelem, hogy ebből a helyzetből is fakadhatott az empátiám. Heten voltunk testvérek. Még öten élünk. Mindegyikükkel jó a viszonyom, és most, öregkoromban, újra jobban keresem a kapcsolatot a testvéreimmel. Az említett öcsém, aki tizenkét-tizenhárom hónappal utánam született, egyszer elmesélte az álmát, amit mélyen megőriztem magamban. Nagyon örült a karácsonyra kapott háromkerekűnek, és féltékenyen őrizte. De a szomszéd kisgyerek odajött, és felpattant rá. Erre az öcsém odament, és durván lelökte róla. Akkor vette észre, hogy az a kisgyermek Jézus volt. A szüleim úgy neveltek bennünket, hogy ha valami rosszat teszünk másnak, azzal Istent bántjuk meg.

Mi volt az a pont, az az esemény, amelynek kapcsán a szegénység realitásával, konkrétságával szembesült?

– Valószínűnek tartom, hogy kisgyerekként a nagynéném cselédjének helyzete érintett meg először. Mesélték, hogy őt akartam feleségül venni. Ilus volt a neve. Hatvan éven át egy háztartásban szolgálta a nagynénémet, aki mindig úriasszonyként viselkedett vele szemben. Zavart, hogy a két ember között nem egyenlő a viszony. Az elviselendő fájdalmaktól, nehézségektől talán nem is rendülök meg annyira, mint az ilyen különbségektől. Nem sajnálkozásról, együttérzésről van szó. Az egyenlőtlen kapcsolat – feloldhatatlan ellentétként – azt sugallja: te nem vagy olyan fontos, mint a másik.

Ez alapján hogyan írná körül, hogyan definiálná a szegénység fogalmát?

– Szegény az, akinek nincs szava. Akinek nem hallják meg a hangját. Akinek a mondanivalója senkit sem érdekel. Vannak, akiket csodálnak, vannak, akiknek adnak… Téged pedig nem vesznek észre.

Leegyszerűsítve kétféle hozzáállást, emberi habitust említett. Összefoglalóan az ön által elmondottak azt jelentik, hogy lehetőség szerint senki ne menjen el a másik mellett szenvtelenül, együttérzés nélkül?

– Legyünk igazságosak és reálisak: én is sok szegény mellett elmegyek. Nem kétséges, hogy nem tudunk mindig, mindenki felé részvéttel, egyáltalán érdeklődéssel fordulni. Nem is csak részvétről van szó. Inkább az igazságtalanságról, az fáj igazán. Ennek következményei vannak. Az, aki iránt nem érdeklődünk, egy idő után azt hiszi magáról, hogy tényleg nem értékes, neki nincs mondanivalója. Nem is tanulja meg, hogy kifejezze önmagát. Nem hiszi el, hogy más érdeklődhet a sorsa, a véleménye iránt. Nem tudja meg, mi lehet a szerepe itt, a földi életben, milyen karizmákkal rendelkezik…

A szegénységképe eszerint inkább „antropológiai”, „szociális” jellegű?

– A szegénység elsősorban nem anyagi kérdés. A következménye, illetve a segítségnyújtás oldaláról nézve persze az is. De a gyökere az, hogy a szegény – önértékelés, önazonosság hiányában – önmagát nem becsüli, nem tartja értékesnek. A nevelésünkben, a társadalmi közvélekedésben pedig az jelenik meg, hogy ő, a rászoruló a hibás. Miért nem tanult, miért nem fejezi ki magát, miért nem áll ki magáért, miért nem mondja meg, miért nem követeli ki, miért nem tesz erőfeszítéseket, miért nem gondoskodik magáról, miért nem akar valaki lenni? Pedig az ő hiányai valóságos hiányok, amelyeket egyéni és társadalmi szinten is orvosolni kellene. A szegény nem tud reklamálni. Tehetetlenségében pedig lehet, hogy csak haraggal, gyűlölettel, ellenségeskedéssel vagy éppen fásult közömbösséggel tudja kimutatni az érzéseit.

Ez a fajta alá- és fölérendeltségi viszony a „nyugati társadalmakban” is megjelenik. Ön azonban Latin-Amerikában, nevezetesen Bogotában, Kolumbia fővárosának szegénynegyedeiben szolgálva szerzett tapasztalatot a társadalmi egyenlőtlenségekről és hatásaikról. Miért éppen ott kötött ki? És miért a gyerekeknél? Mert ők a legsérülékenyebbek, a legkiszolgáltatottabbak?

– Nem választottam ki egy-egy csoportot, racionális alapon végképp nem. Kolumbiába nem az utcagyerekek miatt mentem. Eredetileg a dél-amerikai viszonyokat, a felszabadítás teológiája szellemében kialakult gondolkodásmódot, egyházi intézményeket, megoldási kísérleteket szerettem volna megismerni. Elsősorban az érdekelt, hogy a keresztény hitből fakadóan mit tesznek ott a szegényekért, elnyomottakért, az őslakos indiánokért, az egykor rabszolgaként odahurcoltak rossz sorban élő leszármazottaiért. Egy Peruban élt dán jezsuita barátom például a szolgálata helyén, az Andok elszórt kis településein művelődési központokat hozott létre az őslakosok számára. Közvetlen kapcsolatot alakított ki a falvakban élő, többek között kávét, krumplit termelő és az áruikat a környező kisvárosokban értékesítő parasztemberekkel. A városi „fehér” és „gyarmatosító” kiskereskedők megharagudtak rá, mert egy asztalhoz ült a lenézett „indiánokkal”. Mert attól tartottak, hogy ha egy papi személy odaül hozzájuk, akkor „öntudatra ébrednek”, és majd több pénzt kérnek a termékeikért. A jezsuiták és munkatársaik praxisa az volt, hogy egyenrangúként kezelték az őslakosokat, és úgy is beszéltek velük, mondván: ugyanannak a mennyei Atyának vagyunk a gyermekei. Korábban sok egyházi személy is lenézte az indiánokat. Hosszú ideig tartott, míg a XVI. században, a salamancai egyetemen, nagy viták után eldöntötték, hogy az indiánoknak is van lelkük.

És ez a példa, illetve minta hogyan hatott önre a kolumbiai missziója során?

– A felszabadítás teológiáját akkoriban itthon nem becsülték sokra; azt mondták róla, hogy kommunista irányzat. Az ideológiai megítélést félretéve tény, hogy a zsinat hatásaként a hatvanas években érzékenyebbé vált a keresztény társadalom. Egyszer csak észrevették, hogy micsoda igazságtalanságok vannak a „legkatolikusabb” kontinensen, Dél-Amerikában. Ez felháborította a hívőket, köztük az ott élő papokat, szerzeteseket, nővéreket. Azt mondták, hogy nem ezt tanítja a kereszténység, az evangélium. Ez az álláspont az egyházat is megosztotta; nagy feszültségek alakultak ki a szerzetesi közösségekben, egyházmegyékben annak hatására, hogy egyes csoportok felszólaltak a konkrét cselekvés érdekében, az igazságtalanságok orvoslásáért. Voltak, akik azt mondták erre: ti marxisták vagytok, forradalmat akartok, és ez veszélyes. Én az ügy iránt elkötelezett egyházi és világi emberek szellemiségét szívtam magamba. Vágyálmom lett, hogy egy társadalom igazságosabbá tehető.

És hogyan sikerült a tapasztalásokból szerzett elméleteket gyakorlatra váltani? Mik voltak a módszerei például a gyerekekre nézve?

– A gyerekekkel való foglalkozás valóban döntően fontos része, de csak egy szegmense volt a kinti tevékenységemnek. Itthon – a könyveimen keresztül – elsősorban erről ismernek. Hozzájuk Bogotában a szalézi atyákon keresztül jutottam el, akik egy nagy intézményt hoztak létre kimondottan az utcán élő gyerekek számára. Rövid ideig dolgoztam is velük, aztán önállósultam. Kolumbia fővárosa hírhedt volt az utcagyerekekről. De én nem csak gyerekeket akartam menteni. A felszabadítás teológiájában az tetszett, hogy elsősorban nem teória, hanem praxis. Rendtársamtól, Jálics Ferenc atyától, aki szintén Dél-Amerikában élt, más szinten ugyancsak nagyon sokat tanultam. Amikor befejezte a bogotái könyvemet, azt mondta: ez a legjobb, amit a felszabadítás teológiájáról olvasott. Azt kerestem, hogyan lehet az evangéliumból kiindulva erősíteni a társadalom igazságosabb oldalát.

Bogotában fordulópontot is jelentő, meghatározó élményem volt, amikor megszólított egy tizenkét év körüli kolduló gyerek. Odafordultam hozzá, és olyasmit mondtam neki: „Ne kéregess, inkább menjél el dolgozni!” Soha nem láttam korábban, aztán később sem találkoztam vele. És én, a pap, aki a szegények mellett akar állni, azt mertem kérdezni egy gyerektől, hogy miért nem dolgozik. Önmagamon döbbentem meg. Hogy lehet az, hogy így válaszolok egy gyereknek, akinek nem is ismerem a sorsát? Egy gyereknek nem az a dolga, hogy dolgozzon, hanem az, hogy játsszon, tanuljon. Megrendültem a viselkedésem miatt. Hogyan lehettem ilyen érzéketlen egy gyermekkel, s rajta keresztül egy népréteggel, az utcagyerekekkel szemben? Elítéltem önmagamat a reakcióm miatt. Ezt sohasem gyóntam meg, pedig ezek az igazi bűnök. Azt hiszem, ez a találkozás hozta az igazi fordulatot az életemben.

Egy másik alkalommal, talán újév éjszakáján, a szaléziak intézetének bejáratánál összefutottam egy utcagyerekkel, akit korábban többször láttam hosszú kabátban. Bogotában is vannak ilyenkor igen hideg éjszakák, és akkor nem volt rajta a nagykabátja. Megkérdeztem tőle, hol van; mire valami olyasmit mondott, hogy ellopták vagy elhagyta. Bementem az intézetbe, egy jót vacsoráztam, aztán négy pléddel betakarózva elaludtam. Én, aki szegénységet fogadtam a jezsuitáknál, és elköteleztem magam az evangélium mellett, enni kapok, meleg van, ágyban fekszem… – és ott egy gyerek, aki számára ez nem adatik meg. Ez a különbség értelmileg és érzelmileg is megérintett és foglalkoztatott.

A szegénységet elsősorban az egyenlőségtől, a méltóságtól való megfosztottságként értelmezi. A találkozások alapján milyennek látta még a szegénység arcait? Van például különbség a szegénység és a nyomor között?

– Sorolják csak, ami eszükbe jut, mert a szegénység mindez együtt. Jó, hogy említették a nyomort. Szintén nagy befolyással volt rám egy lengyel származású francia pap: Joseph Wresinski. Szegények egyháza című könyvének magyar kiadását magam szorgalmaztam a Bencés Kiadónál. Ő nem szegényekről, hanem nyomorultakról beszél. A szegénység hiány. Nyomorult az, akit valami nyom. Elnyom, megnyomorít. Wresinski Franciaországban létrehozta az önkéntesekkel működő International Movement ATD Fourth World nonprofit szervezetet a világ különböző nyomornegyedeiben élők megsegítésére. Azok felé fordulnak, akik a legnyomorultabbak, akik annyira elszigetelten, mindentől megfosztva élnek, hogy még észrevétetni sem tudják magukat.

A szegénységnek nagyon sok szintje van, ami racionális szempontból alig megragadható, a boldogság pedig viszonylagos. Egy szegény nem feltétlenül boldogtalanabb, mint egy tehetős ember. Tudjuk, hogy a gazdagnak is lehet nyomora: szerencsétlen a házassága, kiábrándult, csalódott, nincsenek barátai, betegségek sújtják… Sok minden tehet boldogtalanná. Ez is lehet a szegénység, az elszigetelődés egyik fajtája.

A modern ember problémaival foglalkozó német szociológus, Hartmut Rosa az alany viszonyulásait, a világhoz, embertársainkhoz fűződő kapcsolataink minőségét kutatja. Szerinte az éltető viszonyulás az, amikor megérintődünk. Ezt rezonanciának nevezi. Számomra nem is e fogalom lényeges, hanem az, hogy megérint, megszólít-e valaki vagy valami a saját hangján, és én tudok-e erre a saját hangomon válaszolni. A probléma gyökere, hogy a technikai fejlődés a modern embernek megadja azt a lehetőséget és vele a reményt, hogy minden, még az életünk fölött is rendelkezhetünk: egészség, életmód, társadalmi fejlődés, öltözködés, mesterséges intelligencia… De minél inkább rendelkezünk valamivel, annál kevésbé érint meg a másik. Ha valami fölött rendelkezünk, az már nem tud megszólalni a saját hangján. A rabszolgáknak nincs hangjuk, véleményük. Nem jön létre a kölcsönös rezonancia, a megérintődés. Ebben a kontextusban emlegettem az igazságosságot. Meg kell hallanom a másikat! Ahogy utaltam rá: szegény az, akit nem hall meg senki, és aki nem tud a saját hangján megszólalni.

Sokszor írt és szólt az alulról építkező egyházról, a megszólítás fontosságáról. Mondhatjuk, hogy „módszerének” lényege a személyes találkozás?

– Igen. Én nem racionálisan közelítettem meg a szegénységet, jóllehet a szegényekkel való foglalkozásnak, a segítségnyújtásnak van racionális oldala is: tájékozódni, megszervezni az utakat, a találkozásokat, kapcsolatokat építeni… Ez is fontos, de Rosához visszatérve: mindnyájunknak, szinte minden létezőnek megvan az a törekvése, hogy megszólalhasson, megszólíthasson, és engedje, hogy mások megszólítsák. Nem azzal a racionális attitűddel mentem Dél-Amerikába az emberek közé, hogy kitaláltam valamit a boldogításukra. Arra vágytam, hogy megszólítsam és meghallgassam őket. A találkozásokban, a megérintettségben találtam meg az erőforrást, az életet. A felszabadítás teológiáját követő rendtársaim Dél-Amerikában minden rendtartományban szociális intézményeket hoztak létre. Én is fontosnak tartom, hogy racionálisan is tanulmányozzuk a társadalmi helyzeteket, próbáljuk megérteni a folyamatokat, és publikáljuk a tapasztalatokat. Megpróbáljuk részekre szedni a szegénység formáit. Ez is kell. De ezt azért tesszük, vagy legalábbis én azért teszem, hogy – a szociológus szavaival élve – mindannyian megérintettek legyünk.

A szegénység definícióját akkor megadhatjuk úgy, hogy amikor már „nincsen senkim”, a Szentírás szavaival élve: „nincs emberem” (Jn 5,7)?

– Ahogy Rosa írja: olyan nincs, hogy nincs senkim. Azt csak úgy érzem. A világ, amelyben élek, mindig megszólítható, mondja ő. És itt találom meg a kapcsolatot hozzám: ez az Isten. Istent mindig megszólíthatom, anélkül, hogy tudnám, van-e. Ha Istent megszólítom, azzal a reménnyel teszem, hogy a világ, amelyben létezem, megszólítható. Nem hideg, nem néma, hanem válaszol. Elérhető. Nagyon fontos számomra, hogy önök megszólítanak engem, válaszolok, és én is megszólíthatom önöket. Az erdész is megszólítja a fát, és az válaszol neki, mert ellenáll. A macska is megszólít, amikor enni akar…

De egy szegény számára, önnön valóságában realitás az, amiről beszélünk? Nem csak játék a szavakkal, a szellemi elefántcsonttornyunkból…?

– Azt csodáltam a szegényeknél, például éppen a legnyomorultabb, összeférhetetlen monori kábítószeres cigány fiatalnál, akit jól ismerek, hogy mégis túlél, mégis él. Koldul és enni kap. Bolíviában van, aki a földön ülve öt mandarint árul. Bogotában a legszegényebbek is meg tudnak élni valahogy. A semmiből. Igaz, sokkal előbb halnak meg, mint mi, túltáplált, biztonságban lévő, civilizált emberek. Én már nyolcvanöt éves vagyok. A szegénységi fogadalmam ellenére sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint a legtöbb kiszolgáltatott ember. Megtanultam, hogy a szegények, a koldusok sokszor a túlélés művészei.

Ferenc pápa sürgető üzeneteire, törekvéseire, „megoldási javaslataira”, de akár a világgazdasági folyamatokra, a globalizációra is utalva: hogyan látja a szegények, a menekültek jövőjét? Alapvetően költői kérdés, de megszüntethető a szegénység?

– „Szegények mindig voltak és mindig lesznek köztetek.” Ez „adottság”, ugyanakkor nem arra szóló felhívás, hogy akkor minden rendben, nincs semmi dolgunk. Nem tudom, hogy az emberiség mit tud megoldani. Vannak részeredmények, hiszen – hála Istennek – a rabszolgaságot megszüntették, nem égetnek boszorkányokat, a katolikus egyház nem áll szükségszerűen a halálbüntetés mellé, háborús helyzetekben remélhetően már nem áldják meg a fegyvereket… Születnek megoldások, és magam is sokat tettem azért, hogy emberek, családok élni és boldogulni tudjanak. Az általam képviselt spirituális megközelítés sem nélkülözte a gyakorlati szempontokat a szegénység megszüntetése terén. Az igazi feladat, hogy észrevegyünk és érzékenyek maradjunk. Mert az megváltoztat minket és a szegények sorsát is. A tengeren hánykolódó érezze, hogy ott van a közelében egy mentőhajó szolgálattevőkkel, akik a segítségére sietnek. A politikusok magyarázhatják ezt hibaként. Magam Ferenc pápa felszólításait, az általa adott jeleket, a szándékait – amelyeket sokan félremagyaráznak – úgy értelmezem, hogy legyünk érzékenyek mindazok iránt, akik bajban vannak. Legyünk érzékenyek azok iránt, akik nem úgy élnek, mint mi. Jézus meghalt a keresztfán, nem szállt le róla, nem diadalmaskodott. Persze azután jött a feltámadás. Nem biztos, hogy a tényleges, materiális nyomornak véget tudunk vetni ezen a földön. Szerettem volna; egy időben azt hittem, hogy ez lehetséges. De azt változatlanul a magam és az egyház feladatának látom, hogy – a különböző segítő aktivitások mellett – az említett jóindulatot, érzékenységet képviseljük. A fő kérdés az, hogyan bánunk egymással.

A modern közgazdaságtan és szociológia szerint a szegénység megfosztottság, hiány. Lát bármiféle értéket a szegénységben, illetve – spirituális értelemben – a szenvedésben? Ha igen, hogyan lehet ezt elmagyarázni mondjuk egy favellában élő nyomorgónak, aki szeretne kiszakadni a maga rögvalóságából?

– Az érték számomra elvont fogalom. Én azt értem alatta, ami valami jót hoz elő, jó irányba vezet engem. Hosszú életem során nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a betegség, veszteség, kudarc lehet pusztán negatívum, ami félelmet, indulatot, gyűlöletet, háborút vált ki. De lehet érték is: a megújulás, a dolgok újragondolásának forrása. A hiányban önmagában természetesen nincs érték. De ha bemegyek az illető kunyhójába, leülök vele beszélgetni, akkor ő értékesebbnek érzi önmagát. A szegénység és a nyomor viszonyítása számomra racionális jellegű megkülönböztetés. Mindig óvatos vagyok, amikor az értékekről beszélnek, mert úgy tűnik, mintha fix, konkrétan megfogalmazható dolgok lennének. A kapcsolatok változásokat hoznak létre. És én azt mondom, hogy van értékes találkozás. A favellában élőnek soha nem mondanám: érték az, hogy nem tudod, este mit fogsz enni adni a gyermekednek.

Szentírási, krisztusi alapon az egyház is vallja, hogy a szenvedéseink is értelmet adhatnak az életünknek. Viktor Frankl logoterápiája is erről beszél.

– Krisztus szenvedése és kereszthalála megváltó szenvedés, ami magasabb rendű életet eredményez. Az is egyfajta szenvedés, amikor megküzdünk a mindennapi feladatainkkal, a gyerekneveléssel… A hiányokra is szükség van. A házastársak akkor tudnak boldogok lenni, ha helyet adnak egymásnak az életükben. A gyerekét csak úgy tudja megnevelni a szülő, ha a magáéból helyet enged neki. Vagyis a másik érdekében lemondok arról, hogy minden tervem, vágyam megvalósuljon. Megengedem, hogy a másik fél – a közösségben vagy a házasságban – megvalósítson valamit a maga elgondolásából.

Én az értéket, a segítségnyújtást elsősorban spirituális módon tudtam értelmezni, ha tetszik, megvalósítani. Csak ismételni tudom, hogy számomra az volt a legfontosabb, hogy én magam hogyan viszonyulok a másikhoz. A hozzám követelőzve forduló szegényben is azt kerestem és láttam, hogy Isten lelke ugyanúgy működik benne, mint bennem. Nem engedtem, hogy a viselkedése, durvasága megvetést vagy közönyt váltson ki belőlem. Ezek a találkozások az önnevelés részét is képezték. Mindenki, aki szegényekkel, betegekkel, nehéz természetű emberekkel foglalkozik, óhatatlanul szembesül ezzel. Ilyenkor nem szabad a megbántottságunkkal visszavonulni.

Nekem nincsenek módszereim. Ismertem a saját gyengeségeimet. Én nem vagyok intézményépítő, egyesületszervező ember. Tudtam, hogy Kolumbiában, a helyiek szemében mindig is idegen, egy Németországból jött külföldi maradok. Én egyszerűen csak támogatni akartam az erőfeszítéseiket. Azok iránt érdeklődtem legjobban, akik a szociális hálóból, az intézményi rendszerekből is kiestek. Például olyan fiatalokkal foglalkoztam, akiket a gyerekvárosból is elküldtek, vagy kiszöktek onnan. Vagyis olyan gyerekekkel, akikkel az intézmény sem tudott mit kezdeni. Őket vettem észre legelőször.

Persze ez nem azt jelentette, hogy ne próbáltam volna meg intézményi megoldásokat keresni. Sőt, először nem is kifejezetten egyházi szolgálattevőként, lelkipásztorként működtem kint, hanem szervezeti keretek között. A saját szerzetesi közösségemmel, a tartományfőnökkel „konfrontálódtam” amiatt, hogy tulajdonképpen szociális segítővé váltam. A német barátaimtól kapott pénzt felhasználtam különböző célokra, munkatársakat kerestem. Amikor tudtam, igyekeztem „materiális” segítséget is nyújtani, például hogy valaki lakáshoz jusson, szakmát szerezzen, vagy együtt tudja tartani a családját, és a hatóságok ne vegyék el a gyerekét… Visszanézve úgy fogalmaznék, hogy szociális-spirituális segítő voltam. De nagyon sokszor és jogosan kételkedtem abban, hogy valójában el tudtam-e érni valamit.

Tizenkét évig éltem Bogotában. Mielőtt eljöttem, mert a magyar rendem visszahívott, többször is megállítottak az utcán; volt, hogy az sem tudtam, ki az illető, és azt mondták nekem: „Köszönöm, hogy köztünk volt.” Akkor szembesültem azzal, hogy a jelenlét, a köztük és velük lét számukra érték volt. A spirituális szempontokat néztem, és főleg lelkipásztori feladatnak tartottam a hivatásomat. Jézus nem „intézményesen”, mondjuk a zsinagógában gyógyította az embereket, hanem találkozott velük. Faluról falura járt, közéjük ment, fogadta őket, és szükség szerint foglalkozott velük. Ez az én evangéliumi Jézus-képem. A jezsuiták regulájában is az áll: menjünk oda, ahol szükség van ránk. Én mindig oda mentem, ahol úgy éreztem, hogy nagyobb szükség van rám.

Ne legyen elveszett bárány! Ez lehet a keresztény szociális munka alapgondolata?

– Hogy más hogyan gondolja, miként teszi, nem tudom, abba nincs is beleszólásom, de nekem ez volt. Én csak így tudtam.

Nehéz megmagyarázni, miért számít szinte teljesen ismeretlennek Magyarországon az amerikai Dorothy Day, a munkások nagy barátja, az igazságosság fáradhatatlan szószólója és a szegények táplálója, akinek boldoggá avatási eljárása az észak-amerikai katolikus egyház egyik legfontosabb ügye (legalábbis, ha a nehézségektől és botrányoktól eltekintünk). Ismeretlenségének talán három oka jelölhető meg. Először is a társadalmi kérdésekben tanúsított radikalizmus és a hagyományos katolikus vallásosság olyan összefonódását tanúsítja, amely egészen szokatlanul hat európai környezetben. Másodsorban Észak-Amerika 20. századi katolikus szellemisége általában sem vált ki különösebb érdeklődést mifelénk, s a múlt század amerikai nagyságai közül talán csak Thomas Merton alakja vésődött be a katolikus köztudatba, miközben továbbra is az ismeretlenség homálya fedi a lelki élet olyan mestereit, mint Fulton Sheen, a katolikus irodalom olyan óriásait, mint Walker Percy és Robert Lax, a szociális elkötelezettségű aktivizmus olyan hőseit, mint Catherine de Hueck Doherty. Harmadsorban Dorothy egyesek szemében naiv, mások szemében megtörhetetlen, de mindenképpen amerikai színezetű pacifizmusa is idegennek tűnik sokak számára. Pedig Dorothy nemcsak a múlt század nagy megtérői közé tartozik, s nemcsak személyének és írott életművének van máig ható kisugárzása, hanem hatalmas mozgalmat is létrehozott, amely a mai napig aktív: a Catholic Workert, a Katolikus Munkást, amelynek jelenleg közel kétszáz közössége, háza és farmja működik, főként az Egyesült Államokban, de másutt is.

Dorothy szellemi útja radikálisan baloldali, anarchista és kommunista körökből indult. 1897-ben született New Yorkban, s bár szülei megkereszteltették (az episzkopális egyház tagja lett), néhány fiatalkori vallási fellángoláson túlmenően a kereszténység nem játszott szerepet az életében. Egyetemre is csupán két évig járt, ahol belépett a szocialista pártba, de húszéves korától már baloldali lapok munkatársa volt, sokszor szabadúszóként (mások mellett Trockijjal is készített interjút). Bohém és kommunista New York-i baráti körétől, amelynek hosszú ideig Eugene O’Neill drámaíró is tagja volt, egyik harcostársa öngyilkosságának hatására kezdett eltávolodni: egyre magányosabb lett, egyre inkább valami mást kezdett keresni, s amikor egy utólag „igen rossznak” minősített regényének bevételeiből kis házat tudott venni magának Staten Islanden, új korszak kezdődött az életében.

A házba a természettudományok iránt érdeklődő, harcosan ateista élettársával költözött, aki rányitotta a szemét a világ és a természet szépségére, s részben ennek hatására Dorothy a Bibliát is fel-fellapozta olykor. 1925-ben váratlan terhessége ismét fordulópontot eredményezett belső fejlődésében, mivel eltökélte magában, hogy a gyermeket katolikusnak fogja kereszteltetni, amit viszont az apa oly hevesen ellenzett, hogy Dorothy válaszút elé került: vagy a szerelmet, vagy kibontakozóban lévő vallási meggyőződését választja, ahogyan egyik önéletrajzában fogalmazott: „a kérdés egyszerűen az volt, hogy az embert vagy Istent választom-e”. 1926-ban megszületett Tamar, Dorothy szakított az apával, és a szakítás másnapján belépett a katolikus egyházba.

Barátai szemében szörnyű árulást követett el, cserben hagyta a munkásokat, a szegényeket és a kizsákmányoltakat, s a kiváltságosok között foglalt helyet. Dorothy számára is kínzó gyötrelmet jelentett, hogyan maradhat hűséges azokhoz, akik miatt egész baloldali aktivizmusába belekezdett, „a munkásokhoz, a világ szegényeihez, akik társaságában Krisztus az életét töltötte”. 1932 decemberében Washingtonban részt vett a kommunista barátai által szervezett munkanélküli-tüntetésen, s a kisemmizetteket szemlélve gyötrelmében egy templomba menekült, ahol azért fohászkodott, hogy vallási meggyőződésével együtt tudjon javára lenni a szegényeknek. Hazatérve a lakása bejáratánál egy elhanyagolt külsejű, francia akcentussal beszélő, kopott öltönyének zsebeit könyvekkel és röplapokkal telezsúfoló, furcsa alak várta (a Commonweal című katolikus lap egyik szerkesztőjétől kapta meg Dorothy címét): Peter Maurin, a hamarosan megszülető Katolikus Munkás másik alapítója.

A kereken húsz évvel idősebb Peter Maurin, aki elhanyagolt megjelenésén soha nem változtatott (amikor megkérdezték tőle, miért nem öltözködik rendesen, azt felelte, nem akar irigységet kelteni másokban), ekkor már évtizedek óta az Egyesült Államokat járta, szállásért és élelemért cserébe fizikai munkát vállalt, s közben a katolikus társadalmi tanítás elvei alapján a korabeli nehézségek és problémák megoldásán töprengett. Elvetette a marxizmust, de sajnálta, hogy az evangéliumban rejlő „gyújtóanyagot” az egyház nem használja fel a társadalmi betegségek orvoslására. Más lesz a jövő, ha átalakítjuk a jelent, vallotta, és a jelen megváltoztatását mindenkinek magán kell kezdenie. Dorothy és Peter barátsága csak az egyháztörténelem legnagyobb barátságaihoz fogható. Kezdeti programjuk három pilléren nyugodott. A katolikus társadalmi eszmék megvilágítása és megismertetése érdekében újságra van szükség, ez lett a The Catholic Worker; a plébániákon befogadóhelyet kell létesíteni a munkanélkülieknek és a hajléktalanoknak: ebből lettek a Houses of Hospitality, a vendégszeretet házai, ahol a pénzszeretet és a gazdasági fejlődés hajszolása helyett az irgalmasság cselekedetei érvényesülnek; harmadsorban a csak háborút és nyomort kínáló társadalmi berendezkedés helyett újfajta közösséget kell biztosítani az embereknek, ahol az élet tiszteletének jegyében értelmesen dolgozhatnak: ebből születtek a mozgalom farmjai.

A mozgalom rövid időn belül hatalmasra duzzadt. Az újság idővel már százötvenezer példányban jelent meg (csak Dorothy ezerötszáz cikket jelentetett meg benne), az ingyenebédre és ingyenkávéra naponta több százan kezdtek érkezni, s tíz év alatt harminc további ház létesült az Egyesült Államokban. Dorothy közben fáradhatatlanul járta az országot, írt, s a New York-i Mott Streeten fekvő „főhadiszállása” országszerte fogalom lett. A mozgalom egészen új szereppel és jelentőséggel ruházta fel a katolikus laikusokat, akik egyre határozottabb hangon kezdtek véleményt formálni a társadalmi igazságossággal, a háborúval, a békével, a lelkiismereti szabadsággal és más nagy kérdésekkel kapcsolatban, s meg sem fordult a fejükben, hogy ellentétbe kerülhetnének a katolikus egyház hierarchikus vezetésével. Nem meglepő hát, hogy egyetlen szekértábor és mozgalom sem tudott mit kezdeni a Katolikus Munkás elveivel és tevékenységével: egészen újszerű kezdeményezés született.

Peter Maurin 1949-ben, Dorothy Day 1980-ban halt meg. Dorothy negyvenhét éven át szerkesztette lapjukat, pacifista kiállása miatt a börtönt is megjárta, hatalmas levelezést folytatott, csodálatos könyvekben írta meg életét és a mozgalom történetét, s megunhatatlan naplójegyzeteket hagyott hátra.^[1]Első önéletrajzi kísérlete után (From Union Square to Rome, Silver Spring, The Preservation of the Faith Press, 1938) írta meg a legnagyszerűbb keresztény önéletrajzok közé tartozó The … Részletek Ha boldoggá avatják, alighanem Magyarországon is magára vonja a figyelmet. A The Catholic Workerben megjelent alábbi négy írás addig is betekintést enged a társadalom nyomorúságainak megítéléséhez és orvoslásához mérceként a jézusi szeretetet megjelölő szellemi világába és tevékenységébe.

Kulcsszavak: Katolikus Munkás, szociális kérdés, Dorothy Day, Peter Maurin, katolikus újságírás

Szegénység és bizonytalanság

Nehéz dolog a szegénységről írni. A hely, ahol élünk, gyakorlatilag nyomornegyed. Egyre több Puerto Ricó-i zsúfolódik össze a környéken: az ő fizetésük a legalacsonyabb a városban, ők végzik a legnehezebb munkát, s a nemzedékekre visszamenő nélkülözés és kizsákmányolás következtében mind alacsony termetűek és alultápláltak.

Nehéz dolog írni a szegénységről, amikor a Chrystie Streeten a hátsó udvarban még mindig egymásra vannak hányva azok a bútordarabok, amelyeket az egyik szomszédunk kilakoltatása után tettek ki az utcára.

Hogyan mondhatnánk ezeknek az embereknek, „örüljetek és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben”, ha egyszer mi kényelmes körülmények között, fűtött házban élünk, szépen megterített asztalhoz telepedhetünk, és rendes ruháink vannak? De talán nem is olyan rendesek. A múlt hónapban alkalmam nyílt, hogy felkeressem a város egyik szociális intézményét, ahol hajléktalan családokról gondoskodnak. Néhány óráig elücsörögtem, s a szegénységet és a nyomort szemléltem – az egyik családból két gyermek a szülei karjában aludt, miközben másik négy is nekik támaszkodott; amott egy fiatal pár, a fiatalasszony terhes. Bemutatkoztam az éppen szolgálatban lévő egyik fiatalembernek (nem akartam, hogy úgy tűnjön, feleslegesen bámészkodom, hiszen csak azt akartam megtudni, hogy milyen lakhatási lehetőségeik vannak újabban a hajléktalan családoknak). Bocsánatot kért, amiért megvárakoztatott, de azt hitte, hogy én is ügyfélfogadásra jöttem.

Fontos, hogy szüntelenül gondolkodjunk és írjunk a szegénységről, mert ha nem tartozunk az áldozatai közé, könnyen szem elől téveszthetjük. Beszélnünk kell a szegénységről, mert azok, akiket kényelmes életkörülményeik elszigetelnek másoktól, egyszerűen nem veszik észre. Annyi tisztességes ember jön be hozzánk, és kezd mesélni arról, hogy a családjuk szegénységben élt, de megfeszített munkával és másokkal összefogva az összes gyereküket taníttatni tudták – sőt papokat és apácákat is tudtak adni az egyháznak. Váltig állítják, hogy kiegyensúlyozott életforma és biztos családi háttér mellett ki lehet törni az elszegényedett rétegek közül, mindegy, mennyire lecsúszott környezetben voltak kénytelenek élni eredetileg. Hát miért nem tudja mindenki bejárni ezt az utat? – kérdezik. De nem, ezek az emberek nem ismerik a szegényeket. Olyan takarosnak és rendezettnek képzelik el, mint amilyen egy szerzetesi cella.

Lehet, hogy a szegénységet nem is lehet elmagyarázni senkinek; lehet, hogy mindenkinek közvetlenül kell benyomást szereznie róla. Az is lehet, hogy a szegénység olyan kegyelem, amelyért mindenkinek imádkoznia kell. Általában megkapjuk, amiért imádkozunk, és talán félünk attól, hogy a szegénységért fohászkodjunk. Mégis meggyőződésem, hogy ezért a kegyelemért kell imádkoznunk ebben a válságos korban, amikor milliárdokat költünk arra, hogy megvédjük az „amerikai életformát”. Lehetséges, hogy pontosan védelmi igényeink fogják ránk mérni a szegénységet, amelyért nem merünk imádkozni.

Jól emlékszem még, milyen erőfeszítéseket kellett tennünk, amikor megjelentettük az újságot. Nem volt irodánk, nem voltak eszközeink, csak egy írógépünk, amelyet az első hónapban már zálogba is adtunk. Parkokban, padokon ülve és konyhaasztaloknál írtuk a cikkeket. Azért, hogy valamelyest részünk legyen a szomszédaink nyomorúságában, túladtunk a bútorainkon, és dobozokon ücsörögtünk. Amint azonban megváltunk a tárgyainktól, többet kaptunk adomány gyanánt, mint amennyink volt. Ágyneműinket elvittük rászoruló családoknak, s amikor megnyitottuk az első Vendégszeretet Házát, az emberek összegyűjtötték nekünk a szükséges ágyneműt. Szétosztottuk az élelmiszert, amink volt, erre még több élelmet kaptunk – egzotikus ételeket, példának okáért Északnyugat-Kanadából származó szarvascombot, osztrigakonzervet Marylandből, illinois-i mézet. Még most is érkezik hozzánk élelmiszer, például Seattle-ből lazacot kaptunk, mely az egész országot átrepülve jutott el ide; a szegényeknél nincs felső határa a minőségnek.

Akik a Catholic Workernél dolgoznak, nem kapnak fizetést, ezért arra kérjük olvasóinkat, hogy segítsenek, és támogassák az újság működését. És ekkor a szegénység egy másik formáját éljük át, a hírnévvel járó szegénységet. Sokszor mondják nekünk, megvetéstől sem mentesen: „Miért nem állnak munkába, és miért nem segítenek így a szegényeken? Miért lógnak mások nyakán, miért koldulnak?”

Az efféle bírálatok megfogalmazóinak csak azt tudom mondani, hogy minden sokkal bonyolultabb lenne, ha Roger fizetést kapna a naponta tizennégy órában végzett konyhai, irodai és ruhaosztási munkájáért; ha Jane fizetést kapna a nők részére alapított házunk vezetéséért, Beth és Annabelle pedig azért, hogy ruhát oszt, naphosszat a sokszorosítással bajlódik, s betegeken és szegényeken segít. Minden bonyolultabb lenne, ha fizetést kapnának, és a pénzt aztán visszaforgatnák a munkánk támogatására. Még bonyolultabb lenne minden, ha máshol vállalnának munkát, s arra fordítanák a fizetésüket, hogy kifizessék a szállásukat, az ellátásukat, és mások bérét fedezzék. Egyszerűbb, ha pusztán szegények vagyunk. Egyszerűbb, ha koldulunk. A legfontosabb, hogy semmihez se ragaszkodjunk.

Borzasztó azonban, hogy ez nem megy, mert mindannyian ragaszkodunk – a könyveinkhez, az eszközeinkhez, például az írógéphez, a ruháinkhoz. És ahelyett, hogy örülnénk, ha elveszítjük őket, csak siránkozunk, ha eltűnnek. Tiltakozunk, ha mások elrabolják az időnket, és megfosztanak a magánszféránktól. Ezekhez a „javakhoz” is ragaszkodunk.

Előfordul, hogy eszünkbe jut a szegénység (például azért, mert Labre Szent Benedek vagy más hasonló szent életéről olvasunk), s arról kezdünk álmodozni, milyen lenne, ha felhagynánk eddigi életünkkel, a nincstelenek körében kezdenénk élni, parkokban aludnánk, vagy a városi hajléktalanellátóba költöznénk, templomokban töltenénk a napjainkat, az oltáriszentség előtt ülve, ahogyan a sarki bérház lakóinál látjuk. És amikor ilyen gondolataink támadnak egy-egy kellemes tavaszi napon, mert a gyerekek a parkban fogócskáznak, és annyira jó érzés a város utcáit róni, tudjuk, hogy becsapjuk magunkat, hiszen csak a fényűzés egyik sajátos formájáról álmodozunk. A meleg nap kell nekünk, a nyugalom, arra vágyunk, hogy legyen időnk gondolkodni és olvasni, és szeretnénk távol lenni azoktól, akik kora reggeltől késő éjszakáig a nyakunkra járnak. Nem, egyáltalán nem könnyű dolog a szegénység.

A bizonytalanság fontos velejárója az önként vállalt szegénységnek, fogalmazott nemrég nekünk írt levelében egy szent életű martinique-i pap. „Ritka dolog a valódi szegénység – írja. – Meggyőződésem, hogy a mai szerzetesi közösségek jól működnek, de a szegénységgel kapcsolatban tévedésben vannak. Elvi alapon elfogadják és helyeslik a szegénységet, de ragaszkodnak hozzá, hogy körülöttük minden jó és biztos legyen, az épületek megfelelő tűzvédelemmel legyenek ellátva. A bizonytalanságot mindenki kerüli, csakhogy nélkülözhetetlen összetevője a szegénységnek. Erről megfeledkeztünk. Itt, a mi monostorunkban minden téren bizonytalanságra törekszünk, kivéve a templomot. Az elmúlt napokban kis híján beszakadt az étkezőnk mennyezete. Megerősítettük néhány gerendával, így két-három évig talán még kitart. Egy nap majd a fejünkre omlik, amin biztosan jót nevetünk majd. A bizonytalanság jóvoltából többet tudunk segíteni a szegényeknek. Ha egy közösség állandóan építkezik, s bővíti és csinosítja az épületeit, már nincs mit adnia a szegényeknek. Nincs jogunk ilyesmivel foglalkozni, amíg nyomornegyedek vannak, és bárhol ingyenételt kell osztani.”

Az egyház története során a szentek rendszeresen nagy hangsúlyt helyeztek a szegénységre. Minden olyan hívő és szerzetesi közösség, amely szegény és hihetetlenül nehéz körülmények között kezdte meg az életét, de egyszerű papjai, testvérei, szerzetes papjai és apácái örömmel elfogadták a nehézségeket, s jó cselekedetekre áldozták fiatalságukat és életerejüket, rövid idő elteltével „hízni” kezdett. Vagyonuk egyre gyarapodott, épületeket és földeket halmoztak fel, s bár a közösség tagjai egyénileg szegények voltak, a közösség jómódú lett. Nehéz szegénynek maradni.

A szegénység megőrzésének egyik záloga, ha nem fogadunk el olyan pénzt, amely a szegények kifosztásából származik. Hadd meséljek el egy történetet a nemrég szentté avatott kapucinusról. Zsákkal a hátán rendszeresen útra kelt, hogy kolduljon a város lakóitól, de soha nem kopogtatott annál a kereskedőnél, aki a szegények rászedése révén tett szert vagyonra. A gazdag Franchinót mindig ette a méreg, ahányszor csak a szent elhaladt a háza előtt. De nem az bántotta, hogy nem tud alamizsnát adni, hanem csak a többi ember megszólásától tartott. Panaszt tett a kolostorban, mire a gvárdián atya meghagyta, hogy legközelebbi útja alkalmával Szent Ignácnak a kereskedőtől is adományt kell kérnie. „Rendben, atyám – mondta engedelmesen Ignác –, ha úgy kívánja, elmegyek hozzá, de nem fogom hagyni, hogy a kapucinusok a szegények véréből lakmározzanak.”

A kereskedő mézesmázos szavakkal fogadta Ignácot, bőkezű adományt nyújtott át neki, s azt kérte, máskor is menjen el hozzá. De alighogy kilépett Ignác a kereskedő házából, a vállán cipelt zsákból vércseppek kezdtek hullani. Végigcsöpögtek Franchino lépcsőjén, és egészen a kolostorig nem maradtak abba. Bármerre ment Ignác, mindenütt véres csík húzódott a nyomában. Amikor visszaért a kolostorba, a gvárdián lábához helyezte a zsákot. „Hát ez meg mi?” – hökkent meg a gvárdián. „Ez a szegények vére” – felelte Ignác.

A történetet legutóbbi írásában F. P. Kenkel, a nagy katolikus laikus, a társadalmi igazságosság szószólója, a St. Louis-i Social Justice Review szerkesztője meséli el (akit Peter Maurinhoz is barátság fűzte). Kenkel azt a megjegyzést fűzi a történethez, hogy a világban tapasztalható egyetemes válságot a pénzszeretet okozta. „A Távol-Kelet és a Közel-Kelet [hozzátehetnénk, hogy nemkülönben Afrika és Latin-Amerika] egyetlen hatalmas zsákot alkot, amelyből vér szivárog. Folyamatosan szivárogni is fog, amíg javarészt anyagi és gazdasági szempontból érdeklődünk az ott élő népek iránt.”

Peter Maurin azt mondaná, hogy a helyzetre az önkéntes szegénység a helyes válasz. Az önként vállalt szegénység rendelkezésünkre bocsátja azokat az eszközöket, amelyekkel segíteni tudunk testvéreinken. Még csak meg sem látjuk szükséget szenvedő testvéreinket, amíg le nem mezítelenedünk. Másképpen azonban nem tudjuk kimutatni a szeretetünket.

 „És csak a legszegényebbek maradtak…”

Így fogalmazott a Párizs evakuálásáról szóló egyik híradás szövege. New Yorkról is elmondható ugyanez nyáridőben. A szegények nem tudnak elutazni. Mindig maradnak nyomorgók a városban, akár az iszap a kiszáradt tóban. Ott vannak a parkokban, fényes nappal elnyúlnak a járdán, végig a Broweryn, az elfeledett emberek utcájában. Ott szédelegnek az egész városban, egyik végétől a másikig verődve.

Falkákban érkeznek hozzánk: reggelente nyolcszázan jönnek, hogy kapjanak az ingyenkávéból; ebédre százhuszonöt vendégünk van, majd ugyanennyi vacsoraidőben. Szervezetlenül verődik össze a tömeg déltájban. Lassan gyűlni kezdenek az emberek az udvaron, mert néhányan megosztották a hírt más hajléktalanokkal, hogy talán hozzá lehet jutni némi élelemhez. Sokszor túl korán elfogy a leves, s ilyenkor csak kávét és kekszet tudunk adni (hála a Macy’s Áruháznak, mely reggelente nekünk adja, ami megmaradt az előző napról).

Sokszor telik el úgy a nap, hogy egyáltalán nem áll pénz a házhoz. Most éppen kikapcsolták a telefonunkat, de a szomszédos édességbolt tulajdonosa szól, ha az ő számán hív minket valaki. Ma azt várjuk, hogy kikössék az áramot és a gázt. Mitévők legyünk? Kölcsönkérhetünk néhány olajfűtésű tűzhelyet, s továbbra is főzhetünk azoknak, akik eljönnek hozzánk. Zöldségadományt kapunk, csont érkezik a leveshez, hal is akad. A kávét, a cukrot, a tejet és a kenyeret azonban meg kell vennünk. Amíg hitelt adnak nekünk, gyűlnek a számláink. Még a nyomda is kinyomja az újságunkat, bár most nyáron már közel ezer dollárral tartozunk neki.

És akkor még nem is beszéltem a Staten Islanden szervezett gyerektáborról, amelyet egy barátunk adományából tudunk fenntartani. Most nyolc gyermek táborozik (a nyár folyamán negyvennek tudunk helyet adni), aki egész nap a tengerparton lehet, éjszaka pedig a tábort szegélyező juharfákban motozó szél hangjára merülhet álomba. Nincs szebb hang a világon, mint az átforrósodott tengerpartra kicsapó kis hullámoké. És nincs kedvesebb látvány, mint a négyéves Viola, aki hét testvérével egy lift nélküli hatemeletes házban lakik a Grand Streeten, s most a homokban és a hullámok között tölti a hetet. De talán ugyanilyen szép az olasz Rosemary és a fekete Barbara, akik egymást átölelve állnak a fényképezőgép lencséje elé a parton.

Szegénység, éhínség és háború dúl a világon. És arra készülünk, hogy fokozódni fog a háború. Szörnyen szenvednek emberek, s nincs kilátásuk enyhületre. Ám mi is növelnénk a világ nyomorúságát és kilátástalanságát, ha nem lelnénk örömünket a napban, a holdban és a csillagokban, a lakóhelyünkül szolgáló sziget körüli folyókban, az öbölben fújó hűvös szellőben, az életben, amink van, és jótevőinkben, akiket Isten küld hozzánk.

A hőhullám egyeseket letör, számunkra viszont öröm. Még emlékezetünkben él a kemény téli hideg, s akiknek a csillagos ég alatt kell aludniuk, befészkelhetik magukat az áthevült járda melegébe.

A legnagyobb szomorúságot az a szegénység okozza számunkra, amely a zsigereinket rágja, s gyötrelmet okoz a hozzánk tartozó családoknak. Mást nem tehetünk, mint hogy olvasóinkhoz fordulunk, és a segítségüket kérjük. Szolgák vagyunk, s alighanem nagyon ügyetlenül próbálunk gondoskodni azokról, akik felkeresnek minket, mert reményvesztettek és nincstelenek. Szent Péterhez hasonlóan azt mondják: „kihez mehetnénk?”, és mindannyian testvéreink Krisztusban. De többek is ennél: mindenki maga Krisztus, aki hozzátok fordul segítségért. Segítséget kérünk tehát ahhoz, hogy folytatni tudjuk. Azt kérjük, segítsenek Krisztus szomorúság sújtotta testének e szenvedő tagjain.

A szegények misztériuma

Nagycsütörtökön, ezen az igazán örömteli napon, a Chrystie Streeten működő Szent József Házban a vacsoraasztalnál üldögélve körbepillantottam a munkatársainkon, s arra gondoltam, mennyire reménytelen dologra vállalkozunk, amikor igyekszünk megőrizni a látszatot. A falak kellemes sárga színre vannak festve, a mennyezetet nagylelkű önkéntesek hozták rendbe, világos színekkel fára festett ikonszerű képek és feliratokat (már fakuló feliratokat) viselő zászlók vesznek körül minket, egy ismeretlen barátunk pedig hatalmas feszületet hozott, azzal a kéréssel, hogy tegyük ki abban a helyiségben, ahol az ételt osztjuk. (Egyik jó szándékú vendégünk megpróbált csinosítani a fekete vason, és bearanyozta, nekem pedig mindig eszembe jut, hogy tennem kellene vele valamit, helyreállítva korábbi komor fenségét.)

Körülnéztem, és hát a hely éppolyan volt, mint mindig: otthonos, kötetlen, zajos és kellemesen meleg ezen a hűvös estén. A kívülálló szemével nézve az egész azonban kétségkívül ütött-kopott, zsúfolásig tele emberekkel, s néhány gyerek is akad, aki magán hordja a nyomor és szegénység félreismerhetetlen jelét. Nem csapjuk-e be magunkat mindazzal, amit teszünk? – biztos vagyok benne, hogy sokakban felmerül ez a kérdés. Mert hát mégis mit tudunk tenni ezekért az emberekért, és mivel tudjuk előmozdítani a közjót? „Rehabilitációs folyamaton mennek keresztül ezek az emberek?” – szinte naponta felteszik nekünk ezt a kérdést látogatóink és olvasóink (akik a jelek szerint előszeretettel írnak levelet). Volt egy pap, aki azt a feladatot adta a hittanosainak, hogy olvassák el a The Long Loneliness [Hosszúra nyúló magány] című könyvemet, majd azt kérte tőlük, írjanak kérdéseket nekünk. A legtöbben ugyanazt kérdezték: „Hogyan tudja látni Krisztust az emberekben?” Mi pedig csak annyit mondhatunk: a hitünk lép mozgásba ilyenkor, újra meg újra. A szeretetünk lép mozgásba, mégpedig a hitünkből fakadóan. A reményünk lép mozgásba, hogy az ő szívükben is fel tudjuk szítani ugyanezt, Isten segítségével és az irgalmasság cselekedetei révén, amelyeket olvasóink támogatásával tudunk végrehajtani, egész évben, nap nap után.

Húsvét napján, mikor felébredtem (késő volt már, hiszen plébániatemplomunkban éjszakába nyúltak a szertartások), elolvastam a négy evangélium utolsó fejezetét, s úgy éreztem, olvasásuk nagy világosságot önt belém, és sok mindent megértek. „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették” – mondta Mária Magdolna, s ha kétely tör ránk, mi magunk is elmondhatjuk vele ugyanezt. Honnan tudhatjuk, hogy valóban hiszünk? Honnan tudjuk, hogy tényleg van bennünk hit? Azért tudjuk, mert láttuk az Úr kezét és lábát a körülöttünk élő szegényekben. Megmutatta magát bennük. Először érte szeretjük a szegényeket, hamarosan azonban önmaguk miatt is, hiszen mindannyian egyedülálló és különleges személyek.

A Lukács-evangélium csodálatos utolsó fejezetében Jézus azt mondja követőinek: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ők azonban bizonytalanok voltak, mert az egész túl csodálatosnak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” „Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle.”

Hogy is ne gondolnék erre a jelenetre, ahányszor csak leülök a Chrystie Streeten vagy a Peter Maurin-farmon, s végignézek az asztalokon, amelyek körül kimondhatatlanul szegény emberek zsúfolódnak össze, azok, akiket már régóta keresztre feszítenek. Kétségkívül a hitünket kell mozgásba hoznunk, hogy megláthassuk egymásban Krisztust. Ám csak akkor növekedhetünk, ha mozgásba hozzuk a hitünket, a hivatásunkkal járó öröm pedig biztosít arról, hogy jó úton járunk.

Semmi kétség, könnyebb hinni ilyenkor, amikor a nap melegét élvezzük, s tudjuk, hogy hamarosan felbukkannak a rügyek a Katolikus Munkás irodájával átellenben fekvő elhagyatott területen, s tudjuk, hogy élet fog előtörni az út másik oldalán lévő zilált park göröngyeiből. Háborúk dúlnak, és újabb háborúkról szólnak a hírek, szegénység és betegség, éhínség és fájdalom uralkodik. Ám a fákban keringeni kezd az élet, és ismét feltámadást hoz a tavasz, újra Isten ígéretét közvetítve, hogy mindig velünk van, s vigaszt és örömet nyújt, ha kérjük tőle.

A szegények misztériuma pontosan abban fedezhető fel, hogy azonosak Jézussal, s amit megteszünk értük, Jézusnak tesszük. Csakis ily módon tudhatjuk, és csakis ily módon hihetjük el, hogy szeretet van bennünk. A szegénység misztériuma abból fakad, hogy ha részt vállalunk a szegénységben, ha megosztjuk másokkal, amink van, s így mi is szegények leszünk, jobban megismerjük a szeretetet, és mélyebben hiszünk benne.

Levél a munkanélküliekhez

 Két és fél hónapig jártam az országot, megfordultam Detroitban, Clevelandben, Chicagóban, Los Angelesben, San Franciscóban és New Orleansban, s közben vidéki helyszíneken is meg-megálltam. Mindenütt találkoztam munkanélküliekkel – az acélkohóknál, a munkaközvetítő irodák környékén, a folyópartokon és a lepusztult külvárosokban, a földeken, ahol a bérlők éhkoppot ígérő sovány hónapoknak néznek elébe.

Most már újra a Mott Streeten vagyok, s fél hétkor, amikor felkelek, már hosszú sorban álldogálnak az éhes emberek, akik a kávéra és az almalekváros kenyérre várnak, amit adni tudunk.

Emlékszem, milyen nehéz volt találkozni veletek múlt karácsonykor. Hogyan is tudtam volna boldog karácsonyt kívánni, mikor láttam, mennyire soványak és toprongyosak vagytok, s mennyire fáztok? A hangulatot a rádió sem tudta felvidítani, mert a zeneszámok között csak süteményrecepteket és részletre megvásárolható ruhákat, ruhaneműket kínált.

Nehéz hirdetni az evangéliumot olyanoknak, akiknek korog a gyomruk, mondta Lugan atya. Mi nem hittérítők vagyunk. Reggelente kikapcsoljuk a lehangoló vallási ajánlatokat harsogó rádiót. A hit nem más, mint öröm a Szentlélekben. „A vallás tűz; olyan, mint a Vigasztaló érkezése, mint a feltámadó szélroham; a vallás szenvedély, a legsürgetőbb szenvedély, melyet csak ismer az ember. A vallás ugyanis »Isten által erős az erősségek lerombolására«. A vallás nem más, mint küzdelem” – írja Gillis atya.

Mivel pedig küzdelem, és mivel nem vagytok puhányok, mi is küzdünk azzal a kísértéssel, hogy szerény lehetőségeinkhez mérten csak a testeteknek adjunk táplálékot, és hagyjuk ezt a rövid írást. A harc azonban arról szól, hogy tartsunk ki a vallás mellett, mikor csüggedés venne erőt rajtunk. Harcolnunk kell azért, hogy emlékezetünkbe idézzük, Isten képére és hasonlatosságára vagyunk alkotva, amikor munkaadóitok, akik még annyit sem törődnek veletek, mint az állatokkal szokás, közönyösen hátat fordítanak nektek. Kemény harcot kell vívnunk azért, hogy megőrizzük méltóságunkat és öntudatunkat, ne feledjük, hogy testvérei vagyunk Krisztusnak, aki felemelte emberi természetünket azzal, hogy magára vette.

Ez a gondolat viszont önmagában is bátorságot és reményt önt belénk. Krisztus, az Emberfia harminchárom évig közöttünk élt. Sok-sok évet teljes ismeretlenségben töltött. Apró gyermek volt még, mikor nevelőapjának Egyiptomba kellett menekülnie vele. József ács volt, egyszerű munkás, és biztosan nem volt több pénz a zsebében, mint a munkásoknak általában. Ahogy a sivatagi hőségben és porfelhőben az emberpróbáló úton haladt, nyilván éhes volt, akárcsak Mária és a Gyermek. Vajon szenvedéseik közepette emlékeznek-e az egyiptomi menekülésre azok a stopposok, akik hegyeken és sivatagokon át Dél-Kaliforniába menekülnek a porviharok elől?

George Putnam, a Los Angeles-i házunk vezetője elmesélte, hogy a sivatagban felvett egy embert, aki már annyira kiéhezett, hogy a hátralévő napokban sem étel, sem víz nem maradt meg a gyomrában. Többször meg is kellett állniuk, mert le kellett feküdnie, hogy csillapítsa görcsös gyomorrángásait. Amikor Los Angelesben voltam, egy fiatal házaspár jött a házba; az anya egy hónapos csecsemőt tartott a karjában, mellette másfél éves kicsi tipegett. Egy kedves munkás felvette őket az autójával, s átengedte nekik a szobáját, mivel éjszaka dolgozott, és elég volt, ha nappal aludt valamennyit. Az úton lévő férfi, a két kisgyerek apja szintén ács volt. Meglátta-e valaki Józsefet ebben a munkanélküli emberben? Észrevette-e valaki a Szent Családot ebben a kis csoportban? Látta-e valaki Krisztust a munkásban, aki a segítségükre sietett?

Krisztus szintén munkás volt, s a három év alatt, amikor Palesztina útjait rótta, nem volt, ahová lehajthatta volna a fejét. De azt mondta: „Ne aggódjatok, és ne mondogassátok: »Mit együnk?« vagy »Mit igyunk?« vagy »Mibe öltözködjünk?« […] Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.”

Immár egy éve osztunk ingyenkávét. Most már közel háromszáz liter kávét főzünk minden reggel. Túl sokan vagytok, túl sokan vártok a sorotokra, nem tudunk mindenkivel szót váltani közületek. Gondolnunk kell azokra, akik még a hidegben várakoznak, de hát ezt ti is tudjátok, hiszen mindig gyorsan végeztek a reggelivel, és beengeditek a soron lévőket. Zord és kemény harcot vívunk, hogy folyamatosan előrehaladjon a sor.

Újra elmondom hát, nehéz a hitről beszélni nektek. Ha viszont nem hiszünk egymásban, nem jutunk előre. Remény nélkül nem tudunk előrelépni. Remény nélkül nem tudunk hinni. Akikben nincs már remény, azokat Krisztusra, a testvéretekre szeretném emlékeztetni. A vallásnak az a lényege, hogy Krisztus által testvérei vagyunk egymásnak – a vallás tehát nem a nép ópiuma. Hanem harc, „Isten által erős az erősségek lerombolására”. Ne hagyjátok, hogy akár a kapitalisták, akár a kommunisták kiöljék belőletek ezt a nemes ösztönt!

Absztrakt

A tanulmány a KSH 2015-ös felvételének segítségével a hátralékosság kialakulását elemzi, amelyet a szegénységi kockázat egyfajta indikátorának tekinthetünk. A problémát egy egyszerű ok-okozati modell segítségével elemezzük, amelynek főbb változói a társadalmi osztályhelyzet, a települési pozíció, a lakáspozíció és a demográfiai viszonyok. A modell a társadalmi osztályhelyzetből indul ki, és több változót, illetve a survey-ben meghatározott indikátoraikat csatolja be lépésről lépésre a logisztikus regresszió elemzésébe. A vizsgálat kimutatta, hogy melyek azok az élethelyzetek, amelyekben a hátralék valószínűsége (a szegénységi kockázat esélye) kiugróan magas, ami egyúttal a jóléti rendszer és a lakásrendszer hiányosságaira, kritikus pontjaira is utal.

Kulcsszavak: Társadalmi egyenlőtlenségek, lakásköltségek megfízethetősége, hátralékok, szegénységi kockázat

Bevezetés – az elemzés elméleti keretei

A hátralék olyan társadalmi jelenség, amely egy háztartás költségvetésében az egyensúly megbomlására utal. Azt jelenti, hogy egy háztartás bevételei egy adott időszakban nem fedezik a kiadásait, azaz a háztartás költségvetési egyensúlya felbomlik, ami a szegénység kockázatát növeli. Nem véletlen, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekkel, szegénységgel foglalkozó hazai irodalom már nagyon régen felfigyelt erre a problémára, de kevés olyan elemzéssel találkozhattunk, amely mélységében, kvantitatív módszerekkel elemzett volna a hátralékosság kialakulását befolyásoló társadalmi tényezőket (Győri–Gábor, 1990; Győri, 1995; Győri–Tausz, 1999; Hegedüs, 2006; Hegedüs–Somogyi, 2018; Misetics, 2019; Ferge–Darvas, 2011; Habitat for Humanity, 2014–2018; Bajomi–Pinkasz, 2018; TÁRKI, 2002, 2004).^[1]E tanulmányhoz hasonlóan, egyszerűbb elméleti háttérrel már megkíséreltük magyarázni a hátralékosság főbb tényezőit (Eszenyi et al., 2009).

A kutatás elméleti kiindulópontja két alapállításban foglalható össze:

1. A hátralékosság mögött szisztematikus társadalmi tényezők vannak. Az egyéni okok (feledékenység, hanyagság stb.) „véletlenszerűen” oszlanak el a háztartások között, de jelen vannak a jelenségben. A kutatás a szisztematikus okokra koncentrál, az egyéni okok feltárása egy kvalitatív kutatás keretében képzelhető el. Emiatt beszélünk a hátralékosság valószínűségét meghatározó tényezőkről.
2. A hátralékosság három „szereplő” (a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket módosító jóléti rendszer, a különböző szolgáltatásokat és pénzügyi forrásokat nyújtó szervezetek és a háztartások) interakciójának az eredménye. A hátralékosság adott időpontra vonatkozó tényei mögött hosszabb alkalmazkodási folyamat van, amely szolgálatonként és társadalmi csoportonként eltérő mintát követhet. Elemzésünk egy pillanatnyi állapotra koncentrál, de ez nem feledtetheti el azt a tényt, hogy több szereplő közötti alkalmazkodási folyamat eredményéről van szó. (Gondoljunk itt a hátralékok következményeinek szolgálatonkénti eltéréseire, a szociális, köztük a hátralék kezelésére irányuló programok háztartásokat befolyásoló tényezőire stb.)

Ebben a tanulmányban a KSH 2015-ben készült lakásfelmérésének adatait felhasználva (KSH, 2016) a hátralékosság valószínűségének alternatív magyarázatait teszteljük, egyszerű statisztikai módszerekkel és a többváltozós logisztikus regresszió módszerével. Kiindulópontunk a hátralékosság okainak kapcsolatait leíró modell (1. ábra).

A háztartások hátralékosságát elsősorban társadalmi osztálypozíciójuk magyarázza. A jobb társadalmi pozícióban levő háztartások értelemszerűen kisebb valószínűséggel lesznek hátralékosok, míg a társadalom legalsó osztálya jelentősen nagyobb valószínűséggel kerülhet olyan élethelyzetbe, amikor a bevételei és kiadási szükségletei közötti egyensúly felborul.

A társadalmi osztálypozíció mellett a területi hatás sem kerülhető meg. A társadalmi egyenlőtlenségek térben is megjelennek, emiatt a háztartások Magyarország régióin (és/vagy településtípusain) belüli pozíciója befolyásolja a hátralékosság valószínűségét. A kérdés az, hogy a területi hatás csupán közvetíti az osztálypozíció különbségeit, vagy létezik önállóan is, és (más mechanizmusok révén is) befolyásolja ezeket a valószínűségeket.

Feltételezésünk szerint az adott területi és társadalmi pozíció által meghatározott élethelyzetet tovább módosítja a háztartás lakáspiacon elfoglalt helyzete. Lakáspozíción a háztartás lakáspiaci pozícióját értjük, tehát hogy az érintett tulajdonosként vagy bérlőként lakik-e a lakásában.

A lakáspozíció mellett a háztartásokban élők családi állapota, háztartásszerkezete, életkora (élethelyzete) is hatással van a háztartások költségvetésüket kezelő stratégiájára. Például egy gyermekes háztartás számára a gyermekek többletkiadásokat jelentenek, ami alacsonyabb társadalmi osztálypozícióban levő háztartások esetében könnyebben megbonthatja a bevétel és a kiadás között feszülő egyensúlyt, aminek következtében nagyobb a háztartás hátralékosságának valószínűsége.

A magyarázó modell építéséhez a logisztikus regressziót alkalmaztuk. A logisztikus regresszió módszere alkalmas arra, hogy kezelje azt a tényt, hogy a hátralékosság valószínűségét magyarázó változók nem függetlenek egymástól. Először operacionalizáltuk a hátralékosság indikátorait és a magyarázó változókat, majd megnéztük ezek egymáshoz való viszonyát. A változókat először külön-külön, majd valamennyit egyszerre vontuk be a hátralékosságot magyarázó logisztikus regressziós modellbe.

A modell változóinak operacionalizálása

Függő változó: a hátralékosság definíciója

A 2015. évi lakásfelmérés (KSH, 2016) jelentése szerint a háztartások 15%-a (nagyságrendileg 575 ezer háztartásról beszélhetünk) maradt el legalább egyszer a lakbér, a hiteltörlesztő részlet, a közüzemi díjak vagy a közös költség fizetésével a kérdezést megelőző tizenkét hónapban. A megkérdezettek 3,8%-ának két-három vagy négyféle tartozása volt a kérdezést megelőző egy évben. A KSH életkörülményekre vonatkozó adatfelvétele szerint 2012-ben 26,2, 2013-ban 24,9, 2015-ben 19,0, 2016-ban 15,7, 2017-ben 12,8%-nak volt hiteltörlesztéssel vagy lakással kapcsolatos fizetési hátraléka (KSH, 2014, 2016, 2017, 2018).

A KSH 2015. évi lakásfelmérése az alábbi négy költségben mérte a hátralékosságot: lakáshitel, bérleti díj, közüzemi díj, közös költség. Akkor tekintettünk egy háztartást hátralékosnak, ha e négy költség legalább egyikében keletkezett tartozása a kérdezést megelőző tizenkét hónapban.

Független változók: társadalmi pozíció, területi dimenzió, lakáshelyzet és demográfia

A tanulmányban a háztartások gazdálkodási egyensúlyának felbomlását, ennek társadalmi meghatározottságát elemezzük. Lakáspolitikai összefüggésekre koncentráló korábbi kutatásainkban (Hegedüs–Somogyi, 2018; Hegedüs et al., 2018) olyan osztályváltozót alkalmaztunk, amellyel a nyugdíjasokat külön kategóriaként kezeltük. Ebben a tanulmányban azonban az életkort és az élethelyzetet (családi állapot, életciklus stb.) önálló tényezőként kezeljük, így helyesebbnek találtuk, ha visszatérünk a társadalmi pozíció hazai irodalomban alkalmazott definíciójához (Kolosi–Róbert, 2004, és lásd a függeléket).

Ezek alapján az alábbi pozíciókat különböztettük meg:

• felső osztály: felső vezetők, értelmiségiek és a társadalmi státusz 10–6. decilisébe tartozó alsó értelmiségiek;
• középosztály: a társadalmi státusz változó 5–1. decilisébe tartozó alsó értelmiségiek, az egyéb technikusi, irodai, kereskedelmi, szolgáltatási foglalkozásúak és a kisfoglalkoztatók, önálló vállalkozók;
• munkásosztály: szakképzett ipari foglalkozásúak és a társadalmi státusz változó 10–4. decilisébe tartozó betanított vagy egyszerű munkát végzők;
• alsó osztály: a társadalmi státusz változó 3–1. decilisébe tartozó betanított vagy egyszerű munkát végzők.^[2]A háztartás társadalmi pozíciójából következtethetünk a jövedelmi helyzetre is. A felső osztálynak mindössze 12,4%-a tartozik az alsó öt jövedelmi decilisbe, ezzel szemben a legfelső … Részletek

A területi pozíciót két változó, a régió és a településtípus mentén mértük. A háztartás lakásrendszeren belüli pozícióját a tulajdonviszonyok és a lakáshitelteher kombinációjaként operacionalizáltuk, így négy kategóriával dolgoztunk: tulajdonos által lakott lakás hitel nélkül, tulajdonos által lakott lakás hitellel, magánbérlet és önkormányzati lakásbérlet. A demográfiai változók közül az életciklust (egyedülálló, pár gyermek nélkül, pár gyermekkel, egyedülálló szülő, gyermekes család más személlyel, egyéb) és az életkort emeltük ki.

Már az egydimenziós eloszlások is sejtetik a hátralékosság mögötti társadalmi egyenlőtlenségek nagyságrendjét és irányát. A társadalmi pozíció kategóriáin lefelé haladva nő a hátralékos háztartások aránya. A felső és a középosztályba tartozó hátralékos háztartások (felső osztály: 4,6%, középosztály: 12,0%) közötti nagyságrendi eltérés arra enged következtetni, hogy a két társadalmi pozíció között jelentős különbség van. A középosztály (12,0%) és a munkásosztály (14,5%) között csaknem megegyezik a hátralékos háztartások aránya. Itt inkább az a kérdés merül fel, hogy ez a kis különbség valamilyen szisztematikus oksági mechanizmusnak a következménye-e, vagy az itt definiált két osztály közötti eltérés csak véletlen, tehát tulajdonképpen hasonlítanak a hátralékosság tekintetében. Az alsó osztályba sorolt háztartások között 34,6% a hátralékosok aránya, ami a középosztályhoz és a munkásosztályhoz képest ismét hatalmas különbséget jelent.

A hátralékosság valószínűségét a területi pozíció is befolyásolja, többé-kevésbé abba az irányba, ahogyan a társadalmi pozíciók különbségei térben is megjelennek. A hátrányos helyzetű régiókban (Észak-Magyarország, Észak-Alföld) nagyobb a valószínűsége a hátralékoknak (18,8%, 19,4%), a várostípusokon belül pedig az urbanizáltság fokának csökkenésével (Budapest – megyeszékhely – város – község) nő a hátralékos családok aránya 11,6% és 18,0% között.

Kutatások igazolják, hogy a lakáshoz való jogcím és a hitelfelvétel tényének kombinációja jó magyarázó változó (Hegedüs–Somogyi, 2018). A lakás jogcímbeli pozícióját nagyon sokszor a családi háttér különbségei magyarázzák: rendszerint azok kényszerülnek magánbérletbe, akiknek a szülei nem voltak képesek komoly segítséget nyújtani a lakásvásárláshoz, és az elemzésbe bevett változók nem hozzák ezt az összefüggést. A magánbérlet esetében tehát a nagyon magas lakbér önmagában lehet kockázati tényező, amely befolyásolja a hátralékosság valószínűségét. Az egyszerű egydimenziós eloszlás jól mutatja, hogy két lakáspozícióban válik kritikussá a hátralékos háztartások aránya. A hitellel rendelkező tulajdonosok 25,1%-a és az önkormányzati bérletben élők 37,2%-a mondta azt, hogy volt valamilyen hátraléka a kérdezést megelőző tizenkét hónapban.^[3]Egyéb kategória kizárva (KSH, 2016, a Miben élünk? tanulmány lábjegyzete).

A demográfiai változók közül a háztartások szerkezete (például egyedülálló-e, van-e gyermek a háztartásban stb.) tűnt olyan indikátornak, amely a hátralékosság kialakulásának valószínűségét magyarázhatja. A háztartás strukturális helyzete és élethelyzete együttesen jelöli ki a háztartás költéseinek, gazdálkodásának mozgásterét, amelynek feltételezésünk szerint szerepe lehet a hátralékosság kialakulásában. Ezt támasztja alá, hogy az egyedülálló szülő és a gyermekes család más személlyel háztartástípusok között nagy arányban (31,7%, illetve 30,2%) vannak hátralékosok. A másik fontos demográfiai változó, a családfő életkora önmagában is módosítja a hátralékok valószínűségét. A hatvanöt év feletti háztartások között sokkal kisebb arányban vannak hátralékosok.^[4]Ezt egy korábbi tanulmányban így magyaráztuk: „Az idősebbek jellemzőbben komforthiányosabb lakásban és rosszabb környezetben élnek. Az idősebbek jelentősen alulreprezentáltak a … Részletek

Logisztikus regressziós modellek

A logisztikus regressziós modellek a független változók együttes hatását kívánják mérni a tanulmány elején vázolt ok-okozati logika mentén. Első lépésként egydimenziós modelleket futtattunk le, amelyek egy-egy változó hatását mérik a hátralékosság valószínűségére. Ezek a modellek csak annyiban különböznek az egydimenziós várható értékektől (2. táblázat), hogy nemcsak a valószínűség várható értékét mérik, hanem azt is, hogy az adott kategóriába tartozó háztartások a referenciacsoporthoz képest milyen eséllyel lesznek hátralékosok. Ha az érték egynél kisebb, akkor a referenciacsoportnál kisebb eséllyel, ha az érték egynél nagyobb, akkor a referenciacsoportnál nagyobb valószínűséggel.

Egydimenziós modellek

A négy egyszerű (1–4.) modell után a társadalmi változó mellé bevonjuk a területi, a lakáspozíció és a demográfiai változókat, így további három modellt hozunk létre (7–9.). Egy-egy modell magyarázóerejét a Nagelkerke R négyzet méri, amely – leegyszerűsítve – azt mondja meg, hogy a varianciának hány százalékát magyarázzák a változók. A modellek bővítésekor nem az egyes változók magyarázóerejét, hanem az elmélet logikáját követtük. Azoknak a modelleknek, amelyekben a magyarázó változókkal külön-külön magyaráztuk a hátralékosság esélyét, viszonylag alacsony a magyarázóerejük: Nagelkerke R értékük nem haladta meg a 9%-ot. Azonban azoknak a modelleknek, amelyekbe újabb magyarázó változókat vonunk be, növekszik a mutatóértékük, javul a magyarázóerejük. Az összes bevont változót tartalmazó modell esetén a Nagelkerke R négyzet értéke 17% körül mozog.

A társadalmi osztálypozíció egyértelműen meghatározza a hátralékosság valószínűségét. Minél alacsonyabb osztályban van egy háztartás a hierarchikus társadalomszerkezetben, annál nagyobb a valószínűsége, hogy elmarad legalább egy típusú lakhatási költség fizetésével. Egy felső középosztályba tartozó háztartáshoz képest egy középosztályi háztartásnak 1,7-szer, egy munkásosztálybeli háztartásnak 2,11-szer, egy alsó osztálybeli háztartásnak pedig 6,6-szer akkora esélye van az elmaradásra a költségek fizetésével (1. modell).

A területi helyzet is fontos tényező. A Nyugat-Magyarországon élő háztartásoknak kisebb esélyük van hátralékossá válni a Közép-Magyarország régióban élő háztartásokhoz képest, azonban a Kelet-Magyarország régióban élő háztartásoknak (főleg Észak-Magyarország és Dél-Alföld településein) sokkal nagyobb esélyük van erre. A településtípus esetében is kirajzolódik egy jól látható tendencia: a községekben élő háztartások 1,67-szer nagyobb eséllyel maradnak el a lakhatási költségek befizetésével, mint a Budapesten élő háztartások (2. modell).

A lakáspozíció már nem ennyire egyértelmű. Egy hitel nélküli tulajdonos háztartáshoz képest egy magánbérletben élő háztartás számára „csak” 1,7-szer nagyobb esélye van annak, hogy lakásköltségeit illetően hátraléka keletkezzen. A hitellel rendelkező tulajdonosoknak 2,5-szer nagyobb esélyük van a hitel nélküli tulajdonosokhoz képest legalább egyféle költséggel elmaradni. Az önkormányzati bérlakásban élők pedig 4,5-szer nagyobb eséllyel kerülnek hátralékos helyzetbe, mint a hitel nélküli tulajdonosok (3. modell).

Többdimenziós modellek

A demográfiai változók esetében látható, hogy a gyermeket vállaló párok a gyermek nélküli párkapcsolatban élő háztartásokhoz képest 2,41-szoros eséllyel lesznek hátralékosok. A gyermekeket nevelő egyedülálló háztartások még ennél is nagyobb kockázatnak vannak kitéve: a pár háztartásokhoz képest 4,19-szoros eséllyel maradnak el valamilyen lakhatási kiadásuk fizetésével. Összességében az rajzolódik ki, hogy a gyermekvállalás olyan tényező, amely jelentősen megnöveli a háztartások bevételei és kiadási szükségletei közötti egyensúlyt. Az életkor esetében az eddigi hipotéziseket megerősítve jól látszik, hogy azok a háztartások, ahol a háztartásfő nyugdíjaskorú, tehát hatvanöt évesnél idősebb, lényegesen kisebb eséllyel lesznek hátralékosok, mint azok a fiatal háztartások, ahol a háztartásfő még nem töltötte be a harmincadik életévét (4. modell).

Az 5. modellben a társadalmi osztálypozíció mellett bevontuk a település változókat. Jól látható, hogy a modell magyarázóereje alig változik, 8,0%-ról 9,2%-ra nő. A településtípus és a régiós hatás többé nem mutat markáns eltérést, ami alapján feltételezhető, hogy a területi jellemzők mentén talált eddigi eltéréseket általában véve a társadalmi osztálypozíció is magyarázza. Nem arról van szó, hogy a régiók között és a településtípusok között nincs eltérés, hanem hogy ezek nagy részét az osztálypozíció már megmagyarázta.

A 6. modellnek viszont jóval nagyobb a magyarázóereje, itt a Nagelkerke R négyzet 0,092-ről (9%) 0,12-ra (12%) nő. A lakáspiaci pozíció indikátorai magyarázóerőt „vesznek át” a társadalmi pozíció változótól. Így a társadalmi osztályok közötti különbség mérséklődik, de a korábban leírt egyenlőtlenségek továbbra is fennmaradnak, ugyanakkor a kritikus lakáspiaci pozíciók (önkormányzati bérlakás, magánbérlet és tulajdoni lakás hitellel) továbbra is kritikus nagyságrendű.

Az összes releváns változót tartalmazó 7. modell magyarázóereje tovább javul. A demográfiai változók itt is átveszik a magyarázóerő egy részét a többi változótól, de a trendeket nem változtatják meg. A hatvanöt év felettiek, az egyszülős családok és a más felnőttel együtt élő családok esélye tér el lényegesen a saját referenciakategóriától. Az alsó osztályba tartozó háztartások esélye a hátralékosságra többszöröse a felső osztályba tartozókénak, bár 6,6-ről 4,9-re csökkent. Érdekes, hogy a középosztály és a munkásosztály közötti különbség nőtt, a kritikus lakáspozíciók hátránya csökkent, de a markáns különbségek megmaradtak.

Következtetések

A tanulmány egy specifikus szegénységi kockázatot, a háztartások hátralékossá válását, azaz a háztartás költségvetési egyensúlya megbomlásának esélyeit befolyásoló tényezőket elemezte. A KSH 2015-ös lakásfelvételi adatai szerint a háztartások 15%-a tekinthető hátralékosnak. Magyarázó modellünkben négy alapváltozó hatását tudtuk mérni (operacionalizáltuk): a társadalmi, a területi, a lakás- és a demográfiai helyzetét.

A szegénységi kockázat meghatározó tényezője a társadalmi osztálypozíció: a háztartások 25%-át kitevő alsó osztályba tartozó családok közel ötször nagyobb eséllyel kerülnek kritikus helyzetbe, mint a társadalom 21%-át képviselő felső osztályok; a középosztályba és a munkásosztályba sorolt háztartások esetében ez a valószínűség 1,6, illetve 2,2. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a gazdaság által generált jövedelmi és vagyoni különbségeket a jóléti rendszer nem képes kezelni, a társadalmi egyenlőtlenségek a szegénységi kockázatok egyenlőtlen elosztásában is megjelennek. A társadalmi egyenlőtlenségek térben is megfigyelhetők, de lényegében nem magyaráznak meg sokkal többet az egyenlőtlenségekből. A községben élő háztartások hátralékosságának esélye (az osztály változóval kontrollálva) 1,28-szor, a városokban élőké 1,21-szor nagyobb, mint a Budapesten élőké.

A lakásrendszer ugyanakkor jelentős mértékben befolyásolja a (hátralékossággal mért) szegénységi kockázatokat. A társadalmi osztály változóval és a területi pozícióval kontrollált lakáspiaci pozíció hatása a lakásrendszer ellentmondásaira hívja fel a figyelmet. A hátralékosság esélye éppen abban a pozícióban a legnagyobb, ahol a legkevésbé várhatnánk. A lakásállomány 3%-át képviselő önkormányzati bérlakások esetében 3,2-szer nagyobb a hátralékosság esélye, tehát ott, ahol a lakbérek a piaci szint 30–50%-án vannak, és pontosan az alacsony jövedelmű háztartásoknak kellene hogy segítsenek. Ez nemcsak a jóléti rendszer (jövedelemkiegyenlítés) ellentmondásaira, hanem az önkormányzati bérlakásrendszer diszfunkcionális működésére is felhívja a figyelmet. A 15%-ot képviselő hitellel rendelkező tulajdonosok esetében 2,2-szer nagyobb a hátralék esélye, mint a hitellel nem rendelkező háztartások esetében, ami viszont a lakásfinanszírozási rendszer gyenge pontjára utal. A lakáshitelek terhei nagymértékben növelik a hátralékosság kockázatát. Végül a háztartások 9%-át képviselő magánbérlakásban lakó háztartások esetében is magasabb a kockázat (1,6), mint a tehermentes magántulajdon esetében. A lakáspolitika (és a szociálpolitika) tehát nem képes ezeknek a kritikus helyzeteknek a kezelésre.

A demográfiai változók elemzése is a jóléti rendszer fontos ellentmondásaira mutat rá. A gyermeket nevelő egyedülálló szülős háztartások 3,3-szer nagyobb eséllyel lesznek hátralékosok, mint a házaspárok, ami összefügg azzal, hogy a jóléti rendszer az egyedül nevelő szülők anyagi hátrányait nem képes kompenzálni. Érdekes, hogy a szülőkön kívül más felnőtt személlyel együtt élő gyerekes családok 2,8-szer nagyobb eséllyel lesznek hátralékosok. Ennek az a lehetséges magyarázata, hogy ez a családtípus közvetve már hátrányos pozícióra utal. Végül érdekes és fontos következtetés, hogy az idős családok, valamennyi változó hatását kiszűrve, önmagában 0,44-szor kisebb valószínűséggel lesznek hátralékosok, ami arra utal, hogy az idősebb generáció számára a hátralékosság komoly kockázatokkal jár.

Függelék: a társadalmi osztálypozíció definiálása

A társadalmi osztálypozíciót Kolosi és Róbert (2004) osztálypozíció-sémája alapján hoztuk létre a KSH 2015. évi lakásstatisztika-adatbázisában rendelkezésre álló változókra adaptálva. A társadalomban elfoglalt pozíciót a társadalmi státuszt mérő összetett változó és a foglalkozási struktúrában elfoglalt hely alapján határoztuk meg. A társadalmi státuszt az egy főre jutó jövedelem, a lakáskörülmények (lakászsúfoltság) és a vagyoni helyzet (az ingatlan becsült értéke) alapján definiáltuk egy főkomponens létrehozásával. A társadalmi státusz főkomponens értékeinek decilisei és a foglalkozási struktúrában^[5]A társadalmi réteget meghatározó foglalkozási struktúra kategóriái: (1) felső vezetők, értelmiségiek; (2) alsó értelmiségiek; (3) egyéb technikusi, irodai, kereskedelmi, … Részletek elfoglalt hely alapján határoztunk meg eleinte öt, egymáshoz képest vertikálisan elhelyezkedő pozíciót: elit, felső középosztály, középosztály, munkásosztály és alsó osztály.^[6]A „depriváltak” kifejezés helyett az „alsó osztály” terminust használjuk. A főkomponens kialakítása során több ponton is eltértünk az eredeti (Kolosi–Róbert, 2004) osztálysémától. Egyrészt a lakáskörülményeket az egy főre jutó négyzetméterrel (zsúfoltság) és a lakás körülményeit mérő szubsztandard^[7]Miből épül fel? A nem elfogadható minőségű (szubsztandard) lakások aránya 2003 óta 15%-ról 8%-ra csökkent. E kategória lakásainak száma 320 ezerre becsülhető, csaknem a felük … Részletek (a komfort alapján, a túlzsúfolt vagy vizes/penészes/sötét minőségi jellemzők közül két fennálló) változóval mértük (Hegedüs–Somogyi, 2018: 10). Másrészt a vagyoni helyzetet a vagyontárgyak és az üdülési szokások helyett a lakás becsült értékével határoztuk meg. Annak ellenére, hogy a társadalom alapvetően jól leírható ezen öt csoport segítségével, a statisztikai elemzés miatt, főleg praktikus okokból (az elitbe mindössze 253 háztartás tartozott, ami a többi osztályhoz képest elhanyagolható, ezért a statisztikai elemzést torzíthatja, annak ellenére, hogy a háztartás stratégiája alapvetően nem különbözik a felső középosztálybeliekétől), a felső két osztályt összevontuk. Azt gondoljuk, hogy ez a módosítás lényegében nem befolyásolja az interpretációt és a hátralékosság kialakulásának valószínűségéről megfogalmazott következtetéseket.

Ezek alapján, megtartva a Kolosi–Róbert (2004) által definiált osztályokat, a következő társadalmi osztálypozíciókat különböztettük meg: felső osztály, középosztály, munkásosztály, alsó osztály.

Absztrakt

A tanulmány fölidézi Árpádházi Szent Erzsébet alakját, aki a legismertebb magyar asszonyként rendkívüli és máig tartó hatással volt a szegénység elleni küzdelemre az egész világon. Visszatekint a rendszerváltozás idején megújult magyar szociálpolitika gyakorlatára és eredményeire, valamint a változásokat, a szociális innovációkat és a szociális törvénykezést szakmailag előkészítő Szociális Válságkezelő Programok Irodájára.

Áttekinti a szegénységgel kapcsolatos magyarországi trendeket és folyamatokat, és részletes elemzést ad róluk, melyek alapján megállapítható, hogy 2012 óta töretlen dinamikával csökkenek hazánkban az egyenlőtlenségek és a szegénység.

Kulcsszavak: Árpádházi Szent Erzsébet, szegénység, egyenlőtlenség, társadalmi kirekesztődés, Szociális Válságkezelő Programok Irodájára, szociális innovációk, szociális törvénykezés

A bot

Zavarba ejtő, sőt a tehetetlenség érzését súlyosbító szavak ezek a Megváltótól. Lehet – mi több, biztosak is lehetünk benne –, hogy inkább feladatkijelölő felelősséggel hangzottak el; azaz folytonosan arra figyelmeztetnek: van és lesz még rengeteg feladat és munka az emberi nyomorúságot el nem tűrőknek. A megértés, a befogadó szolidaritás, a nehezen élők élethelyzetének javítását célzó segítői munka, úgy tűnik tehát, örök feladat.

A rossz életkörülményeket és az egyenlőtlen viszonyokat azonban a történelmi időkben gyakran tartották sorsszerűnek, eleve elrendelt állapotnak, amellyel úgysem érdemes szembeszállni, mert nincs és nem is lehetséges belőle kiút. A „segítés ösztöne” mégis rendre munkára, cselekvésre késztet és késztetett sokakat, kiknek igyekezetét csodálattal, de nemegyszer „a dolgok megszokott rendjétől való eltérésként”, szinte devianciaként értelmezték az emberek. Különleges, tiszteletre méltó szentként ugyan elfogadták őket, s ma is tisztelik akár, de erőfeszítéseiktől nem remélték a kialakult rend megváltoztatását. Más esetekben még ezt a tiszteletet sem kapták meg a másik sorsáért felelősséget viselő, elkötelezett emberek, sőt gyakran gúnyolódás vagy gyanúsítgatások áldozatai lettek.

A mi Szent Erzsébetünknek is ez a – mondjuk ki – kegyetlen kegyelem jutott osztályrészül, mármint az, hogy bátorítás és együttérzés helyett sanda pillantások és ellenséges, lenéző tekintetek, kárhoztató szavak és akadályoztatás ellenében kellett önként vállalt segítőhivatását kiteljesítenie. Tudta, hogy az elesettek iránt érzett szánalom nem elegendő; kitartó szeretet, olykor cselhez folyamodó állhatatosság, cselekvés is kellett ahhoz, hogy támogatása eljuthasson a szegényekhez.

A közelmúltban Istenben megboldogult Ambrózia nővér – polgári nevén Balázs Irma –, az utolsó Szent Erzsébet-nővérek egyike, Árpád-házi Szent Erzsébet botjának az őre adott választ értetlenkedő kérdésemre, amikor megmutatta nekem azt a bizonyos, igen kevesek által ismert, üvegezett, fekvő barokkos szekrénykébe zárt botot, melyet ma a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fő utcai templomában őriznek a sekrestyében.

– Mi szüksége volt egyáltalán egy királylánynak botra, s mi az a fémgyűrű a felső részén? – kérdeztem.

– Nem volt kivilágított, szépen elegyengetett sétány azon a várhegyen, hát persze hogy elkelt ott egy jókora bot. Az a gyűrű pedig arra való, hogy szét lehessen csavarozni a botot, s belerejtve a krajcárokat ki lehessen csempészni a szegényeknek szánt adományt.

Szent leleményesség! – gondoltam örvendezve. Lám, a jó szándék megtalálja a maga útját-módját a rászorulókhoz.

Nos, ebből a bottal furfangos, életében sokszor megalázott Árpád-házi királylányból lett aztán a világ legismertebb magyar asszonya, aki szegénység dolgában a mai napig a legnagyobb hatást gyakorolja a keresztény világban. Az ő nevében és szellemében világszerte működnek iskolák, templomok, szegénygondozó házak és mozgalmak Amerikától Dél-Afrikáig, Skandináviától Új-Zélandig, s persze itthon és az egész Kárpát-medencében.

Látjuk, nemegyszer a hatalom vagy az érzéketlen többség akarata ellenére kell a szegények felé fordulni, de akkor legalább leleményességgel is akár.

A modern világ azonban már nem bízza a karitatív szeretetre az emberek élethelyzetének alakítását. Tanulni, okulni azonban, s az emberi együttérzést edzésben, munkában, gyakorlatban tartani, példát mutatni, minden ember sorsa iránt felelősséget tanúsítani mégiscsak a személyes odaadás mintázataival lehet.

Ma szociológusok és a statisztika, no meg a szociális szakma képviselői, politikusok és közéleti emberek, önkormányzati és nemzeti szintű állami rendszerek alakítják a szegénység elleni küzdelmet, vagy éppenséggel hanyagolják el, hárítgatják el ennek felelősségét. Kemény szociológiai adatokkal dolgoznak, s ha a költségvetéseknek vannak elegendő forrásaik, s a szándék, az akarat, urambocsá! a tudás is megvan hozzá, nos, akkor esetleg történik valami lényeges és fontos ebben az ügyben.

Az egyház más fogalmakkal dolgozik: szemében a szegények nem a grafikonok és táblázatok számaiban mérettetnek meg, hanem valami egészen másban.

A katolikus szegénységfogalom így hangzik: szegények azok, akik el vannak zárva attól, hogy szabadságban, biztonságban és méltóságban élvezzék a föld javait. Mennyire más dimenzió ez! A lényeg ebben a három szóban van: szabadság, biztonság és méltóság. Mert méltatlan a teremtett világ emberéhez a szabadság és a biztonság hiánya, és méltatlan bizony a nyomorúság is. Az nem lehet Istentől való. Hiszen gazdag világot kaptunk jó sáfárkodásra. A társadalom szervezése azonban az emberi szövetkezésre, a hatalomra bízatott, s ha az nem a jó, a közjó előmozdítására, biztosítására használja erejét, akkor a szabadság lehetősége, szociális biztonsággá való kiteljesedése is csak töredék vagy önmaga paródiája lehet.

Vannak idők persze, amikor szólni sem lehet. Ilyen volt a baloldali, szocialista diktatúra több évtizede, amikor fenyegetés, eltiltás, elzárás sújtotta a felhorkanókat, a látó és érző embereket. A szegények pedig ott voltak az utcákon, házakban, lépcsőházak, erdők zugaiban, mindenütt, ahol elhagyottan, magukra vetetten éltek sokan. Több millió szótlan és sóvár ember, aki várta a megszabadulást, a jobb időket. A változás megérkezett, jött a szabadság, csak a jólét váratott tovább magára.

Artes omnes perdocet paupertas

A szegénység mindenre megtanít. Így szólott egykoron a jó Plautus, a szegény ember alkalmazkodó, túlélő leleményességére utalva. 1990-et írtunk, mikor megérkezett az oly régóta várt szabadság. Jött tehát, de velünk maradt s láthatóvá vált a szegénység. Küszködött az ország a kegyetlenül sok és terhes hagyatékkal, de számos új lehetőséggel, reménnyel is. Kinyílt ugyan az égbolt, de a bajok csőstül szakadtak ránk. A szegénység évtizedek óta feltorlódott és eltakart viszonyai ott tobzódtak a százezernyi társbérletes lakásban, ránk zúduló munkanélküliségben, zavarban, pénztelenségben, széthordott téeszföldek elherdálásában, az ugaron hagyott földekben, lerabolt, magánosított ipari üzemeinkben és a legszörnyűbb nemzeti tömegszerencsétlenségben, a hajléktalanságban. Na, ezekhez kellett a szegény ember leleményessége!

 A Parlament

Az Országgyűlés jogalkotó munkája egyik csúcseredményeként a nemzeti Alaptörvényben fogalmazza meg államcélként a szociális biztonság megteremtését és védelmét, morális, jogi és gyakorlati feladatokat róva a közjóért elsődlegesen felelős államra. Az Alaptörvény XIX. cikkének (1) bekezdése szerint Magyarország törekszik a szociális biztonságra, az ellátást pedig a törvényben meghatározottak szerint nyújtja. A XXII. cikk (1) bekezdése konkrétabban fogalmaz: „Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa.” Ezzel a magyar törvényhozás és szociálpolitika történetében először születik alkotmányos szintű rendelkezés, illetve elköteleződés a polgárok szociális viszonyainak védelmében. Megteremtődnek tehát a nyomorúsággal való aktív szembenézés jogi feltételei, s nincs is más hátra, mint hogy cselekedni kell.

A nép

1990 után a szociálpolitika és a szociális ellátások kínálati és keresleti oldala is rendszerváltó folyamatokat élt át, azonban a szocializmus éveiben mégoly alacsonyan, de mégiscsak stabilan működő szociális kiegyenlítő – inkább csak akadozva mérséklő – struktúrák elvesztése miatt a lakosság túlnyomó többségének a bizonytalanság, a kár és a veszteség, a biztonság elvesztése lett a társadalmi alapélménye. A társadalom szerkezetében ugyanakkor radikális és gyors, a széthúzódás irányába mutató változások következtek be. Az elszabaduló egyenlőtlenségek rossz társadalmi közérzetet eredményeztek, ami fájó élmény volt, mert míg egyes lakossági csoportok jövedelempozíciója látványos gyorsasággal emelkedett, a többségnek a szociális bizonytalanság és a megélhetési nehézségek nyomasztó terhe jutott.

Mindazonáltal az emberek igyekeztek átrendezni az életüket, megpróbáltak talpon maradni, alkalmazkodni az új világ új feltételeihez, a jövedelemszerzés ugyancsak új stratégiáihoz.

A rossz hangulatot tetézte, hogy a szerkezetváltással és piaci átalakulással, egyben piacvesztéssel járó gazdasági visszaesés következtében akkor csökkentek le radikálisan az állam rendelkezésére álló bevételek, amikor a lakossági szükségletek legalább ugyanilyen radikális mértékben fölerősödtek. A lakossági elvárások az állammal szemben egyfajta „szocialista szokásrend” szerint tovább működtek, sőt növekedtek, anélkül hogy ehhez az állam képessége – legalábbis kezdetben – megmaradt volna. A jövedelemegyenlőtlenségek és a szegénység gyors növekedése fokozta a jóléti szolgáltatások iránti keresletet, de a bruttó hazai termék visszaesése ellenére támogató rendszerünk megőrizte a jogosultságok többségét, sőt új ellátások bevezetésére is sor került.^[1]Erre jó példa a munkanélküliek jövedelempótló támogatásának bevezetése. A társadalombiztosítási kiadások sem csökkentek, sőt komoly erőfeszítések történtek a családtámogatások kiterjesztésére, új ellátások bevezetésére is.^[2]A családi típusú adózás kiterjesztése vagy az úgynevezett főállású anyaság ma is fennálló intézménye, a gyet.

Intézmények, innovációk

Az intézményes válaszok, szociális innovációk és tűzoltási kísérletek elsődleges központjává, a szociálpolitikai rendszerváltás szakmai és politikai motorjává az első szabad kormány által fölállított Szociális Válságkezelő Programok Irodája lett, amely a Népjóléti Minisztérium igazgatási rendjébe tagoltan, de vezetőjében kormánybiztosi felhatalmazással kezdte meg a működését mindjárt 1990 őszén.

Ennek az Európában is előzmények nélküli, kis létszámú, de viszonylag erős felhatalmazású irodának a létrehozása egyedülálló „gyors reagálású” lehetőségeket teremtett Magyarországon a régóta nem látott szociális katasztrófák kezelésére.

A szociális válságkezelés első beavatkozási célterülete a hajléktalanság lett, amelynek kezelése kezdetben csak tűzoltásjellegű lehetett, viszont ez volt az az új, egész ellátási rendszert létrehozó terület, amely a legtöbb eredményt tudta a lehető legrövidebb idő alatt felmutatni. Két év alatt gyakorlatilag kiépült a hajléktalanellátás teljes intézményi hálózata, a kutatási és módszertani hátteret biztosító intézet létrehozásától a többszintű ellátási szintek és a finanszírozási, jogszabályi környezet megteremtéséig. A szociális védelemnek ez volt az az ága, amely elsőnek tudta aktivizálni az egyházi és a civil segítőket is, sikeresen integrálva őket az ellátás országos rendszerébe.^[3]Közülük is máig kiemelkedik jelentőségében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amely hálózatalkotóként a szegények támogatásával összekötő és kiegészítő kapoccsá vált az … Részletek A „semmiből” néhány hónap alatt kiépített, többszintű és komplex ellátóhálózat^[4]Hozzá kell tenni, hogy a magyarországihoz hasonló, országos hálózatba szervezett, hajléktalanokat ellátó rendszert sehol nem találni azóta sem Európában. – bár már megérett a frissítésre – máig működőképesen szolgálja a hajléktalan emberek ellátását.

A szociális válságkezelés másik beavatkozási területe a kistérségi szintű szociális védelem megerősítése volt vidéki kistelepülési, mezőgazdasági környezetben. Az országos kiterjesztésű program a helyi védelmi rendszerek megerősítésének és a kialakult helyzetre válaszolni képes, ugyancsak előzmény nélküli, új szolgálatok elterjesztésének jegyében zajlott. Ezekben a depressziós, kiterjedt munkanélküliséggel sújtott, de jó mezőgazdasági adottságú körzetekben születtek meg a kistelepülési közellátási hiányokat pótló, Európában ma már a legjobb gyakorlatok között számontartott falu- és tanyagondnoki szolgálatok, a szociális földprogramok, valamint számos egyedi esetkezelést segítő megoldás, mint a foglalkoztatással összekötött helyi gazdaságfejlesztés összekapcsolása a helyi termék-előállítással és a közellátással. A tizenegy megyében több mint százhatvan települést érintő kistérségi felzárkóztató programok elsődleges célja a helyi szociális szolgáltatási rendszer infrastruktúrájának és a kistelepülések szociális teherbíró és védelmi képességének a megerősítése, az ellátási hiányok kiegyensúlyozása volt.

A rendszerváltás magyarországi szociálpolitikája tehát a szociális válságkezelés technikáinak kimunkálásával és működtetésével, a szélsőséges szegénységet enyhítő ellátások megszervezésével, továbbá innovatív ellátások bevezetésével kezdődött. A válságkezelés eszközei a tartósan fönnmaradt szükségletek és ellátási hiányok miatt az eltelt negyedszázad alatt folyamatosan működtek, azonban az ellátórendszer modernizációs pályára állítása, áttekinthető rendszerbe szervezése, működőképességének biztosítása a magyar szociálpolitika újjászületésének első éveiben megtörtént.

lkotmányunk az állampolgári alapjogok között nevezi meg a szociális ellátásokhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést, ezért a korábbi időktől eltérő módon már nem alacsony szintű jogszabályokban, hanem törvényben kell róluk rendelkezni. Ezért született meg az 1993. évi III. törvény a szociális ellátásokról és a szociális igazgatásról. Gyakorlatilag ezzel a jogalkotói lépéssel teremtődött meg a rendszerváltó és rendszeralkotó új magyar szociálpolitika. A szociális törvénynek és kapcsolódó rendeletei kidolgozásának szakpolitikai vezetését és koordinációját ugyancsak a válságkezelő programok kormánybiztosa látta el.

A szabályozás megalapozta a többszektorú – állami, piaci és civil – magyar szociálpolitika eszközrendszerét és szervezetét. A törvény a szubszidiaritás,^[5]A szubszidiaritás elve ugyan már Aquinói Szent Tamás államelméleti munkáiban is fölsejlik, de kidolgozott társadalom- és államszervező elvként elsőként a XI. Piusz pápa által … Részletek a munka- és felelősségmegosztás elvét alkalmazva, a polgárok jólétéért és szociális biztonságáért érzett elsődleges állami felelősség vállalása mellett pontosan kijelölte az ellátási szinteket, feladatokat és kötelezettségeket, egységes rendbe szervezte az ellátásokat, bevezette a garantált ellátási minimumok rendszerét, valamint teljesen új jogintézményként bevezette és biztosította a szociális jogorvoslat intézményesülését.

A szabályozás gyakorlati jelentőségét fokozta, hogy megalkotta, és szektorsemleges, normatív finanszírozási rendszer kialakításával biztonságossá és kiszámíthatóvá tette a magyar szociális szolgáltatórendszer működését. Ezzel a szabályozással valójában megindult egy olyan szociális törvénykezési folyamat, amellyel Magyarország a szolidaritásalapú szociális piacgazdaság megteremtésének irányába tett jelentős erőfeszítéseket.^[6]A szociális törvénykezés rendszerváltó folyamata már az önkormányzati törvénnyel (1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról) elkezdődött, amely kijelölte a különböző … Részletek

…és a valóság

Nyilván nem csupán és még csak nem is elsődlegesen a szociális rendszerek működőképességétől várható a szegénység elleni küzdelem eredményessége. Erre evidenciaként szolgálhatnak más közszolgáltató rendszerek, mint az oktatás és az egészségügy, vagy éppenséggel a gazdaságfejlesztési programok. Az ezekhez való hozzáférés lehetősége és ezek optimális működése alapvető a szocializációban és a munkavégző képesség megalapozásában. Ezek eszközrendszereivel segíthetjük elő a szegénység, a társadalmilag rossz helyzetek újratermelődési spiráljainak megtörését. Ezért vezettük be a hároméves kortól kötelező óvodáztatást, amellyel a szocializációs hátrányok és lemaradások kártételeit lehet ellensúlyozni, s elkerülni azt a helyzetet, hogy a mélyszegénységből érkező gyermekek sorsa már az általános iskola első osztályaiban eldőljön, tovább fokozva a túl korán érkező veszteségeket. Ezzel és az óvodai hálózat dinamikus fejlesztésével kísért programmal egyedül állunk Európában. A leghátrányosabb térségekben az úgynevezett Biztos Kezdet Gyerekházak segítenek ugyanennek a problémának a megoldásában azzal, hogy már a járni éppen csak megtanult kisgyerekek a szülőkkel együtt részesülhetnek felzárkózást segítő, korai szocializációs támogatásban.

A későbbiekben az úgynevezett második esély iskolák vagy a „Lépj egyet előre!”^[7]Ilyen például az „Út a szakmához”, az „Út a középiskolába” vagy az „Út a felsőoktatásba” program. típusú, az iskolások tízezreit bevonni képes mentorprogramok, valamint a szintén unikális tanodák^[8]Jelenleg közel háromszáz tanoda működik az országban. segíthetik az előrelépést vagy a későbbi elhelyezkedést a munkaerőpiacon. Az egyetemre vagy főiskolára bejutott cigány fiatalok felsőoktatási eredményességét segítik a világon ugyancsak egyedülálló roma szakkollégiumok, melyeket elsősorban a római és a görögkatolikusok, a reformátusok és az evangélikusok tartanak fönn és működtetnek.

Szociális segélyezési és szolgáltatási rendszerünk körül évtizedek óta folyik a vita, különösen arról, hogy a támogatások célba találnak-e, és megfelelő-e a hatékonyságuk. Mivel hajlamosak vagyunk alábecsülni saját eredményeinket, forduljunk csak az európai mérési, vizsgálati eszközökhöz és adattárhoz. Az Eurostat – rendre számításba véve a szociális támogatási rendszerek szegénységcsökkentő hatékonyságát – az adatok alapján azt látja, hogy Magyarországot ebben a tekintetben (bár csak minimálisan) a skandinávok, Ausztria és az Egyesült Királyság védelmi rendszere előzi meg. Ezekben az országokban 12%-nál is magasabb a hatékonyság mértéke. A mi rendszerünk közvetlenül utánuk következik azzal, hogy a nemzeti szintű segítő beavatkozás nálunk változó módon ugyan, de viszonylag magas intenzitással, legalább 7–11%-kal csökkenti a szegénység kockázatát (Eurostat, 2018: 38, 2.9. ábra). A szociális transzferek a gyermekek szegénységének csökkentésében játsszák a legnagyobb szerepet, ami azt jelenti, hogy ezek nélkül közel két és félszer több (!) gyermeket érintene a jövedelmi szegénység.

Tehát elmondhatjuk, hogy a rendszerváltás utáni szociálpolitikánk – bár a rugalmasság, a hatékonyság és a hálózatszerűség, valamint a szakmai és módszertani terület, az ellátórendszer infrastruktúrája továbbra is sok fejlesztést igényel – az Európai Unió átlagánál fejlettebb és sikeresebb.

A hazai közbeszéd és a végletesen átpolitizált, politikai és szellemi szekértáborok szerinti értelmezési csoportokra oszló, magukat egyedül mértékadónak tekintő körök másként és másként látják s láttatják a valóságot. A tények azonban mégiscsak tények, s az ellenőrzött és az unió szakmai szervezetei által validált, szakmailag igazolt idősoros adatsorok azt mutatják, hogy a nemzeti kormányok működési ideje alatt az emberek szociális és életviszonyai rendre javuló tendenciát mutatnak, szemben a magukat szociálisan – legalábbis szavakban – érzékenyebbnek és szakmailag fölvértezettebbnek tartó „másik oldal” nyilvánvaló sikertelenségével.

Trendek és fordulók

Nincs más hátra, nézzük, hogyan is állunk! Mindenekelőtt azt érdemes világosan látnunk, hogy az unió létrehozott egy olyan egységes és nemzetenkénti összehasonlításra alkalmas munka- és vizsgálati módszert, amellyel egy-egy ország hiteles képet tud alkotni népességének társadalmi, szociális jellemzőiről. Már nem az úgynevezett létminimum-számítást használják, hanem korszerűbb megoldással, egységes módszertannal a szegénység és a társadalmi kirekesztődés kockázatainak négy dimenziójában mérik a lakosság szociális állapotát. Ezek a következők: a súlyos anyagi depriváció, a nagyon alacsony munkaintenzitás, a relatív jövedelmi szegénység, illetve a szegénység vagy a társadalmi kirekesztés kockázatának való kitettség változói, dimenziói. Ez utóbbi az első háromban való együttes vagy szelektív érintettséget vizsgálja.

Az évente ismétlődő vizsgálatok azt mutatják, hogy az utolsó tíz évben szabályos trendforduló következett be. 2012-ig az emberek élethelyzetére rávilágító szegénységi mutatókban romlás, 2013-tól viszont töretlen és folyamatos javulás következett be.

A folyamatok tehát egy irányba mutatnak, ami összességében azt jelenti, hogy 2012 óta legalább másfél millió ember, tehát az érintetteknek mintegy a fele már kikerült az összetett mutatókkal mért szegénységből.

A kutatási eredmények további elemzése azt mutatja, hogy a nélkülözésben (súlyos anyagi deprivációban) érintettek száma és aránya is folyamatosan csökken. A 2012-es tetőzéskor mért 27,8%-os arányról 8,7%-ra való visszaesés a gyakorlatban azt jelenti, hogy harmadára csökkent az érintett lakosság létszáma. Pontosítva a részleteket azt látjuk, 2018-ban már mintegy négymillió (!) embernek van több rendelkezésre álló jövedelme váratlan kiadások viselésére, 1,3 millióval kevesebb embernek van fizetési hátraléka, és 650 ezerrel csökkent azoknak a száma, akik nem tudják megfelelően fűteni a lakásukat. 2018-ban az Európai Unióban az emberek 7,3%-a nem rendelkezett megfelelő fűtéssel. Ehhez képest Magyarországon mindössze az emberek 6,1 százaléka élt olyan lakásban, amelyben nem volt megfelelő a fűtés. Ezt az adatot azért is érdemes hangsúlyozni, mert a megfelelő fűtés hiánya egyike azoknak a jellemzőknek, amelyek alapján a súlyos anyagi nélkülözésben érintetteket külön is meghatározzák a különböző nemzeti statisztikai hivatalok. Hozzá kell tennünk azonban, hogy ez az egyik legkeservesebb tényezője a nélkülözésnek, ezért igen sok még a tennivaló ezen a téren (is).

A javuló viszonyok a gyermekes családok helyzetében is érdemi változásokat hoztak. 2012 óta a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek mintegy fele kikerült e komplex mutatóval jelzett, különösen nehéz élethelyzetből.

2018-ban már egy új, korábban még nem tapasztalt jelenségre is fölfigyelhettünk, ugyanis először fordult elő – s erre a családszerkezeti és szegénységi viszonyok összefüggéseinek vizsgálata mutatott rá –, hogy az egyszülős háztartások (többnyire gyermekeiket egyedül nevelő édesanyák) élethelyzetében is szinte radikálisnak mondható változásnak lehetünk tanúi. Az ő esetükben egyetlen év alatt, tehát 2017-hez képest 8,2%-kal csökkent az érintettség.

Vessünk egy pillantást a legrosszabb helyzetben lévőkre, azokra, akiket mélyszegénységben élőknek neveznek a vizsgálatok. Ők azok, akik egyszerre mind a három mutatóval érintettek, tehát alacsony munkaintenzitású háztartásban élnek (munkaszegénység), anyagilag súlyosan depriváltak (nélkülözők), és relatív jövedelmi szegénységük is megállapítható. Számuk és arányuk az utóbbi nyolc évben kevesebb mint a negyedére (!) csökkent.

Ha ehhez az adatsorhoz hozzátesszük az egyenlőtlenségi viszonyainkat megvilágító mutatót, világosan kiderül, hogy a lakosság szociális viszonyainak javulását, bevételi forrásainak dinamikus növekedését a legszegényebbek helyzetének az átlagot meghaladó javulása kíséri.

Az egyszerűség kedvéért nézzük meg az S80/S20 mutatót, amely azt jelzi, hogy mekkora a különbség a lakosság felső ötödének (kb. kétmillió ember) és alsó ötödének (kb. kétmillió ember) átlagos jövedelme között. Látható, hogy 2018-ban 4,2-szeres a különbség. Ez azt is mutatja, hogy a közhiedelemmel ellentétben Magyarország nem tartozik a legrosszabb helyzetű EU-államok közé, pozíciója jobb az uniós átlagnál.^[9]Az unió összességében az átlag kb. ötszörös.

Ne csodálkozz, figyelj!

Rám is jó hatással lévő hajdani ferences tanárom^[10]Benei György matematika–fizika szakos tanárunk, akit rettegve-szeretve tiszteltünk. mondta egyszer függvénymagyarázás közben ezt a fontos mondatot. Nos, mi is figyeljünk, mi is vezethetett a szegénység elleni küzdelem ilyen látványosnak tűnő eredményességéhez.

A magyarázat egyszerű: folyamatosan növekszik a foglalkoztatás, és ezzel párhuzamosan folyamatosan csökken a munkanélküliség. Ez azért fontos, mert az emberek egyre többen és egyre nagyobb arányban fedezik munkajövedelmekből a megélhetésüket.

Ugye tudjuk – a létszámadatokat százalékos arányra átváltva, s a grafikont továbbgondolva –, hogy a 2010. évi mintegy 11%-os munkanélküliség 2020 elejére már 3,5%-osra mérséklődött, s a vele párthuzamosan növekvő foglalkoztatás már 4 millió 500 ezer főre (az 55%-os ráta 70%-osra) emelkedett? Ebből az következik, hogy az emberek valóban egyre nagyobb mértékben szerzik be a megélhetéshez rendelhető jövedelmüket a munkaerőpiacon.

Ha mindehhez figyelembe vesszük a cigány lakosság körében tapasztalható változásokat, akkor még jobban megérthetők a szegénységi folyamatok változásai.

A romák helyzete a többségi lakossághoz képest még mindig háromszor kedvezőtlenebb állapotokra utal, de a javulás tendenciái egyértelműek és folyamatosak.

A romák helyzetében bekövetkező változások legbeszédesebb és talán leglényegesebb jellemzője a munka világában, ezen belül is az elsődleges munkaerőpiacon való dinamikus megjelenés, amely magyarázatot ad a jövedelmi viszonyaikban ugyancsak bekövetkező folyamatos javulásra is. Az őket ért változások már egyfajta modernizációs fordulatot is jeleznek: a munkaerőpiacon való tartós megkapaszkodás és a férfiak mellett a roma nők ugrásszerűen történő, életmódváltást jelző tartós elhelyezkedése is erre a tendenciára utal.

Összességében különös figyelemre érdemes az a körülmény, hogyan alakult a munkajövedelmek és a társadalmi jövedelmek aránya a háztartások bevételében. Ez az utóbbi tíz esztendő jellemzőinek talán egyik legfontosabb társadalompolitikai fejleménye, s igazolni látszik a „segély helyett munkát” szemlélet eredményességét.

A mintegy 700 ezerrel több, munkából élő és adófizető ember társadalombiztosítási és adóbefizetései nemcsak a költségvetés egyenlegének jelentős javulásához járultak hozzá, hanem a háztartások fogyasztási lehetőségeit is nagymértékben kiterjesztették. Ennek köszönhető, hogy a lakossági fogyasztás tízéves távlatban közel 50%-os növekedést képes produkálni. Részben ez lehet a magyarázata az elégedettségi index pozitív irányba való elmozdulásának is (KSH, 2019).

Szegények persze mindig lesznek közöttünk, s a töretlenül enyhülő szegénység viszonyaival távolról sem lehetünk elégedettek, hiszen még mindig elfogadhatatlanul sokan élnek reménytelenül kilátástalan helyzetben. Ráadásul létezik Magyarországon mintegy háromszáz olyan kistelepülés, ahol a pozitív változások szele nemigen érzékelhető. Erre adott válaszként indult el egy újabb, felzárkózást segítő kormányzati program, amely célzottan ezeknek a településeknek és a bennük élőknek a fölzárkózását segíti és szervezi a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által már kimunkált és beváltnak ígérkező Jelenlét programra alapozva.

Gondoljunk végül újra Árpád-házi Szent Erzsébetünkre, aki a szegények támogatásában saját magára nézve nem ismert kíméletet. Folytatta a munkát, amíg csak tartott benne a lélek: szívvel, tettel, leleményességgel.

Absztrakt

A szegénységgel, szegényekkel való találkozás visszahat arra, aki kapcsolatba kerül velük. Mindnyájunkat alakíthat, és olyan világba vezethet el, amelyről talán nem is tudtunk, bár közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk. Semleges, jó szándékú, segíteni akaró emberből egy ponton érintetté válhatunk, olyanná, aki rátalál a szegénység személyes valóságára. A külső, másoknál megtalált valóság nem különbözik attól, amiben mi magunk is élünk. A tanulmány alapvető meggyőződése, hogy csak azzal a szegénységgel tudunk kezdeni valamit, amellyel a magunk életében már szóba álltunk. Ennek a szegénységnek egyszerre jelenik meg a szakralitása és realitása mindnyájunk életében, anélkül, hogy különösebben bonyolult vallási kérdések boncolgatásába kellene bocsátkoznunk. Az egyszerűség külső és belső útjának egyes részletei válnak láthatóvá ebben az írásban.

Kulcsszavak: belső szegénység, szakralitás, spirituális tapasztalat, szociális munka, társadalmi kihívások

A szegénység mindennapjaink része, életünk egyik szerves alkotóeleme. Még azt is érdemes megkockáztatni, hogy mindannyiunknak sajátja, mégpedig napi szinten. Mivel egy bizonyos horizonton ennyire szerves alkotórésze életünknek, könnyelműség és nagy fokú pazarlás lenne félvállról venni, átutalni a szociális szférába vagy az élet bármely más területére. Számos fajtája, formája van, és sokunkban él róla egy meghatározott kép. Talán felszínes és önmagunk számára is megtévesztő dolog lenne csak arról a szegénységről beszélnünk, amely másnál tapasztalható. Érdemes a saját szegénységünket faggatni és komolyan venni. Ezt a szempontot szem előtt tartva szeretnék írni a szegénység realitásáról az evangélium szellemében.

Ha a Szentírásban Jézus születéséről olvasunk, akkor kissé talán meseszerűnek tűnő leírást kapunk, nem túl sok információval (legalábbis európai gondolkodásunk mértéke szerint). Ám ebből a néhány fejezetből is kitűnik, hogy Isten megtestesülése olyan történet, amelynek egyik fontos összetevője az egyszerűség. A szereplők, a helyszínek és a cselekmény tekintetében jelentéktelen és már-már kínosan egyszerű. Pusztán a tény, hogy Isten ennyire szerényen és csendben kéredzkedik be világunkba, kérdéseket vethet fel, az pedig, hogy élete java része teljesen hozzáférhetetlen – legalábbis az információk szintjén –, valóban elgondolkodtató. (A szentírástudomány részben természetesen kielégítő magyarázatot adhat az elme számára, ettől azonban az egész még érdekes és súlyos jelentést hordoz.)

Isten csendje, egyszerűsége, szegénysége Jézusban megtestesül, és láthatóvá, tapasztalhatóvá, kérdezhetővé válik. Ha hajlandók vagyunk magunkra vonatkoztatni Istennek ezt a csendes és tapintatos megjelenését, akkor saját életünkre is rávetülhet az isteni valóság e fontos összetevője. Valamiért a megtestesülés ezen a módon, ilyen „paravánok” között megy végbe, és feltételezhetően ez is az örömhír része.

Jézus születése, élete, tanítása nyomán talán azt a megállapítást tehetjük, hogy a szegénység, az egyszerűség az emberi élet Istentől akart és megáldott része. Jézus szavai, mozdulatai, megközelíthetősége, megszólíthatósága annyira közel hozzák Istent az emberhez, hogy leginkább azok értik meg, akik a kor vallási szokása és gyakorlata alapján a legtávolabb kellene hogy legyenek tőle (lásd a leprásokkal, bűnösökkel, idegenekkel, betegekkel való találkozásait). Mégis ők azok, akik megtalálják vele a hangot, és életüknek szegény, mostoha körülményeit életszerűen merik odatenni Jézus elé, sőt ezek mentén találkoznak vele. A sebeik, a szegénységük, a bűneik, az elégtelenségeik, sorozatos kudarcaik válnak a találkozás aranyfedezetévé. Ez nem idealizálása az élet egy nehéz realitásának, hanem beépítése az Élet áramlásába (lásd Rohr, 2016: 135–136). Pusztán annyi történik, hogy Jézus szóba áll velük. Témává teszi az életüket önmaguk számára, és beállítja az Istennel való kapcsolat összefüggésébe.

Szóba állni a szegénységgel. Nem könnyű. Aki próbálta, tudja. Talán érdemes kívülről haladni befelé. A nagy hiányokkal élő emberek sérülnek, mert olyan helyre kerülnek az élet képzeletbeli színpadán, amelyet gyakran takargatunk. A szegénység meztelensége, szaga, jól látható fájdalma, kínjai zavarólag hatnak a mindennapokra. Ezért úgy alakítjuk napjainkat, életvezetésünket, tereinket, hogy ezt minél inkább kerüljük. Így jönnek létre a szegénység „no go” zónái, kerületei, osztályai és a melléjük felfejlődő szervezetek, amelyek hivatásszerűen foglalkoznak a szegénység különböző formáival. Ez bizonyos szinten természetes és üdvözlendő, sőt támogatandó, ugyanakkor azzal a veszéllyel is járhat, hogy olyan messze kerülünk a szegénység valóságától, hogy önmagunkra nézve szinte nem is tartjuk érvényesnek. Az egyházi szóhasználat előzékenyen a segítségünkre siet, mert szinte általánossá tette a „nekem ehhez nincs karizmám…” típusú mondatokat, amelyek mintegy felmentésként bevethetők a feltűnően kényelmetlen élethelyzetekben. A „szegények mindig lesznek veletek…” (Mt 14,7) mondatot általában úgy értjük, hogy magunkat igazán komolyan nem vesszük bele. Ha mégis be merünk lépni a szegénység vagy a nyomor világába, akkor – tapasztalatom szerint – elsőre idegenként mozgunk benne.

A szegénység, az egyszerűség megkülönböztetendő a nyomortól.^[1]Lásd erről a Vigilia folyóiratnak a szegénység kérdésével foglalkozó 2013. decemberi számát.  Az utóbbi a létezés kegyetlen formája. Sok minden mellett abban is megragadható, hogy a nyomorban megszűnik az idő, nem tényező többé, és a túlélés válik az egyetlen céllá. Túl kell élni a „most”-ot, amelyet a múlt kérlelhetetlen erővel rángat és rág, a jövő pedig veszedelmes és beláthatatlan. Jövőnek számít már a következő nap is, vagy a nap második fele. Csak az létezik, ami most van. Olyan állapot ez, mint a magashegyi hegymászásban a halálzóna, ahol huzamosabb ideig nem lehet tartózkodni, mert nincsenek meg az élet legalapvetőbb feltételei, az így szerzett károsodás pedig maradandó. A hajléktalanok, a – Magyarországon is bőven előforduló – nyomortelepek lakói, a kényszerprostituáltak, a jelenkori – hazánkban is viszonylag könnyen megtalálható – rabszolgák, az uzsora világában vergődő ezrek mind ennek a világnak a polgárai. Mivel ez legtöbbünk számára egészen távoli valóság, mi pedig a viszonylagos jólétből figyelünk ebbe az irányba, felháborítanak az olyan hírek, melyek szerint például azok, akik ezer kilométereket menekülnek földrészekről, szemetet (!!!) hagynak maguk után (mert egy jó menekült nem tesz ilyet…), vagy hogy mások a megérkező családi pótlékot Pick szalámikkal nullázzák le néhány percen belül…

A szegénységben a létezés más összefüggései válnak láthatóvá. (Valószínűleg elég szegény pásztornak kell lenni ahhoz, hogy egy ammóniaszagú istállóban egy tizenéves anya és egy ács előtt heverő gyereket egy világvégi kis faluban valaki Istennek lásson.) Ha be merünk lépni egy szegénynegyed házának ajtaján, és egy csésze kávé mellett, esetleg még egy cigarettát is elfogadva leülünk ebbe a világba, akkor megérkezünk egy olyan iskolába, amely nagyon sok mindenre megtanít. Elvezet a saját polgári, paraszti, értelmiségi, klimatizált, „a munkát el kell végezni” világunkból egy olyan helyre, amely első látásra zavarba ejtő. Idővel kérdőjelessé válnak a „dolgozni meg nem akarnak”, „csak szülik azt a sok gyereket”, „cigire van pénz…”, „mert azonnal elköltik a pénzt” típusú mondatok. Ha benne merek maradni helyzetekben, és érintődni, elfogulttá válni, akkor kialakul egy kapcsolat, és lassan elkezdek otthonosan mozogni egy idegen világban. A roncsolt arcok, alkoholtól torzult életek, az abortuszokkal terhelt kamaszkor világában kezdenek kirajzolódni életutak, melyek már nem is annyira érthetetlenek. Ezt a világot akkor fogom tudni egy kicsit is érteni, ha úgy döntök, hogy érteni akarom, és kimondom: „Maradok!” Ez azt is magában hordozza, hogy döntök a megtört életek mellett. Az embert választom az ítélkezés helyett. Feladom saját logikámat és kialakult, begyakorolt mondataimat. Ez időigényes, és alázatot követel, mert szükség van arra az érdeklődésre, amely közelebb visz a másikhoz. Témává teszem az életét, őszintén érdekel az útja, anélkül hogy tanácsokat, szentségeket, olcsó áldásokat osztogatnék, vagy a korszellemnek megfelelő megoldási utakat vázolnék fel. Mellette maradok csendben, „mezítláb”. Nem könnyű!^[2]Nagyon élénken él bennem egy karácsonyeste néhány órája, amit egy szegény családnál töltöttem, ahol a két kiskorú gyermek volt otthon a frissen megözvegyült anyjukkal, akit a férje … Részletek

Viszont teljes egészében életszerű. Az ottmaradásban válik a kapcsolatunk láthatóvá, és egy születésnek is tanúja leszek. Megszületik a személyes kapcsolat és a megértés. Ezen a szinten már nem osztunk tanácsokat, nem „tartunk eligazítást”, pontosan tudjuk, sőt éljük, hogy ez más valóság. A tanácsaink, az elveink, a meggyőződéseink nem férnek be a kapcsolatunkba, ott már mi magunk vagyunk jelen.

Ez az időigényes, szelíd, ám szikár kitartást igénylő munka csak évtizedekben mérhető. Mindeközben elkezdődik egy átalakulás, egy saját belső út is. Hiszen a szegénységgel való találkozás nem múlik el nyomtalanul. Ha elég sokat ültünk házikókban, utcakövön, faluszélen, aluljáróban, kórházi ágy mellett, és elég történetet hallottunk, érintődtünk, sírtunk, vagy „csak” némák maradtunk, majd belevágtunk olykor-olykor egy-egy segítői kapcsolatba is, akkor a folyamat természetesen indul el befelé, önmagunk felé.

Vannak útvesztők, amelyek természetes módon és a hitelesség ruhájába bújva jelennek meg. Ilyenek a „mindenkit meg kell menteni” vagy egyszerűen csak a „megmenteni!” programja, de ebben a sorban található még számos olyan segítői attitűd is, amely kényelmesen nagy zsákutcába vezet. Nem tudunk mindenhol jelen lenni, és ahol jelen vagyunk, ott is csak részlegesen és esetlegesen. Ezekből az utcákból kikeveredve egy idő után készen állunk arra, hogy a saját szegénységünkkel is szóba merjünk állni.

Amikor „eleget voltunk összezárva” mások szegénységével, vehetjük magunknak a bátorságot, hogy hozzányúljunk a sajátunkhoz. Érdekes módon hasonló kép és élmények fogadnak, mint amikor másoknál kerestük a szegénység nyomait. Maga az út is hasonló. Első lépésként szóba állok saját szegénységemmel. Be merek lépni saját nyomorom viskójába, le merek ülni benne, és elkezdek megtanulni elidőzni. Nem magyarázni, elemezni, oktatni, hanem kiszolgáltatom magam annak a nyomásnak, hogy nem menekülök el magam elől. Tudok-e csendben, felmentő szavak, magyarázatok, vádaskodás nélkül egyedül maradni önteltségemmel, féltékenységemmel, hiúságommal, hűtlenségeimmel, látszaténemmel? Hogy nem mozdulok, nem menekülök, az azt is jelenti, hogy a saját szegénységem elfogadása mellett döntök. Rálépek arra az útra, amely úgy vezet el a másikhoz, hogy közben útba ejtem önmagam. Ez lehet a szegénységgel való munka másik útja. Kit merek beengedni magam mellé? Kinek nyitom meg azt a kis kunyhót, amelyben éhezek, sírok magányosan, térdelve szedegetem széttöredezett életem apró szilánkjait, bámulok fásultan a bizonytalan jövőbe? Vajon ez a szegénység mennyire különbözik a külsőtől? Vajon mekkora nyomás kell ahhoz, hogy beismerjem, én sem járok más vidékeken, mint azok, akiktől olykor akarattal megkeményített szívvel lépek odébb? Mekkora örömöt okoz, ha valaki őszintén kíváncsi rám, és tud úgy mellém kerülni, hogy közelsége otthonosságot, elfogadást áraszt, nem szorongást?

Nekem úgy tűnik, kicsi a különbség,^[3]„Mindannyian meztelenek vagyunk a ruhánk alatt, és sokkal inkább egyformák, mint különbözőek. Ha ez a tanítás nem vezet el az együvé tartozás meztelen megtapasztalásáig, akkor … Részletek ez pedig vigasztaló lehet az egyik oldalról, míg a másik oldalról figyelmeztető. Ugyanazt az életet éljük, és ugyanannak a valóságnak észleljük más-más oldalát. Minden bizonnyal oka lehet annak, hogy az árnyék mindig árnyék, az élet minden szereplője számára. Ebből viszont az a kérdés adódik, hogy mihez kezdek ezzel a hasonlósággal. Mihez kezdek azzal, hogy bármelyik irányba indulok is el, az út ugyanaz, az eredmény is hasonló. Nem tudok önmagamnál maradni hitelesen, amíg nem érek el a másikig, és ha valóban eljutok a másikhoz, akkor válok igazán önmagammá. Csak azzal a szegénységgel tudok kezdeni valamit, amellyel már magamban is szóba álltam. Csak annyit tudok kifelé segíteni, amennyire befelé elindultam.

Ez már csak azért is fontos lehet, mert keresztény életünk központját érinti: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,37–39). Ebben az istenszeretet, a felebaráti szeretet és önmagunk szeretete szervesen összefonódik. Ez pedig csak akkor lehetséges egészséges formában, ha saját szegénységemet integrálni tudom a személyes életembe, és így képes leszek életszerűen viszonyulni a világban jelen lévő szegénységhez, s ezáltal kapcsolódni ahhoz a szegénységhez, amellyel Isten belépett a világunkba. Ez pedig egy és ugyanaz. Ez nemcsak vallás, ez az Élet. Senkinek nem kell lefordítani, hosszasan magyarázni, kétes missziós értelmezésekbe bonyolódni. Érdemes odaadni a pohár vizet, ha valaki szomjas (Mt 25,35), mert szomjas, és én is szomjas vagyok, és Jézus is azt mondja: „Szomjazom!” (Jn 19,28).

Ez a kívülről befelé és a belülről kifelé irányuló „mozdulatsor” nagyon hasonlít a keresztény hagyományban a szemlélődéshez. Ahhoz a jelenléthez, amely arra irányul, hogy mindenfajta ítélet, gondolat, birtoklási vágy helyett az ember megálljon, és tökéletlensége keretein belül jelen legyen a Másik és természetesen önmaga számára is. A létezés olyan formája válik tapasztalattá, amelyben a találkozás és a kapcsolat egészen új aspektusai rajzolódnak ki. „Nincs olyan tanítója a szemlélődő imádságnak és szemlélődő életnek, aki ne ecsetelné részletesen, milyen következményekkel jár, ha valaki rálép a belső élet útjára, és idevágó megállapításaik többnyire életművük legszebb oldalait eredményezik. Ami nem is meglepő, hiszen a szemlélődő életforma gyökeres belső átalakulással jár együtt, mivel olyan spirálmozgást végez, amely folyamatosan a középpont felé halad, s akkor is megváltoztatja az emberi életet, észlelést és másokhoz való viszonyulást, ha közvetlenül sokszor nem is látható. Aki ugyanis meditál, egyre közelebb kerül a szenvedő világ szívéhez, azaz nem elkülönül a világ nyomorúságától és kínjaitól, hanem egyre inkább átéli a világban szenvedőkkel való egységet” (Görföl, 2019: 188–189). Ennek a spirituális, ha úgy tetszik, gyógyulási folyamatnak a lépcsőfokait mutatja be Isten terápiája és a szenvedélybetegségek. A középpontba vezető ima és a tizenkét lépés című könyvében Thomas Keating. Nagyon precízen írja le azokat a lépéseket, amelyek során a megtört élet rálép a gyógyulás útjára, kikerül önmaga összetört, bezárt világából, s közben láthatóvá válik valódi embersége. Az egész folyamatban különösen érdekes, hogyan van jelen minden lépésnél maga Isten.

Ez az út nem a világtól arrogáns módon elzárkózó, önmagába záródó vallásos önteltséget eredményez, amely sértődötten veszi tudomásul, hogy az élet elfordult tőle (bár ezt gyakran lehet tapasztalni), hanem szabaddá tesz arra, hogy éljünk a világban. Abban a világban, amely nekünk adatott, azért is, hogy rátaláljunk egymásra, életünk szegény vagy sebzett részei mentén.

Absztrakt

Jézus, Izajás próféta jövendölését idézve, így határozta meg messiási küldetését:”Az Úr lelke van rajtam: Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). Az elszegényedő emberek növekvő számát látva azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy megvizsgáljuk: az Egyház a Szentírás üzenetéből kiindulva mit tanít a szegénységről és a szegények lelki, anyagi támogatásról. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a szegénységet és a vele együtt járó szenvedést nem Isten büntetéseként kell felfognunk, hanem mint az emberi bűnök közvetlenül vagy közvetetten jelentkező következményét, amely azonban hordozhat magában lelki értékeket. A szegény ember ugyanis tisztában van azzal, hogy rászorul Isten segítségére, aki a segítséget emberi cselekedetek által adja meg neki. Így a szegénység jó cselekedetek előidézőjévé is válhat. Ez alapozhatja meg a tudatosan vállalt szegénység értékét is. Ez készségessé tesz arra, hogy szeretettel forduljunk a rászorulók felé. A szegényekkel való törődés példája lehet Jézus irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéde. Jézus tanítása szerint a szegény, kifosztott, az élet peremére szorult embert érzékeny szívvel észre kell venni, fel kell emelni, cselekvő részvéttel lelkileg és testileg hordozni kell, végül a közvetlen segítségnyújtás után nem szabad magára hagyni, hanem gondját kell viselni. A szeretetszolgálatnak ma is ezek a legfontosabb megnyilvánulásai.

Kulcsszavak: Evangélium, szegénység, szegények segítése, szeretet, szolidaritás

Néhány évtizeddel ezelőtt az egyik budai plébánián a hívek egy alkalommal arról beszélgettek, hogy a mai világban miként lehet megfogalmazni keresztény küldetésüket, milyen időszerű programot lehet kitűzni önmaguk számára. A társaság egyik tagja jelezte, hogy ezt a programot Jézus a kafarnaumi zsinagógában már megfogalmazta, amikor Izajás próféta szavait idézte: „Az Úr lelke van rajtam: Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). Néhányan mosolyogtak, az egyik jelenlevő pedig meg is jegyezte: mit tegyünk akkor, ha a körünkben nincsenek már szegények? Abban az időben valóban sokan gondolhattak arra, hogy a gazdasági fejlődés majd megoldja a szegénység problémáját, s lehettek az országnak és a világnak olyan részei, ahol csak ritkán találkozhattak szegény emberrel.

Azóta azonban bebizonyosodott, hogy a gazdasági fejlődés is megállhat, és ha folytatódik is, nem biztos, hogy csökkenti a szegények számát, hanem növeli a szegények és a gazdagok közötti különbséget. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság miatt ez a jelenség még fokozódott. Bebizonyosodott, hogy a bűn által megsebzett, önző ember nem szívesen ad a feleslegéből a szegénynek, sőt gyakran előfordul, hogy még azt sem adja meg neki, ami a munkája alapján járna. Ma is időszerűnek érezzük, amit Szent Jakab apostol indulatosan mond a népet kizsákmányolóknak: „Nos, a bér, amelyet a földeket learató munkásoktól visszatartotok, íme felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe” (Jak 5,4). Ezt az apostoli szót az első szociális enciklika megerősítette (Rerum novarum, 16) és az utóbbi időben is gyakran hivatkoznak rá.

A Szentírás üzenete

A szegények támogatása

Ha a Szentírást a szegénység, a szegények megítélése és a szegényekkel való törődés szempontjából nézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy összetett képet mutat. Általánosságban elmondható, hogy az Ószövetség a szegénységet tehernek, megvetésre méltó állapotnak tartotta, a gazdagságban pedig Isten jutalmát látta (Lyonet, 1976: 1172).

Ugyanakkor az is nyilvánvaló az Ószövetségből, hogy Isten nem hagyja magára a szegényt, hanem segítségére siet (Haag, 1989: 1652). A szegénység megvetésének elsődleges oka az volt, hogy összefüggésbe hozták a lustasággal és a hanyagsággal, amelyet elítéltek. A Példabeszédek könyvének szerzője szerint, ha valaki lusta, akkor „a szegénység mint az útonálló rátör”, és nyomorba jut (vö. 6,11). Egy másik helyen pedig ezt írja: „Aki megveti az intést, annak szegénység és szégyen jut” (vö. 13,18).

Az Ószövetségben a szegények védelmezői, szószólói a próféták voltak. Róluk általánosságban elmondható, hogy nem a szegénység személyes okaival törődtek, hanem a gazdagok bűneivel, és a társadalomban elkövetett bűnökkel szemben védték a szegénysorba jutott embert. Ámosz próféta így korholja a szegényeket becsapó gazdagokat: „Halljátok ezt ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket […] csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt, meghamisítjuk a mérleget, hogy megvehessük pénzért a szegényt, egy pár saruért a szűkölködőt, és eladhassuk a gabona ocsúját” (8,4–7). Mikeás próféta hasonlóan kemény szavakkal ítéli el azokat, akik elveszik a szegények tulajdonát: „Megkívánják a földeket, meg is szerzik, a házakat hatalmukba kerítik. Kezet emelnek a másik emberre és a házára, mind az emberre, mind az örökségére” (2,2).

A próféták tanításának megfelelően az ószövetségi törvény védte a szegények jogait. Ennek egyik legfontosabb megnyilvánulása a szombatév és a jubileumi év volt (Lyonet, 1976: 1173). A szombatévben, vagyis minden hetedik évben a hitelezőnek el kellett engednie az adott kölcsönt (vö. MTörv 15,2), emellett megkülönböztetett figyelemmel kellett a szegény felé fordulnia: „Ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be markod a szegény előtt, inkább nyisd meg kezed, s adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében” (vö. MTörv 15,7). A jubileumi, vagyis ötvenedik évben pedig mindenki visszakapta törzsi birtokát, és a rabszolgák visszanyerték szabadságukat (vö. Lev 25,8). Ezzel biztosították az önhibájuk miatt vagy önhibájukon kívül szegénységre jutott emberek számára az „esélyt”, hogy újra beilleszkedjenek a társadalomba. A törvény ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a földnek Isten a végső tulajdonosa, aki azt csak használatba adta az embernek (Budd, 1992: 181). Izajás próféta már túlnéz a földi igazságszolgáltatás határain, és a szegények megsegítésének végső megoldását üdvösségtörténeti távlatba helyezi: azt hirdeti, hogy a Messiás egyik fontos feladata a szegények jogainak védelme lesz. Ő majd „igazságot szolgáltat az alacsony sorsúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek” (11,4).

Az Újszövetségben Jézus, amikor a szegények megsegítéséről beszél, a prófétákat idézi. A názáreti zsinagógában Izajásnak a Messiás küldetéséről szóló szavait említi, amelyek szerint küldetésének középpontjában az áll, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek”, és hirdesse: „elérkezett az Úr esztendeje” (Lk 4,18–19).^[1]Az „Úr kegyelmének az esztendeje” utalás lehet a jubileumi évre. Vö. Spinetoli, 1996: 171. Jézus a Názáretben meghirdetett program szerint teljesítette messiási küldetését. Megkülönböztetett szeretettel fordult a szegények és a betegek felé. Segítette őket, példabeszédeiben pedig segítségnyújtásra buzdította követőit. Jézus tanítása szerint a végső ítélet kritériuma is az lesz, hogy az ember segíti-e a rászorulókat: az éhezőket, a szomjazókat, az idegeneket, a hajléktalanokat, a ruhátlanokat, a betegeket és börtönben levőket, akikkel Jézus azonosítja magát (vö. Mt 25,35–36). A jézusi beszéd is igazolja az istenszeretet és az emberszeretet parancsának elválaszthatatlan egységét.

Jézusnak a szegények iránt mutatkozó kitüntetett figyelme azt is jelzi, hogy ő a legfontosabb feladatának mások szolgálatát tekintette (vö. Tarjányi 1998: 65). A szolgálatra vonatkozóan nemcsak példát mutatott, hanem azt meg is kívánta a tanítványaitól. Lukács evangéliumában ezt olvashatjuk: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevő úrnak hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna” (22,25 skk.). Jézus ezzel jelzi követőinek, hogy a hatalom nem egyenlő az uralommal. Az ember kaphat hatalmat egy feladatra Istentől vagy a közösségtől, de azzal nem uralkodnia, hanem szolgálnia kell.

Az Ószövetséghez képest újdonságnak számít, hogy Jézus nemcsak a szegények segítését követelte meg követőitől, hanem azt is, hogy ők maguk önként vállalt szegénységben éljenek (vö. Haag 1989: 1652). Ez leginkább a gazdag ifjú történetében mutatkozik meg, amelyben Jézus az üdvösség feltételéül szabja, hogy az ifjú adja el mindenét, árát ossza ki a szegényeknek, és úgy kövesse őt (vö. Lk 18,22). Amikor pedig misszióba küldi tanítványait, megköveteli tőlük, hogy ne vigyenek az útra semmit, „se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt” (Lk 9,3). Az utóbbi esetben Jézus a szegénység vállalását nem kapcsolja össze közvetlenül a szegények megsegítésével. A hangsúly inkább a szabadon vállalt, Istennek szentelt életen, a teljes önátadáson van (vö. Kocsis 1995: 210). Az egyház történetéből tudjuk, hogy ezeknek a szavaknak nagy hatásuk volt. Így például Assisi Szent Ferenc 1209. február 24-én a Porciunkula-kápolnában az előbb idézett Lukács-evangélium-részletet hallotta, és ez indította arra, hogy szegényen Jézus követőjévé váljon (Diós 1984: 586).

A Máté-evangéliumban található hegyi beszédben Jézus a „lelki szegénységről” is tanít: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (5,3). A Szentírás magyarázói szerint a lelki szegénység azt jelenti, hogy valaki alázatos lélekkel elismeri kicsiségét, szegénységét, és tudja, hogy rászorul Isten segítségére (vö. Székely 2003: 89). A lelki szegény – a fizikai szegénységben lévővel ellentétben – nem anyagi, hanem lelki segítséget kér Istentől. A lelki élet mesterei a lelki szegénységet a lélek szabadságával hozzák összefüggésbe. Ezek szerint a lelki szegénység nemcsak a testet, „hanem a lelket és a szívet is megszabadítja, és minden e világi dologtól elszakítja, hogy azoktól menten és akadály nélkül követhesse Krisztust, és egészen tökéletességre adhassa magát” (Rodriguez 1910: 197).

A keresztény küldetés szempontjából elmondható, hogy az evangélium és az emberi tapasztalat szerint a szegénység tudatos vállalása és a szegények megsegítése elválaszthatatlan egymástól. Az tudja igazán segíteni a szegényeket, aki tudatosan vállalja a lelki és a testi (fizikai) szegénységet. Aki tisztában van azzal, hogy emberi korlátai folytán szegény, és emiatt rászorul Isten segítségére. Ezért – lelki értelemben – nem fogadja el a környező világ hízelgő kísértését, hogy megelégedjen hiányos ismereteivel, és testi táplálékkal jóllakva el se tudja képzelni, mit érezhet a fizikai éhségtől szenvedő társa. A szegénységet önként vállaló, azt saját tapasztalatából ismerő ember képes arra, hogy megértse a fizikai szegénységtől szenvedő emberek hallható vagy elfojtott segítségkérését, és Isten gazdagságából merítve segítse őket.

A Szentírás üzenetének hatása a történelemben

A Szentírás üzenetére az egyház története folyamán sokszor hivatkoztak. A szegények megsegítésével kapcsolatban Szent Ágoston azt tanítja, hogy a segítségnyújtás ne csupán „ex caritate” – tehát a szeretet törvénye alapján – történjék, hanem „ex justitia”, vagyis az igazságosság erénye szerint.^[2]„Justitia est in subveniendo miseris.” Szent Ágoston: De Trinitate Lib., 14, c. 9, PL 42 1046. Ez azt jelenti, hogy a szegényeknek segítséget adó ember nem kegyet gyakorol, hanem a kötelességét teljesíti. Egy másik helyen így fogalmaz: „A gazdagok feleslege a szegények tulajdona” (In Ps. 147, PL 37 1922). Ezzel a kijelentéssel fel kívánja ébreszteni a keresztények lelkiismeretét: a feleslegüket már ne tekintsék sajátjuknak, hanem adják oda a rászorulóknak. Erre a kötelességre hívja fel a figyelmet Aquinói Szent Tamás is a Summa Theologiaeben (II-II, q. 32, a. 5, ad 2), sőt még radikálisabban is fogalmaz: „Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget, ha nem adsz, gyilkosa vagy” (uo. q. 66, a. 7). Az egyházatyák szemléletes képeket is használnak, amikor a szegénység értékeiről beszélnek. Szent Jeromos például szellemesen arról ír, hogy aki gazdag, drága ruhákba öltözködik és drága dolgokkal veszi körül magát, azon könnyen talál „fogást” a gonosz. Így fogalmaz: „Ha eredményesen akarsz harcolni az ördöggel, foszd meg magad minden világi gondoktól, hogy az ördög ne találjon valamit rajtad, aminél megfoghasson és a földre leverhessen” (Szent Jeromos: apud Euseb. De morte, idézi Rodriguez 1910: 184).

A papságra felkészítő erkölcsteológiai könyvek a szegényeken való segítést a testvéri szeretet gyakorlásáról szóló részben, illetve a könyörületesség vagy irgalom és az alamizsna címszó alatt tárgyalták. Az irgalom (misericordia) azt a szándékot, törekvést fejezi ki, hogy a szegényt megsegítsük, az alamizsna (elemosyna) pedig az irgalomból fakadó segítést. Az éhezők, a szomjazók, a szegények, a vándorok, a rabszolgák és a foglyok megsegítését az irgalmasság testi cselekedetei közé sorolták (vö. Evetovics 1940: 214 skk.). A szegénység önkéntes vállalásával a spirituális teológia elsősorban a szerzetesi kötelességek tárgyalásánál foglalkozott (vö. Tanquerey 1932: 244; Rodriguez 1910: 181–254).

A keresztény ember a szegények között

Az előző részben a Szentírásból kiindulva igazoltuk, hogy a keresztény ember legfontosabb feladatai közé tartozik a szegények megsegítése, és ezt akkor tudja hitelesen teljesíteni, ha Jézus és az apostolok példáját követve ő is vállalja az egyszerű, szegény életet. A második részben azzal foglalkozunk, hogy a jelenben élő keresztény hogyan tud ennek a feladatnak eleget tenni. Ezzel kapcsolatban több kérdés is felmerülhet: Hogyan tud érvelni azokkal szemben, akik a szegénység okát emberi bűnökben jelölik meg? Nem szenved-e csorbát a szeretet parancsa, ha a keresztény ember – jelesül egy pap – többet foglalkozik a szegényekkel, és kevesebb ideje marad az anyagi nehézségekkel nem küszködőkre? Hogyan tud a szegények felé fordulni, ha agresszíven viselkednek? Végül a hivatalos egyházi tanítás a szegények megsegítésének milyen vonásait tartja a legfontosabbnak?

Az egyház tanítása a szegények megsegítéséről

A II. vatikáni zsinat és az azt követő hivatalos egyházi tanítás határozott iránymutatást ad a papoknak és a világi híveknek. A zsinat így tanít témánkkal kapcsolatban: „A papok ugyan mindenkinek elkötelezettjei, mégis tudatában kell lenni annak, hogy a szegények és gyengék különösképpen rájuk vannak bízva.” Majd az evangéliumra hivatkozva így folytatja: „Hiszen az Úr maga közösséget vállalt velük (vö. Mt 25,34–45), és az a messiási munka ismertetője, hogy felhangzik közöttük az örömhír (vö. Lk 4,18)” (Presbyterorum ordinis, 6). A földi javakkal szemben tanúsítandó magatartásra vonatkozóan pedig megállapítja: „A papok vállalják az önkéntes szegénységet, hogy még inkább hasonlók legyenek Krisztushoz, és szabadabbak legyenek a szent szolgálatra. Mert Krisztus, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk (2Kor 8,9)” (uo. 17). A zsinat útmutatása alapján az Egyházi törvénykönyv a szegényekkel való törődést a plébános legfontosabb feladatai közé sorolja: „különleges igyekezettel foglalkozzék a szegényekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal, a hazájuktól távol élőkkel és azokkal, akik sajátos nehézséggel küzdenek” (529. kánon).

A szegényekkel való törődés fontosságát igazolja, hogy a szegényekkel vállalt sorsközösség az egyház társadalmi tanításának egyik fontos fogalmává vált (vö. II. János Pál: Sollicitudo rei socialis: 42; Peschke [1995]: 37).^[3]A szegények védelmére irányul John Rawls „maximin”-elmélete, amely a legrosszabb helyzetben levőnek a legjobbat kívánja biztosítani. Vö. Rawls 1997: 192. Ennek megvalósulása érdekében a keresztény társadalometika több olyan fogalmat, elvet is használ, amelyet követve enyhíteni lehet a szegénység problémáját. Ezek közül a legfontosabb a szociális igazságosság, a szolidaritás és a szubszidiaritás elve. A szociális igazságosság elve azt jelenti, hogy a társadalom egyes tagjainak olyan esetekben is segíteniük kell a rászorulókat, amikor erre nincs törvényes előírás. Más szóval olyan esetekben, amelyek kívül esnek a törvényhozói igazságosság körén. Erre azért van szükség, mert a társadalomban hozott törvények köre nem terjedhet ki minden helyzetre. A szolidaritás elve (vö. Lenhardt 1999) a társadalom egyes tagjainak összefogását, „sorsközösség”-vállalását fejezi ki, és ez nemcsak együttérzésben, hanem konkrét cselekedetekben is testet ölt. A szubszidiaritás elve inkább a segítségnyújtás módjára vonatkozik. A segítségnyújtásnak olyannak kell lennie, hogy tartsa tiszteletben a megsegített méltóságát, és olyan legyen, hogy a megsegített a lehető legkorábban „önellátóvá” tudjon válni, vagyis önállóan meg tudja oldani problémáit (Goják 1999: 96).

A szegények igazsága

Az utóbbi időben a szegények és gazdagok közötti távolság növekedése miatt egyre jobban érezhető a társadalmi feszültség. Úgy tűnik, növekszik azoknak a szegény sorsú embereknek a száma, akik lázadnak, és követelődzően lépnek fel a gazdagabbakkal szemben, sőt olykor kifejezetten ellenséget látnak bennük. Ezek az emberek elkeseredetten harcolnak az „igazukért”, amit viszont nem fogadnak el tőlük.

Például a plébániámhoz tartozó útkereszteződésnél gyakran látok egy fiatalembert, aki megáll a jelzőlámpánál, és megjegyzéseket tesz az autóban ülő emberekre. Nem érvel, csak ítélkezik. A járókelők néha szóba állnak vele, s nekik elmondja, hogy szegény édesanyjával él Pesten, tartozásuk van, és szinte minden hónapban kölcsönkérnek, hogy fenn tudják tartani magukat, így a kölcsönök helyett valójában támogatásra szorulnak.

Van-e ennek a fiatalembernek valamiféle igazsága? – kérdezhetné valaki. Nem is olyan egyszerű a válasz, hiszen ő, részben a veleszületett betegsége miatt, talán soha életében nem tud néhány hónapnál többet dolgozni; ahhoz pedig túl büszke és elkényelmesedett, hogy közmunkát vállaljon. Édesanyja korán megbetegedett, feltehetően kevés nyugdíjat kap, s ők ketten nem tehetnek arról, hogy a magas képzettségű, főiskolán tanító édesapa már rég elhagyta őket, s ha a fia kér tőle valamit, kemény szavakkal elküldi. Meg is értjük valamennyire a lázongó és egyre inkább összeférhetetlenül viselkedő fiatalembert, de vele szemben is tudunk érvelni, és persze egyfajta megoldási javaslattal is készen állhatunk: legyen alázatosabb, vállaljon közmunkát, édesapja pedig legyen együttérző beteg feleségével és fiával. Ugyanakkor úgy érezhetjük, hogy ennek a fiatalembernek van valami igazsága, mégpedig olyan, amelyet a (jogi) igazságosság elvével nehéz érvényesíteni, de amelyre a Biblia üzenete és az egyház szociális tanításából ismert szolidaritás elve tanít minket. A környezetünkben tapasztalható „világ bűnével”, vagy más szóval a „strukturális bűnnel” szemben csak a szolidaritás lehet eredményes (Sollicitudo rei socialis: 35). A szolidaritás pedig a másik, adott esetben szegény ember felé megnyilvánuló jóakaratot jelenti (uo. 38).

A példaként említett fiatalember csak részben tehet arról, hogy ilyen sorsra jutott. Az ember közösségi lény mivoltából következően nem vonatkoztathatunk el attól, hogy az életben jelen van a világ bűnének átláthatatlan szövevénye, amely nemcsak azt sebzi meg, aki elkövette a bűnt, hanem a környezetét és rejtett módon a világot is. Nagyrészt ezzel magyarázható az a sok nyomorúság, amely körülvesz minket. Egy-egy emberi betegség vagy valakinek a nyomorúságos élete így gyakran visszavezethető időben vagy térben akár távolabb elkövetett emberi mulasztásokra, egyéni vagy társadalmi bűnökre. A szegény ember igazsága abban mutatkozik meg, hogy segítséget kér ahhoz, hogy helyzetéből menekülni tudjon, talán nem tudatosan, de ráérezve arra az átfogó emberi, közösségi összetartozásra, sorsközösségre, amelynek a pozitív, szolidáris oldalából is szeretne részesülni. Az evangélium és az evangélium szerint élő emberek is ezért foglalkoznak annyit a szegényekkel, és hívják fel a figyelmünket arra, hogy vegyük észre őket, lehetőség szerint emeljük fel őket elesettségükből, és arra is, hogy tetteinkkel (bűneinkkel) akarva-akaratlanul se tegyünk mások vállára kereszteket.

A szegények segítsége a gazdagok számára

Ferenc pápa Szent Ferenc tanítását követve megkülönböztetett figyelemmel fordul a szegények felé. A hívek számára lelkipásztori programot adó első apostoli buzdításában, amely az Evangelii gaudium (Az evangélium öröme) címet viseli, sokat foglalkozik a szegénységgel és a szegényekkel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a szegények kiváltságos helyet foglalnak el Isten népében. „A legtöbb szegény különösen nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket és a hitbeli növekedés és érlelődés útját” (200).

Ahogy korábban jeleztük, a pápa is hangsúlyozza, hogy Jézus názáreti programbeszédében elsődleges feladatának tekintette, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek (vö. Lk 4,18). Továbbá azt is aláhúzza, hogy Jézus azonosul velük, és az ember üdvösségének feltétele az, hogy a szegényekben meglátja-e az ő tekintetét, és segít-e rajtuk (Mt 25,35; Evangelii gaudium: 197). Ugyanakkor elgondolkodtató és radikális módon arra is felhívja a figyelmet, hogy a szegények is meg tudják ajándékoznigazdagokat. Ez azzal magyarázható, hogy nélkülözéseik és szenvedésük miatt „ismerik a szenvedő Krisztust” (uo. 198).

Ferenc pápa a teremtett világ problémáival foglalkozó enciklikájában is foglalkozik a szegények helyzetével. Felhívja a figyelmet, hogy az ökológiai válság is (például a halállomány kimerülése és a vízszennyezés) elsősorban a szegényeket sújtja (Laudato si’: 48). Ezért nincs más lehetőségünk, mint annak elismerése, hogy egy igazi ökológiai megoldás megközelítése mindig szociális megközelítéssé is válik, és ezért be kell illeszteni a szociális igazságosságot a környezetről szóló tárgyalásokba, hogy a világ „meghallja a föld kiáltását és a szegények kiáltását is” (uo. 49).

A szegények szolgálata a lelkipásztori munkában

A Szentírás üzenete, az egyházi hagyomány és az előbbi példák alapján körvonalazódni kezdhet előttünk a keresztény ember feladata is. Ezek szerint a hívőnek a szegényeket észre kell vennie, ki kell fejeznie együttérzését irántuk, át kell vállalnia terheik súlyát, hordoznia kell azokat, és ha szükséges, gondoskodnia kell a szegényekről. Ez a gondolatmenet tükröződik Jézusnak az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédében, amikor arra ad választ, hogy kit tekinthetünk felebarátunknak (vö. Lk 10,25–37). A következőkben e példabeszédről elmélkedve vizsgáljuk a keresztény ember, ezen belül is különösen a pap cselekvésének egyes szempontjait.

1. „Meglátta őt”: a szegény iránti figyelmesség

Lukács evangélista leírása szerint a szamaritánus „meglátta” az út szélén heverő, kisemmizett embert (15,33). Érdemes megjegyezni, hogy a példabeszéd szerint a pap és a levita is „meglátta”, de elmentek mellette. Ezek szerint többféle látás is van. Az egyik csak az eseményt érzékeli, a másik mélyebb látás, amely „belelát” a szenvedő ember lelkébe, és így képessé tesz arra is, hogy cselekedjünk érte. A Szentírás a „lát” igét nemcsak az emberi kapcsolatokra, hanem Isten mélyebb megismerésére is vonatkoztatja. Jézus a hegyi beszédben arra tanít, hogy boldogok a „tiszta szívűek”, mert „meglátják” Istent (Mt 5,8). A tisztaszívűség Istennek való önátadást, „osztatlanszívűséget” jelent.^[4]A „tisztaszívűség” belső magatartás, amellyel az ember igazodik Isten akaratához, vö. Jakubinyi 1991: 54. Ezenkívül osztatlan szívet is jelent, vö. Pasquetto 1985: 285. A tiszta (osztatlan) szívű ember az élet eseményeit az üdvösség távlatában szemléli, és nem megosztó egyéni érdekek szerint. Az emberre és Istenre tekintő tiszta szívű látás így tehát összefonódik. Aki képes arra, hogy földi életében a másik javát szeme elé állítva segítse a szegényt, az képes lesz arra is, hogy „színről színre” láthassa Istent. A két látás elválaszthatatlan egységét Isten látásának oldaláról is szemlélhetjük. Isten közelségének felismerése, még nem teljesen tiszta, de tisztuló látása teszi lehetővé, hogy a másik, a szegény ember vágyait, törekvéseit még jobban meglássuk, és segítségére siessünk. Szépen fejezi ki ezt a gondolatot a mise VII. B eucharisztikus imája: „Nyisd meg szemünket, hogy észrevegyük, ha valaki gondokkal küzd…” (Misekönyv 1991: 503).

Az előbbi gondolatot folytatva mondhatjuk, hogy a papnak azért kell sokat imádkoznia, hogy Isten szeretetét átélve meg tudja érezni a szegények szeretetéhségét. Ennek az éhségnek a vágyát úgy is erősítheti magában, ha ő maga is önként vállalja a szegények életformáját. A szentek példája igazolja, hogy elsősorban azok tudták megszólítani a szegényeket, akik szegénysorból származtak, volt tapasztalatuk a szegénységről, vagy akik megismerték a gazdagság veszélyeit. Páli Szent Vince szegény családban született, amit hosszabb ideig szégyellt, de később ez indította arra, hogy Párizs szegényeit segítse. Assisi Szent Ferenc gyermekkorában megtapasztalta a gazdagság lélekölő hatását, ezért követelte meg társaitól a radikális szegénység vállalását: a pénznek az érintését is megtiltotta nekik.

2. „Megszánta őt”: a szegény iránti együttérzés kifejezése

Lukács evangélista leírása szerint az irgalmas szamaritánus nemcsak „meglátta”, hanem meg is „szánta” az út mellett kifosztott embert. Cselekedettel jelezte, hogy ez a szánalom nem csupán sajnálat részéről, hanem benne feszülnek a cselekvő szeretet egyes mozzanatai is: „Odament, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte azokat” (10,34). Eközben az együttérzés számtalan apróbb jelét kellett kimutatnia. Ilyenek lehettek a féltő kérdések, a fájdalmas testrészek érintései, a szóbeli vigasztalások és bátorítások. Jézus ugyanennek az együttérző szeretetnek a jeleit fejezte ki, amikor megérintette a vak szemét, a leprást, a felravatalozott lányt és a koporsóban fekvő naimi ifjú testét, vagy megvigasztalta a testvére elvesztése miatt bánkódó Mártát. A szentmise VII. B eucharisztikus imája is kéri az Urat, hogy ne csak észrevegyük a szegényt: „…adj vigasztaló szavakat, ha elmagányosodott és reményvesztett emberekkel találkozunk” (Misekönyv 1991: 503). A meglátás és a vigasztalás elválaszthatatlan egymástól. Aki nem ismerte fel vagy „nem látta helyesen” a szegény nyomorúságának okát, az nem is tud vigasztalni, annak szavai üresen és hamisan csengenek.

Az együttérző szeretet fontosságára utalt Ferenc pápa is, amikor első nagycsütörtöki beszédében azt mondta, hogy a lelkipásztoroknak bárányszagú pásztorként a „nyáj és a juhok szagát” kell hordozniuk (Ferenc pápa 2013: 38). A nyáj és a juhok szagának hordozása azt jelenti, hogy a lelkipásztor közelről ismeri hívei életét, azonosul életformájukkal, gondjaikkal, bajaikkal. Amikor hívei közé megy, a szavaiból, gesztusaiból „érzik”, hogy közéjük tartozik. Ennek a küldetésnek az elkötelezett keresztény ember csak akkor tud megfelelni, ha a felkent Jézus „illatát” is hordozza. Akkor mernek hozzá ilyen kérdésekkel fordulni: „Atya, imádkozzon értem, mert bajban vagyok” (uo.), jelezve, hogy mivel egy akolból vannak, nemcsak a „szagukat”, hanem a gondjaikat, problémáikat is megérzi.

3. „Elvitte őt”: a szegény felemelése és hordozása

Az evangéliumi példabeszédben a szamaritánus a megvert és útszélre lökött embert „felültette” teherhordó állatára, „elvitte” egy fogadóba, és ápolta őt (10,34). A szöveg szerint a felvétel és a hordozás fizikai értelemben történt. A fizikai mozgást jelentő igéket azonban lelki értelemben is figyelembe kell venni. Aki szegényekkel és betegekkel foglalkozik, az tudja, hogy elsősorban „lelki” felemelésre és „hordozásra” van szükségük. A hosszasan tartó szegénység ugyanis lelkileg is megtöri, „leveri” őket. Ebből az állapotból kell felemelni őket, hogy gondoskodni tudjanak saját sorsukról. Nehézséget jelenthet, hogy a lecsúszott ember megalázónak tarthatja felemelését, mert úgy gondolja, a segítség elfogadásával azt nyugtázza, hogy saját erejéből nem tudja megoldani a problémáját. A segítségnek tehát olyannak kell lennie, hogy elfogadható legyen a szegény számára.

A tapasztalat szerint egy ember lelkileg akkor csúszik le, ha sokan elengedik a kezét: nem figyelnek rá, nem tartják értékesnek, nincsenek megelégedve a munkájával, végül a családtagjai is magára hagyják, elválnak tőle, vagy elűzik. Így válhat valaki földönfutóvá, hajléktalanná. Ahogy a hajléktalan teljes lecsúszásához sok tétlen vagy rossz szándékú ember kell, úgy a felemeléséhez is sok emberre van szükség. Ezt példázza annak a hajléktalan férfinak az esete, aki a szülőfalujától távol, Budapesten élt. A fővárosban vele együtt levő rokonai közül mindenkit elveszített, és csak úgy volt képes újra talpra állni, hogy egy lelkipásztor vezetésével a plébánia hívei siettek segítségére, majd a rég nem látott vidéki rokonai érte jöttek, és hazavitték. Ő erre egyedül soha nem lett volna képes.

Amikor lelki hordozásról beszélünk, feltétlenül szólnunk kell a közbenjáró ima erejéről. A plébánián lelkipásztori munkát végző pap sokat tud tenni azért, hogy a hívek lelkükben hordozni tudják ezeket az elesett embereket: szentmisét ajánlhat fel értük, a szentmisén belül imádkozhatja a korábban idézet VII. B eucharisztikus imát, a rózsafüzér-társulat figyelmébe ajánlhatja őket, és egyéni imáiban is megemlékezhet róluk. A tapasztalat azt mutatja, hogy fizikai értelemben is sokkal hatékonyabban tud segítséget adni, ha imáiban hordozza őket. Ugyanakkor sok visszajelzést is kaphat, hogy az ima hatását sokan megérezték, és így tudtak dönteni életükről.

4. „Viseld gondját”: további anyagi áldozat vállalása

Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd azzal zárul, hogy a férfi két dénárt ad egy fogadósnak, hogy „viselje gondját” a kifosztott embernek, majd jelzi, hogy később – ha szükséges – az adott összeget kiegészíti (10,35). Jézus ezzel utal arra, hogy ha valaki segít, annak számolnia kell azzal is, hogy az további áldozatokat is kívánhat tőle, és a folyamatnak nem lehet látni a végét. Az irgalom nem csupán egyetlen jó cselekedet, nem pillanatnyi érzés, hanem a személy felé megnyilvánuló törődés, az élet minden területén, így anyagi értelemben is. A szamaritánus minden segítségre kész volt (Kocsis 1995: 264). Annak is jelentősége lehet, hogy az anyagi segítség a folyamat végén jelenik meg, ezzel mintegy jelezve, hogy a szegény embernek elsősorban nem erre van szüksége, de sok esetben erre is.

Ezt a gondolatot össze lehet kapcsolni a pap munkájával. Ha valaki segít egy szegény emberen, számolnia kell azzal, hogy a rászoruló – mivel az egyszeri segítség feltehetően nem tudja teljesen megoldani a problémáját – újra jelentkezni fog. Ha meghallgatja, látni fogja azt is, hogy a segítséget kérő ember problémája sokkal mélyebb, mint amilyennek először tűnik. Az egyszeri segítség többnyire csak tüneti kezelés. A szegény igényelni fogja a lelki támogatást és az olyan, nagyobb erőfeszítést igénylő segítséget, amely lehetővé teszi számára, hogy problémáját orvosolni tudja.

A mai világban a szegénység egyik legfőbb oka a munkanélküliség. Az állam új munkahelyek létesítésével, átképzéssel, közmunkával tud segíteni. A lelkipásztor és a plébánia pedig úgy, hogy kezességet vállal érte, és alkalmi munkát bíz rá. A közösség bizalma és az elvégzett munkáért kapott juttatás és dicséret, amely önbizalmat és bátorítást adhat neki, ugyancsak felemelheti az elesett, rászoruló szegényt. Sok esetben az anyagi segítségnyújtás elkerülhetetlen, de nem mindig célszerű azzal kezdeni. A plébániai segítés is igaz: „Nem halat kell adni, hanem hálót, amivel a halat meg tudja szerezni magának.”

Összefoglalás

Az elszegényedő emberek növekvő számát látva azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy megvizsgáljuk, az egyház a Szentírás üzenetéből kiindulva mit tanít a szegénységről. Munkánkat összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a szegénységet és a vele együtt járó szenvedést nem Isten büntetéseként kell felfognunk, hanem mint az emberi bűnök közvetlenül vagy közvetetten jelentkező következményét, amely azonban hordozhat magában lelki értékeket. A szegény ember ugyanis tisztában van azzal, hogy rászorul Isten segítségére, aki ezt emberi cselekedetek által adja meg neki. Így a szegénység jó cselekedetek előidézőjévé is válhat. Ez alapozhatja meg az értékét a tudatosan vállalt szegénységnek is, amely készségessé tesz arra, hogy szeretettel forduljunk a rászorulók felé.

Ezt követően azt kerestük, hogy Isten szeretetét közvetítve hogyan segíthetünk a szenvedő vagy szegény emberen. A szegényekkel való törődés példája lehet Jézus irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéde. Eszerint a szegény, „útszélre lökött” vagy a saját bűnei miatt az élet peremére szorult embert érzékeny szívvel észre kell venni, fel kell emelni, cselekvő részvéttel lelkileg és testileg hordozni kell, végül a közvetlen segítségnyújtás után nem szabad magára hagyni, hanem továbbra is gondját kell viselni.