Absztrakt

A társadalmi gondolkodásmódok és cselekvések alkotta különböző konstrukciók adják a fogyatékosság értelmezési keretét. A fogyatékosságra vonatkozó társadalmi attitűdök és paradigmák jelentős mértékben befolyásolják a fogyatékossággal élő emberek társadalmi részvételét, közösségi befogadásuk lehetőségeit és kirekesztésük kockázatát. Az evangéliumi találkozástörténetekben szereplő gyógyulások arról tanúskodnak, hogy ahol különböző fogyatékossággal élő emberek Jézussal kerülnek kapcsolatba, ott teljes, testi-lelki megszabadulás valósul meg, mintegy előrevetítve az egzisztenciális megkötözöttségben létező ember üdvösségének ígéretét. Jézus gyógyító csodái a találkozások csodái is, melyekben az érintettek személyes kapcsolatra hívása az adott pillanaton és az emberi életen is túlmutat, s a testi és lelki kirekesztettségben élő személy kiszabadul egzisztenciájának kötelékeiből.

Kulcsszavak: fogyatékosság, személy, test, lélek, szeretet

Mózes első könyvének teremtéstörténetei az ószövetségi ember számára az élet és a világ keletkezésére adnak magyarázatot, miközben a létezés szentségét és méltóságát az Istennel való személyes kapcsolaton belül helyezik el. Arra a mély tapasztalatra, hogy ez az – Istentől kapott – élet szent, és ebből fakad sérthetetlensége, ad magyarázatot az ember teremtésének története, írja II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikájában. Az ember Istennel való személyes kapcsolatában szabadságot is kapott, amely egyedül szellemi mivoltának sajátja. A fizikai, anyagi valóság a természet törvényeinek van alávetve, ezért nem mondhatjuk szabadnak. Az ember viszont testi kötöttségei mellett megtapasztalja szabadságát is. Ezt az Istentől származó Lélek biztosítja, hiszen az embert körbevevő fizikai valóság a maga természeti törvényeivel nem adhatja azt, amivel nem rendelkezik.

A Szentírás teremtéstörténeteiben az élő és élettelen világ létrehozása után alkotja meg Isten az első emberpárt, akik környezetükből kiemelkedve állnak a teremtés középpontjában. Isten hozzájuk vezeti az összes állatot, amelyeknek az ember ad nevet (Ter 2,20), s a számára az élethez szükséges minden élőlényt magában foglaló kertben lakik velük. Egyedül az ember kapta meg az éltető leheletet Istentől (Ter 2,7). A maga valóságában központi helyen áll a teremtés eseményében, a teremtett világ alakítójává válik, amivel együtt megtapasztalja az egyedüllétet, a vele egyenrangú társ hiányát is. A magány érzése egyedül az ember esetében merül fel. Itt jelenik meg elsőként a Szentírás szövegében a hiány, amelyet csak egy vele egyenrangú, Isten Lelkét befogadó társ tud betölteni. Míg kezdetben minden puszta volt és üres, a teremtéssel a világ szép és jó dolgokkal telt meg, az ember számára viszont csak akkor lett teljes a világ, amikor társat is kapott maga mellé. A teremtéstörténetben megjelenik az emberi személy, aki a másikban találja meg önmagát is. Azzal, hogy megszólítja társát, már reflektál önmagára. Nem csupán az az, hanem az emberi te is jelen van már a világban, így lesz az ember valóban hasonlatossá Istenhez, aki mint a transzcendens Te az emberi személy ősmintája. Ebben a dimenzióban az ember lényegi mivolta teremtettségében is az immanens valóság felett áll, elkülönülve környezetétől és felülemelkedve rajta, megkapva a hatalmat, hogy nevet adjon mindennek, s ezzel uralkodva a teremtett világon.

A szabadsággal való létezés miértje megválaszolhatatlan tisztán racionális érvekkel. Isten szeretete csak az ember révén válik érthetővé. A természeti világ maga is a teremtő Szeretet műve („Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad”, Jn 4,16), melynek célja az emberi élet teljességének megvalósítása, és a Teremtőjével kapcsolatban lévő ember dimenziójában kap célt, értelmet. A szabadságon alapuló létezésében azonban az ember belátása szerint képes rontani rajta, és ez saját szabadságának sajátosságát, elbukásának kockázatát is jelenti.

A teremtett anyagi valóság

A fizikai valóságnak nem tulajdonsága sem a szabadság, sem a szeretet. A szentírási hagyomány szerint a szeretet mind az emberi, mind a transzcendens valóságban csak a személlyel együtt és személyek között létezik – önmagában értelmezhetetlen.

Az ember világban való létezése nem szűkül az önfenntartás feltételeire. Nyíri Tamás írja Gehlenre hivatkozva, hogy az ember „hiánylény”, ezért, „rokkantsága” miatt a szelleme szükséges ahhoz, hogy életben maradjon, részéről ez az élet fenntartásának eszköze. A szellem, amely nélkül nem tudna önmagára reflektálni, nem magyarázható meg önmagából az emberből. A szellem el is választja a természettől: az ember önmaga és a környezete között felfedezi a különbséget, amelyet szakadékként tapasztal meg, ezért sajátos világot, kultúrát alakít ki. Mivel az emberben nincsenek meg azok az állatokra jellemző ösztönök, örökölt és begyakorolt minták, amelyekkel biztosíthatná létfenntartását, állandó hiányt érez, s ezért folyamatos munkára kényszerül. Eközben szellemét eszközként használja. Énként képes kívülről szemlélni magát, s a közte és világa között lévő hézagot hiányként éli meg (Nyíri, 2009). Ugyanakkor Helmuth Plessnert értelmezve Nyíri Tamás szerint az ember nem hiányt szenved, hanem excentrikus pozícióban van, hiszen a többi élelőnnyel, az állatokkal szemben nincs a környezetéhez kötve, ezért ki tud lépni önmagából, és kívülről reflektál önmagára (Nyíri, 2009). Az emberi közösségek, társadalmak, kultúrák az említett emberi hiányt hidalták át úgy, hogy különböző társadalmi konstrukciókat és ezek rendszerét alkották meg, amelyek részei lettek a valóságnak. Ez az egyéni és társadalmi gondolkodásra is visszahatott, így az ember és környezete, a társadalom komplex valóságot alkot. Ennek részei az egyéni tulajdonságok, a személyiség sajátosságaihoz kacsolódó konstrukciók is, így például a fogyatékosság, amely a társadalmi tudat egyik konstrukciója (Berger–Luckmann, 1966). A fogyatékosság a fogyatékosságtudomány paradigmájában társadalmi-politikai képződmény, amely az én és környezete, az egyén és a társadalom viszonyában válik érzékelhető és megtapasztalható valósággá, legtöbbször „problémává”, illetve a normalitás fogalmának kialakításával együtt válik értelmezhetővé (Reynolds, 2012). Végeredményben a társadalmi gondolkodásmódok és cselekvések alkotta különböző konstrukciók adják a fogyatékosság értelmezési keretét (Könczei–Hernádi, 2011). A fogyatékosságról kialakított társadalmi attitűdök jelentős mértékben befolyásolják a fogyatékossággal élő emberek társadalmi részvételét, közösségi kapcsolatait. Ha a hangsúlyt a kognitív, érzékszervi vagy pszichológiai károsodásra helyezzük, és egészségügyi megközelítésből tekintünk a fogyatékossággal élő személyre, a társadalom felé irányuló törekvései elsősorban funkcionális korlátai „gyógyítására” fognak irányulni. A fogyatékosságtudomány társadalmi modell iránt elkötelezett képviselőinek álláspontja szerint azonban a társadalom „fogyatékosító” attitűdjének tulajdoníthatók a részvétel korlátai, melyeket maga a társadalmi szemlélet konstruál. A fogyatékosság és a munka metszéspontjában élő egyén életminőségének, elégedettségének, szubjektív jóllétének alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű az, ahogyan a társadalom a fogyatékosságról és a fogyatékos emberről vélekedik. A fogyatékosság leggyakrabban változó fogalmaink közé tartozik, fejlődése napjainkban is töretlenül zajlik, gyakorta egymással rivalizáló megnevezésekkel találkozunk vele kapcsolatban (Könczei–Hernádi, 2011).

Az orvostudomány, a humán és társadalomtudományok az embert sajátos aspektusukból vizsgálják. Nem csupán fogalomkészletük és vizsgálati módszereik térnek el egymástól, de céljukat tekintve is jelentősen különbözhetnek. Az orvosi megközelítés az egyén károsodását szem előtt tartva annak „megjavítására” törekszik (Könczei–Hernádi, 2011). A szociológia szemszögéből az egyén az általa kialakított társadalomban mint „objektív realitásban” él, amely befogad, irányít, jutalmaz, szankcionál, büntet, s „legerősebb apoteózisában a társadalom akár le is rombolhatja az egyént” (Berger, 1967: 11). A tudományos megközelítések azokban a kultúrákban értelmezhetők, amelyekben művelőik szocializálódnak, és elsajátítják a tudományos diskurzus fogalomkészletét.

A szakmai, tudományos és érdekvédelmi diskurzusok az elmúlt évtizedekben érzékelhető változtatásokra késztették a transznacionális vagy nemzeti szakpolitikákat befolyásoló szervezeteket. A WHO definíciói több szakterületet áthatnak, és mindennapi objektív társadalmi valóságként vannak jelen a fogyatékossággal kapcsolatos különböző elméleti konstrukciókban. A szervezet fogyatékossággal kapcsolatos meghatározása három egymással összefüggő fogalmi struktúrát alakított ki: a betegségből adódhat a károsodás (impairment), amely miatt a fogyatékos (disabled) ember akadályozottá (handicapped) válik (WHO, 1980). Az Egyesült Államokban megerősödött emberi jogi mozgalmak, valamint az egészségügyön kívülről jövő szakmai kritikák, főként a társadalom felelősségét hangsúlyozva, az orvosi-egészségügyi modellen túli, komplexebb megközelítés igényével léptek fel, és az emberi méltóságra alapozott alapvető jogokat, illetve a fogyatékossággal kapcsolatos fogalomhasználatot szoros egységben értelmezték, rámutatva a szavak teremtőerejére (Antal et al., 2019; Kirszenbaum, 2015). A teljes életre törekvés nem irányulhat csupán az egészségügyi, technikai korrekciókkal biztosított kielégítő életminőségre, az ember jóllétének emocionális, pszichológiai, társas és spirituális szükségleteire is választ kell adnia. A fogyatékossággal élő emberek ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint a társadalom többi tagja. Ezeket törvények révén is garantálni kell, hogy az érintettek éppen olyan esélyekkel férjenek hozzá az egészségügyi, oktatási, kulturális szolgáltatásokhoz, a lakhatáshoz és a munkához, valamint az ember kiteljesedéséhez szükséges szellemi, lelki javakhoz, ahogy mások. A közjó perspektívájában gondolkodó társadalompolitika látókörébe elsőként a társadalom legsérülékenyebb tagjai kerülnek: ha számukra biztosítják az egyenlő esélyű hozzáférést, akkor a javak mindenki számára elérhetővé válhatnak (Bullard, 2009). A fogyatékosság perspektívája tehát túlmutat az individuumon, horizontjában a közösség és a társadalom helyezkedik el, amelynek felelőssége a társadalmi részvétel biztosítása minden ember számára (Könczei–Kullmann, 2009). A társadalmi modell, figyelembe véve az önálló életre törekvő, fogyatékossággal élő emberek szükségleteinek komplexitását, nem az egyén hiányosságaira tekint, hanem a társadalom felelősségét hangsúlyozza.

Az ENSZ 1993. december 20-i közgyűlése által elfogadott általános szabályok szövege (UN, 1994), összefoglalva a WHO 1980-as nemzetközi osztályozási rendszerével kapcsolatban a túlságosan egyoldalú orvosi megközelítést érő kritikákat, már az emberi személyt helyezi a középpontba, és szemléletében komplexebb, mégsem vette eléggé figyelembe a társadalmi interakciók, szükségletek és képességek szempontjait.

A legjelentősebbnek tekinthető mérföldkő, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény a teljes társadalmi részvételre helyezi a hangsúlyt (ENSZ, 2006). Tartalma átfogja az ember életének valamennyi dimenzióját, az emberi személy méltóságát, autonómiáját és függetlenségét, s az egyént a társadalom aktív és alakító szereplőjének tekinti. A nemzetközi jogi dokumentum homlokterében a passzív befogadó szerep helyett a képességeit kibontakoztatni képes személy áll, aki tanul, kommunikál, dolgozik, és tevékenységével hozzájárul a közösség életéhez, nem csupán része a társadalom szövetének, hanem alakítója is.

Ugyanakkor az ember nem csupán a környezetére hat, hanem személyes kapcsolatot is létesít, és túl a tárgyiasított én-az viszonyon két személy, az én és a te kapcsolatában élhet. Ebben érthető meg az ember mivolta a maga teljességében. Egy „személy perszonalitása leghamarabb a Te-ként szólítás pillanatában tárul fel” (Frankl, 2012: 167). Azok az evangéliumi találkozások, amelyek során egy fogyatékossággal élő vagy betegségben szenvedő ember kapcsolatba kerül Jézussal, és a testi-lelki megszabadulás teljes mozzanatával szembesülünk, ebben az én-te dimenzióban helyezkednek el, mintegy előrevetítve az egzisztenciális megkötözöttségben létező ember üdvösségét.

Ebben a kapcsolatban – s bár paradoxonként hangzik –, az engedelmességben tárul fel az ember teljes szabadsága. Így jön létre az emberben lévő szabadság és az anyagi világ törvényei alá vetett test harmonikus egysége: „A szükségszerűség az anyag engedelmessége Isten iránt. Az anyagban rejlő szükségszerűség és a bennünk rejlő szabadság alkotta ellentétpáros az engedelmességben lép egységre, mert szabadnak lenni számunkra annyi, mint az Isten iránti engedelmességre vágyni” (Weil, 2011: 16).

Jézus gyógyító csodái – találkozások

A tíz leprás meggyógyításának rendkívül rövid és szűkszavú elbeszélése Lukács evangéliumában olvasható. A betegségnek való alávetettségről, a testi megtisztulásról és az egyik leprás Jézushoz fordulásáról szólva a valódi gyógyulás történetét írja le, amelyben a Weil által felismert harmónia valósul meg az anyag engedelmességében és a leprától megtisztult személy Jézushoz fordulásában. „Jeruzsálembe menet Szamária és Galilea határa mentén vitt az útja. Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és jó hangosan kérték: »Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!« Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: »Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak.« Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamáriai volt. Jézus megkérdezte: »Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?« Aztán hozzá fordult: »Állj fel, és menj! A hited meggyógyított«” (Lk 17,11–19).

A történetből nagyon keveset tudunk meg a szereplők személyéről, csupán egyikük származását említi a szöveg: ő szamáriai, vagyis nem a zsidó néphez tartozó személy volt. A többi kilenc férfi feltételezhetően zsidó volt, akik Jézus felszólítására, hogy mutassák meg magukat a papoknak, azonnal tovább is mentek. A Leviták könyvének 14. fejezete szól a leprától és a bőrkiütésektől való megtisztuláshoz kapcsolódó előírásokról, amelyek a leprásra és a gyógyulását kinyilvánító papra vonatkoznak, aki a gyógyult betegtől kapott madarakat és bárányokat jóvátételi és engesztelő áldozatként mutatta be a tisztulásért. A kilenc zsidó férfit kötelezték ezek az előírások, míg az idegennek számító szamáriait nem. A szemtanúk számára ezek a rendelkezések feltehetően ismertek voltak. A szamáriai ember visszafordulása Jézushoz, arcra borulása, amelyet egy korabeli férfi csak Isten és az uralkodók előtt tett meg, az ember egész testének odaadása, alázatának kifejezése, a teljes személyiségével való odafordulásnak és Isten dicsőítésének a gesztusa. Mózes is így könyörgött Istenhez negyven napon át, miután porrá zúzta a nép által áldozati állatul készített borjúszobrot: „Amióta csak ismer benneteket, mindig lázongtatok az Úr ellen. Leborultam, mert az Úr azzal fenyegetőzött, hogy elpusztít benneteket, s negyven nap és negyven éjjel arcra borulva könyörögtem az Úrhoz, ezekkel a szavakkal: »Ó Uram, Istenem! Ne pusztítsd el népedet és örökségedet, amelyet nagy hatalmaddal kiszabadítottál és erős kézzel kivezettél Egyiptomból!«” (MTörv 9,25). Az arcra borulás az ember teljes jelenlétének kifejezése: senkire sem akar tekinteni, teljesen átadja magát a hódolatnak. A személyes hitre ébredés, a totális kapcsolat megnyilvánulása Isten és ember között – az én és a Te dialógusa szavak nélkül.

Azoknak az evangéliumi jeleneteknek, amelyekben Jézus kiemelt gyógyító csodáival találkozunk, van egy különös sajátosságuk: minden kérés, amellyel hozzá fordulnak, személyes megszólítással vagy a tömegből való kivonással folytatódik Jézus részéről, vagy már az ő megszólító szavával indul. Ezek esetében több helyen is már nem a testi akadályozottságból, kötelékektől való megszabadulás, hanem a személyes hit fontossága kerül a középpontba. Máté evangéliumának 9. fejezete két ilyen esetet is leír: „Erre bárkába szállt, átkelt a tavon, és városába ment. Ott egy hordágyon fekvő bénát hoztak hozzá. Hitüket látva Jézus e szavakkal fordult a bénához: »Bízzál fiam, bocsánatot nyernek bűneid!« […]. Jézus folytatta útját. Utánament két vak, ezt kiáltozva: »Dávid fia, könyörülj rajtunk!« Amikor a házba érkezett, a vakok bementek hozzá. Jézus megkérdezte tőlük: »Hiszitek, hogy meg tudom tenni?« »Igen, Uram!« – felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: »Legyen hitetek szerint!« Nyomban megnyílt a szemük” (2.27–29). Mindkét gyógyítás a személyes hitet és Jézus részéről az ember teljes elfogadását, a feltétlen bizalmat emeli ki. A hordágyon fekvő ember meggyógyításáról szóló tömör leírás középpontjában nem a testi gyógyulás csodája, hanem a bűnök megbocsátásának eseménye áll. Jézus az evangéliumokban nem egyszerűen a fizikai valóság nehézségeitől, a testi és lelki fájdalmaktól akarja megmenteni a hozzá fordulókat, hanem a teljes szabadságra hív mindenkit. Bár minden szenvedővel együttérez, nem csupán a testi gyógyulással segít, sokkal inkább a vele való személyes kapcsolatban mutatja meg az emberi harmóniát és a teljes szabadság lehetőségét. A hozzá forduló emberrel az adott helyen túl, az időben és az idő teljességének dimenziójában is kapcsolatba kíván kerülni. Jézus gyógyításai a találkozások csodái is. Személyes hívása az adott pillanaton és az emberi életen is túlmutat. E felszabadító személyes kapcsolatban találja meg az ember a teljes életet. Jézus találkozásaival hívja meg a fogyatékosokat, betegeket, magányosakat, a kapcsolataikban kudarcot vallott, terheiket hordozó embereket. Az evangéliumok gyógyító csodái jelek, amelyek Istenre utalnak. Így az ember végső gyógyulására is csak Isten szeretetében van mód: „Csak az Istennel való eggyé válás lehet az ember gyógyulásának igazi folyamata” (XVI. Benedek, 2008: 154). A bajokkal terhelt ember számára már itt, a jelenben megkezdődik ez a folyamat. Az Istennel kialakított kapcsolat a személyes hit valódi tapasztalatán alapul. Erre a kapcsolatra a legnehezebb testi vagy lelki állapotban élő ember külön meghívást is kap: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz bennem, annak örök élete van” (Jn 6,47). A szabadság és a szeretet teológiai kapcsolata megbonthatatlan, az ember szabadsága egyedül Isten teremtő és fenntartó szeretetéből érthető meg.

Elsősorban ember

A keresztény teológiai hagyomány az ember Istennel való személyes kapcsolatából nem rekeszti ki a fogyatékossággal élő embert, és nem választja el a tipikust a normálistól eltérő, sérült egyéntől. Amikor az ember önmagában, egyedül áll Teremtője előtt, vagy akár a történelemben megnyilvánuló Isten népének tagjaként tekint sorsára, mindig „csupán” embersége nyilvánul meg, és fel sem merül a bűn vagy az esendőség kapcsolata az ember fogyatékosságával, sérültségével.

Izrael hite szerint Isten és ember személyes kapcsolatát semmilyen mástól származó, az egyén saját felelősségén túli bűn nem korlátozhatja, Isten nem vonja meg magát senkitől, és nem engedheti meg, hogy szeretetét az ember bármilyen testi adottsága ellehetetlenítse. János evangéliumában a vakon született férfi meggyógyítása alkalmat ad Jézusnak arra, hogy világosan kinyilvánítsa: egy ember fogyatékossága vagy betegsége és szülei vagy saját bűne között nincs ok-okozati kapcsolat. A fogyatékosságnak nincs morális oka. A fogyatékosság, a betegségek és az egyéni tragédiák tapasztalata során megkerülhetetlenül felmerül ezek okának kérdése, a bűn és büntetés problémája, noha egyik sem a bűn következménye, és így nem is akadálya az egyén üdvösségének. Az ember fogyatékossága, betegsége és igaz volta nem egymást kizáró vagy egymással rivalizáló állapotok, hanem egyazon valóság részei.

Az Ószövetség emberének is nagy kérdése a szenvedés értelme, különösen ha ártatlanok szenvedésével szembesül. Hogy lehet az, hogy a gonosz egészségben él, és miért sújtja betegség az igaz embert? A betegség, a testi, lelki szenvedés vajon korábban elkövetett bűnökért kapott büntetés?^[1]Például Jób könyve, a 38. és a 73. zsoltár vagy Izajás könyvének 53. fejezete a szenvedő szolgáról erre a kérdésre keresik a választ. Az Ószövetség szerint az Istentől való elfordulásra kapott büntetések között természeti katasztrófák, csapások, háborúk, idegenek sanyargatása és testi betegségek is sújtják az embert.^[2]Vö. a Második törvénykönyv 28. fejezetének átoklistájával, vagy a Krónikák második könyve 26. fejezetével Uzija király leprával való büntetéséről. Folyamatosan felmerül a kétség, hogy mi az oka a betegségnek, elesettségnek és szenvedésnek, amelyet Izrael saját történelmében megtapasztalt.

Az újszövetségi szövegek elutasítják a bűn és a szenvedés, a sérültség közti ok-okozati összefüggést, amennyiben az egyén üdvössége és Istennel való kapcsolata felől értelmezik az ember személyes sorsát. Már az Ószövetség prófétai irodalma felismeri, hogy Isten senkit nem hagy magára, a fogyatékos, beteg, szenvedő embert sem. A szent maradéknak, Isten kiválasztott közösségének az ép ember éppen úgy tagja, mint az, aki sérült, fogyatékos: „Mert ezt mondja az Úr: Kitörő örömmel örüljetek Jákobon, ujjongjatok a nemzetek elsején! Hadd hallják! Zengjétek dicséretét és hirdessétek: Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát. Igen, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól: még a vakokat és a sántákat is; a várandósokat és a szülőanyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér. Könnyek között mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek” (Jer 31,7–9). Mózes Áron utódaira vonatkozó törvényei szerint az áldozatot bemutató papok között nem lehettek fogyatékos vagy beteg, de akár kisebb sérülést szenvedő személyek sem (Lev 21). A kiválasztottságnak és az üdvösségre jutásnak azonban, ahogy Jeremiásnál látjuk, nem lehet akadálya az ember testi állapota, fogyatékossága. A korabeli társadalomban is nyilván felmerülhetett az a vélekedés, hogy a fájdalom, a szenvedés vagy akár a fogyatékosság valaki bűnösségének a következménye. Ám a fogyatékosság, a közösségben átélt hátrányok nem korlátozzák az egyén lehetőségét arra, hogy közelebb jusson Istenhez. Az egyén szenvedésének nem lehet oka a szülők bűne. Senki sem viselheti mások bűnének következményeit: „Azokban a napokban nem mondják többé: Az apák ették az éretlen szőlőt, és fiaik foga vásott el tőle. Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi” (Jer 31,29). A betegségek, az egzisztenciális veszteségek, a látszólag értelmetlen halál tapasztalata alapján időről időre felmerült a kérdés a korabeli zsidóságban: a korábbi nemzedékek vétkeiért gyermekeiket sújtja-e a büntetés? „Azt mondjátok: Miért nem viseli a fiú az apja vétkét? Azért, mert a fiú jog és igazság szerint járt el, megtartotta minden törvényemet és követte őket, azért életben marad. Aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít” (Ez 18,19–20). A legkifejezőbben a szenvedő ember és Isten közti párbeszédben, illetve az Isten felé forduló ember kiáltásában tör fel a kérdés Jób könyvében és a zsoltárokban. Sirák fia könyvében a beteg emberhez fordulás már a szeretet forrásává válik: „Ne légy rest, hanem látogasd meg a betegeket, ezáltal gyarapszik benned a szeretet” (7,35).

Isten megtestesülésében a keresztény hagyomány már az első századokban felismerte az emberi test és természet felemelését. Krisztusnak az emberi természettel való egyesülése, a tökéletlen emberi test felvétele magában foglalja az egész emberiséggel való azonosulást. Ebben a távlatban nincs különbség normális, ideális vagy sérült test között. Krisztus isteni természete és az emberi test, valamint a teljes emberi természet között az immanens valóság és a transzcendens lét totális különbsége, a teljesen más húzódik meg. Ezek egyesülésével Alexandriai Szent Athanasziosz szerint a megváltás mindenkire, a teljes emberiségre kiterjed, mivel az emberi test része a nemzedékeken át öröklődő emberi természetnek, amely Ádámtól kezdve minden emberben közös (Vanyó, 1988: 573). Nüsszai Szent Gergely Isten és ember egyesülését tekintve a megközelíthetetlen isteni fenségnek a tőle végtelen távolságban lévő földi lénnyel való egyesülését, az emberi természet tulajdonságainak felvételét szükségesnek tartja az ember megváltásához. Isten a tökéletlen emberrel való egyesülésben a teljes emberi természettel egyesült. „Akinek természete a fenség, dicsőség és megközelíthetetlenség, attól ugyanolyan messze lent van minden teremtmény, az egész mindenség egyformán alatta van” (Nüsszai Szent Gergely, 1983: 547).

A szenvedés, a testi és lelki fájdalom, a betegség, a fogyatékosság kérdéseire az evangéliumok nem nyújtanak mindenre kiterjedő racionális magyarázatot, hanem egyszerűen ezt tanúsítják: „S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).

Jézus a hozzá forduló embert benső kapcsolatába vonja be, amelyben a testi, szellemi akadályok lebontásával a régi kötelékek feloldását s ezzel a teljes szabadságot ajánlja fel, amelyhez egy út vezet: Jézus maga. „Én vagyok az út, az igazság, és az élet” (Jn 14,6). A testi gyógyulásnál mindig jóval többet kínál: a test és a lélek teljes megújulását, amely már egy másik élet.

Összegzés

Jean Vanier azért fogadta be a Bárka közösségbe a fogyatékossággal élő embereket, mert szükséget szenvedtek. A közösség szemléletével ellentétes lett volna, hogy azt nézzék, keresztények-e vagy sem. A Bárka szándéka az volt, hogy emberileg és lelkileg valamennyien a saját ritmusuk és adományuk szerint növekedhessenek. Emellett Vanier kiemeli a sebezhetőség vállalását: „A befogadásnál az a fontos, hogy pontosan tudjuk, mit teszünk, és sebezhetők legyünk ebben a befogadásban, hogy megmutassuk: valóban törődünk az emberekkel, és szeretjük őket” (Vanier, 2006: 385). E sorok Jézusnak az evangéliumokból megismerhető küldetésével alkotnak párhuzamot. Jézus tanításával elsősorban a korabeli zsidósághoz fordult, ugyanakkor csodás gyógyításaival és példabeszédeivel már azt is kifejezte, hogy személyét nem zárja el senki elől, sőt elsősorban a teljes személyes elfogadást kínálja fel. Jézus nem csupán a test vagy a lélek gyógyulását adja meg. Nem elégszik meg egy betegség meggyógyításával, hanem a teljes embert hívja magához, azt is mondhatjuk, hogy mindent akar, az ember testi-lelki, teljes személyének megújulását. Ezért vállalta a legsúlyosabb szenvedést, testének és lelkének kínjait. A halálból való feltámadása után is megőrizte sebeit, az örökkévalóságban is megmaradt roncsolt, de megdicsőült emberi teste. A segítő személy sem adhat mást, „csupán” azt, hogy emberhez méltó, személyes kapcsolatot alakít ki vele egy közösségben lévő, fogyatékos társaival. Martin Buber a személyes kapcsolatok tárgyiasulásáról, személytelenné válásáról beszél. „Isten elé egyedül Én-Te viszonyban állhatunk oda, mert őróla, abszolút ellentétben minden más létezővel, nem nyerhető objektumszerű aspektus. Mármost az Én-Te és az Én-Az viszonyban az Én nem ugyanaz” (Buber, 2017: 158). Buber szerint korunkat bitorolja az Én-Az viszony, amelynek Énje nem tudja azt mondani: Te, és képtelen a lényegszerű találkozásra. Magát Istent sem képes elismerni. „Az embernek, ennek a testben létező lehetőségnek a történelmében a legfontosabbak a mindenkor megtörténő, korábban nem látott vagy figyelembe nem vett erők által meghatározott fordulatok” (Buber, 2017: 160). Az Én-Te viszony katakombákból való előlépése hozhatja vissza az égi fényt, amelyet Jézus új parancsa tár fel. Jézus egyszer adott kifejezett parancsot tanítványainak: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Ez az a parancs, amely nem gúzsba köt, hanem felszabadít: nem zárja önmagába az embert, hanem kitörni késztet egzisztenciánk szűk köréből (Rahner, 1987).

Absztrakt

A tanulmány az időskorral leginkább együtt járó négy olyan betegségről szól, amely a legjelentősebben megnehezíti a beteg mobilitását, aki ezáltal gondozottá válik, mindennapjaiban segítségre szorul. Az idős, önmagát ellátni már nem képes ember gondozása történhet a saját otthonában és/vagy intézményi körülmények között. Ez utóbbi talán az egyetlen megoldás azok számára, akik időskorukra egyedül maradnak, esetleg messze a családjuktól, netán gyermektelenek. A szociális hálózatnak is nagy szerepe van az idősek otthoni ápolásában. Az idős ember otthoni ápolását, gondozását és idősotthoni elhelyezését majdnem lehetetlen megszervezni és kivitelezni szerető és gondoskodó család hiányában. Az írás olyan időskori megbetegedéseket mutat be, amelyek fogyatékosság kialakulásához, ezáltal halmozott és további személyi kitettséghez, intézményi vagy ellátási rászorultsághoz vezethetnek.

Kulcsszavak: látásromlás, stroke, mozgásszervi panaszok, házi ápolás, gyógytorna, decubitus

Bevezetés

Az idősödő társadalom jelensége a világ számos országában megfigyelhető, demográfiai, gazdasági, társadalmi következményeit megéljük a mindennapi életben. E folyamat lényegi gazdasági, társadalmi, kulturális változásokat hozott a világban, de elsősorban Európában. Olyan, idősekre irányuló társadalmi beavatkozásra van szükség, amely az emberek egész élete során biztosítja a függetlenséget, a gondoskodást és a méltóságot. Magyarországon 2009-ben jelent meg az Idősügyi Nemzeti Stratégia. Célkitűzése az idősödő és idős emberek aktivitásának és függetlenségének megőrzése, a társadalmi és közösségi felelősségvállalás, a szolidaritás értékének megerősítése, az idősekkel szemben táplált negatív sztereotípiák csökkentése, a foglalkoztatás, a munkaerőpiaci részvétel erősítése, az időskori jövedelembiztonság megteremtése, valamint a civil kezdeményezések és az önkéntesség erősítése volt (INS, 2009). A nemzetközi és hazai szervezetek esetében a lényegi kérdés az, hogyan valósultak/valósulnak meg mindezek.

Az időskorban jelentkező betegségekhez társuló fogyatékosságok

Az időskorban jelentkező panaszok: a látásgyengülés, a nagyothallás, a betegségek nyomán kialakuló beszédzavarok és mozgáskorlátozottság olyan élethelyzeteket vonnak maguk után, amelyekben a beteg segítségre, ápolásra szorul. A következőkben ezeket mutatjuk be részletesebben.

Az időskori látásromlás

Az időskori látásromlás negatívan hat az életminőségre, az egyedül élő korosodó embernek komoly problémát okoz. Emiatt kezdetben olyan tevékenységek ütköznek akadályba, mint az olvasás és a varrás, de az előrehaladott időskori látásromlás általánosságban is megnehezíti az önálló életvitelt. Egyre nagyobb gondot okoz a számlák kezelése, a bevásárlás és a közlekedés. A rossz látás miatt nem tudják kezelni a telefont, és ritkábban mennek emberek közé. Egyre kevesebb olyan tevékenységet végeznek, amely az idegrendszert és a szellemi képességeket stimulálja, ami szellemi hanyatláshoz és depresszióhoz vezethet. Időskorban leggyakrabban a következő négy látást érintő betegséggel találkozunk: szürke hályog (cataracta), zöld hályog (glaucoma), sárgafoltsorvadás (maculadegeneratio) és öregszeműség (presbyopia) (Süveges, 2020).

Szürke hályog

A szürke hályog a szemlencse elhomályosodását jelenti. Leggyakrabban időskorban alakul ki, a lencse elöregedése miatt: ekkor a szervezetünk már nem tud megfelelő mennyiségű vizet tárolni, ezért a lencse ionegyensúlya felborul, az oxidatív anyagcsere csökkenésével visszaesik a kálium-, és nő a nátriumkoncentráció, aminek a következménye az elváltozás. Az öregkori szürke hályog (cataracta senilis) általában kétoldali, és hatvan év felett jelentkezik. Kezeletlen esetben vakságot okozhat. Kizárólag műtéti úton gyógyítható, az elszürkült lencsét műlencsével pótolják. Az eljárás rutinszerűnek számít, nagyjából tizenöt percet vesz igénybe.

 Zöld hályog

A szemgolyón belül keringő folyadék a csarnokvíz, amelynek termelése és elvezetése, amennyiben egyensúlyban van, biztosítja a szem állandó, 16 és 18 Hgmm közötti nyomását (Süveges, 2020). A szem valamennyi, nyomásfokozódással járó megbetegedését közös néven zöld hályognak nevezzük. A nyomásfokozódás során a látóidegsejtek pusztulásnak indulnak, ami látótérkieséshez és látásromláshoz, súlyosabb esetben vaksághoz is vezethet. Jellemzően negyven évnél idősebb embereknél alakul ki, és a hajlam örökölhető. Megkülönböztetjük a zárt zugú (acut glaucoma) és a nyílt zugú (glaucoma simplex) zöld hályogot (Süveges, 2020). A zárt zugú zöld hályogot hirtelen kezdet jellemzi, és csak a korábban is fennálló szűk elülső csarnokzug záródása következtében fordulhat elő. Ilyen található időskorban a lencsék fiziológiás megnagyobbodása következtében és távollátás (hypermetropia) esetében. Tünetei: a szem körüli csontok nagy fokú fájdalma, a látásromlás, a fényforrás körüli szivárványszerű karikalátás, a hányinger, a vörös szem, a fényre nem reagáló pupilla és a szemgolyó kőkemény tapintata. Nyílt zugú zöld hályog esetében a kezdet lappangó, a korai stádium tünetmentes, és a betegség kétoldali (Süveges, 2020). Évek alatt bekövetkezik a perifériás látás fokozatos elvesztése, ami csőlátáshoz vezet. A szembelnyomás állandóan emelkedett (a trabecularis hálózatban kóros folyadékelvezetés miatt). Az érintett betegek első fokú rokonai és cukorbetegek között növekvő prevalenciát mutattak ki (Tierney et al., 2003). Kialakulhat más szembetegségek talaján: szivárványhártya-gyulladás (uveitis), trauma után. A szembelnyomáson kívüli tényezők (például éreredetű eltérések) szerepet játszhatnak a zöld hályog okozta látóideg-károsodás patogenezisében. Gyógyszeres és műtéti kezelése lehetséges. A zöld hályog során kialakuló látásromlás nem fordítható vissza, de megállítható. A glaukómás roham pár óra leforgása alatt vaksághoz vezethet, sürgősségi ellátást igényel. A betegség diagnosztizálása után fontos a rendszeres szemészeti ellenőrzés és az orvos utasításainak betartása.

Sárgafoltsorvadás

A sárgafoltsorvadás a látóideghártya (retina) betegsége, és az időskori vakság fő oka. Két fő csoportja a száraz (atrophiás) és a nedves (exsudativ) sárgafoltsorvadás. Mindkét típus progresszív és általában kétoldali. Megjelenésük, prognózisuk és kezelésük szempontjából is különböznek egymástól. A száraz degeneráció (a látóideghártya legkülső rétege elvékonyodik) fokozatosan rosszabbodik, és kétoldali látásgyengülés jellemzi. Az érintett nem vesz észre változást a látásban, de a betegség később fokozatos és folyamatos látásromlást okoz. A nedves degeneráció során (kóros vérerek – érújdonképződések – nőnek ki a sárgafolt alatti érhártyából a látóideghártyába) a látásvesztés gyorsabban kezdődik, súlyosabb, és a két szem rendszerint néhány éven belül egymást követően betegszik meg. A vér felhalmozódásával a középponti látás torzzá és homályossá válik. Ez a forma felelős a megvakulással járó esetek kb. kilencven százalékáért. A betegségre hajlamosító tényezők: dohányzás, túlzott UV-sugárzás, szív- és érrendszeri betegségek. Jelenleg nincs hatékony kezelési módja, de a károsodás folyamatát lassítani lehet, súlyosbodása megakadályozható. Minél korábbi stádiumban kezdik el a kezelést, annál nagyobb az esély a megmaradt látás fenntartására (Tierney et al., 2003; Süveges, 2020).

Öregszeműség

Az öregszeműség a szem alkalmazkodóképességének korral járó természetes elvesztését jelenti (Tierney et al., 2003). Akkor következik be, amikor a szemlencse rugalmassága csökken, s ezáltal a szem fókuszálóképessége gyengül (Tierney et al., 2003). Ez természetes élettani folyamat, bizonyos életkor után elkerülhetetlen. Kezelési lehetőségek: lézeres korrekció, szemlencse műlencsére cserélése, olvasószemüveg vagy multifokális kontaktlencse használata.

Az időskori hallásromlás

A hallásra mondhatnánk, hogy kevésbé fontos észlelési mód, mint a látás, de hiánya sok veszélyt és problémát okozhat, ráadásul az időskori hallás- és látásromlás sokszor együtt van jelen az idős embereknél. Az időskori hallásromlás hatvan-hatvanöt éves kor körül kezdődik, és az életkor előrehaladtával csak fokozódik. Kialakulásában szerepet játszhat a nem megfelelő vérkeringés, a nem (jól) kezelt vérnyomás- és a cukorbetegség (Herold, 2017). Okozhatják az idegrendszer betegségei is, vagy a fülben lévő szervek életkorral járó változásai (Küstel, 2019).

A közlekedés során veszélybe kerülhetnek a betegek, ha nem hallják meg egy közeledő autó hangját. De ugyanúgy nehézséget okozhat, ha nem hallják a telefoncsörgést, és a betegség romlásával már embertársaik beszédét sem. Ez nemritkán a társadalmi kapcsolatok megszűnéséhez és depresszióhoz is vezethet. Először leginkább a környezet érzékeli a problémát. Az időskori hallásromlás lassan alakul ki, és más tünetek is társulhatnak hozzá, például szédülés és fülzúgás. Az időskori hallásromlás visszafordítására nincs gyógymód, de megfelelő kezeléssel szinten tartható, vagy lassítható a romlás üteme.

Az időskori nagyothallás (presbycusis) leggyakoribb oka a szenzoros halláskárosodás, a csigában (cochlea) található finom szőrsejtek károsodnak, így romlik a hallóideg felé történő jelátvitel. Progresszív, leginkább a magas hangfrekvenciákat érintő, szimmetrikus halláscsökkenés. Létrejöttében szerepet játszik például a zajártalom, de valószínű az öröklött hajlam jelentősége is. A hatvanöt és hetvenöt év közötti emberek negyede és a hetvenöt év felettieknek majdnem a fele panaszkodik hallászavarra (Tierney et al., 2003). Ilyen esetben elkerülhetetlen audiológus felkeresése. Gyógyszeres vagy sebészeti úton nem kezelhető, de a hallókészülék sokat segíthet a halláscsökkenés ezen típusán és a másodlagos beszédzavarok kialakulása ellen. A hetven éven felülieknek majdnem a felét érinti az időskori hallásromlás (Küstel, 2019).

Az időskori nagyothallásban szenvedő ember tünetei: félreérti és nem érti a halk beszédet, hangosabban beszél, mint mások, túl hangosan hallgatja a tévét, rádiót, gyakran nem hallja meg a telefont vagy a kapucsengőt, egyre kevésbé jár társaságba, visszahúzódik, depresszióssá válik, nem vesz részt a beszélgetésekben, ingerülten reagál, ha nem érti, amit mások mondanak.

Beszédzavar kialakulása időskorban

Az időskorban kialakuló beszédzavar (aphasia) ellehetetleníti a beteg értelmes kommunikációját környezetével. A beszédzavar a beszédközpontok és összeköttetéseik károsodása miatt bekövetkező, a beszédtanulás befejezése után kialakuló elváltozás. Az agykéreg és ritkábban a kéreg alatti (subcorticalis) állomány stratégiai helyeken kialakuló károsodásai (organikus agyi sérülések, mint a stroke, a daganat, traumatikus sérülések, degeneratív betegségek és fertőzések) okozzák. Akut betegségek esetében, mint például a stroke, a beszédzavar gyorsan jelentkezik. Agydaganat, fertőző betegség vagy demencia esetében lassabban fejlődik ki (Szirmai, 2011).

A beszédzavarokat két alaptípusra oszthatjuk: motoros, nem folyamatos, elülső (anterior) típusú, expresszív (Broca-csoport), illetve szenzoros, folyamatos és hátsó (posterior) típusú beszédzavarra (Wernicke-csoport). A többi klinikai forma ezekből vezethető le. A beszédzavarok osztályozása: globális, motoros, szenzoros, anómiás, transzkortikális motoros, transzkortikális szenzoros, vezetéses, izolációs (Szirmai, 2011).

Motoros (Broca) beszédzavar

A motoros beszédzavarban a beszédszervi működések mellett a beszédkészség érintett. A tünetek súlyossága a sérülések helyétől függően változó lehet. Ha a beteg csak igéket és főneveket használ, ragozás nélkül, ez az agrammatismus (Szirmai, 2011). Válaszai egyszavasak vagy tőmondatok, távirati jellegűek. Beszédmegértése jó, magában tud olvasni, de beszéde nem folyékony, szaggatott. Károsodott az utánmondás, írásképtelenség lehetséges. A beteg tudatában van beszédzavarának, az bosszantja, nem szívesen beszél. Mindent megért, amit mondanak és felolvasnak neki. A beszéd megértése megtartott, de a spontán beszéd nem lehetséges, azaz a gondolatok verbális kifejezése szenved károsodást. A tárgymegnevezés nehézkes, a melódiák dúdolása megtartott, az indulatszavak rendszerint megmaradnak. Ehhez a típusú beszédzavarhoz mozgásszervi zavar (apraxia) is társulhat, ezt többnyire a domináns félteke sérülése okozza. A motoros beszédzavart gyakran kíséri féloldali izombénulás (hemiparesis), mely súlyosabb a kézen, mivel a Broca-mező a kéz motoros központjához közel fekszik. A látótér megtartott (Szirmai, 2011).

Szenzoros (Wernicke) beszédzavar

A szenzoros beszédzavar a beszédmegértés zavarát jelenti. Ilyenkor a beszéd folyamatos, ritmusa megtartott, de érthetetlen mind mások, mind a beteg számára, értelmetlen szavakat használ (neologizmus), egyes szavakat ismétel (perseverál) (Szirmai, 2011). Sem a kimondott mondatot, sem a leírt szöveget nem érti meg. Nem ismeri fel beszédzavarát, ezért nem depressziós (Szirmai, 2011). Tárgyakat tévesen nevez meg, tájékozódása megtartott. A bénulás (paresis) rendszerint ritka. Látótérkiesés (homonym felső kvadráns anopia) és ellenoldali arc-, kar- vagy hemihypaesthesia (csökkent érzékelés a test egyik oldalán) előfordulhat (Szirmai, 2011). A szenzoros beszédzavarok csoportjába tartoznak a vezetéses, transzkortikális szenzoros, amnesztikus és jargonaphasiák (Szirmai, 2011).

Szenzomotoros beszédzavar a szenzoros és motoros képletek közötti anatómiai kapcsolatok megszakadása miatt alakul ki. A beszéd folyékony, a tárgyak megnevezése nehézkes, a szavak elismétlése nehezített, a beszédmegértés részben megtartott, neologizmus észlelhető. A beteg csak magában tud olvasni. Beszédzavarának tudatában van, törekszik a korrekcióra (Szirmai, 2011).

Globális beszédzavar leginkább a középső agyi verőér (arteria cerebri media, ACM) és a belső fejverőér (arteria carotis interna, ACI) elzáródása után alakul ki, amikor a szenzoros és a motoros beszédmező együtt károsodik. Az érintett a beszédet nem érti, és nem tudja kifejezni magát. A vizsgáló által megmutatott gesztusokat (például nyelvöltés, szájnyitás) meg tudja ismételni. A globális beszédzavar súlyos féloldali izombénulással jár (Szirmai, 2011).

Időskori mozgásszervi panaszok

Az eddig tárgyalt fogyatékosságokkal összevetve talán a mozgásszervi panaszok okozzák a legnagyobb problémát, mind a beteg, mind családja számára. A beteg csak részben vagy egyáltalán nem tudja ellátni magát. Az időskori mozgásszervi panaszok fő okai reumatológiai betegségek, fájdalmak, balesetek, bizonytalanságérzés, szédülés és pszichiátriai betegségek lehetnek. Az otthon élő idősek harminc százaléka esik el. Az esések egyötöde súlyos sérülésekkel jár, és öt százaléka töréseket okoz (Sebestyén et al., 2008). Gyakori, de nem tekinthető normálisnak a mozgások beszűkülése. Az ágynyugalom hátránya időskorban többszörös, gyorsan alakul ki, és csak lassan fordítható vissza. Gyors a hanyatlás az izom- és a kardiovaszkuláris rendszerben, decubitusok alakulnak ki, és helyzetfüggő alacsony vérnyomás (posturalis [ortosztatikus] hypotonia) jelentkezik (Papp, 2014).

A beteg mozgását korlátozhatják vagy mozgásképtelenséget is okozhatnak a reumatológiai betegségek (arthritis, arthrosis), a csont- (pl. törések, osteoporosis), izom- és daganat okozta fájdalom. De nemritkán eredményezheti ezt a talpon lévő fekély, szemölcs, körömbenövés is. Az időskori mozgáshiány miatt testszerte mozgásszervi fájdalom, ízületi és izommerevség alakul ki. Az idős ember már nem képes annyit mozogni, tornázni, ami pedig lehetőséget nyújtana ezeknek a panaszoknak a gyógyszermentes kezelésére. A gyógyszerek (fájdalomcsillapítók, nem szteroid gyulladásgátlók, NSAID-k) megválasztásánál figyelembe kell venni az időskorban jelentkező betegségeket (pl. beszűkült vesefunkció, csökkent folyadék- és táplálékbevitel, szellemi hanyatlás). Az NSAID gyógyszerek súlyos emésztőszervi vérzéshez vezethetnek, míg az újabb COX-2-gátlók ritkábban okoznak ilyet. Mindkét gyógyszer hatására kialakulhat zavarodottság, magas vérnyomás és vesekárosodás. Időseknél az ízületi porckopás (arthrosis) leginkább a térdet, a csípőt és a gerincet érinti (Papp, 2014).

A hazai és külföldi ajánlások a nem gyógyszeres eljárásokat helyezik előtérbe. Elsődleges cél a fájdalomcsillapítás és az ízületi funkció megőrzése lenne. A gyógyszeres kezelés megkezdése előtt törekedni kell a panaszok kiváltó okának megszüntetésére (pl. végtaghossz-különbség, ízületi gyulladás, a túlsúly csökkentése). Fontos a gyógytorna és a beteg ízület tehermentesítése segédeszközzel. De szükségessé válhat a lakókörnyezet átalakítása is. Majd ezek után következhet, ha továbbra is tartós a fájdalom, a gyógyszeres kezelés bevezetése (Lampek–Rétsági, 2015).

Előrehaladott és nyugalmi fájdalom esetén ortopéd sebészeti beavatkozásra lehet szükség. A mozgáskorlátozottság oka lehet bizonytalanságérzés, szédülés és az eleséstől való félelem. Ezek következhetnek agyi történés (stroke), cukorbetegség vagy alkohol okozta perifériás neuropathiából (a perifériás idegrendszer idegeinek működési zavara), vestibulocerebellaris érintettségből, valamint alacsony vérnyomás, gyógyszerek használata és tartós ágynyugalom miatt is előfordulhatnak. Eleséskor leginkább a csukló, a combnyak és csigolyák törése következik be. A keményburok alatti vérömleny (subduralis haematoma) sűrűn észrevétlen marad, esetleg csak később alakul ki a beteg tompultsága.

Egy Magyarországon végzett, öt évig tartó kutatás alapján a combnyaktöréseket követő halálozás az első héten 1,71%, harminc napon belül 8,99%, az első évben 30,74%, öt év alatt 61,88% volt (Sebestyén et al., 2008). Az elesés hátterében állhat betegség és környezeti tényező is (pl. magasabb küszöb, rossz fényviszonyok). Gyakori elesési ok az alkoholfogyasztás, illetve benzodiazepinek, opioidok, értágítók és diuretikumok használata. Az étkezés után harminc–hatvan perccel jelentkező elesést étkezés utáni alacsony vérnyomás (posztprandiális hypotonia) okozza (Sebestyén et al., 2008).

A depresszió hátráltathatja a mobilizáció megkezdését, kivitelezését és sikerességét. Ilyen esetben pszichiáter szakvéleményét kell kérni.

A házi ápolás

A házi ápolás, segítségnyújtás magában foglalja az alapvető gondozási, ápolási feladatok elvégzését, az önálló életvitel fenntartásában, az ellátott és lakókörnyezete higiéniás körülményeinek megtartásában való közreműködést, a veszélyhelyzetek kialakulásának megelőzésében, illetve azok elhárításában való segítséget (ZGK).

Az ellátás változatos tartalmát a ráutaltság, illetve a gondozott állapota, szükségletei, egyéni sajátosságai határozzák meg. A segítségre szorulásnak sokféle oka lehet. A leggyakoribb gondozási-ápolási feladatok: fürdetés, mosdatás, pelenkázás, bőrápolás, öltöztetés, kiültetés, vérnyomás-ellenőrzés, gyógyszerelés, az étkeztetés biztosítása, vásárlás, sétáltatás, takarítás stb. Ha az ápolást nem családtag végzi, a sikeres munkához nagyon fontos az idős ember bizalmának megnyerése. Ha a beteg állapota is megengedi, akár kórházi, akár otthoni körülmények között, a korai mobilizálást részesítsük előnyben. Kerüljük a korlátozásokat, felesleges invazív eszközök használatát (pl. intravénás kanül, hólyagkatéter). Amint lehetőség mutatkozik erre, fokozatosan kezdjük mobilizálni a beteget. Ha az immobilizáció semmilyen módon nem kerülhető el, biztosítani kell az aktív és/vagy passzív mozgatást a decubitusok, ízületi mozgásbeszűkülések (kontraktúra) és a trombózis kialakulásának elkerülése érdekében (Székács, 2005). A decubitus kialakulásának elkerülése lenne a legfontosabb feladat egy immobilis beteg esetében, függetlenül attól, hogy otthonában vagy kórházi körülmények között ápolják. Kivédésében különböző matracok, sarokvédő párnák, antidecubitus-alátétek, párnák, jó nedvszívó pelenka, bőrvédő krémek segíthetnek (Papp, 2014).

Nem szabad elmulasztani a beteg ágyon belüli rendszeres helyzetváltoztatását sem. A házi ápolás keretén belül kétszer tizennégy alkalommal igénybe vehető a gyógytornáztatás. Fontos a gyógyszeres trombózismegelőzés a teljes mobilizáció eléréséig. Ha ez utóbbi nem történik meg, akkor egyénre szabottan a legbiztonságosabb gyógyszert kell kiválasztani szakember javaslatára. A beteg állapotától függően megfontolandó többfunkciós betegágy bérlése, szobavécé, vécéülőke-magasító, fürdetőszék, fürdőkádülés és szükség esetén kerekesszék beszerzése, illetve házi jelzőrendszer alkalmazása, mert az vészhelyzetben is egyszerűen kezelhető, s a diszpécser azonnal tud intézkedni (Székács, 2005).

Függetlenül attól, hogy a beteg lakásban vagy családi házban él-e, szükséges lehet igényeinek megfelelően átalakításokat végezni (pl. a bejárattól a lakásig tartó útszakasz akadálymentesítése, mozgássérültlift és kapaszkodók felszerelése a lépcsők mellett). Lakáson belül ugyanígy fontos kapaszkodók felszerelése folyosón, fürdőszobában, illetve a fölösleges szőnyegek és bútorok eltávolítása a biztonságos közlekedés érdekében, függetlenül attól, hogy a beteg használ-e segédeszközt, vagy sem. A családja sajnos gyakran él távol az idős embertől. Ha nem tudják megoldani a saját otthonában való gondozását, akkor elkerülhetetlen az idősotthoni elhelyezés, hogy biztonságban tudhassák családtagjukat.

Zárógondolatok

A fent részletezett betegségek előrehaladása sok idős embernél olyan komoly panaszokat okozhat, amelyek segítség, ápolás igénybevételére kényszerítik a mindennapi életben. Fontos a korosodók, idősek figyelmét felhívni az egészségügyi szűrések szükségességére (látásvizsgálat, hallásvizsgálat, vérnyomáskontroll stb.), a rendszeres kontrollokra és az orvosi utasítások követésére. Az önellátási képesség hiánya olyan problémakör, amelyet az egészségügy önmagában nem tud felvállalni, ugyanakkor nem csak a szociális ellátóhálózat feladata. Leginkább azok körében kellene népszerűsíteni az idősotthoni elhelyezést a teljes önellátási képtelenség megjelenése előtt, akik esetében a család távolléte vagy hiánya miatt nem megoldott a házi ápolás. Az elöregedő társadalom szükségessé teszi az idősotthonok bővítését és a szociális ellátórendszer fejlesztését. A családok számára biztosítani kell a házi ápoláshoz szükséges anyagi, tárgyi feltételeket és szakmai segítséget.

Absztrakt

Jelen írás a Szűz Mária Társasága általános főnöknőjével, Feldhoffer Magdolnával készült életútinterjú alapján készült. Azt kívánja bemutatni, hogy egy egyszerű, szinte láthatatlannak tűnő apostoli életút során milyen értékes és sokszínű tevékenységet lehet folytatni olyan rászoruló gyermekek megsegítésére, akik gyakran maguk is láthatatlanok a környező világ számára. A Magdolna nővérrel készült interjú részletei a könnyebb megkülönböztethetőség kedvéért dőlt betűvel szerepelnek a szövegben.

Kulcsszavak: Szűz Mária Társasága, Feldhoffer Magdolna, szerzetesrend, értelmileg akadályozott személyek, hitoktatás

Szűz Mária Társasága

A Szűz Mária Társaságát (Societas Mariae Virginis, MSV) 1925-ben alapította a mélyen hívő református családból származó, majd katolikus hitre áttérő Ván Zsuzsanna Mária. A Társaság céljául tűzte ki, hogy a nővérek az emberek közt elvegyülve a papság segítségére váljanak az apostolkodásban. A közösség első tagjai az Egyetemi Hallgatónők Mária Kongregációjából kerültek ki. Az egyszerűség elvét követték, ruházatukban, életmódjukban, munkavállalásukban egyaránt. A Társaság szabályzata Loyolai Szent Ignác tanításait követi. A Szűz Mária Társasága működését Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek hagyta jóvá, és egyházmegyei jogú szerzetesintézményi rangot adományozott nekik a Szerzetesek Római Szent Kongregációja 1948. január 7-i engedélye alapján (Puskely, 1990).

Budapesten, a VI. kerületi Vörösmarty utca 34. szám alatt megalapították a Collegium Josephinum intézményét, ahol olyan szegény családokból származó fiúk nevelését vállalták, akik a papi hivatásra készültek. A második világháború során zsidó származású családokat mentettek meg, összesen ötven gyermeket és húsz felnőttet, mely cselekedetért Ván Zsuzsanna Mária 1991-ben Jad Vasem kitüntetést, 1995-ben pedig Bátorság érdemjelet kapott. 1948-ban, Mindszenty bíboros fogva tartása idején az ÁVH kisajátította házukat, ekkor költöztek mai helyükre, a III. kerületi Jablonkai útra. A Társaság tagjai a kommunizmus idején, a szétszóratás éveiben is dolgoztak az emberek közt elvegyülve, polgári, hétköznapi munkát vállalva a legkülönbözőbb területeken: gyárakban, plébániákon folytatták apostoli tevékenységüket (Puskely, 1990).  Nincsenek egyértelmű adatok arról, hogy valójában hány szerzetes élt illegalitásban a kommunizmus alatt, de általánosságban elmondható, hogy a szétszóratás éveiben négy lehetőségük maradt: a nehézipari munka, a háztartási alkalmazotti állás, plébániai kisegítő feladatok végzése vagy a családjukba való visszatérés (PPKE, 2017).

Az 1990-es rendszerváltozás után a Jablonkai úton kezdték meg újra tevékenységüket, 1995-ben pedig ismét megnyithatták a Collegium Josephinumot, valamint egy lelkigyakorlatok adására szánt zarándokházat. Az újraalakulás óta a Szűz Mária Társaságának általános főnöknője, a Collegium Josephinum vezetője Feldhoffer Magdolna. Jelen tanulmány az ő életútját kívánja bemutatni, az apostoli életvitelt szerzetesi és világi téren egyaránt. A szövegben a Magdolna nővérrel 2020. november 11-én készült életútinterjú részletei olvashatók.

Értelmi akadályozottsággal élő személyek

A gyógypedagógia területén hazánkban is folyamatosan változik a terminológia, hatással van rá a nemzetközi szakmai szókincs, a társtudományok és a magyar nyelv szókészlete, továbbá befolyásolja a társadalom hozzáállása is a fogyatékossággal élő emberekhez. A gyógypedagógia minden területére jellemző, hogy szakkifejezései egy idő után pejoratív értelemben jelentek meg a köznyelvben. Ez a jelenség teszi szükségessé időről időre új szakkifejezések bevezetését. A fogyatékossággal élő személyek társadalmi elfogadásának folyamatára jellemző, hogy a legtöbb változásra az intellektuális képességzavarral élő személyek megnevezése esetében került sor, hiszen az egykor szakszerű megnevezésként szolgáló „hülye”, „idióta”, „debil”, „kretén” időközben kirekesztő, sértő kifejezésekké váltak a köznyelvben. Az értelmi képességek negatív irányú eltérését meghatározó fogalom változása a szakmai és társadalmi szükségletet követve máig tetten érhető. 1908 óta tíz alkalommal vált szükségessé a csoportra vonatkozó megnevezés megváltoztatása (Lányiné, 2012). A meghatározásban a kognitív képességek vagy az értelmi funkciók orvosi, pszichológiai és pedagógiai szempontú, minőségi és mennyiségi értékelésével írhatjuk körül az aktuális állapotot, az egyes definíciók szűkítik és tágítják az érintettek körét.

Valamennyi idetartozó kifejezésnek van előnye és hátránya is. A fogalmak megalkotásakor és használatuk során az érintettek, a szakma, a jog és a társadalom oldaláról egyaránt ellentmondások merülhetnek fel. Azonban minden terület szempontjából elsődleges célnak kell lennie, hogy a diszkriminációt elkerüljük, és a fogyatékossággal élő embereket a társadalom is teljes mértékben egyenrangú tagjaként ismerje el (Kálmán–Könczei, 2002). Tovább nehezíti a célcsoport definiálását, hogy az értelmi fogyatékosság komplex jelenség, az egyes tudományágak különbözőképpen határozzák meg. A gyógypedagógiai oktatás iskolai meg nem felelésként, a pszichiátria kóros magatartási tulajdonságok hordozásaként, az igazságügy pedig korlátolt beszámíthatóságként írja le az értelmi fogyatékosságot (Lányiné, 2012).  A hazai gyógypedagógiában használatos definíció a DSM-5 új kifejezését követve az intellektuális képességzavar fogalmát használja e célcsoportra. Az érintett embereknek joguk van ahhoz, hogy úgy nevezzék őket, ahogyan ők szeretnék (WHO, 2001). Ez a törekvés más fogyatékosságtípusoknál egyértelmű választ kap az érintettek részéről, azonban az intellektuális képességzavarral élő személyek esetén a kérdés jóval árnyaltabb. Írásomban az értelmileg akadályozott személyek kifejezést használom, mert a Magdolna nővér által látogatott intézményben tanulók többsége egyértelműen ezt a kifejezést érzi magáénak többszöri megkérdezés után is.

Boldogasszony csalogánya

„Az eredeti szakmám üzemgazdász. Dolgoztam bankban és az Ikarus gyárban is, de valahogy úgy éreztem, hogy ezzel a munkámmal a gazdagokat szolgálom, merthogy a bankban is milliós átutalásokkal meg ilyesmikkel foglalkoztam. Nekem viszont a legnagyobb érték nem az, hogy elvégeztem valamilyen iskolát, vagy tudok valamilyen idegen nyelvet, hanem az, hogy nagyszerű családban nőhettem fel, és ezt tovább kéne adni. Ezért gondoltam, hogy talán nevelőotthonban kellene foglalkozni azokkal a gyerekekkel, akiknek nincsenek szüleik.”

Magdolna nővér döntését tett követte, egy pszichológus ismerőse, Németh Ilona segített neki elhelyezkedni a budapesti Aga utcában működő gyermekotthonban 1979-ben. Akkor éppen a betegszobán volt szükség emberre, ezért ápolói munkát vállalt. Bögre Zsuzsanna kutatásai szerint (PPKE, 2017) a szétszóratás éveiben az apácák egy része plébániákon vállalt kisegítő munkát. Magdolna nővér a budaörsi plébánián helyezkedett el, az ottani egyházközségben tevékenykedett ekkoriban.

„Engem akkor szinte sokkolt, hogy ilyen helyes, okos gyerekek nem kellenek a szüleiknek. Akkor pláne éreztem, hogy a helyemen vagyok, s valahogy erősíteni kell a gyerekekben, hogy mennyire értékesek. Hétvégeken, amikor csak szabad voltam, kivittem őket: a budaörsi egyházközösségben ifjúsági hittanra, majdnem mindig mentünk kirándulni, vagy valamilyen más program volt. Szóval nagyon sokat vittem ki őket az otthonból, hogy legyen valami más élményük is, és közben végeztem az ápolónői képzést.”

A szétszóratás éveiben több kezdeményezés is történt a szerzetesek részéről a gyermekek élménypedagógiai megsegítésére (Erőss, 2018). Az Aga utcai otthonban élő gyermekek részére tulajdonképpen ezeket az élménypedagógiai alapokon nyugvó közösségi programokat tette rendszeressé Magdolna nővér is.

Öt év múlva a gyermekotthonban dolgozó gyermekorvos, Bodosi Irén doktornő hívására átment a mai Budapesti III. Kerületi Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Iskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthonnak az akkor a Csalogány utca 43. szám alatt működő intézményébe, ahol értelmileg akadályozott gyermekek, fiatalok oktatása, nevelése, gyermekvédelmi szakellátása zajlott. Az intézeti gyermekek nem a többségi társadalomban, hanem egy mesterségesen kialakított szigeten élnek. Az értelmileg akadályozott személyek számára létrehozott intézményekben az értelmileg nem akadályozott emberek szabják meg az ő életvitelüket, szabályrendszerüket (Bánfalvy, 2012).

A nyolcvanas évek elején az értelmileg akadályozott gyermekek számára létrehozott intézmények különösen elzárt világnak számítottak, tapasztalataim szerint gyakran még a környéken élők sem voltak teljesen tisztában azzal, kik is élnek a falak mögött. Magdolna nővér számára is egy teljesen ismeretlen világ tárult fel, amikor elfogadta a felkínált álláslehetőséget. „Na, hát érdekes, itt ragadtam. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de nagyon megszerettem. Talán éppen azért, mert ezek a gyerekek, úgy éreztem, lelkileg képzettebbek. Furcsa így mondani, de érzékenyebbek másoknál.” Magdolna nővér a nyolcvanas évek elejétől egészen nyugdíjaskoráig dolgozott itt ápolónőként és önkéntes hitoktatóként. Utóbbi tevékenységét mindmáig folyamatosan végzi az intézményben tanuló vagy a gyermekotthoni tagozaton élő gyermekek körében. Ezen a helyszínen is a kezdetektől rendszeresen szervez külső programokat a gyermekek részére. Ezek csúcspontja, hogy a gyermekotthonban bent maradó gyermekeket minden karácsonykor elviszi a Jablonkai útra, ahol a Szűz Mária Társasága többi tagjával együtt családias környezetben ünnepelhetnek. „Őket is, akiket lehetett, vittem kirándulni rendszeresen. Néhány év múlva, mikor Szigetvári Árpád lett az igazgató, ő kezdte el azt, hogy szenteste egy gyerek se maradjon az otthonban. Akkor a legtöbb kolléga vitt haza néhány gyereket, én is. Azóta is minden karácsonykor jönnek ide gyerekek. Az az érdekes, hogy számukra ez olyan élmény volt, hogy azt hitték, nekik ez a haza. Hogy év közben is hazaviszem őket. Elég volt nekik egy évben egyszer jönni, és már így gondolták.”

A középkori Európában elsőként szerzetesrendek fordultak gondoskodva a fogyatékossággal élő személyek felé. E befogadó attitűd a tettekben megnyilvánuló felebaráti szeretetből fakadt (Magyar, 2014). A kereszténység látásmódjában a fogyatékosság az emberi sebezhetőség megnyilvánulása, amellyel kapcsolatban a Názáreti Jézus tanítását kell irányadónak tekinteni, és a többségi társadalom önmagukat épnek valló tagjai részéről szerető, gondoskodó, elfogadó attitűdöt feltételez (Berzsenyi, 2020). Talán éppen e szemlélet miatt a Szűz Mária Társasága is az első alkalmaktól örömmel és fenntartások nélkül fogadta Magdolna nővér csoportjait.

Hitoktatás értelmileg akadályozott személyeknek

„Elvégeztem az ápolónőképzőt, és közben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem a hitoktatói szakot és levelező tagozaton a teológiát. Akkoriban nem jutott volna eszembe, hogy a Csalogányban is hittant tanítsak. Egyszer beteg lett egy Down-szindrómás fiú, Zs. Elesett volt nagyon, úgy kellett etetgetni, de valahogy sehogy nem akarta elfogadni az ételt. Egyik nap aztán retek volt uzsonnára vagy reggelire. Vékony szeletkékre vágtam, és próbáltam odaadni Zs-nek: a szája elé tartottam, és akkor ő, mintegy ostyát látva ebben a kis retekdarabban, összetette a kezét, kinyújtotta a nyelvét. Akkor kezdtünk hitbéli dolgokról beszélgetni. Kérdeztem tőle, hogy »te áldozni akarsz?«, erre igennel felelt, és akkor próbáltam vele »eljátszani a misét«. Az volt a különös, hogy annyira tudta, mi hogyan következik. Próbáltam becsapni azzal, hogy mást csináltam, de akkor mindjárt integetett, hogy nem-nem-nem, más következik. Hihetetlen módon tudta, hogy mi történik a misén. Engem ez úgy ledöbbentett, hogy elhatároztam, velük is foglalkozom. Zs. miatt lettem hitoktató.”

A hazai és külföldi szakirodalomban egyaránt keveset kutatott téma az értelmileg akadályozott személyek hitoktatása. A tanárok jelentős különbséget tapasztaltak az enyhe és a súlyos értelmi fogyatékossággal élő diákok további személyi támogatásának szükségessége között (McNally et al., 2009). Minél enyhébb fokú a fogyatékosság, annál kompetensebbnek érzi magát a hitoktató, és annál nagyobb a hajlandóság a tanuló bevonására a hitoktatásba (Lifshitz–Glaubman, 2002).  Valószínűsíthető, hogy ez az egyik oka annak, hogy értelmileg akadályozott személyekből álló csoportokat ritkábban vállal el a gyógypedagógiát vagy a fogyatékosságot kevésbé ismerő hitoktató.

„Kelet-Berlinbe utaztam egy konferenciára, ahol előadást tartott egy német professzor, Franz Kett. Ő adott olyan füzetkéket, amik az értelmileg sérültek hitre neveléséről szóltak. Arról szóltak, hogyan lehet gyorsan kialakítani olyan képeket vagy szimbólumokat, amikkel segítünk ezeknek a gyerekeknek vagy felnőtteknek, hogy bele tudják helyezni magukat a szituációba. Nagyobb rongydarabokkal alakítottuk ki ezeket a képeket, amelyeket elneveztem padlóképnek.”

Franz Kett a beszéddel, a nyelvvel és a képalkotással dolgozik, mely által az érzékszervek is bevonódnak a tanulási folyamatba, melyet a Religionspädagogische Praxis nevű reformpedagógiai módszerében foglalt össze. A kezdetben Valláspedagógiai gyakorlat, majd 2002-től Egységes értelemorientált pedagógia elnevezésű módszer a vallásos nevelés elveinek, feladatainak, céljainak újragondolása, melyet először 1976-ban mutattak be Németországban (Nagy, 2009). Kett tizenkét alapvető fogalmat említ a hitoktatással kapcsolatban: az egységesség elve, az összeszedettség elve, a központosítás pedagógiai folyamata, a dinamikus egyensúly, a bensővé válás és a kivetítés, az ismétlések, a találkozás, a megtapasztalás, az aktív részvétel, a szemlélés, a helyettesítés elve, valamint az értelmezés jelzik a Religionspädagogische Praxis (RPP) alapirányvonalait. A fenti alapokon hét eljáráscsoportot alakít ki az RPP: az érzékennyé tétel, az asszociálás és képzetalkotás, az azonosulás és megjelenítés, a testbeszéd, a tömörítés és értelmezés, a zene és a tánc, illetve a szemléltetés eszközei által valósítja meg a katekézist (Nagy, 2009).

„A hittanórákon körbe szoktunk ülni, mindenki egyforma és egyenrangú, nincs külön tanár vagy gyerek. Bár a hitoktató irányít egy kicsit, mindenkinek bele kell adnia valamit ebbe a képbe, amit mindig a padlóra teszünk le. Van egy kis ráhangolódás, azután kevés szóbeli információ, de inkább közösen csinálunk valamit, amivel belehelyezkedünk a lelki képbe vagy eseménybe. Eleinte a tornateremben gyűltünk össze, aztán ha ott éppen más foglalkozás volt, valamelyik hálóban. Legvégül a betegszobán ragadtunk.”

A hitoktatás során a többdimenziós – szívvel, fejjel, kézzel végzett – tanulás tágítja ki a résztvevők tapasztalatait (Szagun, 2002). E szemléletmód az alapja az értelmileg akadályozott gyermekek hatékony hitoktatásának. Regényi (2012) az értelmileg akadályozott személyek hitoktatására vonatkozóan a teljes embert megszólító és cselekedtető módszereket javasolja, melyek segítségével az elvont ismeretek is hatékonyan átadhatók számukra. A Magdolna nővér által végzett hitoktatói munka tehát módszertanilag is megalapozott, szakmailag minőségi oktatói tevékenység.

„Ezzel párhuzamosan vasárnaponként elkezdtem a Szent Anna-templomba hordani őket misére. Akkor még jobban rá is értem. Ott is történt elég sok érdekes sztori. De szívesen jöttek a gyerekek. A legtöbbször Horváth Éva segített nekem. Ő valahogy nagyon jól szót tudott érteni a gyerekekkel. Közéjük ült, és én is melléjük ültem.”

Általában a kortárs segítő szerveződések nem ellenzik a fogyatékossággal élő tinédzserek bevonását munkájukba, ennek ellenére számos program szerkezete nincs tekintettel beemelésük speciális kihívásaira (Jacober, 2010). Horváth Éva értelmileg akadályozott személyként Magdolna nővér hívására mint ifjúsági segítő kezdett tevékenykedni a hittanórákon és a szentmiséken.

Boehm és Carter 530 értelmi fogyatékossággal élő családtag és szüleik lelki és vallási életét vizsgálta. A legtöbb résztvevő számára a hitnek egyértelmű volt a relevanciája, és ez tükröződött gyülekezeti részvételükben, mindennapi gyakorlataikban és hitük erősségében. A legtöbb résztvevő meghatározta, hogy szellemiségük és vallási részvételük miként járul hozzá jóllétükhöz. A helyi gyülekezeten keresztül elérhető szociális támogatásokhoz való hozzáférés azonban nehézkes volt (Boehm–Carter, 2019). A nyolcvanas–kilencvenes években kevés kezdeményezés létezett Magyarországon értelmileg akadályozott gyermekek hitének gyakorlására, különösen ha az érintettek gyermekvédelmi szakellátás keretei közt élhettek. A hitközösségek a hitélet gyakorlása mellett számos más aspektusból nézve erős közösséget teremtenek, és sok értelmileg akadályozott ember számára rendkívül fontosak (Patka–McDonald, 2015). Magdolna nővér önkéntes alapon látogatható hiánypótló programjain talán éppen ezért vett részt heti rendszerességgel olyan nagy létszámú gyermekcsoport.

Nagykorúságát betöltve Horváth Évát elhelyezték Kéthelyre, egy értelmileg akadályozott felnőttek számára létesített szociális otthonba. A Szűz Mária Társasága nővérei rendszeresen szerveztek katolikus fiataloknak nyári táborokat, melyeken értelmileg akadályozott gyermekek, fiatalok is részt vettek. A fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos programok elősegíthetik a pozitív hozzáállást az értelmileg akadályozott személyekkel kapcsolatban. Az ilyen programoknak hosszú távú előnyei lehetnek (Rillotta–Nettelbeck, 2007). Magdolna nővér egy ilyen hittanos vakációra vitte el Kéthelyről Horváth Évát, aki a tábor végén nem akart visszakerülni a szociális otthonba. Magdolna nővér ezért gondnokaként magához vette. Éva immár több mint húsz éve él a Szűz Mária Társasága közösségének aktív tagjaként Óbudán.

Összegzés

Minden gyermek önmagáért különleges. Ha ebből a szemszögből tekintünk a speciális igényre, akkor elmondható, hogy minden gyermeknek speciális igénye van, tehát a velük kapcsolatos munkához kizárólag a konkrét gyermekre való odafigyelés és az ő igényei szerint megválasztott pedagógiai módszerek szükségesek (Mező et al., 2019). Feldhoffer Magdolna életét és az értelmileg akadályozott emberekkel kapcsolatos munkáját e szemlélet vezeti, kiegészülve azokkal az ignáci tanításokkal, amelyek megalapozzák a Szűz Mária Társasága szabályait.

Végezetül álljon itt egy történet, mely magáért beszél:

„Volt egyszer egy bohóc. Abból élt, hogy bohóckodott. Vásárokban és búcsúkban szórakoztatta az embereket. Senki nem tudott úgy bukfencezni, cigánykereket vetni és kötélen táncolni, mint ő. Jó bohóc volt, szerették nagyon. Olyan grimaszokat tudott vágni, hogy aki látta, csuklott a nevetéstől, és olyan vidám történeteket tudott, hogy aki egyszer hallotta, az újra meg újra hallani akarta, sose unta meg. Énekelt, táncolt és zenélt egyszerre. Bármit és bárkit utánozott, elhitték neki: kakas kukorékol, szamár bőg, vagy éppen a vásárbíró rikkant nagyokat. Igazán jó bohóc volt. Az uraságok is meghívták váraikba, kastélyaikba. Adtak neki szállást, ételt, italt eleget, hetekig vígan tartotta őket. Sose engedték el üres kézzel. Így élt és vándorolt egyik helyről a másikra. Aztán egyszer csak elkezdte emészteni, rágni valami belülről. »Édes jó Istenem! Mi lesz velem, ha egyszer eléd kell állnom, és megkérdezed tőlem, mire való volt az én életem? Mit mondjak neked? Azt, hogy bohóckodtam? Hogy semmirevalóságokat cselekedtem?« Egyre többször morfondírozott ezen, egyre inkább elkeseredett. Telt az idő, öregedett a bohóc. Egyszer, amikor megint ezek a gondolatok gyötörték, éppen egy kolostor előtt ballagott. Nézte a kertben serénykedő szerzeteseket, s ahogy figyelte őket, egyre erősebben érezte: »Ezek a szent életű atyák bizonyára tudják, hogyan kell helyesen élni. Ha befogadnának maguk közé, talán eltanulhatnám tőlük. Akkor nyugodt lélekkel állhatnék az Úr elébe.« Elmosolyodott, és nem sokat teketóriázott. Bezörgetett a kapun, ajtót nyitottak neki, s akkor ő elmondta, mi járatban van. A barátok befogadták. Ott élt közöttük, tette, amit rábíztak, és minden módon igyekezett. Mégis, egyszer csak itt is elkezdte emészteni, rágni valami belülről. Fogyott, sápadt, sorvadozott. »Édes jó Istenem! Mi lesz velem? Még a Miatyánkkal csak-csak megbirkózom, de egyetlen szent zsolozsmát, éneket sem bírok megjegyezni. Nem értem kedves szerzetestársaim beszédeit, és semmi módon nem tudom, mikor, mit és hogyan kellene tennem? Ha rájönnek erre, kiebrudalnak maguk közül. Mi lesz akkor énvelem? Hogyan állok szent színed elé, ha eljön az idő? És mit mondjak neked?« Egyre jobban gyötrődött, már enni és aludni sem tudott, amikor eszébe villant valami. Van a kolostor kertjének egyik eldugott sarkában egy kis Mária-szobrocska. Majd eljár oda, amikor teheti, s megkéri Máriácskát, segítsen rajta. Ha szépen kéri, biztosan megteszi. Így is tett. Délutánonként el-eltűnt, senki nem látta hová, este pedig fáradtan, csapzottan támolygott elő. A szent életű szerzetesek eleinte csodálkozva figyelték, később aggódva kérdezgették egymást, mi lelhette kedves testvérüket. Aztán elhatározták, végére járnak a dolognak. Így történt, hogy egyik délután a nyomába eredtek. Óvatosan, nehogy észrevegye őket, fától fáig, bokortól bokorig követték. A kert egy eldugott sarkába érkeztek. Oda, ahol a régi-régi Mária-szobrocska állt egy kőoszlopon. S uramfia, csak néztek nagy ámulattal a jámbor életű férfiak. Öreg társuk elkezdett bukfencezni. Aztán cigánykerekeket hányt, meg táncolt és énekelt. Még egy vastag kötelet is kifeszített két fa között, s azon ugrándozott. Végül grimaszokat vágott, kukorékolt, aztán vidám történeteket mesélt, és kezdte elölről az egészet. Addig csinálta ezt, amíg a fáradtságtól és kimerültségtől össze nem esett. Ekkor a jámborok nagy döbbenettel látták: Máriácska leszállt a talapzatról. Odament a földön fekvő mellé. Leült, leoldotta kendőjét, ölbe vette, s addig ápolgatta az öreg bohócot, addig törölgette homlokáról az izzadtságot, amíg az magához nem tért. Akkor Máriácska visszament az oszlopra. Az öreg bohóc-barát lassan talpra állt, és roskadozó léptekkel elindult. A szent életű atyák csöndesen visszatértek a kolostorba. Este a szokásos közös imádság előtt felállt a legöregebb. »Testvéreim! Ma délután szemtanúi voltunk egy igazi csodának. Ma láthattuk azt, hogy a Szép Szeretet Édesanyja mennyire megérti az egyszerű szívek áldozatát. Mert nem arra kíváncsi, hogy mi az, amit nem tudunk, hanem azt fogadja el jó lélekkel, amit tudunk, ami a miénk, amit szívből és örömmel adunk.« Hát így történt. Én is szívből és örömmel adtam ezt a mesét” (Sinkó, 2011, 25–26).

Absztrakt

Tapasztalatom szerint a fogyatékos ember önmagával megbékélve, szeretetre kiéhezve keresi a boldogsághoz vezető utakat. Korlátai talán nem teszik lehetővé, hogy a társadalmi szerepvállalásban egyenrangú félként vehessen részt és akkora szabadságot élhessen meg, mint ép embertársai, de megbecsüli, amije van, és reméli, hogy mások segítségével neki is kijuthat az élet szebbik részéből. Mások segítségével. Igen, tudja, hogy szüksége van másokra, és számít a segítségükre. Sokszor érik csalódások, de reménye kifogyhatatlan, ugyanis igénye van a szép és tartalmas életre. Az alábbi történet arra tanúbizonyság, hogy milyen sok lehetőségünk van a segítésre.  Hagyó József atya egész életét és munkásságát ennek a segítésnek szentelte, és közben olyan másolható alapot rakott le, amely az őt követők számára világosan megmutatja, hogy Istennel járva és segítségét kérve mindig van lehetőségünk boldoggá tenni a fogyatékos embereket.

Kulcsszavak: fogyatékosság, kerámia, Biatorbágy, Hagyó József PFJ, MMSZ Egyesület

Történetünk valahol harminckét évvel ezelőtt kezdődött. Hagyó József atya alapította a pátyi kerámiaműhelyt 1988-ban. Az ő személye a mai napig meghatározó, életét a Magyar Kurír nekrológjából idézzük fel:

Hagyó József 1932. március 18-án, Jászberényben született. Családja rövidesen Budakeszire, majd Budapestre, a Ferencvárosba költözött. A Regnum Marianum, a KIOE (Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesülete – a szerk.) és a Gát utcai templom hitélete érlelte meg benne a papi hivatást. Az esztergomi szemináriumban tanult, 1955-ben szentelték pappá.

Szentelése után, 1956 szeptemberéig a Bakáts téri Szent Ferenc-plébánia káplánja volt. Innen a budapest-törökőri Lisieux-i Szent Teréz-plébániára került. 1956 őszén iskolákban tartott hittanórákat, emiatt büntetésből Esztergomba került káplánnak, de onnan is visszajárt a fővárosba, a regnumos paptársakkal tiltott lelkipásztori munkát végzett az ifjúság körében.

Az 1961-es regnumos perben „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntettében” bűnösnek találva két év börtönre ítélték, ami az 1963-as amnesztia miatt néhány hónappal lerövidült. 1964. december 8-án ismét letartóztatták, és az 1965-ös regnumos perben négy év börtönbüntetést kapott.

Rabtársától, Lénárd Ödön atyától hallott először a Jézus Kistestvérei szerzetesrendről. Szabadulása után nemigen vállalt nyilvánosan papi funkciót, a munkásemberek egyszerű életét élte, volt rovarirtó és kazánfűtő, készült a szerzetesi életre. 1980-ban titokban tett életre szóló szerzetesi fogadalmat, és volt haláláig egyetlen magyar tagja rendjének.

A Jézus Kistestvérei közösségének hivatása figyelni a társadalom peremére került emberekre. Így talált rá Hagyó József a sérültekre, és alapította meg 1988-ban a pátyi kerámiaműhelyt, majd a Kemence Alapítványt, amellyel egy már nagy tapasztalattal rendelkező francia közösség, Jean Vanier Bárka közössége mintájára megalapozta a fogyatékkal élők nappali ellátását Biatorbágyon, a Táncsics utcai foglalkoztatóban.

2013-ban veszélybe került a műhely, mert a munkáltató bezárta a biatorbágyi telephelyet. Jóska bácsi kérésére ekkor karolta fel a műhelyt Kozma Imre atya és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Közép-magyarországi Régiójának vezetése. A munka Pátyon, a Szeretetszolgálattól kapott házban folytatódott, ahol a fogyatékkal élők biztos munkahelyre és nyugalomra találtak.

A pátyi műhelyben még a halála előtt egy héttel is együtt dolgozott a sérültekkel. Kisgyermekes családok számára mutatott be szentmisét, élő és rendszeres kapcsolatot tartott a családokkal, segítette őket. Sok család kicsinye és nagyja hozzá járt lelki beszélgetésre és szentgyónásra. Sokan szinte családtagként kötődtek hozzá.

2000-től a biatorbágyi Gizella Otthonban lakott, az öregeket sorstársainak, barátainak tekintette. Gyakran vállalt kisegítést a biai és a torbágyi plébánián. Rendszeresen fordította Charles de Foucauld, Jean Vanier és René Voillaume írásait, valamint szerzetesi közössége francia nyelvű kiadványait. Alapító tagja volt a biatorbágyi Pászti Miklós vegyeskórusnak.

A helyi társadalmi és kulturális életben való részvételéért 2005-ben Dévay Gyula közművelődési díjban részesült Biatorbágyon. A Mindszenty Társaság 2006-ban Mindszenty-emlékéremmel tüntette ki. Pest Megye Önkormányzatától 2007-ben „A szegényekért és az elesettekért” díjat kapta meg. 2013-ban lakóhelye Biatorbágy városért életműdíjjal tüntette ki.

2015. február 6-án az égi hazába költözött.

Jóska bácsi (mert mi csak így hívtuk) tehát kiválasztotta ezt a közösséget, munkahelyet teremtett számára, kitartóan küzdött a fennmaradásáért, és végül elvezette őket oda, ahol biztonságban lehetnek, megbecsülik és tisztelik őket. A kezdetekről Mazgon Krisztina mesél nekünk, aki jóval előttem került a műhelybe, majd gyermeke születése után jó pár évet távol töltött a műhelytől, de 2014-ben újból csatlakozott hozzánk. Így emlékezik:

A műhely gondolata a Hit és Fény közösségekben született meg. Igényét a szülők fogalmazták meg. A maguk, a családjuk és gyermekeik sorsáról volt szó. Az iskolarendszerből kikerülő középsúlyos értelmi sérültek elfoglaltságáról, illetve arról, hogy szüleik hogyan tudják számukra biztosítani a felügyeletet, míg ők dolgoznak. A Hit és Fény lelkisége lett a műhely életének alapja. A reggeli ima, a havonta megrendezett köszöntések, a szentmisék különleges alkalmakkor. A szentségeket felvevő munkatársakkal együtt ünneplő kis közösség. Kisgyermekek születése és a temetés is része lett a műhely életének. Tudatosan soha nem lett felvételi követelmény az egyházi hovatartozás, illetve a vallásos beállítottság. A hit mégis meghatározó volt a műhely életében, és gyakran vonzó lett az egyháztól eltávolodók számára is. Nagyon feltűnő, ha egy munkatársunk, egy keresztény kisközösség tagja elevenen éli meg a hitét, és közvetíti a közösség számára.

A Hit és Fény közösség lelkigyakorlatait még szakmai továbbképzésként is igénybe vették műhelyünk segítői. 1999-ben kezdtem el dolgozni a biatorbágyi műhelyben. Nagy örömmel gondolok ma is erre az első időre. Az a kis közösség, abban a családias hangulatú, háromszobás kertes házban. A műhelyvezető-gyógypedagógus Edittel és Jóska bácsival. Munkatársaink igen vegyes összetételben, mind a korosztályt, mind a nemet, mind az értelmi képességeket illetően, mégis összehangoltan végezték munkájukat. Befogadtak. Elfogadtak. Kérdeztek. Mindent tudni akartak rólam. Még azt is, amit az ember általában magánügyének tekint, vagy szívesen elrejt mások elől.

A humor. Nevetni tudni magamon. Nevetni magamon velük. Ez számomra közvetíti a megbocsátást. Ha ki is akartak nevetni, mégis igaz, én is hibázhatok. És még nekem is kell bocsánatot kérnem tőlük, akiknek értelmi képességei esetleg gyengébbek az enyéimnél.

Mindenki munkatárs. Ez az alap. Hogy ki segít kit, ez nagy kérdés. Akinek a beosztása „segítő”, az valójában terelgeti a sérülteket. Segít nekik megtalálni a nekik való munkafolyamatot, illetve ha elakadnak, rávezeti őket a megoldásra. Igen, a segítő lehet, hogy átlátja, mit kell tenni, hogy egy-egy megrendelés elkészüljön, de egyedül nem tudná megvalósítani. Bizony szüksége van a sérült emberek munkájára. Így sokszor gyakorlatilag ők segítenek a „segítőnek”. Sőt van olyan munkafolyamat, melynek monotonitása számomra nehezen elviselhető, de van munkatárs, akinek ez szívderítő – és én csak ámulok.

Jóska bácsival ketten mentünk a csömöri központba. Ő még munkaviszonyban állt a műhellyel – én akkor kértem a felvételemet. Mivel már akkor is meg volt határozva a létszámkeret – állandóan aggódtunk, hogy csökkentik –, Jóska bácsinak ki kellett lépni ahhoz, hogy én beléphessek. (Persze Jóska bácsi ettől még ugyanúgy dolgozott nálunk tovább, mint nyugdíjas önkéntes. Jótevőnk. „Apánk.”) A hölgy, aki a felvételi irodában dolgozott, nem tudta, hogy milyen minőségben kérem felvételemet. Meg is kérdezte: „Mint sérült vagy segítő?” Jóska bácsi talán zavarónak találta a kérdést, és ilyesfajta humorral ütötte el: „Hát igen, nem látszik rajtunk, hisz nincs nagy különbség…”

Jóska bácsi személye, humora, egyénisége még ma is jelen van köztünk. Emlékszem, hogy reggelenként a konyhában gyűltünk össze áhítatra és megbeszélésre. Olykor bejött valaki, és köszöntötte Jóska bácsit. Némelyeknél ez kis rituálévá nőtte ki magát. Ilyen volt a „borostavizsgálat”, amikor Jóska bácsi arcát megsimította az illető. Vagy a következő rövid párbeszéd: „Szia, kopasz!” „Na mi van, te csúnya, ronda hajasbaba?”

Vannak szabályok, melyek a kezdetektől irányadók voltak, vagy az idők során a konfliktusok megoldására születtek.

A megbocsátás. Ha konfliktus jön létre, leülünk és megbeszéljük. Segítők és segítettek együtt. Ez időigényes, de azon túl, hogy tanulunk egymástól, jó légkört teremt. Látszik rajtuk, milyen megkönnyebbülés számukra, ha kibeszélhetik magukat. Büszkék is rá, mikor megdicsérjük őket, hogy elmondták a problémájukat. Hiszen ők most fontosak, középpont lettek. Mindenkit meghallgatunk. Mindenki elmondhatja, neki mi esett rosszul. De bocsánatot kell kérni azért, amivel a másikat megbántottam. Még a segítőnek is van miért bocsánatot kérnie. Például ha nem, vagy későn vett észre egy konfliktust. A sérülteknek jó látniuk, amikor a segítő – akire felnéznek – bevallja: ő is szokott hibázni. Jó látni, hogy megengedhetjük magunknak a rossz dolgokat, negatív indulatokat. De bocsánatot akkor is kell kérni. Addig nem megyünk ki a szobából. Várunk. Sajnos az elveinket olykor nem tudjuk tartani. Mert például egy mások között felmerült újabb konfliktus miatt halasztást igényel a folyamat. Vagy azért, mert a konfliktus egyik alanya pszichiátriai beteg, és nem akar szóba állni az értelmi fogyatékossal, aki pedig szenved, és értetlenül áll a feszültséggel teli légkörrel szemben.

Egy autista kollégánk részletekbe menő precizitással fogalmazta meg problémáit, egészen sajátos nyelvezetet használva. Átvettük tőle például a „halasztás” fogalmát. Ha letelt a megbeszélésre szánt időkeret, nem idegesen pufogva szakítottuk meg az eredménytelen megbeszélést, hanem egyszerűen elhalasztottuk. És ez működött. Tudtuk, hogy innen fogjuk folytatni. Mindkét részről megnyugtató megoldás volt ez így.

A munkabeosztás. Megfigyeltük munkatársaink adottságait, képességeit, sőt még hajlandóságát is, és együtt terveztük meg a munkát. Figyeltünk arra, hogy a szükséges munkákat, munkafolyamatokat könnyen érthetően adjuk elő. Ha az illető egyedül nem tudta az egészet elvégezni, akkor társat adtunk mellé, aki átvette, és a további munkafolyamatokat már ő végezte.

A takarítás. A feladatokat úgy osztottuk ki, hogy itt is figyeltünk a sérültek képességeire és hajlandóságára. Persze akadnak makacskodók, akik nem hajlandók bizonyos feladatok elvégzésére, de ha bevetjük az „akkor lezárjuk azt a területet, és nem fogjuk használni” szlogent, nagyobb eséllyel akad „önkéntes”. És nyilván vannak feladatok, melyek a segítőre maradnak.

Itt is igaz, hogy ha meglátom egy feladat nemességét, és úgy tálalom, akkor gyakran igen büszkén vállalják.

Ünnepeink központi helyet foglaltak el a megbeszéléseinken. Ünnepről ünnepre éltünk. Különösen kedves lett számomra, hogy a sérültek számontartották társaik és a maguk köszöntését. Ha megvolt az ünnepség, máris a következőt tervezték. Két nagy ünnepünk volt: a karácsony és a tavaszünnep (tanév végén), melyekre mindig meghívtuk a szülőket és a barátokat. A két alkalom közé esett a farsang. Edittől hallottam, hogy figyelni kell a sérültek elejtett kívánságaira. Ezek gyakran alapötletek voltak, és megvalósításuk jól sült el.

Ünnepeink mellett voltak egyéb programjaink, melyek közösségépítő erejét mindig megcsodáltam: őszi és tavaszi sétáink a „faluban”, temetőlátogatás halottak napja alkalmából vagy szakmai kirándulások nyaranta (például Korondon).

Az első időben sok segítő dolgozott a műhelyben. Ez csodálatos volt, hiszen a sérült ember azon túl, hogy emberileg is nagyon igényli mások társaságát, sokkal többet és szebben tud termelni a támogatás hatására. Segítőinknek hetente volt megbeszélésük, mely segített összehangolni a feladatokat, és közös megoldásokat találni a felmerülő nehézségekre. Szakemberek is látogattak minket, akiket a sérültek mindig barátként fogadtak, és úgy tartottak számon. Ettől még családiasabb volt a légkör, nemcsak befelé, de kifelé is.

Az a tény, hogy kevés a segítő, elindította a szülőkben a szándékot, hogy ők maguk önkénteskedjenek. Persze nem tudnak mindennap jönni, de csodálatos a jelenlétük. Valóban hiányoznak viszont a hétköznapokban a további segítők. Szinte valamennyi kis szoba irányításra szorul, és ha nem a segítő adja meg az irányítást, akkor egymást irányítják. Ez olykor félresikerül, és főnökösködéshez vezet.

Csodálatos, amikor a munka öröm, a munkahelyen lenni jó. Olykor bemegyünk a készáruraktárba, és veszünk valamit, hogy olyat ajándékozzunk szeretteinknek, amit mi magunk alkottunk. Sőt vannak kegytárgyaink is, melyeken keresztül emlékeztethetjük egymást, hogy van Valaki odafent, aki végtelenül szeret minket.

Jóska bácsi olyan alapokat rakott le, amelyekre építve nekünk már könnyű haladni. A reggeli áhítatok meghatározók. A szélrózsa minden irányából érkezve mindenki leül, elővesszük a gitárt, felcsapjuk az énekeskönyvet, és énekelünk. Ezt követően vagy Böjte Csaba napi elmélkedéseiből, vagy Bruno Ferrero rövid történeteiből olvasunk fel. Aztán beszélgetünk, és kihámozzuk, mire is tanít az adott rész. A megszólalók észrevétlenül is beengednek a lelkivilágukba, megosztják velünk bánatukat, örömüket. Meglepően őszinte és kiforrott véleményük van a dolgokról. A beszélgetés után egy írott imádságot mondunk el, melyet hetenként cserélünk. Előtte azonban felteszem a kérdést, ki kiért szeretné, ha imádkoznánk aznap. Ez lehetőséget ad arra, hogy egymásért, szeretteinkért, ismerőseinkért imaközösséget vállaljunk. Őszinte válaszok születnek akkor is, amikor azt kérdezem, ki miért tudna aznap hálát adni.

Jóska bácsi pontosan tudta, mekkora közösségformáló ereje van ennek a húsz–huszonöt perces együttlétnek. Megtudhatjuk, aznap ki milyen állapotban van, kire kell jobban odafigyelnünk, ki feszültebb, ingerlékenyebb. Ezután indulhat a nap. Átbeszéljük az aznapra vonatkozó fontosabb információkat, menetrendet. Lényeges a közösség fogyatékos tagjai számára, hogy mindent időben megtudjanak, és legyen idejük átgondolni, felkészülni rá. Ha valami hirtelen esemény történik, az mindig feszültté, izgatottá teszi őket.

Krisztina már említette a konfliktusok kezelésének módját. Ezek pillanatok alatt alakulnak ki, így reagálni is azonnal kell rájuk. Ilyenkor próbálok higgadt és tárgyilagos maradni, és először megtudni az okot. A következő lépés a probléma átbeszélése, megoldások felajánlása. Ez fontos, mert a megbékélés nem jöhet létre kiút nélkül. Ezután következhet a kibékülés, a bocsánatkérés. Isten jelenléte talán ilyenkor a legfontosabb, mert az ő békessége tudja a szíveket megenyhíteni, és a szeretet lángját meggyújtani.

Isten a műhely életének minden pillanatában jelen van. Érezzük ezt munka közben is. Ő segít megoldásokat találni, megrendelőket küld, ismeretlenekből barátokat formál. Ő vezetett abban is, hogy megszervezzem az Édenkert csoportot.

A 2000-es évek végén a műhely munkatársaként feladatom volt a vásárszervezés is. Az Etyeken akkoriban zajló Pincefesztivál és Kezes-Lábos nagy látogatottsága inspirált arra, hogy kihasználjuk a rendezvények adta lehetőségeket, és ideális helyet találjunk a vásározásra.

Hutóczky Béla etyeki plébános gondolata volt, hogyan népesíthetnénk be a templom hangulatos kertjét. Mivel szoros ismeretségben volt már hasonló műhelyekkel, ő maga adta a megoldást, hogy adjunk teret a bemutatkozásra a térségben működő több hasonló profilú intézménynek. Megkeresésemre készségesen jelentkeztek az érdi, tordasi, százhalombattai, gödi intézmények, és 2009 tavaszán indult útjára az „Édenkert”.

Célunk a fogyatékos emberek értékeinek bemutatása és a műhelyekben készülő színvonalas termékek eladása. Fontosnak tartottuk a társadalom figyelmének felkeltését és érzékennyé tételét e társadalmi réteg iránt. Programunkat színesítette a különböző mesterségek (gyékényszövés, nemezelés, szövés) fogyatékos barátaink által való bemutatása és a gyerekek kreatív foglalkoztatása is. Így a családok számára tartalmas élményt nyújtott a velünk való találkozás, és a tárgyakban magukkal vihették azt a lelkiséget, szépséget, amellyel ott találkoztak.

Az Édenkert 2010 adventjében a székesfehérvári püspöki palota udvarán és Budapest XI. kerületében is jelen volt. 2011-ben a Művészetek Völgyében, a kapolcsi katolikus templom kertjében is megjelentünk. A monostorapáti plébános, Illés Sándor atya segíti ezt a kezdeményezésünket. Az ő befogadó szeretete nélkül biztos nem sikerült volna, hogy azóta is minden évben visszatérjünk, most már két helyszínen felállítva sátrainkat. Akkor még nem tudtam az igazi okát annak, miért is kell ez az egyesülés, az Édenkert, mára viszont tisztán látom, hogy a csapatban való megjelenés mennyi lehetőséget ad mind infrastrukturálisan, mind mentálisan. Egymást támogatjuk, erősítjük. A nagyobb intézmények nagyobb infrastrukturális háttere a kisebbeknek is segítség, egyesek pedig jobban kiveszik részüket a szervezésből, és így egészítik ki a csapatot.

Isten tervének része az is, hogy újabb embereket küld hozzánk és bíz ránk. Amikor új ember jelentkezik hozzánk, ez mindig bevillan. Mi nem adunk fel hirdetéseket, mert akinek ide kell találnia, az idetalál. Ha helyhiány vagy egyéb okok miatt akkor nem is tudjuk felvenni, ismerkedési látogatásra elhívjuk, és tartjuk vele a kapcsolatot.

Az tény, hogy Krisztinával ketten vagyunk tizenhat emberre, és mint említettem, nagy igény lenne még több segítőre. Ezért fontos szólni az önkéntesekről is. Fentebb már arról is szó volt, hogy önkénteseink részben maguk a szülők, rokonok, akik időközben nyugdíjasok lettek, és felszabaduló idejüket ránk szánják. Nálunk közösségre találnak, és kreatív énjük is kiteljesedhet köztünk. Pénzt és időt nem sajnálva jönnek heti rendszerességgel, de akár nyaraláskor is elkísérnek minket. A másik vonal a segítők körében azoké, akiket Isten irányított hozzánk. Egyik legrégebbi önkéntesünk, Kata egy borongós őszi napon kopogtatott be hozzánk. Mentális problémáinak enyhítésére keresett megoldást, és nálunk rálelt. Több mint tíz éve van köztünk, és az a sok minden, amit együtt megéltünk, és amit adni tudtunk egymásnak, Isten igazi ajándéka.

De milyen ajándékokat is tudunk adni a fogyatékkal élőknek?

1. A figyelem ajándékát. Hihetetlen fontos számukra a személyes figyelem. Az énidő a szeretetnyelvük. Nekünk a sok feladat között időből van a legkevesebb, mégis szakítani kell a magánbeszélgetésekre, sétákra a kertben, vagy csak arra, hogy elhívjam magammal az egyik fogyatékkal élő társunkat, egy feladatot ketten csináljunk, és közben beszélgessünk.
2. A dicséret ajándékát. Minket is motivál az elismerés, de az ő esetükben ez még fontosabb. A dicséret segítségével gyógyítjuk őket. Jobb a kedvük, jobban figyelnek, jobban teljesítenek. A pozitív megközelítés és a jóra motiválás mindig eredményes megoldást hoz, még akkor is, ha konfliktusra kerül sor.
3. Az elfogadás ajándékát. Sokan tisztában vannak sérültségükkel, gyengeségeikkel, sőt ki is mondják ezeket. Fontos, hogy elfogadók legyünk, és belássuk képességeik határait. Elvárásainkat félretéve kompromisszumokat kell kötnünk. Én mindig azt nézem, hogy az aznapi állapotukhoz mérten mennyire terhelhetők. A gyógyszeres kezelés alatt állóknál ez nagyon ingadozó, amit szem előtt kell tartani a feladatok kiosztásakor.
4. A következetesség ajándékát. A következetesség kapaszkodó, amelynek mentén a munka és a kapcsolatok kezelése is jobban sikerül. Kevesebb zavart okoz, ha pontos és jól betartható szabályokat hozunk, és mindig következetesen betartjuk azokat. A fogyatékos emberek egymással való viselkedésének egyensúlyban tartásához is segítség ez. A következetesség valamennyiünket fegyelmezettségre tanít.
5. A szeretet ajándékát. Szeretetet adni és szeretésre nevelni. A harag, düh szeretettel való elsimítása, a megbocsátásra tanítás, akár saját példánkkal, akár rávezetéssel. Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy konfliktusok csendesülnek el a megértő, szeretetből jövő szavak hatására.
6. Az érdekképviselet ajándékát. Hisz ők maguk az önbizalom hiánya és a kommunikáció gyengesége miatt nehezen tudják megfogalmazni problémáikat, sérelmeiket. Sokszor egymással vagy a környezetükben levőkkel konfliktusba kerülve alulmaradnak. Fontos, hogy ilyen esetekben melléjük álljunk, és tudásunkkal, ismereteinkkel segítsük őket.
7. Az istenkapcsolatra segítés ajándékát. Az Istenhez vezetés a bennünk élő istenhit átadásával, gyakorlásával, a mindennapokban való megjelenésével lehetséges. Erre jó a közös imádság, a szentmisén való közös részvétel, a szentségekhez járulás (gyónás, áldozás) lehetőségének megszervezése.

Végül fontosnak tartom szólni arról is, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat befogadott minket. Hét éve vagyunk a Szeretetszolgálat égisze alatt, és mivel már sok viszontagságot megélt a műhely, pontosan látható a különbség munkáltató és munkáltató között. Kozma Imre atya valóban megértette Jóska bácsi kérésének fontosságát, kész volt azonnal cselekedni, és az akkori vezetéssel felvállalni minket egy olyan helyzetben, amelyben szinte lehetetlennek tűnt megoldást találni. Minden akadályt legyőztünk Isten segítségével, és végül máltásokká váltunk.

A máltai lelkiség fogalma mélyen kirajzolódik, amikor a kapcsolatunkra gondolok. Nem puszta szlogen, hogy „a hit védelme és a szegények szolgálata”. Ezt mi napról napra megéljük a munkahelyünkön. A védelmező, szolgáló hozzáállást a vezetőség részéről. A partneri, segítő viszonyt, amelyre mindig vágytunk. Ebben a közegben jó dolgozni, jó élni. Tudunk fejlődni, kiteljesedni, és másokat is segíteni, szeretni. Mert Isten a tenyerén hordoz minket.

Absztrakt

A ma uralkodó materialista világszemlélet ökológiai, társadalmi és etikai „közrosszak” tömegét produkálja. A materialista elveken alapuló működési modellek az embert pusztán materiális létezőként tételezik, külsődleges, pénzbeli ösztönzőket alkalmaznak, és az eredményeket a megtermelt pénzügyi haszonnal vagy a megtakarított költségekkel mérik. Ezzel szemben a spirituális alapú működési modellek az embert spirituális lénynek tekintik, aki tudatosan viszonyul a transzcendenshez, és akinek anyagi és nem anyagi szükségletei és motivációi egyaránt vannak. A spirituális alapú működési modellek az ember belső, etikai motivációjára építenek, és a társadalmi cselekvés eredményeit többdimenziósan, a közjó előmozdítására tekintve értékelik. Az írás amellett érvel, hogy a spirituális kiindulás jelentősen hozzájárulhat a segítőszakmák megújításához és humanisztikus működéséhez.

Kulcsszavak: spiritualitás, vallás, materialista világszemlélet, segítőszakmák

A materialista világszemlélet válsága

The Routledge International Handbook of Spirituality in Society and the Professions című kötetünkben (Zsolnai–Flanagan, 2019) megmutattuk és részletesen dokumentáltuk, hogy a szakmák és a társadalmi gyakorlatok világszerte a materialista világszemlélet rabságában szenvednek. A lista a pénzügyektől és a gazdasági menedzsmenttől a mezőgazdaságon, a vízgazdálkodáson, az építészeten és a várostervezésen át az orvoslásig, a pedagógiáig és a szociális gondozásig tart.

A mai, világszerte uralkodó felfogás az embert materiális lényként tételezi, akinek kizárólag anyagi jellegű vágyai és motivációi vannak. Ezt a teremtményt a közgazdaságtanban „homo oeconomicusnak” hívják. A homo oeconomicus olyan ember, aki mindenkor az anyagi önérdekét maximalizálja. Az így definiált „gazdasági embert” semmi más nem érdekli, mint pénzben mérhető haszna.

A materialista működési modellek a pénzbeli, külső motivációban hisznek, és a sikert a megtermelt profitban vagy a megtakarított költségben mérik. A mai gazdasági és ökológiai válság azonban erősen megkérdőjelezi a korlátlan anyagi önzést hirdető, a materialista mentalitáson alapuló gazdasági és társadalmi tevékenységek fenntarthatóságát (Zsolnai, 2014).

Tim Kasser (2005) amerikai pszichológus azt állítja, hogy a materialista értékorientáció az egyének prioritását mutatja olyan javak iránt, mint a pénz, az anyagi javak birtoklása és a társadalmi státusz. Kiterjedt koreai, amerikai és európai kutatások igazolják, hogy a materialista értékorientációjú emberek kevéssé törődnek a spirituális értékekkel, ami oda vezet, hogy csökken a személyes jóllétük, és nagyobb eséllyel vannak manipulatív, versengő és ökológiailag pusztító cselekedeteik (Kasser, 2011).

 A spiritualitás ígérete

Válaszként a materialista ember és világszemlélet válságára megkezdődött a spirituális kiindulású modellek térhódítása a különböző szakmákban és társadalmi praxisokban (Zsolnai–Flanagan, 2019).

Spiritualitáson egyrészt személyes tapasztalatot értünk, másrészt az ebből következő, nem materialista értékorientációt. A spirituális élmény – bár kulturálisan sokféle módon befolyásolt – két alapvető összetevőből áll. Az egyik az énmeghaladás (self-transcendence), a másik pedig az egység (oneness) vagy összekapcsoltság (interconnectedness) élménye. Azaz a személy túllép anyagi-testi egóján, és megtapasztalja az összes többi létezővel és a létezés végső forrásával való összekapcsoltságát, egységét (European SPES Institute, 2020). Ez – miként a transzperszonális pszichológia kutatói leírták, és sok ezer eset elemzésével dokumentálták – forradalmasító élmény: az ember megtapasztalja saját szellemi mivoltát és létezését (Grof, 2008).

A spirituális élmények megtapasztalásából nem anyagi értékorientáció következik. A személy számára az anyagi értékeknek – pénz, materiális javak, hatalom, hírnév stb. – egyre kisebb jelentőségük van. Helyüket átveszik a spirituális értékek, például a szeretet, az együttérzés, a bizalom, az esztétikum és az alázat.

A vallás intézményesített üdvszolgáltatás, míg a spiritualitás nem intézményesített, hanem személyes üdvkeresés. A kettő kapcsolatát egy Venn-diagrammal jeleníthetjük meg. A vallásnak és a spiritualitásnak van egy közös része, és van két különálló részük. Azaz vannak vallásos és egyben spirituális emberek, de vannak vallásos és nem spirituális, valamint spirituális és nem vallásos emberek is. Továbbá vannak olyanok, akik sem nem vallásosak, sem nem spirituálisak. Ők alkotják ma a társadalom többségét, a materialista értékorientációjú tömeget (1. ábra).

1. ábra: A vallás és a spiritualitás kapcsolata

Forrás: saját szerkesztés

A spiritualitás elfogadja egy nem materiális valóságszint létét, sőt elsődlegesnek tartja az anyagi valósággal szemben. A materialista szemlélet viszont tagadja a nem materialista valóság létezését, és a materiális valóság egyedüliségét hirdeti. Minden, látszólag nem anyagi jelenséget – például a tudatot, a szabad akaratot – vissza akar vezetni anyagi folyamatok összjátékára (Sheldrake, 2019; Pruzan, 2019).

A spirituális működési modellek a spirituális emberképen alapszanak. E felfogás szerint az emberek spirituális lények, akik a materiális világban megtestesülve léteznek, és anyagi, valamint nem anyagi vágyaik és motivációik vannak. Luk Bouckaert (2011) szerint a „homo spiritualis” alapvető jellemzője a többi létezővel való összekapcsoltság érzése és tudata. Az „én” és a „mások” elementáris összetartozása és együtt létezése nem redukálható semmilyen csoportérdekre vagy közösségi jóléti függvényre. Az emberek és más létezők a Lét szintjén vannak elválaszthatatlanul összekapcsolódva, és ez megelőz minden cselekvést a világban. A spirituális önértelmezés ad lehetőséget arra, hogy az egyetemes szeretet és az együttérzés határozza meg létezésünk célját és értelmét. A spiritualitás képes felelős és együttérző énné alakítani a materialista egót.

Spirituális kiindulású működési modellek

A következőkben az orvoslás és a pszichoterápia, a szociális munka és a hajléktalangondozás, valamint az oktatás-nevelés területén mutatok be spirituális kiindulású működési modelleket. Ezzel kívánom illusztrálni a spiritualitás teremtőerejét a segítőszakmák megújításában.

Az orvoslás az ember gyógyításának tudománya és művészete. Különböző hagyományai és paradigmái különféleképpen értelmezik azt, hogy „mi az ember”, és hogyan kell gyógyítani (Lázár–Pikó, 2012).

Athar Yawar (2019) hangsúlyozza, hogy a modern orvoslás alapvetően mechanikus természetű, a pácienst egyfajta „meghibásodott szerkezetnek” tekinti, amelyet meg kell javítani. A modern orvoslás hatalmas sikereket ért el, de az emberi szenvedés és gyógyulás számos formájával nem tud mit kezdeni, mert korlátozott, materialista emberfelfogást kultivál. A redukcionista biomedikális modell sok esetben nagyon hasznos, számos esetben azonban egyszerűen alkalmatlan.

Yawar szerint a jövő orvoslása akkor lehet igazán sikeres, ha teljesebb emberképet tud kialakítani, s az embert biológiai, szociális, kulturális és spirituális egészként kezeli. Ha a spirituális dimenziót is figyelembe veszik, megvalósulhat a beteg tartós, kulturálisan adekvát gyógyítása és az orvosi segítségnyújtás igazságosabb elosztása a társadalom tagjai között. Például a „túlgyógyszerezés” elkerülésével jelentős javulást lehetne elérni a közegészségügyben. Ha az embert a maga teljességében tekintik az orvoslás folyamata során, és a spiritualitás a gyógyítás középpontjába kerül, akkor valódi, gyógyító medicina alakulhat ki.

Az ápolás és beteggondozás hasonló problémákkal küzd, mint a modern orvoslás. Mára kezd kialakulni az a konszenzus, hogy a teljes személyre figyelő ápolás és beteggondozás hatékony. Sandhya Chandramohan és Raisuyah Bhagwan (2019) megállapítja, hogy a 21. században elengedhetetlen a páciensek spirituális szükségleteinek figyelembevétele. A spiritualitásnak kimutatható szerepe van a gyógyulásban és a betegségekkel való megküzdésben. Az ápolás és beteggondozás során alkalmazható spirituális gyakorlatok magukban foglalják az együtt imádkozást, a pácienssel töltött minőségi időt, a beteg érzelmi támogatását és gondos meghallgatását, vallási/spirituális hitének vagy meggyőződésének elfogadását, a kedvesség gyakorlását, a vallási/spirituális szolgáltatások biztosítását, valamint a betegségben való értelemkeresés és a gyógyulásba vetett remény táplálását. A spirituális dimenzióra is figyelő ápolás és beteggondozás több időt igényel, de óriási potenciállal rendelkezik a valódi gyógyulás, a betegkooperáció és a megelégedettség tekintetében.

A pszichiátria a spirituális megközelítés egyik kulcsterülete, mivel a spiritualitásnak nagy jelentősége van a mentális egészség elérésében és megőrzésében. Az emberi jóllét integratív koncepciója a bio-pszicho-szociális dimenziók mellett a spirituális dimenziót is magában foglalja. Rachel Cullinan és Christopher Cook (2019) hangsúlyozza, hogy az egyén spirituális és mentális jólléte szorosan összefügg. A pszichiátereknek és pszichológusoknak nyitottnak kell lenniük erre az összefüggésre, amikor pácienseikkel dolgoznak. Hasonlóképpen a vallási közösségeknek és vezetőknek is tisztában kell lenniük a mentális egészség és betegség spirituális vonatkozásaival.

A demencia jelensége különleges kihívást jelent a spiritualitással kapcsolatban, ugyanis ez a betegség a memória, a kommunikációs képesség, az éntudat és a cselekvőképesség radikális csökkenésével jár. Ez sokak számára azt jelenti, hogy a demenciában szenvedő egyén a spiritualitás semmilyen formáját nem képes megélni, sőt „emberi személynek” sem igazán tekinthető.

Peter Kevern (2019) amellett érvel, hogy a demenciában szenvedő egyén egészen a halál beálltáig mindenképpen emberi személynek tekintendő. Ez azt jelenti, hogy másképpen kell gondolkoznunk a spiritualitásról a demens betegek esetében, mint az egészséges emberekkel kapcsolatban. A spiritualitás a demens betegeknél nem a „birtoklással” és a „cselekvéssel” függ össze, hanem a beteg múltjába és társas kapcsolataiba van beágyazódva, mint a hajdani tapasztalatok együttese. Klinikai eredmények azt mutatják, hogy a demenciában szenvedők spiritualitása igenis gondozható és fenntartható. Ebben nagy szerepet játszhatnak olyan nem racionális eszközök, mint a művészetek és a szimbólumok használata, valamint az adott személy közvetlen közösségének spirituális gyakorlatai.

Az addiktológia területén szintén kulcsszerepet játszik a spiritualitás. A függőség alapvetően spirituális eredetű probléma, gyakran az egyén téves spirituális-egzisztenciális kereséséből származik. A spiritualitás képes védelmet nyújtani az addikcióval szemben, főleg ha az egyén valamilyen hiteles spirituális/vallási gyakorlatban aktívan részt vesz.

A Névtelen Alkoholisták (Anonymous Alcoholics) és más tizenkét lépéses pszichoterápiás módszerek igen hatékonyak az addikció kezelésében. Ezek a probléma spirituális gyökerét ragadják meg, és – megfelelő biomedikális segítség mellett – az egyénnek a sorstársai közösségében megvalósuló spirituális megújulását célozzák. Paramabandhu Groves (2019) rámutatott, hogy a különböző buddhista technikák, mint például a tudatosságmeditáció (mindfulness) nemcsak az addikció leküzdésében sikeresek, de a személy spirituális fejlődését is jelentősen előmozdíthatják.

A szociális munka területén is nélkülözhetetlen, hogy figyelembe vegyék az ellátásra szorulók életének spirituális dimenzióját. Beth Crisp (2019) megfigyelése szerint a szociális munkások egyre inkább felismerik, hogy a segítségre szoruló, marginalizált, válságban lévő személyek és csoportok súlyos spirituális problémákkal is küzdenek. Ez a szociális munkások spirituális érzékenységének fejlesztését és új módszerek használatát igényli.

A hajléktalanság igen súlyos válsághelyzet, amely emberek millióit érinti mind a fejlett, mind a fejlődő országokban. A hajléktalanság sokkal több, mint a lakhatás hiánya: egyszerre jelenti az adott ember fizikai, pszichológiai és spirituális deprivációját és rosszlétét.

Jill Snodgrass (2019) felhívja a figyelmet, hogy a hajléktalanság olyan megrendítő erejű spirituális tapasztalat, amely rádöbbenti az egyént élete sérülékenységére, létlehetőségeinek korlátaira, és arra, hogy mit jelent a „kevesebb mint emberi” létezés. Mivel a hajléktalanság egyéni és társadalmi okok együttes hatására jön létre, nagyon fontos az egyén gyöngeségeinek és megmaradt erősségeinek figyelembevétele és emberi méltóságának megőrzése. Ebben sokat segíthet a hajléktalan ember spirituális/vallási kikérdezése, spirituális/vallási alapú támogatása, az önmagával való törődés megtanítása a pozitív megküzdési stratégiák és egészségminták átadásával.

Az oktatás-nevelés megkerülhetetlen tényezője a spiritualitás. A modern fejlődéslélektan a gyermeket már nem „kicsinyített felnőttként” kezeli, hanem a saját jogán emberi személyként ismeri el, akinek van spirituális érdeklődése, és vannak spirituális szükségletei is (Gellel, 2019). A katolikus kiindulású Maria Montessori pedagógiájában például a gyermekek spirituális fejlődése központi szerepet játszik, felismerve a gyermek társas környezetéhez való szoros kapcsolódását és értelemkeresését (Kurucz, 1995).

Bernadette Flanagan és Michael O’Sullivan (2019) azt hangsúlyozzák, hogy a spirituális intelligencia (spiritual intelligence) fejlesztése az oktatás-nevelés egyik kulcsfeladata. Azzal kell kezdődnie, hogy a tanár tisztába kerül saját spiritualitásával. Csak a spirituálisan intelligens tanár képes olyan tanulási légkört teremteni, amelyben lehetőség nyílik a tanulók spirituális fejlődésére. Ennek érdekében az oktatásban és a nevelésben tudatosan kellene használni – az életkori sajátosságok figyelembevételével – az emberiség nagy filozófiai tradícióit. Ehhez pedig az emberi létezés teljességére figyelő, dialogikus pedagógiai módszerekre van szükség.

Pascal fogadása

Mind a spiritualitást, mind a materialitást értékválasztási lehetőségnek tekinthetjük. Nem mindegy azonban, hogy az emberek és a segítőszakmák melyik opciót választják. A nagy francia természettudós és filozófus, Blaise Pascal Isten létére vonatkozó híres fogadására szeretnék hivatkozni. Pascal ezt írja Gondolatok című művében: „Tegyük mérlegre, mit nyerhetünk vagy mit veszíthetünk azzal, ha Isten létezésére fogadunk. Értékeljük eme eshetőségeket. Ha nyersz, mindent elnyersz, ha viszont vesztesz, nem veszítesz semmit. Fogadj tehát tétovázás nélkül az Ő létezésére” (Pascal, 1978: 233).

Pascal szerint érdemes tehát Isten létére fogadnunk. Jól tesszük, ha a spiritualitás ontológiai elsőbbségére fogadunk. Egyénileg és kollektíven is jobban járunk, ha a spirituális értékorientációt választjuk a materialista értékorientáció helyett. A materialista működési modellek ugyanis nem képesek valódi és tartós jóllétet biztosítani az összes érintett számára, mert eltekintenek az ember nem anyagi szükségleteitől, vágyaitól, és pusztán a külsődleges, pénzbeli motivációra építenek. Az ember azonban összetett lény, aki „nemcsak kenyérrel él” (Mt 4,4).

A kortárs pszichológia feltárta az emberi létezés teljes mátrixát, beleértve az önmegvalósítás és a transzcendencia elementáris igényét (Kaufman, 2020). A spiritualitásalapú működési modellek képesek az emberek belső, etikai motivációjának felébresztésére, és a társadalmi cselekvés eredményeit többdimenziós, a közjó előmozdítását mérő sikerkritériumok alapján értékelik (Bouckaert–Zsolnai, 2012).

A spirituális kiindulású gyakorlatok jobb eredményekre vezethetnek, mint a materialista alapú gyakorlatok. A spiritualitás beépítése a segítőszakmák működési modelljeibe emberibb, ökologikusabb és boldogabb emberi létezést ígér.

Absztrakt

Assisi Szent Ferenc közvetlenül soha nem beszél a fogyatékos személyek gondozásáról, követői azonban gyakran vállalják ezt a szolgálatot. Tanulmányunk arra keresi a választ, hogy a ferences lelkiségnek mely elemei adják az alapját ennek a feladatvállalásnak. A ferences élet középpontjában az evangélium áll, amelyben Istent alázatos Úrként ismerjük meg, aki szegénnyé lesz, és odahajol a nehézségben élőkhöz. Szent Ferenc követői ugyanerre kapnak meghívást, hogy egyszerűségben élve forduljanak oda a kitaszítottakhoz és peremre szorultakhoz. A ferencesség gyakorlati életforma, a cselekvésben bontakozik ki, ugyanakkor a tevékenység visszahat végzőjére, formálja őt. Ezért a nehézséggel, például fogyatékkal élők szolgálata segíti a ferences lelkiségben való fejlődést. A tanulmány második része röviden bemutatja a magyar Ferences Rendtartomány szociális intézményhálózatát, különös tekintettel az Autista Segítő Központra, majd arra keresi a választ, hogy az autisták ellátása a ferences lelkiség mely konkrét elemeivel hozható kapcsolatba.

Kulcsszavak: ferences lelkiség, autizmus, evangélium, Isten alázata, Ferences Rendtartomány

Amikor a fogyatékosság és spiritualitás témakörében a tanulmány megírására felkérést kaptam, meglepődtem, hiszen a ferences rend alapítóját, Assisi Szent Ferencet elsősorban nem mint a fogyatékkal élők segítőjét ismerjük. Életrajzaiban és legendáiban feltűnik néhány csodaelbeszélés, amelyben testi-lelki nyomorral élők nyernek enyhülést általa, megtérésében pedig fontos fordulópont a korának kitaszítottjaival, a leprásokkal való találkozás. Közösségének mégsem azt adja elsődleges feladatul, hogy ápolják és gondozzák a rászorulókat, különösképpen a fogyatékkal élőket. A rend korai hagyománya megemlékezik egy Asperger-szindrómás tünetekkel élő rendtagról, Boróka testvérről, aki – talán magatartásbeli sajátosságai és bájos naivitása miatt – különleges tiszteletnek örvendett. Ugyanakkor ez sem visz közelebb minket a ferences spiritualitás és a fogyatékkal élők gondozásának kapcsolatához, sőt kimondható, hogy Szent Ferenc nem beszél közvetlenül az ő szolgálatukról. Követői mégis szükségét érezték, hogy az elmúlt több mint nyolcszáz esztendő során újra és újra módot találjanak felkarolásukra – akár a róluk való intézményes gondoskodásra is –, még ha nem is ez volt elsődleges feladatvállalásuk. Írásom első felében a ferences lelkiségnek azokra az elemeire kívánok rámutatni, amelyek bennfoglaltan alapját, sőt forrását képezik a nehézségben élők, szociálisan rászorulók és fogyatékkal élők ferences szolgálatának, majd a magyar Ferences Rendtartomány jelenlegi szolgálatáról és annak a közösségre való visszahatásáról szeretnék szólni.

A ferencesség alapállása: élni az evangéliumot

„A Kisebb Testvérek Regulája és életmódja ez: tartsák meg a mi Urunk Jézus Krisztus szent Evangéliumát, élvén engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban” (RB 1,1).^[1]A megerősített regula. A ferences források hivatkozásához lásd Dobszay–Kámán, 2020. Assisi Szent Ferenc életszabályának első mondata az evangéliumot helyezi követői életének középpontjába. Az evangélium Szent Ferenc számára nem krónika, hanem Isten szava, amelyben az Úr emberileg felfogható (szinte fizikai) módon közli magát velünk. Ugyanakkor örömhír, amelyből megismerhetjük, ki a mi Istenünk. Nem csupán tanítás, hanem életprogram. Mindez kellő szabadságot ad a ferences lelkiségben élők számára, akik nem egy konkrét feladat vállalására, bizonyos társadalmi csoportok felkarolására, hanem arra kötelezik el magukat, hogy életük forrása, bármit tesznek és bárhogyan élnek is, az evangélium lesz.

Isten igéjét olvasva a rendalapítót megrendíti, hogy Isten Jézus Krisztusban egészen közel jön az emberhez, annak nyomorához, és elhagyva gazdagságát, szegénnyé és alázatossá lesz. Sorsközösséget vállal az emberrel, különös módon odafordulva a betegekhez, nélkülözőkhöz, a megvetettekhez és peremre szorultakhoz. Szent Ferenc nem csupán csodálja Istennek ezt az alázatát, hanem követendő útként tekint rá: ha Isten az alázatban közelít az emberhez, az ember az alázat, az egyszerűség, a kicsiny lét (ferences kifejezéssel a minoritás) és a birtoklásról való lemondás útján találkozhat az Úrral.

A szerzetesi életforma megértése nem könnyű. Sokan a szolgálat felől közelítik meg, abból kiindulva fogadják el legitimitását. Úgy tekintenek rá, mint amely önzetlenségben, idejük odaáldozásában embereket ad bizonyos szolgálatokra, miközben ezeknek a személyeknek az életéhez keretet biztosít. Szent Ferenc nem akart ilyen „szolgáltató közösséget” létrehozni. Az evangéliumot akarta követni, úgy, ahogyan azt az Úr tette, az Atyának való engedelmességben, tulajdon nélkül, szegénységben, egyszerűségben és egészen tisztán, azaz osztatlan szívvel.

Egyszerűségben, a peremre szorultak és kitaszítottak között

Az evangéliumból kiindulva és Isten alázatának felismerésében megrendülve Szent Ferenc így buzdít: „Nem szabad bölcsnek és okosnak lennünk test szerint, hanem inkább egyszerűnek, alázatosnak és tisztának kell lennünk” (2LHív 45).^[2]Levél a hívőkhöz, II. változat. Máshol pedig: „Minden testvér igyekezzék követni a mi Urunk Jézus Krisztus alázatosságát és szegénységét […]. És örülniük kell, amikor alacsony sorsúak és megvetettek, szegények és félkegyelműek, betegek, leprások és útszéli kéregetők közt forgolódnak” (RnB 9,1–2).^[3]A meg nem erősített regula.

A ferences lelkiség központi eleme Isten alázatának, Jézus Krisztus egyszerűségének és „fönséges szegénységének” (vö. RB 6,4) követése. Ez egyrészt a szegények életformájának fölvételét jelenti, akár a megvetettség elfogadásával, másrészt Krisztushoz hasonlóan a velük való közösségvállalást, a szolidaritást, valamint a nélkülözőkhöz, magukért kiállni nem tudókhoz, a peremre szorultakhoz való odafordulást is.

A ferences közösséget mindebben segítheti az újszerű szerzetesi életforma is. A monasztikus hagyomány értékeit nem tagadva Szent Ferenc és követői alapvetően az emberek között maradnak, kolostoraikat sokszor nagyvárosokban alakítják ki, gyakran mennek az emberek közé, sőt a ferences lelkiség elkötelezett követését világi emberek számára is lehetővé teszik. Mindez lehetőséget ad arra, hogy gyakran találkozzanak az élet realitásával és nyomorával, a nélkülözőkkel és bajbajutottakkal.

Így, bár Szent Ferenc nem jelölte ki pontosan, hogy követői kiket szolgáljanak, milyen intézményeket alapítsanak, a ferences lelkiség talaján minden korban megszületnek azok a szolgálatok és intézmények, amelyekben a rend kreatívan, az adott kor sajátosságaira reagálva, ugyanakkor kellő szabadsággal vállal fel a társadalom számára is értelmezhető szociális, közöttük fogyatékkal élőkért végzett szolgálatot. Ezek a kezdeményezések időnként egy terület ferences közösségétől indulnak el, máskor egy adott, a ferences lelkiségben élő személy hoz létre ilyet, s később akár a teljes közösség felvállalja.

Ezek a szolgálatok önmagukban sokat jelenthetnek a rászorulók vagy éppen hozzátartozóik számára. Egy szociális intézmény felelős fenntartása önmagában is érték. Ugyanakkor a ferences lelkiséget követők akkor élik meg igazán jól hivatásukat, ha ezekben a szolgálatokban „hús-vér módon” is jelen vannak, azaz ha vállalják a találkozást a nehézségben élőkkel és az őket szolgáló személyekkel, ha jelen vannak számukra, és engedik, hogy ezeknek az embereknek az élete is visszahasson rájuk, azaz ha a valós közösségvállalás is megjelenik a szolgálatban, ahogyan Jézus Krisztus is közel engedte a rászorulót saját személyéhez.

Isten jelei és a valóság békés elfogadása

Szent Ferenc számára az emberhez közel jövő Istennel való kapcsolatnak elengedhetetlen forrásai, az Úr velünk maradó, „kézzel fogható” jelei: a Szentírás, az Eucharisztia, a teremtett világ, a betlehemi jászol és a megváltás keresztje. S ahogyan az európai kultúrában is egyre jelentősebb szerepet kap a történeti szemlélet, mindez kiegészül annak tudatosításával, hogy az ember saját és az emberiség egészének története, az itt és most, a mindennapok eseményei szintén lehetőségei az Istennel való találkozásnak, akarata felismerésének. Így a szenvedő emberrel, a nyomorgóval való találkozás, valamint az ember saját nehézségei ugyanúgy fontosak, és az Istennel való találkozás lehetőségének terében szemlélendők.

A ferencességhez mindig hozzátartozott a valóság engedelmes elfogadása és a kifeszített, megváltoztathatatlan helyzetek békés tűrése, amely ugyanakkor nem egyenlő a beletörődéssel vagy a megváltoztatható helyzetek alakításának elmulasztásával. A fogyatékkal élő személyek élete részben alakítható, részben adott állapotként elfogadandó. A kettő közötti egyensúly keresése igen közel áll a ferences lelkiséghez.

A cselekvés elsőbbsége, mely egyben formáció

Az egyszerűséget hirdető Szent Ferenctől – bár ismertek írásban fennmaradt gondolatai – távol áll az elméleti absztrakció. Engedi, hogy hasson rá a valóság, az élet realitása, és a gyakorlatban akarja megélni karizmáját. Ahogy Johannes-Baptist Freyer írja: „Ferenc és az első társak útjának kezdeténél az a szándék állt, hogy Isten igéjét a gyakorlatba, a valóságba ültessék át; elkezdjék komolyan venni az Evangéliumot, és annak megértésével összhangban éljenek anélkül, hogy döntésük nyomán bármiféle biztosítékot keresnének” (Freyer, 2021). A szent életének utolsó szakaszában pedig, amikor már betegségek gyötörték, életrajzírója, Celanói Tamás szerint így buzdítja társait: „Testvérek, kezdjünk már szolgálni a mi Urunknak és Istenünknek, mert eddig édeskevés, jóformán semmi haladást nem tettünk” (CÉ1 103).^[4]Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza. A legenda tanúsága szerint ekkor különleges indítást érzett mind az elesettek szolgálatában, mind az imádság mélyebb gyakorlatában való megújulásra (vö. CÉ1 103). A tettekben megnyilvánuló evangéliumi élet tehát alapeleme a ferencességnek. Ezért a történelem folyamán Szent Ferenc követői, akik életformájuk miatt gyakran találkoznak bajbajutottakkal, erős indíttatást éreznek, hogy gyors és hatékony, gyakorlati megoldást találjanak a felismert szükségre, eközben megtalálva a módját a sorsközösség-vállalásnak, a nehézségben élők melletti valós emberi jelenlétnek is.

Mindez azonban nem egyirányú folyamat. A ferences lelkiségben élő személy nem csupán ad, megvalósít vagy megoszt, hanem ő maga is formálódik, fejlődik, és nagyobb megértésre, sőt bensőbb istenismeretre jut. A gyakorlatban megélt evangéliumi élet új tapasztalatokkal gazdagítja és formálja, hogy teljesebb emberré váljék, továbbszőve kapcsolatát Istennel is. Azt mondhatjuk, hogy maga a gyakorlati megvalósítás a formálódás módszerévé és a lelki fejlődés eszközévé válik a ferencességben.

Az eddig elmondottakat jól összefoglalja Johannes-Baptist Freyer: „Ferenc és követői […] lehetőséget adtak Isten igéjének, hogy testükön, gondolataikon, munkájukon, prédikációjukon keresztül cselekedjen. »Próbára tenni Isten igéjét« azt jelentette, hogy úgy alakították életüket, hogy megtapasztalhassák, mi történik, ha egyszerűen az Evangélium értékeihez igazítják azt. Ez a fajta tapasztalat Isten szavának feltételek nélküli hallgatására hív, és megkívánja, hogy az egyén engedje, hogy maga Jézus Krisztus tanítsa őt a vele való találkozások közvetlenségében, ami az Igében, az Egyházban, a teremtésben, a szegényekkel és a peremre szorulókkal való találkozásban valósul meg. Ferenc ehhez a Jézus Krisztussal való közvetlen találkozáshoz akarta elvezetni a testvéreket. Ezért arra hívta őket – az egyes testvéreket és a közösséget egyaránt –, hogy legyenek nyitottak a világ, az emberek, az Egyház és – akkortájt különösképpen – a leprások iránt. Minden találkozás, amelybe az ember nagy nyitottsággal és empátiával engedi bele magát, Istennel való találkozássá, jelenlétének megtapasztalásává válik. Az Evangélium teljes erővel és lelkesedéssel való tettekre váltása és »kipróbálása« a valóságban egyszersmind a teljes ember formálódásává is válik, és képessé teszi arra, hogy haladjon az Isten felé vezető úton, megosztva testvérei örömét és szenvedését, segítve a szegényeket és a peremre szorulókat, támogatva az igazság szeretetét és a béke ajándékát” (Freyer, 2021).

A magyar ferencesek szociális feladatvállalása^[5]A Kisebb Testvérek Rendjén vagy hétköznapi nevén a ferenceseken túl hazánkban a lelkiségi családból elsősorban női szerzetesközösségek vállalnak szociális szolgálatokat.

A hazai ferences szolgálat segítő, szociális vonulatát az évszázadok során elsősorban ispotályok fenntartása, járványok idején betegek – akár önfeláldozás árán való – gondozása, nélkülöző emberek felkarolása, szegény diákok iskoláztatása, árvák ellátása jelentette. A kommunista rendszer összeomlása után lehetővé vált, hogy a ferences rend intézményes formában is kialakítsa szociális szolgálatát. Ma a Ferences Rendtartomány két idősotthont, egy gondozási központot, hajléktalankonyhát, mentálhigiénés segítő szolgálatot, valamint egy autistaspecifikus intézményt tart fenn hazánkban. Emellett rendtársaink feladata egy gyermekrehabilitációs intézmény és egy szegénykonyha vezetése Kárpátalján, valamint minden plébániánkon működik karitász. Szolgálatainkban naponta több száz rászorulóval találkozunk, közvetlenül vagy munkatársainkon keresztül. Ennek a hálózatnak a kialakítása nem egy jól tervezett, tudatos folyamat volt, az sokkal inkább a jelentkező szükség és a lehetőségek találkozása során jött létre. Azt mondhatjuk, a hazai ferences közösség általában az éppen felmerülő szükségekre próbált reagálni, elfogadva az élet realitását, felismerve az abban reá váró feladatot.

Az autizmus ügye

A rendtartomány korábbi vezetője, Magyar Gergely a gyöngyösi Autista Segítő Központ megalapításának tizedik évfordulóján úgy fogalmazott, hogy ez a szolgálat amolyan „talált gyermek”, amelynek tudatos elfogadásához és felvállalásához több évre volt szüksége a közösségnek. A rendhez közel álló egyik házaspár kérésére fogadta be az intézményt a rendtartomány több mint húsz esztendeje. A négy szervezeti egységet (speciális általános iskola, fogyatékos személyek otthona, fogyatékos személyek gondozóháza, felnőttlakóotthon) magában foglaló központ autistaspecifikus, komplex szociális szolgálatként egyedülálló Magyarországon. A szociális tagintézményben lakó gyermekek egyben iskolai oktatásban részesülnek. A felnőttlakóotthonban élők a helyben működő mezőgazdasági üzemben dolgozhatnak. Az intézmény fenntartása több síkon is lehetőséget ad a nehézségben élők ferences szolgálatára, egy olyan társadalmi csoporttal, hozzátartozóikkal és gondozóikkal való közösségvállalásra, akik a Szent Ferenc-i szóhasználat szerint valóban az alacsony sorsúak közé számítanak. A központ fenntartása elsősorban az adminisztráció és az anyagi felelősségvállalás területén ad feladatot, de mivel az intézmény egy rendházzal és plébániával közös épületben működik, valós emberi találkozásokra is módot ad. Jelenleg egy ferences rendtársunk kinevezése szól az intézménybe, lelki igazgatóként. Szolgálata sokat jelent, elsősorban a világi munkatársak számára.

Amikor arra reflektálunk, hogy a mi esetünkben hogyan hat vissza az intézmény működtetése ferences életünkre, számos ponton felfedezhetjük, hogy ez a feladat nem véletlenül talált meg minket. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa:

A ferences lelkiség egyik alapeleme a kommunikáció, amely mind az istenkapcsolat, mind a (testvéri) közösségvállalás (ferences kifejezéssel fraternitás) szempontjából elengedhetetlen. Mivel az autizmussal élőknél éppen ez a terület sérült, szükséges a kommunikáció kreatív fejlesztése. Az elmúlt esztendők során közösségünk sokszor ennek az intézménynek a szolgálatait is látva tudatosította, hogy a kommunikáció a rendi közösségen belül is sérült és fejlesztendő terület, amelyhez az itt szerzett tapasztalatokból ötletet meríthetünk. A központban a kommunikáció és a fejlesztés elengedhetetlen eleme a képi megjelenítés. Tudjuk, hogy Szent Ferenc és követői számára mennyire fontos a látható, tapintható valóság és a képi világ. Ferenc saját szemeivel akarja szemlélni a születés betlehemi jelenetét, a Naphimnuszban felidézi a látható világ gyönyörű teremtményeit, sokszor nem szavakkal, hanem dramatikus megjelenítéssel tanít. Gondozottaink fejlesztési módszereinek, a velük való kommunikációnak és a ferences lelkiségnek sajátos találkozását tapasztaljuk itt.

Az általunk ellátottak helyzete a fejlesztési módszereknek köszönhetően nagyban javítható, alapproblémájuk azonban teljességgel nem küszöbölhető ki. Feszültséget okoz az a tapasztalat is, hogy a külső keretek, például a jogszabályi háttér sokszor nem segíti kellőképpen a helyzet javulását. Munkatársainkban és a fenntartó közösségben mindez gyakran a tehetetlenség érzését kelti. Így az intézmény fenntartása alkalmat ad az élet sokszor tragikus realitásának elfogadására és a feszült helyzetekben való békés és hűséges jelenlétre.

A központ fenntartása a maga sajátosságaival gazdaságilag veszteséges, a normatív források az itt folyó szolgálatot messze nem fedezik. Fennállása óta az intézmény többször került az anyagi ellehetetlenülés szélére. Ezzel együtt a rendtartomány eddig mindig a folytatás mellett döntött, bár ennek fedezetét a döntés pillanatában a vezetők általában nem látták tisztán. Egyfajta hit és a gondviselésbe vetett bizalom mutatkozott meg ebben, és megvalósultak Szent Ferenc Megerősített regulájának szavai: „És mint zarándokok és jövevények ezen a világon, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnáért, és nem kell szégyenkezniük, mert az Úr is szegénnyé lett értünk ezen a földön. A fölséges szegénységnek ez az a magasztossága, amely titeket, kedves testvéreim, a mennyek országa örököseivé és királyaivá avatott, a vagyon tekintetében szegénnyé tett, az erényekben magasra emelt” (RB 6,2–4). Az elmúlt két évtizedben közösségünknek soha nem kellett csalatkoznia Isten nagyvonalúságában. A központ fennmaradása számunkra kézzelfogható bizonyítéka az isteni gondviselésnek, sőt ezzel a szolgálattal jó szándékú embertársainknak is értelmes és megbízható célt tudtunk felmutatni az adakozáshoz.

Végül rá kellett döbbennünk, hogy ez a feladat nem csak abban a tekintetben ad lehetőséget az alacsony sorsúak közötti jelenléthez, hogy közvetlenül segítjük azt a néhány tucat gyermeket és felnőttet, akiket intézményesen ránk bíztak. Az elmúlt évek szolgálata után a döntéshozókat, szakmai szervezeteket és a társadalom szélesebb rétegeit is meg tudjuk szólítani azok érdekében, akik magukért nem tudnának kiállni.

Absztrakt

Tanulmányunkban arra keressük a választ, hogy a keresztyén antropológia hogyan hat a fogyatékos személyeket segítő keresztyén szociális munkára. Fontos kérdésünk, hogy mivel járulhat hozzá a keresztyén hit a fogyatékos személyek segítéséhez. Gondolkodásunk egyik vezérfonala a Magyarországi Református Egyház Zsinata által 2016-ban elfogadott Confessio Vitium. Írásunk kiemelten foglalkozik a bibliai emberképből fakadó keresztyén szociális munka fogyatékos személyek segítésében megjelenő hozzáadott értékének bemutatásával.

Kulcsszavak: spiritualitás, szociális szolgáltatások, egyházi intézmények, fogyatékosság, keresztyén szociális munka

„…ha valakinek a lába vagy akár csak a legkisebb lábujja fáj, a szem odafordul, az ujjak utánanyúlnak, az arc összeráncolódik, az egész test meggörnyed: valamennyi rész a testnek ezzel az apró tagjával van elfoglalva; viszont ha kellő ápolásban részesül, akkor az valamennyi tagnak jólesik.”

Luther Márton

(Csepregi–Horváth, 2015: 149)

Bevezetés^[1]Tanulmányunkban a szentírási szövegeket a Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliájából idézzük.

Amilyen hosszú utat tett meg a szekuláris szociális munka, hogy elszakadjon spirituális gyökereitől a 19. és a 20. században, olyan hosszú utat kell megtennie a keresztyén szociális munkának, hogy visszanyerje identitását, és egyrészt megszabaduljon a humanista teológia tévedéseitől, másrészt beépítse a társadalomtudományok eredményeit saját megközelítésmódjába. A keresztyén szociális munkának nem csak abban kell közreműködnie, hogy a lelki egészséget a szociális munka célfüggvényében erősítse. Nem is csak abban, hogy a lelki egészség tényezői között a spiritualitást hangsúlyozza, hiszen számtalan spirituális tan, nézet és felfogás létezik. Abban is feladata van, hogy végig a Szentírás alapzatán állva rámutasson a keresztyén segítőmunka gyökereire, elméleti és gyakorlati dilemmáira, módszereire, eredményeire és kihívásaira.

A fogyatékosságtudományi kérdéseket ezen tanulmány keretei között a protestáns, közelebbről a református teológiai alapvetéseken keresztül vizsgáljuk.

Az alábbiakban arra keressük a választ, hogy a keresztyén antropológia hogyan hat a keresztyén szociális munkára, elsősorban a fogyatékos embereket segítő szociális munkára. Fontos kérdésünk továbbá, hogy mivel járulhat hozzá a spiritualitás, a keresztyén hit a fogyatékos személyek segítéséhez.

A keresztyén emberkép

A Magyarországi Református Egyházban éppen a fogyatékos személyek segítésével kapcsolatban született néhány éve fontos és megkerülhetetlen zsinati nyilatkozat. A Confessio Vitium című állásfoglalást az egyház zsinata 2016-ban fogadta el.^[2]Zs-79/2016. 11. 16. Zsinati határozat a fogyatékossággal élő testvéreink befogadásáról. A dokumentum, melynek szerzője Fekete Károly tiszántúli püspök, a fogyatékos személyek segítésének keresztyén megközelítését a Szentírás emberképére építi. Kiindulópontja az a tétel, hogy Isten minden embert a saját képmására teremtett (1Móz 1,2; 1,31). A keresztyén teológiai antropológia tanítása szerint az ember teremtettsége révén „imago Dei”. Ez az ember azon tulajdonsága, amely megkülönbözteti minden más teremtménytől (Victor, 1953). Karasszon István (2016) azt az igen fontos kérdést teszi fel, hogy az ember fogyatékossága változtat-e az ember istenképűségén. Ha az isteni kijelentés és az erre reflektáló teológiai alapvetések alapján elfogadjuk az ember „imago Dei” tulajdonságát, akkor a feltett kérdésre egyértelműen azt kell válaszolnunk, hogy az ember fogyatékossága nem változtathat az ember istenképűségén.

Isten szemszögéből az ember legmeghatározóbb vonása nem testi vagy értelmi képességének mértéke, hanem az, hogy bár ő saját képére teremtette az embert, ez a kép a bűnesetben megrongálódott, és elveszett az emberből a Teremtő szavára rezonáló szív. Nem különbözünk abban, hogy mindnyájan vétkeztünk (Róm 3,10–12). Isten előtt tehát mindannyian fogyatékosok vagyunk: legfőbb fogyatkozásunk, hogy vétkeink miatt el vagyunk szakadva tőle. Nincs különbség ember és ember között a terápiában sem: az ember csak Jézus Krisztus által lesz igazzá. „Isten abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk” (Róm 5,8).

Az egyházi állásfoglalásban a bibliai emberképet, a bűneset miatti diagnózist és a terápiát követi mindennek következménye a fogyatékos személyekkel való közösségvállalásra. A Krisztus által elnyert megigazulásból ugyanis következik a krisztusi példa megélése, amely a fogyatékos személyek esetében a feltétlen, önmagát is feláldozó szeretetet jelenti. És a Krisztus-követés ezen következménye nemcsak individuálisan érvényes, hanem az egész Krisztus-testre is.

„A keresztyén gyülekezetnek a Krisztusban már megjelent és az üdvösségben majd tökéletesen kiteljesedő Isten országát kell visszatükröznie, ahol nincs többé ép ember és sérült ember, hanem minden mindenekben Krisztus” – fogalmaz a Confessio Vitium.

Ugyanakkor további két követelmény is fakad a fentiekből. Egyrészt a fogyatékos személlyel kapcsolatban is törekedni kell arra, hogy tanítvány legyen (vö. Mt 28,19), másrészt a már új életet nyert fogyatékkal élő tanítványnak is használnia kell adottságait, képességeit Isten országa építésében. Ahogy Pál írja: „különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is” (Róm 12,4–6).

Mefibóset

A fogyatékos személyek segítésének legszebb ószövetségi példája Dávid király nevéhez kötődik. Az előző király, Saul és fia, Jonatán halála után Dávid lesz Izrael királya. Megtehetné, hogy élvezi győzelmét, eltiporja elődje és nagy ellenfele nemzetségét, és kegyetlen bosszút áll. Ő azonban emlékszik legkedvesebb barátjának, Jonatánnak tett fogadalmára (1Sám 20,15), s felteszi a kérdést: „Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt?” (2Sám 9,3). Az öreg szolga, Cíbá elmondja, hogy Jonatánnak él még egy fia valahol, a neve Mefibóset. Mindkét lábára béna, mert amikor még gyermekkorában családjával együtt menekülnie kellett, a dajkája felkapta, de rohanás közben elejtette, és a mindössze ötéves gyermek megsántult (vö. 2Sám 4,4). Cíbá elmondja, hogy most éppen hol él Mefibóset. Dávid azonnal a palotába hívatja a fiút. Az rettegve jön, hiszen a legyőzött ellenfél unokája. Földre borul Dávid előtt. De a király azt mondja: „Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jonatánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel” (2Sám 9,7). Majd Cíbá fiait és szolgáit utasítja Mefibóset ellátására.

Miért tette ezt Dávid? A kulcs a 9. fejezet 3. versében olvasható: Isten előtt hűséggel tartozott a fogyatékos fiúnak. Az egyház fogyatékos emberek felé végzett szolgálatának ugyanez az alapja: Isten előtt hűséggel tartozunk nekik. A történet nagyon pontosan rávilágít, hogy Dávidot nem a fogyatékos emberen való könyörület vezette, hanem Isten előtt tett esküje, Jonatánnal kötött szövetsége. Természetesen Isten irgalmas, hiszen Krisztusban megkönyörült a bűnben élő embervilágon. A fogyatékos emberek segítése az egyházban és a keresztyén szociális munkában mégsem egyszerűen az irgalmasságból táplálkozik.

A történet a keresztyén ember számára ugyanis egyértelműen utal Krisztusnak a kitaszítottakkal való közösségvállalására. Az ember éppen úgy esett ki a bűneset következtében az Istennel való közösségből, ahogy Mefibóset kiesett a dajka kezéből, s ennek következtében éppúgy fogyatékossá is vált. Fogyatékos minden ember az Isten színe előtt. Mefibóset messze távol él Dávidtól, ahogy az ember is távol van Istentől. De Dávid egy számára szeretett személy kedvéért behívja és asztalához ülteti ellensége leszármazottját, éppúgy, ahogy Isten saját Fia kedvéért hívja és várja az embert a mennyei menyegzőre. És Isten éppúgy saját gyermekének tekinti az így hozzá megtért embert, ahogy Dávid is „királyfinak” szólíttatja Mefibósetet. Az ember éppúgy lesz adoptált gyermek, és éppúgy kapja vissza királyi örökségét Istentől, mint Mefibóset Dávidtól.

Isten tehát egyszerre van tekintettel a testi és a lelki fogyatékosságra. Az egyháznak a fogyatékos emberek felé végzett szolgálatát tehát azzal az öntudattal kell végeznie, hogy a legcélzottabb, leghatékonyabb és legeredményesebb segítőmunkát végzi, amikor nemcsak a testi szükségletekre fókuszál, hanem a lelkiekre is, s nemcsak a fogyatékos ember lelki igényeit tartja szeme előtt, hanem Krisztus parancsát is. Az egyház segítő szolgálata mindig egyszerre mutatja fel Isten együttérző és redemptív szeretetét. A keresztyén szociális munka spiritualitása ezért soha nem merülhet ki a lelki problémák kezelésében, a lelkigondozásban, hanem mindig magában kell hordoznia a redemptív szeretet közvetítését.

Ezt az invitálást hangsúlyozza Jézus, amikor arról beszél, hogy a szeretet szótárából töröljük ki a reciprocitást. Annak segítsünk – mondja Jézus –, aki nem tudja ezt viszonozni: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk” (Lk 14,12–14).

Sőt, a fogyatékos ember bizonyos értelemben felértékelődik a meghíváskor. Jézus a nagy vacsora példázatában rámutat, hogy a hivatalos meghívottak mind kimentik magukat, ezért a vendéglátó azt mondja a szolgájának: „Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat!” (Lk 14,21). A házigazda tehát azokat ülteti asztalához, akik a világ szemében számkivetettek.

A fogyatékos emberek felé megnyilvánuló szeretet másik jellemzője a helyreállítás. „Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki” (Mt 12,20) – idézi Jézus Ézsaiás prófétát. A megrepedt nádszál az elromlott, hasznavehetetlen, nem működő és ezért kidobandó dolgok szinonimája itt. A társadalom sokszor így tekint azokra az emberekre, akik valamilyen hátránnyal élnek, mert valamilyen tekintetben nem funkcionál jól az életük. Jézus ezzel szembeállítja a helyreállító szeretetet, amely minden megtört emberi életnek vissza tudja adni eredeti értelmét, melyet a teremtettségben kapott.

Mindenki tud segíteni egy fogyatékos embernek, de csak egy keresztyén ember tud Krisztus nevében segíteni. Csak a keresztyén ember tud úgy segíteni, hogy az Isten dicsőségére történik.

A bibliai emberképből fakadó következmények a fogyatékos személyekkel kapcsolatos segítőmunkára nézve

A Confessio Vitium fent ismertetett kiindulási pontja tehát azt jelenti, hogy a szociális segítőtevékenység keresztyén értelmezését az emberre vonatkozó bibliai kijelentésekből vezethetjük le. Az alábbiakban áttekintjük azokat a konklúziókat, amelyek alapján ez az értelmezés megalkotható.

1. Teremtettség

„Hisszük, hogy Isten minden embert a saját képmására teremtett.”

(Confessio Vitium)

A Biblia szerint az embert Isten teremtette, saját képmására teremtette, saját lelkét lehelte bele, és teremtését jónak látta. Isten teremtési rendjében az ember nem egy a teremtmények között, hanem kitüntetett szerepe van: ő az Isten által megbízott gazdája a többi teremtménynek. Az ember nem egy evolúciós folyamat produktuma. Ebből az következik, hogy az emberi lét teljessége, kiteljesedése, értelme a Teremtő nélkül nem értelmezhető. A teremtettségből következik a tiszteletben tartás követelménye is. A szekuláris szociális munka az embernek adandó tisztelet követelményét a kanti filozófiában találja meg. Kant szerint az embert nem az istenképűség és a teremtettség teszi morális lénnyé, hanem az, hogy egyedül az ember képes törvényt alkotni a maga számára. Ezt nevezi Kant az akarat autonómiájának, melynek törvénye a kategorikus imperatívusz.^[3]Az autonóm akarat és a szabadság viszonyáról lásd Szegedi, 2016.

A keresztyén nézőpont alapján is meg kell adnunk a tiszteletet az emberi személynek, de ez nem a kanti autonóm akarat fogalmában gyökerezik, hanem az istenképűségben és a teremtettségben. A szekuláris szociális munka tiszteletadása negatív követelményeket jelent arra vonatkozóan, hogy mitől kell tartózkodnia a szociális munkásnak, és kevésbé tartalmaz pozitív követelményeket, hogy mit is kellene tennie. A keresztyén szociális munkában intenzívebben vannak jelen a pozitív követelmények, mert a krisztusi engesztelő áldozatért érzett hála mobilizálja, és az emberért saját életét feláldozó Krisztus példája áll előtte.

2. Teremtménység

„A Biblia úgy ábrázolja az embert, mint aki törékeny, sérülékeny, kiszolgáltatott lény, de olyan teremtmény, akivel Isten törődik.”

(Confessio Vitium)

A Biblia tanítása szerint az ember Isten teremtménye. Ebből következően a nehézséggel küzdő ember segítése soha nem merülhet ki a materiális segítségnyújtásban, hanem ki kell terjednie a spiritualitásra. A teremtménységből az is következik, hogy a szociális jóllét nem lehet célállapot a keresztyén szociális munka számára. A szociális biztonság elérése nem önmagában vett érték, hanem eszköze annak a magatartás-változásnak, amely akkor kezdődik el, amikor a teremtmény ráébred teremtettségére. A teremtménységből az is következik, hogy a keresztyén szociális munka tisztában van azokkal a korlátokkal, amelyek az embereket folyton visszahúzzák, és amelyek rendkívül nehézzé teszik a szociális problémák végleges megoldását. A keresztyén szociális munka kevéssé táplál illúziókat az ember „önjavító” képességeit illetően.

A bibliai emberkép (antropológia) szempontjából a fogyatékos ember és a nem fogyatékos ember is – fogyatékosságával és különbözőségével együtt és annak ellenére – Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember (Karasszon, 2016).

3. Bűn

„Emberi állapotunk Isten színe előtt – minden látszólagos különbség ellenére – nem különbözik abban, hogy mindnyájan vétkeztünk (Róm 3,10–12). Isten előtti legnagyobb fogyatkozásunk és legnagyobb akadályoztatásunk bűnös voltunk: bűnökkel a hátunk mögött és bűnöktől veszélyeztetetten élünk, mindnyájan szükséget látunk, szűkölködünk Isten nélkül, még ha esetleg luxuskörülmények között élünk is. Mindannyiunknak vannak fogyatkozásai, mert ajkunk néma megszólítani a szenvedő felebarátot, fülünk süket meghallani embertársunk panaszát, szemünk vak meglátni a nyomorult szenvedését.”

(Confessio Vitium)

A keresztyén szociális munka az emberi természetnek nemcsak a teremtett oldalával foglalkozik, hanem az eredendően bűnös és a Teremtőtől elszakított oldalával is. Ezt a szekuláris szociális munka nem képes értelmezni és elfogadni. A Biblia tanítása szerint a bűn nem rossz cselekedetek elkövetése, hanem állapot, melybe beleszületünk: az istennélküliség állapota. Minden ember ebben a bűnben születik (vö. Róm 3,23). A bűn hatására az ember istenképűsége elhomályosul, megromlik. A bűn hatással van emberi mivoltunk valamennyi – intellektuális, erkölcsi és esztétikai – aspektusára, és érinti az emberek alkotta közösségek minden szintjét, családon keresztül a társadalomig. A Biblia tanításának fontos eleme, hogy nemcsak bűnös természetünkkel vagyunk tisztában, hanem engedetlenség szülte cselekedeteinkkel is, amelyekért elszámoltathatók vagyunk. A szociális munkások gyakran kifogásolták a személyes bűn keresztyén hangsúlyozását, mert úgy tűnik, hogy ezzel az embereket hibáztatják saját problémáikért, és ez egyszerre igazságtalan és haszontalan. Ez a vád nem képes megkülönböztetni a hibáztatást és a felelősséget. Hibáztatni azért szoktunk, hogy részt vegyünk a vádemelésben; felelősséget pedig annak érdekében tulajdonítunk, hogy reményt nyújtsunk. A keresztyén tanítás arra szólít fel bennünket, hogy az utóbbit válasszuk, s ne az előzőt. Ezenkívül a felelősséget széles körben kell elosztani, és nem csupán azokban az emberekben kell élnie, akik tapasztalják a problémákat, ugyanakkor nem szabad teljesen eltávolítani tőlük. A keresztyének hisznek a felelősségben: nem azért, hogy ítéletet mondjanak mások felett, magukat kimentve, hanem azért, mert hisznek egy jobb világban, amelynek létrehozására Isten hívta el az embereket, és amelyről Isten rendelése szerint kell gondoskodnunk. A felelősség tagadása annyit jelent, hogy elfogadjuk a világot olyannak, amilyen. A szekuláris szociális munka nem tud mit kezdeni a bűn fogalmával és az emberi természetre kifejtett hatásával. A szociális munka szerint bűn nem létezik a fentebb kifejtett bibliai értelemben. A humanista alapokon nyugvó szociális munka elméletei szerint az emberek alapvetően jók, de rossz külső hatások, például az anyagi nélkülözés vagy a rossz nevelés következményeit kénytelenek elszenvedni. Ha ezeket a hatásokat enyhítjük, kiküszöböljük, akkor felelős magatartást fogunk tapasztalni.

 4. Helyrehozhatóság

„Valljuk, hogy »Isten abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk« (Róm 5,8). Isten megváltó tervét személyválogatás nélkül minden emberért – akár fogyatékos személy, akár nem – végrehajtotta Jézus Krisztusban.”

(Confessio Vitium)

A keresztyén tanítás csúcspontja, legfontosabb üzenete éppen a helyreállíthatóság. Isten újra tudja teremteni a bűnesetben összegyűrődött, szinte felismerhetetlenné vált embert. És ahogy a bűn átjárja az emberi élet minden aspektusát és közösségét, ugyanúgy a Krisztus keresztje által elvégzett megváltói munka is meghatározó az ember életének minden dimenziójában és színterén. Éppen ebből fakad az egyik legfontosabb következtetés a szociális munkára nézve. Mivel Isten újjáteremtő akarata az emberi lét valamennyi részére kihat, a szociális munkának azok a módszerei, amelyek Istent kihagyják, mindenképpen átmeneti, felszínes és részleges eredménnyel járnak. A szekuláris szociális munkának az elmúlt évtizedekben kidolgozott módszerei és elméleti alapjaik mindig abból indulnak ki, hogy az ember meg tud változtatni egy másik embert. Ezért van össze nem csiszolható ellentét azon nézetek között, melyek szerint egy ember személyes és szociális megváltoztatásában a spiritualitásnak van vagy nincs szerepe. Továbbá a bűnökre van bocsánat. A megbocsátás szerepe a keresztyén szociális munkában nagyon fontos lehet, például családi konfliktusok rendezésében.

 5. A halál és a halál utáni élet

Az ember spiritualitásának fontos része, hogy életünk valamilyen módon a halál után is folytatódik. A keresztyén tanítás szerint az élet végén a halál nem pont, hanem kettőspont, mert aszerint folytatódik Istennel vagy Isten nélkül, hogy a halál előtt megtörtént-e az istenkép helyreállítása, vagy sem.

A szekuláris szociális munka a halálhoz általában valamilyen kudarcot kapcsol, mert fájdalmat, szenvedést, veszteséget, gyászt hoz. A humanista pszichológia és szociális munka gyakorlata a halálhoz és a halál utáni élethez kapcsolódó spiritualitás figyelembevételével még adós.

A keresztyén szociális munka nemcsak a halállal kapcsolatos problémák kezelésében tud segíteni, hanem a halál utáni életre vonatkozó spiritualitást is be tudja építeni.

Feltehetjük a kérdést, hogy mi is az a többlet, amelyet a keresztyén gondolkodás tud adni a halállal szembesülő embernek. Bibliai értelemben a halál a bűneset óta az emberi élet természetes befejezése. Ábrahám haláláról azt írja a szentíró, hogy „betelve az élettel” (1Móz 25,8) hunyt el. Ez már önmagában többletet hordoz a pusztán humanisztikus felfogással szemben, mert az az egyetlen szó, a „betelve” jelenti azt, hogy nemcsak úgy vége lett, nemcsak elillant, hanem megtelt, a maga teljességében egész és befejezett.

A keresztyén ember a halálra is úgy tekint, mint az Istennel való közösség különös ajándékára (Ribár, 1997).

6. Közösség

„Isten akarata, hogy a gyülekezet közösségébe befogadjuk fogyatékossággal élő testvéreinket.”

(Confessio Vitium)

A keresztyén egyházak működésének egyik alapvető láttatója, hogy mindenkor a testvéri közösségteremtésre törekszenek. A Krisztus körül összegyűlt tanítványi kör és a későbbi ősgyülekezetek egyik legfontosabb küldetése az volt, hogy a megszólított közösségek gyülekezetté váljanak, ami által Krisztussal kerülnek valódi kapcsolatba. A keresztyén közösség eredete a teremtéstörténetben keresendő. A teremtés során Isten az embert közösségre, kapcsolatra teremtette. Kapcsolatra a Szentháromság Istennel, és kapcsolatra egymással.

A Biblia beszámolója szerint Isten mindazt jónak találta, amit teremtett. Az egész teremtésben egyetlen olyan mozzanat akadt, amelyre Isten azt mondta: nem jó. „Nem jó az embernek egyedül” (1Móz 2,18). A világ teremtése nem az első, hanem a második ember megteremtésével fejeződött be. A keresztyén világlátásban nemcsak az ember viseli Isten képét, hanem a közösségek is. Maga Isten is közösség – Szentháromság.

A keresztyén szociális munka mindig azokban a közösségekben is értelmezi a szociális krízist, amelybe Isten belehelyezte az embert. Elsősorban a Teremtővel való közösségben, majd a családdal, a gyülekezettel, a szomszédsággal alkotott közösségben. A szekuláris szociális munka is hangsúlyosan foglalkozik a közösségekkel. A közösségi szociális munka külön helyet foglal el a szociális munka paradigmáján belül. Ettől még kijelenthető, hogy a szociális munka középpontjában mindig az egyén áll: neki vannak problémái – persze nem függetlenül a környezetétől, családjától –, és neki igyekszik segíteni a szociális munkás. A szociális szolgáltatások az emberek problémáinak individuális struktúráira épülnek. A keresztyén szociális munka nem azzal érvel, hogy egyes embereket szociális nehézségeik miatt külön bánásmódban kell részesíteni, hanem azt mondja, hogy egyrészt teremtettségi státuszában minden ember egyenlő, másrészt képességeik, tulajdonságaik és szükségleteik tekintetében az emberek különböznek, és ezeket a különbségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szekuláris szociális munka eszköze a szelektív esetkezelés. Ugyanakkor épp szelektivitása okoz sokszor kényelmetlen érzést, megbélyegzést, szégyenérzetet a szolgáltatást igénybe vevőknek. A keresztyén szociális munka nemcsak közösségalapú, hanem mindig tartalmaz meghívást is a közösségbe. Egy olyan közösségbe, amelyben nincsenek szűkölködők (vö. ApCsel 4,34).

Dietrich Bonhoeffer magyarul is megjelent Szentek közössége című művében (1997) különös figyelmet szentel a keresztyén közösségi élet bemutatásának. Három fontos területről beszél, amely segít bennünket annak megértésében, hogy mit is jelent keresztyénként közösségben lenni, közösséget alkotni:

„Először is azt, hogy Jézus Krisztus akaratából szükségünk van egymásra” (Bonhoeffer, 1997: 11).

Szükségünk van egymásra, az ép (látszólag ép) gyülekezeti tagnak szüksége van a fogyatékos gyülekezeti tagra, és a fogyatékos gyülekezeti tagnak szüksége van az ép felebarátra. Krisztus maga is találkozásai során igyekezett mindig különös figyelemmel fordulni a nélkülözőkhöz, a periférián lévőkhöz, az elesettekhez.

„Másodszor azt, hogy csakis Jézus Krisztus által találunk egymásra” (Bonhoeffer, 1997: 11).

Krisztus által, a keresztyén gyülekezeten belül lehet találkozásunk. Juhász Zsófia ezt úgy fogalmazza meg, hogy „az egyház egysége a fogyatékosokat is magában foglalja. Az egyház igyekszik egységet teremteni, és keresni az utat minden ember felé” (Juhász, 2013: 51).

„Harmadszor pedig azt, hogy Jézus Krisztusban Isten öröktől fogva kiválasztott, a múló időben elfogadott és mindörökre egyesített minket” (Bonhoeffer, 1997: 11).

A másik, a felebarátom elfogadásának alapja nem más, mint az, ahogyan Krisztus is elfogad engem. A megelőző szeretet, amely képessé tesz elfogadni azt, akit saját erőmből nem biztos, hogy képes lennék elfogadni.

Ma a társadalompolitikai célkitűzésekben sokszor hallani a befogadásról. A fogyatékosságpolitikai területen még inkább előtérbe kerültek a közösségi alapú ellátások, a normalitás paradigmáján keresztül pedig a fogyatékos emberek bevezetése a lokális közösségbe. A gyülekezeti lét, keresztyén közösségeink lehetnek azok a helyek, illetve válhatnak azokká a helyekké, ahol a gyülekezet egysége, közössége elősegítheti a minél nagyobb elfogadást. „Csak Krisztus által tartozunk egymáshoz, ám Krisztus által csakugyan egymáshoz tartozunk, mindenestül és mindörökre” (Bonhoeffer, 1997: 15).

Összegző gondolatok

Dolgozatunk elején vádlóan állt a kérdés, hogy mivel járulhat hozzá a spiritualitás, a keresztyén hit a fogyatékos személyek segítéséhez. A fogyatékosságtudományi diskurzusok közepette az egyházi szerepvállalás elemzése, bemutatása a legtöbbször megragad a fogyatékosság morális modelljének bemutatásánál, így mintegy egyoldalúan alátámasztva azt a közvélekedést, amely szerint a fogyatékosság jelenléte nem más, mint „isteni büntetés”. Ezzel szemben azt kell látnunk, hogy a keresztyén antropológia ennél tovább haladt, és azt tanítja, hogy amikor Krisztus emberré lett, nem tökéletes testet öltött magára, hanem felvette az emberi lét korlátozottságát, a test sebezhetőségét és töredezettségét. Így azt mondhatjuk, hogy magát a fogyatékosságot sem törölte el, sokkal inkább átértelmezte. Dolgozatunkban igyekeztünk bemutatni – ha nem is mindent kimerítően – azt az értelmezési keretet, amely megadja a legitimációt a spiritualitás fogyatékos személyek segítése során betöltött és/vagy betöltendő szerepéhez.

A keresztyén hittartalom, a spiritualitás azzal adja hozzá a legtöbbet a fogyatékos személyek segítéséhez, hogy összekapcsol Istennel, a Teremtővel, bekapcsol a közösségbe, elvezet a másikhoz, és visszavezet önmagunkhoz.

Absztrakt

Az elmúlt évezredek során a különböző kultúrák, vallások eltérő szempontok szerint, világi és spirituális tartalmú tanításokkal, ideológiákkal tarkítva kezelték a fogyatékosság kérdését és magukat a fogyatékkal élőket is. Erről a témáról számos tanulmány készült az utóbbi években. A buddhizmus mint világvallás, világnézet, filozófia vagy értelmezési keretrendszer szintén számos lehetőséget kínál a fogyatékosság kérdéskörének értelmezésére.

A korai buddhista szövegforrásokon túl számos mai publikáció foglalkozik a témával (a tudományos értekezéstől a személyes hangvételű írásig egészen széles spektrumon). Ennek oka valószínűleg abban rejlik, hogy a buddhista filozófia és pszichológia mind a fogyatékkal élő személyek, mind az őket támogató szakemberek, gyógypedagógusok, mind a társadalom számára inspiráló elméleti és gyakorlati megközelítéseket kínál.

Jelen tanulmány a teljesség igénye nélkül kíván bepillantást nyújtani néhány buddhista szemléletű megközelítésmódba, mely a fogyatékosság jelenségét sajátos perspektívába helyezi. Ezek tükrében nem „büntetésként”, nem „hiányként”, nem „hátrányként”, hanem különleges lehetőségként tekinthetünk erre az állapotra, megjelenési formájától, mértékétől, végleges vagy időszakos fennállásától függetlenül. Végezetül szeretnénk néhány példával illusztrálni a buddhista praxis aktív támogató attitűdjét a jelen hazai gyakorlatban, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola intézményi keretein belül és azokon túl.

Kulcsszavak: fogyatékosság, spiritualitás, vallás, buddhizmus, esélyegyenlőség

Bevezetés

A buddhizmus nyugati térhódítása közel másfél évszázada jól nyomon követhető, s nemcsak a vallás és a spiritualitás területén, hanem a tudományos élet színterein is. A nagy világvallásokhoz kötődő modern társadalmi szerepvállalásokhoz hasonlóan a társadalmilag elkötelezett buddhizmus (Socially Engaged Buddhism, Engaged Buddhist Movement) világi törekvői is nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományaikhoz tartozó tanítások (Dharma) globális értékeinek megismertetésére a környezetvédelem, a gazdaság, a politika, a pedagógia, illetve akár az orvostudomány területén. Számos világhírű felsőoktatási intézmény szakemberei kínálnak e témákhoz kapcsolódó kurzusokat, előadásokat és egyéb programokat.^[1]https://ojs.uwindsor.ca/index.php/csw/article/download/5721/4670?inline=1; http://www.inebinstitute.org/ma/; https://www.tkbe.hu/elkotelezett_buddhizmus Ebből is érzékelhető, hogy mára nem csupán a vallás iránt érdeklődő emberek, hanem a tudósok számára is izgalmas és hasznos nézőponttágító jelenséggé vált a buddhizmus.^[2]„…példák hosszú sorával igazolható megállapítás, mely szerint szemléleti módjaik nagy fokú hasonlósága miatt a jelenkor tudománya és a buddhizmus, illetve a nyugati pszichológia … Részletek

A spiritualitás és a vallás fontos szerepet játszik a fogyatékosság jelenségének értelmezésében és kezelésében is, az egyén és a társadalom szintjén egyaránt. Az elmúlt évezredek során a különböző kultúrák, vallások eltérő szempontok, koncepciók szerint, világi és spirituális tartalmú tanításokkal, ideológiákkal tarkítva kezelték a fogyatékosság kérdését és magukat a fogyatékkal élőket is (Schumm–Stoltzfus, 2007; Schumm 2010; Berzsenyi, 2020).

A spiritualitás tág gyűjtőfogalom, értelmezése újra meg újra átalakul, s középpontjában leginkább a lélek vagy a szellem eredeti természetére, formájára való átalakulási, megújulási, visszaalakulási folyamat áll^[3]Keresztény értelmezésben: az „Isten képmására” való alakulás; a hindu felfogásban: az önmagunkban és mindenben jelen lévő legfelsőbb Önvaló felismerése; a buddhista … Részletek (Waaijman, 2002; Cobb et al., 2012; Koenig et al., 2012). Nem korlátozódik pusztán vallásos tevékenységekre, sőt határozottan sokféle formában jelenik meg a gyakorlatban. A spiritualitáson belül megkülönböztethetünk hagyományos (judeo-keresztény, hindu, muszlim, taoista, buddhista stb.) és modern (teozófia, antropozófia, spiritizmus stb.), illetve kortárs (New Age) formákat. A buddhizmus első körben a hagyományos kategóriába sorolható, mint világvallás. Mindemellett, ha kilépünk ebből a kategóriabesorolásból, szembetűnik, hogy a 21. század bővelkedik a buddhista szemléletmódon alapuló, „nem vallásos” jellegű kortárs spiritualizmusként értelmezhető megvalósítási formákban és ezekhez kapcsolódó gyakorlatokban is, melyekre a tudomány is elismeréssel tekint (lásd mindfulness-alapú terápiák, Mindfulness Based Stress Reduction, Mindfulness Based Cognitive Therapy stb.)

A spiritualitás és a fogyatékosság összefüggéseivel foglalkozó nemzetközi tanulmányok szinte közös alapként fogadják el, hogy a testi, illetve mentális betegségek nem akadályai, nem kizáró okai a lelki értelmű átalakulási, önmegvalósítási folyamatoknak, hiszen a spiritualitás alapvető eleme az emberi létnek. Hozzásegíthet a teljesebb egészség megéléséhez, vagyis pontosabb értelmet nyerhet az egyén számára az egészség fogalma^[4]A WHO egészségmeghatározása is, miszerint az „egészség a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, és nem csupán a betegség hiánya”, sejteti, hogy a fogyatékosság ténye … Részletek (Gaventa, 2018).

Általánosságban érdemes megemlíteni, hogy a vallásos és spirituális megközelítések, jóllehet elsősorban a teológia és az etika, másodsorban pedig az adott történelmi kor, a társadalom, a kultúra és a politika átalakulásainak hatására folyamatosan változásokon mentek keresztül, ma is világszerte komplex és folyamatosan megújuló perspektívákat kínálnak az egészség, a normalitás, a teljesség, a jóllét (well-being) konvencionális fogalmaival kapcsolatban, a nem vallásos beállítottságú emberek számára is. Nagyszerű példa erre a Schumm és Stoltzfus (2016) által szerkesztett Disability and World Religions [Fogyatékosság és világvallások] című tanulmánykötet, amely kimondottan részrehajlástól mentesen, tudományos igénnyel és kreatív módon tárgyalja a fontosabb világvallások nézőpontjai szerint a fogyatékosság egyéni, társadalmi, morális és gyakorlati kérdésköreit.

Vélhetően a téma társadalmi hasznosságának köszönhetően már számos nemzetközi tanulmány és külön szakfolyóirat is, a Journal of Disability and Religion foglalkozik a fogyatékosság vallásos, spirituális perspektíváival. Az ezekben fellelhető sajátos narratívák sokszor tudományos paradigmaváltások megalapozói (Schumm–Stoltzfus, 2011; Jacober, 2017; Johnson et al., 2017).

A téma izgalmas és sokrétű történetiségének feltárásán túl tehát kifejezetten hasznosnak és szükségesnek bizonyulhat a modern, jelenkori gyakorlatok összehasonlítása, akár az érintettek testi-lelki jóllétének támogatása érdekében, akár pszichoszociális szempontok miatt, akár az állami és egyházi esélyegyenlőségi törekvések hatékonyabb megvalósulásának okán.^[5]https://www.tkbf.hu/hallgatoknak/szervezetek/upaja/eselyegyenloseg; http://dhammapada.hu/?page_id=2

Talán az sem meglepő a fentiek tükrében, hogy nemzetközi és hazai viszonylatban is egyre inkább erősödik az igény, hogy a társadalom perifériás csoportjait (köztük a fogyatékkal élőket) egyre holisztikusabb módszerekkel támogathassuk az integrációban. Így a spirituális/vallásos gyakorlatok, köztük a buddhizmus praxisa is e törekvések palettáját színesíthetik (Hawkins, 2004).

A vizsgálat keretei

Jelen írás tudatosan törekszik meghagyni az olvasó számára az értelmezési szabadságot, hogy miként is kíván tekinteni a buddhizmusra (vallás, filozófia, praxis, terápia), hiszen elsődleges célja, hogy a fogyatékosság kérdéséhez való általános viszonyulást és főbb filozófiai szempontokat vizsgálja. Ez önmagában is komplex feladat, tekintve hogy más vallásokhoz hasonlóan a buddhizmus kétezer-ötszáz éves története során jelentős átalakuláson ment keresztül, melynek következtében a szerzetesi és a világi követők hozzáállása és gyakorlata egyaránt változásokat hozott (eltérő földrajzi, kulturális sajátosságok), így az egyes buddhista irányzatok, hagyományvonalak^[6]Lásd: théraváda, mahájána, zen, vadzsrajána vagy dzogcsen hagyományvonalak. és iskolák is akár teljesen eltérő véleményre jutottak a fogyatékosság jelenségének egy-egy gyakorlati kérdéskörével kapcsolatban.

Tehát bármilyen szempontból tekintünk is a buddhizmusra (világvallás, világnézet, filozófia vagy pusztán egyedi szempontokat felmutató keretrendszer), számos értelmezési és gyakorlati megközelítést kínálhat. Ezek mélyebb megértéséhez alapvető támogatást adhatnak az elsődleges szakirodalmak, vagyis a páli kánon úgynevezett Hármas Kosara (Tipitaka) és az ebben szereplő tanbeszédekhez kapcsolódó gyakorlatok közvetlen megtapasztalása, elsajátítása.

A buddhista szövegforrásokon, illetve a másodlagos kommentárirodalmon túl a tudományos értekezésektől a személyes hangvételű írásokig számos modern publikáció is foglalkozik a fogyatékosság témájával (Miles, 2007a, 2007b, 2013; Harris, 2016; Farkas–Petykó, 2019).

E sokféle megközelítés és az általánosan növekvő érdeklődés oka valószínűleg abban rejlik, hogy az elmúlt évtizedekben egyre komolyabb tudományos, klinikai kutatások kezdődtek többek között a buddhista meditáció idegélettani hatásaival kapcsolatban,^[7]Ebben a folyamatban úttörő szerepet játszott többek között a 14. dalai láma (Tendzin Gyaco) kezdeményezésére Francisco Varela és társai által 1987-ben létrehozott Mind and Life … Részletek s általában sokan felfigyeltek a buddhista gyakorlatok figyelemre méltó testi és lelki hatásaira (Porosz, 2010; Kornfield, 2017; Goleman–Davidson, 2018).

Jelenleg a nemzetközi orvosi szakcikkek gyűjteményében több száz tudományos munkát találhatunk az alábbi keresőszavak angol megfelelőjével: buddhizmus, buddhista meditáció, buddhista gyakorlat. Ha a keresést kiterjesztjük a buddhista meditáción alapuló mindfulness (Jon Kabat-Zinn által kifejlesztett ébertudatosság-alapú stresszcsökkentő eljárás) nevével, akkor közel hétezer kutatásból válogathatunk friss adatokat, melyek a fogyatékkal élők pszichopatológiás és testi tünetei vonatkozásában ígéretes terápiás lehetőségeket rejtenek. Terjedelmi korlátait és eredeti célját tekintve azonban jelen tanulmánynak nem áll módjában részletezni a buddhista praxis középpontjában álló meditációt,^[8]Példaként említendő a sokak által kedvelt – és speciálisan a tibeti hagyományvonalakhoz kötődő – Gyógyító Buddha és a hozzá kapcsolódó meditációs praxis, amely szerint ha … Részletek sem annak élettani hatásait,^[9]Ebben a témában lásd https://www.nccih.nih.gov/health/meditation-in-depth sem a kapcsolódó tudományterületek (pedagógia, gyógypedagógia, pszichológia, klinikai szakpszichológia, pszichiátria, kognitív idegtudományok, szociológia stb.) legfrissebb eredményeit a meditációval kapcsolatosan. Figyelemfelhívásként csupán nézőpontváltásra vagy szemléletbeli kitekintésre szeretne lehetőséget adni néhány etikai és filozófiai pont ismertetésével.

Mielőtt rátérnénk az egyes kulcsfogalmakra, érdemes tisztázni, hogy az itt szereplő gondolatok nem lefektetett dogmákat vagy minden buddhista iskola által elfogadott tantételeket tartalmaznak, sokkal inkább a szerzők személyes tapasztalatait és pillanatnyi véleményét tükrözik. Mindemellett törekszünk hűek maradni a történeti Buddha által megfogalmazott úgynevezett Madhjama Pratipadához (Középút Tanításhoz), vagyis nem csupán a hagyományos, vallásos, hanem a tudományos értekezések nyomán a modern szempontokat is bemutatjuk, a teljesség igénye nélkül. A válogatás alapját a tudományos művekhez kapcsolódó diskurzusok adták.

Miles (2013) kiváló stílusban és kimerítő részletességgel taglalja, hogy minden igyekezetünk ellenére számos tévedés lehetséges megállapításainkban, ezért ő maga is erőfeszítést tesz, hogy kerülje az ilyen terminusokat: „Buddha azt mondta”, „a buddhizmus szerint”. Erre mi is követendő példaként tekintünk.

A korai hagyományos páli, szanszkrit, tibeti, kínai vagy éppen japán szövegek, melyek először szóban hagyományozódtak, majd több zsinat után nyerték el végleges formájukat, eleve bizonytalan bizonyosságként tudósítanak arról, hogy „mit mondott Buddha”.^[10]Az első buddhista zsinatot, ahol emlékezetből idézték fel a szerzetesek Buddha szavait, a hagyomány szerint a halála után tartották az i. e. 5. században, de a nyugati kutatások jóval … Részletek Emellett Miles arra is felhívja a figyelmet, hogy a szövegek anyanyelvre fordítása, értelmezése is megszámlálhatatlanul sokféle színt kapott az elmúlt évezredekben a helyi kulturális szokások vagy éppen a fogyatékosságról való aktuális közvélekedés és egyéb változók tükrében. A felsoroltakon túl a tanítások felszínes megértése vagy az egyes irányzatok iránti elköteleződés is mind-mind torzítást okozhat. Ahogyan Miles is kifejezi reményét, hogy az esetleges félreértések, tévedések talán nem a szenvedés fokozását eredményezik majd, úgy jelen sorok szerzői is bíznak abban, hogy az ilyen úttörő jellegű munkák a hiányosságok ellenére is az emberiség békésebb, bölcsebb és boldogabb élettapasztalásához segíthetnek hozzá.

Buddhizmus és fogyatékosság régen és ma

A korai buddhizmus viszonylatában a fogyatékosság kérdése legtöbbször az emberi léthez kapcsolódó alapvető sebezhetőség, szenvedés (duhkha),^[11]A tanulmányban szereplő páli, szanszkrit kifejezések esetén a magyaros átírást használjuk. Az általános kifejezések bővebb magyarázatának forrásirodalmáról lásd Porosz, 2018. mulandóság (anitjá), kitettség példájaként, a szerzetesi közösség szempontjából leginkább a vándorszerzetes létet kizáró feltételként, a társadalom felől nézve pedig az együttérzés kifejlesztésének gyakorlati lehetőségeként kerül elő. A hagyományos szövegek (páli nyelvű szent iratok) a testi és mentális fogyatékosságot a legtöbb helyen a korábbi negatív tettek karmikus eredményeként, illetve a spirituális gyakorlat egyik jelentős akadályozójaként említik. Ez az első látásra szigorú és diszkriminatív hozzáállás hasonlóságot mutat azokkal az elképzelésekkel, amelyek a zsidó-keresztény, illetve tulajdonképpen az egyetemes kultúrából erednek, és a fogyatékosságra, mint isteni büntetésre tekintenek (Berzsenyi, 2020), azonban ahogyan Fukuyama írja: „Aki komolyan akar idegen kultúrákkal foglalkozni, természetesen nem kezdheti azzal, hogy a sajátja alapján értékeli őket” (Fukuyama, 1997: 492).

Vegyük tehát sorra a fenti pontokat, amihez elengedhetetlen Buddha legfontosabb tanításainak vizsgálata, hogy kibonthassuk a megállapítások univerzális üzeneteit, ugyanakkor mégis üres természetüket.^[12]Buddhista filozófiai tétel: súnjatá, vagyis a jelenségek végső természetének üressége. Amikor Buddha először szembesült azzal, hogy bármilyen kedvező körülmények között születünk is, bármennyi kényelemben és világi örömben van is részünk, akkor is alá vagyunk vetve a betegség, az öregség és a halál szenvedésteli tapasztalásának, ez arra inspirálta, hogy a végére járjon, vajon hogyan lehetne megszüntetni a szenvedést, és elérni a tökéletes boldogság állapotát. A megszületés valójában a tudat vággyal teli, szenvedélyekhez kötött működésének, a dolgok nemtudásának eredménye (avidjá), tehát önmagában hordozza a szenvedést és a kiszolgáltatottságot.^[13]Ez a függő keletkezés tizenkét láncszeméről szóló tanításon keresztül értelmezhető (pratítja szamutpáda). Ilyen értelemben nincs egészséges és beteg ember, mert a szamszárában (a szenvedésteli létforgatagban) való testet öltés önmagában egyfajta betegség, fogyatékosság. A Buddhát a hagyomány nem véletlenül tekinti úgy, mint orvost, gyógyítót (bhaisadzsja guru), aki belátván és megállapítván a betegség okait, mindenki számára a Tant (Dharma) kínálja receptként a gyógyuláshoz. A gyakorló közösség (szangha) jelenti az ápolókat, és a páciens maga az ember. Ha közelebbi pillantást vetünk a karma tanítására, látható, hogy a megszületés vagy akár a fogyatékosság állapota nem büntetés (különösen nem egy kívülálló hatalom vagy Isten büntetése), pusztán egy ok-okozati és függőségi viszonyrendszer eredménye. Ez a rendszer a tapasztalati világ minden jelenségében megmutatkozik. A buddhista tanítások nem reinkarnációról, hanem újraszületésről beszélnek, tehát nincs szó bennük egy vég nélkül vándorló változatlan lélekről. A hindu és dzsaina vallásban is megjelenő, esetenként eltérő tartalmú újraszületés-tanítások összekapcsolódnak egyfajta speciális etikai, morális szempontrendszerrel is. Ebben keverednek a hitbéli, kulturális és józan ésszel is felfogható logikai elemek. Vannak univerzális pontok is, hiszen a buddhisták alapként tekintenek többek között az élet védelmének óvására, az erőszakmentességre, az igazságra törekvésre, mások tulajdonának tiszteletben tartására vagy a kicsapongó életvitel kerülésére. Az úgynevezett karmikus lenyomatok szerint a korábbi életek erényes vagy káros tetteinek eredményeként valójában hatféle világban (lóka) való újraszületésben lehet részünk (három felsőbb és három alsóbb világ).^[14]Emberek, istenek, félistenek, állatok, éhes szellemek, pokollakók világa. Harris (2016) és Aaltola (2019) is részletes példákat hoz arra, hogy az ölés, a lopás, a hazugság és egyéb káros tevékenységek, tudati minőségek nyomán milyen világokban való újraszületés várható, illetve az egyes korai buddhista szövegek egy-egy konkrét fogyaték kapcsán milyen karmikus okot jelöltek meg. Ezek azonban esetünkben mellékes történeti érdekességek, hiszen a lényegi tanítások összességében azt szorgalmazzák, ismerjük fel minden világban a szenvedés felszámolásának lehetőségét, és vessünk véget ennek a folyamatnak azáltal, hogy nem hozunk létre újabb szenvedést. Ebből a szempontból kimondottan értékes ajándéknak tekinthetünk minden nehézséget és szenvedéssel teli állapotot, formájától és mértékétől függetlenül (beleértve a különféle fogyatékosságokat is), hiszen pusztán egy korábbi tett gyümölcse beérésének tekinthetjük ezeket. Amint azt a mulandóság, a változás tanításának tükrében megérthetjük, a beérés után megszűnés következik, így minden körülmények között szabadságunkban áll olyan kedvező karmikus magokat ültetni, melyek a jövőben áldásos gyümölcsöt hozhatnak. Hétköznapi példával élve: ha egy betegség esetén elkeseredés, csüggedés helyett valaki az együttérzés, a türelem, a szeretet és a békesség erényeit fejleszti ki magában, ennek megfelelő tapasztalatokban lesz része a jövőben: akár egy kedvezőbb létformába való megszületésben, egészséges testi, mentális állapotban, akár a jelen életében elért megvilágosodás révén a szamszárából való végső megszabadulásban.

Ennél az egyszerű filozófiai pontnál leomolhat a konvencionális különbségtétel a fogyatékos és az ép ember képe között, hiszen az emberi lét, a születés és a halál körforgása, a karma ok-okozati törvényszerűsége mindkettőt ugyanolyan mértékben teszi kiszolgáltatottá, és ugyanannyi lehetőséget is rejt magában a megszabadulásra. Az egészséges állapot is relatív, és éppúgy lehet pillanatnyi, mint egy súlyos testi vagy mentális betegség. Saját tapasztalatunk szerint a rendszeresen meditálók sok esetben számolnak be arról, hogy gyógyíthatatlannak ítélt betegségből épültek fel, vagy jelentős pozitív változás következett be állapotukban.^[15]Az elmúlt években a sclerosis multiplex és a cerebral paresis tünetei, daganatos betegségek, beszédzavar, hallászavar, koordinációs problémák esetén közvetlenül tudtunk figyelemmel … Részletek A tudat ugyanis békés és összeszedett állapotban képes megtapasztalni a dolgok egymástól függő természetét és a folytonos változást, ami mélyen elfogadó, együttérző, toleráns attitűdhöz, részrehajlás-mentességhez és rendíthetetlen belső békéhez vezethet. A szenvedés általános tapasztalatának belátása súlyos testi fogyatékosság, balesetet követő bénulás vagy bármely érzékszervi fogyatékosság esetén is végtelenül ösztönző (Aaltola, 2019), támogató erőként tud működni, hiszen más lények szenvedéseit is látva, megtapasztalva saját szenvedésünk mértéke sokszor automatikusan csökken vagy minimalizálódik.^[16]„A mobilitás testi fogyatékból eredő korlátozottsága miatt érzett frusztráció kevésbé fájdalmas, mint az állandó elégedetlenség, amelyet a nem megszabadult emberi lények … Részletek A buddhista eszméktől függetlenül rengeteg kerekesszékben élő embertársunk él boldog, kiteljesedett családi életet, miközben milliónyi járásra képes személy szinte mozgásképtelenné válik a depressziótól, a szorongástól hetekig ágyban, kórházban fekve töltik idejüket, gyógyszerekkel tompítják érzékszervi és tudati működésüket, és akár pusztán egy párkapcsolati kudarc nyomán képesek öngyilkosságot elkövetni.

Az öngyilkosság a buddhizmusban azért teljesen érthetetlen és kedvezőtlen eredménnyel járó cselekedet, hiszen az elkövető számára automatikusan valamelyik alsóbbrendű világba (pokolba) való újjászületést eredményez, vagyis fokozottabb szenvedést. Tehát érdemes a szenvedés és a betegségek okait erősebb nagyítón keresztül vizsgálnunk.

A buddhista filozófia szempontjából újraértelmezett egészségfogalom valójában a tudat tökéletesen megvilágosodott, felébredt állapotára utal, így kis túlzással élve minden ember fogyatékosnak tekintendő a megvilágosodása pillanatáig. Jó hír azonban, hogy a megvilágosodás lehetősége nem függ sem testi, sem mentális állapotoktól. A fogyatékosság tehát éppúgy nem akadálya ennek, mint ahogy nem feltétele a konvencionális értelemben vett egészség. Ekként a buddhista tanítások vonatkozásában eleve értelmét veszti a diszkrimináció kérdése, hiszen eredendően minden lény ugyanazzal a felébredett tudati minőséggel (bódhicsitta) rendelkezik. A feladat csupán annyi, hogy a tudat iskolázása (meditáció)^[17]A buddhizmus gyakorlata a nyugati ember számára a köztudatban leginkább a „meditáció”, de általában nincs közmegegyezés arról, hogy ez mit is jelent valójában. Nem áll itt … Részletek révén mindenki saját elhatározásából és erejéből képes legyen felismerni a szenvedés mögött rejlő három gyökérokot (vágy, ellenszenv, tompaság), s ezek megszüntetésével megvalósítani a magában rejlő, eredendően tiszta, térszerű, örömteli állapotot. Ez az állapot az ébertudatosság-alapú (szatipatthána) meditációs gyakorlatokon keresztül természetesen fejlődik és valósul meg. A szent iratok szerint továbbá a szatipatthána gyakorlása tisztítja az elmét, segít leküzdeni a bánatot, siránkozást, tudati szennyeződéseket, kifejleszti a békét, helyes megkülönböztető képességet fejleszt, szabadságot és felébredettséget eredményez (Análajó, 2007).

A légzés, a test, a testhelyzet, a belső szervek, a finom folyamatok, a felmerülő érzések és gondolatok nyitott, érdeklődő figyelemmel való vizsgálata tekinthető élethosszig tartó önfejlesztő gyakorlatnak. Mélyebb önismerethez vezet, miközben érzékenységünk kifejlődésével felismerjük e folyamatokat a környezetünkben is. Az ébertudatosság-alapú gyakorlatok – a mozgás-, érzékszervi és egyéb testi fogyatékosságok esetén gyakran megfigyelhető gátló attitűd helyett (önértékelési problémák, önbecsüléshiány, frusztráció, tehetetlenség és egyéb ellenérzések) – nem kötődő, nem feltétlenül változtatni akaró, hanem rugalmas, megértő, elfogadó, ugyanakkor az átalakításra is nyitott lelkes beállítottságot eredményeznek, amely az érintett személy és a környezetében élő segítők számára is áldásos.

Ez az attitűd az elfojtás, a szégyen helyett egyszerű elfogadó vizsgálatra ösztönöz, amely nagyobb önkontrollt, érzelmi rugalmasságot eredményez, illetve a negatív vagy káros tudatfolyamatok spontán átalakulásához vagy kioltódásához vezet. Bátorságot, nyitottságot, toleranciát, elégedettséget, együttérzést, önbecsülést és szeretetet is fejleszt, valamint szerepet játszhat az egyéni traumák feldolgozásában, a félelmek, a szorongás, a stressz és az önértékelési problémákkal tarkított kudarcélmények felszámolásában. A testi, érzékszervi és értelmi fogyatékossággal kapcsolatos terápiás lehetőségein túl – ahogyan Porosz Tibor (2010) fogalmaz – a buddhista meditáció a megelőzés és a mentálhigiéné szempontjából is jelentős, és jótéteményei a klinikai pszichológia és a pszichiátria területein is megmutatkoznak.^[18]„…a nagyobb figyelem végül az impulzív reakciók csökkenéséhez, illetve az önérvényesítés növekedéséhez vezethet. A jelen pillanatra irányított éber figyelem általánosságban … Részletek

Az egészség kérdése után a karma ok-okozati törvényéhez kapcsolódva röviden körvonalazhatunk néhány általános dolgot a konkrét betegségekről, rendellenességekről, különböző fogyatékos állapotokról. Ha kiterjesztjük a karma és a jelenségek kölcsönös függésének tanításait, teljesen mindegy, hogy veleszületett vagy szerzett rendellenességekről van-e szó. Függetlenül attól, hogy örökölt vagy külső hatás (például baleset, gyógyszeres mellékhatások) nyomán bekövetkező állapotváltozásról beszélünk, minden jelenségben benne rejlik az egyén személyes, illetve akár a szülők, akár a testvérek karmája is.^[19]Egy fogyatékkal született gyermek a szülők vagy testvérek számára éppen olyan „karmikus adósság törlesztése” lehet, vagy egy hiányzó erény fejlesztésének, kibontakoztatásának … Részletek

A buddhizmusban a betegségek négy okát különböztetik meg: tettek (karma), elme (csitta), éghajlat/környezet, étel (áhára). Ezek közül a legerősebben kondicionált a karmikus ok, de az elme, a tudat művelése révén képesek vagyunk a betegségek mögött húzódó gondolkodási mintáink, reakcióink, az életmódunk és táplálkozásunk kedvező átalakítására, így végső soron pusztán a meditáció révén különböző mértékben mind a négy okra hatást tudunk gyakorolni. Ezek a betegségállapotok egyértelműen nem csupán az egyént érintik, hanem a szűkebb családi és a tágabb értelmű környezetet is. Valójában mindenkit érintenek, aki közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódik a témához (a terapeutákat, gondozókat, szociális munkásokat, politikusokat, munkáltatókat, sőt akár azokat a munkavállalókat is, akik például speciális igényű emberek számára fejlesztenek vagy állítanak elő termékeket, terveznek szolgáltatásokat).

Milyen perspektívát kínálhat tehát a buddhista szemlélet a társadalom számára? A formális társadalmi szerepvállaláson, esélyegyenlőségi, emberjogi törekvéseken túl minden ember számára lehetőséget ad a fogyatékosság kérdése a mélyebb és közvetlenebb kapcsolódásra a világgal és önmagunkkal. Esélyt ad a fejlődésre általános emberi értékeinkben és a buddhista szempontból üdvös, erényes tettekben (Davis, 2017). Nem csupán a szülők, testvérek, rokonok, terapeuták, hanem az utcán járó-kelő emberek számára is közvetlen lehetőség nyílik az együttérzés, az önzetlen adás, a szerető gondoskodás és számos más erény fejlesztésére, ami a karma törvénye szerint ebben az életben és a következő születésre nézve is akár jótettkövetkezményekkel jár. Őszentsége, a 14. dalai láma nyilvános beszédeiben gyakran szól arról, hogy sok szempontból különleges lehetőségként tekinthetünk a fogyatékosságra. Ezen felbuzdulva előfordulhatna persze, hogy valaki megrögzött segítővé válik (önző motivációval, úgynevezett karmikus piros pontok gyűjtésébe fogva), de ha megértjük a tanítások lényegét, akkor nem esünk bele ebbe a tévedésbe, hiszen felismerve kölcsönös függőségünket evidenciává válik, hogy minden, amit cselekszünk, mondunk, gondolunk, visszahat ránk, és közvetlenül minden érző lény javát szolgálhatja.

Ha már fentebb említettük a hat világot, azt is érdemes megjegyeznünk, hogy emberként születni a hagyomány szerint is a legnagyobb kincs mind közül^[20]Emberként születni eleve korábbi jótetteink eredményeként lehetséges. („értékes emberi születés”), hiszen itt van a legnagyobb esélyünk arra, hogy találkozzunk a tanításokkal, és a tudatosság révén kiszabaduljunk a szenvedésteli létforgatagból (szamszára).

Ha mindezek tükrében visszatekintünk a buddhizmus korai időszakára és az akkori szerzetesi rendszabályokra, csodálkozva kérdezhetjük, miért került közéjük mégis néhány diszkriminatív szabály a fogyatékkal élőkről, ha ugyanolyan esélyük van a megvilágosodásra, mint bárki másnak? Miért nem nyerhettek felvételt a szerzetesi rendbe a testi vagy bizonyos mentális fogyatékkal élők? Ez a látszólagos önellentmondás szintén filozófiai pontokkal magyarázható. Kétezer-ötszáz év távlatából arra következtethetünk, hogy ezek a szabályok éppen a Buddha által tanított négy mérhetetlen erény^[21]Szeretet (mettá), együttérzés (karuná), együtt örvendezés (muditá), felülemelkedett egyhegyűség (upéksá). (brahma vihára) eszméjének gyakorlati megvalósítása miatt kerültek be a szerzetesi szabálygyűjteményekbe. A korai időkben ugyanis Buddha követői igen egyszerű, sok lemondással járó vándorszerzetesi létet vállaltak magukra. Szigorú szabályok vonatkoztak arra is, hogy a szerzetesek nem étkezhetnek, hosszabb ideig nem szállhatnak meg sehol, s nem ragaszkodhatnak egymás társaságához a vándorlás során. Egy mozgássérült vagy egyéb fogyatékossággal élő személy számára, akinek (a helyváltoztatás, táplálkozás, tisztálkodás stb. során) esetleg mások segítségére lehetett szüksége, rendkívül sok szenvedéssel és veszéllyel járt volna például egyedül maradni egy kietlen helyen.^[22]Pontosabban az életmód nem tudta kiküszöbölni a betegség négy oka között meglévő környezeti és táplálkozási nehézségeket. Továbbá a szerzetesek által birtokolható tárgyak és gyógyszerek listája is szigorúan szabályozott volt, így a szerzetesi lét önmagában is elég kihívást jelentett, amíg ki nem alakultak az úgynevezett kolostorok (vihárák). Az éghajlati viszonyoknak való kiszolgáltatottság vezetett ahhoz a gyakorlathoz, hogy a vándorlást megszakítva az esős évszakokat a gazdagabb világi követők által felajánlott ligetekben, biztonságos menedékhelyeken töltötték az otthontalanságba (pabaddzsá) vonultak. Látható tehát, hogy valamennyi szabály tulajdonképpen az eredeti elvek mentén, vagyis az élet óvásának központi gondolatára támaszkodva született. Ezt a gondolatmenetet tovább erősítve az együttérzés és a társadalmi szerepvállalás korai jeles példája lett a később megvalósított kolostori gyakorlat: a buddhizmust támogató indiai császár, Asóka uralkodásának idején (i. e. 268–232) működő vihárák lettek a későbbi kórházak előfutárai, s nem csupán a beteg emberek, hanem a sebesült, beteg állatok gondozását is a szerzetesek végezték.

Tehát a szerzetesi rendbe való felvétel kapcsán nem beszélhetünk esélyegyenlőségről, de ez nem a kirekesztés következtében kialakult gyakorlat volt, s a tanításokhoz való szabad hozzáférés egyáltalán nem volt a rendbe való felvételhez kötött privilégium. Mindenkinek lehetősége nyílt megismerkedni a lényegi tanokkal és gyakorlatokkal. Buddha mindenütt nyilvánosan tanított, sőt számos történetben jelennek meg olyan szereplők, akiket Buddha közvetlenül tanít, s akik érintettek a fogyatékosság kérdésében.^[23]A mai értelemben vett gyógypedagógia és differenciált oktatás példáival is találkozhatunk számos történetben: például egy gyenge értelmi képességű szerzetesnek rongyot ad, hogy … Részletek

A korai gyakorlat után vessünk néhány pillantást a modern kor változásaira. A különböző országokban működő szanghák (közösségek) – legyenek akár Délkelet-Ázsiában, akár a nyugati buddhizmusnak helyet adó európai és tengerentúli országokban – a fentebb már említett elkötelezett buddhizmus (Engaged Buddhism) jegyében fokozott figyelemben és támogatásban részesítik a hozzájuk fordulókat. Rengeteg meditációs központ és oktatási intézmény törekszik akadálymentesítésre és akár különleges eszközök, körülmények biztosítására is az arra rászorulóknak. A meditáció oktatását igyekeznek mindenki számára hozzáférhetővé tenni, társadalmi és vagyoni helyzettől függetlenül, és a világi támogatók adományaiból rendszeres karitatív tevékenységeket finanszíroznak. A fenti integrációs és esélyegyenlőségi törekvések jó gyakorlatát kívánja megvalósítani a nemzetközi viszonylatban is egyedülálló magyarországi buddhista felsőoktatási intézmény, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola (TKBF). Itt a speciális igényű hallgatók ügyeit (segítségnyújtás, mentességek, kedvezmények) az erre kijelölt bizottság intézi. Felsőfokú tanulmányaikat az intézmény dolgozói maximálisan támogató attitűddel kezelik. Személyes képességeik és lehetőségeik felmérésével egyénre szabott haladási tempót, tanulási, módszertani segítséget igyekeznek nyújtani nekik, szükség esetén könnyített vizsgakövetelményeket alkalmaznak,^[24]Lásd https://www.tkbf.hu/hallgatoknak/szervezetek/upaja/eselyegyenloseg. A Speciális Ügyekért Felelős Bizottság jelenlegi összetétele: tanulmányi igazgató, főtitkár, a hallgatói … Részletek illetve az intézménybe jutás, a tantermek és a mosdó akadálymentesítettek. Az oktatási programokon túl A Tan Kapuja Buddhista Egyház (TKBE) rendezvényein is rendszeresen részt vesznek fogyatékkal élők, s az egyházi kereteken belül működő általános iskolai hit- és erkölcstanoktatás kapcsán szintén lehetőség nyílik speciális nevelési igényű gyermekeket tanítani. Jelenleg is vannak érzékszervi fogyatékkal élő, enyhe értelmi fogyatékos, ADHD-s és egyéb tünetekkel, diagnózissal rendelkező tanulóink is, akiktől jelenleg is számos visszajelzést kapunk a meditáció, a zen művészetek, a jóga és egyéb gyakorlati kurzusok pozitív hatásairól a személyes fejlődésükben, valamint a buddhista közösség elfogadó, inspiráló és megtartóerejéről a hétköznapjaikban. Gyakran lehetünk részesei sikereiknek, örömteli és különleges pillanataiknak, ami tovább ösztönöz a mindennapjainkban a buddhista tanok átadására és gyakorlására.

Összegzés

A fogyatékkal élők környezetében, elsősorban a szülők és a terapeuták életvitelében különösen nagy szerepet kaphat és jól látható, illetve tapasztalható a spiritualitás jelentősége (Zhang–Rusch, 2005). A tudományos kutatások és a személyes tapasztalatok is azt mutatják: a spiritualitás és ezen belül a buddhista praxis az egyén és a társadalom szintjén egyaránt mélyebb értelmet adhat életünkben a dolgoknak azzal, hogy belső erőt, békét és reményt nyújt, belső átalakulási folyamatokat támogat, javítja az önértékelést, elősegíti az integrációs folyamatokat, az inklúziót stb. (Gaventa, 2018; Farkas–Petykó, 2019).

Mindezen túl, ha a konkrét gyakorlatokat vizsgáljuk, képalkotó és egyéb műszeres vizsgálatokkal már évtizedek óta igazolt tény,^[25]EEG, PET, SPECT, fMRI, EKG, ABPM, Polygraph, Cortisol-szint mérése stb. hogy a buddhista meditáció végzése pozitív érzelmekkel és megerősödött immunműködéssel társul, továbbá az agy fizikai struktúrájának megváltozását eredményezheti: az agy figyelmi, testérzékelési, interoceptív és érzékszervi adatfeldolgozó területei megvastagodhatnak.^[26]Beleértve a prefrontális kérget és a jobb anterior insulát. A meditáció emellett javíthatja az érzékszervi funkciókat, a kognitív készséget, kedvezően befolyásolja a vegetatív idegrendszer működését, így különféle mértékű és jellegű fogyatékosság esetén is hozzájárulhat az általános állapot javulásához, illetve a személyes jóllét érzésének kibontakozásához (Geoffrey, 2009; Nilsson, 2020).

A fenti megállapítások tükrében tehát kimondható, hogy a buddhizmus mint összetett spirituális rendszer, a buddhista filozófia és pszichológia elméletének és gyakorlatának révén, az együttérzésen, az állandótlanságon, az éntelenségen, az ürességen, a karmán és egyéb tanításokon alapuló meditációs és kontemplációs praxisa által, mind a fogyatékkal élő személyek, mind az őket támogató családtagok, ismerősök, szakemberek, mind a társadalom számára inspiráló elméleti és gyakorlati megközelítéseket kínál (Schumm–Stoltzfus, 2007).

Meggyőződésünk, hogy a hazánkban jelenleg hivatalosan működő buddhista egyházak és a hozzájuk kapcsolódó intézmények, szervezetek, túl az intézményi és állampolgári kötelezettségeken, kivétel nélkül őszintén elkötelezettek fogyatékkal élő embertársaink segítésében, hiszen a buddhizmus alapvető célja az emberi létben tapasztalt bármilyen típusú és mértékű szenvedés enyhítése. Mivel ennek gyakorlati megvalósítása nyomon követhető a TKBF felsőoktatási tevékenységében és a TKBE korábbi és jelenlegi egyházi gyakorlatában is, nagy öröm, hogy lassan immár hazánkban is elindul a tudományos diskurzus a buddhizmus és a fogyatékosság kapcsolatáról, s ennek további lépéseiként megfontolandó, hogy a TKBF és más hazai, illetve nemzetközi felsőoktatási intézmények akár közös kutatási terveket^[27]Véleményünk szerint külön tanulmányban lenne érdemes foglalkozni a fogyatékosság ikonográfiai megjelenésével, a klasszikus szövegforrások elemzéseivel, a buddhista gyógyászat … Részletek valósítsanak meg. A fogyatékossághoz kapcsolódó terápiás, rehabilitációs, integrációs és az esélyegyenlőséget támogató szélesebb körű programokra irányuló jövőbeli közös tudományos kutatások eredményei hozzájárulhatnak egy egészségesebb, elfogadóbb, elégedettebb és boldogabb társadalom megvalósításához.