Absztrakt

Jelen írás a lelki segítség, a gyászban nyújtott közelség és vigasztalás egyedi formáját és példáját kívánja bemutatni a 4. század végéről, a keresztény Közel-Keletről. Aranyszájú Szent János (349 k. – 407) még fiatalon, antiokhiai diakónusévei során írta vigasztaló beszédét egy korán megözvegyült fiatalasszonynak. A levélforma árulkodik a szerző lelki, karitatív szolgálat terén mutatkozó leleményességéről: jól időzített beszéddel igyekszik szenvedő keresztény testvérét átsegíteni élete válságos időszakán. Az egyén szomorú helyzetének és a földi lét bizonytalanságának valósághű ábrázolásával alapozza meg a keresztény hit, remény és szeretet, életfelfogás és életvitel által felkínált megoldás valóságát. Így János a legtöbbet adja, amit a gyászolónak adni lehet: a jelen helyzetet és a halál okozta hiányt felülmúló természetfeletti távlatot és célt.

Kulcsszavak: Aranyszájú János, özvegység, gyász, vigasztalás

DOI: 10.56699/MT.2024.3.13

Aranyszájú Szent János (Ioannész Krizosztomosz) az ókori kereszténységnek – különösen Keleten, illetve a bizánci rítusú kereszténységnek – máig meghatározó alakja, aki kiváló szónokként, a Biblia kimagasló magyarázójaként, termékeny egyházi íróként és Konstantinápoly püspökeként szerzett magának hírnevet. 349 körül született előkelő családból a szíriai Antiokhiában (ma Antakya, Törökország) (Brändle, 1999), ahol klasszikus tanulmányait befejezve előbb visszavonult, szerzetesi életet élt, majd szülővárosa egyházában kezdett tevékenykedni. 380 körül diakónussá, majd mintegy ötévi szolgálatot követően 386 körül áldozópappá szentelték (Palladius, 1988). Ragyogó szónoki tehetségét igehirdetőként kamatoztatta Antiokhiában, nagy népszerűségre tett szert, és kiérdemelte az „Aranyszájú” megjelölést. 397-ben megtették Konstantinápoly püspökévé, de aszketikus életvitele és mentalitása miatt összeütközésbe került a pompakedvelő világi körökkel, sőt magával Eudoxia császárnéval, majd egyházpolitikai konfliktus is kialakult a személye körül. Mindennek eredménye az lett, hogy 404-ben véglegesen száműzték székvárosából, és méltatlan körülmények között végül a Fekete-tenger partján fekvő Comana Ponticában halt meg 407. szeptember 14-én (Kelly, 2011).

A vigasztaló beszéld mint szeretetszolgálat

János egész lelkipásztori működése során nagy hangsúlyt fektetett a szeretetszolgálatra, amely nem merült ki a szegények és elesettek testi gondozásában, hanem kiterjedt a lelki problémák, krízisek kezelésére is. A lelki nyomorúság megtapasztalása a gazdagabb néprétegben sokszor jobban éreztette hatását, hiszen a nagyvilági körök tagjai nemegyszer tragikusabb károkat szenvedtek el, mint egyszerűbb életet élő embertársaik. A lelki bajok egyetemessége lehetőséget kínált Jánosnak, hogy a vigasztalást, az irgalmasság e lelki cselekedetét szinte mindenki iránt gyakorolja. Ennek a szeretetszolgálatnak különleges tanújaként maradt fenn Egy fiatal özvegyhez írt beszéde (Oratio ad viduam juniorem) (Johan- nes Chrysostomus, 1968).

A szöveg keletkezése

A keletkezés ideje és egyéb körülményei viszonylag pontosan meghatározhatók az írásban található utalásoknak köszönhetően (Grillet, 1968). Az 5. bekezdésben a szerző a közelmúltban történt eseményként hivatkozik Valens császárnak (364–378) a trákiai Hadrianopolisznál (ma Edirne, Törökország) 378. augusztus 9-én a gótok ellen elszenvedett katasztrofális vereségére és azt követő halálára. Ebből kikövetkeztethető, hogy a 4. bekezdésben említett császár, aki trónra lépésétől kezdve állandóan háborúkat vív a rend helyreállításáért, nem lehet más, mint Valens utódja, I. (Nagy) Theodosziosz (379–395). A leírás szerint a barbárok még nagy területen – valószínűleg az európai tar- tományokban – szabadon garázdálkodnak. A beszéd tehát valószínűleg 382 előtt keletkezett, azelőtt, hogy Theodosziosz kijózanító vereséget mért volna rájuk. A levél megírására így 380–381-ben kerülhetett sor.

Jánosnak ekkoriban diakónusként fontos szerepe volt az egyház karitatív szolgálatának szervezett működtetésében, különösen egy olyan nagyvárosban, amilyen Antiokhia volt. A testi ínségek enyhítése mellett nem feledkezett meg a hívek lelki gondozásáról sem. Mivel egyházi státuszából fakadóan még nem prédikálhatott a hívő közösség előtt, szónoki-tanítói képességeit röpiratok, levelek és értekezések formájában csillogtathatta meg (Brändle, 1999). Ebből és a téma személyes jellegéből érthető, miért próbált levélben vigasztalni egy mindössze öt év házasság után özvegyi sorsra jutott fiatalasszonyt. A levél műfaja az ókorban népszerű „vigasztaló beszéd” (consolatio, logosz paramüthetikosz), amely ötvözi az elhunytak méltatását a gyászolóknak nyújtott vigasztalással és tanácsokkal. A címzett nevét nem, elhunyt férjének nevét és állását viszont ismerjük: Therasziosz katonatiszt volt, aki Antiokhia előkelő köreihez tartozott, és – a prefektusi cím lehetséges várományosaként – feleségével együtt fényes jövő elé nézett, amikor valamilyen betegség folytán ágynak esett és meghalt. Özvegyét tehát nemcsak a szerető férj korai elvesztésének fájdalma sújtotta le, hanem a korábban rá váró dicső közéleti karrier reményének szertefoszlása és az anyagi ügyek intézésének gondja is nyomasztotta. Szent János a lélek javából kiindulva – a korabeli keresztény erkölcsi felfogás értelmében – burkoltan óva inti az asszonyt az újraházasodástól, és így próbál megnyugtató választ adni a gyásszal és özvegységgel járó valamennyi – általános és egyedi – nehézségre. Ebben a folyamatban egy pillanatra sem tagadja le a felmerülő bajokat és fenyegető veszélyeket, hanem a keresztény hit és reménység alapján a gyász homályán át is rávilágít a gyógyulás és újrakezdés útjára. Az irgalmasság lelki cselekedetének ez a Szent János által gyakorolt módja betekintést enged a keresztény gyászfeldolgozás korabeli szolgálatába.

A mű felépítése és tartalmi sajátosságai

A levél szerkezete és tartalma jól nyomon követhető a kritikai kiadásban (Johannes Chrysostomus, 1968) szereplő bekezdések szerinti felosztás alapján.

A bevezetésben (1. §) János rögtön hangot ad együttérzésének azáltal, hogy elismeri az elszenvedett bajok és a gyász súlyát, s megértést tanúsít a címzett lelkiállapotával kapcsolatban: „Mindenki igazat ad neked abban, hogy súlyos csapás ért, és a felülről kibocsátott nyíl elemi részedbe fúródott – ennek a ténynek még a szakavatott gondolkodók közül sem fog senki ellentmondani.”^[1]Mivel a levélnek nincs nyomtatásban megjelent magyar kiadása, az idézett részeket a saját fordításomban közlöm. Ezután hívja fel a fiatal özvegy figyelmét a vigasztalódás lehetőségére, amelyhez kellő idő után ő maga is segítséget szeretne nyújtani. A késlekedés vádját elutasítva a vigasztaló beszéd időzítésének lélektani hatására hívja fel a figyelmet: „Amíg ugyanis még tombol a vihar, és nagyon erős a bánat szele, az, aki arra bátorítja a másikat, hogy hagyjon fel a bánkódással, inkább a siránkozást fokozza, és csak azt éri el vele, hogy megutáltatja magát, olajat öntve a tűzre az ilyen szavakkal, amellett, hogy az emberek ellenszenvesnek és ostobának fogják tartani.” A helyes időzítéssel kapcsolatban János rámutat, hogy a vigasztaláshoz szükséges kellő nyugalom elérése a nemek, a körülmények és általában az egyéni lelkialkat függvényében változó: „Valójában a női nem általában véve is fogékonyabb arra, hogy a szenvedés érzékenyen érintse; de ha ezenkívül ott van még a fiatalság, az idő előtti özvegység, a tapasztalatlanság az üzleti életben, és még rengeteg gond, miközben az egész addigi élete fényűzés, vidámság és gazdagság közepette bontakozott ki, a rossz sokszorosára nő, és ha az a nő, aki ennek ki van téve, nem kap segítséget a magasságból, még egy véletlen gondolat is képes felzaklatni.” A szerző bizalomébresztőnek tekinti pártfogoltjával kapcsolatban, hogy a fiatal özvegy idegileg jól viselte az eltelt időszakot. Erre a körülményre Isten gondviselő szeretetének jeleként hivatkozik, „aki az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene (vö. 2Kor 1,3)”. A szerető férj után közvetlenül Isten lett a fiatalasszony gyámolítója.

A fájdalmas hiányt jelentő özvegységből tehát a keresztények között az Istenre hagyatkozás és a hozzá tartozás különleges formája alakul ki, amelyet az özvegyi státusz méltósága övez. János a tárgyalás során először is ennek az állapotnak a méltatásával igyekszik az „özvegy” megnevezésnek pozitív jelentést adni, felülírva ezzel a pusztán világi megközelítést, amelyet az elszakadás és kiszolgáltatottság keserű tudata fémjelez (2. §). János ezen a ponton azokról az Istennek szentelt özvegyekről beszél, akik külön kánoni szabályozás alapján (vö. 1Tim 5,9–11) szent társaságot alkotnak, és a felszentelt szolgálattevőkhöz hasonló méltóságot képviselnek. Ezeknek az egyszer házasodott özvegyeknek a kiválóságát még a pogányok is elismerik, amit János özvegy édesanyja példájával bizonyít: „Egyszer, amikor még fiatal voltam, tudom, hogy a szofista, aki engem tanított (és minden embert felülmúlt az istenek tiszteletében), csodálatát fejezte ki anyámmal kapcsolatban egy nagy társaság előtt. […] Amikor elmondtam neki, hogy negyvenéves, amiből húsz telt el azóta, hogy elveszítette apámat, megdöbbent, hangosan felkiáltott, és a jelenlévő felé fordulva azt kiáltotta: »Egek! Milyen asszonyok vannak a keresztények között.«” Pál apostolnak az özvegyek „felvételével” kapcsolatos előírásait értelmezve azt mondja János:

„Ezzel azt akarja velünk megértetni, hogy azok, akik elvesztették férjüket, helyettük Krisztussal kötötték össze életüket.” Az Istennek szentelt özvegyek méltóságát végső soron a szüzekéhez mérhetőnek tekinti.

Ezt követően János áttér magának a halálnak a keresztény értelmezésére (3. §). Személyre szabottan igyekszik elfogadtatni a gondoskodó férj elvesztését. A házastársi hivatás kiemelkedő tulajdonságainak hangsúlyozása még erőteljesebbnek mutatja az özvegy megélt fájdalmát s azt a biztos hitet és reményt, hogy a fájdalom ellenére az elhunyt férj jó helyen van. A szerző szinte művészien alkalmazza a festészetből kora időktől ismert kontraszthatás elvét, mely szerint ha valamit ki akar emelni, akkor „sötét” háttér elé kell ragyogtatnia a szépséget, jelen esetben az igazság képét. A tény, hogy az asszony elveszített egy rendkívül példás értékekkel élő férjet, a fájdalom sötét hátterét rajzolja meg, majd a szöveg az örök élet ragyogó fehérségével a kép lényegét mutatja be. János így ír: „…ha csak elhajózott a nyugodt kikötőbe, és eljutott ahhoz, aki valóban az ő Királya, akkor nem gyászolni, hanem örülni kell ezeknek a fejleményeknek.” A földi és az örök élet létmódja közötti különbséget azok tapasztalható miliőjének magyarázatával mutatja be. A földi lét ugyanis a félelem, a veszélyek és az összeesküvések színtere, míg az öröklét a nyugalom helye. Így aki eltávozott a nyugalom helyére, annak már nem kell gyanakodnia, hiszen „nagy biztonságba és megbecsülésbe távozott, és megszabadulva a bajtól, amely a jelenlegi veszélyes időszakot övezi, nagy békében és nyugalomban van”. Ezzel a gondolatmenettel János feloldja a hiány fájdalma, a gyász és az örök élet öröme közötti paradox érzést. A szerző még egy gondolattal megerősíti, hogy az örömnek kell felülkerekednie a fájdalommal szemben. Kiemeli, hogy a szeretetnek nincsenek határai. Az a szeretet, amely az özvegyet férjéhez fűzte, megmarad. Miután isteni tulajdonság, nem áll sem a tér, sem az idő kötöttségének fogsága alatt. A szeretet ki tud terjedni, hiszen ez is a legfőbb tulajdonsága. János ezek után gyakorlatias szempontokat is elemez. Így ír: „De ha szemtől szemben szeretnéd látni (mert tudom, hogy ez az, amire különösen vágyakozol), tartsd meg az ágyad az ő tiszteletére minden más férfi érintésétől, és tegyél meg mindent, ami olyan életről tanúskodik, mint az övé…” A találkozás testi létmódja az emberi életben eljuthat ugyan a szépségig, de az idő múlásával még más tényezők nélkül is veszendőbe jut. Ám a helyesen megélt élet – melyet az elhunyt férj példája bemutat – olyan találkozáshoz vezet, melyet nem árnyékolhat be semmi. A szerző szavai szerint: „Mert ez a test, még ha eléri is a szépség nagyon magas fokát, romlandó; de azoknak a teste, akik kedvesek voltak Istennek, olyan dicsőségbe lesz öltöztetve, amelyre ezek a szemek még csak rá sem tudnak nézni.”

A levél következő része (4. §) az özvegyi állapot fájdalmáról beszél: a közös „nagy” remények szétfoszlásáról. Ennek fényében határozza meg a keresztény tanítást. A férj elvesztésének létmódja emberi gondolataink szerint szinte egyet jelent a biztonság elvesztésével. Ám ez a biztonság nem valós és tartós állapot jellemzője. A szerző több példát is hoz, köztük a szicíliai Theodorét, aki emberi logika szerint testileg, hatalmi szempontból, értelmileg kiváltságos helyet foglalt el, látszólagosan biztonságban élt, ám egy összeesküvést követően lefejezték. Megemlíti Artemiszia személyét is, aki szintén egy jó hírű férj felesége volt, de a trónra tört, s ezért nemcsak saját életét veszítette el, hanem özvegye is rabszolgasorba került, pedig korábban fényűző élet volt az osztályrésze. János a példák ecsetelése után levonja a következtetést, miszerint az emberi logika szerinti kategóriák hamar semmivé válnak, csak látszólagos biztonsággal szolgálnak. Így fogalmaz: „Mert az emberek felemelkedésével és tündöklésével arányosan bontakozik ki számukra a romlás, nemcsak az uralom alatt állók esetében, hanem maguknak az uralkodóknak is.”

A következőkben (5. §) János rátér a halál körülményeinek ecsetelésére, mely rávilágít, hogy a pusztán emberi célok nem teremnek maradandó gyümölcsöt. A tisztán e világi célkitűzések nem a nyugalmat, hanem az elégedetlenség ördögi körét hozzák el a bennük bízóknak. János kiemeli az asszonyhoz szólva, hogy szeretett férje halálakor „láthattad azt a jóságos férjedet az ágyán fekve, és hallhattad utolsó szavait, és megkaphattad az utasításait, hogy mi a teendő a család ügyeivel”. Ezzel jelezte azt a tényt, hogy méltó módon távozott az élők sorából, méghozzá szeretett felesége közelségében. Ezt a méltóságteljes átmenetet János szembeállítja azoknak az özvegyeknek a sorsával, akik a dicsőség és a viszontlátás vágyával köszöntek el a háborúba induló férjeiktől, és nem kaptak vissza mást, csak halálhírüket vagy esetenként még azt sem, hiszen e férfiak eltűntek a csatamezőn. János így fogalmaz: „Hiszen a világ pompája semmiben sem különbözik a színpadon lejátszódó dolgoktól és a tavaszi virágok szépségétől. Elillannak, még mielőtt megjelentek volna, és aztán még ha van is erejük egy kis ideig kitartani, gyorsan elkészülnek a hanyatlásra.” Az emberi és isteni logika között a különbség a birtoklás ténye. János szerint nem származik semmi jó a birtoklásból, hiszen a földi élet birtoklása csupán látszat. Ráadásul a birtoklás magával hozza leányát, a gőgöt.

Ezt a gondolatot viszi tovább a levél következő része (6. §), melyben az özvegy vigaszt kap, hogy Isten megóvta a birtoklás és a gőg szellemétől. Az igazi értékek ugyanis nem a földi létben találhatók. Itt csupán az emberek tiszteletét kereshetjük, de az mindig annak függvénye, hogy csodálatra méltóvá érett-e a gazdagságunk, hatalmunk, vagy sem. Az örök érvényű értékekre a nyugalom világában, az örök életben találunk. János ezt így írja le: „Nemcsak azáltal szabadulunk meg ezektől a gonoszságoktól, hogy elhárítjuk magunktól az emberek dicséretét, hanem ráadásként a legnagyobb előnyökre is szert teszünk a már említett személyekkel szemben, mivel fokozatosan ahhoz szoktatjuk magunkat, hogy elengedjük a földieket, elinduljunk a menny felé, és megvessünk minden világias dolgot.” Az egyetlen biztonságot jelentő út, ha az ember kiszabadul a világ vonzásából, és a lét teljességére képes vetni tekintetét.

A felfelé tekintéshez szükséges, hogy az ember átértelmezze a vagyoni biztonság fogalmát (7. §). Annak emberi logika szerinti értelme egészen más, mint az a terv, melyet a levél írója megmutat. A hely, ahol a tényleges érték és vagyon biztonságban van: a mennyország. Így figyelmezteti az özvegyet: „Amíg ezek a javak körülvesznek, valószínűleg lesznek, akik próbálkoznak szert tenni rájuk; de ha átviszed a mennybe, biztonságban, épségben és nagy nyugalomban fogsz élni, élvezve a függetlenséget.” A pusztán földi tervek és reménységek nagyon vékony szálon függenek, s amikor a kizárólag földi remények meghiúsulnak, akkor rendkívüli csalódást okoznak. Példaként említi János a tényt, hogy az elvesztett férjet prefektusi rangra akarták emelni: hiába volt jól megalapozott ez a remény, pusztán földi remény volt, amely meghiúsult. Minden más csakis emberi céllal ugyanez történik. Az élet változékony, s ezt két érzékletes példával ecseteli a szerző: „nagy a rés a pohár és az ajkak között”, valamint „reggeltől estig változik az idő”. Az emberi jövő önmagában bizonytalan, bármikor változhatnak a körülmények. Ám aki Isten emberévé lett, és kiszabadult a világ vonzásából, megtanulta, hogy az érték, amely örökre megmarad, az isteni logika szerinti értékrend és tiszta tanítás. Biztonság egyedül a mennyek országában van. Szinte végkövetkeztetésként írja János: „Mert biztosak vagyunk abban, hogy Isten kegyelméből a nyugalom vidékére távozott, mert nem szolgáltatta ki magát egyetlen olyan tettnek sem, amely kizárja az embert a mennyek országából.” Ezért biztatja az özvegyet határozottan, hogy „ragaszkodj az övéhez hasonló életmódhoz, sőt legyél még pontosabb, hogy miután gyorsan elértél az ő erényeivel egyenlő szintre, ugyanazon a lakhelyen lakhass, és újra egyesülhess vele az örökkévaló korokon keresztül, a házasságnak nem ebben a szövetségében, hanem egy sokkal jobb közösségben”.

Végkövetkeztetés

Aranyszájú János levelének alaphangulatát – az egyéni sorsok tragédiájának s a korabeli társadalmi és politikai kudarcok realisztikus ecsetelésével – alapvetően az emberi élet szomorúságának és bizonytalanságának érzése határozza meg. A földi élet bizonytalanságával és esedékességével szembeállítja annak az életnek a biztonságát, amelyet a Krisztusban elhunyt hívek már élvezhetnek. A jelen helyzet nyomorúságát nem önmagában a szerető férj halála, hanem az utána megnövekedő bizonytalanság érzése és tapasztalata okozza. „A szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8), de ahhoz, hogy beteljesedjen, ki kell állnia a halál próbáját, amely csak a hitben való megmaradás révén lehetséges. E hitbeli alap nélkül értelmezhetetlen a szerző kiútmutatása, viszont éppen ez az, amit életvitelszerű feltételül szab olvasójának. János üzenete végső soron az, hogy csak ezen az objektív, közös hitbeli alapon lehet megnyugvással „közelünkben tartani” elhunyt szeretteinket, anélkül, hogy az időnek álcázott érzelmi tompulástól és feledéstől várnánk veszteségeinkből fakadó sebeink gyógyulását, a belenyugvást a helyzetbe.

Johannes Chrysostomus: Ad viduam juniorem, in Grillet, Bernard – Ettlinger, Gerard H. (szerk.): À une jeune veuve, Sur le mariage unique

(Sources Chrétiennes 138), Paris, Cerf, 1968, 112–159.