Absztrakt

Köztudott, hogy már Szent Benedek is nevelt fiatalokat. Római családok bízták rá gyermekeiket, hogy nevelje őket. Ettől kezdve a nevelés a bencések számára olyan feladat, amely megfelel karizmájuknak. A középkorban a kolostori iskolák az oktatás és a nyugati kultúra bölcsői voltak. Ilyen szerepre ma már nincs igény. Ennek ellenére meg kell kérdeznünk magunktól, miért tartunk fenn ma kolostori iskolát, amikor napjainkra egyre erősebb a konkurenciaharc a diákokért.

Kulcsszavak: bencés oktatás, pedagógia, keresztény nevelés

A modern menedzsment azt kívánja a gazdasági vezetőtől, hogy mivel egy jó cégnek nem elegendő, hogy nyereségét növelje, és alkalmazottjait jól megfizesse, egyfajta filozófiát alakítson ki, hogy jó munkatársakat nyerjen meg. Ennek a filozófiának hogy meggyőző legyen, el kell igazítania világnézetileg, és ökológiai érzékenységre, eti­kai alapelvekre s végül elvi, erkölcsi megalapozottságra is szüksége van. Mi, bencések kötelességünknek érezzük, hogy iskoláinknak olyan filozófiát adjunk, amely a hagyo­mányunknak megfelel. Emellett nem elsősorban mi, szerzetesek fejlesztettük ki ezt a fi­lozófiát, hanem világi munkatársaink. Kolostori iskolánkat olyan területnek tekintjük, ahová a keresztény világi tanárok elhozhatják és ahol megvalósíthatják eszméiket, el­képzeléseiket. Rendünk ma nem gettó, és a bölcsesség sem a mi kiváltságunk. De tudunk olyan teret teremteni, ahol keresztény emberek a velünk folytatott párbeszéd során ha­gyományunk szellemiségét napjaink számára gyümölcsözővé tehetik.

Ma nem elég, ha egyszerűen azokat az iskolákat másoljuk, amelyek körülöttünk a diákokat toborozzák. Iskolánknak saját arculatra van szüksége. Még ha mindig a ma­gunk számára kijelölt keretek mögött maradunk is, fontos, hogy a tanárok újból és újból reflektáljanak arra, miért vannak éppen ebben az iskolában, miért vetik be magukat napról napra a diákok érdekében. Jelenleg sok iskola tanári karán bizonyos fáradtságot lehet észlelni. Egy egyházmegyei iskola tanárától tudom, hogy ma éppen az elkötelezett pedagógusok kételkednek magukban, munkájuk értelmében. Mire jó olyan diákokért küszködni, akik semmit sem akarnak? Azonban nincs bénítóbb a kollektív depresszió­nál, amely némely tanári kart ma hatalmába kerít. Jónak tartom, hogy közös gondol­kodásunk során újra motiváljuk magunkat, hogy ismét tudatosítsuk magunk számára, miért kötelezzük el magunkat napról napra ezért az iskoláért. Ez nemcsak az iskolának tesz jót, hanem nekünk is. Mert motiváció nélkül kárba vész az energiánk is, amely nélkülözhetetlen egy jól sikerült élethez. A sürgető kérdés előtt, hogy mit kell tennünk a diákokért, gyakran elfelejtjük, mi tenne jót a tanároknak. Sokan a tantestületben életük derekán vannak. Hogy ez életkori krízist is jelent-­e, kívülről nem tudom megítélni. De magamról és azokról, akiknek az életét figyelemmel kísérem, tudom, hogy ez az életkor nem múlik el fájdalom nélkül, de azt is, hogy lehetőség rejlik benne: valami új keletkez­het, új súlypontok alakulhatnak ki.

A bencés közösség iskoláiról

Benedek nem magányos harcost akar nevelni, hanem testvéri közösséget, amelyet az ősegyház közösségről szerzett tapasztalata nyomán próbált megvalósítani. Reguláját mélyen átjárja a vágy az ősegyház, a közösség után, amelyben Isten országa felragyog e földön, és megtapasztalhatóvá válik. Henri Nouwen mondta egyszer, hogy próféta lehet az ember egyedül, ám Isten irgalmasságát jézusi értelemben csak együtt lehet hirdetni. Jézus ezért küldte mindig kettesével a tanítványait. A bencés közösséget elsősorban az egyes ember tisztelete járja át. Minden emberben Krisztust kell látnunk. És ez megmu­tatkozik az egymásért vállalt felelősségben, testi és jellembeli gyengeségeink kölcsönös elviselésében.

A bencés iskola nagy hangsúlyt fektet a közösségre, s ez elsősorban a tanárok kö­zötti közösséget jelenti. A diákok megérzik, hogyan élnek a tanárok egymás között, versengenek-­e egymással, mindent megtesznek a másik kárára, hogy a diákok elismeré­sét és szeretetét megszerezzék, vagy egymásra figyelnek­-e; vagy van­-e bátorságuk, hogy egymás előtt bevallják gyengeségüket, hogy a korlátaikról beszéljenek? Ha a tanárok egymás között megélik a közösséget, akkor tudnak a tanulók körében is közösséget teremteni, akkor tudják felébreszteni a közösség iránti érzéket. Éppen ma, amikor a vá­rosokban emberek tétlenül végignézik, ha valakit megtámadnak, fontos feladat, hogy érzékennyé tegyük a tanulókat egymás iránt, serkentsük őket arra, hogy felelősséget érezzenek egymásért. Ha mi is elsősorban a konkurenciaharcra helyezzük a hangsúlyt, nem tud közösség kialakulni. „Az egyik hordozza a másik terhét” – Krisztusnak ez a törvénye, ahogy Pál nevezi, lenne a pedagógia célja.

Krisztust látni a diákban azt jelenti, hogy hiszek minden ember titkában és érinthe­tetlen méltóságában. Nem azonosítom a másikat azzal a magatartással, amely szemet szúrt nekem, hanem a külszínen áthatolva újra és újra belehelyezkedem a titkába. Min­den ember egyedi, Isten egyedülálló kifejeződése, ahogy Aquinói Tamás mondja. Bene­dek fontosnak tartja az egyes embert a közösségben. Mindenkinek meg kell találnia azt, amire szüksége van, hogy kibontakoztathassa egyedi képét, amelyet Isten készített róla magának. Ez feltételezi, hogy a tanár minden gyereken elgondolkodik, hogy felfedezze egyedi képét. Krisztust látni a testvérben azt is jelenti, hogy előcsalogatom a benne lévő jót. Ez megkívánja azt a mély hitet, hogy a látszat ellenére hiszek a másikban lévő jó, isteni magban. Az én hitemtől függ, hogy a diák tud-­e hinni a szívében lévő jóban, vagy föladja és leértékeli magát, hogy képességeit fejleszti-­e, vagy elhanyagolja.

Benedek az apáttal kapcsolatban leírja, hogy ez konkrétan hogyan néz ki: „Tudja, hogy milyen nehéz és terhes feladatot vállalt magára: a lelkek irányítását és sokféle em­ber szokásainak szolgálatát. Az egyiket ugyanis gyengédséggel, a másikat dorgálással, a harmadikat rábeszéléssel vezesse. Mindenkihez sajátos jelleme és értelmessége szerint alkalmazkodjék, hogy ne csak a rábízott nyájnak ne vallja kárát, de a jó nyájnak gyara­podásán is örvendhessen” (RB 2,31 skk.). A tanárnak minden diákjába bele kell élnie magát, addig kell imádkoznia érte, amíg meg nem találja a kulcsot, hogy a másik titkához vezető ajtót kinyissa, hogy azt kapcsolatba hozza saját lehetőségeivel és képességeivel, személyes hivatásával, amely egyedül csak ezé a diáké. A vezetést Benedek mindenek­ előtt művészetnek tartja, amely arra szolgál, hogy az életet előcsalogassa, az egyes ember életét szolgálja. Benedek megtiltja az apátnak, hogy rossz szerzetesei miatt panaszkodjék. Mindig a vezetésen múlik, mondja, hogy szerzeteseiből előjön-­e a jó. Mindig rajtunk mú­lik, mennyi életet ébresztünk a diákokban. Semmit nem segít, ha a rosszul nevelt diák­jaink miatt panaszkodunk. Az a feladatunk, hogy a másikban lévő jóba vetett hit révén kibontakoztassuk a fiatalokban lévő jót. A diákok alapvetően motiválhatók. A kérdés az, hogy mi rendelkezünk-­e elegendő motívummal a munkánkhoz.

Az egészséges élet művészete

Szent Benedek az egészséges élet művészetének tartja reguláját. A szerzetesek életének olyan konkrét formát ad, amely szerinte javukra válik. Úgy gondolja, egészséges élet csak egészséges életstílus révén lehetséges. A rítusok segítenek bennünket, hogy a saját életünket éljük, hogy életünknek olyan formát adjunk, amely örömet szerez nekünk. Se­gítenek bennünket, hogy ráérezzünk identitásunkra. A pszichológia ma ismét felfedezte a rítusok gyógyító hatását. Hol vannak azok a rítusok, amelyek ebben az iskolában átjárják az életünket? Van­-e még gyógyító erejük, vagy már üressé váltak? A rítusoknak három hatásuk van. Elűzik a félelmet, amely ma sok embert hajszol. E szorongásűző hatásukat ismeri minden diák az iskolai feladatok előtt és minden sportoló egy fontos verseny előtt. A rítusok megalapozzák identitásunkat. Ez az én életem, amit én magam élek, és nem mások élik helyettem. A rítusok értelmet adnak az életünknek, és megaján­dékoznak bennünket az élet élvezetével. Ezt C. G. Jung ismételten hangsúlyozza. Úgy gondolja, hogy ma az emberek neurotikussá lesznek, amint szembesülnek életük bana­litásával, amint nem többek, mint állampolgárok, mint kötelességteljesítők stb. Szenzá­ciók után vágyakoznak, hogy végre valami történjék, ami nagyobb, mint ők. A kérdés az, hogyan közvetítjük ma a fiataloknak az élet értelmét. Ez nemcsak a hittantanárok feladata, hanem minden tanáré.

Az egészséges élet művészete, amelyet Benedek kifejlesztett, a mozgás és a nyugalom, az imádság és a munka, a rend és a spontaneitás, a magány és a közösség egységével kezdődik. Benedek nemcsak az egyes ember életét alakította spiritualitásával, hanem keresztény közösséget is teremtett, sőt ezzel a Nyugat kultúráját is meghatározta. Be­nedek spiritualitása olyan lelkiség, amely kapcsolatban van a földdel, a konkrét életet formálja, és egészséges életkultúrát teremt. Ma sok olyan lelkiségi kezdeményezés van, amely a fejben vagy a szívben marad, de nincs ereje, hogy alakítsa az életet. Hatás nélkül maradnak. A bencés iskolának valamit tükröznie kell abból az életkultúrából, amelyet a monostorok az évszázadok folyamán megteremtettek. Az életkultúra megmutatkozik az egymással való bánásmódban, az iskola rítusaiban, az ünneplés módjában, a művészet iránti érzékben.

Az egészséges életnek, ahogyan Benedek tekint rá, az a célja, hogy felébressze az élet­örömet. Ifjúsági munkánkban ezt a benedeki gondolatot választottuk vezéreszmének. Úgy akarunk bánni a fiatalokkal, hogy ráérezzenek az élet élvezetére. Ez nem azt jelen­ ti, hogy azt tehetik, amit akarnak, és elhagyhatják, amit nem akarnak. Az életöröm egészséges formák, fegyelem, rítusok és kiegyensúlyozott aszkézis révén alakul ki. A bencés aszké­zist az az optimizmus járja át, hogy dolgozhatunk önmagunkon, nem kötöz meg bennünket az élet­ történetünk, hanem alakíthatjuk az anyagot, ame­lyet gyermekkorunkban kaptunk. Ma inkább a panaszkodás jellemző, hogy az ember már semmit sem tehet, ha nehéz volt a gyermekkora. A bencés iskolát optimista magatartásnak kell átjárnia.

Walter Nigg Benedeket építkező embernek ne­vezi. Ez nem a sok épületre vonatkozik, amely a bencések szenvedélye. Benedek egy szétszakadt és reménytelen kor közepén azon fá­radozott, hogy felépítsen egy közösséget. És e kis közösség létrehozása megváltoztatta az egész Nyugatot. Így mi is abban bízva vezethetjük iskolánkat, hogy e kis közösség kialakítása hatással van a mai társadalom formálódására.

A vendégszeretet

A bencés pedagógia és lelkipásztorkodás vezérgondolata a vendégszeretet, amely a korai kereszténység számára a felebaráti szeretet konkrét megnyilvánulása volt. Az idegenben mindig van valami szent. Vagy ellenség, vagy vendég lehet. Nouwen sze­rint a vendégszeretet az idegennek és egyáltalán minden embernek szabad teret biz­tosít, amely lehetőséget kínál számára, hogy belépjen hozzánk, barátunkká váljék, és ne ellenségünkké. Lukács evangéliumában olvashatjuk, hogy Mária és Márta hogyan gyakorolja a vendégszeretetet. Márta gondoskodik Jézusról, azt akarja, hogy jól érezze magát. Azonban gondoskodásával Jézust annak a vendégnek a szerepére kárhoztatja, akinek sokat kell ennie, és engednie kell, hogy körülsürögjék. Azonban Márta nem fogékony arra, amit az idegen mondani akar. Mária ellenben egyszerűen csak figyel. Engedi, hogy a vendég, az idegen szóhoz jusson. Figyel az igényeire, arra, amit mondani akar. A vendégszeretet is modell lehetne az iskola, a tantestület számára és a diákok neveléséhez. A diák is vendég, akit engedek bejönni, hogy megosszam vele az életem. Ahogyan Mária figyel az Úrra, úgy figyelek én is a diákra, hogy felfedezzem, mi a mon­dandója számomra, mivel ajándékoz meg engem, a vendéglátót, milyen értékekkel akar hozzájárulni közös életünkhöz.

A vendégszeretet azt jelenti, hogy olyan körülményeket teremtek, amelyek közt az idegen, a vendég önmaga lehet, nem kell semmiféle szerepet játszania. Meghívom, anél­kül, hogy feltételeket szabnék. Lemondok arról, hogy megváltoztassam. Csak helyet adok neki, ahol lehetséges a változás. Így alakulhat ki valami, ami olyan, mint az ott­ hon, szabad tér, ahol minden ember önmaga lehet. A szabad tér azonban nem tarthat örökké, és a határait is világosan ki kell jelölni. A vendégszeretet mindig egyértelműsé­get is kíván. Az idegennek tudnia kell, milyen területre lépett. E térnek megformáltnak, belakottnak, szeretettel átjártnak kell lennie, hogy így hívogathasson. És bizalmat kell sugároznia, hogy az idegen megnyílhasson, és megoszthassa magát.

A vendégszeretet az egész monostort adja az iskolának. A vendégszeretet azt jelenti, hogy a konvent ezt a teret biztosítja a tanároknak, amelyben ők is egészen önmaguk le­hetnek, megmártózhatnak a bencés hagyomány gazdagságában, anélkül hogy be akarná őket olvasztani. Néha a kolostor és az iskola csak egymás mellett van. Megszokták egy­ mást, azonban semmi inspiráció nem érinti a kolostorból az iskolát, és fordítva. Hogyan tudhatnánk aktivizálni a bencés vendégszeretetet a konvent és a tanári testület együt­tesében? Milyen lehetőségek vannak, hogy elbeszélgessünk egymással arról, mi mozgat és motivál bennünket? A vendégszeretet ugyanakkor a nevelési és oktatási feladatnak is szép képe. A tanárok részt adnak a diákoknak az életükből, keresésükből, hagyomá­nyukból, és odafigyelnek arra az újra, amit az idegenek mondani akarnak nekik. Eköz­ben egyszerre kell Máriának és Mártának lenniük, hogy a diákoknak helyet adjanak, ahol úgy érzik, elfogadják és komolyan veszik őket, ha megszólalnak.

A Teremtő dicsérete

Bencés szerzetesként abban látjuk a fő feladatunkat, hogy napról napra dicsérjük Te­remtőnket. Isten foglalja el az első helyet az életünkben. És Isten először is a Teremtő, aki teremtésében mutatkozik be. Dicsérjük Istent a liturgiában, amelybe beleadjuk minden gondoskodásunkat és szeretetünket. De akkor is dicsérjük Istent, ha gondosan bánunk a teremtéssel. A kolostor minden eszközével úgy kell bánnunk, mint az oltár szent edé­nyével.

Benedek számára nincs választóvonal a profán és a szent között. Isten éppen a te­remtésében mutatkozik meg. És a mi spiritualitásunk épp abban fejeződik ki, hogy gon­dosan bánunk e világ dolgaival, hogy ezt a világot alakítjuk és formáljuk, ápoljuk és gondozzuk. Például: az iskolában vannak környezetvédelmi napok. Ha azonban konk­rétan az energiatakarékosságról és a szemét szétválogatásáról van szó, nagyon kicsi az érzékenységünk, hogy az eszméket tettekre váltsuk, és megéljük az „ösztönző eszmét”.

Annak, hogy a Teremtő dicsérete a feladatunk, a diákoknak a liturgiánkon való részvételében is meg kell mutatkoznia. De ennek a vallási oktatási „keretekben” is vi­lágossá kell lennie, amelyek nemcsak a hittanárok  feladatai közé tartoznak, hanem az egész iskoláéi­ hoz. Vallási ajánlatainkban – a reggeli imákon, az iskolai zarándoklatokon, a diákok és szülők havi közös istentiszteletein – közvetítenünk kell, hogy életünk célja nem a teljesítmény, hanem a dicséret. Isten dicséretének szüksége van az ember dicséreté­re is, hogy hitelt érdemlő legyen. Ahogyan egy iskolában beszélnek, az meghatározza az érzelmi légkört. Dicsérni (áldani), benedicere, azaz jót mondani Istenről, jót mondani az emberekről is, a jót azért említeni, hogy érzékelhető legyen és kivirágozhassék. A bencés ihletettségű tanárnak ápolnia kell a benedicerét, jól kell szólnia diákjaihoz, és jót kell mondania róluk, ily módon kell áldottá, az áldás forrásává lennie mások számára.

Továbbá a Teremtő dicsérete annyira lesz érthető, amennyiben a teremtésnek figyel­met szentelünk. Nemcsak a szemét szétválogatásának, nemcsak az iskola élőhelyének kell ébresztgetnie a teremtés, a kultúra, a szép iránti érzéket, hanem annak is, ahogyan a diákok gondozzák az iskola környezetét, és ahogyan a legszebb és legjobban ápolt osz­tálytermekért jutalmat adunk. A kézműves­foglalkozások, például az asztalosmunka, az agyagozás, a textilszövés arra akarják nevelni a diákokat, hogy gondosan bánjanak a dolgokkal, a teremtés iránti tisztelettel és az alkotás értéke iránti érzékkel.

Befejező gondolatok

Csak néhány gondolatot említettem, amelyeknek át kell járniuk tereinket, ha szellemiségében benedeki iskolát akarunk működtetni. Az apátság mint iskolafenntartó részéről is létezik az elvárás, hogy az iskola újból és újból szembesüljön ezekkel a vezérgondolatokkal. De igény van arra, hogy e szembesüléskor együtt cselekedjünk. Az a kérdés, milyen formát találunk a jövőben, hogy a kolostor és az iskola egymás mellett élése egyre inkább együttéléssé váljék, hogy megvalósuljon a gondolatok cseréje. Az iskolafenntartó abban is érdekelt, hogy a tanárok magukért is tegyenek valamit. Ma minden cég tudja, hogy a vezetésnek is kell önmagáért tennie, hogy tudják, mit csinál­nak. Szupervízióban, munkaügyi keretek között figyeljünk oda, hogy a tanárok mit tehetnek, nemcsak a szakmai továbbképzésükért, hanem személyesen önmagukért is, és hogy ebben miként segíthetné őket az apátság.

Egy iskola, amely nem gondoskodik arról, hogy kifejlessze filozófiáját, nem marad fenn társadalmunkban. Pusztán a hagyomány hosszú távon nem elég ok a szülők szá­mára, hogy gyermeküket kolostori iskolába küldjék. Látni akarják, hogy erre a hagyo­mányra újra és újra reflektálunk, és gyümölcsözővé tesszük korunk számára. Hozzá akarnak szólni egy iskola koncepciójához, és tudni szeretnék, hogy az iskolát miért így és nem másként vezetjük. Ha az iskola hétköznapjai mögött alaposan végiggondolt kon­cepciót ismernek föl, szívesen hagyják magukat meggyőzni arról, hogy tegyenek vala­ mit az iskoláért. Kérdéses viszont, hogy az általam felvázolt modell hisz­e abban, hogy vendégszeretetével tartósan alakítja az embert. Szerintem ma az a nagy feladat, hogy uniformizált társadalmunk közepette, a gyakran nehézkessé vált egyházban innovatív és kreatív iskolát alakítsunk ki, olyan területet teremtsünk, ahol szenvedélyes tanárok párbeszédben valósítják meg a keresztény iskoláról alkotott elképzeléseiket.

Borítókép: William James Glackens: Luxembourg Gardens, 1906
Courtesy National Gallery of Art, Washington

Absztrakt

A szerzők a magyarországi roma történelem főbb kérdéseit mutatják be, gazdag szakirodalmi bázisra támaszkodva. A kutatástörténeti és forrás­ kritikai bevezető után a középkori fejlemények, majd a különböző együttélési modellek, illetve az ezekhez kapcsolódó akkulturációs folyamatok kérdéseit tárgyalják. Történeti kontextusba helyezik azokat a 17–18. századi változásokat, melyek a kormányzat szemében „cigánykérdést” jelentettek. Röviden összegzik a 19. század végi polgárosodás, iparosodás főbb hatásait. A 20. század: a két világháború és a roma holokauszt ismertetése után az államszocializmus időszaka következik, amikor asszimilációs és integrációs kísérletekre egyaránt sor került. A szöveg a rendszerváltással zárul.

Kulcsszavak: roma történelem, együttélés, asszimiláció, integráció

A magyarországi roma történelem összefoglalása egy rövid tanulmányban már nem igazán lehetséges, köszönhetően az elmúlt évtizedekben megjelent forráskiadvá- nyok és szaktörténeti munkák jelentős számának (vö. Binder, 2009; 2014; 2015a).

Ugyanakkor éppen ez a tudományos teljesítmény teszi lehetővé, hogy közismertnek tartott kérdések mentén haladva felhívjuk a figyelmet a romák történelmével kapcsolatos hétköznapi tudás hiányosságaira. Mivel eddig a 20. század történetéről készült a legtöbb kutatás, terjedelmi korlátaink miatt jelen szövegben a középkori és kora újkori fejlemények dominálnak.

Kutatástörténet, források és történelem

Bár a történettudomány valóban jó ideig „nem vett tudomást” a roma közösségekről, nem mondhatjuk, hogy a cigányoknak^[1]A dolgozatban a „roma” és a „cigány” szavakat szinonimaként használjuk, azzal együtt, hogy a „roma” kifejezés emancipációs törekvések hatására az 1980-as években terjedt el … Részletek nincs történelmük. A 19. században intézményesülő modern történettudomány feladata a nemzet történelmének bemutatása lett. Ebből kifolyólag az államalkotó népek története, azon belül pedig főleg a hadtörténet és a diplomáciatörténet voltak a kutatók fő érdeklődési területei (vö. Nagy, 1998; Tóth, 1998; Breisach, 2004; Romsics, 2008). A különféle alárendelt helyzetű társadalmi és etnikai csoportok (például etnikai kisebbségek, nők, munkások) még jó ideig nem képezték kutatás tárgyát (Hobsbawm, 2006). Ahogy Marczali Henrik írta a 19. és 20. század fordulóján: „Mivel a cigányság nem az általánosat, nem a fejlődés fő áramát testesíti meg a világtörténelemben, nem is szükséges bővebben ismertetni” (Erdős, 2007: 133).

Fentiek tudatában nem is lehet meglepő, hogy a magyarországi cigány csoportokkal foglalkozó, tudományos igényű érdeklődés terén a néprajz és a nyelvészet jócskán megelőzte a történettudományt. A 19. század végén már nemzetközi színvonalon űzték szakmájukat a korabeli „ciganológusok”, míg a történészek körében csupán az 1980- as években jelentkezett ilyen irányú érdeklődés (vö. Deáky-Nagy, 2009). Komolyabb mennyiségű és minőségű, forrásfeltáráson és forráskritikán alapuló történészi munka a rendszerváltást követően jelent meg (vö. Binder, 2015b).

A roma közösségek történetével kapcsolatban számos levéltári forráscsoport vizsgálható, például szolgabírói vizsgálatok, kérelemlevelek, peres iratok, személyleírások, céhszabályzatok, vagyonleltárak, adójegyzékek. Itt kell megjegyezni, hogy a források túlnyomó többségét a nem cigány környezet hozta létre. A kutatók ezek esetében azt tekintik cigánynak, akit a környezete annak tartott. A 19. század előtt a források egy szűkebb csoportja tekinthető olyannak, amelyet részben a cigányok hoztak létre. A kérelmek, menlevelek ugyanis magukat cigánynak tartó emberek megbízásából készültek. A 19. század második felétől bővül a források köre, hiszen roma értelmiségiek, zenészek, művészek, aktivisták maguk is számos forrásértékű dokumentumot hoztak létre (vö. Nagy, 1998: 3–15; Kardos, 2008: 9–10; Hajnáczky, 2019; 2020).

Van-e tehát cigány történelem? Már a kérdésfeltevés is bántóan hat, hiszen a saját történelmi múlt nem a nemzetállamok kiváltsága, hanem egy adott közösséghez kapcsolódó múltbeli tények emlékezete, rendszere és ismerete.

A hazai roma közösségekről szóló történeti tudás része a magyar és az európai történelemnek, emellett természetesen önálló roma történelemként is értelmezhető. Ugyan- akkor ez a tudás behatárolt, hiszen mostani tudásunk szerint a 19. század második feléig mások írtak róluk, vagyis ők maguk a helyzetükből adódóan a róluk fennmaradt történeti tudást nem formálták. Tehát a cigányokról szóló történeti tudás nem feltétlenül egyenlő az ő történelmükkel.

Megérkezés és beilleszkedés

Az első cigány csoportok feltehetően a 14. század közepén jelentek meg a Balkán-félszigeten, magyarországi felbukkanásuk pedig e század végétől dokumentálható (Nagy, 2004; Tóth, 2005a). Európába érkezésük idején a roma közösségek nagy részére egyértelműen illik az úgynevezett peripatetikus közösség fogalma. Az ilyen vándorló csoportok gazdasági stratégiájának legfontosabb vonása olyan javak és szolgáltatások értékesítése, melyekből az adott gazdasági rendszerben hiány van (Prónai, 2000: 178).

Nyugat-Európában a kora újkor hajnalán a városgazdaság, a manufaktúraipar ki- bontakozása és a bürokratikus államszervezet megerősödése nem kedvezett a szolgáltató vándoroknak. A nyugati országok egymás után hozták meg erőszakos kirekesztő törvényeiket. A kelet-európai gazdasági-társadalmi viszonyok, a „második jobbágyság” kialakulása és a fejletlen városhálózat nagyobb mozgásteret, több lehetőséget biztosított a peripatetikus roma csoportoknak (Binder, 2016b).

Az eddigi kutatásokból az tűnik ki, hogy hazánkban a földesurak és a városok tudatos munkaerőszerzési szándéktól inspirálva fogadták be a cigányokat (Nagy, 2004: 32). Erről tanúskodnak a különböző uralkodói menlevelek, városi számadáskönyvek és földesúri adománylevelek is (Tóth, 2006: 26). Ez utóbbi forrástípushoz tartozik az az oklevél is, mely a legkorábbi olyan cigányokról tudósít, akik letelepült életmódot folytattak. Ebben „1455. január 18-án Hunyadi János mint besztercei gróf engedélyt adott Barcsay Péter és Tamás számára, hogy négy cigányt (quatuor ciganos) bármelyik birtokukon jobbágyként tarthatnak, és hatalmuk lehet felettük” (Nagy, 2004: 18).

Társadalmi jelenlétüket markánsan szemlélteti Werbőczy István 1524-ben kelt egyik levele, amely – tudomásunk szerint első alkalommal – ezt a csoportot is a communitas regni részeként, a Szent Korona alattvalóiként (subditos) határozta meg (Orsós, 2019: 62). Más forrásokkal együtt ez azt az elképzelést támasztja alá, mely szerint egyes cigány csoportok közvetlenül királyi joghatóság alatt éltek.

Az egyházak számára sem maradtak láthatatlanok a cigány közösségek: számos katolikus és protestáns zsinati dokumentum említi a cigányokat, némelyik pedig már a köztük végzett munkát is körvonalazza. Jelenlegi tudásunk szerint az első olyan cigány házasságkötés, amelyre református szertartás szerint került sor, 1613-ban történt hazánkban (Landauer, 2016: 20).

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a késő középkorban Magyarországra érkező roma közösségek nagy része királyi, földesúri, városi vagy egyházi hatalom joghatósága alatt, jobbágyi jogállásban élt és dolgozott.

Együttélési modellek

A kis létszámú, peripatetikus roma csoportok mindenhol „mások mellett” éltek, így logikus, hogy a tartós megmaradás szükségszerűen valamilyen együttélési modellt rajzolt ki. Az ilyen együttélési modellek alapja a gazdasági együttműködés, a munka volt (Nagy, 2008). Néhány példával illusztráljuk a vándorló és a letelepült életmód mellett működő modelleket, majd megnézzük, milyen változásokkal járhattak ezek a folyamatok.

Nagy Pál kutatásai szerint a vándorláshoz kötődő foglalkozások számos esetben „menlevelekkel biztosított vándorló, ellenőrzött munkavégzésnek” minősültek. Mint írja: „A földesurak a jogi védelem mellé »szokott« mesterségük szabad gyakorlását engedélyezték a cigányoknak, s menlevelekkel biztosították, hogy szabadon eljuthassanak egyik birtokról a másikra. […] A szabad mozgás révén a cigányok elláthatták a földesuruk birtokaihoz tartozó falvakban a kézműves-szolgáltatások egy részét, és meg is tudtak élni” (Nagy, 2004: 61–62). A vándoriparosok mellett részben vagy egészben vándoréletmódot folytattak az aranymosással és a lókereskedelemmel foglalkozó cigányok is (Zsupos, 1996). Ugyancsak rendszeres helyváltoztatással járt a 18. században érkező beás cigányok hagyományos foglalkozása, a fafeldolgozás, teknőkészítés is. A többnyire erdei telepeken élő közösségek, miután egy területen elvégezték a szükséges munkákat, és ellátták a környéket a termékeikkel, útra keltek újabb „piacot” keresni (Nagy, 2009).

Letelepült életmódot folytató cigányokról elsősorban a nagyobb városainkból származó források számolnak be. A 15. századtól a városi magisztrátusok cigányok feletti joghatóságát több esetben uralkodói rendeletek erősítették meg. A cigány közösségek általában megtarthatták szokásaikat, vezetőjük a vajda volt, aki közvetített a hatóság és a cigányok között (Nagy, 2004: 20–26). Fontos, hogy a vajda cím semmiképpen sem etnospecifikus fogalom, általában valamilyen vezetői tisztséget jelölt.^[2]Ilyen volt például az erdélyi vagy a moldvai vajda, akik területi hatalommal felruházott vezetők voltak (utóbbira lásd HU-MNL-OL-E 21-1557.10.15.), vagy a komáromi naszádosok vezetője, … Részletek

A török források a 16. században a hódoltsági területen lévő szultáni közigazgatási egységekben említenek nagyobb létszámú adózó cigányt, akik különböző iparos- (kovács, golyóöntő) vagy szolgáltató- (zenész, hóhér, seborvos) tevékenységet űztek. A török adóösszeírások alapján a legtöbb cigány Budán élt, ahol külön városrészt népesítettek be, és sokan közülük borkereskedelemmel is foglalkoztak (Mészáros, 1976). A városok mellett természetesen a falvakban is jelen voltak a roma közösségek, megélhetésüket jellemzően kisipari tevékenységek, zenélés, mezőgazdasági segédmunkák és földművelés biztosította (Nagy, 2017).

A 17. századtól találhatók olyan források, melyekben megjelenik a városi kézműves- céhek törekvése a nemkívánatos cigány konkurencia kiszorítására. A későbbi évszázadokban hasonló jellegű források tanúskodnak a debreceni, miskolci, szegedi és a győri cigány kovácsok piaci versenyhelyzetet teremtő ipari tevékenységéről is. Miskolcon a helyi céh szándéka ellenére a kovácsolással, zenével és napszámosmunkával foglalkozó cigányok a 18. század végére letelepült életmódot folytató városi lakosokká váltak. Egy korabeli utazó ezt írta: „…sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően meg- változott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik zenei tehetségüket kiművelték” (Tóth, 1993: 207). Az idézet jól szemlélteti, hogy a tartós együttélés hatására komoly változások történhetnek az interetnikus viszonyokban.

Akkulturációs folyamatok: asszimiláció, integráció és szegregáció

Különböző közösségek egymás mellett élése kulturális kölcsönhatásokkal jár, ezt a szak- irodalom akkulturációnak^[3]Fontos, hogy az akkulturáció esetünkben nem „kultúravesztést” vagy „kulturális beolvadást” jelent, hanem kölcsönhatást, folyamatot (vö. Binder, 2013: 15–16). nevezi. Az akkulturáció egyik kimenete lehet az asszimiláció, melynek során az egyén egy másik közösséghez hasonul, és megszűnik korábbi csoporttagsága. Egy másik lehetséges akkulturációs változás az integráció. Ezt jelen esetben úgy értelmezzük, hogy adott lokális közegben az egyén – önmaga és mások szemében egyaránt – cigányként/romaként jelenik meg, mint a helyi társadalmi-gazdasági rendszer aktív résztvevője. Egy harmadik lehetséges kimenet a szegregáció, mely a társadalmi egyenlőtlenségek térbeli megjelenéseként is értelmezhető (Ladányi, 2011: 51). Ilyenkor a közösség tagjai szintén cigányként ismertek, de a többségi lakosságtól elkülönülten élnek, a kirekesztettség különböző szintjein. Nem szorul külön magyarázatra, hogy mindhárom „kimenet” szorosan függ a „többségi” oldal kisebbséggel kapcsolatos attitűdjeitől, a gazdasági együttműködés sikerességétől és további tényezőktől (például a felekezeti viszonyoktól). Az akkulturációs folyamatokat és a vázolt kimeneteket számos izgalmas történeti példával lehet illusztrálni, de a terjedelmi korlátok miatt csak néhány esetet mutatunk be.

A kulturális kölcsönhatások változataira jó példa a román nyelvű beás cigány közösségek helyzete. Nagy Pál írja, hogy az 1770-es évek dél-dunántúli összeírásaiban a ma is ismert családneveikkel találhatók meg a beások. Ekkor a foglalkozásukra nézve részben erdei teknővájó telepeken működő kézművesekként, részben a falvakban élő nap- számosokként. „A falvakban napszámosmunkából élő, többnyire már katolikus vallású beások paraszti módon (»more rusticano«) öltözködtek, és gyermekeik nevelésében is hasonultak. A kézműves beások identitásának, csoportkarakterének meghatározó vonása a román jelleg. A románok módjára (»more valachico«) öltözködtek, és görögkeleti vallásúak” (Nagy, 2019: 45–46).

Az asszimilációval végződő történeti folyamatok forrásait nem könnyű feltárni. A helyzetet bonyolítja, hogy a cigányokat nem feltétlenül ugyanazon kritériumok szerint tartották cigánynak a források megalkotói (vö. Nagy, 2008). Itt kell megemlíteni, hogy egyes politikai rendszerekre is jellemző volt az asszimilációt előtérbe helyező „cigánypolitika”, elsősorban a felvilágosult abszolutizmusra és az államszocializmusra (vö. Nagy, 1998; Majtényi–Majtényi, 2012).

A városokban polgári életmódra váltó cigányok számára az asszimiláció a társadalmi felemelkedés velejárója lehetett olyan időkben, amikor a cigány/roma közösség (etnikai) elismerése alig vagy egyáltalán nem létezett.

A jelenségre jó példa lehet 1687-ből egy bizonyíthatóan cigány származású teológus- hallgató esete. Grausser Dávid a nagyenyedi református kollégium tanulója volt, később iskolamesterként, majd lelkészként is dolgozott. Fontos, hogy csupán az ifjúkorára vonatkozó források utalnak cigány származására, azaz értelmiségivé válva megszűnt cigánynak lenni – legalábbis az utókor számára (Landauer, 2016: 24–26).

Ezen majd az változtat, amikor megjelenik a részben-egészben etnikai alapú roma önszerveződés, és a társadalom számára ismertté válnak olyan fogalmak, mint a roma értelmiségi vagy a cigány fogorvos. De ez majd csak a 20. század vége felé következik be, köszönhetően roma értelmiségiek döntéseinek, társadalmi felelősségvállalásának is (vö. Fosztó, 2002; Binder, 2008).

Az asszimiláció másik lehetséges iránya, amikor nem cigány emberek (vagy leszármazottaik) válnak cigányokká. Nagy Pál (2017) Siklós mezőváros 18–19. századi forrásai alapján kimutatta, hogy a földdel rendelkező cigányok közti vagyoni differenciálódás következtében egyes cigányok – kortársaik szemében – nem cigánnyá, más, elszegényedett emberek viszont cigányokká váltak. Utóbbi jelenségre a 20. század is számos példát szolgáltat, amikor szegregált cigány közösségek fogadtak be nem cigány származású rászorulókat (vö. Ladányi–Szelényi, 2004; Nagy, 2020). Látható, hogy a társadalmi fel- emelkedés és lesüllyedés együttesen alakította a „cigánynak mondott népesség” számát és arányát, de a „kettős folyamat pontos demográfiai mérlege jelenleg nem vonható meg” (Nagy, 2020: 136).

Az integrációra a legkézenfekvőbb példa a cigányzenészek helyzete lehet, hiszen ők akármilyen magasra kerültek a társadalmi ranglétrán, akkor is megmaradtak cigánynak és zenésznek, hiszen ez volt a „márkanevük”. Persze ez kényszerpályát is jelentett a romák számára, hiszen csak kivételes esetekben juthattak el más magas presztízsű szakmákba.

„Cigánykérdés”, föld és zene

A kora újkor kezdetén a kialakult együttélési modellek feltételrendszere megváltozott, a cigányok túl sokan lettek egy adott területen belül az általuk űzött szolgáltatótevékenységekhez, a már helyben élő cigány lakosság növekedése és az újonnan bevándorló közösségek megjelenése miatt. Ezzel egy időben a cigány közösségek számára folyamatos foglalkozás- és életmódváltási kényszerek jelentek meg, amit a céhes keretek megszilárdulása magyarázhat (Nagy, 2008). Ezekkel a társadalmi-gazdasági folyamatokkal párhuzamosan erősödött fel az abszolutizmus problémaorientált, hatalmi megközelítése a periferikus helyzetű csoportokkal kapcsolatban, így a 18. század az első olyan időszak hazánkban, amikor tudatos „cigánypolitikáról” lehet beszélni. Számos rendelet született, melyek általános célja a „letelepült, adófizető állampolgárrá tétel” volt (vö. Soós, 1994). Az alábbi példa jól mutatja a rendeletalkotó szándékait, és azt is, hogy a „cigány” szót nem igazán etnikai értelemben használták: „1761. december 10.: a Helytartótanács elrendel- te, hogy a »cigány« népnevet el kell törölni, és az azt használókat a jövőben meg kell büntetni; elrendeli továbbá, hogy a cigányokat fel kell venni a céhekbe. […] a kóborlás megakadályozása érdekében előírja, hogy a földesurak adjanak nekik kétkezi munkát, hasítsanak ki telket művelésre, és késztessék őket mesterségek gyakorlására” (Tóth, 2005b: 40).

Itt érdemes kitekintenünk a cigányok és a föld kapcsolatára. Gyakori és régi sztereotípia, hogy a romák nem kötődnek a földhöz, soha nem végeztek „rendes” termelőtevékenységet. A cigányok földművessé válásához azonban egyvalami nagyon hiányzott: a föld. „Földdel való ellátásuk nehéz lett volna egy olyan megyében, ahol évszázadok folyamán a földművelő lakosságnak sem jutott elég” (Szomszéd, 1987: 172). E Nógrád megyei tapasztalat egész Magyarországra érvényes, hiszen a földbirtokok eloszlását súlyos aránytalanság jellemezte, kevesen (a nemesség tagjai) birtokoltak nagyon sok földet. Visszatérve az abszolutizmushoz: voltak kegyetlen intézkedések is (például cigány gyermekek nevelőszülőkhöz adása erőszakkal vagy a cigány nyelv betiltása), de egyes kutatások arra engednek következtetni, hogy ezek sem hoztak tartós eredményeket (Nagy, 1998; Tóth, 2005b).

A „cigánykérdésnek”^[4]Idézőjel nélkül nem tartjuk elfogadhatónak a „cigánykérdés” kifejezést, hiszen úgy arra utalna, hogy a problémát az illetők cigánysága okozza, vagyis ha nem lennének cigányok, … Részletek  nevezett társadalmi-gazdasági kihívásokra adott egyik leghatékonyabb válasz a cigányzene lett, melynek „sikertörténete” a 18. században kezdődött. Ennek végén közel ezerhatszáz cigányzenészt említenek az összeírások, száz év múlva pedig már tizenhétezer zenész cigányt regisztráltak Magyarországon (Kállai, 2002: 330). A 19. század elején a legjobb cigányzenészek általános elismerést vívtak ki maguknak, a köztudat számára a nemzeti zene képviselőivé váltak, s ily módon összeforrtak a magyar nemzeti mozgalommal (Sárosi, 1971: 109). Közülük sokan a társadalmi integráció és az önszerveződés útjait járták: a későbbiekben szervezeteket hoztak létre, folyóiratokat alapítottak (vö. Hajnáczky, 2019; 2020).

Az 1893. évi országos összeírás, és ami utána következett

A cigányok 1893. évi országos összeírását a belügyminisztérium eredetileg a „kóborcigány-probléma” megfékezése érdekében rendelte el. Alapos és részletes adatfelvétel volt, a tudományos összegzést Herrmann Antal néprajzkutató végezte el (Dupcsik, 2015).

A felmérés megállapította, hogy közel háromszázezer, a környezete által cigánynak tartott ember élt a Magyar Királyságban, ez az akkori össznépesség 1,8%-át jelentette.^[5]A háromszázezer felfelé kerekített adat, amelyet Herrmann maga is használt a későbbiekben, mert a főváros és még néhány helytartósági város nem szolgáltatott adatokat az … Részletek Kiderült, hogy ennek a népességnek csupán töredéke, mindössze 3,2%-a minősült kóborlónak, a 7,5%-nyi „félvándor” és a nagy többséget adó (89,2%) letelepedett cigány mellett. A letelepedett cigányok lakhatási viszonyai „nem igen különböz[nek] a többi polgárétól” – írta Herrmann (Dupcsik, 2015: 299).

Az akkulturációs folyamatokat jelzi, hogy a cigányok többsége környezete nyelvét beszélte: 38%-nak a magyar, 24%-nak a román (a mai beás cigányok), 30%-nak a romani volt az anyanyelve, míg 8% egyéb nyelven beszélt (Dupcsik, 2009: 81).

A felnőtt cigány lakosság túlnyomó többségének volt foglalkozása és keresete. A legtöbben mezőgazdasági segédmunkások, „agrárproletárok” voltak (49%), őket követték az iparban dolgozók (36%) és a zenészek (12%), kereskedők (3%). Bár az adatok magas foglalkoztatottsági szintet mutatnak, valójában rohamosan csökkenő életszínvonal rejlik mögöttük.

A korszak átfogó változásai: a demográfiai növekedés, az iparosodás kibontakozása és az azzal járó gazdaságszerkezeti átalakulás érzékenyen érintette a cigány közösségeket. A mintegy hatmilliós szegényparaszti tömeg erőteljes munkaerő-túlkínálatot jelentett a mezőgazdasági segédmunkák piacán, ahol a romák jelentős része is próbálkozott. Az ipari tömegtermelés megjelenése pedig a cigány kisipar kiszorulását idézte elő a munka- erőpiacról (Dupcsik, 2015).

Az elszegényedési folyamatokat tetézte a cigányokkal kapcsolatban korábban kialakult sztereotípiák (romantikus értelmezések, előítéletek és általánosítások) tartós etnikai karakterré változása. Ebben a folyamatban fontos szerepe volt a korabeli tudományosságnak és a rohamosan fejlődő sajtónak (viccek, karikatúrák, sztereotípiák). Ekkoriban kristályosodtak ki azok a – jórészt a „kóbor” cigányokra vonatkoztatott – sztereotípiák és előítéletek, melyek a mai napig hatnak a cigányokról alkotott vélemények és képek formálására (vö. Csorna, 1992; Polyák, 2002; Dupcsik, 2009; Tamás, 2010).

A 20. század viselt dolgai

A magyarországi (és az európai) romák 20. századi történelme sok szempontból traumák és válságok története. Mivel már számos szaktanulmány, monográfia, forráskiadvány áll rendelkezésünkre a korszak roma vonatkozásairól, itt most csak a fordulópontok említésére vállalkozunk.

Az első világháború során számos cigány férfi szolgált a magyar hadseregben katonaként, közülük sokan zenéléssel segítették tartani a lelket az elcsigázott bakákban (vö. D. Szakács, 2009). Később, a trianoni határváltozások következtében az elcsatolt területekről való bevándorlás miatt nőtt a zenészek száma, a gazdasági válság következtében viszont tovább csökkent a kereslet a szolgáltatásaikra. „Túl sokan lettek ahhoz a tevékenységhez, amely létük alapját képezte” (Kemény, 2000: 17). Ezt a folyamatot tetézte a jazz-zenekarok megjelenése a nagyvárosi szórakoztatóiparban, ami erőteljes konkurenciaharcot hívott életre. Ebben fontos szerepe volt a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének, mely a polgárosult roma zenészek érdekvédelmi szervezeteként számos területen ért el sikereket (Hajnáczky, 2019).

Nem csak a zenészek helyzete romlott ebben a korszakban. A cigányok által űzött kisipari tevékenységek piaca tovább szűkült, részben az ipari termelés növekedése, részben a falusi lakosság vásárlóerejének csökkenése miatt (Dupcsik, 2009).

A Horthy-korszakban nem alakult ki átfogó „cigánypolitika” a hatalom részéről, az idesorolható jogszabályok a „kóbor” cigányok rendszabályozására vonatkozó kérdé- sekkel foglalkoztak, lényegében folytatva a dualizmus kori gyakorlatot (Pomogyi, 1995). A korabeli sajtóban egyre gyakrabban jelentek meg a cigányokat „élősködőnek”, „bűnözőnek”, „népegészségügyi veszélynek” nevező írások, felerősödött velük kapcsolatban a faji meghatározottságból kiinduló érvelés (Dupcsik, 2009).

A második világháború idején a romákat – a zsidókkal ellentétben – a katonai kormányzat nem kezelte külön nemzetiségként, az alkalmasokat behívták normál katonai szolgálatra. 1944-től a „kóbor” és „dologtalan” cigányokat munkaszolgálatra kötelezték (Karsai, 1992; Deáky–Nagy, 2008).

A roma holokauszt, vagy ahogy romani nyelven hazánkban nevezik, a pharrajimos sajnos kevéssé ismert része a magyar történelemnek (Purcsi, 2004). A roma aktivisták, értelmiségiek körében ismert „elfelejtett holokauszt” elnevezés is arra utal, hogy a romaellenes genocídiumot nagyjából az 1970-es évek végéig homály fedte. A deportálások során, a koncentrációs táborokban és a Magyarország számos településén történt helyi atrocitásokban több ezren vesztették életüket. Az elmúlt évtizedekben egyre több helyen állítottak emlékműveket hazánkban a tragédiákra emlékezve (Karsai, 1992; Bársony– Daróczi, 2004; Szuhay, 2005; Dupcsik, 2006; Kardos, 2014; Bernáth–Brassói–Orsós, 2015; Bogdán–Molnár–Setét, 2019).

Az 1940-es évek végére berendezkedő államszocialista rendszer sem bánt kesztyűs kézzel a cigányokkal. Ezt mutatja az az 1955. évi intézkedés, amely megint a „kóbor cigányok” ellenőrzése érdekében úgynevezett fekete személyi igazolványokat vezetett be. Mivel vándor cigányok ekkoriban Magyarországon már gyakorlatilag nem voltak, az okmány faji alapon stigmatizálta tulajdonosát (Purcsi, 2001). Hasonló jellegű volt a te- lepi kényszermosdatások gyakorlata. Ezek nemcsak megalázók voltak, hanem az eljárás során sokszor fizikai erőszakot és az egészségre ártalmas fertőtlenítőszert is alkalmaztak (Dupcsik, 2009).

A háború utáni földosztásból szinte teljesen kimaradtak a falusi cigányok, ez pedig komolyan befolyásolta későbbi helyzetüket is, a termelőszövetkezetek működése idején, illetve a rendszerváltás utáni kárpótlásból való kimaradással (Bársony, 2008).

A korabeli „cigánypolitika” több változáson esett át, kezdetben – a szovjet állás- pontnak megfelelően – a hatalom a cigányságot nem nemzetiségnek, hanem a lakosság elmaradott rétegének tekintette. Ennek ellenére 1957-ben állami felügyelet alatt, László Mária vezetésével létrejöhetett a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, melynek céljai között szerepelt a cigány irodalom és nyelv fejlesztése az előítéletek felszámolása érdekében (Sághy, 2008). A szövetséget is megszüntette azonban az az 1961. évi párthatározat, mely kimondta: „A cigány lakosság felé irányuló politikánkban abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátosságai ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot” (Mezey, 1986: 241–242).

Ezzel párhuzamosan az ország erőltetett iparosítása a cigány lakosság foglalkoztatásának rohamos növekedését eredményezte. A roma férfiak nagy többsége ipari területen dolgozott (gyárak, bányászat, kohók), alig voltak, akik mezőgazdasági területen maradtak. Az 1971. évi országos cigánykutatás adatai szerint a munkaképes korú (15– 59 éves) cigány férfiak 85%-a volt aktív kereső, ami alig maradt el az országos átlagtól (87,7%) (Kemény, 2000).

Komoly előrelépések történtek a lakhatási és az oktatási viszonyok terén is, de mind- két területen érezhető volt a megkülönböztetés. A „telepfelszámolási programok” keretében az új lakások többsége teljesen cigányok lakta környéken, a település szélére, sokszor ártérre épült. Így lényegében újraépítették a cigánytelepeket, az oktatási rendszerben pedig ismert lett a „cigány iskola” és a „cigány osztály” fogalma (Dupcsik, 2009; Majtényi–Majtényi, 2012).

A megkülönböztetés egyik mozgatórugója a cigányokról alkotott többségi kép minősége lehetett. Csalog Zsolt írta 1973-ban: „…a »cigányság« hivatalosan szociális kategória; a cigányság oldaláról nézve létező, elfogadott kategória, melyben dominál a szociális kategória; a nem cigány közvélemény megítélésében elsőrendűen és egyre inkább faji kategória” (Csalog, 1973: 40).

Amikor az 1980-as évekre teljesen nyilvánvalóvá vált az asszimilációs politika csődje, a politikai vezetés a társadalmi problémák valós kezelése helyett a romákkal kialakítandó közmegegyezést helyezte előtérbe. Ezzel hangsúlyosabbá vált a cigányság etnikai csoport jellege, és a roma értelmiségiek, művészek részéről is megerősödött a nemzetiségi státusz követelése.

Ismert állításnak számít, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok lettek. A megelőző időszak látható, de instabil eredményeit szinte pillanatok alatt szétzúzta a rendszerváltás társadalmi és gazdasági sokkja. Az ipari termelés csökkenése az 1989 utáni öt évben Magyarországon 40%-os volt, így a főleg az iparban foglalkoztatott roma dolgozók elképesztő ütemben vesztették el munkahelyeiket. 1993 végén a 15–59 éves férfiak esetében a foglalkoztatottak aránya a teljes népességben 64%, a cigány népességben 29% volt! A drámai módon növekvő „roma szegénység” fontos összetevői az alábbi tényezők voltak: az alacsony iskolázottság, a területi és a foglalkoztatási hátrányok, valamint az etnikai diszkrimináció (Kemény, 2000; Kertesi, 2000; Ladányi–Szelényi, 2004).

A cigányok körében az országos átlagot magasan meghaladó mértékben növekvő szegénység egyre inkább etnicizálódott. A helyzet újratermelte a korábbi cigányellenes sztereotípiákat, a többség meg volt győződve róla, hogy „a cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni” (Kligman, 2001; Székelyi–Örkény– Csepeli, 2001; Ladányi–Szelényi, 2005; Binder, 2010).

Pozitív változásként értelmezhető, hogy megtörtént az etnikai elismerés a kormányzat részéről. A romákat ma már nemzetiségként tartja számon az állam (az 1993. évi LXXVII. és a 2011. évi CLXXIX. törvény), ennek megfelelően számos cigány kisebbségi (2011-től roma nemzetiségi) önkormányzat működhet országszerte (Kállai, 2005). Az ma már nyilvánvaló, hogy az elismerés politikája önmagában nagyon kevés mindenki számára élhető együttélési modellek kialakítására. (vö. Szalai, 2000; Binder, 2016a). A „cigánykérdésből” romapolitika lett, de a kérdések még nyitottak: a szegregációs vagy az integrációs folyamatok irányába mozdul-e el a magyarországi társadalom; milyen irányú, tempójú és mértékű lesz az asszimiláció?

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

E tanulmány megírásának pillanatában a magyar közoktatás még nem dolgozta fel a globális világjárvány tapasztalatait. A közoktatás irányítói nem tárják fel és nem tematizálják oktatási paradigmarendszerünk sérülékenységét. A tanulmány történetiségükben vázolja fel az európai iskolarendszer legfőbb ismérveit filozófiai, szerkezeti és tantárgyszabályozási szempontok mentén, és kísérletet tesz néhány olyan diszruptív megoldás megfogalmazására, melyek a jövőben zálogai lehetnek az iskolai műveltségközvetítés ethoszának. A tanulmány célja, hogy megvilágítsa azokat a kitörési pontokat, melyek az egyházi oktatás hagyományában diszruptív megoldásokként kiutat mutathatnak a közoktatás mai válságára.

Kulcsszavak: tanulási rendszerek, hagyományos és alternatív tanulási formák, diszrupció, egyházi oktatás, műveltségeszmény

Ferenc pápa 2017. október 1­jén az alábbi fontos felhívást tette közzé Bolognában az egyetemi világtalálkozón: „…A tanulás arra való, hogy kérdéseket tegyünk fel ma­gunknak, ne hagyjuk, hogy a banalitás elkábítson, és keressük az élet értelmét. Vissza kell szereznünk a jogot, hogy ne uralkodjon rajtunk a sok szirén, melyek ma el akarnak té­ríteni e kereséstől. Odüsszeusz, hogy ne engedjen a szirének énekének – amellyel azok elva­rázsolták a tengerészeket, akik emiatt zátonyra futtatták a hajókat –, az árbóchoz köttette magát, és betömte útitársai fülét. Ezzel szemben Orfeusz, hogy ellen tudjon állni a szirének énekének, valami mást tett: egy szebb dallamot kezdett énekelni, amellyel elbűvölte a sziré­neket. Íme, ez a ti nagy feladatotok: a kulturális konzumizmus bénító refrénjeire erőteljes és dinamikus döntésekkel, kereséssel, megismeréssel és osztozással válaszoljatok” (Ferenc pápa, 2017).

Döntés, keresés, megismerés, osztozás. Úgy tűnik, Ferenc pápa egy mondatban ki is jelölte a közoktatás célját és módszertani kereteit. Ebben a tanulmányban az általa felvázolt kép alapján három pillanatfelvételre hívom az olvasókat.

Az Odüsszeusz hazatérését akadályozó mitologikus szörnyek a változó világtól való legmélyebb félelmeink kulturális kódjai.

Először tehát a teljesség igénye nélkül nézzünk rá arra, mely Kharübdiszek és Szkül­lák eszik meg rendre a közoktatás filozófiai és módszertani vívmányait. Mik azok a ne­hézségek – esetünkben társadalmi változások –, melyekre nem tud a magyar közoktatás helyes választ adni, melyekbe állandóan beleütköznek a rendszerszemléletű, stratégiai változásokat szorgalmazó kezdeményezések. Mik tehát a diszruptív megoldások aka­dályai?

„A diszrupciót az olyan megatrendek szülik vagy kényszerítik ki, mint a technológiai fejlődés, a globalizáció, a demográfiai változások és a környezeti kihívások. A diszruptív meg­ oldások ezekre válaszolnak, miközben új igényeket teremtenek, és megváltoztatják a fo­gyasztói viselkedést – állítja Wesley Lebeau, a GDO (Global Disruptive Opportunities befektetési alap) egyik vezető portfóliómenedzsere” (Portfolio, 2018).

A közoktatás diszrupciója nem független a technológiai fejlődés világméretű követ­kezményeitől, az ebből fakadó munkaerőpiaci trendek változásaitól és a demográfiai változásoktól sem. Nem lehet azonban a numerikusan leírható változásokat a teljesen átformálódó műveltségeszménytől elválasztani, hiszen a mai közoktatás éppen a tan­ anyagra, a lexikális tudásra alapozott modern műveltségeszményt, továbbá a hagyo­mányos tanulási módszereket igyekszik lélegeztetőgépen tartani, miközben a tanulók és az őket tanító pedagógusok a motiválatlanság és értetlenség kómájában szenvedik el a változásképtelenséget.

Odüsszeusz füldugói lehet, hogy ideig-­óráig megmentik magát a vezetőt a bukástól, de csapatát elveszti, a kötelek által megtartott ellenállás nem a fejlődés szimbóluma. A magyar közoktatás jelen feszültségei nyilván nem írhatók le kizárólag anyagi termé­szetű okokkal. Melyek tehát a magyar közoktatás­-irányítás, az iskolavezetés, a peda­gógus azon döntései, lépései, melyek látszólag rendet hoznak, valójában azonban csak viaszdugók, kötelek, melyek a haladást figyelmen kívül hagyva leláncolják a társadalmi változásokat?

Végül melyek azok a diszruptív megoldások, melyeket megvalósítva a jövő generá­ciója hitem szerint a mostaninál szebb, új dallamot énekelve győzi le a motiválatlanság, a társadalmi versenyhátrány és az egzisztenciális bizonytalanság kísértéseit?

A nevelés célja: Cél vagy mozgó célpont?

A nevelés erkölcsi, értelmi és spirituális tripolaritása az európai hagyományban és jelenben

Köztudomású, hogy Európa iskolarendszerének, oktatásának és pedagógiai célkitűzé­seinek fundamentumát alapvetően az egyházi oktatás teremtette meg. A plébániák és katedrálisok iskoláit, később pedig a szerzetesrendek által alapított, illetve a protestáns kollégiumokat az jellemezte, hogy fenntartók, oktatók, egyházi és világi hatalmasságok, szülők és diákok közösen úgy tekintettek az iskolára, mint olyan intézményre, melynek egyetlen és legfőbb hivatása, hogy kiművelt keresztény hívőket neveljen. Az iskola célja tehát az Eszme volt, s bár e morális cél a gyakorlatban sokszor nehezen volt értelmezhe­tő, a szervezeti és működési szabályzat, valamint a házirend betartásának megkövetelése a mindennapi szabálykövetés jegyében viszonylag könnyen követhető s főleg megkér­dőjelezhetetlen utat mutatott a Cél mint Eszme eléréséhez.

Mindez különösebb alátámasztást nem igényel, mondhatni evidencia az európai esz­metörténetben, érdekességképpen mégis megemlítek két szöveget.

Az egyik, a Liber manualis egy egészen korai pedagógiai alapvetés a IX. századból, szerzője bizonyos Dhuoda (másként: Dodana) grófnő. Könyvében tizenhat esztendős fiához intézi intelmeit: „Kedves Vilmos fiam! […] Miként a tükör meg szokta mutatni az asszonyoknak a szennyfoltot, amelyet le kell törölniök, s viszont a szépséget is, mellyel itt ezen a világon férjeiknek tetszeni akarnak, úgy kívánom, hogy te, aki annyira el vagy foglalva világi és földi dolgokkal, ezt a könyvet, melyet küldök, gyakran olvasgasd, és az én emlékezetem kedvéért forgasd, mintha tükörbe néznél vagy sakkjátékkal foglalkoz­nál” (Bondurand, 1926: 311).

A grófnő intelmeiben a műveltség a jellemnevelés eszköze, tükör, mely az emberi jellem tökéletesedését hivatott szolgálni.

A Szent Benedek Iskolák honlapján ezer év elteltével Hardi Titusz OSB főigazgató így köszönti az odalátogatókat: „Iskolánk keresztény, katolikus iskola. Számunkra, ala­pítók számára ez mély, belső meggyőződésünkből fakad, hogy azt a kincset, ami az evan­géliumban rejlik, azt a gazdagságot, amit Jézus Krisztus jelent, a Feltámadásának erejét megmutassuk a hozzánk érkezőknek. Megmutatjuk, felmutatjuk – kötelezővé azonban senkinek se tesszük, hiszen ehhez csakis egy belső döntéssel lehet csatlakozni. Tehát egy belső nyitottságot várunk el a hozzánk érkező diáktól, aki szabadon dönt arról, hogyan fog viszonyulni az evangélium örömhíréhez” (Hardi).

Az egyház nagy nevelői kezdettől fogva Isten képmását látják az emberben, legyen szó bármilyen kisgyermekről vagy serdülőről, és saját szerepüknek azt tartják, hogy a kereszténység értékei mentén elvezessék a rájuk bízottakat ahhoz, hogy beteljesíthessék hivatásukat. Minél erősebb ugyanis az emberben a vágy, hogy dolga legyen a földön, minél erősebben látja, hogy mi a hivatása, annál szabadabb. Ezt a szabadságot érinti a XI. század nevelési eszménye, és az egyházi oktatás máig ebbe az irányba mutat. A neve­lés erkölcsi, értelmi és spirituális tripolaritása a belső szabadság megteremtését szolgálja. A francia felvilágosodás eszmerendszerében fogalmazódik meg az, hogy a nevelés célja nem világnézeti, nincs mindenekfeletti morális célja, hanem a nevelés célja magá­nak az embernek a tökéletessége. Nincs felsőbb viszonyítási pont.

Az ideális nevelés célját így írja le Rousseau: „Élni – erre a mesterségre akarom meg­ tanítani. Beismerem, hogy ha kezemből kikerül, nem lesz sem bíró, sem katona, sem pap. Először is ember lesz. Mindaz, ami egy ember kell hogy legyen, az lesz ő, s ha kell, éppen úgy, mint bárki más. És a sors teheti majd, ahová akarja, mindig a maga helyén lesz” (Rousseau, 1978: 16).

A gyermek hibái Rousseau szerint tehát nem az egyéniségéből fakadnak – hiszen „minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből” –, hanem társadalmi jellegűek, ezért a nevelésről szóló művének főszereplőjét, Emilt a várostól és a civilizációtól távol, falun kell fölnevelni. Ne ismerje a parancsolgatást, a kíváncsiskodást, a színlelést, egyszó­val mindazt, ami az emberek közötti egyenlőtlenség következménye. Ezzel a módszerrel kell megalapozni a gyermekben azt az erkölcsöt, amely ha elterjed, boldoggá teheti az egész emberiséget (Pukánszky–Németh, 1996, 7.1).

Kant így viszi tovább a gondolatmenetet: „Cselekedj úgy – szól sokat idézett tanítása a kategorikus imperatívuszról –, hogy akaratod maximája mindenkor egyúttal általános törvényhozás elvéül szolgáljon.” A nevelés tehát mindenekelőtt a jövőnek szól: „Talán remélhetjük, hogy a nevelés mindig jobb és jobb lesz, és hogy minden következő nemzedék egy lépéssel közelebb jut az emberiség tökéletesedéséhez, mert az educa­tio mögött rejlik az emberi tökéletesség nagy titka. […] Nagyszerű dolog elképzelni, hogy az emberi ter­mészet folytonosan jobbítható a neveléssel. Ez egy jövendő, boldog emberi nem reménységét nyújtja nekünk” (Pukánszky–Németh, 1996, 8.2).

Így tehát többek közt Kant és Rousseau szellemi örökségéből születik meg az egyházi mellé – vagy annak helyébe – a világi oktatás. S bár a XIX. szá­zadtól egyre inkább függetlenedik az egyházaktól, a mindenki által elfogadott morális cél, az emberi tökéletességre való állandó törekvés megmarad. A Cél stabil, biztonságot ad, viszonyulni lehet hozzá. A polgári demokrácia szabályai és az évezredes nyugati kultúra műveltségelemei a világnézeti iskolától függet­lenül is meghatározzák, behatárolják az európai iskolarendszer szerkezetét, tartalmát, tanterveit, felsőoktatási felvételi rendszerét.

A modern európai ember műveltségeszménye a XX. század utolsó harmadáig tehát ötvözi

• a keresztény nevelésfilozófia alapjait,
• a felvilágosodás egalitárius eszményét
• és az európai középosztály nyelvének, kódrendszerének hermeneutikai elemeit, melyek az e tanulmány elején is fellelhető Szkülla-­ és Kharübdisz­-metaforától a da­maszkuszi út jelentésén át Tatjána leveléig vagy Csehov híres Ványuska­-paródiá­jáig terjedhetnek – megengedve a nemzeti szubkultúrák sajátosságait.

A hagyományos nevelésfilozófia és oktatási rendszer találkozása korunk hatásmechanizmusaival Az utóbbi évtizedekben a nyugati típusú európai oktatáson alapuló közoktatásunknak több irányból érkező, igen erőteljes hatásmechanizmusoknak kell megfelelnie. Ezek ter­mészetesen egymás részei, nem tárgyalhatók önmagukban:

• a nyugati világ amerikanizálódása;
• a vállalati kultúra mindent meghatározó terjedése;
• a felvilágosodás egalitárius eszményképének megkérdőjelezése;
• a hagyományos közmegegyezésen alapuló, főként humanoid európai műveltség­ kánon dekonstrukciója a digitech és edtech innovációk, továbbá a nemformális oktatás fényében;
• a fentiekből fakadóan a hagyományos, tantervalapú és formális oktatáson felépülő iskolarendszer immanensen hordozza a társadalmi kirekesztettséget.

A közoktatás mint ágazat társadalmi, erkölcsi és anyagi megbecsülésének hiánya nem megatrend, hanem nemzetstratégiai kérdés, bár meglehetősen befolyásolja hazánk­ban a diszrupciós megoldásokra való képtelenséget.

A nyugati világ amerikanizálódása

Az európai kultúrában a hagyományos értelemben vett művelt ember és az értelmiség fogalma összekapcsolódik. A kultúra standardjai elválnak a pénz, a mindennapok gya­korlata, a bürokrácia, azaz a haszonelvűség fogalmától, ezekben nem értelmezhetők és nem is értelmezendők.

Molnár Tamás így ír erről: „Az európaiak szerint a kultúra az intellektuális és spiri­tuális alkotás legmagasabb kifejeződése, amelynek szinte vallásos hódolat jár. Fölötte áll egyéneknek és osztályoknak, olyan, akár egy isteni üzenet az emberhez” (Molnár, 2006). Nem csoda tehát, ha a tanterv, a tantárgyi szabályozás és a kimeneti mérések fele­lősei és maga a pedagógustársadalom is kétségbeesetten vergődnek az eltűnőfélben lévő hagyományos műveltségeszmény és a valóság között. Az utóbbi években gimnazistává, illetve egyetemistává vált fiatalság számára ugyanis az a tudástár, melynek elemei egyko­ron a művelt Európát alkották, már nem motiváló, igazából nem is létezik. A társadalmi és nemzeti emlékezet elemei megváltoztak, lassanként a médiából és a politikai közbe­szédből is kihullanak ezek reminiszcenciái, az ezekre való konnotatív utalások a tanulók részéről reakció nélkül maradnak.

Az európai fiatalság számára már nem válik szét a szórakozás, a művelődés, a szá­mukra eleven és értelmezhető társadalmi kérdések tematizálása. A környezetvédelem, a reklám, a startupcégek együttműködésen alapuló világa, a közös sporttevékenység vagy az önkéntes munka átlépte a kultúra hagyományos fogalmi kereteit. Már nem az számít kulturáltnak, aki rendelkezik egy közös lexikai tudáson alapuló passzív ismerethalmaz­zal, melyet intelligensen csillogtat, hanem az, aki aktívan részt vesz internetes, vállalati vagy más témaközösségeinek pluralitásában. Az egészséges élet, a közösségi oldalak té­macsoportjai, az iskola, az óvoda vagy a templom körül kialakuló témaközösségek, a kutyasétáltatás, a hasonló traumákkal küzdők, a kisebbségek identitásvezérelt témacso­portjai folyamatos tartalommegosztást kínálnak a csatlakozók számára, megkövetelve a témához kapcsolódó, sokszor felszínes, kiterjedtségében mégis széles ismeretanyagot, tolvajnyelvet, szakzsargont, a csoporthoz tartozás klasszikus eszközeit.

Az amerikaiak számára a kultúra az, amit az emberek abban a folyamatban csinál­nak, amelynek során életüket élhetőbbé, kielégítőbbé és hasznosabbá, szabadidejüket pedig játékszerűbbé igyekeznek tenni” – írja fentebb már említett munkájában Molnár Tamás.

Látnunk kell, hogy amikor a középiskolások a témazárójukra való készülés helyett koreaiul tanulnak, a kisiskolások geometriaóra helyett minecraftoznak, az egyetemisták pedig Erasmus­ösztöndíjakkal élik túl jószerivel életidegen szigorlataikat, valójában ön­ magukban ütköztetik az amerikai és az európai kultúrát. Amíg ugyanis a nyugati kultúra s annak alapja, így az oktatás intézményrendszerének és tartalmának is alapköve hagyo­ mányosan egy mindenki által elfogadott Eszme, posztulátum, addig amerikai mintára egyre inkább új hatalmi ágak, uradalmak jönnek létre: áruházláncok, közvélemény­ku­tató intézetek, ad hoc értelmiségi csoportosulások, médiabirodalmak, mindenki felett álló véleményvezér értelmiségiek, kutatóintézetek. Közös tulajdonságuk, hogy a piac irá­nyítja működésüket. Ennek megfelelően mindenki, aki részt vesz a működésükben, az eddig megszokott stabil Cél helyett „mozgó célpontot” követ, hiszen a piac napról napra változik. Szélsőséges allegóriája ennek a működésnek a tőzsde vagy a GPS. Újratervez­ ni az útvonalat – napról napra, percről percre: ez a plázák, az autógyártás, a műszaki és vegyi kutatások vagy éppen a politikai think tank intézetek működési mechanizmu­sa. Hiszen nem lehet tudni, hogy mikor, melyik percben fedeznek fel valamit, ki mikor nyilatkozik valamiről, ami megváltoztatja a piacokat, melyek „érzékenyen reagálnak” egy­-egy államtitkár vagy egy hitelminősítő szaktanácsadó bejelentésére. Ebből az is kö­vetkezik, hogy az a jó vezető, illetve az a jó tartalomszolgáltató, aki/amely e folyama­tos változásokat állandóan követni tudja, reagál rájuk, s végül megbízói megelégedésére eredményt mutat fel.

A fenti „új”, elsősorban az Újvilágból importált működési mechanizmus ugyan szer­vesen vállalati, piacközpontú és profitorientált valóság, de jól látható, hogy a társada­lom minden szegmensére hat, így nagymértékben meghatározza az oktatás szervezeti és tartalmi részeit is:

• az iskola tanítványképét;
• az iskola mint intézmény küldetéstudatát;
• az átadott tudás tartalmát;
• az iskola szervezeti és működési rendjét;
• az iskolai vezetők munkakörét.

Így történt, hogy az elmúlt évtizedben Magyarországon is egyre projektközpontúbbá váltak az iskolák, nem kis erőfeszítések közepette ragaszkodva ahhoz, hogy mindeköz­ben teljesítsék eredeti posztulátumukat, hogy művelt emberfők, jó hazafiak, derék pol­gárok hagyják el az iskolapadokat.

Az európai uniós pályázati rendszer, mely alapműködést nem, csak projektet támo­gat, ezt napról napra erősíti. Ebben a működésben a „mozgó célpont” a meghatározó, hiszen a projektek, az unió által meghatározott preferenciák, az emlékévek stb. változ­nak, nem beszélve a „küldő piacról”, a gyermekes családokról, amelyek egyre inkább maguk is a média, a folytonosan változó munkahelyeik, az árleszállítások és a tömeges turizmus kínálatának mozgó célpontjaira függesztik tekintetüket, akaratlanul is hasonló működést várva el az iskolától.

Így lesz az iskolaigazgató maga is lassanként menedzser, s így vándorol át a vállalati működés a tőle egyébként idegen iskolai működésbe.

Megoldáskeresések, válaszok: Alternatív iskola?

Történeti ív: az első személyiségközpontú oktatási intézmények egyházi iskolák

Fontos leszögezni, hogy a gyermekközpontú, személyiségközpontú oktatás első, majd­ nem utópikus szerveződéseit a történelmi egyházak teremtették meg. A XIX. század­ban ugyanis az észkultusz jegyében megteremtődő európai oktatási rendszer az erő­ feszítés polgári értékrendjét támogatja, és alapvetően a piac diktálta versenyszellem jegyében nevel. A verseny mindennél előbbre való. A verseny egyenlőségét a minden­ ki által elérhető, a munkaerőpiac diktálta iskolarendszer biztosítja. A központosított tantervszabályozás, a kimeneti mérések és bizonyítványok egyenlőségét és tisztaságát úgy biztosítja az állam, hogy mind a lexikai tudás, mind a tanuló magatartásának szabályozása teljesen érzelemmentes, a tanuló személyisége és egyéni igényei nem be­folyásolhatják a verseny tisztaságát. A népiskolák, szakiskolák, gimnáziumok esélyegyenlőséget kínálnak, de nem a versenyből kimaradtak vagy leszakadtak szempontjai a mérvadók.

Nem véletlen, hogy a gombamód szaporodó katolikus iskolák egy jelentős része a szélen, a tár­sadalom peremén állókat célozza meg, így tesznek például az iskolanővérek népiskolái, így karolják fel a bencések, piaristák a nehéz sorsú gyerekeket,

más elit katolikus főgimnáziumok a szabadkőművesség virágzása közepette pedig olyan iskolákat hoznak létre, amelyekben az észkultusz és a normakövetés a bevezetőben fel­ vázolt keresztény pedagógia eszközei csupán, ám nem ezek a végső értékek.

Az iskolanővérek alapítója, Gerhardinger Terézia anya így rendelkezik rendje terü­letéről:

„A munkatér, melyre az Úr a szegény iskolanővéreket mint munkatársait küldi, ál­talában: a tanító­ és nevelőintézetek iskolaköteles vagy nem iskolaköteles gyermekek számára, tehát különféle iskolák, nevelőintézetek, árvaházak, gyermek­ vagy ifjúsági otthonok, menhelyek, óvodák és gondozóintézetek… A szegény iskolanővérek minde­nekelőtt szegény gyermekekkel foglalkoznak, legyenek bár azok földi javakban, tehet­ségben vagy jóakaratban szegények…” (Ivanics, 2020: 2).

Bosco Szent János a XIX. század folyamán gyermekek ezreiről gondoskodott szemlé­letében újszerű megoldásaival. Ő a gyerekekben már nem kicsinyített felnőtteket látott, így legfontosabb módszerének a családias szeretet iskolai légkörbe való átültetése számí­tott. A nevelő és a diákok közti, mindenkori bizalmi kapcsolat kialakításán fáradozott, miközben az iskolai tevékenységbe egyszerre építette be az önfeledt szórakozást biztosító játékot és a tanműhelyekben zajló, munkára nevelő tevékenységeket. A testi fenyítés mind a szaléziaknál, mind az iskolanővéreknél szigorúan tilos volt.

Szabóky Adolf piaristát, aki 1856­ben megalapította a Pesti Katolikus Legényegyle­tet, a magyar iparosság apostolának nevezték. Az egyletben a szakterületi és a szellemi önképzés kifejlesztésére előadásokat és felolvasásokat rendeztek bemutatókkal, a társas érintkezés előmozdítására és csiszolására pedig összejöveteleket és megbeszéléseket tar­tottak (Balanyi, 1942).

Nos, Terézia anya munkásságát a bajor kormány tiltotta be, Don Bosco gyermek­ központúsága pedig a formálódó ipari társadalom tőkéseinek volt ellenszenves, de még a kialakuló egységes olasz állam is akadályozó tényezőt látott benne.

A katolikus iskolák többsége tehát, igazodva a társadalom polgári normáihoz és el­ várásaihoz, tiszteletben tartva az adott ország tanügyi törvényeit, mégiscsak meghirdette máig hatással bíró személyiségközpontú, gyermekközpontú pedagógiáját, hiszen számá­ra az ember nem csupán a piac majdani szereplője, hanem Isten teremtett képmása.

Az európai közbeszédben azonban alternatív iskolának kizárólag a XX. századi re­formpedagógiai irányzatokat hívjuk. Key, Montessori, Steiner és más reformpedagógu­sok a felvilágosodás eszmei alapjain, Rousseau embereszményéből indultak ki, azonban valójában a XIX. században gyökerező liberális versenyszemléletet kérdőjelezték meg, és a személy egyedi gazdagságát tették a pedagógia tárgyává.

Sajátos, hogy miközben a katolikus oktatás spirituális alapon valósította meg a ké­sőbbi reformpedagógia gyakorlatait – művészeti kompetenciák, drámakörök, kézműves­ség, a testedzés kultusza stb. –, ezt nem csupán az európai oktatáskutatók nem tematizál­ták, de a XX–XXI. századi katolikus kognitív emlékezetből is kiesett.

Komoly baj ez, hiszen a mai magyar katolikus közoktatási gyakorlatban ez lenne az egyetlen válasz, amely a saját gyökereinkben rejlik, amely igazi megoldást kínálhat az elbizonytalanodott iskolai nevelésre. Mindaddig, amíg a katolikus iskolák önkéntelenül is alapvetően teozófiai, természetelvű pedagógiákat követnek – nem kisebbítve a Wal­dorf­, a rogersi vagy a Montessori­-pedagógia értékét és történelmi jelentőségét –, nem fogják megtalálni saját hitelességüket. S mindaddig, amíg a katolikus iskolák a háború előtti és a későbbi szocializmus iskolamodelljeit kívánják leképezni, nem fognak vála­szolni a mai diákság világára.

Diszruptív megoldási javaslatok a személyiségközpontú katolikus oktatási-nevelési hagyomány fényében – avagy Orfeusz éneke

1. Az iskola helyének kijelölése a társadalomban. Szembenézés azzal, hogy a mai ma­gyar általános iskolák gyermekmegőrző és szociális, a középiskolák többségének pedig devianciaelhárító szerepét fel kell váltania a személyes fejlesztést mindenek­ felett prioritásként kezelő oktatásnak.
2. Széles körű társadalmi elfogadottságon alapuló nemzeti műveltségeszmény megfo­galmazása, felülemelkedve a nemzeti romantikus és funkcionális vállalati művelt­ség iszapharcán.
3. Az iskolai műveltségközvetítés narratíváinak újragondolása, elszakadás az anak­ronisztikus nemzeti tudásbázisalapú tantervtől.
4. A tantervközpontú oktatás felváltása egyénileg vezetett, projektalapú pedagógiai
5. A pedagógusszerep mentorként értelmezése, az iskolai egyéni fejlesztés kidolgozása a közoktatás minden fokán.
6. A formális és nemformális tanulás rendszerbe integrálása a műveltségközvetítés nyilvános tereinek bevonásával. Ezek beemelése az iskolai oktatás alatti mérések­ be és a kimeneti mérésekbe.

Jelenleg azonban a minden felett álló, leadandó tananyag képtelensége, a bemeneti és kimeneti mérések égbekiáltó társadalmi igazságtalanságot hordozó szelekciós mecha­nizmusa motiválatlan és deviáns fiatalságot, kiégett pedagógusok tömkelegét termeli ki. A szűk elit, amely családi háttere vagy különleges belső motivációja folytán megtartja lelkesedését, egyre inkább a nemformális árnyékoktatás fedezékébe menekül (Setényi, 2020), a Nemzeti Ifjúsági Tanács, a Milestone Intézet, az egyetemek juniorprogramjai stb. széles kínálatot nyújtanak ehhez.

Meggyőződésem, hogy a modern információáramlás és a mai munkaerőpiaci térkép korszakában nem tartható fenn az a társadalomszerkezet, melyben a széles tudatlan tö­megekhez egy szűk eliten keresztül jut el a világ értelmezése.

Amennyiben a jövő műveltségeszménye és az ebből fakadó műveltségközvetítés nem interpretatív, nem teszi érdekeltté a tanulót abban, hogy elsajátítsa és élvezze a tanulást, annyiban a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű gyermek ugyanúgy, mint a tehet­séggondozó gimnáziumban tanuló fiatal az internet és a közösségi oldalak ellenőrizetlen információáramlásába menekül a formális tanulás kereteinek kilátástalanságából. Je­lenleg a kötelező tanterv és a szülői elvárások szorításában alulfizetett, heroikus peda­gógusok „lopott időkben” tartott szakkörei, versenyfelkészítő foglalkozásai, közös esti színházlátogatásai vagy személyes beszélgetéseik tanítványaikkal olyan helyzetmentést jelentenek, amely erkölcstelen és nem fenntartható gyakorlat.

Tényleges szerkezeti változás és a tantárgyi szabályozók felülvizsgálata híján nem mentik meg a magyar társadalmat sem az elhivatott, szakmailag kiváló pedagógusok, sem az alternatív iskolák, de azok az egyházi iskolák sem, melyek hagyományaiknak megfelelően megpróbálják érvényesíteni a fenti elveket.

Absztrakt

A hazai cigányság lakhatási körülményei jellemzően rosszabbak az országos átlagnál. A cigányság területi szegregálódásának különböző formái miatt a helyzet a nagy arányban roma népességű kistelepüléseken a leghátrányo­sabb. A becsült roma népességarányon alapuló vizsgálatunkban igyekszünk feltárni a lakások jellemzőit és infrastrukturális ellátottságát a települések csoportosításán keresztül.

Kulcsszavak: életkörülmények, infrastruktúra, lakások, roma népesség, területi különbségek

A hazai roma lakosság lakhatási helyzetének problémaköre közismertnek tekinthető, ami szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy több területi szinten is megfigyelhető a cigány származású népesség földrajzi elkülönülésének, azaz szegregálódásának a folyamata.^[1]Tanulmányunkban a „roma” és „cigány” szavakat szinonimaként használjuk, kikerülve az ezzel kapcsolatos szakmai diskurzust. A roma népesség jelentős része deprivált és marginalizált helyzetéből fakadóan kedvezőtlen lakhatási körülmények között él.

Módszertan, hipotézis

A lakhatási szegénység és a szegregálódás problémakörét doktori kutatások és egy 2016-ban lezajlott átfogó terepi vizsgálat (Szilágyi–Pénzes, 2016) során mi is megtapasztaltuk. A felmérést két megyében (Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg) folytattuk le. Ennek alapján megállapítottuk, hogy a vizsgálatba bevont 261 település roma lakosságának 7,3%-a telepszerűen elkülönülve él, míg további 9,1% élesen elkülönülve a településen belül. A településvezetőkkel és roma önkormányzati vezetőkkel folytatott beszélgetések

által is erősödött a gondolat, hogy az egy tömbben, telepszerű körülmények között élők lakhatási feltételei lényegesen rosszabbak. A kutatás során minden települést személyesen is felkerestünk, így megtapasztalhattuk, hogy ott milyen életkörülmények uralkodnak. Emellett esettanulmányok (Fónai–Vitál, 2008; L. Ritók et al., 2019) olvasásán keresztül alakult ki bennünk a kutatási kérdés.

Kiinduló hipotézisünk, hogy a romák által nagyobb arányban lakott települések, településrészek lakhatási helyzete a legkritikusabb, rendkívül elmaradott infrastrukturális viszonyokkal jellemezhető, és csak szerény javulást mutathat fel az ezredforduló után. Elemzésünkkel elsősorban abban kívánunk újat mutatni, hogy az egyes lakhatási mutatókat a roma lakosság arányai alapján kialakított településcsoportokba rendezzük. Ehhez a Központi Statisztikai Hivatal 2001-es és 2011-es népszámlálási, valamint a TeIR (Országos Területfejlesztési és Területrendezési Információs Rendszer) 1990 utáni településsoros adatait használtuk fel.

Tanulmányunk által átfogó képet kívánunk nyújtani, amelynek legfontosabb hozadéka a generális trendek feltárása, legnagyobb korlátja pedig az, hogy ez a módszer a legrosszabb jellemzőkkel rendelkező falvak, illetve településrészek helyzetének feltárására nem alkalmas.

A hazai roma népesség és területi viszonyai

A magyarországi roma népesség lélekszámára vonatkozóan a különböző adatforrások alapján egyaránt megállapítható a jelentős növekedési tendencia (Kocsis–Kovács, 1991; Kertesi–Kézdi, 1998; Kemény et al., 2004; Cserti Csapó, 2008; Pénzes, 2016; Hablicsek et al., 2019; Bagdi, 2020), területi elhelyezkedését illetően pedig az északkelet- és délnyugat-magyarországi koncentrálódás (Pásztor–Pénzes, 2018; Kocsis–Tátrai, 2021). A roma népesség lélekszámának növekedési ütemét meghaladó létszámarány-változás is ezeket a területeket érinti elsősorban (Pénzes et al., 2018).

A roma népesség létszáma a 2011-es népszámlálás önbevallási adatai alapján 315ezer főre tehető (Tátrai, 2014). A szociológiai felméréseken alapuló demográfiai becslések 658 ezer főben adtak előrejelzést (Hablicsek, 2007), a TÁRKI Háztartás Monitor alapján 650 ezer fős létszám valószínűsíthető (Bernát, 2014), míg az önkormányzatok megkérdezésére támaszkodó becslések 876 ezer főben összesítették a cigánynak tekintett lakosság lélek- számát hasonló időszakra (Pénzes–Pásztor, 2014). Véleményünk szerint a Debreceni Egyetem gyűjtésén alapuló utóbbi adatbázis, bár számos korlátja van – például több szempontból is felülbecsültnek tekinthető –, alkalmas keretet kínál jelen összehasonlító vizsgálathoz. A térképen (1. ábra) szemléltetett roma népességarány kategóriái alapján 512 településen nem élt roma lakos az önkormányzatok önbevallása alapján, míg a 10%-nál kevesebb cigány lakosú települések köre a legnépesebb települések többségét lefedve alkot- ja a legnagyobb csoportot (1430 településsel). 458 településen 10–20%, 302 településen 20–30%, 223 településen 30–40%, 97 településen pedig 40–50% a roma népességarány. 133 településen elérte vagy meghaladta az 50%-ot a cigányság aránya

1. ábra: A roma népesség becsült aránya a Debreceni Egyetem felmérése (2010–2013) alapján és a „Felzárkózó települések” programban érintett települések elhelyezkedése

Forrás: Pénzes–Pásztor, 2014 és az 1057/2021. (II. 19.) Korm. határozat

A roma lakosság által legnagyobb arányban lakott térségek kivétel nélkül a leghátrányosabb helyzetű járások közé tartoznak, ahol a társadalmi és gazdasági (valamint infrastrukturális és sokszor környezeti) problémák is halmozottan jelennek meg (Papp et al., 2017). A legelmaradottabb települések szűkített csoportjának egyik legfontosabb meghatározó tényezője a roma lakosság kimagasló – becsült adatok alapján többségi – részaránya (Pénzes–Demeter, 2021; Pénzes, 2022). Mindezek feltételezik a nagyobb roma lakosságarányú települések hátrányos jellemzőit lakhatási szempontból, ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk, hogy a településekre összesített adatok sok esetben elfedik a lokálisan lényegesen koncentráltabban megjelenő problémákat. Azonban a településen belüli vizsgálatokra jelen tanulmány részeként csak utalni tudunk, összehasonlító elemzésünkben a települési részletességű adatokra tudunk támaszkodni.

A roma lakosság településen belüli térbeli elkülönülése és lakhatási körülményei

A roma lakosság az elmúlt évszázadokban gyakran élt a települések központi belterületén kívül telepszerűen elkülönülve (az 1893-as cigányösszeírás szerint a települések 44%-ában teljesen elkülönülten éltek a cigányok) (Herrmann, 1895). A községekben élő cigányság több mint kétharmada telepeken lakott az 1971-es felmérés szerint (Kemény, 1976).

Az 1970-es években a telepek részben spontán módon keletkezett hagyományos, részben mesterségesen létrehozott új településrészek voltak. A magyar anyanyelvűek telepei általában a települések szélén helyezkedtek el, a cigány és a román anyanyelvűek telepei többnyire (nem mindig) a településtől távol, sokszor négy-öt kilométer távolságban. Eredetileg a romungro (magyar nyelvű) cigány telepek is távol feküdtek a községektől, a terjeszkedő falu azonban fokozatosan elérte, sőt sok helyen körülvette a telepet (Kemény et al., 2004).

Ebben a helyzetben indult meg komoly változás az 1960-as évektől, amikor a korábban telepszerűen, kifejezetten rossz lakhatási körülmények között élő cigány családokat üresen álló ingatlanok vásárlására, illetve az úgynevezett CS- (csökkent értékű és komfortfokozatú) lakásokba költözésre ösztönözték központi döntések útján. A folyamat a tanácsi rendszer döntési mechanizmusain keresztül a cigányság – az 1971-es OTK minősítése szerinti – szerepkör nélküli falvakba való koncentrálódásához vezetett (Ladányi, 2012), valamint több alkalommal is a szegregált cigánytelepek újratermelését eredményezte (Váradi–Virág, 2015), amelyekből a 2010-es évek elején több mint ezer- hatszázat tartottak nyilván (Bernát, 2014). A CS-lakás program közel huszonöt éves fennállása alatt jelentős eredményeket produkált, azonban a kimutatások mögött meg- húzódó valóság jóval kedvezőtlenebb képet mutatott, Kemény Istvánék is rávilágítottak a kényszertelepítések hiábavalóságára, közösségromboló hatására, valamint a különböző devianciák felerősödésére (Hajnáczky, 2018).

A nem roma lakosság elköltözésével kibontakozó népességcsere pedig – különösen néhány aprófalvas térségben  – települési szintű szegregálódást indított meg (Ladányi– Szelényi, 2004), és az így kialakuló etnikai gettók más minőséget teremtenek a cigányság életében, mivel ezután már nemcsak a falun belül élnek elszigetelten, hanem maga a település válik elszigeteltté (Virág, 2006). Északkelet-Magyarországon ugyanakkor arra is több példát lehet találni, amikor az árvizek okozták egy-egy település cigányságának kényszerű és tömeges átköltözését – például Uszka esetében az 1970-es (Sér- tő-Radics – Strong, 2004), Jánd esetében a 2001-es árvíz következtében (Dövényi, 2005). A településeken belül térben elkülönülő cigányság jellemzően jobban kitett a természeti veszélyeknek (gyakran ár- és belvízveszélynek), de akár civilizációs eredetű ártalmaknak is (például a környezetszennyezésnek), ami komoly dilemmákat jelent a környezeti igazságosság szempontjából (Nagy, 2021). A kedvezőtlen lakhatási körülmények és az ártalmaknak való nagyobb mértékű kitettség az érintett népesség egészségi állapotára is kihat, ami a depriváción keresztül (Koós, 2015) növekvő morbiditási és mortalitási kockázatot jelent (Ádány et al., 2018).

Az ingatlanpiac markáns különbségei élesedő szakadékot képeznek a lecsúszó területek és a fejlettebb térségek között (Pósfai–Nagy, 2017), ami egyre nehezebbé teszi az ilyen térségekből való elköltözést, az onnan való felemelkedés lehetőségét (Ladányi–Virág, 2009).

A roma lakosság életkörülményei jellemzően rosszabbak, mint a nem cigány lakosság átlagos viszonyai (Cserti Csapó, 2018). Ennek összetevőiről átfogóbb képet nyújtanak

a nagymintás szociológiai felmérések (Kemény et al., 2004), illetve a települési esettanulmányok is (Fónai–Vitál, 2008; Süli-Zakar et al., 2013). Ugyanerre irányítják a figyelmet az egzakt népszámlálási adatokon alapuló szegregátumlehatárolások az integrált városfejlesztési, illetve településfejlesztési stratégiák részeként. Egyértelműnek tűnik az összefüggés: a legrosszabb életkörülmények és lakhatási viszonyok ott jellemzőek, ahol a cigányság éles területi szegregációja figyelhető meg (Váradi–Virág, 2014; Pénzes, 2016; Pásztor–Pénzes, 2018). Ezek a jellemvonások a települési adatok alapján is megjelennek, ugyanakkor – ahogy utaltunk rá – lényegesen kevésbé élesen jelentkeznek, mint a kifejezetten hátrányos helyzetű szegregátumokban. Az 1960-as és 1970-es évek telepei sok helyen még mindig lakottak (például az egykori vályogvető gödrök környéke), de olyat is találunk, hogy külterületek (például Vaja-Rákóczitanya, Jászberény-Neszűr) váltak azóta telepszerűvé.

A települések lakásállományának jellemzői a roma népességarányok tükrében

A hazai települések lakásállományának értékelésénél jórészt a tanulmány írásának idején legfrissebben elérhető 2011-es népszámlálási adatokra tudunk hagyatkozni (1. táblázat). Országos összesítésben a lakások (és lakott üdülők) építésének csúcsidőszaka az 1970-es évtizedben volt. Az adatok alapján egyértelműen látszik, hogy a legrégebben épült lakásállománnyal a nagyobb roma népességarányú települések rendelkeznek, ami a korlátozottabb anyagi lehetőségek mellett elöregedett épületeket is jelent.

1. táblázat: A lakások és lakott üdülők építési időszak szerinti megoszlása a települések roma népességarányai alapján képzett csoportokon belül 2011-ben (%)

Forrás: a KSH népszámlálási adatai

Az újonnan épített lakások az országos átlagtól jelentősen elmaradnak a magasabb roma népességarányú településeken – annak ellenére, hogy a fiatalosabb korstruktúrából fakadóan ezeken a helyeken lényegesen nagyobb igény lenne újabb otthonokra. A helyzet a 2010-es években sem javult: míg országosan a lakásállomány mintegy 3,1%-a épült, addig a 20% feletti roma népességarányú településeken ez az 1%-ot sem érte el (a roma többségű településeken az arány 0,5% alatti).

A roma lakosságra jellemzőbb fiatalosabb korstruktúra és nagyobb létszámú ház- tartások következménye, hogy a szobaszámra vetített lakók száma magasabb (2. táblázat), ami a településcsoportokon belül határozottan mutatja ezt az összefüggést. A két népszámlálási időszak alapján az is látszik, hogy mindenhol csökkenő értékek figyelhetők meg, azonban a magasabb roma népességarányú településeken kisebb ennek mértéke.

2. táblázat: A száz szobára jutó lakók száma (fő) és a vízöblítéses vécével ellátott lakások és lakott üdülők aránya (%) a települések roma népességarányai alapján képzett csoportokon belül 2001-ben és 2011-ben

Forrás: a KSH népszámlálási adatai

A vízöblítéses vécével ellátott lakások aránya fontos mérőszám mind az egyéni hi-giénia és életminőség, mind a lakások infrastrukturális felszereltsége szempontjából. A roma többségű települések alig több mint felében volt vízöblítéses vécé a 2001-es nép- számlálás idején. Ez az érték örvendetes módon dinamikusan emelkedett 2011-re, de így is több mint húsz százalékponttal elmaradt az országos átlagtól.

2001-ben a lakások komfortfokozat szerinti megoszlásában a 15%-ot sem érte el az összkomfortos lakások aránya a roma többségű településeken (2. ábra). Ez országosan már az 50%-ot közelítette. 2011-re az előbbi érték 20% fölé kúszott (3. ábra), de az elmaradottságot egyértelműen jelzi, hogy az országos érték több mint tíz százalék- ponttal 60% közelébe emelkedett. 2011-ben az említett településcsoportban komfort nélkülinek minősült a lakásállomány negyede, miközben az országos arányszám 6% alá zsugorodott.

2. ábra: A lakások és lakott üdülők komfortfokozat szerinti megoszlása a települések roma népességarányai alapján képzett csoportokon belül 2001-ben (%)

Forrás: a KSH népszámlálási adatai

3. ábra: A lakások és lakott üdülők komfortfokozat szerinti megoszlása a települések roma népességarányai alapján képzett csoportokon belül 2011-ben (%)

Forrás: a KSH népszámlálási adatai

A jellemzően kisebb méretű és részben idősebb lakosság által lakott településeket tartalmazó első településcsoport (ahol az önkormányzatok közlése alapján nem élt roma lakos a felmérés idején) némileg szerényebb értékétől eltekintve „orgonasípszerűen” csökken a különböző hálózatokba kapcsolt lakások aránya a roma népességarány növekedésével. Ugyanakkor nagyon fontos tendencia, hogy a közüzemi vízvezeték-hálózatok kiépülésének köszönhetően az 1990-es években jelentősen mérséklődtek a települési differenciák (4. ábra).

4. ábra: A közüzemi vízhálózatba kapcsolt lakások arányának alakulása a települések roma népességarányai alapján képzett csoportokon belül 1990 és 2019 között (%)

Forrás: a TeIR adatai

A közcsatorna-hálózat kiépülése jelentős elmaradásban van a közüzemi vízhálózathoz képest, de mindegyik településcsoportban évről évre jellemzően növekszik a bekapcsolt lakások aránya. A roma lakosság által legnagyobb arányban lakott települések értékei több mint ötven százalékponttal el vannak maradva az országos átlagértéktől (5. ábra).

5. ábra: A közcsatorna-hálózatba kapcsolt lakások arányának alakulása a települések roma népességarányai alapján képzett csoportokon belül 1990 és 2019 között (%)

Forrás: a TeIR adatai

A villamosenergia-hálózatba kapcsolt lakások aránya esetében kisebb különbségek mutatkoznak a településcsoportok között, ráadásul a hálózatok meghatározó része már az 1990-es évekre kiépült.

A vezetékes gázt fogyasztó háztartásokat tekintve azt látjuk, hogy a hálózatok kiépülése fokozatosan megtörtént, ám a folyamat már a 2000-es évek második felétől lefékeződött, sőt az utóbbi időszakban némi csökkenés is megfigyelhető a fogyasztók számában (6. ábra). Ebben alapvetően a gázárak növekedése játszott szerepet – a kormányzati árszabályozás ellenére is.

6. ábra: A vezetékes gázhálózatba kapcsolt lakások arányának alakulása a települések roma népességarányai alapján képzett csoportokon belül 1990 és 2019 között (%)

Forrás: a TeIR adatai

Végül érdemes megemlíteni az internet-előfizetéseket, amelyek esetében 2013-tól érhetők el összehasonlítható adattáblák. A 2020-ban kezdődő koronavírus-járvány következtében elrendelt lezárások és az oktatási intézmények távoktatásra való átállása felértékelte az internethasználat fontosságát. Alapvetően az eddigiekhez hasonló összefüggés látszik a kapcsolattal rendelkező lakások arányában: a legmagasabb roma népességarányú települések értékei szinte a teljes időszak során mintegy harminc száza- lékponttal maradtak el a fokozatosan növekvő országos értéktől, amely 2020-ra 73%-ra emelkedett. A többi településcsoport lépcsőzetesen helyezkedett el ebben az intervallumban, igazodva a népességarányokhoz.

Minden szolgáltatás esetében elmondható, hogy a mélyszegénységben élő, deprivált népesség pénzügyi lehetőségei különösen korlátozottak ezek igénybevételéhez. Rendkívül behatárolt a szóban forgó háztartások hozzáférése például az energetikai felújításokra vagy háztartási eszközök cseréjére irányuló támogatási forrásokhoz. A lakhatási helyzet érdemi javítása a foglalkoztatási viszonyok előmozdításával, valamint a települések, településrészek célzott fejlesztésével valósítható meg, komplex és integrált programok által.

Összefoglalás

Vizsgálatunk egyértelműen rámutatott a roma lakosság települési arányszámainak tükrében megjelenő jelentős különbségekre, amelyek meghatározzák a lakhatási viszonyokat és a lakások felszereltségét. A rendszerváltás óta tartó időszakban összességében jelentős felzárkózás mutatkozik ezen a téren, de még mindig jelentős egyenlőtlenségek figyelhetők meg. Különösen a többségében romák lakta települések helyzete tekinthető kritikusnak – e megállapítás megerősíti az eddigi tapasztalatokat. Vizsgálatunk léptéke sajnos nem volt alkalmas arra, hogy a településen belüli viszonyokra is rávilágítson, az azonban egyértelmű, hogy a telepszerű körülmények között, valamint szegregátumban élő deprivált lakosság lakáskörülményei a feltárt települési értékeknél lényegesen rosszabbak.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat koordinálásával 2019-ben indult, a helyi sajátosságokhoz idomuló átfogó, Felzárkózó települések elnevezésű program hatásai még nem érzékelhetők – részben a koronavírus-járvány okozta problémák miatt. Sikeres megvalósítása jelentősen javít- hatna az igazán problémás települések és közösségek helyzetén. Egyértelműnek tekinthető, hogy a lakhatási körülmények fejlesztése és különösen a tartós fenntartásuk nem választható el a szociális és foglalkoztatási helyzet hathatós javítása nélkül. A lokális viszonyok feltárása és az arra adaptált célirányos beavatkozások mindezek fényében különösen fontos stratégiai célkitűzéseknek tekinthetők.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Történetek, barátságok, felemelő és olykor nehéz pillanatok az ország legsze­gényebb településéről. Egy csereháti faluban, Csenyétén a „Felzárkózó tele­pülések” program keretein belül a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai segítik az itt élőket. Az ő folyamatos jelenlétüknek köszönhetően érkezhettem egy számomra idegen faluba már első alkalommal úgy, mint egy régi ismerős. A Jelenlét Ház udvarán tolongó, folyton kérdező gyerekek az első pillanatban elvarázsoltak. Azóta is minden látogatás tartogat egy-egy nehezen felejthető, kincset érő találkozást. Elmesélek közülük néhányat úgy, ahogy én megéltem.

 Kulcsszavak: Jelenlét, Felzárkózó települések, Csenyéte, Magyar Máltai Szeretetszolgálat, templom, harang

2020 augusztusában jártam először Csenyétén, az ország legszegényebb településeként is- mert, száz százalékban romák lakta borsodi faluban. Aznap hazaérve csak ennyit jegyeztem le magamnak: „Ezelőtt még sosem volt olyan barátnőm, akitől miután elbúcsúztam, tetűirtóval kellett átmosni a hajamat.” Ezeket a sorokat azóta sem folytattam, mert nem találtam meg a módját, hogyan tudnám a hangsúlyt a barátnőmre és nem a tetűirtóra helyezni a történetben, hogy aki olvassa, az a barátságra emlékezzen inkább a bogarak helyett. Miközben nem szeretném elhallgatni, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által a csenyétei Jelenlét Ház udvarán aznapra szervezett családi délután – közös főzéssel és játékkal – a gyerekek hajához makacsul ragaszkodó tetvek elűzésére is szerveződött. Délutánra megfésülve, változatos parkettafonásokkal szaladgáltak a lányok az udvaron az üstökben rotyogó lecsó és frissen sült bodag körül.

A legszegényebb településre érkeztem, és nem várt gazdagsággal találkoztam. Gyerekekkel, akiket szétvet a kíváncsiság, a beszélgetni, játszani, élni akarás. És felnőttekkel, akiké ez a rengeteg kincs. Első pillanattól elvarázsolt ez a színes-hangos forgatag, a kezemet egész nap el nem engedő, folyamatosan kérdező, mesélő gyerekek, és az akkor még távolságtartóbb felnőttek, akik elmosolyodtak, amikor összetalálkozott a tekintetünk.

A barátnőmként emlegetett kislány, Eliza aznap egy pillanatra sem mozdult el mellőlem. A többiekkel együtt többször befonta ő is a hajamat, és én is mindenkiét, aki kérte, egy belvárosi fodrászszalon forgalmával vetekedett a Jelenlét Ház lépcsője. Van, hogy valaki nem különlegesebb, nem kedvesebb vagy szórakoztatóbb társaság, mégis van benne valami, ami közös, amitől szavak nélkül is értjük egymást. A többieknek is feltűnt a hasonlóság: Elizának ugyanolyan feje van, mint neked! és felváltva mustrálták az Szép arcú kis- lány, így hát bóknak vettem. Barátságunk azóta is tart, úgy tűnik, maradandóbb, mint a tetvek.

Délutánra egy kislánytól megtanultam, hogy minden gyerekre ugyanúgy kell figyelni. Félrehívott, és meglepő érettséggel azt mondta: – Úgy érzem, hogy Elizával többet foglalkozol, mint velem. Rossz érzés, mert én is szeretnék veled ugyanannyit játszani. Kérlek, fogd az én kezemet is!

Guggoltam mellette a borsodi kis falu forgatagában. Ott, ahová ritkán meri betenni a lábát ismeretlen, ahonnan gyakoriak a botrányos hírek és azok a cikkek, amelyek a mélyszegénységben élő emberek butaságát akarják bizonyítani. Ugyanezen a helyen történt, hogy egy tízéves gyerek szóról szóra mondta el nekem egy – a jóléti társadalomban divatos – asszertív kommunikációs tréning példamondatát.

Aprónak tűnő dolgok ezek, hasonlatosan az alig észrevehető kis hegyikristályok- hoz, amelyek úgy csillannak meg a hegyoldalban, hogy nyoma sincs rajtuk az agyagos földnek vagy kosznak. Egyszerűen nem tapad rájuk. Ezek a tiszta, váratlanul elém kerülő emberi pillanatok azok, amiket érdemes magammal hozni és kincsként őrizni. Akár elmesélni.

Bárhol, bármikor találni ilyen kis kristálypillanatokat, embereket. Csak jól kell figyelni. Egy későbbi látogatásomkor, itt Csenyétén egyszerre kettő is elém pottyant.

Naplóbejegyzésem erről a tél eleji alkalomról:

„A kémények füstje sűrű vattaként telepedik a völgyre, csak néhány ablak pislákoló fénye küzdi át magát a vattacukor-ködön. Egy faluvégi ház udvaráról szakaszosan fel- hangzó zene vagy a füsttakaró mögül időnként előbújó hold újra és újra ugatásra készteti a kutyákat. Aztán lassanként megunják a mulatóst, a ködre még a csend is rátelepedik. Mintha megállt volna az idő. Próbálom kitalálni, melyik ablak mögött hogy térnek nyugovóra, hol alszanak, mivel takaróznak, melyik házban hogyan tudja vagy épp nem tudja elnyomni a vaskályha melege a javításra szoruló falak közé beszemtelenkedő hideget. A képzelet gyakran elég távol áll a valóságtól. Csakúgy, mint az esti ábrándozásomban a szomszéd ház ablakában kifejezetten tetszetősnek ítélt függöny, amin szokatlanul tört meg a bentről kiszűrődő fény. Másnap reggel derül ki, hogy a különleges dizájn nem egy függönynek, hanem az ablaküveg helyett felszögelt fekete takarófóliának volt köszönhető. Nincs sok időm filozofálni arról, hogy az éj sötétje mily kegyesen rejti el előlünk a kellemetlen részleteket, mert mozgolódni kezd minden, indul a nap. Nem is akármilyen nap. A falu új harangját szentelik ma.

Csenyétén évek óta céltalanul állt a harangláb, munkát nem, csak nevet adva a helyi harangozóknak. Harangozóknak, igen, mert hogy ebbe a madársejár kis faluba kettő is jutott. Egy alacsonyabb, vékony arcú, bajuszos, szikár férfi és a nála jó egy fejjel magasabb, erősebb testalkatú testvére. Hatvan év körüliek, jó kedélyűek mindketten. Kora reggel jönnek a Jelenlét Pontra, köröznek az épület körül, és hogy véletlenül se felejtsük ki őket az ünnepi ceremóniából, ismét elmondják, hogy ők azok, akik. A hosszú évekig üres harangláb immár újra magáénak tudhatja a súlyos rézharangot, amely először kondul meg ma. Az, hogy ki, azaz kik szólaltatják meg, már nem is kérdés.

Suszter kaptafa, földműves föld, harangozó harang nélkül. Fájó belegondolni. A ha- rangozónak egy faluban becsülete van, mindenki számára fontos feladata, ez az, amit ma ők ketten visszanyernek.

Az udvaron összegyűlt fiúk megkapják az oltári szentségeket, új szokás, hogy ők segítenek berendezni a templomot. Ha ébredés után közvetlenül láttam volna meg, ahogy a nyolc-kilenc éves forma fiúk a megfeszített Jézus velük majdhogynem egyméretű faragott szobrát büszkén cipelik, valószínűleg úgy hiszem, hogy ez csak valami szürreális álom, és visszafekszem. Bár kezdem már lassan megszokni, hogy itt a szokatlan pillanatok mind a valóság részei. Mint a templomban engedéllyel gördeszkázó gyerekek, a gumi híján vaskerekű bicikli mosolygós kisfiúval a nyeregben vagy a kistraktor, a „helyi járat” kis- emberekkel megrakott utánfutója.

Lassan indulunk a templomba. Abba a templomba, ahova tető híján a nap pont úgy süt be, ahogyan az eső is beesik. Ahonnan az imádságnak nem kell a rózsaablakon át utat keresni a mennyekig, mert egyenesen az égbe száll. Felérek, és körbenézek. Mindenütt gyerekek. Több felnőtt is lehetne, gondolom elsőre, majd rájövök, hogy félig üresnek ítélem meg azt a híres poharat, pedig az csordultig tele van. Lehet-e ennél fontosabb, hogy ezek a gyerekek reggel felkeltek, felöltöztek, felmásztak ide, és őszintén, tiszta szívvel, kétségek nélkül kulcsolják imára a kezüket? Nem, nem lehet.

Három egyház képviselője tartja az alkalmat, jól beszélnek, egyszerűen, emberien, közvetlenül, úgy, hogy a legapróbbak is megértsék. A leghálásabb tud lenni a gyerek- közönség, ha megtalálod velük a hangot, és persze a legőszintébb is. Ha megtalálod, ha nem. Nekik, úgy tűnik, teljes mértékben sikerül. Emelje fel a kezét, aki… és emelik, és figyelnek. A jó érzékkel szolid showműsor hangulatúra kerekedett alkalmat a helyi gitárosok és énekesek dicsőítése zárja.

Ez még csak a bemelegítés volt, vonulunk le együtt a falu központjába. Mire az apró lábak a templomból leérnek, addigra a felnőttek is a harangláb köré gyűlnek, megtelik a tér, mindenki a fő attrakciót várja. Különösképp ketten. Akiknek most kerül sorra a várt műsora. Énekszó közben a harangot megszentelik, amit rövid igehirdetés kísér.

Majd a testvérpár – mintha csak tegnap csinálták volna utoljára – gyakorlott mozdulattal végre meghúzza a kötelet. Majd újra és újra. És újra. És… még mindig húzzák. Még mindig. Szólna más is pár szót az egybegyűltekhez, de nem akar elhallgatni a harang- szó. Egyre többen próbálnak nekik eleinte jelezni, aztán már diszkréten kiáltani, hogy „hahó, egyelőre elég lesz”, de aki állt már kongó harang alatt, megértheti, hogy a testvérek ezt nem hallják. Vagy csak nem akarják. Valaki odaszalad, és nagy nehezen leinti őket. Újabb beszéd hangozhat így el, közös énekkel kísérve. Szólaljon meg ismét a falu új kincse! A jelenet ismétlődik, most már mosolyt és könnyeket fakaszt egyszerre, ahogy a két férfi szűnni nem akaró lelkesedéssel évek elmulasztott harangozását egyszerre igyekszik pótolni. A közönség a nem halkuló kongatásnak egyre nagyobb kézmozdulatokkal próbál véget vetni. Az egyházi képviselők, a polgármester, de még a gyerekek is magasba emelt kézzel, heves mozdulatokkal próbálják rávenni őket, hogy legalább csak addig hagyják abba, amíg mindenki elmondja, amivel készült.

1. kép: Harangozók

Fotó: Majoros Árpád Csaba, 2021

Ha az alkalom végére tervezett utolsó harangszó előtt egy előrelátó szervező nem lép oda hozzájuk, és nem mondja, hogy „Most csak hármat! Csak hármat húzzatok!”, és nem mutatja a kezével is… akkor ez az eldugott csereháti kis falu ennek a két elhivatott férfinak köszönhetően így vonulhatott volna be a történelembe: A hely, ahol örökké szól a harang.”

(A történet egyik főszereplője 2022 februárja óta már az égi harangokat kongatja. Isten nyugosztalja!)

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat, 2021

Absztrakt

Roma szakkollégisták körében végzett (2011–2016) vizsgálatunk alapján tanul­mányunkban arra keressük a választ, hogy milyen tényezők alakítják a roma első generációs egyetemi hallgatók jövőképét és továbbtanulási motivációit. Tematizálódik-e etnikai identitásuk az elképzelt távoli jövőben, hogyan képzelik el a jövőjüket a család–karrier kontinuumon, és milyen szerepvállalást tűznek ki maguk elé a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában? Az eredmények rámutatnak, hogy a – diszkrimináció és relatív depriváció ellenére – reziliens hallgatók tudnak belsővé tett célokat kitűzni. Tanulmányi kötelezettségeiket eszköznek tekintik, fenntartják tanulási motivációjukat, ami társadalmi mobilitásuk záloga. A szakkollégisták céljaiban és jövőképében az első helyen szerepel a munka, a sikeres szakmai életút (az önfejlődés, karrier) és a család. Elsősorban szakemberként szeretnének érvényesülni, „példát mutatni”.

Kulcsszavak: roma, első generációs egyetemista, reziliencia, jövőorientáció

Számos kutatás foglalkozik hátrányos helyzetű, kisebbségi csoporthoz tartozó egyetemisták jövőképével többféleképpen konceptualizálva a jelenséget. Piaget– Inhelder (2004) megközelítésében a jövőorientáció (future orientation) kognitív séma, amely oksági kapcsolatok alapján rendeződik. Husman–Shell (2008) szerzőpáros szerint olyan sokdimenziós fogalom, amely a jövővel kapcsolatos elképzeléseket és attitűdöket foglal magában. A jövőről való gondolkozást, a jövőorientációt a szociálpszichológia olyan személyiségvonásként írja le, amely összekapcsolódik a teljesítménnyel, a rezilienciával, ugyanis a stabil jövőkép segíti a tervezést (Seginer, 2009). A jövőre irányuló kilátások (future time perspectives) (Jámbori, 2007) a közvetlen és a távoli jövőre vonatkoznak, s hordozzák a múlt és a jelen hatásait. A jövőre vonatkozóan az élet- események mellett (Prospective Life Course) megjelennek az egzisztenciális kategóriák is (Seginer, 2003).

A jövőbeli célok tekintetében megkülönböztethetők intrinzik és extrinzik célok (Vansteenkiste et al., 2004). Amíg az intrinzik célokat az egyén tűzi ki maga elé, és ezek az önfejlesztést helyezik fókuszba (például kompetenciafejlesztés), addig az extrinzik célokat a környezet jelöli ki az egyén számára, és ezek külső jutalmakat ígérnek (például anyagi jólétet). Az intrinzik célok kitűzése növeli a teljesítményt, és hatékonyabban csökkenti az iskolai lemorzsolódást az extrinzik célokhoz képest.

Azok a hallgatók, akik képesek hosszú távú terveket megfogalmazni, sokkal motiváltabbak a jelenben (Andriessen et al., 2006; Hong et al., 2020). Az egyén időbeli perspektívája, különösen jövőorientációja kulcsfontosságú a célok szerinti elköteleződésben és a célorientáltság fenntartásában (Brown–Jones, 2004). Az intenzívebb jövőorientációjú fiatalok tanulási céljaikat közelebbinek érzik, emiatt motiváltabbak is az elérésükben, ami tanulmányi eredményeikben is megmutatkozik. Ezek a hallgatók képesek a tanulási, egyetemi kötelezettségekre eszközként tekinteni céljaik eléréséhez (Brown–Jones, 2004). Az erőteljesebb jövőorientáció, valamint a jövővel kapcsolatos pozitív attitűd egyúttal lehetővé teszi, hogy a hallgatók jobban feltérképezzék lehetőségeiket (Seginer, 2009). Ugyanígy a jövőre irányuló kilátások nagyobb tudatosságot feltételeznek a jelenben, és realisztikusabb előre tervezést (Zimbardo–Boyd, 1999).

A hátrányos helyzetű, valamely kisebbséghez tartozó fiatalok esetében a továbbtanulás a társadalmi mobilitás talán legkézenfekvőbb útja (Kende–Illés, 2011). Ugyanakkor a továbbtanulási aspirációkat a diszkrimináció gyakran aláássa (Brown–Jones, 2004; Andriessen et al., 2006). Ezek a hallgatók sokszor úgy észlelik, hogy a többségi társadalom blokkolja társadalmi mobilitásukat, azaz továbbtanulási terveiket és munkaerőpiaci sikerességüket. A relatív depriváció miatt a hátrányos helyzetű fiatalok jövőorientáció- ja általában gyengébb, jövőre vonatkozó terveik pedig legtöbbször egyáltalán nem nagy ívűek, és nem feltétlenül teljesítményorientáltak (Andriessen et al., 2006; Kende–Illés, 2011). Mindemellett a felfelé irányuló mobilitásnak „ára” is van, ugyanis a kibocsátó és befogadó közeg érték- és normarendszerének különbözősége minden esetben feszültséget szül, amellyel az egyénnek meg kell birkóznia (Friedman, 2014; Naudet, 2018; Durst– Bereményi, 2021). A hátrányos helyzetű, valamely kisebbséghez tartozó fiatalok esetében a továbbtanulás sok esetben együtt jár a családjukhoz, kibocsátó közösségükhöz fűződő kapcsolatok lazulásával (Lukács J. – Dávid, 2019). Ez azt jelenti, hogy a továbbtanulással, társadalmi mobilitással, sikerrel kapcsolatos aspirációik egyúttal a közösségükhöz fűződő viszonyaik, kulturális értékeik veszteségét is magukban hordozhatják.

Azok a hallgatók, akik úrrá lesznek ezeken a nehézségeken, és fenn tudják tartani tanulási motivációjukat, reziliensnek tekinthetők (Brown–Jones, 2004). Reziliencián a legtöbb kutató azt érti, hogy az egyén az őt ért stresszhelyzetben rugalmas, a nehézségekkel szemben ellenálló. Az ilyen hallgató a krízisek vagy hátráltató körülmények ellenére is jól teljesít, megfelelően funkcionál (Danis–Kalmár, 2020; Cicchetti, 2006; Masten–Tellegen, 2012; Luthar et al., 2015). A reziliencia komplex jelenség, az egyén genetikai örökségének, gén–környezet interakcióknak, az életút során szerzett pozitív és negatív tapasztalatoknak, társas helyzeteknek, az egyén közösségeiben érvényesülő hatásoknak és a tágabb társadalmi és kulturális környezetnek a kölcsönhatásából ered. Általánosságban elmondható, hogy minél több kockázati tényezőnek (például kedvezőtlen gyerekkori tapasztalatok, szegénység, elhanyagolás, valamilyen trauma) van kitéve az egyén, annál inkább a külső erőforrások, a támogató környezet az, ami segítheti reziliens viselkedését (Ungar et al., 2013; Danis–Kalmár, 2020). Ugyanis a reziliens viselkedés bizonyos fokig fejleszthető, tanulható, az egyént érő különböző élmények hatással lehetnek az alakulására. Az egyetemista romák reziliens viselkedését elősegíthetik a szoros, támogató családi és baráti kapcsolatok, az ismerősök példája, a tanárok motiválóereje és segítő szándéka (Ceglédi, 2012; Varga, 2015; Hüse–Ceglédi, 2018). A baráti kötések fontos erő- forrást biztosítanak az egyetemi beilleszkedéshez, a „jólléthez” és a boldogsághoz (Dávid et al., 2018; Lukács J. – Dávid, 2019). A támogató személyeken kívül egy-egy közösség, egyházi vagy civil szerveződés is hatást gyakorolhat a roma egyetemisták előmenetelére és ellenálló képességük javítására (Forray, 2016).

Fontos rögzíteni, hogy a hallgatók jövőorientációja fejleszthető, és pozitívan hat a tanulási motivációra is. Ennek előmozdításában a tanárok, a szülők és a barátok pozitív támogatásának, valamint az iskolai klímának kulcsfontosságú szerep jut (Brown– Jones, 2004; Lindstrom Johnson et al., 2016; Hong et al., 2020).

Az elemzés célja

Tanulmányunkban a roma/cigány^[1]Tanulmányunkban a „roma” és „cigány” kifejezéseket egymás szinonimájaként használjuk, mindkettőn az összes hazai cigány csoportot értve. szakkollégisták jövőről való gondolkodását mutatjuk be a velük készített strukturált életútinterjúk és kérdőívek segítségével. Azokra a kérdésekre keressük a választ, hogy milyen tényezők motiválják a roma/cigány fiatalokat a továbbtanulásban, milyen tényezők alakítják a roma egyetemisták jövőképét, hogyan képzelik el a jövőjüket a család–karrier kontinuumon, mennyire szeretnének szerepet vállalni a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában, és végül hogyan jelenik meg jövőképükben az etnikai identitás.

Az eljárás és a minta bemutatása

A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete 2011 és 2016 között négy adatfelvételi hullámban vizsgálta a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat (KRSZH) öt szakkollégiumának hallgatóit. Kutatási célunk a diákok életében lezajló események, történések és változások nyomon követése volt a szakkollégiumban töltött éveik alatt. Jelen tanulmányban a kutatás során alkalmazott módszerek közül a hallgatókkal felvett strukturált életútinterjúk leiratait és a kérdőíves felmérés adatait használjuk. Az interjú kérdéssora múlt, jelen és jövő szakaszokban kérdezett rá az életútra, szerepeltek benne a rövid és hosszú távú célok, valamint a jövőre vonatkozó tervek is. Az interjúk a szak- kollégiumi lakóotthonokban készültek az interjúk terjedelme hatvan és százötven perc közötti, átlagosan száztíz perc.

Kérdőívet minden vizsgálati évben az őszi szemeszter elején vettünk fel a szakkollégistákkal. Az önkitöltős kérdőíveket nyomtatott formában osztottuk szét, és kitöltés után SPSS-adatbázisba rögzítettük. A roma fiatalok értékrendfejlődését a hazánkban többször felvett European Value Survey (EVS) kérdéssorának lekérdezésével vizsgáltuk (Tomka–Rosta, 2010; Török, 2014).

A négy adatfelvétel során összesen 186 szakkollégista vett részt az interjús felmérésben, és töltött ki EVS-kérdőívet, közülük 117 roma származású, 69 nem roma származású. Az elemzésben csak a megkérdezett roma hallgatók interjúit és kérdőíves adatait dolgoztuk fel (N = 117) (1. táblázat).

1. táblázat: Az interjúalanyok szociodemográfiai jellemzői (saját szerkesztés)

A hallgatók 57%-a nő, megkérdezésük idején 56%-uk 20 és 22 év közötti volt (átlag: 21,5 év, min. 18, max. 32, SD = 2,239,). A hallgatók közel 60%-a községből érkezett, 26%- uk városból, 20%-uk megyei jogú városból és 3% a fővárosból. A kutatásban részt vevő roma szakkollégisták különböző felsőoktatási intézményekben tanuló fiatalok, akik között nagy arányban voltak szociális munkás (18%), tanár (12%), jog (12%), egészségügyi (13%), pénzügyi és gazdasági (12%) szakos hallgatók.

A szakkollégisták 86%-a első generációs egyetemista, azaz szüleik nem rendelkeznek diplomával. A hallgatók 13%-ának egyik szülője diplomás, és mindössze két hallgatónak diplomás mindkét szülője. A roma szakkollégisták körében magas a legfeljebb általános iskolát végzett szülők aránya, az apák közel fele, az anyák 60%-a nyolc osztályt vagy annál kevesebbet végzett. A szülők iskolai végzettségét tekintve nincs különbség lányok és fiúk között.

Az elemzési módszer bemutatása

Az interjúk (N = 117) szövegeinek elemzése az ATLASZ-TI 9 tartalomelemző program segítségével zajlott. Az interjúguidban külön kérdéscsoport foglalkozik a jövőre vonatkozó tervek és kitűzött célok témával (4.1. Milyennek látod most az esélyeidet a tanulmányok során, munkában, családban? 4.2. Mik a céljaid, terveid a közeljövőre vonatkozóan? 4.3. Hogyan látod 10/20 év múlva önmagad?). Az ezekre az interjúkérdésekre adott válaszok alkották az elemzés korpuszát. A tartalomelemzés segítségével az adatokból a kontextusukra vonatkozóan megismételhető és érvényes következtetéseket vonhatunk le azáltal, hogy kérdéseket teszünk fel a szövegeknek (Ittzés et al., 2004). A jelen tanulmány fő kérdése az, hogy milyen jövőképmintázatok tárhatók fel a hallgatók gondolkodásmódjában. A jövőkép-mintázatok feltárásához a tematikus elemzést alkalmaztuk. A tematikus elemzés során a hallgatók szövegmintáiból kvalitatív tartalomelemzési változókat hoztunk létre, azaz olyan témacsoportokat, amelyeknek tágabb szövegkörnyezet felelt meg. Előzetesen meghatároztuk, hogy milyen tartalma- kat tekintünk relevánsnak a vizsgálandó téma szempontjából.

Tartalmilag a következő tizennégy szempont szerint vizsgálódtunk: a jövő szempontjából döntő a diploma megszerzése; jó anyagi körülmények elérése; szakmai sikerek elérése; vezető pozíció elérése; családalapítás; gyerekek nevelése; külföldi tanulmányok; családtagok segítése; a romák segítése; továbbtanulás; a családi kapcsolatok megtartása; külföldi munka; nyelvvizsga megszerzése; a szakmai kompetenciák, hozzáértés fejlesztése.

Eredmények

Motivációs tényezők a roma fiatalok továbbtanulásában

A megkérdezettek céljait és jövőképét azok az élmények határozzák meg, amelyeket ott- honról hoztak. A személyes beszélgetésekben a jobb élet reménye, a szegénységből való kitörni akarás tematizációk a legfontosabb motivációs tényezők a jövőre vonatkozó célok tekintetében.

„Az motivál, hogy én nem akarok szegény lenni, vagy ha lesz egy családom, én nem akarom azt, hogy szegénységbe legyünk, vagy valami. És nekem hát csak ez az egy kis szűk út van, és azt hogy adhatnám már fel? Sehogy” (huszonegy éves nő).

„Úgyhogy, meg ugye engem legjobban a tanulás iránt a szegénység motivál, mert nagyon rossz, amikor elmész iskolába éhen, és éhen is mész haza” (huszonkét éves nő).

Az egzisztenciális aggódás és a tanulás szerepe folyamatosan együtt jár az elbeszélt élettörténetekben.

„Úgy gondolom, csak akkor lesz munkám, hogyha tanulok, akkor tarthatom el a családomat” (huszonhárom éves férfi).

A fiatalok közül sokan nehéz szociális helyzetből jönnek, többségük első generációs egyetemista, akinek nincs otthonról a felsőfokú tanulmányok elvégzéséhez szükséges szerepmintája.

„Mondom, nekem tanulni kell, nagyon, mert csak ez az egy kiutam van. És el- kezdtem tanulni, és hiába csináltam mindent, nem volt sehogy se jó, csak ketteseket kaptam” (huszonkét éves férfi).

A „kitörési” vágy, mint motiváció, segít felülkerekedni a nehézségeken, ellenállónak lenni a stresszhelyzetekkel szemben, és az esetleges iskolai kudarcok ellenére jól teljesíteni.

„Meghallgattam, aztán néztem a tévét, láttam, hogy vannak cigány fiatalok, akik az egyetemen vannak, meg mit tudom én, egy vak cigány fiú, aki az egyetemen tanul. Hát, mondom, nekem is csak sikerül. Hát aztán kétszer nem sikerült, de nem adtam fel, harmadjára is beadtam, és akkor harmadjára sikerült” (huszonhárom éves nő).

Az egyetemisták jövőképét alakító tényezők

A jelenben gyökerező jövőorientáció a lehetőségek pontosabb felmérésével, tudatosabb megtervezésével és a célok könnyebb elérésével kecsegtet. A megkezdett képzés befejezése, illetve folytatása egy ilyen perspektíva, amely sorra megjelenik a szövegegységben az elérendő célok között.

„Hát először is az [a célom], hogy akkor most kapjak egy oklevelet majd, aztán majd három év múlva, hogyha sikeresen végzek, akkor egy diplomát, és utána pedig dolgozzak” (huszonegy éves nő).

A szüleik nehéz helyzetéhez képest számukra egy jobb élet reménye csillant fel, ezért tekintenek egyetemi tanulmányaikra eszközként a céljaik eléréséhez, valamint mások megsegítésére, ami belső kényszerként gyakran jelenik meg a célok között.

„…hogy a gyerekeimnek boldog gyerekkora legyen, családomnak mindene meglegyen, tényleg. Én egy ilyen nem nagy fényűzésre vágyom. Mondjuk tíz év múlva elképzelem magam egy átlagos, egy jobb lakásban, egy jó autóval, szép család. Ennyi. És tényleg olyan dolgokat csináljak, amiből meg is tudok élni, de tudom is segíteni vele a többieket. Talán nekem ez lenne a legjobb, hogyha olyan munkám lenne, ami egyben a hivatásom is. Tehát hogy ebben a cigányügyben tudnék elhelyezkedni valahol, szerintem az lenne nekem a legjobb” (huszonegy éves férfi).

Szakmai siker és család

Az EVS-kutatások egyik leggyakrabban használt kérdésblokkja az életet befolyásoló tényezők/körülmények fontosságára kérdez rá, arra, hogy a válaszadó szerint mennyire fontos a család, a munka, a barátok, a szabadidő, a vallás és a politika (1–4-es skálán, ahol 1 = egyáltalán nem fontos, 4 = nagyon fontos). A szakkollégisták véleménye a tényezők prioritása tekintetében mind a négy vizsgált évben egyforma: nagyon fontos és első helyen szerepel a család, az átlag 3,9 (négyfokú Likert-skálán); ez azt jelenti, hogy a megkérdezettek közül majdnem mindenki a 4-es értéket jelölte meg. A munka és a szabadidő fontosságáról alkotott vélemény átlaga 3,5 – 3,2, ami a két tényező kiemelt jelentőségét mutatja.

A felsőoktatásban részt vevő roma tanulók számára a munka kiemelkedően fontossá válik, ami a szakmai siker és a szakértővé válás témájában csúcsosodik ki az interjúkban. Több interjúban megjelenik a szabadidő értelmes és hasznos eltöltése is.

„Tíz év múlva hát én mindenképpen szeretnék már munkát, és én mindenképpen ezen a jogi pályán szeretnék elhelyezkedni, de emellett nagyon szeretnék hobbi- kat is, szóval hogy ne csak ez az egy, mert szerintem az túl merev lenne, hogyha csak az lenne. És úgy gondolom, hogy ez szerintem érdekelni is fog engem. De hát mindenképpen huszonhat évesen már rendes munkám lesz, szóval ott már végzek a gyakorlatokkal is, és hát családot még nem tudom, hogy akkor szeretnék-e, de mindenképpen azért huszonnyolc éves korom felé azért már szeretnék gyerekeket. Úgyhogy ez ennyi, ami fontos” (tizennyolc éves nő).

Az interjúk elemzése a kérdőív eredményeit támasztja alá. A hallgatók életében az aktuális diploma megszerzése és a tanulás mellett a szakmai siker és a család fej fej mellett jelenik meg a legtöbb jövőorientáció-tematizációban. A legmagasabb említési számok: a diploma megszerzése 41, a család 30, a továbbtanulás 26 szövegegységben szerepel.

„Hát, tíz év múlva egy sikeres muzsikus, aki egy jó szimfonikus zenekarban dolgozik, van egy felesége, gyereke, egy anyagiakban biztos háttérrel, szerető családban, egészséggel. Tehát minden, ami így jó dolog. Biztos, hogy lesznek problémák, de biztos, hogy meg fog segíteni bennünket a Jóisten. Szerintem ez tíz év múlva. Biztos, hogy a szimfonikus zenekar felé fogok orientálódni, mert most nagyon szeretném. Ennyi” (húszéves férfi).

A megkérdezettek számára a karrier, a megélhetés, az elért életminőség megtartása egyaránt a legfontosabb célok között szerepel. Szakmájukban/szakemberként szeretnének érvényesülni, „példát mutatni”, és a karrierépítés férfiak és nők esetében is megjelenik.

„Sikeresen mindenféleképpen, tehát úgy gondolom, hogy azért ilyen tudással lehet elérni, és úgy látom magam, aki nem izgul meg aggódik annyit. Bár kutatási téren fel fognak gyűlni a munkák, meg kevés időm lesz így családra, mindenre, mert ez egy olyan szakma, de mindenféleképpen jobb életem lesz nekem is meg a családomnak is” (huszonhárom éves nő).

„Akkor már egy tapasztalt, jó szaktudással rendelkező férfi leszek, és akkor már egy – remélem, hogy – vezetői pozícióba kerülök, ahol én tudok úgy segíteni, ahogy az majd jó legyen a szegénységben élő társadalomnak” (huszonegy éves férfi).

„Sok tervem van. Közötte van a mesterképzés. De már saját cég alapítása is, a mesterképzéssel párhuzamosan. Igen. Esetleg egy multinacionális cégnél is dolgozni. Sok tervem van. Tíz év múlva én egy sikeres üzletembernek akarom látni magam” (huszonkét éves férfi).

Szerepvállalás a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában

Az EVS-kérdőív adatai szerint a civilaktivitás-mutató (a Végez-e önkéntes munkát? kérdés- re adott válasz) a szakkollégisták esetében kimagasló, még úgy is, hogy szakkollégiumi specialitás az önkéntes munkában való részvétel ösztönzése. A négy vizsgált év során a hallgatók 66%-a végzett legalább egytípusú önkéntes munkát. A fiúk aktivitása magasabb e tekintetben: 74 versus 59,5%.

Az interjúkban személyes felelősségként jelenik meg a szerepvállalás a roma népesség érdekében. Az egyéni életútjuk során megtapasztalt támogatás egy tanár, rokon vagy barát részéről, esetenként családi vagy vallási közösségből, olyan külső erőforrás, amely lendületet adott céljaik eléréséhez, fokozta ellenálló képességüket, és az élmény hatására elköteleződtek mások segítésének irányában.

„Tényleg, szeretnék felelősséget vállalni ezért a cigány dologért, és esetleg foglalkozni a cigány gyerekekkel, mert nekem nagyon nagy szerencsém volt nevelőapukámmal, hogy ott volt mellettem, és én is azt látom, hogy ha valaki foglalkozna velük, sokkal könnyebben tudnak szocializálódni, megfogalmazni az érzéseiket, és akkor nem az lesz az első megoldás, hogy akkor megverem a másikat, hanem esetleg leülök vele, és megbeszélem vele, hogy próbálom megérteni a másikat. És nagyon hálás vagyok ezért a szakért, mert itt nagyon érdekes jellemfejlesztő dolgokban volt részem. Szóval jó volt ezt látni, hogy így is lehet tanítani a gyereket, meg ilyen lehetőségek is vannak, és én ezt szeretném továbbvinni” (húszéves nő).

A szakkollégisták körében a „segítés” célként való beépülése és a civil tevékenységek magas számú előfordulása (megtartása) a jövőben a szakkollégiumból való kikerülés után is nagyon fontos feladat. Az egyén hosszú távon sikeres integrációjának záloga lehet a támogató, erős közösség.

„Komolyan lennék valami olyan, aki vezető szerepet tölt be, és segíthet az embereknek. Nem kimondottan csak a cigányoknak, segítenék én másoknak is, akin látom, hogy van értelme. De azért valószínű, hogy jobban segítenék a cigányokon meg más kisebbségeken, akikről tudom, hogy ki vannak közösítve. Tudnék mit csinálni, vannak terveim, hogy miket csinálnék, hogy a gyerekeknek segítsek” (húszéves nő).

„Persze nemcsak nekik, hanem mindenkinek, de romáknál fordul az elő elég sűrűn, hogy nagyon fiatalon vállalnak gyereket, és én mint leendő védőnő, nekem ebben nagyon nagy szerepem lesz, és szeretnék nekik ebben segíteni, hogy azért próbálják úgy nevelni a gyereket, hogy van értelme annak, hogy tanuljon és előre- törjön” (huszonhárom éves nő).

Az etnikai identitás szerepe és helye a célok elérésében

Akadályozó tényezője lehet a mobilitási célok elérésének a többségi társadalom részéről kifejeződő előítélet. A diszkriminatív élményeik alááshatják a megkérdezettek törekvéseit, az önbizalmukat. A diszkriminációs tapasztalat esetenként megerősítheti a saját csoporthoz tartozás élményét, ugyanakkor a diszkrimináció miatt sérült önértékelés esetén a pozitív önbemutatás, a társadalmi kívánatosságnak való megfelelés, mint motiváció fokozottan jelentkezik.

„Ahogy mondtam, nagyon kevés helyen alkalmaznak romákat. Nem szívesen alkalmaznának engem szerintem. De a társadalom megítélése is fontos szerepet játszik abban, hogy hol fogok majd élni. Nem egy olyan társadalomban, ahol kinéznek az utcán, hanem egy olyanban, ahol mindenki egyenlőnek számít, tehát nem néznek rossz szemmel rám, hogyha sétálok az utcán vagy ülök a buszon. Ez is fontos, meg az, hogy legyen egy állásom, legyen egy munkahelyem” (tizennyolc éves férfi).

Az előítéletek ellenére vagy éppen azokra adott reakcióként a szakkollégisták úgy érzik, hogy saját életük alakulásának aktív szereplői, arra befolyásuk van. Az EVS azt is vizsgálta, mennyire érzik, hogy teljesen szabadon határozzák meg az életüket, vagy azt, hogy semmi befolyásuk sincs a sorsuk alakítására. Az „Egyéni megítélés szerint mekkora befolyása van arra, hogy miként alakul az élete?” kérdésre (1–10-es skálán, ahol 1 = semmi, 10 = nagyon nagy) a hallgatók 7,6 pontra értékelték saját befolyásukat az életük alakulására.

Összegzés

A vizsgálatban részt vevő roma szakkollégisták céljait és jövőképét nagyban meghatározzák azok az élmények, amelyeket otthonról hoztak, életútjuk hordozza a múlt és a jelen hatását (Seginer, 2009). A jobb élet reménye, a szegénységből való kitörni akarás a leggyakoribb motivációs tényező számukra. Ez a kitörési motiváció segít felülkerekedni a nehézségeken, ellenállónak lenni a kudarcokkal szemben (Zimbardo–Boyd, 1999; Kende–Illés, 2011). Az előítéletek ellenére a szakkollégisták úgy érzik, hogy saját életük alakulásának aktív szereplői, arra befolyásuk van (Ungar et al., 2013; Danis–Kalmár, 2020). A szüleik nehéz helyzetéhez képest számukra egy jobb élet reménye csillant fel, ezért egyetemi tanulmányaikra eszközként tekintenek a céljaik eléréséhez (Brown– Jones, 2004). Mások segítése belső késztetésként él bennük korábban átélt pozitív élményeikből fakadóan: megtapasztalták, hogy a siker záloga a támogató, erős közösség, amelynek kialakításában nekik is szerepük lehet (Forray, 2016; Lukács J. – Dávid, 2019; Hong et al., 2020). Ez a társadalmi felelősségvállalás egyfajta „törlesztésként” is interpretálható a cigány/roma közösség felé a felfelé irányuló mobilitásért cserébe (Naudet, 2018). Az életút-elbeszélés szituatív mozzanataiban tetten érhető, ahogyan a hallgatók a társas lét kritikus mozzanataira reflektálnak, a társakhoz való sikeres kapcsolódás az egyéni sikerességük záloga (Máté, 2015; Dávid et al., 2018).

A szakkollégisták céljaiban és jövőképében az első helyen szerepel a munka, a sikeres szakmai életút (az önfejlődés, karrier) és a család. Szakemberként szeretnének érvényesülni és „példát mutatni”.

A narratívák kiemelik, hogy interjúalanyaink többsége optimista a jövőt illetően, annak ellenére, hogy az interjú más részeiben tematizálódik, hogy születési környezetüktől nagyon eltérő társadalmi közeg elvárásainak kell megfelelniük. A felfelé irányuló társadalmi mobilitás nem lineáris, progresszív folyamat, sok esetben számtalan „rejtett költséget” foglal magában (Friedman, 2014; Naudet, 2018; Durst et al., 2016; Durst–Bereményi, 2021). A roma fiatalok sikerességre törekvése ebben az értelemben nem feszültségmentes, hiszen a továbbtanulás gyakran együtt jár a családi, cigány/ roma közösségi szálak gyengülésével. A rövid és hosszú távú célok rendszerezésében, a motiváció fenntartásában, valamint a társadalmi mobilitással járó mentális költségek mérséklésében kulcsfontosságú szerep juthat a hasonló helyzetben lévő fiatalokból verbuválódó kisközösségeknek, így a roma szakkollégiumoknak is (Lukács J. et al., 2022). Ezek a közösségek stabilitást jelenthetnek a kibocsátó és a befogadó csoport közötti egyensúlyozásban.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Írásomban az egyetemes erkölcsi normákról mint a modern kor létezési szükségleteiről és feltételeiről gondolkodom. E témát praktikus, pragmatikus nézőpontból tárgyalom a megértetés szándékával. Szeretném bemutatni a keresztény erkölcsi és nevelési normák forrását, Jézus tanítói módszerét, a keresztény nevelés útjait, a keresztény istentisztelet pedagógiáját. Röviden szólok a példaképetikáról. Írásomat a bencés nevelés sajátosságaival zárom.

Kulcsszavak: nevelés, erkölcsi normák, keresztény pedagógia, bencés oktatás

Az ember szabadságra született, mindegyikünknek vannak szárnyai. A nevelés pedig nem azt jelenti, hogy gyermekemet vagy tanítványomat az iskolában saját képemre és hasonlatosságomra gyúrom, hanem megpróbálom belülről, a talentumai, adott­ságai, jó és rossz tulajdonságai felől egyaránt megérteni, tudatosítani benne a jót, de meg­ mondani neki a rosszat, és a szabadságra nevelni. A szabadság vezessen a jóra. A nevelés folyamán Pál apostol axiómája érvényes mindegyikünkre: „Minden szabad nekem, de nem minden válik a javamra” (1Kor 10,23). Ez az, ami, azt hiszem, ma nagyon időszerű, hiszen öregek és fiatalok egyaránt fejjel mennek a falnak a szabadság jelszavát hangoztat­va. A „fejjel a falnak menetelt” a fiatalok pedig tőlünk tanulják, ezt nem szabad elfelejteni. Keresztény megközelítés: szabad vagyok a jóra, és itt már előkerül az erkölcsi kérdés, a jó és a rossz problematikája. Hozzátenném, hogy a jóra irányuló szabadságra szület­tem: a keresztény létezésmód proegzisztens. Valakiért vagyok, valakinek a szeretetéért létezem. Jézus szájából, az evangéliumból ez így hangzik: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). „Ti barátaim vagytok”, mondja Jézus, és ebben a mondatban – ha a pedagógia nyelvére fordítjuk – már benne van a mester és tanítvány kapcsolata is. Ha a történelmünket nézzük, akkor azt látjuk, hogy korábbi nagyjaink adott esetben küzdöttek a hazáért és a szabadságért: pro patria et libertate. Pro: valamiért, ami érték, ami jó, ami nem tesz tönkre, hanem fölépít bennünket.

Minden gyermek, minden tanítványunk nevelésében a kísérést az jelenti, hogy a gyermekkel együtt kell lennie a nevelőnek. Nélkülözhetetlen következetesen visszaje­lezni a gyereknek, hogy szép/ügyes vagy, kedves/okos vagy, mert ez létszükséglete. Mi gyakran azt nézzük, hogy mit nem tud, és időnként azt osztályozzuk. A tizennyolc éve­sek, a húsz­ és a harmincévesek is tele vannak szorongással, nem tudják, hogy jól csele­kedtek vagy jót cselekedtek­-e. Sokuk gyerekkorából azok az alapélmények hiányoznak, amikor anyuka rájuk néz, és megerősíti őket, de még inkább hiányzik az apukának a megerősítő tekintete, hogy „jól van, kisfiam, jól csináltad, ügyes vagy, így kell máskor is”. Az empatikus pedagógus, aki sétál, jön­-megy a gyerekek között, és látja, hogy hány­szor függesztik ránk kérdő, nemegyszer szorongó tekintetüket, tudja, miről beszélek, és azt is tudja, hogy ilyenkor meg kell erősíteni, bátorítani kell a fiatalt. Rá kell nézni, rá kell mosolyogni, és meg kell erősíteni a jóban, legyen az akár az ő emberi tulajdonsága, vagy akár az, hogy a kétszer kettőt néha négynek írja. Mindig a jóban kell megerősíteni.

A keresztény erkölcsi és nevelési normák forrása

Hadd közelítsem meg távolabbról. Sokszínű világban élünk. A bibliai gondolkodás­ módról és azon belül a keresztény gondolkodás mikéntjéről az embereknek általában nagyon kevés ismeretük, tapasztalatuk van, és önkritikusan azt kell mondanom, hogy sokszor még azok is, akik valamelyik történelmi egyháznak a tagjai, torz istenképpel élnek. Ilyen esetben nagyon­-nagyon téves gondolkodást örököltünk meg, messze jutot­tunk a forrástól. Éppen ezért mindig keresnünk kell a forrást, amely dinamikát, eredeti­séget, lendületet ad az embernek, tehát az életet szolgálja. Ha például az egyházi iskolára néznek, vagy egy keresztény iskolára vagy egyáltalán az iskolára, ahol hívő emberek tanítanak, élnek vagy tanulnak, akkor fölteszik a kérdést: mi a titka? Van­-e valami re­ceptje? Hogy tudják megbabonázni a gyerekeiket, hogy azok megülnek a könyv mellett, és tanulnak, és lelkiismeretesek? Mindenki ennek a kvintesszenciáját keresi. A dolgok roppant egyszerűek, és erre az egyszerűségre szeretnék rámutatni. Isten teremtette a vi­lágot, férfinak és nőnek teremtette az embert, az élet leheletét adta belé. Ha elolvassák a Tízparancsolattal és azon belül is a főparancsolattal kapcsolatos eszmefuttatásokat és tanítást, akkor átütő ez a fajta világlátás, hogy van Isten, Istennek a teremtése a világ, és ebben a világban az Isten képmását hordozó ember meghatározott helyet foglal el. Isten képmását hordozza mind a férfi, mind a nő, ketten együtt hordozzák Isten vonásait, az isteni tulajdonságokat. Az embernek a méltósága ebben van. Az ember nem több és nem kevesebb, kimagaslik a teremtett világból, az állatvilágból, a környezetéből. Nem azonos Istennel, de arra született, hogy kapcsolatba, közösségbe, kommunióba kerüljön vele. Ha a sokféle emberi, illetve vallási tapasztalatot nézzük a világban – hiszen vallási pluralizmus és sokszínűség is adott benne –, akkor azt kell mondanom, a Biblia hagyo­mánya letisztult hittapasztalatot közvetít mind az egyes ember, mind a közösség számá­ra, hogy ne menjenek bele azokba a szélsőségekbe, amelyeket az emberi nem és az egyes ember egyaránt megtapasztalt már, és amelyek esetleg nem az életre, hanem pusztulásba

vitték. Számunkra Isten kinyilatkoztatása, önmaga feltárulkozása Jézus Krisztus szemé­lyében elérhető. Ezért lett az Ige testté, hogy kézközelbe, karnyújtásra lépjen a távoli Isten, és mintát, példát adjon, hogy hogyan legyünk igazán, teljes emberek. Ha a Tíz­ parancsolatot elemezzük, a szabadságnak az igéit kapjuk meg. A Tízparancsolat, amely az Istennel való kapcsolatunkról szól, a közösségben embertársunkkal való kapcsolatra is vonatkozik, azon túl pedig az önmagunkhoz való kapcsolatra is hat. Itt rajzolódik ki az, hogy melyek az emberi, minden emberre, tehát egyetemes erkölcsi értékekre vonatkozó igazságok, igazában véve milyen az az út, amelyen járva betel­jesedik az ember élete. Nem biztos, nem szükségsze­rű, hogy boldog lesz – sokszor innen közelítik meg az életet –, hanem értékes lesz, kiteljesedik, egyre teljesebb lesz az élete. Ha a bibliai, az ó­ és újszövet­ségi gondolkodásnak a vonalát nézzük, akkor Jézus tanításában is tetten érhető ez a két mozzanat. Egy alkalommal odalép hozzá egy fiatalember, és azt kérdezi: „Mester, mit tegyek, hogy eljus­sak az örök életre, hogy a tökéletességet elérjem, teljes legyen az életem?” Jézus válasza ez: Tartsd meg a parancsokat, Istennek azt a tíz szavát, amely eligazít téged az életben. Szeresd a te Uradat, Istenedet…, ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj stb., tartsd meg a Tíz­ parancsolatot, kerülj helyes kapcsolatba a te Uraddal, Isteneddel (vö. Mt 19,16–20). Egy másik alkalommal az egyik okoskodó írástudó, egy akkori értelmiségi lép oda Jézushoz, és azt mondja: „Mester, azt kérdem tőled: melyik a legfontosabb a parancsok, az Isten szavai közül?” Ekkor Jézus egy mondatban összefoglalja a Tízparancsolatot, a törvényt és a prófétákat is, mégpedig a három leglényegesebb elemet ragadja ki: szeresd a te Ura­dat, Istenedet teljes szívedből, teljes erődből, egész valódból, és embertársadat, mert az olyan, mint te, úgy gondolkodik, úgy érez, úgy létezik, úgy vágyakozik, olyan magányos, úgy tud szenvedni, tehát azt is szeresd, mint saját magadat (vö. Mk 12,28–34). Tehát az önmagunkhoz való helyes viszony, a nyílt és őszinte kommunikáció önmagunkkal mint­ egy mércéje, fokmérője a másikkal való kapcsolatnak is. Ha belevilágítunk mindennapi életünkbe, akkor a három parancs közül legalább kettőre választ kell adnunk minden élethelyzetben, akár tudjuk, akár nem. Hogy viszonyulok magamhoz, hogy viszonyulok a házastársamhoz, a gyerekeimhez, a főnökömhöz stb.? Tehát a Biblia tanítása szerint az élet alapvető hármas kérdése és irányultsága tulajdonképpen egy: ez a szeretet. Ennek a szeretetnek három irányulása van: az istenszeretet, a magam iránti egészséges (és nem egoista) szeretet és a hagyományos megfogalmazásban a felebaráti, az embertársi szere­tet. Önszeretet nélkül nem tudnánk létezni, elpusztulnánk, de ennek megvan a határa.

Teljességigényű nevelés

A főparanccsal csodálatos világképet, keretet, tájékozódási pontot, rendet, segítséget kap az ember, hogy miként alakítsa saját és a rábízottak életét (legyen szó egyvalakiről vagy többek­ről). Az aztán már részletkérdés, hogy saját gyermekeit neveli­-e, vagy másokéit, intézményes keretben. Pedagógusként tudjuk: rendkívül fontos, hogy az ember mit mond el. Egzakt és megbízható, precíz legyen az a tudásanyag, amelyet a fiatalok elé tár, mert hamar megfogják, ha csúsztat. De a döntő a nevelési mozzanat: az, hogy az ember milyen szándékkal, milyen nyitottsággal, milyen készséggel áll a hallgatók elé, és hogyan próbál kommunikálni velük, hogyan érez rá gondjaikra, bajaikra. A személyek közötti kapcsolat létrejötte még a tanulás szintjén is perdöntő abban, hogy a tanítványainkkal, a ránk bízottakkal mit tudunk elérni. A nagy Goethe azt mondta: attól tanulunk, akit szeretünk. Alapélmény, néha még nehéz tantárgyak esetében is. Összefoglalva: a keresztény nevelés titka az Isten titka, misztériuma. Ezt nem tudjuk „két vállra fektetve”, mindenki elé racionálisan odatenni, de létezik: keres­sük, hiszünk benne, és formálja életünket. A vallás élő, képes átalakítani az életet, belülről ad indítékokat, célokat, a lélektan és a nevelés szavával: motívumokat.

A keresztény pedagógia eszménye

A keresztény pedagógia Jézus Krisztus személyét, módszerét tartja szem előtt. Az evangé­liumokat érdemes alapdokumentumként vagy forrásként olvasni. Nézzük meg néhány példán, hogyan viszonyul Jézus az emberekhez, hogyan szólítja meg őket, hogyan kezd párbeszédet, és érdemes azt is megfigyelni, hogy milyen hatást vált ki. Amikor tanít, és Isten országának, Isten titkának örömhíréről beszél, amely szabaddá teszi az embert, a szegényeket, az igazságkeresőket, a szenvedőket, a sírókat szólítja meg. Számos helyen azt írja az evangélium: nem úgy tanított, mint az írástudók meg netán a főpapok, hanem úgy, mint akinek hatalma van. Belülről birtokolta azt, amit mondott. Amit később az irodalomban máshol is szoktunk mondani: a szónak, a tettnek és az érzésnek az egysége jellemezte, belső, személyes elkötelezettsége, hite volt, és ezért hatott olyan módon, hogy lebilincselve hallgatták, és el tudták fogadni, amit mondott. Tanítása felszabadító volt, átjárta és átalakította az életünket. Csak sejteni szeretném, hogy miről van szó. Jézus így közelít az emberekhez, és ők követik. Ebből a mester­tanítvány kapcsolatból indul el tu­lajdonképpen az a mozgalom, az a tanítás, az az igehirdetés, amelynek ha nem lett volna ereje, akkor valamikor az idő keresztmetszetében eltűnt volna a történelem süllyesztőjé­ben. A keresztény nevelés titka az élő Isten. Ha a lélektan oldaláról közelítem meg, azt mondom, hogy a belső motívum, amiért felkelek, amiért odamegyek a másikhoz, amiért szeretni tudok, akinek az erejéből szeretünk – az Isten.

A belső motívum az, ami a nevelés során egyéni életemen, megélt hitemen keresztül közvetít. Ismerjük a lélektan, a pedagógia felismerését: csekély a verbális kommunikáció esélye. A metakommunikáció megelőzi: a lényemmel vonzok vagy taszítok. Minden peda­gógusnak így kell, nem a tükör elé, hanem a lelki mérlegre állni: mi az, ami bennem van?

Továbbra is a keresztény erkölcsi nevelésről

Ha a keresztény egyházakra nézünk, azt gondolja a kívülálló, jóakaratú ember, hogy az egyházak jelen vannak a társadalomban, és némelyik vagy majdnem mindegyik oktató-­nevelő munkát folytat az iskolában, vagy saját felekezeti iskoláik vannak. Ez így is van. De az egyház küldetése nem az, hogy iskolákat tartson fenn, és oktató­-nevelő mun­kát folytasson. Félreértés ne essék, nem a keresztény iskola ellen beszélek, hiszen magam is részese vagyok. Az Úr Krisztus – és megint visszatérek a bibliai, az újszövetségi gyö­kerekhez – nem azt mondta övéinek, hogy „menjetek el az egész világra, és alapítsatok szerzetesi gimnáziumokat”, hanem azt, hogy „tegyetek tanítványommá minden népet, kapcsoljátok be életüket Isten életébe”. A vallás üzenete egyetemes, mert nem a matema­tika, a közgazdaságtan, a pszichológia, a reklám vagy a PR-­tevékenység technikáját vagy technológiáját akarja megtanítani az embernek, hanem üzenetet akar közvetíteni, hogy az mit kezdjen az életével. Ilyen értelemben a vallás egyetemes.

Amikor Jézus közössége, tizenkét apostola elindul a Római Birodalom területén, és egyházközösségeket hoznak létre, azok feladata az, hogy tanítsák és fölkészítsék a megkeresztelteket, a szenteket – ez Pál apostol megfogalmazása. Akik a keresztség révén Krisztusba kapcsolódtak, azok a szentek. Innen van az anyaszentegyháznak, a gyüleke­zetnek is az elnevezése. A szentek felnevelése erre a szabadságra, erre a titokra sajátos módon történik, egy tradícióba való beavatással, beléptetéssel. A kereszténység tanítá­sa vagy tapasztalata olyan értelemben is egyetemes és katolikus, hogy a teljes, az egész emberi életet át akarja ölelni. Minden sorsfordulónál ott van a hívő ember számára az egyház. A keresztelés az egyházhoz tartozást, a feltámadt Krisztusba való bekapcsoló­dást egyaránt jelenti. A bérmálás megerősíti és tudatosítja ezt a közösséghez, Istenhez fűződő kapcsolatot, miként az eucharisztia, a Krisztus testében és vérében való részese­dés is (amit egyszerűen misének vagy szentmisének mondanak a katolikus keresztények, és úrvacsorának a protestánsok). A férfi és nő kapcsolatát megszenteli és összeköti a házasság szentsége. A súlyos beteget a betegek kenete erősíti meg. Ha megsérül az isten­ kapcsolat, a bűnbánat és kiengesztelődés szentsége meggyógyítja. Az egyház szentségei az Istennel való találkozás helyei. A keresztény közösség erre nevel. Nem matematikát oktat, nem zenére tanít, bár természetesen ezek mind elférnek egymás mellett. Ereden­dően a hitre, az istenkapcsolatra nevel. Ha az egyház történetét nézzük, akkor a tonus firmus vagy a Grundtenor kezdetektől mostanáig tulajdonképpen mindig a hitre nevelés.

Hogyan született meg a keresztény iskola?

A kereszténység pluralista világba született. A II. és a III. században, főképpen olyan helyeken, ahol nagy volt a szellemi pezsgés és a vallások együtthatása, így például az észak­-afrikai Alexandriában, a keresztényeknek reflektálniuk, tudatosítaniuk kellett hitüket. Jelen volt itt az egyiptomi Ízisz-­kultusz, a fáraók hagyománya, más pogány kul­tuszok, és erős zsidó közösség is élt Alexandriában. Pontosan olyan helyeken alakultak ki a hitet tisztázó, a hitre reflektáló első iskolák, ahol a környezet ilyen sokrétű volt. Így alakult, kristályosodott ki lassan a keresztény tanítás. Amikor Nagy Konstantin már nem tudott mit kezdeni a keresztény közösségekkel, a birodalom szövetségre lépett áldozataival, meghirdetve a vallási türelmet. A milánói edictum (313) kibocsátását kö­vetően a kereszténység befogadott, majd államvallás lett. Amikor szétesett a birodalom, a kereszténység bizonyos funkciókat magára vállalt a birodalomtól. Itt kezdődött két nyomvonalon a tanítás munkája. A középkor végéig erről beszélnek a kolostori, illet­ ve a káptalani iskolák. Káptalani iskola a püspöki székhelyeken jött létre, ahol ennek megvoltak a szellemi és anyagi feltételei, a kolostori iskolák pedig egyes rendi közösségek környékén. Például hazánkban is. 1996­ban, amikor Pannonhalma kolostorának ala­pítására emlékeztünk, az egyúttal az első magyar kolostori iskolának is a millenniuma volt. A Szent István alapította egyházmegyékben pedig létrejöttek a káptalani iskolák.

Ez a képzés, amely fölhasználja a kor kulturális értékeit, átmenti az ókori septem artes liberales, a hét szabad művészet értékeit is. Az ókori műveltséggel is rendelkező szerzetes kezébe veszi a Bibliát, olvassa a Bölcsesség könyvében, hogy „a bölcsesség házat épít ma­gának”, amelyet hét oszlopra állít. A hét szabad művészet ilyetén megközelítése egyút­tal a zsidó­-keresztény hagyomány és az antikvitás összekapcsolása. Ez szervesen tovább épül, de nemcsak a szellem területén, hanem a technikai kultúra terén is.

Az újkor történetileg még nagyobb változást jelentett. A felvilágosodás úgy gondol­ ta, hogy akkor hasznos az egyház – ez az utilitarista vagy aufklerista szemlélet –, ha valamit csinál. Ekkor már nincs fogékonyság a misztérium, a titok iránt. A magyaror­szági szerzetesrendek, amelyeket II. József feloszlatott, utódja idején akkor nyerhették vissza közösségeik létét, ha iskolát vállaltak. A bencéseknek tízet akart adni I. Ferenc 1802­ben, mikor a legújabb korban a katolikus magyar egyházon belül a szerzetesren­dek tanító rendekké váltak. Általában véve egy szerzetesi közösségnek vagy az egyház közösségének nem konstitutív, a lényegéhez tartozó eleme, hogy oktató-­nevelő munkát is végezzen. Ugyanakkor, ha az mégis része önnön karizmájának, napi feladatvállalásá­nak, az nem azt jelenti, hogy ne lenne jó vagy helyes a keresztény iskola a társadalom számára. De a célkitűzés, a prioritás mindig az, hogy a hit tapasztalatát, a hit nagyszerű­ségét és élményét a közösségi tapasztalat révén továbbadják.

A példa fontossága a keresztény nevelésben

A keresztény erkölcsi és nevelési normák forrása az Ó­, illetve az Újszövetség és Jézus Krisztus személye. A kereszténység mindig példaképetikával dolgozik. Protestáns test­ véreink szemünkre hányják a szentek tiszteletét, de a szenteknél sincs másról szó, mint hogy az egyszerű ember számára a jó példák szükségesek és fontosak. A szentek példája mindig sokakat vonz. Az ókoriak is vallották: „A szavak elröpülnek, a példák vonza­nak.” Jézus Krisztus személye csodálatos példa az istenszeretetre, mert aki Istent Abbá­nak, Atyjának tudja szólítani, az azt jelenti, hogy Istennel bensőséges, személyes kap­csolatban van. Aki észreveszi a mezők liliomait, az ég madarait és a gyermekeket, s azt mondja, hogy ilyeneké az Isten országa, az teljes ember. És aki azt tudja mondani, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki barátaiért életét adja, az szabad ember. Szabad önmagától. Jézus örök példa a keresztény ember előtt. Az a mester, aki enged be­ lelátni az életébe, aki transzparens. Sokat lehetne még mondani Jézus, a pedagógus egyé­niségéről. Egy német protestáns teológus hölgy doktori disszertációja erről a témáról szól: hogyan beszélt, hogyan teremtett kapcsolatot Jézus az emberekkel. Talán szokatlan így beszélni Jézusról, de ő a legkiválóbb pszichiáter, hatékony pszichiáter volt. Hallgatói szívének a közepét akarta elérni. A kereszténység egyetlen emberről sem mond le, kü­lönféle nívójú célcsoportjai vannak, de főképp az egyszerű emberek nevelésére tekint.

Az egyház közössége – A közösség nevel

A keresztény nevelés négy síkon zajlik. Négy görög szót mondok. Az első a kérügma, az igehirdetés, a második a liturgia: a leiton ergon közös művet, azaz közösen végzett isten­ tiszteletet jelent, interakció Isten és ember, ember és ember között. A harmadik fogalom a martüria, a hitről adott tanúságtétel, a negyedik pedig a diakónia, a szolgálat, a szociá­lis-­karitatív dimenzió. E négy sík az ember egész életét lefedi, és ha jól funkcionál eg-y­egy terület, akkor az összhatás nem téveszt célt, amely a teljes ember formálása, megnyílása a transzcendensre. A keresztény küldetésben, nevelésben – és ez nem szégyellendő – min­dig van szolgai, szolgáló elem. Szolgálni akarunk, nem uralkodni.

A kereszténység mindig közösségi élmény. A II. vatikáni zsinat így definiálja Isten népét, az egyházat: „az Atya, a Fiú és a Szentlélek által összehívott nép”. A keresztény tanítás alapja a hármas és mégis egy Isten titka. A kereszténység Istennel való, Istenben nekünk ajándékozott közösség, kommunió. A közösség három irányba kommunikál. Jézus megfogalmazásában a bibliai főparancs: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szí­vedből, teljes elmédből, egész valódból, felebarátodat pedig mint önmagadat.” Isten irá­nyába, a testvér, a legközelebbi embertestvér és saját emberi mélyeinek irányába. Jézus tanítványokat hív meg, ők lesznek tanításának, örömhírének multiplikátorai. A keresz­tények mindig arra törekszenek, hogy a közösségek egymással is békességben és szeretet­ben éljenek. A keresztény istentisztelet, liturgia a legalkalmasabb bizonyíték erre nézve. Ha a keresztény istentisztelet szövegét hallgatjuk, hamar feltűnik, hogy az ősi monda­ tok megőrizték az ókeresztény kor testvériségét – számunkra megközelíthetőbb módon mondva: demokratizmusát.

szociális, lélektani vetülete. Jézus Krisztus egyháza nem klánok egysége, nem törzsek gyülekezete, nem nemzeteké – átvitt értelemben véve, illetve valóságosan természetesen nemzeteket is jelent –, hanem mindig a vérségi, a megszokott társadalmi kötelék fölé emelt közösség. Nem azért üdvözülhetek, mert magyar vagyok, szlovák vagyok, vagy bármely más nemzet tagja, hanem azért, mert a népek, az emberek közül a vérségi kö­telékből Isten meghívott. Az eklézsia, egyház nem más, mint a meghívottak közössége. Ilyen értelemben az egyház mindig supra nationes – nemzetek, törzsek fölé emelt jel. Nem a vérségi kötelékre, hanem lelki kapcsolatra épít. Az egyházban nekem ajándékozott testvéri kapcsolat több és hangsúlyosabb, mint a rokoni hátterem. Tizennyolc évig éltem a család kötelékében, és negyvenegy éve a hivatásomban. Az egyházi kapcsolat olyan köteléket jelent, hogy ha bárhova megyek a világban, és ott keresztényre találok, s azt mondom, hogy keresztény vagyok, vagy bencés szerzetes vagyok, akkor kinyílik az ajtó. Befogadnak, nem a vér, hanem a testvériség alapján. Napjainkban sokszor tapasztaljuk, hogy kikoptak a magatartásformák, a mindennapi viselkedésformáink, a közösségi vi­selkedési formák. Természetes, hiszen annyira szétesett, atomizált, individualista lett a társadalmunk.

Most tekintsük csupán struktúrájában a keresztény istentiszteletet. Miből áll? Sza­ vak, gesztusok, figyelem, a lélek és a test cselekvése. Összegyűlik a közösség, köszönünk egymásnak – jó reggelt, kezét csókolom, dicsértessék, laudetur stb. Hogy összehango­lódjunk lelkileg, lélektanilag, énekelünk. Ókori gyakorlat, Szent Ágostontól származik. Külön­böző helyekről jövünk, különböző lelki rezonan­ciákkal, és ha van egy közös énekünk, akkor a kü­lönféle belső hangulatokat a külső éneklés egysé­gessé teszi, összekovácsolja. Ezért van a keresztény istentiszteletnél a bevonulási ének. Amikor a hívő közösség szívből énekel, az összehangolja, felsza­badítja. Van közös élmény, közös szöveg. Mit tudunk mi, magyarok elénekelni együtt? A Him­nuszt, a Szózatot, itt-­ott még a Boldogasszony Anyánkat, aztán talán végére is értünk a közös lehetőségeknek.

Milyen egy közösség? Ha emberek összejönnek, akkor kell hogy legyen valamilyen rend, egy elöljáró, aki tudja, hogy mit kell tennie, még akkor is, ha csak a szerepét játssza el. Hát ha még belsőleg is tudja, mit kell csinálni! A keresztény közösség nem azt mond­ ja, hogy jó napot kívánok, hanem azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezzel megadja a hitbéli alapot, hogy hívő közösség vagyunk. És ezután a pap azt mondja: „Az Úr legyen veletek!” Köszönti, összefogja a közösséget. Az istentiszteleten megtanulunk fegyelmezetten ülni, és ülve figyelni az előadóra, aki éppen szól vagy énekel, tudunk fel­ állni, és a testtartásunkkal is kifejezésre tudjuk juttatni azt, hogy figyelünk. Az istentisz­teletek velejárója a megszentelt liturgikus imádság, szöveg, felolvasunk az Ószövetségből vagy az Újszövetségből egy­-egy szakaszt, amelyeknél begyakorolhatjuk az odafigyelés művészetét. Persze ez öntudatlanul történik.

Az Írások értelmezésekor mindig elhangzik valami olyan sztori, példázat, szó, amely a

mában, a bensőmben meg tud szólítani. Ha ügyes és jól felkészült az igehirdető, és jó in­terpretátor, akkor el tudja mondani, hogy az ősi szövegek milyen időszerű kérdésnek fe­lelnek meg, ma hogyan érintenek bennünket, hogyan és mint vagyunk, és valamiféle lel­ ki útmutatást, kapaszkodót ad az élethez. Az emberek nehezen oldják fel a magányukat. Ha akár egy zsidó, akár egy keresztény istentiszteleten az Írást halljuk, az a gyökértelen­séget is gyógyítani tudja. Mert az igehirdetés és az evangélium, tehát az ősi szövegek felol­vasása révén közvetítődik egy világkép, világrend, amelyben megtalálhatom a helyem, a kapaszkodóimat. Nekem szólnak a próféták, nekem példa Jézus Krisztus, nekem példák az apostolok, és én a sor végén állok a mában, ahol tudatosíthatom, hogy idetartozom, és nekem is feladatom van. Tehát az életem értelmét kaphatom meg, ha kellő affinitással, nyitottsággal vagyok jelen a keresztény liturgián, ünneplésen. Minden keresztény ünnep­lés lényegéhez tartozik, hogy bekapcsol bennünket a csodálatos teremtett világba, és ott az esélye a kommuniónak, az Istennel való kapcsolatnak, amely viszont egzisztenciális.

A keresztény nevelés az egész embert célozza. A nevelés célja, hogy az ember bensővé, lelkivé legyen. Ahol ez megtörténik, ott az ember ügyel a gesztusaira, mozdulataira, az emberekkel való  kapcsolatára, és ennek további szociális kisugárzása is van. Nem öli meg az öregjeit és a gyermekeit, inkább öregotthonokat, kórházakat létesít, tehát a szellem és a lelke által meghódított területen úgy próbálja berendezni a kultúráját, hogy azt ugyanez a lélek, ugyanez a lelkület járja át, s az emberi élet minőségét emelje és megóvja a földön.

Ha az egyház történetét nézzük, vannak sötét fejezetei és szomorú emlékeink. De ha még mélyebben megnézzük, azt lehet mondani, hogy ahová a hívő keresztény belépett, mindig épített is. Nem csak templomot. Annak mindig van intézményi kisugárzása is: öregek, megesett anyák, AIDS-­esek otthona stb. Szegények, betegek, kitaszítottak min­dig lesznek veletek, mondja Jézus. A hívő ember – azt gondolom – a nevelésben mélyen realista, és nem idealista.

A keresztény ünnepléshez még hozzá szeretném fűzni a vasárnapot, az ünnepnapot, de mondhatnám azt is, hogy a sabbatot, a szombatot. A rabbikat megkérdezték, hogy mi az, ami Izraelt megtartotta. A válasz: a szombat törvénye, az, hogy a szombat ünnepnap. Isten hat nap alatt teremtette a világot, és látta az egyes teremtési szakaszok után, hogy jó mindaz, amit alkotott. A hetedik napon visszavonult, és megnyugodott, megpihent. Ez klasszikus példája a vallástörténeti antropomorfizmusnak. Isten dolgát a magunkéhoz hasonlóvá tesszük, mert így tudjuk elképzelni, így tudjuk kifejezni. Amikor ezt a teológus szerző leírja a Teremtés könyvében, körülbelül így gondolkodik: „Kedves hívő testvérem! Nézd, itt vagyunk Mezopotámia kellős közepén, a Tigris és az Eufrátesz között, elhurcolva a hazánkból. Nézz körül, itt van sok olyan ember, aki a napot vagy a holdat imádja, de a csillagokat, csúszómászókat stb. is. Nézd meg, ezek jó emberek, de tévedésben élnek. A te Istened ezeknél az istennek tartott égitesteknél, kultikus állatoknál magasabb rendű, mindent ő teremtett. Szétválasztotta a sötétet és a fényt, aztán lett nappal és éjszaka, aztán meg­ teremtette a földet, a vizeket és a szárazföldet, a vizekbe halakat teremtett, a szárazföldre állatokat. A világ teremtése végén saját képére és hasonlatosságára megalkotta az embert. A teremtés végén aztán visszavonult, és megpihent, ahogy te is hat napig dolgozol, és az élet ritmusa azt kívánja, hogy vonulj vissza egy kissé, és szenteld meg azt a hetedik napot.”

Zárógondolatok

Amit a megszentelt hetedik napon csinálsz, tulajdonképpen neked lesz jó. Nemcsak azt jelenti ez, hogy az istentisztelet révén Istennek szenteljük a szombatot, hanem közvetve magunknak ajándékozzuk, mert van idő a pihenésre. Van idő arra, hogy az emberek nem dolgoznak, a családnak, a személyes kapcsolatnak élnek, örülni tudnak egymásnak azáltal, hogy időt áldoznak egymásért. Hogy a hatnapos robotból, a mókuskerékből – ahogy a modern ember mondja –, hogy ebből az eszement rohangálásból ki tudjunk lépni – ekszto, eksztázis. Mivel ezt nem tudják az emberek, azért kellenek az extasytab­letták. Ezzel a hétköznapi misztikával egyszerűen ki lehet lépni a szürkeségből, együtt lehetünk, ünnepelhetünk, megpihenhetünk, az égre emelhetjük tekintetünket, szeretet­ tel egymás felé fordulhatunk. Azoknak az értékeknek szentelve az időt, amelyek, úgy tűnik, nonprofit jellegűek, amelyeket aztán ha visszaforgatok az életembe, akkor nagyon is mérhetővé, értékelhetővé válnak. Belső biztonságom, elfogadottságom, szeretetem, a másik szeretete, anyám szeretete, a feleségem szeretete nélkül nem tudok élni, nem tudok létezni. Minden ünnep visszavezet az ember eredetéhez, forrásához, a hármas kapcsolat­ hoz. Oda, hogy Istent szeretni tudom az istentisztelet révén; az istentisztelet így nevelni tud a szeretetre. Ez a sabbat, ez a vasárnap üzenete. A keresztény nevelésnek, a bibliai ihletettségű nevelésnek ez is az üzenete a modern ember számára. Úgy kellene alkalmaz­ ni, elméletileg megtanítani a pedagógiát, hogy élet legyen belőle. Először is a magunk számára, aztán meg a mieink számára.

Absztrakt

Egy falusi cigány közösség körülbelül százötven éves történetét követve láthatjuk, hogy a többségi társadalom által kikényszerített szegregáció megaka­dályozta a cigányság térbeli-társadalmi mozgását. Az 1960-as évektől annak lehetünk tanúi, hogy a külső erőforrások (gyenge kötések) és az állami támo­gatások felhasználásával a közösség egy része megtalálta saját integrációs útjait. De vannak sikertelen utak, stratégiák is.

 Kulcsszavak: szegregáció, integráció, erős és gyenge kötések, térbeli és társadalmi mozgás

Eredetileg az volt a célom, hogy bemutassam az egri Béke utca végén (a felnémeti városrészben), a város határán lévő, cigányok által lakott szegregátum (gettó) belső életét. Többek között azt, hogy milyen nehéz sorsuk van azoknak a gyerekeknek, akik szinte mindennap eljönnek alapítványunk közösségi házába tanulni, játszani, mesét hallgatni, érdekes dolgokkal ismerkedni, foglalkozni. Közben tudatosult bennem, hogy ennél valamelyest összetettebb kérdés ennek az etnikai szegregátumnak a határait és a határok alakulását vizsgálni, ami pedig nagymértékben meghatározza a jelenlegi helyzeteket, stratégiákat és esélyeket. Korábbi kutatásaim és a telepi közösséggel végzett folyamatos terepmunka alapján végiggondoltam a rokonsági hálózatok térbeli-társadalmi mozgását, és arra jutottam, hogy közelebb kerülök a kérdés megválaszolásához, ha végigkövetem a családok egymást követő generációinak térbeli mozgását és lakásmobilitását.

Alapítványunkkal több mint húsz éve vagyunk jelen a Béke-telep életében. A Szegényeket Támogató Alap Egri Alapítványát (alapítva 1989-ben) olyan civil szakmai szervezetként definiáljuk, amely a szegénységben élők helyzetén igyekszik javítani komplex szolgáltatásokkal, beavatkozásokkal. Fő értékeink és céljaink a társadalmi egyenlőség, vagyis a társadalmi különbségek csökkentése, a szabadság, a kényszerektől mentes élet lehetősége, a szolidaritás, tehát az egymás iránti felelősség, az igazságosság, vagyis a közjavak méltányos elosztása, a piac által létrehozott hátrányok kompenzálása. Szakmai és nem karitatív szervezetként működünk, ritkán nyújtunk természetbeni és pénzbeli adományokat, mert a jövőt próbáljuk alakítani szolgáltatásainkkal, belső és külső erőforrások aktivizálásával, tudatos személyes döntésekkel, tervek és vágyak megfogalmazásával. Nevünkben, céljainkban és tevékenységeinkben tudatosan vállaljuk az 1979-ben in- formálisan, illegálisan létrejött Szegényeket Támogató Alap (SZETA) értékeit. Tíz évvel később alakultunk meg, 1991-ben vettük fel a kapcsolatot a Béke-telepen élőkkel, majd 1996-ban döntöttük el, hogy a telep közelében alakítjuk ki közösségi házunkat, és settlement típusú szociális és közösségi munkával beavatkozunk a telepi közösség életébe.

Elméleti kiindulópontok: az erős és a gyenge kötések szerepe

A felnémeti cigányság, illetve a Béke-telep és az ott élő családok többgenerációs története egy korábbi kutatásból megismerhető (Farkas, 2009). Annak az volt a célja, hogy egy rokonsági rendszerekbe szerveződő cigány közösség, cigánytelep integrációs törekvéseit vizsgálja kapcsolathálózati megközelítésben, elsősorban Granovetter és Lin elméleteiből kiindulva.

Granovetter (1973, 1983) kétfajta kapcsolatrendszerről beszél: az erős és a gyenge kötésekről. Az erős kötéseket kapjuk, ezek a családi, rokonsági hálózatok, amelyek később rokonszenvi választásokkal, érzelmi kötelékekkel (például barátok) bővülhetnek. Az erős kötések multifunkcionálisak; mentálhigiénés funkcióik komplex módon megvédik az egyént a külvilág veszélyeivel szemben, és belső erőforrásokat biztosítanak. A gyenge kötéseket az ismerősök hálózata, kapcsolatrendszerei alkotják, amelyek új információ- kat, külső erőforrásokat közvetítenek az egyén számára, és a korábbiaktól eltérő alkalmazkodási minták követésére késztetnek. Lin (1990) hozzáteszi, hogy a gyenge kötések a hosszú távú célokhoz biztosítanak új információkat, eszközöket, erőforrásokat. Ki- emeli, hogy a magasabb státuszú egyének több erőforrással rendelkeznek, ezért az alacsonyabb státuszú, de céltudatos emberek kapcsolatépítései elsősorban feléjük irányulnak, annak érdekében, hogy javítsanak társadalmi helyzetükön.

A Béke-telep népességének, területének, viszonyrendszereinek alakulása

A telep kialakulása és népességének növekedése területi növekedés nélkül

A telep a 19. század utolsó harmadában alakult ki, miután a Csóka, a Pusomai, a Koncsik és a Jáger család ingatlantulajdonossá váltak az akkor még Egertől különálló falu, Felnémet szélén, illetve azon túl, a Cinege-legelő mellett. Korábban a falu különböző utcáiban, egymástól távol éltek ezek a cigány családok. Kiköltözésük a falu határába valószínűleg kényszer hatása alatt történt, tehát kikényszerített szegregációról beszélhetünk. A Cinege és a falu utolsó háza között hatszáz-nyolcszáz méter beépítetlen terület húzódott, a jelenlegi Béke utca még nem létezett.

A 19–20. század fordulóján a magas csecsemő- és korai halálozás miatt a cigánytelep népessége számottevően nem nőtt. Az 1910–20-as évektől viszont a hat-tíz született gyermekből négy-nyolc megérte a felnőttkort. Az utódok révén a telep népessége folyamatosan nőtt, és a négyháznyi terület körül szaporodtak az aprócska putrik.

A telep népessége az 1950-es évekig folyamatosan növekedett a természetes szaporodás következtében. Elköltözés csak más kistelepülések hasonló telepeire történt, házasság útján. A beköltözést a telepre csak házasság révén engedélyezték, az itt élők másként nem engedtek be idegeneket.

A terület egyre zsúfoltabbá vált, és a sokasodó fiatal, gyermekes családok külön portára vágytak, ki akartak törni a közös háztartás kényszeréből. Rokonsági segítséggel néhány nap alatt felhúztak maguknak egy-egy négyszer négy méteres, kis „cigányházat” (naturális építkezés), így a terület egyre szűkösebbé vált. A vályogvetéshez, tapasztáshoz értettek, hiszen felmenőik abból éltek az Érseki Cserép- és Téglagyárban, majd a faluban tapasztottak padlásokat, istállókat, kemencéket. A 20. század első évtizedében az Újsor nevet kapta a falunak az a része, amely a cigányok lakta területhez vezetett, és amelynek megkezdődött a lassú és hézagos beépítése a felnémeti parasztcsaládok által.

A telep területének és népességének növekedése

Az 1950-es évek második felétől a telepen élők úgy érezték, hogy az új társadalmi-gazda- sági rendben kinyílt körülöttük a világ. A közeli fűrészüzemben, az új finomszerelvény- gyárban munkát kaptak, biztonságosabbá vált a megélhetésük, az új munkakapcsolatok is inspirálták őket. Építkezési (kitörési) szándékkal fordultak a felnémeti tanácselnökhöz. Villanyhálózatot és házhelyet kértek, hogy a többgenerációs, többcsaládos nagy- háztartásokból kiválhassanak. Nem lehet tudni pontosan, miként történt, de a tanács- elnök – a kialakult helyzetet figyelembe véve – a cigánytelep körüli területet bővítette. Nem engedélyezte tehát beköltözésüket a faluba, a szegregátumot jelölte ki számukra lakóhelyként. A meglévő ötháznyi telekből merőlegesen kiindulva három utcácskát nyitottak a dombtetőn, százhatvan–hatszáz négyzetméteres telkeket alakítottak ki, melyek házszámot kaptak. A telkek tulajdonba adására nem került sor, de ennek okát sem ismerjük. Mindenesetre a fiatal párok a telkek többségét gyorsan birtokba vették, és „kisházaikat” (putrijaikat) rövid időn belül felépítették naturális formában, rokonsági összefogással. Már akadt pénz cserépre, gerendára, némi téglára, de alapvetően vályogot használtak, és sárból tapasztottak, majd adták-vették, cserélték, visszacserélték egymás között ezeket a házikókat.

A rokonsági konglomerátumok továbbra is útját állták idegenek beköltözésének, emellett az 1940–50-es években a telepen élő nők kevesebb gyermeket szültek, ugyanakkor a csecsemőhalandóság mértéke is csökkent. A telep népességének – a korábbiak- hoz képest kisebb mértékű – növekedése összességében ismét csak a természetes népességnövekedés és nem a beköltözések vagy egyéb külső okok következménye.

A telep népességének szétválása

Az 1950–60-as évek fordulója, illetve a 1960-as évek nagy változásokat hoztak a telep lakóinak életében. Egyrészt 1961. január 1-jén Felnémetet Egerhez csatolták, megszűnt a falu önállósága. Másrészt a téeszesítés során a felnémeti parasztgazdák megvásárlásra felajánlották a Cinege és a falu között lévő területeiket a cigány családoknak. Mesélték az idősebb érintettek, hogy a parasztok azt mondták, inkább a cigányoknak adják el, mintsem a téeszbe kerüljön a föld.

A muzsikálással is foglalkozó cigány családok gyakran kapcsolatba léptek a falubeliekkel. Hívták őket esküvőre, bálba muzsikálni, szerenádozni, és ekkor még a köszöntgetés is divatban volt neves névnapokon, karácsonykor. Így a házhely reményének híre gyorsan terjedt a cigányok körében, és rögtön kaptak is a lehetőségen. Öt kiscsalád, a Pusomai és a Koncsik testvérek meg is alkudtak, és építkezésbe fogtak. Kapcsolataikon keresztül sok segítséget kaptak: „mérnök” tervezte meg a házaikat, ellenőrizte az építkezést, és az olcsó építőanyag beszerzésében is közreműködött. Az erdészettől gerendát szerezhettek be, a közeli bányákból „számoskövet”, vagyis riolittufát. Ezek a cigány családok az akkori falusi házak színvonalán teremtettek maguknak otthont a telepen kívül, a falu szélén, az Újsoron. Ez hatalmas lépés volt az integrálódás folyamatában, amelyet külső erőforrások segítségével sikerült megvalósítani.

A leköltözés a faluba, az ott épített házak nagyobb mérete és helyiségeik komfortosabb elosztása a telepen maradókat arra inspirálta, hogy átépítsék és/vagy bővítsék saját házaikat. Ők külső erőforrások hiányában nem jutottak házhelyhez, de szereztek maguknak faanyagot és „számoskövet”, és az építkezés a szokásokhoz híven naturális formában és rokonsági segédlettel történt. Ezáltal azonban szegregációjukat erősítették meg.

A folyamat következményeként az 1960-as évek közepére két részre szakadt a cigány közösség, a falusi és a telepi részre. A faluba költözők tulajdonosok lettek, és ingatlanukkal jelentős gazdasági tőkére tettek szert. A telepiek befektetése soha nem térült meg. A két csoport között a testvéri kapcsolatok intenzívek maradtak (néhány száz méterre laktak egymástól), de a nagyobb rokonsági hálók kezdtek széttöredezni. A kettészakadást maguk is megfogalmazták: a leköltözők már nem voltak „cigányok”, azok a dombtetőn laknak, rossz házakban. A gyerekek nap mint nap ezzel csúfolódtak, és ezt teszik a mai napig.

A telep népességének csökkenése; külön úton a „falusi” és a „telepi” csoport

Az 1970–80-as években a „falusi” és a „telepi” családoknak eltérő lakásszerzési stratégiái alakultak ki. A „falusi” családok külső kapcsolatai, erőforrásai folyamatosan gyarapodtak a munkahelyen, a szakszervezetben, a pártalapszervezetben, a munkásőrségen keresztül, és ezek révén jelentős segítséget kaptak újabb céljaik megvalósításához: gyerekeik számára bontott építőanyagból külön lakásokat építettek a sajátjuk mellett, amihez az államszocialista telepfelszámolás elemeként már a csökkentett értékű lakások építését ösztönző kölcsönfelvétel is társult. Ez a befektetés a későbbiekben jelentős hasznot is hozott. Azon túl, hogy az ingatlanok értéke nőtt, helyet adtak fiatal házas gyerekeiknek, később pedig albérletként hasznosították a lakásokat. Ezek a családok egyébként gyakran demonstrálták is külső kapcsolataikat a közösség előtt: esküvők, keresztelők, nevezetes névnapok rendszeres vendégei voltak a munkahelyi főnökök, a nem cigány munkatársak, barátok. A falusias jellegű családi házban felnövekvők számára természetes mintává vált az építkezés, és amikor az 1980-as évek derekán a telep közelében elkezdődött a felnémeti kertváros kiépülése, telkeket vásároltak, s állami és önkormányzati támogatással építkeztek. Továbbléptek, kertvárosi lakókká váltak, elszakadtak a telepi közösségtől, de a szűkebb családjuktól természetesen nem.

Az 1970-es években indult el Egerben a Csebokszári-lakótelep építése négy- és tízemeletes házakkal. Az összkomfortos lakótelepi lakások a cigány családok számára csak az 1980-as évek elején-közepén váltak elérhetővé. A telepen maradó kisgyermekes családok szinte kivétel nélkül beadták lakásigénylésüket, és többévi várakozás után be is költözhettek az összkomfortos bérlakásukba. Ők alkotják a telepről elköltöző „lakótelepiek” csoportját, akik azonban nem várt és előre nem is jelzett problémákkal találták szemben magukat: (1) A telepen nem volt szükség háztartás-gazdálkodásra és a rezsi- költségek számontartására (csak villanyszámla volt). Ha elfogyott a pénz, mindig lehetett kölcsönkérni, illetve valahogy szerezni valamit (napszám, vasazás). (2) A telepi családok nyitottságban éltek (még zár sem volt az ajtón), nem zárták le magcsaládjukat. Ott- honaikban állandó volt a jövés-menés, a szomszédolás, a közös kávézás, a mulatozás, kártyázás, a rokonok befogadása. A panelházakban is „nagy forgalmat bonyolítottak”, hangosan beszélgettek, zenéltek, táncoltak. Nem ismerték a nem cigányok kiscsaládjainak szokásait, nem tudtak igazodni azokhoz, ezért a kulturális konfliktusok egyre gyakoribbá és élesebbé váltak a cigány és a nem cigány szomszédok között. (3) A telepen a házból kilépve rögtön a természethez lehetett kapcsolódni. Nem volt emelet, folyosó, lift. Az élet az utcán, a szabadban folyt. A gyerekek szabadon mozogtak, nem kellett külön figyelni rájuk. A panel zártsága, mesterséges környezete sokak számára mentális és pszichés problémákat okozott. Így három-négy év alatt a családok szinte kivétel nélkül „visszaszöktek” a telepre és/vagy a telep és a rokonság közelébe. A lakótelepen töltött évek azonban sok tanulsággal, tapasztalattal szolgáltak. A családok egy része új munkahelyi és szomszédsági kapcsolatokat alakított ki, új információkhoz jutott, kibővült körülöttük a társadalmi tér, ugyanakkor integrációjuknak ez a formája nem járt sikerrel.

A telep népességének és területi határainak ismételt növekedése

Az 1990-es évekre a „lakótelepi” családok túlnyomó többsége visszaköltözött Felnémet- re, a rokonság közelébe. Ebben a folyamatban két tendencia figyelhető meg. Többségük a „lelépési” pénzből olyan házat vásárolt Felnémet főutcáján (Kovács Jakab utca, korábban Nagysor), amelyben korábban szegény parasztok laktak. Ezeket a közös udvaros, leromlott házakat az évek során többnyire szépen rendbe tették, komfortosították, de úgy is „zárványok” maradtak. A többieknek nem volt választásuk, egyenesen a telepre költöztek vissza, és ott „kockás papíron”, részletre vásároltak tetőt a fejük fölé. Ebben az idő- szakban nagy volt a jövés-menés a telepen, a házak gyakran cseréltek gazdát. Sőt, más településekről is lettek volna beköltözők, de a közösség lezárt. Csak azokat fogadták be a telepre, akik a rokonsági hálózathoz tartoztak. A folyamat eredményeként a „falusi” családok (a visszaköltöző lakótelepiekkel együtt) kétszer annyian lettek, mint a „telepi” családok. Ugyanakkor a telep lélekszáma nem csökkent, mert itt maradtak az idősek, ide tért vissza a gyermekes családok egy része, és a felnövekvő gyerekek is itt alapítottak családot. Felnémeten a közművesítést (víz- és szennyvízcsatorna, gázvezeték) a kertváros ki- alakítása hozta magával: az 1980-as és 90-es évek fordulóján a Kovács Jakab utcában és a telepre vezető Béke utcában is lefektették a vezetékeket. De a Béke utca végén, ahol a telep kezdődik, a közművesítés megállt. Így az életminőségben óriási lett a különbség a „telepi” és a „falusi” csoportok között.

A falusi és a kertvárosi minta nagyon erős hatást gyakorolt a telepen élőkre. Elemi erővel fogalmazódott meg a lakásépítés, a víz, a fürdőszoba, az út, a járda igénye. 1993-ban elkészült egy szabályozási terv a terület rehabilitációjára, majd asztalfiókba került. Helyette kibővítették a telep területét. Közművesített házhelyeket alakított ki az önkormányzat, ezeken nyolc tetőteres lakás épült 1996 és 1998 között, saját erőből, valamint önkormányzati és állami szociálpolitikai támogatással. Az épületek házilagos kivitelezésben készültek, ma sincsenek egészen készen, de élhetők, és átmenetileg három generáció együttélésére is alkalmasak. A telepen élők számára azonban ez a fejlesztés sem hozta el a köz- műveket, a járdákat, az utakat.

A Béke-telep infrastrukturális rehabilitációja

2003-ban erősödött meg az a telepi mozgalom, amely a víz- és csatornavezeték, a járdák és az út kiépítésének igényét kezdte megfogalmazni és képviselni. Sokat lobbiztak azért, hogy az önkormányzat komolyan vegye kérésüket. Végül 2006 és 2008 között (EU-s, ROP pályázati pénzből) megvalósult a rehabilitáció és egy komplex infrastruktúra-fejlesztés (közművek, utak, járdák kiépítése). Sor került önkormányzati bérlakásban való elhelyezésekre, romos házak lebontására és a tulajdonviszonyok rendezésére is. Ez utóbbi oka, hogy a beavatkozás során tudatosult a felek (az önkormányzat és a lakosok) számára, hogy a házhelyek az önkormányzat tulajdonát képezik, a rajta lévő házak azonban a la- kókéi, ráadásul egy-egy telken több putri is áll. Az önkormányzat végül szimbolikus áron eladta a házhelyeket a háztulajdonosoknak. Ezzel elhárult az akadálya a lakásépítési támogatások felvételének, amelyekből ezek a családok korábban kirekesztődtek. Ugyanakkor csak négy családnak sikerült felújítania, bővítenie a házát önkormányzati és szociálpolitikai támogatással. Kevés volt az idő: mire elkészültek a tervek, a támogatási rendszer leállt, és a bankok már nem fogadták be a többiek támogatási igényét.

Az infrastrukturális fejlesztések célja az volt, hogy az eredeti telep falusias környezetté alakuljon át. De ez még várat magára, többek között azért, mert az ott élők kirekesztődnek a jelenlegi támogatási lehetőségekből. A falusias környezetben élő fiatalok viszont négy házat vásároltak meg CSOK-kal (családi otthonteremtési kedvezménnyel) a Béke utca végén, szüleik közelében. Ezáltal tovább nőtt az utca cigány lakosságának aránya.

Összegzés: a térbeli helyzetváltoztatás néhány jellemzője

A fenti elemzésben a felnémeti cigányság térbeli mozgásának közel százötven éves folyamatát, annak főbb jellegzetességeit foglaltam össze vázlatosan, és próbáltam érzékeltetni az ehhez társuló térbeli mozgásokat is.

Az első két szakaszban (körülbelül 1880–1960) a felnémeti cigányság térbeli elkülönülése jól körülhatárolható. A falu határán, inkább azon kívül, mint belül laktak, összezártan. Ezt a szegregációt nem ők választották, hanem a többségi társadalom kényszerítette rájuk. A számukra kijelölt szűkös, majd egy kicsit nagyobb területen, saját belső erőforrásai- kat és mintáikat használták fel „kisházaik” felépítéséhez. Térbeli és egyben társadalmi szegregációjuk miatt kevés lehetőségük volt lényeges, fontos, tartós külső kapcsolatok (gyenge kötések) létesítésére és hosszabb távú fenntartására. Ezekben az évtizedekben csak a muzsikus cigányokon keresztül jutottak új, külső információkhoz.

A harmadik szakasz (1960-as évek) fordulópontot hozott, mert sikerült áttörniük a térbeli szegregációt, beköltözniük a faluba, és ott a kornak megfelelő falusias életmódot követniük, egyúttal jelentős magánvagyonra szert tenni. Ennek előzménye az 1950-es évek második felére nyúlik vissza, amikor a családalapítás kezdetén lévő férfiak munkát vállaltak a közeli gyár megépítésében. Ebben az esetben a társadalmi mozgás adta meg azokat a külső erőforrásokat, amelyek a térbeli mozgásokat elindították. Ennek következtében megkezdődött a felnémeti cigány közösség felbomlása, belső rétegződése, és kialakult egy mintaadó csoport. Fontos, hogy ekkor még az állami redisztribúció (támogatás) nem szerepelt a külső erőforrások között.

A negyedik szakaszban (1970-es, 80-as évek) a „falusi” és a „telepi” csoport eltérő utakat választott. A „falusi” csoport, amely már kijutott a szegregátumból, továbbra is építkezett: vagy bővítette meglévő házát, vagy új építésébe kezdett; gyerekeik középiskolába jártak, néhányan el is végezték, és szakmunkások lettek. A negyedik generáció többsége már szakmunkás végzettséget szerzett, az ötödik nemzedékben pedig már érettségizetteket és diplomásokat is találunk. A „telepi” csoport úgy tört ki a falusi szegregátumból, hogy hirtelen nagyvárosias környezetbe, lakótelepre került. Később jöttek rá a családok arra, hogy ez nem az ő világuk, nehezen ismerik ki magukat ebben a környezetben. A két csoport közös jellemzője, hogy ezekben az évtizedekben sok külső erőforrásra tettek szert. Nemcsak a többségi társadalommal való kapcsolataik hálózata sűrűsödött, de jelentős erőforrásokhoz jutottak az állami redisztribúción keresztül is. A „telepiek” társadalmi, illetve állami szolgáltatásként jutottak hozzá bérlakásukhoz, a „falusiak” pedig anyagi támogatást kaptak ahhoz, hogy a lakáspiacon stabilizálják helyzetüket. Tehát az állami redisztribúció nagy szerepet játszott térbeli-társadalmi helyzetváltozásukban.

Az ötödik szakasz (1990-es évek) külön tárgyalását az indokolja, hogy a lakótelepi családok a többségi társadalom gyakorlatát, stratégiáját követve bérlakásukat legális úton (állami szolgáltatás) át tudták váltani pénzre, amelyet a lakáspiacon fektettek be. Többségük nem kényszerült vissza a szegregátumba, a faluban a „falusi” mintát követik.

A hatodik szakaszban (2000-es évek) a „telepiek” „kikényszerítették” a közművesítést, mi- közben a tulajdonrendezéssel átalakult a tulajdonszerkezet is. Elvben megnyílt a lehetőség a falusi és/vagy a kertvárosi minta követésére, az ahhoz való igazodásra.

A dombtetőn, amelyet valaha Cinegének hívtak, ma már csak mintegy százharminc fő él. Ez a 2001. évi népesség körülbelül 65 százaléka (201 fő, KSH, 2001). Az időseb- bek meghaltak, a családalapító fiatalok albérletbe költöztek, néhányan külföldön dolgoznak. Most sincs beköltözés, mert nem vonzó a lakóterület. Az elhagyatott házak romosak, tele vannak illegális szemétkupacokkal, szétszedett hű- tőszekrények, televíziók, mosógépek vázaival, oly- kor roncsautók maradékaival. Egy rokonságba tartozó három család tartja hatalmában az itt élőket, jelentős részüket személyes függésben is. Megélhetésüket többnyire illegális tevékenységekből biztosítják. Ők azok közé tartoznak, akik kudarccal tértek vissza a telepre a Csebokszári-lakótelep bérlakásaiból. Az iskolából is lemorzsolódtak, így a legális érvényesülés útjai teljesen sikertelenek voltak számukra. Ők és még mások a dombtetőn, a gettóban élnek. Nem mindenki tartozik oda, de hatása erős, és nem látszik gyengülni.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Krisztus lehet a cigányok és nem cigányok közös békéje, mert ő a testében valóban lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést. Az apostol egy to­vábbi mondatával ehhez még hozzá lehet tenni: Krisztusban nincs sem görög, sem zsidó, sem férfi, sem nő, sem szolga, sem szabad, sem cigány vagy nem cigány… Pontosabban mindannyian Krisztusban, az ő szeretetének áramköré­ben vagyunk.

Kulcsszavak: evangélikus, roma, testvér, társadalmi felemelkedés, roma szakkollégium, Wanda, Benczúr Gyula

„Krisztus a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést” (Ef 2,14).

Bari Károly költő gyűjtőmunkája során így őrizte meg a cigány nép eredetmondáját: „Egy szegény asszonynak 17 gyermeke volt. Egyszer betért a házába a szent Isten, és így szólt hozzá: »Mutasd meg nekem gyermekeidet, hogy megáldhassam őket.« Mivel a szegény asszony nagyon szégyellte, hogy olyan sok gyermeke van, csak tízet mutatott meg közülük az Istennek, a többit elrejtette. Isten megáldotta a 10 gyermeket, ezekből lettek a gazdagok. A 7 gyermek pedig, akiket az anyjuk elrejtett Isten áldása elől, sohasem tudott gazdagságot szerezni. Ennek a hét gyermeknek a leszármazottai a cigányok.”

Megrendítő, hogy egy népcsoport önmagát nemcsak szegénynek tekinti, hanem úgy is érzi, hogy ők nem részesedhettek Isten áldásában.

Tagadhatatlan persze, hogy áldás helyett mennyiszer átok övezte a cigányságot. Embertelen és istentelen átkoknak voltak elszenvedői, olykor továbbadói és gerjesztői is. Mégsem kell, hogy Isten áldása elől elrejtve legyen bárki is. Isten megtalálja az elrejtetteket, a margóra szorítottakat, és megáldja őket. Ez az áldás valóságos és erős, s szembemegy minden átokkal.

Mind a középkorban, mind az újkorban számos durvább és kifinomultabb jele volt az átokkal sújtásnak, a megbélyegzésnek és a fájdalomokozásnak. Hol rendeletek születtek a cigányok röghöz kötéséről, hol egyenesen internálásra és razziákra került sor. A hitleri Németországban pontos nevet is adtak az előítéletekre alapuló kutatásoknak: Rassenhygienische und Bevölkerungsbiologische Forschungsstelle [Fajhigiénés és Népességbio- lógiai Kutatóközpont] működött a Harmadik Birodalomban. Ennek nyomán is történt, hogy a magyar parlament felsőházában egy fajbiológus professzor német minta alapján követelte a faji törvények alkalmazását. Innen aztán egyenes út vezetett a cigány gettók létesítéséhez, majd a cigány munkaszolgálatos századok felállításához.

Az elmaradt végtisztesség megadása a mi feladatunk is. Ezáltal is megtörhető az átok. Ezen a téren igen nagy az egész nemzet adóssága, de az egyházaké is. Magunk sem hirdettük elég egyértelműen és elég hangosan az emberek közötti megbékélés és az előítéletek- kel való szembeszállás szükségességét. A társadalomban és az egyházakban is adódtak ugyan egyes megszólalások, de sajnos kevés visszhangra találtak. Kivételnek számítanak a zsidó származású Faludy György 1946-os sorai: „Mennyi veszett oda, máig sem ismeretes, ahogy magyar lapot sem találtam, mely a köztünk élő nép pusztulását említeni érdemesnek ítélte volna – jelezve, hogy évszázados dunavölgyi gyűlölködésünkből az emberi szolidaritás e minimumáig sem ébredtünk még fel. Így csak magam indulok el a sok more és purdé után, hogy lengyel bárányfelhőkké füstölt testeik, sziléziai vörösrépát dagasztó csontjaik elmaradt végtisztességét megadjam” (Végtisztesség a cigányoknak).

Vagy meg kell említenünk néhai Antall József nevét, aki egy 1957-es – kéziratban maradt – munkájában így fogalmazott: „A magyarországi cigányság súlyos tragédiája az 1944. évi deportálásokkal kapcsolatban még feldolgozásra vár. Ennek nemcsak statisztikai adatait, hanem pszichikai és politikai következményeit is fel kell tárni” (A holocaust tragédiája).

Ám sokáig nyoma sem volt a tisztázás szándékának, különösen nem a bűnbánatnak. Áldás helyett továbbra is az átok maradt érvényben. Az ötvenes években az úgynevezett kóbor cigányok a normáltól eltérő, fekete személyi igazolványt kaptak, és a hatvanas, de még a nyolcvanas években is (!) történtek kényszermosdatások a cigánytelepeken. Az egyházak különösen sokat tehetnek a romák társadalmi felemelése és a velük kapcsolatos előítéletek eloszlatása érdekében. Mit tehet a hazai viszonylatban kicsinek mondható evangélikus egyház?

Kevesen tudják, hogy egy evangélikus lelkész volt az a kutató, aki magyarul elsőként foglalkozott tudományos igényességgel a cigányság hagyományaival és kultúrájával. Augustini (ab Hortis) Sámuel (Nagylomnic, 1729 – Szepesszombat, 1792) A magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szokásairól és életmódjáról, valamint egyéb tulajdonságairól és körülményeiről (1775–1776) című munkája a maga területén ma is alapműnek számít.

Ma számos egyéb módon tehetünk a cigányság felzárkóztatásáért. Ezt szolgálják a tanodák, az egyházi iskolák (köztük számos evangélikus intézmény) érzékenyítő programjai, a szociális földprogram, a romák között végzett sokféle diakóniai munka és a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat is. Szerepet játszhatnak a külkapcsolatok is, amelyekkel az egyházak rendelkeznek. Saját példát említek: az Amerikai Evangélikus Egyház évi tíz önkéntest küld egyházunk intézményeibe és gyülekezeteibe, akik jórészt a romák között végeznek szolgálatot.

Néhány éve Magyarország kormánya elfogadta a „felzárkózó települések” programját, amelynek célja háromszáz hátrányos helyzetű település felzárkóztatása. Nagyon számítanak az egyházi segélyszervezetek és a helyi gyülekezetek támogatására. Az első körben megcélzott harminc település között ott van Csenyéte is, ahol a legszegényebb, szinte kizárólagosan roma lakosság között egyházunk is jelen van. Itt is személyesnek kell lennem. Valósággal belém égtek azok a látogatások, amelyeket az elmúlt években Csenyétén tehettem: ahogy a tejboltból átalakított kápolnát felszenteltük, ahogy számos cigány gyereket megkeresztelhettem (1. kép), ahogy az Abaffy Gyula Evangélikus Szeretetszolgálat megjelent közöttük. Tudom ugyanakkor, hogy ottani szolgálatunk számos kudarccal is járt – ezért is érzem fontosnak az együttműködést másokkal. Nem szabad romantizálni a cigányok között végzett szolgálatot. Kőkemény valóság a munkanélküliség, a bűnözés, az uzsorások jelenléte, a leányfuttatás, a drogkereskedelem. Fontos ezért az együttműködés a hatóságokkal. Az illetékes minisztérium tervei között szerepel a kamerarendszer folyamatos kiépítése, megfelelő rendőri jelenlét biztosítása vagy éppen – az MLSZ-szel együttműködve – kis méretű futballpályák építése. Az Erős Vár FC lelkes fiatal játékosai külön kérés nélkül, abszolút önkéntesen már most is jelen vannak számos hátrányos településen (Bagon, Pilisen vagy Dányban), és a focin keresztül igyekeznek közel kerülni az ott élő cigány gyerekekhez. Arra is büszkék, hogy a jelenleg a BLASZ III-ban szereplő csapatuknak van ilyen közösségből származó roma játékosa.

1. kép: A csenyétei imaház átadásán

Fotó: Horváth-Hegyi Áron

A kormányzattal folyamatosan egyeztetünk arról, hogy miként lehetünk jelen a cigányok életének számos területén. Vállalkozókkal együttműködve varrodákat vagy fa- üzemet lehetne működtetni, és támogatni lehet minden olyan kezdeményezést, amely a nyomorban élőknek munkát ad, és általában értékteremtést kínál.

Egyházként elsősorban pasztorális eszközeink vannak, de diakóniai és oktatási segítséget is tudunk adni. Példaként egy asszonyra, Idára utalok, akivel a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálatnál találkoztam. Egykor ellátott volt, ma az intézmény megbecsült dolgozója. Az ukrán határ melletti egyik faluban nőtt fel, a legnagyobb szegénységben. Apjának alkoholizmusa miatt sok éjszakát a szabad ég alatt kellett tölteniük. Az édesanya végül is megszökött a gyermekeivel, és a családok átmeneti otthonába került. Végre békében, külön ágyban aludhattak, másokkal közösen étkeztek, együtt imádkoztak. Ida Laborczi Géza lelkész, intézményvezető javaslatára elkezdte a szociális munkás szakot az egyetemen. Jelenleg a hajléktalanellátásban dolgozik, segítettből segítő lett.

Hadd hozzak egy másik példát, a nyíregyházi roma szakkollégiumunk életéből. Egy hallgatón- kat, Wandát az amerikai testvéregyházi kapcsolatunk jegyében Iowába küldhettük nyári táborba.

Az ottani egyház vezetésétől kaptam egy levelet, amelyben megköszönik, hogy egy ilyen nagyszerű embert küldtünk hozzájuk. Wanda nemcsak a nemzetközi tábor segítője volt, hanem fel is szólalt az egyházkerület nagygyűlésén, és háromszáz ember előtt beszélt a magyarországi gondokról és lehetőségekről, majd nagyon hatékonyan vezetett egy workshopot a romák helyzetéről.

Ezek a példák bizonyára bátorítóan hatnak másokra is.

Összefoglalóan elmondhatom, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház romák közt végzett tevékenysége leginkább három területre, a szociális-diakóniai, az oktatási és a missziói munkára terjed ki.

Az első területről kiemelem az anyaóvókban, valamint a hajléktalanellátásban végzett munkánkat.

Az oktatási területből kiemelem az evangélikus iskolákban folytatott érzékenyítő munkát, amellyel az óvodától kezdve az általános iskolán keresztül a gimnáziumig küzdünk a diszkrimináció ellen és a befogadás érdekében. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen hosszabb ideje folyik romológiai képzés, ami nemcsak elméletet, hanem terepmunkát is jelent.

A missziói munka összefüggésében hadd utaljak a fasori evangélikus templom Benczúr Gyula által festett oltárképére (2. kép).

2. kép: A napkeleti bölcsek imádják a kisded Jézust

Forrás: Benczúr Gyula, 1913

Miután a művész megkapta az evangélikusok felkérését, megfelelő modelleket keresett. A legidősebb, a kisded előtt leboruló királyban önmagát festette meg. Mária és a kis Jézus modelljének az egyházközség vezetője saját leányát és unokáját ajánlotta, amit Benczúr szívesen fogadott. A „szerecsen királyt” egy olyan cigány fiatalemberről mintázta, aki a „Csikágónak” nevezett, nem éppen jó hírű környéken lakott. Valahányszor erre a képre nézek – 1982-ben ebben a templomban, ezzel az oltárképpel szemben szenteltek lelkésszé –, arra gondolok: íme, egy roma ember is a napkeleti bölcsek között van! Cigány testvéreink is ajándékot visznek a megszületett Jézusnak!

A missziói, a szociális és az oktatási-nevelési munka természetesen összefügg, semmiképpen sem játszhatók ki egymás ellen. Mindezt folyamatosan megtapasztaljuk abban a munkánkban, amelyet Sárszentlőrinctől Budapest VIII. kerületén át Csenyétéig végzünk.

Az igei mottóra visszatérve hangsúlyoznom kell: igazából Krisztus lehet a cigányok és nem cigányok közös békéje, mert ő testében valóban lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést. Az apostol egy további mondatát idézve ehhez még hozzá lehet tenni: Krisztusban nincs sem görög, sem zsidó, sem férfi, sem nő, sem szolga, sem szabad, sem cigány vagy nem cigány… Pontosabban mindannyian Krisztusban, az ő szeretetének áramkörében vagyunk.

A cigány nép eredetmondáját, amelyben az Isten elől elrejtett roma gyermekekről volt szó, hadd egészítsem ki Kányádi Sándor Isten háta mögött című versének megragadó gondolatával:

előrelátó vagy de mégis nézz uram a hátad mögé is ott is lakoznak s örülnének a mosolyodnak

Nekünk, akik ismerjük Isten kinyilatkoztatását, tudnunk kell, hogy ő meg akarja áldani az embert. Minden embert. Minden népcsoportot. Senki sem lehet rejtve előle, senki sem maradhat az ő háta mögött.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

E bizonyos pontokon kritikus hangvételű recenzió Beck Zoltán, a Pécsi Tudo­ mányegyetem adjunktusa hiánypótló, összegző igényű kötetének leszűkített összefoglalását nyújtja. A könyv szerzője témákra, műfajokra bontott elemzé­ seiben elsősorban azokra a „megválaszolhatatlan” kérdésekre keresi a választ: mi a romológia, mi a cigány irodalom, illetve van-e a képzőművészetnek etnikus tere?

 Kulcsszavak: romológia, cigány művészet, konfliktusok, etnikus tér

Legtöbbször nem olvasom el, legfeljebb átfutom a könyvek fülszövegeit. Az ajánlók általában egyszerű kedvteremtők, figyelemfelkeltő aspektusokat felvillantó hangzatos, ám valójában keveset mondó beharangozók. Tudatos, előre készülő kultúra-, illetve (szak)irodalomfogyasztóként számomra az a döntő, hogy a szerző, a téma, az adott terület érdekel-e vagy sem. Beck Zoltán A megszólalás üres helye – Romológiáról és más dolgokról című kötete esetében azonban szubjektív hátlapi „játékszabályának” figyelmen kívül hagyása és csak utólagos elolvasása hiba volt részemről. A szerző, a „civilben” énekes, gitáros Beck Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romológia és Nevelésszociológiai Tanszékének alapító tagja, adjunktusa ugyanis fontos eligazítást ad a könyvéhez. E „végi előszó” ismeretében az ember eleve másképpen áll hozzá. Felkészített volna a könyvvé hizlalt, széttartó tanulmányegyüttes bohém szertelenségére, mozaikosságára, egyenetlenségeire, hézagosságára. Sokszor éreztem körülményesnek, feleslegesen túlbonyolítottnak a dolgozati jellegű okfejtésekkel tálalt, köldök- néző tétovázásokkal fékezett eszmefuttatásokat. A szakszövegektől elvárt távolságtartó bölcsészobjektivitást ráadásul – Beck Zoltán minden igyekezete ellenére – rendre felülírják megközelítésmódjának szubjektív elemei. Már-már a művészet, a performance szintjét súrolja az az ad hoc jelleg, ahogyan különböző korok cigány irodalmi terméséből, reflexióiból, de – kívánt, inkább csak körvonalazható, sejthető célja érdekében – főleg kortárs alkotók, kutatók, elemzők munkáiból szemezget, kiegészítve azokat saját szem- pontjaival, meglátásaival. Márpedig Beck Zoltán őszinte volt, hiszen előre szólt: „Ha egyszerű kérdésekben akarom megfogalmazni, mi is ez a könyv, azt mondanám: három rövid kérdés. »Mi a romológia?«, »Mi a cigány, roma irodalom?«, »Van-e a képzőművészetnek etnikus tere?«” Aztán egyenesen be is vallja: „Nem hiszem, hogy ezek a kérdések megválaszolhatók, inkább azt, hogy ezek mentén elsősorban morális és esztétikai meg- fontolások mutatkoznak meg, olyanok, amelyek a világunk dolgaihoz való viszonyunkat árnyalni, pontosítani vagy megkérdőjelezni tudják.” Még arra is választ ad, hogy miből adódik a kötet szakdolgozattónusa: leporolta a disszertációja alapjául szolgáló kéziratát, és átszerkesztve, kiegészítve, korábbi jegyzeteit bedolgozva formálta kötetté. Beck önreflexiója könyve előzményeivel kapcsolatban különösen megnyerő: „A szöveg számos helyen nem volt világos, sok esetben volt pontatlan, csacsogó vagy minden- tudóan szűkszavú, egyébiránt nagyon is hasonló hozzám. De ami kifejezetten zavart: nem értettem vele mindenhol egyet. Az eltelt idő megteremtette ezt a távolságot köztem és köztem. Köztünk, és erre a távolságra, erre a kitöltetlen helyre tekintettem rá, erre az abban a pillanatban üres helyre.” (Ebből csak a „mindentudóan szűkszavúra” nem találtam példát a könyvben.)

Ezen artisztikusan „skizofrén” vallomássor ismeretében érdemes elkezdeni a könyv olvasását, és akkor megkíméljük magunkat attól, hogy folyamatosan azon dilemmázzunk: mit akar valójában a szerző; miért most, miért ezzel a figurával, szöveggel, kor- társ alkotással, itthoni vagy éppen brit példával hozakodik elő? (Amikor három másikat is fel lehetne hozni, akár ellenkező előjellel.) Egyáltalán hol van a felvetés, érvelés, konklúzió íve, a szöveg benső logikája? Miért ilyen esetleges és aránytalan a „felépítmény”? A kötetben feltoluló, belülről fakadó, jó szándékú, pártoló jellegű, de finoman és akaratlanul mégiscsak a roma alávetettséget, másodrendűséget, meg nem értettséget „sulykoló”, beletörődést és kitörésvágyat egyszerre közvetítő helyzetjelentések, a fel- oldhatatlant a megválaszolhatatlannal libikókáztató gondolatsorok vonatkozásában, illetve a már említett alapkérdései kapcsán – nevezetesen hogy végső soron miért meg- oldhatatlan a romológia, a roma irodalom és az „etnikus tér” legalább fogalmi szintű tisztázása, meghatározása – előre megkapjuk a szerzői eligazítást: „szövegek, amelyek arra várnak, hogy szóba elegyedjenek, hogy megkérdőjelezzék őket, s hogy úgy járjanak, mint elődeik – hogy tehát rájuk írjanak”.

Beck Zoltán egy Ezópus-fabula ember-állat/vadász-oroszlán relációjából indul ki, hogy aztán Szécsi Magda A Pettyetlen Katica című meséjén keresztül a „társadalom- képet”, a többség és a kisebbség (a különbözőség) viszonyát boncolgathassa innen és onnan nézve: „A mese állítása az, hogy lehetetlen megváltoztatni a rajtunk kívül állók működését, ahogyan mi is képtelenek vagyunk a változásra (tehát mind a társadalmi feltételek, mind önmagunk eleve adott állandók), következésképp a konfliktust kell kizárni. Ezt pedig – mivel a konfrontálódó felek immanenciája adott – másként nem lehet végrehajtani, mint eltávolítani egymástól őket. A nem-találkozás a konfliktus lehetőségét felfüggeszti. Az iménti gondolatmenet ezzel azt mondja, hogy a konfliktus nem szűnik meg, csupán annak explicit megvalósulása kerül felfüggesztésre.” […] „A mese tehát olyan kizárásokkal él, amelyek által nem kínálkozik másik világ. Nevesíti ugyan a másik világot, de az ugyanabból az ideológiából nyeri létét, mint az értékhiányosnak tételezett.” A példák alapján a szerző realista összegzése a következő: „A konfliktus, hiány, devianciaélmény, kölcsönös frusztrációk etc. nem oldódnak fel, a konfliktus ki- beszéletlen marad, nem válik nyilvánossá sem a sérelem, sem annak megoldása. Ez pe- dig a gyermek- és ifjúsági irodalom morális küldetését feltételezve azt jelenti: nincsenek a társas viszonyainkban eszközeink a konfliktusok értésére-értelmezésére, kifejezésére és érzékelésére…”

Az 1605-ben meggyilkolt Lippai Balázs hajdúkapitány történeti alakjából kiindulva Beck Zoltán a narratívát vizsgálja; a személyhez és identitásához kapcsolódó különböző olvasatokat, amelyek az adott kor, a közeg és a közvetítő szándéka, a „narratívát birtoklók önkénye” szerint változtak.

A szerző a „megszólalás üres helyén” tudománytörténeti szempontból – a vállalkozás lehetetlenségének tudatában – a cigány (ön)reflexió, az arra adott reakciók és közlés(mód) origóját, az „első megszólalást”, e fiatal tudományág forrásvidékét keresi: „…a tudományos diskurzus praxisa szempontjából izgat minket a kezdet, annak a bizonyos első megszólalásnak a rekonstruálása.” […] „…ebben a(z időben előrehaladó) rekonstrukcióban szeretnénk megmutatni, ahogy az elképzelt diskurzus folyamatosan birkózik azzal a problematikával, amelyet önnönmaga számára jelent. Hiszen miközben létéért küzd, folytonosan kérdőjelekkel kell élnie a saját létezésmódjára vonatkozóan.” Beck késleltetve, ezen a ponton avatja be olvasóit a romológia létezését, valóságát és tereit igazoló-vizsgáló dolgozatának emlegetett „kortárs művészi” módszertanába: „… írásom nem önmaga igazolására tesz erőfeszítéseket, inkább kívánom folytonosan leleplezni vagy lehetőség szerint legalább felismerni és felismerhetővé tenni megfontolásaim hátsó szándékait. Ez a felforgató magatartás alapvetően munkám kritikai pozíciójából következik. A szöveg megpróbál eltávolodni a leírástól, illetőleg csak annyira haladni a leírással, amennyire az a későbbi interpretációkhoz szükséges.”

A gondolkodás szabadságából fakadóan a téma spektrumát (s vele a lehetséges romológiai tereket) Beck leleményesen a végtelenre nyitja, s ezzel rögtön önvédelmi magyarázatot is ad kiragadott példáinak és óvatos, gyakran körvonalazatlan következtetéseinek esetlegességeire: „A szövegek megjelentek, megjelennek, megjelenhetnek a korpuszállítás előtt, mellett vagy nélkül, a tudományos térben hatásuk van, dialógusképesek, benyújthatnak sokféle kanonizációs igényt, több diskurzusnak, diszciplináris térnek vagy kánonnak alkothatják részét, hivatkozásokkal átszőtt szövegtérbe kerül(het)nek, vagy éppen hallgatásra ítéltetnek.” Látjuk, Beck Zoltán univerzumában minden és annak az ellenkezője is előfordulhat. „Sőt eleve úgy hozzuk létre a szövegek eme speciális rendszerét, a romológia szövegkorpuszát, mint vizsgálatunk tárgyát, hogy belátjuk – jóformán előre –: ezek a szövegek látszólag nem nyújtanak be igényt, hogy viszonyba kerüljenek egymással és az elképzelt diskurzusunkkal. Mégis azt feltételezem, hogy ez nincs így…” E tudományos igényű szerzői performance-nak a művelőire vonatkozó kifutása is dodonai: „Azt is állítom ezzel, hogy a romológia vagy romani studies főleg azok által íródik, még pontosabban azok által kell hogy íródjon, akik szkepszissel vagy elutasító módon szemlélik azt, amit talán tévesen, ők maguk romológiának látnak. A könyv állítása sem az kíván lenni, hogy a romológia mint olyan létezik. Ennél kevesebbet mond, és többet állít.” Aztán mindezt még megfejeli egy sokat sejtető, hasonlóképpen stílusparódiaszerű tételmondattal: „A jelenlegi könyv tudománytörténeti vagy elméleti kérdések kapcsán, ahogyan azt írtam, kevesebbet mond, de bízom benne, hogy azt élesebben.”

Beck Zoltán a tudományos objektivitás kérdésességével kapcsolatban Lajos Veronika A modernitás eleganciája – A kritikai szembenézés társadalomtudományi gyakorlatának néhány aspektusa című tanulmányában felvetetteket idézi: „Joggal kételkedhetünk abban, hogy egyáltalán még feltételezhető-e – illetve létezett-e valaha – a beavatkozás- és ideológiamentes kutatás, az etikai konfliktusok nélküli, apolitikus tudományos munka, hiszen a többi kvalitatív módszerrel együtt a terepmunkát is át- meg átszövik a politikai és etikai kérdések.”

A szerző ezután a következő, lassan negyven éve „nevesített” létjogosultsági problémahalmazra keres választ: „létezik-e a romológia mint tudományos diskurzus”; „van-e romológiai megszólalás a tudományos térben”, „mit csinálnak azok, akik magukat romológusnak (vagy a régebbi időkben ciganológusnak) mondták”; „mi a romológia és a tudomány viszonya”?… Beck köztes megállapítása szerint: „…megvilágítottuk valamelyest, miként alakul egy romákról, cigányokról szóló diskurzus egyfelől a diszciplínák, tehát a tudományok szorításában, és azt is, miként csúszik ki folytonosan a tudományos diskurzusrend ellenőrzése alól ez az elbeszélés a naiv megszólalások következményeként. De a vonatkozó névmáson (»ez«) és körülíráson (»romákról szóló«) kívül nincsen a kezünkben, be kell lássuk, semmi.” A hosszú gondolati vajúdás végül Choli Daróczi József tiszta, direkt definíciójára fut ki: „Cigányságtudomány: a cigányságra vonatkozó valamennyi ismeretet magában foglaló tudomány.” Zárásként Beck Zoltán érvelésének személyességével, talányosságával dob mentőövet e fejezet indoklásához: „Ha a romológia nem akarja megérteni önmagát, azaz fenn akarja tartani a látszatát tudománylétének, azt csak úgy teheti, hogy a tudományos diskurzuson kívüli eszközöket használ – a társadalmi intézmények, tekintélyek, kisajátítások, lehatárolások kusza és következetesen autoriter hálózatát. Ehhez a romológiához mint hatalomgyakorlathoz azonban nem kapcsolódhatok. Az önértelmező, kritikai újraolvasás gyakorlatához szeretnék inkább hozzájárulni, azzal az elköteleződéssel, amely képes a romológia hasznosságát látni – nem tudományként.”

A szerző elmerül a roma/gypsies/travellers (GRT) terminusok eredetében, etimológiájában és vitatott használatmódjában, banális – valójában következmények nélküli – „nemzetközi” tanulságokat levonva: „Az elnevezés-önelnevezés problematikájának (amely tehát egyszerre hat a romának, cigánynak mondott közösségekre és a tudományos diskurzusra, amelynek meg kell neveznie önmagát) új lehetőségét kínálja a roma elnevezés egy másféle, talán korszerűbb vagy legalább ideológiai mozzanattal is bíró pozícióból elgondolva. Az Európai Bizottság amolyan gyűjtőfogalomnak (’umbrella-term’) gondolja el a roma megnevezést.”

Beck Zoltán kötetének gondolatmenete, dolgozatának célja akkor válik „kifejezhetővé”, amikor a(z elképzelt) „cigányképről” szól a cigány és az uralkodó „többségi” (nép) művészet összevetése, (kölcsön)hatása szempontjából, hogy a „klasszikusok” citálását követően (amelybe még Kertész Imre Sorstalansága is besorsolódott) nagyobb teret szenteljen a cigány irodalomnak (Bari Károly, Osztojkán Béla, Balogh Attila, Jónás Tamás, Rafi Lajos), képzőművészetnek. A Térfoglalás címszó alatt elsősorban Omara (Oláh Mara) „elhíresült kék sorozatából” emel ki három festményt, a cigány – nem cigány reláció (etnikus, kulturális, nyelvi etc.) feszültségét demonstrálva. „Ebben a fejezetben a téri rendezettséggel foglalkozom – néhány hangsúlyos kortárs képzőművész (Lumberg, Le Bas, Jimenez, Omara, Baker és mások) alkotásainak térhez kapcsolódó ideológiáját kísérlem meg értelmezni. Ezt egyelőre felszínesen úgy érvelem, hogy a tér, a térhez való viszony, az arra való folytonos reflexió egyre erősebb jelentésteremtő akarattal van jelen a kortárs cigány, roma képzőművészetben.”

A kötet ezen a ponton, a kortárs tereknél, a térfoglalás anomáliáinál hirtelen zárul. Az „üres helyek” betöltése ránk, érdeklődőkre és a kutatókra bízva szabadon folytat- ható, hiszen ahogy Beck Zoltán is utal rá: „…a válogatott képi, installációs anyagra mint véletlenszerű, nem rendeződő, talált anyagra tekintek.” „Ezzel térek vissza ahhoz a gondolathoz, amely a könyvben folytonosan jelen van: a válogatás szubjektív, sőt kétes, azaz a válogató ideologikus vagy értelmező szándékától nem mentes, annak direkt módon kitett.” A szerző előzetesen feltett kérdéseire pedig, akár ezen megfontolások nyomán, keressük meg a magunk válaszait.

(Beck Zoltán: A megszólalás üres helye – Romológiáról és más dolgokról, Napvilág Kiadó, Budapest, 2020)

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat