Absztrakt

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben átalakult: a hosszú távú, stabil szervezeti jelenlét mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus részvétel. Jelen tanulmány azt vizsgálja, milyen feltételek mellett válhat az alkalmi bevonódás rendszeresebb, tartósabb elköteleződéssé. A kutatás egy 2025-ben készült online kérdőíves adatfelvételre (n = 241) és huszonnégy félig strukturált interjúra épül. Az elemzés feltárta, hogy a klasszikus szociodemográfiai tényezők önmagukban korlátozottan magyarázzák a rendszerességet, míg a belső, értékalapú motivációk és az ügy iránti elköteleződés szorosabban kapcsolódik a tartós jelenléthez. Az eredmények együttesen arra utalnak, hogy az epizodikus és rendszeres önkéntesség nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy elmélyülési folyamat eltérő szakaszai. A tanulmány hozzájárul az önkéntesség dinamikus és gyakorlati értelmezéséhez: rámutatva, hogy az alkalmi részvétel megfelelő szervezeti támogatás mellett fenntartható közösségi elköteleződéssé formálható.

Kulcsszavak: önkéntesség, rendszeres önkéntes részvétel, motiváció, civil szervezetek

DOI: 10.56699/MT.2026.2.9

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben jelentős átalakuláson ment keresztül: a hosszú távú, stabil szervezeti kötődés mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus, alkalomszerű részvétel (Hustinx et al., 2008; Rochester, 2018; Bartal, 2022). Ez utóbbi rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, amely rugalmasan illeszkedik az egyének élethelyzetéhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005). A segítő és karitatív szervezetek működésében ugyanakkor továbbra is kulcsszerepük van a rendszeresen visszatérő önkénteseknek, akik biztosítják a feladatvégzés folytonosságát, valamint a szervezeti tudás és bizalom fennmaradását (Wilson, 2000, 2012; Bartal, 2005; Hager–Brudney, 2004).

Ez a kettősség gyakorlati dilemmát is jelent: miközben az alkalmi részvétel belépési pontot kínál, a szervezetek hosszabb távon stabil jelenlétre építenek. A kérdés így nem csupán az, mi motiválja az önkéntességet, hanem az is, milyen feltételek mellett válik az alkalmi bevonódás tartós elköteleződéssé, és hogyan támogatható ez szervezeti oldalról. A rendszeresség magyarázatában a szakirodalom demográfiai és motivációs tényezőket egyaránt vizsgál (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Holdsworth, 2010; Bartal–Kmetty, 2011; Gyorgyovich, 2021; Fényes et al., 2023). A demográfiai változóknak önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a funkcionális megközelítés az értékorientált, társas és önfejlesztési motivációk szerepét hangsúlyozza (Clary–Snyder, 1999; Dorner, 2021). Empirikus eredmények szerint a belső, értékalapú motivációk (például az ügy iránti elköteleződés) szorosabban kapcsolódnak a tartós részvételhez, mint a külső, instrumentális tényezők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). Hazai vizsgálatok szerint a magyar önkéntesek motivációs mintázatai sokrétűek: a szolidaritás mellett egyre meghatározóbbak az önmegvalósításhoz kötődő tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ugyanakkor kevésbé feltárt, hogy az epizodikus önkéntesség térnyerése mellett ezek miként kapcsolódnak a rendszeres részvételhez.

A tanulmány központi állítása, hogy az önkéntesség rendszeressége nem kiindulópont, hanem olyan elmélyülési folyamat eredménye, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság kölcsönhatásban formálja a tartós elköteleződést.

Jelen tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a szociodemográfiai és attitűdbeli tényezők, valamint a motivációs és elköteleződési mintázatok milyen mértékben járulnak hozzá az önkéntes vállalások rendszerességéhez. Emellett azt is vizsgáljuk, elkülöníthetők-e olyan motivációs típusok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz. Eredményeink hozzájárulnak az epizodikus és rendszeres önkéntesség közötti átmenetek megértéséhez, és gyakorlati iránymutatást adhatnak az önkénteseket fogadó szervezetek számára.

ELMÉLETI HÁTTÉR ÉS KUTATÁSI KERET

Az önkéntesség – szerkezetének átalakulása, különösen az epizodikus részvétel erősödése miatt – új értelmezési kereteket igényel. A rendszeresség nem csupán a részvétel gyakoriságát jelenti, hanem azt is felveti, hogy milyen motivációs és elköteleződési folyamatok mentén alakul ki tartós bevonódás. Az alábbi elméleti áttekintés az epizodikus és rendszeres önkéntesség, valamint a motiváció és elköteleződés összefüggéseit vizsgálja az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek megértése érdekében.

Epizodikus és rendszeres önkéntesség

Az önkéntesség kutatásában a részvétel időbeli mintázata és rendszeressége központi kérdés. A klasszikus megközelítések a hosszú távú, stabil szervezeti kötődéssel járó önkéntességet tekintették domináns formának, amelyet kiszámítható jelenlét, erős integráció és az önkéntes szerep identitássá válása jellemez (Wilson, 2000; Wilson–Musick, 1997; Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). Ebben az értelmezésben a rendszeres önkéntesség tartós társadalmi szerepként jelenik meg.

A 2000-es évektől egyre nagyobb figyelem irányul az epizodikus önkéntességre, amely rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, és rugalmasabban illeszkedik az egyéni élethelyzetekhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005; Hustinx et al., 2008). A szakirodalom ezt a változást a késő modern társadalmak individualizációs folyamataival és az életutak fragmentálódásával hozza összefüggésbe, így az alkalmi részvétel az önkéntességnek nem a gyengülését, hanem az átalakulását jelzi (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). Hazai kutatások is megerősítik, hogy az epizodikus önkéntesség erősödése inkább adaptív újraszerveződést jelent (Bartal, 2022). A részvételi formák nem merev kategóriák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozoghatnak (Cnaan et al., 2022). A különbségek nemcsak időbeliek: a rendszeres önkénteseknek erősebb a kötődésük és a felelősségvállalásuk, míg az epizodikus részvétel alacsonyabb belépési küszöböt és rugalmasabb kapcsolódást kínál (Cnaan–Handy, 2005; Hager–Brudney, 2004). A két forma ugyanakkor nem zárja ki egymást: az alkalmi részvétel megfelelő feltételek mellett tartósabb bevonódássá alakulhat. A rendszeresség így nem statikus állapotként, hanem egy fejlődési folyamat eredményeként értelmezhető.

Motiváció és elköteleződés az önkéntességben

Az önkéntesség motivációinak vizsgálata a nemzetközi szakirodalomban elsősorban a funkcionális megközelítéshez kapcsolódik, amely szerint az egyének különböző pszichológiai és társas szükségleteik kielégítése érdekében vállalnak önkéntes tevékenységet (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ennek megfelelően az önkéntesség szolgálhat értékorientált célokat, a társas kapcsolódást, az önfejlesztést vagy karrierépítést, sőt érzelmi feszültségek kezelését is. A megközelítés egyik fontos implikációja, hogy a részvétel akkor válik fenntarthatóvá, ha az egyén számára releváns motivációk tartósan kielégülnek.

A kutatások arra is rámutatnak, hogy a motivációk nem azonos módon kapcsolódnak a tartós részvételhez. A belső, értékalapú motivációk (például az altruizmus vagy az ügy iránti elköteleződés) szorosabban összefüggnek a hosszabb távú bevonódással, mint a külső, instrumentális ösztönzők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). A fenntarthatóság így nem pusztán a motivációk jelenlétén, hanem a minőségükön is múlik.

Az elköteleződés túlmutat a kezdeti motivációkon: érzelmi kötődést, felelősségvállalást és identitásformáló szerepet jelent (Penner, 2002; Wilson, 2012). A rendszeres önkéntesség gyakran olyan folyamatként írható le, amelynek során a kezdeti motivációk fokozatosan stabil elköteleződéssé alakulnak (Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). A szakirodalom különbséget tesz az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés között: előbbi inkább értékalapú és morális, utóbbi a konkrét működési keretekhez és kapcsolatokhoz kötődik (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016). Az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés mozgatórugója, míg a szervezeti kötődés a hosszabb távú részvétel fenntartásában játszik kulcsszerepet (Hager–Brudney, 2004; Cnaan et al., 2022).

Hazai kutatások szerint a magyar önkéntesek motivációs struktúrájában egyszerre vannak jelen az értékorientált és az önmegvalósításhoz kapcsolódó tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ami arra utal, hogy az önkéntesség egyszerre proszociális és identitásformáló tevékenység.

Az epizodikus és rendszeres önkéntesség szempontjából kulcskérdés, hogy a motiváció miként alakul elköteleződéssé. Az alkalmi részvétel nem zárja ki a tartós bevonódást, amennyiben személyes jelentést nyer, és a szervezeti környezet támogatja a kötődés kialakulását (Studer, 2016). A rendszeresség így olyan folyamatként értelmezhető, amelyben a motiváció és a kapcsolati beágyazottság egymást erősítve formálja a tartós jelenlétet.

Szociodemográfiai tényezők szerepe az önkéntes részvételben

Az önkéntesség rendszerességének vizsgálatában a szociodemográfiai tényezők hagyományosan fontos háttérváltozók. Az életkor, az élethelyzet, a tanulói vagy foglalkoztatási státusz, valamint a családi állapot befolyásolják az egyén rendelkezésére álló időt, erőforrásokat és kapcsolati hálót (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Ugyanakkor a szakirodalom következetesen arra utal, hogy e tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van.

Az életkor az egyik leggyakrabban vizsgált változó: a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres önkéntesség, ami elsősorban az eltérő időbeli erőforrásokkal és életszakaszokkal magyarázható (Wilson, 2000; Hustinx et al., 2008; Gyorgyovich, 2021).

Az iskolai végzettség és a tanulói státusz szintén hatással lehet a részvétel formájára. A felsőoktatásban tanulók esetében az önkéntesség gyakran intézményesített programokhoz vagy karrierépítési szempontokhoz kapcsolódik, ami inkább epizodikus részvételt eredményezhet (Holdsworth, 2010; Wilson–Musick, 1997), míg a magasabb végzettség hosszabb távon kedvezhet a rendszeres jelenlétnek (Wilson–Musick, 1997). Hazai sajátosságként a kötelező iskolai közösségi szolgálat növeli az önkéntességgel való találkozás esélyét, de önmagában nem garantálja a tartós részvételt (Fényes–Pusztai, 2012; Fényes, 2015).

A családi állapot és a foglalkoztatási helyzet hatása összetettebb: a stabil élethelyzet egyes esetekben elősegíti, máskor korlátozza a részvételt, ami arra utal, hogy a rendszeresség nem pusztán társadalmi státusz kérdése, hanem az időstruktúra és az élethelyzet függvénye (Wilson, 2000; Bartal–Kmetty, 2011).

Mindezek alapján a szociodemográfiai tényezők fontos kontextust adnak, de a rendszeresség inkább olyan összetett folyamat eredményeként ragadható meg, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság együttesen alakítja az önkéntes jelenlétet. Az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek így több tényező kölcsönhatásában értelmezhetők. A következőkben e komplex összefüggésrendszer empirikus vizsgálatára teszünk kísérletet.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK ÉS VIZSGÁLATI FÓKUSZ

A tanulmány célja annak feltárása, hogy milyen feltételek mellett válik az önkéntes tevékenység alkalmi részvételből rendszeresebb, tartósabb bevonódássá. Az elméleti áttekintés alapján a rendszeresség nem csupán szociodemográfiai adottságok, hanem motivációs és elköteleződési folyamatok mentén értelmezhető.

Vizsgálatunk központi kérdése ezért az, hogy milyen tényezők járulnak hozzá az önkéntes tevékenység rendszerességéhez, és miként kapcsolódnak egymáshoz az élethelyzeti keretek, a motivációs mintázatok és az ügy iránti elköteleződés.

A kutatás során az alábbi kérdésekre kerestük a választ:

• Kimutatható-e kapcsolat a szociodemográfiai jellemzők és az önkéntes tevékenység rendszeressége között, és milyen mértékű ez a kapcsolat?
• Elkülöníthetők-e olyan motivációs mintázatok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, valamint a szervezeti és ügy iránti elköteleződéshez?

Feltételezésünk szerint a demográfiai tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a motivációs profilok eltérő részvételi gyakorisággal és elköteleződési mintázattal jellemezhetők. A következőkben e kérdések empirikus vizsgálatának módszertani keretét mutatjuk be.

MÓDSZERTAN

A kutatás mintája és adatfelvétele

A vizsgálat online kérdőíves adatfelvételen és félig strukturált interjúkon alapult. A kérdőívet 2025-ben, három hónapon keresztül terjesztettük önkénteseket fogadó szervezeteken keresztül. A mintába kerülés feltétele az önkéntesség tapasztalatának megléte volt, függetlenül a gyakoriságától. Az adatfelvétel során különböző tevékenységi területeket lefedő szervezeteket vontunk be (KSH-besorolás szerint), biztosítva a minta heterogenitását.

A kérdőív a szociodemográfiai jellemzők mellett az önkéntes tevékenység gyakoriságára, területére és a szervezeten belüli szerepre vonatkozó kérdéseket tartalmazott. A motivációs struktúra vizsgálatához a Volunteer Function Inventory (Clary et al., 1998) adaptált, harminctételes kérdéssorát alkalmaztuk (Cronbach-alfa = 0,943), hétfokozatú skálán mérve az állítások relevanciáját.

A kérdőívet 241 fő töltötte ki. A minta nem reprezentatív, ugyanakkor társadalmi háttér szempontjából heterogén. Nagyságából adódóan a kereszttáblás elemzésekben nem minden esetben teljesült az az elvárás, hogy a cellák legfeljebb 20 százalékában legyen ötnél kisebb elemszám, ami azonban az eredmények érdemi értelmezését nem befolyásolta.

A kvalitatív szakaszban huszonnégy félig strukturált interjú készült, amelyek a részvételi mintázatok mögötti tapasztalatok mélyebb feltárását tették lehetővé. Az interjúalanyokat a kérdőívtől függetlenül, kényelmi mintavétellel és hólabdamódszerrel toboroztuk. Az interjúk három fő témakörre fókuszáltak: szociodemográfiai háttér, az önkéntességhez való viszony és motivációk, valamint az ügy és a szervezet iránti elköteleződés. A részvétel önkéntes és anonim volt, a kutatás során az etikai előírások betartására kiemelt figyelmet fordítottunk.

Elemzési stratégia

Az elemzés célja annak feltárása volt, hogy az önkéntes tevékenység rendszeressége miként függ össze a résztvevők szociodemográfiai jellemzőivel, motivációival és elköteleződési mintázataival. A kvantitatív adatok feldolgozása során leíró statisztikákat és kereszttáblás elemzéseket alkalmaztunk a háttérváltozók és a részvétel gyakoriságának vizsgálatára (I., II. melléklet).

A motivációs struktúra feltárására többváltozós elemzési eljárásokat végeztünk, amelyek lehetővé tették eltérő motivációs profilok azonosítását. E profilokat a részvétel rendszerességével vetettük össze, hogy feltárjuk az elköteleződés és a gyakoriság közötti összefüggéseket (III., IV. melléklet).

A kvalitatív interjúk kiegészítették a kvantitatív eredményeket: segítségükkel a kimutatható mintázatok mögötti élethelyzeti és kapcsolati dimenziók is értelmezhetővé váltak. Az anonimizált interjúk alapján tematikus elemzést végeztünk.

EREDMÉNYEK

A minta szociodemográfiai összetétele

A kérdőíves felmérésben 241 fő vett részt, többségük nő, párkapcsolatban élő és magas iskolai végzettségű volt. Az átlagéletkor 46,6 év (szórás: 18,6), a minta életkori és társadalmi szempontból heterogén. A válaszadók többsége budapesti, közel felük részt vett iskolai közösségi szolgálatban, és több mint egyharmaduk nem végzett fizetett munkát, főként tanulói vagy nyugdíjas státusz miatt (I. melléklet). A huszonnégy interjúalany többsége középkorú, nő és felsőfokú végzettségű volt, ugyanakkor eltérő hátterük lehetővé tette a részvételi mintázatok összehasonlítását.

A rendszeresség és az élethelyzeti tényezők kapcsolata

A kérdőíves vizsgálat eredményei szerint az önkéntes tevékenység rendszeressége csak részben magyarázható demográfiai tényezőkkel: a legtöbb háttérváltozó (például nem, iskolai végzettség, anyagi helyzet) nem mutatott szignifikáns összefüggést a részvétel gyakoriságával (II. melléklet).

Az életkor esetében ugyanakkor szignifikáns, de mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 38,88; p = 0,03; Cramer V = 0,20): a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres részvétel (1. ábra).

1. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Korcsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;1 n = 241

2. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Családi állapot szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;2 n = 241

A családi állapot szintén szignifikáns, de gyenge kapcsolatot mutatott a részvétel gyakoriságával (χ² = 23,98; p = 0,02; Cramer V = 0,18): a párkapcsolatban élők és az egyedülállók körében gyakoribb a rendszeres, míg az özvegyeknél az epizodikus részvétel (2. ábra).

A legerősebb kapcsolat az elmúlt évi szervezeti aktivitás és a rendszeresség között mutatkozott (χ² = 107,55; p < 0,001; Cramer V = 0,33): a több szervezetben aktívak nagyobb arányban végeztek rendszeres vagy folyamatos önkéntes munkát (3. ábra).

3. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Önkéntes szervezetek száma szerinti bontás, az elmúlt évre vonatkozóan (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;3 n = 241

Az eredmények alapján az látszik, hogy a rendszeresség nem általános társadalmi státusztényezők mentén különül el, hanem inkább az élethelyzeti és részvételi beágyazottság bizonyos dimenziói szerint.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet: az életkori különbségek nem pusztán generációs sajátosságok, hanem eltérő élethelyzetekhez és időstruktúrákhoz kapcsolódnak. A fiatalabbak inkább élményorientált, projektalapú tevékenységként, az idősebbek pedig strukturált, felelősséggel járó szerepként értelmezik az önkéntességet.

A rendszerességet befolyásolja a munkarend, a családi kötelezettségek és az időgazdálkodás kiszámíthatósága: a rugalmasabb időbeosztás gyakoribb, de kevésbé stabil részvétellel, a kötöttebb élethelyzet ritkább, de tartósabb jelenléttel jár együtt.

A szervezeti beágyazottság és a tapasztalat szintén meghatározó: az erős szervezeti kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalt önkéntesek nagyobb eséllyel vesznek részt rendszeresen a munkában, míg a kevésbé integráltak inkább alkalmi jelleggel kapcsolódnak be.

Mindez arra utal, hogy a rendszeresség nem egyetlen demográfiai tényező mentén alakul, hanem élethelyzeti, tapasztalati és kapcsolati dimenziók összefonódásában.

Motivációs mintázatok és részvételi gyakoriság

A leíró statisztikák alapján a minta egészében a belső, értékalapú indítékok domináltak: a szolidaritáshoz és segítségnyújtáshoz kapcsolódó állítások esetében a válaszadók több mint kétharmada magas egyetértést jelzett, míg a karrierhez vagy a külső elvárásokhoz kötődő motivációk alacsonyabb támogatottságot kaptak.

A többváltozós elemzés négy faktort azonosított, amelyek a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázták: (1) karrier- és önfejlesztési orientáció, (2) szolidaritás és empátia, (3) társas normák és közösségi hatás, (4) önjutalmazás és emocionális visszacsatolás. A szakirodalomhoz képest (Clary et al., 1998; Esmond–Dunlop, 2004; Bartal–Kmetty, 2011) az alacsonyabb faktorszám inkább egyes dimenziók összeolvadására utal.

4. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Klasztercsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;4 n = 167

Az altruisztikus–énorientált tengely mentén jól elkülönül egy altruista dimenzió (szolidaritás és empátia), míg a többi faktor inkább énorientált jellegű; az individualista–kollektivista keretben az első és negyedik faktor az individualista, a második és harmadik a kollektivista pólushoz sorolható.

A faktorértékek alapján végzett klaszterelemzés négy motivációs profilt azonosított (n = 167): céltudatos fiatalok (27%; n = 45), empatikus értelmiségiek (28%; n = 47), visszacsatolásra vágyók (28%; n = 47) és elfoglaltságot kereső nyugdíjasok (17%; n = 28). A klaszter-tagság és a rendszeresség között szignifikáns, gyenge-mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 23,00; df = 12; p = 0,028; Cramer V = 0,214) (4. ábra).

A céltudatos fiatalokat erősen instrumentális orientáció jellemzi: az önkéntességet fejlődési lehetőségként és célorientált tevékenységként értelmezik, miközben a társas normák is meghatározók. Ez a részvételi mintázatukban is megjelenik: körükben a folyamatos (40%) és a rendszeres (38%) bevonódás aránya a legmagasabb.

Az empatikus értelmiségieket értékalapú, proszociális motivációk vezérlik, részvételük nem kötődik külső elismeréshez. Ennek megfelelően főként rendszeres önkéntesség jellemzi őket (51%), míg a folyamatos jelenlét aránya alacsonyabb (17%).

A visszacsatolásra vágyók esetében az érzelmi motivációk dominálnak: az önkéntesség számukra társas megerősítést és kapcsolati élményt nyújt. Bár körükben magas a rendszeres részvétel (57%), a folyamatos bevonódás kevésbé jellemző (21%), ami az élmény- és visszacsatolásfüggő aktivitásra utal.

Az elfoglaltságot kereső nyugdíjasoknál az önkéntesség inkább strukturáló, időkitöltő funkciót tölt be, és gyakran epizodikus: a „ritkán” kategória dominál (21%), míg a folyamatos részvétel alacsony (14%).

Az eredmények alapján látható, hogy a belső, értékalapú orientációjú csoportokban gyakoribb a rendszeres, míg az emocionális vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilokban az epizodikus részvétel.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet. Az értékalapú motivációval rendelkező résztvevők gyakran morális kötelességként tekintenek az önkéntességre: „Ilyen dolgok miatt szeretek önkénteskedni. Hozzájárulhatok, hogy jobb országunk legyen ezáltal” (környezetvédelem, 25 éves nő). Számukra a rendszeresség következetes jelenlétet és vállalt szerepet jelent, amely idővel identitásjellegűvé válhat: „Értelmet ad az életemnek” (gyermekvédelem, 72 éves nő).

Ezzel szemben az élmény- és kapcsolatorientált motivációk inkább rugalmasabb, projektalapú részvétellel járnak. Ugyanakkor az interjúk azt is jelzik, hogy a motiváció dinamikus, azaz kezdetben instrumentális vagy élményalapú indítékok is elmélyülhetnek: „Egymásra találtunk, fontosak számomra a kollégák, kialakultak barátságok” (vallási, 65 éves nő).

A kvalitatív eredmények tehát megerősítik, hogy a rendszeres önkéntesség szorosabban kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz, miközben a tartós bevonódás kialakulása dinamikus, kölcsönhatásokon alapuló folyamat.

DISZKUSSZIÓ

A tanulmány eredményei több ponton megerősítik, ugyanakkor árnyalják is az önkéntesség rendszerességével kapcsolatos korábbi elméleti megállapításokat. A klasszikus szakirodalom a rendszeres önkéntességet stabil társadalmi szerepként írja le, amelyet erős szervezeti integráció és identitásalapú kötődés jellemez (Wilson, 2000; Penner, 2002). Ezzel összhangban vizsgálatunk is azt mutatja, hogy a tartós részvétel szorosan kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz.

Ugyanakkor eredményeink azt a modernizációs megközelítést is alátámasztják, amely az epizodikus önkéntesség térnyerését az életutak fragmentálódásával és az individualizáció erősödésével magyarázza (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). A kvantitatív és kvalitatív eredmények egyaránt azt jelzik, hogy az alkalmi és rendszeres részvétel nem egymást kizáró formák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozognak (Cnaan et al., 2022). Ez megerősíti a tanulmány kiinduló állítását, miszerint a rendszeresség nem kiindulópont, hanem egy elmélyülési folyamat eredménye.

A szociodemográfiai tényezők korlátozott magyarázóereje szintén összhangban áll a korábbi kutatásokkal (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Bár az életkor és bizonyos élethelyzeti tényezők (például szervezeti aktivitás) szignifikáns összefüggést mutattak a rendszerességgel, hatásuk mérsékelt maradt. A kvalitatív eredmények rámutatnak, hogy e különbségek mögött nem pusztán demográfiai kategóriák, hanem eltérő időstruktúrák, erőforrások és élethelyzeti kötöttségek állnak. Ez alátámasztja azt az értelmezést, hogy a részvétel inkább élethelyzeti beágyazottságként, semmint statikus társadalmi jellemzőként ragadható meg.

A motivációk szerepe a rendszeresség magyarázatában különösen hangsúlyosan jelenik meg. Eredményeink megerősítik a funkcionális megközelítés alapfeltevését, miszerint az önkéntesség különböző pszichológiai szükségletek kielégítésének eszköze (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ugyanakkor világosan kirajzolódik, hogy a belső, értékalapú motivációk szorosabban kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, mint a külső, instrumentális tényezők, rímelve Richard M. Ryan és Edward L. Deci (2000) felvetéseire. A klaszterelemzés eredményei ezt empirikusan is alátámasztják: az értékorientált csoportokban gyakoribb a rendszeres részvétel, míg az emocionális visszacsatolásra vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilok inkább epizodikus mintázatot mutatnak.

Az elköteleződés szerepe szintén kulcsfontosságú. A szakirodalom szerint a tartós önkéntesség azzal függ össze, hogy a tevékenység az egyén identitásának részévé válik (Penner, 2002; Wilson, 2012). A kvalitatív eredmények ezt a folyamatot dinamikus átalakulásként ragadják meg: a kezdetben instrumentális vagy élményalapú motivációk idővel értékalapú, identitásjellegű elköteleződéssé mélyülhetnek. Ez összhangban áll Allen M. Omoto és Mark Snyder (1995) modelljével, amely a tartós önkéntességet folyamatként értelmezi.

Eredményeink továbbá alátámasztják az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés megkülönböztetésének relevanciáját (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016; Hager–Brudney, 2004). Az interjúk alapján az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés elsődleges motivációja, míg a szervezeti kapcsolatok – különösen a közösségi élmények és személyes kötődések – kulcsszerepet játszanak a tartós részvétel fenntartásában. Ez összhangban áll Sibylle Studer (2016) megállapításával, miszerint a szervezeti környezet meghatározó az önkéntesek megtartásában. Összefoglalva a tanulmány eredményei arra utalnak, hogy az önkéntesség rendszeressége komplex, többdimenziós folyamatként értelmezhető. A demográfiai tényezők keretet adnak, de önmagukban nem magyarázzák a részvételt; a motivációk minősége és az elköteleződés alakulása viszont kulcsszerepet játszik abban, hogy az alkalmi bevonódás tartós jelenlétté alakul-e.

KÖVETKEZTETÉSEK

A kutatás legfontosabb következtetése, hogy az önkéntesség rendszeressége nem statikus állapot, hanem fokozatos elmélyülési folyamat eredménye. Az epizodikus és rendszeres részvétel nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy kontinuum különböző pontjai, amelyek között az egyének élethelyzetük, motivációik és szervezeti tapasztalataik mentén mozognak.

Gyakorlati szempontból ez több fontos tanulságot hordoz a civil és karitatív szervezetek számára. Az epizodikus önkéntesség nem csupán átmeneti vagy „gyengébb” részvételi forma, hanem potenciális belépési pont a tartós elköteleződés felé. Ennek megfelelően kulcsszerepe van az első tapasztalatok minőségének, a visszacsatolásnak és a kapcsolati beágyazottság tudatos erősítésének.

A megtartás szempontjából nem elsősorban a demográfiai jellemzők a meghatározók, hanem az, hogy a szervezetek képesek-e a különböző motivációs profilokhoz illeszkedő bevonódási lehetőségeket kínálni. Az értékalapú jelentésképzés támogatása, a tevékenység társadalmi hatásának láthatóvá tétele, valamint a közösségi kapcsolatok erősítése egyaránt hozzájárulhat a rendszeres részvétel kialakulásához.

A kutatás rámutat a kapcsolati „horgonyok” jelentőségére is: a közösséghez, a szervezeti vezetéshez vagy az ügyhöz való személyes kötődés olyan megtartóerőt jelent, amely túlmutat a kezdeti motivációkon. Ennek megfelelően a mentorálás, a visszajelzés és a közösségi élmény tudatos szervezése stratégiai jelentőségű lehet.

A tanulmány eredményeit ugyanakkor korlátok között kell értelmezni. A minta nem reprezentatív, és önszelekciós torzítást hordozhat, így az eredmények nem általánosíthatók a teljes populációra. A keresztmetszeti adatfelvétel nem teszi lehetővé az oksági viszonyok feltárását, különösen a motivációs átalakulás tekintetében. A kvalitatív eredmények értelmező jellegűek, és nem statisztikai érvényűek.

A jövőbeli kutatások számára ígéretes irány az önkéntes részvétel longitudinális vizsgálata, különösen az epizodikus bevonódás és az identitásalakulás kapcsolatának feltárása, valamint a különböző szervezeti gyakorlatok hatásának összehasonlító elemzése.

MELLÉKLETEK

I. táblázat: Demográfiai változók statisztikai mutatói (saját szerkesztés)

II. táblázat: Az önkéntes tevékenység rendszerességének megoszlása a különböző demográfiai változók mentén

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 241

 III. A motivációs skála elemzésének részletei

A motivációs struktúra feltárására a Judy Esmond és Patrick Dunlop (2004) Volunteer Motivation Inventory (VMI) modelljére épülő, harminctételes kérdéssor adatait elemeztük.

A faktorstruktúra azonosítására főkomponens-elemzést (Principal Component Analysis, PCA) alkalmaztunk varimax rotációval. Az adatok alkalmasságát a Kaiser–Meyer–Olkin-mutató (KMO = 0,882) és a Bartlett-féle sphericity próba igazolta (χ² = 1803,329; df = 190; p < 0,001), amelyek alapján a változók közötti korrelációs szerkezet megfelelő volt a többváltozós elemzéshez.

Az elemzés során több lépésben kizártuk azokat a tételeket, amelyek alacsony kommunalitással rendelkeztek (0,40 alatti érték), illetve amelyek több faktoron is jelentős (0,40 feletti) töltést mutattak. A végső modell húsz változót tartalmazott.

A faktorok számának meghatározásakor a Kaiser-kritérium (1-nél nagyobb saját érték), valamint a scree plot vizuális vizsgálata alapján négy faktor megtartása bizonyult indokoltnak. A négyfaktoros megoldás a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázta.

A kialakult faktorok tartalmi értelmezése alapján az alábbi dimenziók különültek el:

1. karrier- és önfejlesztési orientáció;
2. szolidaritás és empátia;
3. társas normák és közösségi hatás;
4. önjutalmazás és emocionális visszacsatolás.

A teljes faktorstruktúrát, a faktortöltéseket és a magyarázott varianciaértékeket a III/a és III/b táblázat tartalmazza.

A faktorértékeket Anderson–Rubin-módszerrel számítottuk, amely biztosítja a faktorok közötti ortogonalitást és standardizált eloszlását.

III/a táblázat: A teljes faktorstruktúra és a hozzá tartozó faktortöltések

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

III/b táblázat: Teljes magyarázott varianciahányad

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

A motivációs profilok azonosítására a számított faktorértékek alapján klaszterelemzést végeztünk (n = 167). A klaszterképzés kétlépéses (two-step) eljárással történt, log-likelihood távolságmértékkel.

A klaszterszám meghatározásakor a Bayes-féle információs kritériumot (BIC) vettük figyelembe. A modellilleszkedési mutatók alapján a négyklaszteres megoldás bizonyult a leginkább értelmezhetőnek és statisztikailag stabilnak. A klaszterek mérete közel kiegyensúlyozott volt.

A klaszterek közötti különbségeket faktorátlagok segítségével vizsgáltuk. A részletes faktorátlagokat a IV. táblázat tartalmazza.

IV. táblázat: Faktorátlagok a különböző klasztercsoportokban

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

Végjegyzet

1. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
2. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
3. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
4. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.

Absztrakt

A proszociális aktusokhoz – így az adományozáshoz is – gyakran társul paternalista attitűd, mert a segítségnyújtás strukturális sajátossága az az alá-fölé rendeltség, amelynek megfelelően a donor oldalán erőforrástöbbletet, a recipiensnél pedig erőforráshiányt találunk. Az elmúlt években a nem paternalista segítség relevanciája mind a tudományos vizsgálatokban, mind a segélyezés és adományozás gyakorlatában jelentkezik. Jelen publikáció a hazai vállalati adományozási gyakorlat vélt vagy valós paternalizmusának természetrajzát kívánja megmutatni, a forprofit szervezetek nonprofitoknak nyújtott nem készpénzes támogatásaira – a tárgyi adományokra és az önkéntességre – összpontosítva. Az írás alapjául a hazai vállalati adományozási gyakorlatra irányuló kvalitatív kutatás szolgál, amely olyan cégeket vizsgált, melyek szociális ellátással foglalkozó nonprofit szervezeteket támogatnak.

Kulcsszavak:paternalizmus, vállalati társadalmi felelősségvállalás, önkéntesség, pro bono támogatás, tárgyi adomány

DOI: 10.56699/MT.2025.1.2

A paternalizmus kritikája nem új keletű: napjainkban a jelenség jobbára negatív konnotációkkal terhelt (Bullock, 2015), azaz „ha nem is feltétlenül kifogásolható, de legalábbis morálisan pro tanto problémás” (Fahmy, 2018: 96), részben a neki tulajdonított kényszerítő jelleg és az immanensen benne megjelenő egyensúlyhiány miatt. A szociálpszichológia és a viselkedési közgazdaságtan elmúlt évtizedekben megfogalmazott eredményei mára megkérdőjelezik, igaz-e a paternalizmus egyik legfontosabb gondolkodójának és kritikusának, John Stuart Millnek az a gondolata, mely szerint „saját érzéseinek és körülményeinek megismerésére a legköznapibb férfi és nő is olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek messze felülmúlják az összes olyat, amellyel bárki más rendelkezhet” (Mill, 1994: 87), és ha ez mégsem áll fenn, akkor „miért gondoljuk, hogy a mások életébe való beavatkozás a jólétük előmozdítása érdekében kevésbé tisztelettudó, mint az, hogy hagyjuk, olyan döntéseket hozzanak, amelyek aláássák a jólétüket?” (vö. Fahmy, 2018: 97). Tehát ha a különböző heurisztikák és kognitív torzítások miatt az emberi döntéshozatal általában hibás, a megfelelő módon alkalmazott paternalista beavatkozás gyakran akár hatékony módszer lehet az egyén jólétének előmozdítására (például Fahmy, 2018: 97).

Ahogy más vonatkozásban, úgy a segítségnyújtásban is polémia tárgya a paternalizmus: a recipiens autonómiájára hangsúlyt fektető segítség relevanciája mind a tudományos vizsgálatokban, mind a segélyezés és adományozás gyakorlatában jelentkezik, elsősorban – és a legnagyobb múltra visszatekintve – a nemzetközi fejlesztés, illetve az utóbbi évtizedben jobbára az egyéni adományozás vonatkozásában. Tekintve, hogy a vállalati adományozás Magyarországon is fontosabb szerephez jut, és a cégek valójában nem csupán forrásokat biztosítanak nonprofit szervezeteknek, hanem aktív szereplőkként a segítségnyújtás jellegét is formálják, gyakorlataik vizsgálata – a paternalizmus vonatkozásában is – fontos tanulságokkal szolgálhat, és nem is előzmény nélküli, hiszen Kuti Éva (2005) már húsz évvel ezelőtt úgy látta, hogy a nonprofit szektor vállalati támogatásának növekvő jelentősége indokolttá teszi az empirikus kutatást.

A jelen tanulmány alapjául szolgáló kutatás a vállalati támogatások, illetve e donációk alapítványok által végzett gyűjtésének lényegi logikáját és sajátosságait, a donor és a recipiens kapcsolatát igyekezett láttatni, feltárva az együttműködés dinamikáit, az egymásról kialakult és magukról alkotott képüket, illetve a jó és kevéssé jó gyakorlataikat (Modla, 2024: 5). A kutatás eredményei közül az ebben az írásban foglaltak leginkább az adomány jellegére reflektálnak, amennyiben a pro bono támogatásokról és a tárgyi adományokról szerzett tapasztalataimat mutatom be, de ezzel óhatatlanul az is feltárul, hogy milyen mértékben érti egymás működését és céljait a két szektor, s ennek hátterében milyen hatalmi viszonyok figyelhetők meg.

A kvalitatív módszertant alkalmazó vizsgálat során, félig strukturált interjúk elemzésén keresztül, a vállalati adományozásban részt vevő szereplők (a donor forprofit és a recipiens nonprofit) interakcióinak és attitűdjeinek megértését célul kitűzve jutottam megállapításokra, amelyek a hazai vállalati adományozás mechanizmusainak mélyebb ismeretéhez és ezen keresztül talán hatékonyabb alkalmazásához vezethetnek.

Elméleti keret: a paternalizmus és a (vállalati) adományozás

A paternalizmusnak interdiszciplináris jellege miatt számos tudományterület határán és azok érdeklődési körében többféle meghatározása van, de két elem jószerével valamennyi definícióban szerepet kap. Az egyik a kényszerítő jelleg – amely megjelenhet a kedvezményezett korlátozásával –, a másik a cselekvőt mozgató jó szándékú, méltányolható cél. Danny Scoccia szerint abban a relációban, amelyben a tett paternalista, a cselekvő az alany érdekében, helyzetének, jólétének előmozdítása által vezérelve, de személyes preferenciáit és szabadságát korlátozva jár el (Scoccia, 2018: 11). Gerald Dworkin szerint „X. személy paternalista módon jár el Y. személy vonatkozásában Z. cselekvés vagy mulasztás révén, ha (1) a Z. cselekvés vagy mulasztás korlátozza Y. szabadságát vagy autonómiáját; (2) X. személy Y. beleegyezése nélkül cselekszik; (3) X. azért cselekszik így, mert a Z. cselekvés növelni fogja Y. jólétét, vagy valamilyen formában Y. érdekeit vagy javát szolgálja” (Dworkin, 2013: 25).

A kedvezményezett (vélt vagy valós) érdeke és autonómiájának sérelme mellett fontos attribútum a „tisztelet” hiánya: a paternalizmussal szemben talán a legelemibb – részleteiben mégis igen ritkán tárgyalt – kritika, hogy az ilyen jellegű beavatkozás tiszteletlen. Seana Valentine Shiffrin javaslata értelmében „A. paternalizmusa B. iránt olyan viselkedéssel (cselekedettel, mulasztással) jellemezhető, amellyel a) A. hatást kíván gyakorolni B.-re vagy B. tevékenységi szférájára, vagy éppen el kívánja kerülni B.-t, illetve tevékenységi szféráját; b) A. mintegy B.-t helyettesítve (annak ítéletalkotásában, tevékenységében) cselekszik; c) A. irányítása B. saját érdekeit vagy B. jogkörébe tartozó dolgokat céloz; d) A. indoka a B. döntésében, illetve tevékenységében való részvétellel kapcsolatban a valószínűsíthető felsőbbrendűség B.-vel szemben” (Fahmy, 2018: 96). Amint Shiffrin rámutat: „még akkor is, ha a paternalista magatartás nem sérti az autonómiát, tiszteletlenséget mutat a független ágens bizonyos kvalitásai iránt, amennyiben a paternalista cselekedet mögött meghúzódó alapvető motívum az, hogy a cselekvő kétkedik az illető önálló döntéshozói, illetve cselekvőképességében, valamint kétségbe vonja, hogy az képes kontrollt gyakorolni egy olyan terület felett, amely jogszerűen az ő felelősségéhez tartozik” (Shiffrin, 2000: 220). Ez jelenik meg Joel Feinbergnél is, aki szerint a paternalizmus kifogásolható vonása az egyén szuverén önrendelkezési jogának indokolatlan megsértése – az egyéni szabadság korlátozása ugyanis erkölcsileg sértő, mert a személyes autonómia területére hatol, ahol a kompetens, felelősségteljes, felnőtt ember képes uralkodni (vö. Fahmy, 2018: 97).

Mindezek alapján paternalistának tekinthetünk egy beavatkozást, amelynek során a cselekvő az alany érdekében, helyzetének, jólétének előmozdítása által vezérelve, de annak személyes preferenciáit és szabadságát korlátozva jár el, s ezt valamiféle felsőbbrendűségtől vezérelve és a tisztelet hiányával teszi, aminek alapja az a meggyőződés, hogy a másik nem kompetens, és nem képes önmaga szempontjából optimális döntést hozni. Érdemesnek tartom megemlíteni – a bevezetésben is írtakkal összhangban –, hogy bár a paternalizmus gyakran negatív kontextusban jelenik meg, egyes megközelítések szerint akár előnyös is lehet: a paternalista fellépés különböző formái eltérő hatással járhatnak attól függően, hogy milyen mértékben korlátozzák a recipiens autonómiáját, és milyen módon segítik a jólétét. Az úgynevezett kármegelőző (harm-preventing) és jólét-előmozdító (benefit-promoting) paternalizmus^[1]További kifejezések a jelenségpárra: előmozdító/megőrző (promotive/preservative), pozitív/negatív (positive/negative), jótékony/védelmező (beneficient/protective) paternalizmus … Részletek dichotómiájának homlokterében a szabadság korlátozásának igazolható indokai állnak. A kármegelőző paternalizmus célja a másoknak okozott károk elkerülése – ez vonatkozhat akár egyének közötti helyzetekre (a magánkár elve), akár intézményes döntésekre (a közkár elve). Ezzel szemben a jólétet előmozdító paternalizmus olyan beavatkozásokat foglal magában, amelyek az egyén érdekében korlátozzák döntési szabadságát (Feinberg, 1989). Egy másik megközelítés az alany önkéntessége alapján tesz különbséget: míg az erős paternalizmus igyekszik megvédeni az egyént önkárosító döntéseitől, a gyenge paternalizmus azt feltételezi, hogy az önkár nem szabad döntés, hanem olyan külső tényező eredménye, mint amilyen a cselekvőképesség vagy az információ hiánya (Szerletics, 2017). A gyenge paternalizmus, illetve annak arnesoni kritikája – miszerint a paternalizmus igazolásához kevés az önkéntesség, az morális igazolásul nem szolgálhat, és az antipaternalizmus mellett érvelő megközelítés azok ideológiája, akik képesek önmaguktól is jó döntések meghozatalára (Arneson, 2005) – a libertárius paternalizmushoz (és egyben annak kritikájához) vezet minket. A libertárius paternalizmus fundamentuma az a fentebb már említett nézet, mely szerint valamennyien rabjai vagyunk bizonyos kognitív torzításoknak, amelyek irracionális, szuboptimális döntések meghozatalát idézik elő, de arra is felhasználhatók, hogy javítsuk döntésalkotói készségünket (Thaler–Sunstein, 2008). A libertárius paternalizmus – a mellette érvelők szerint legalábbis – nem csökkenti az egyén választási lehetőségeinek számát, és nem korlátozza autonómiáját. Sarah Conly például a kényszerítő (coercive) paternalizmus mellett érvelve teszi le a voksát a libertárius paternalizmus alapjaiként szolgáló elméletek mellett, amikor arra jut, hogy a paternalizmus „segít az embereknek a saját értékeik szerint cselekedni” (Fahmy, 2018: 97). Richard H. Thaler és Cass R. Sunstein (2008; Sunstein, 2014) nudge-elmélete a libertárius paternalizmus talaján azt mutatja be, hogy a paternalista beavatkozások lehetnek „finoman terelők” is, lehetőséget hagyva az autonóm döntéshozatalra, de segítve a recipienst a számára előnyösebb választások meghozatalában. Az ilyen típusú paternalizmus tehát támogató, és nem vonja el, hanem strukturált módon segíti a recipiens döntési jogát. (Más megközelítés szerint ez egyszerűen manipuláció.) Bizonyos helyzetekben ez a fajta helyettes döntés szükséges lehet, különösen akkor, ha a recipiens nem rendelkezik elegendő információval vagy kapacitással ahhoz, hogy meghozza a számára legjobb döntést. (Így a mikro-pénzügyi programokban, amilyen például Muhammad Junusz Grámin Bank-modellje, a támogatók olyan kereteket alakítanak ki, amelyek elősegítik a recipiens hosszú távú fejlődését, miközben egyes döntési szabadságokat korlátozhatnak.)

A paternalizmus általános fogalmi meghatározása után lássuk, hogy a jelenség milyen formában jelenik meg az adományozás gyakorlatában.

A donor jó szándéktól vezéreltsége és az, hogy a segítő tette mögötti motiváció milyen mértékben mutat összefüggést a nonprofit recipiens érdekével, kifejezetten releváns kérdés. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy jó szándék vezeti a donort, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az okok számosak – és olykor akár ellentétesek is lehetnek a „méltányolható céllal”. A vállalati felelősségvállalás motivációinak vizsgálata szétfeszítené e tanulmány kereteit. Mi a korlátozó jellegre fókuszálunk, amelyet David Archard (1990) javaslatával élve a választási lehetőségek limitálásában jelölünk meg, azaz paternalista attribútum szerintünk a recipiens szabad választásának korlátozása az adomány felhasználására vonatkozóan. Ez a támogatás formájában ölt testet: egyes megközelítések szerint ugyanis az egyén korlátozása szabadságában és preferenciáiban leginkább úgy történhet, hogy az adomány természetbeni, nem pedig készpénzalapú (Breman, 2006; Gangadharan et al., 2015). Ezt a nézetet osztja Juliana Schroeder is, aki amellett érvel, hogy a tárgyi, illetve szolgáltatásbeli donáció korlátozza a recipiens választási szabadságát, a készpénzátutalások azonban nem – ennek megfelelően az előbbiek paternalisztikusabbak, az utóbbi pedig az angol agentic szóval jellemezhető (Schroeder et al., 2017), azaz olyan, amelynek esetében az egyénnek hatalma van a kontrollra.

Ez a megközelítés a vállalati támogatások ügyében is adekvát: a vállalatok támogatási stratégiáiban és gyakorlataiban – amelyek arra hivatottak, hogy ezeken keresztül menedzseljék a társadalmi és környezeti hatásukat – kulcskérdésként jelentkezik az autonómia és a kontroll aránya. A cégek gyakran meghatározzák, hogy milyen formában segítik a recipienseket, anélkül, hogy figyelembe vennék azok preferenciáit, a tárgyi adományok, illetve a felhasználási feltételek szigorú szabályozása pedig korlátozhatja a recipiensek autonómiáját (miközben a vállalat reputációs és gazdasági előnyhöz jut). Nem nehéz belátni, hogy ha a recipiensnek nincs beleszólása abba, hogyan használja fel a támogatást, az paternalista struktúrákat erősíthet, én mégis amellett érvelek, hogy a paternalizmus nem feltétlenül – vagy nem pusztán – a támogatási formában ölt testet, azaz ez önmagában nem elegendő a paternalizmus vagy éppen az antipaternalizmus tettenérésére (Modla, 2024).

Módszer, mintaválasztás és adatgyűjtés

A vállalati adományozás paternalista jellegét vizsgáló kutatásomban a legnagyobb változatosságot mutató donorok gyakorlatainak feltérképezésére törekedtem. Ennek érdekében hibrid mintavételi megközelítést alkalmaztam: a valószínűségi logika mentén végzett rétegzés biztosította a minta heterogenitását, és szélesebb perspektívát nyújtott (vö. Bella, 2018), míg a célzott mintavétel lehetővé tette, hogy az adatközlők kiválasztásánál az információgazdagságot is figyelembe vegyem (vö. Suri, 2011), s így kutatási kérdéseimre releváns és érdemi válaszokat kapjak.

A nonprofit szektor vizsgálata során azokra a szociális ellátást végző szervezetekre fókuszáltam, amelyek jelentős éves költségvetéssel rendelkeznek (ötvenmillió forint felett). E szűkítés oka, hogy kutatások szerint a szegényekkel szemben megnyilvánuló sztereotípiák a támogatásnak nemcsak a mennyiségét, hanem a paternalista jellegét is befolyásolják (Schroeder et al., 2017). Gyakori az a percepció, mely szerint a rászorulóknak gyengébb mentális képességeik vannak, és nem képesek megfelelően kezelni a pénzügyeiket (Mani et al., 2013). A segítségnyújtás mértékét az is meghatározza, hogy az adott helyzetet a recipiens önhibáján kívüli vagy kontrollálható állapotként értelmezik (Marjanovic et al., 2009; Weiner et al., 2011). Ha a donor úgy véli, hogy a recipiens nem rendelkezik megfelelő döntéshozatali képességekkel, nagyobb eséllyel alkalmaz paternalista adományozási formákat, például tárgyi adományokat vagy célhoz kötött pénzügyi támogatást nyújt. Mivel a szegénység percepciója közvetlenül befolyásolja a segítségnyújtás módját, érdemesnek találtam megvizsgálni, hogy a nonprofit szervezeteket támogató vállalatok milyen attitűdök mentén alakítják adományozási gyakorlatukat. A bevételi nagyságra vonatkozó limitáció oka, hogy azzal a feltételezéssel éltem – és ezt korábbi adományszervezői tapasztalataim igazolták is –, hogy ezek a szervezetek nagyobb eséllyel folytatnak tudatos adománygyűjtési stratégiát, és nagyobb valószínűséggel rendelkeznek olyan munkatársakkal (például fundraiser, kommunikációs szakember), akik megfelelő betekintést nyújthatnak az adományozási folyamatokba, azaz információgazdag adatközlők lehetnek.

A másik célcsoportot a vállalati donorok alkották, amelyeket nonprofit szervezetek honlapjai, kérdőíves adatgyűjtés és egyéb nyilvános források alapján azonosítottam. A végső vállalati minta heterogenitásának biztosítása érdekében a cégek méretét, földrajzi elhelyezkedését és tulajdonosi szerkezetét is figyelembe vettem.

Mivel a kutatás célja tényleges együttműködések vizsgálata volt – tehát amelyek esetében stratégiai, állandó partnerségről vagy kiemelt kooperációról van szó –, a rögzített tizenkilenc vállalati interjúból végül nyolcat dolgoztam fel, amelyeket a komplementer nonprofit interjúkkal együtt elemeztem.^[2]Ahogy az írás alapjául szolgáló kutatásban, úgy a tanulmányban is anonim módon szerepeltettem az adatközlőket. Tevékenységi kör, illetve szektor szerinti besorolásuk a következő: … Részletek A mintavétel és az interjúk során alkalmazott trianguláció lehetővé tette, hogy mind a támogatói, mind a recipiens oldal narratíváit összevessem, ezáltal árnyaltabb képet kapva az adományozási kapcsolatokról (és paternalista elemeikről). A kutatás megbízhatóságának növelése érdekében az interjúk eredményeit egybevetettem a nonprofit szervezetek dokumentumaival és nyilvános jelentéseivel.

A kutatás során készített félig strukturált interjúk elemzésével az volt a célom, hogy feltárjam a támogatási folyamatok mögötti motivációkat, döntési mechanizmusokat és hatalmi viszonyokat. Az interjúk tartalomelemzését tematikus kódolással végeztem, különös tekintettel a támogatások motivációira, az adomány jellegére, az együttműködés minőségére és a donor szegénységgel kapcsolatos tudására. A lehorgonyzott elmélet alapján első körben nyitott kódolást alkalmaztam az interjúadatok fő témaköreinek azonosítására, második körben axiális kódolást végeztem az adatok közötti kapcsolatok feltárására, harmadik körben pedig szelektív kódolással azonosítottam a paternalizmus megnyilvánulásának tipikus mintázatait.

Eredmények és értelmezés

Paternalista-e a tárgyi adomány?

Nonprofit szervezetekkel készített interjúim tanulsága szerint – a szervezeteket jól reprezentálják az alábbi részletek – a tárgyi adomány nagy segítség, és a szervezet profiljának függvényében akár az optimális támogatási forma is lehet, de – a nonprofit szektorra általában jellemző kapacitásbeli hiányosságok miatt – kizárólag célirányosan hasznos.

„A tárgyi adomány nagyon hasznos tud lenni abban az esetben, ha az adományozó megkérdezi a szervezetet, hogy mit és mennyit tud használni, és nem pedig erőszakosan akarja rányomni” (Nonprofit adatközlő 1.).

„Átgondoltan, célirányosan. Itt nagyon fontos a szükségletek felmérése, és hogy tényleg azt kapjuk, amire szükség van. A civil szervezetek jelentős részének nincsen raktározási és HR-kapacitása sem. Tehát ebben nagyon fontos az átgondoltság” (Nonprofit adatközlő 2.).

„Nagyon irányított módon tud hasznos lenni. Konkrét embernek konkrét célra megvalósított adománykérésnek van értelme, másnak nincsen” (Nonprofit adatközlő 3.).

Bár kutatási tapasztalataim szerint a tárgyi adomány kétségkívül korlátozóan hat a felhasználásra, és bizonyos esetekben „kifejezheti és erősítheti a diszkriminatív szán- dékot azzal, hogy korlátozza az emberi jogokat, vagy sérti az emberi méltóságot” (Ferge, 1995: 15), és ilyenformán paternalista, ha az adomány egészen pontosan az, amit a recipiens elképzelt magának, sőt akár amit maga is választana vagy választott, abban az esetben nem kényszerítő és korlátozó.

Amint Melissa Seymour Fahmy (2018) rámutat, A. cselekedete B.-vel szemben paternalistának minősül, ha A. B. jóléte érdekében, annak javára jár el – azzal a distinkcióval, hogy B. java/érdeke számos módon értelmezhető, és A. B. jólétéről alkotott koncepciója nem fel- tétlenül egyezik azzal, amit B. gondol a saját jólétéről (Fahmy, 2018). Éppen ezért a donor és a recipiens közötti egyeztetés, a recipiens igényeinek legakkurátusabb felmérése és tiszteletben tartásuk a donor oldaláról elengedhetetlen. Amint az egyik nonprofit adatközlő összefoglalta:

„Hogyha a kilencéves Gizikének szüksége van téli cipőre, és ha így kérjük, akkor az jókor jó helyre megy, és valóban azt kapta, amire igazából szüksége volt. Az ilyen tárgyi adománygyűjtésnek van értelme” (Nonprofit adatközlő 3.).

Ezek alapján amellett érvelek, hogy a tárgyi adomány önmagában nem paternalista, de azzá válhat, ha a donort az a meggyőződés mozgatja, hogy a recipiens rászorul arra, hogy készen kapjon valamit, mert ő – információs és szellemi korlátai miatt – nem megfelelően választana.

Amikor a donor felsőbbrendűsége és tiszteletlensége abból fakad, hogy a recipienst nem tartja racionálisnak vagy döntésképesnek, a lesser mind megközelítéssel él (például Waytz et al., 2014). Ez a szemlélet szorosan összefügg a dehumanizáció jelenségével, amikor is bizonyos csoportokat – például a hajléktalanokat, drogfüggőket, gyermekeket és szegényeket – szellemileg kevésbé kompetensnek vagy tárgyiasult lényeknek tekintenek (Bertrand et al., 2004; Fiske et al., 2007). A dehumanizáció következménye lehet a morális közöny (moral disregard, Schroeder et al., 2017: 2), a kisebb segítségnyújtási hajlandóság (Cuddy et al., 2007), valamint a paternalista attitűdök megerősödése. Ha ugyanis a segítséget nyújtónak az a feltevése, hogy a másiknak korlátozott értelmi képességei vannak, illetve nincs elégséges önkontrollja, a nem paternalista jellegű segítség felelőtlennek tűnik, míg a paternalisztikus csökkenti az amiatt érzett aggodalmat, hogy az adományt nem megfelelően használják fel, hiszen ebben az esetben a kedvezményezettek nem választhatják meg a felhasználás módját (Schroeder et al., 2017). Amennyiben a donor azért nyújt tárgyi adományt, mert úgy véli, a recipiens szellemi és döntéshozatali képességei korlátoltak, akkor attitűdje paternalista, és ezáltal vezérelt adományozása lehetőséget teremt számára, hogy megerősítse felsőbbrendűsége tudatát a recipienssel szemben.

A tárgyi adományozás vonatkozásában elengedhetetlennek tartom rámutatni e donációs forma legproblémásabb jellemzőjére – amely ignoranciából éppúgy eredhet, mint paternalizmusból: jelesül arra, hogy a donorok kevéssé tudatosak, és jellemző a meggyőződés, miszerint a rászorulónak „mindegy, hogy mit kap”. Ezt a tapasztalatot erősítik meg nonprofit interjúalanyaim alábbi mondatai:

„[…] a magyar adományozási kultúrában még nem sikerült azt átvezetni, hogy informálódjunk annak érdekében, hogy olyat adjunk, amire szükség van. Sokan tekintenek a tárgyi adományra még mindig úgy, hogy kiszanálom a már az egyébként rossz állapotban lévő cuccaimat, mert ez a szegény gyereknek még jó lesz. Ugyan lyukas már ez a cipő, de odaadom egy civil szer- vezetnek, mert ezzel segítettem” (Nonprofit adatközlő 1.).

„Nálunk a legtöbb tárgyi adomány a használt ruha. Itt még van tennivaló, hogy mindenki úgy álljon hozzá, hogy olyan ruhát adjon, amit ő is szívesen fölvenne. Elég sok logisztikai teher van vele, és nekünk az nagy költség. Aztán ott vannak a használt bútorok. Az öreg koloniál bútor, ami le van szakadva, az használhatatlan, és nem segítség” (Nonprofit adatközlő 2.).

„Nem tudod elképzelni, hogy hány konténert kell néha rendelnünk a hibás, silány, elhasznált, már nem használható adományok kidobására. Szerintem gazdasági megfontolásból teszik a cégek: még mindig jobban járnak, hogyha adományként leadják, mint ha gondoskodnának a megsemmisítéséről” (Nonprofit adatközlő 4.).

„Volt olyan, amikor a cég a saját termékét akarta idehozni, egy olyan helyzetben, amikor az abszurd lett volna. Mondjuk egy vörösiszap-katasztrófakor lejárt szavatosságú csokinyuszikat akart szétosztani… Nem ez volt, de ilyesmit képzelj el!” (Nonprofit adatközlő 5.).

Összefoglalva: a Schroeder-féle premisszát, mely szerint a tárgyi adomány autonómia- korlátozó és így paternalista, nem látom igazoltnak. Az előzetes igényfelmérés szerint osztott, valódi segítséget jelentő tárgyi adomány nem korlátozza a recipiens autonómiáját, hiszen ő maga fejezte ki az igényét. A tárgyi adományokkal kapcsolatos legkritikusabb pont és legfontosabb cél az, hogy a vállalatok és a magánszemélyek a recipiens igényeinek mélyebb értése és empatikusabb megértése felé mozduljanak el: csak olyat érdemes és illik adni, amit magunk is szívesen fogadnánk.

A pro bono szolgáltatás mint autonómiaorientált segítség?

A kutatásomat megelőző teoretikus mintavételem során az egyik adományozási szakértő interjúalanyom a szabad felhasználású pénzadomány mellett a pro bono szolgáltatásokat jelöl- te meg a leghasznosabb támogatásként. Nézetét azzal indokolta, hogy e tudásalapú, önkéntes módon nyújtott vállalati támogatások elősegítik a forráshiányos nonprofit szektor szakmai fejlődését és saját lábra állását, azaz autonómiaorientáltak. Ez a szemlélet az adomány jellegét tekintve a paternalizmust a donáció lehetséges hatásainak tükrében vizsgálja, és a segítség- nyújtási formákat a társadalmi változásokkal kapcsolatos eltérő következményeik alapján különbözteti meg: míg az autonómiaorientált segítség a megfelelő eszközöket kínálja fel, a dependenciaorientált támogatás teljes körű megoldást nyújt (Becker et al., 2018). Az utóbbi feltételezhetően ellenlábasa a társadalmi változásoknak, tekintve hogy az alacsony státuszú csoport továbbra is segítségre szorul majd. Ezzel szemben az autonómiaorientált segítség státuszjavulást eredményezhet, mert a csoport tagjainak lehetőségük van megtanulni, hogyan segítsenek magukon, s ezáltal közelebb kerülnek az önrendelkezéshez (Becker et al., 2018).^[3]Julia C. Becker és munkatársai (2018) amellett érvelnek, hogy bár a paternalizmus és a dependenciaorientált segítségnyújtás fogalma szorosan összefügg, különböznek is egymástól. A … Részletek

Lássuk, mennyire igazolódik a fenti szakértői vélemény: valóban a skill-based volunteering, azaz a nálunk pro bono szolgáltatásnak nevezett támogatás segíti elő leginkább egy-egy nonprofit szervezet státuszjavulását és autonómiájának erősödését?

Az egyik nonprofit beszélgetőpartnerem így foglalta össze ezzel kapcsolatos tapasztalatait:

„Azt gondolom, hogy egy bizonyos méret fölött a pro bono támogatás már nem hatékony. Mi egy hétmilliárd forintos »cég« vagyunk, ahol nagyon komoly folyamatokról beszélünk: vállalatirányítási rendszerekről, komoly jogi hátterű döntésekről. Hozzánk nagyon sokszor kopogtatnak be cégek pro bono megkereséssel, és nagyon sokszor az a tapasztalat, hogy végül azt mondják: »Ja, mi kisebb léptékű dologra gondoltunk.« Kisebb nonprofitok esetében híve vagyok. De az is hozzátartozik ehhez, hogy sok cégnél ez a gyakorlat úgy működik, hogy meg van mondva a munkatársaknak, hogy évente másfél napod van erre és erre a projektre, és választhatsz. Én ezekben kevéssé hiszek” (Nonprofit adatközlő 6.).

Egy másik adatközlőm annak ad hangot, hogy egy „ingyen” megkapott szolgáltatás nem egyenlő értékű azzal, ha valamit megvásárol a piacon:

„Az éves auditért fizetünk, azt mi befektetésnek tekintjük. Mert az pont ettől hiteles. Aki dolgozik rajta, annak a pecsétje, amit rátesz a végén, az őt is minősíti. Nekünk ez fontos, mert ettől is tartanak minket transzparens, megbízható szervezetnek” (Nonprofit adatközlő 5.).

„Őszintén elég korlátozott azon területek száma, ahol jól működik. Nekem az a benyomásom, hogy ha valaki csak ide akar jönni egy napra csinálni valamit, legalábbis a mi esetünkben, amikor egy nagy szervezetről van szó, annak csak akkor van hozzáadott értéke, ha tényleg valamilyen különleges tudása van az illetőnek” (Nonprofit adatközlő 5.).

E két adatközlő véleményét a további interjúim sem cáfolták: hiába gondolják a vállalatok, hogy a szakértelmük nélkülözhetetlen a nonprofit szektorban, tapasztalataim szerint a támogatás e formájának nem egyöntetűen pozitív a fogadtatása, és nem jelent minden szervezet számára hasznos segítséget.

A jelenség más szempontból is érdekes. Az alábbiakban négy vállalati adatközlő reflexióit olvashatjuk az önkéntes munkában tapasztalt – általuk vélt – fejlődésről:

„Na most a múltban ez [az önkéntesség] jellemzően úgy nézett ki, hogy akkor fessünk kerítést […]. Tehát ez nagyon gyerekcipőben járt” (Forprofit adatközlő 1.).

„Egy folyamatos fejlődési ívet látunk: tehát a kerítés- és a falfestéstől indulva most már azért sokkal komplexebb programokkal érkeznek a kollégák” (Forprofit adatközlő 2.).

„Most májusban is volt az önkéntesség hete. Ez a klasszikus fizikai önkéntesség, amit kerítésfestésre szoktak leegyszerűsíteni. Ehhez próbáltunk az évek során minél több dolgot bekapcsolni, hogy több, tartalmasabb legyen” (Forprofit adatközlő 3.).

„Ezt már nem úgy kell elképzelni, mint amikor annak idején elindult ez az egész mozgalom, a kerítésfestés, hogy a multicégek alkalmazottai odamentek, és mindent szétszedtek, és aztán még ugyanannyiba került összerakni” (Forprofit adatközlő 4.).

Amint látható, többször megjelenik a motívum, hogy a megkérdezettek a társadalmi felelősségvállalásban (corporate social responsibility, CSR) való vélt vagy valós fejlődésüket a „kerítésfestéshez” viszonyítva határozzák meg, tehát az „rossz praxisként” jelenik meg.^[4]Egy egyszerű – két keresőszavas: „kerítésfestés” és „CSR” – ellenőrzés az egyik böngészőprogrammal számos videót és cikket adott ki (2024. szeptember 15-én 0,20 másodperc … Részletek

Érdekes kérdés, hogy vajon a nonprofit vagy a forprofit szektorból indulva és melyiknek az igénye nyomán vált-e a fizikai önkéntesség valamiféle „őskövületté”, amely vállalatként már-már szégyen. A nonprofit adatközlőkkel felvett interjúim nem igazolják, hogy a fizikai önkéntességet „meg kellene haladni”. A következő interjúrészletek azt mutatják, hogy a nonprofit szervezetek szerint van létjogosultsága a „hagyományos” önkéntességnek.

„Rengeteg dologban tudnak segíteni. Nagyon sok a feladat, mindig jól jön a segítség” (Non-profit adatközlő 7.).

„Jól szervezetten, jól irányítottan nagyon jó tud lenni! Volt például egy olyan vállalati önkéntesség, amikor megcsináltunk egy mintakertet. Ehhez képest azóta ott már egy fóliakertünk van. Ennek az alapjait az a vállalati önkéntescsapat rakta le” (Nonprofit adatközlő 3.).

„Mi nagyon sokat használjuk az önkénteseink idejét, erejét, kreativitását, különösen nagy szükség van rájuk a karácsonyi akcióban: szortírozni, csomagolni” (Nonprofit adatközlő 2.).

„A legtöbb önkéntes fizikai önkéntes, tehát jön ruhát válogatni, könyvet válogatni, adományt osztani, ételt osztani, sátrat állítani, adományt gyűjteni. Ezek a típusú feladatok fontosak” (Non- profit adatközlő 5.).

Vélhetőleg nem azzal van a probléma, hogy az önkéntesség fölött eljárt volna az idő, hanem azzal, ha az önkéntes nem tart be a fogadó szervezet által lefektetett bizonyos szabályokat. Erre láthatunk példát a következőkben:

„Gyerekotthonokba szerveztünk különböző aktivitásokat, attól függően, hogy az otthonoknak mire volt szükségük. Valahol kertrendezés volt, bútorfestés, szobafestés, klasszikus dolgok. A téma, a helyszín miatt próbálkoztunk előzetesen előadásokat, workshopokat biztosítani, hogy tudják, hogy hova mennek: hogy honnan érkeznek azok a gyerekek, akik gyerekotthonban laknak, miért vannak kiemelve a családjukból, jellemzően milyen pszichológiai problémákkal küzdenek, mi fér bele gyerekvédel- mi és gyerekjogi szempontból, mi nem, mennyire lehet barátkozni. Na erre nem volt nyitottság… Egy összefoglaló e-mailt azt kiküldhettünk, de hogy ezt hányan olvasták el, és hányan értették meg, nem tudom. […] Sokan nem a kimondott motivációból vettek részt ezen a programon, hanem szabadidős tevékenységként fogták föl, ami lecsúsztatható volt szabadnapként. És ebben a rekreációs program- ban elveszett a segítségnyújtás. Nagyon furcsa volt azt látni és utólag hallani, hogy szórakoztató programként fogták föl a dolgot. Hogy odamentek önkéntesként segíteni, de közben elvárták, hogy addig bográcsban főzzenek ebédet. »Odamegyünk a helyszínre, minket ott minden készen vár, plusz még ellátást is kapunk, meg csinálunk egy csapatképet, aztán hazamegyünk, mint aki jól végezte dolgát attól függetlenül, hogy a vállalt munkát befejeztük-e vagy sem« – ilyen volt” (Nonprofit adatközlő 1.).

Megjegyzendő, hogy a váltásnak a mára nagyrészt negatívan megítélt fizikai önkéntességről (amelynek a metaforája a kerítésfestés) az utóbbi években lett egy másik narratívája. Újabban a „kerítésfestés” mintha magát a CSR jelenségkörét jelentené, amelyet az ESG (Environment, Society, Governance: környezet, társadalom, kormányzás) – a 2015-ben az ENSZ által kiadott fenntartható fejlesztési célok jegyében megszületett fenntarthatósági szemlélet – hivatott meghaladni. Azzal kapcsolatban, hogy ez a váltás valóban változás-e, és a „kerítésfestéshez” képest miben mutat előre, egyik adatközlőm így fogalmaz:

„Mindig vannak az éppen aktuális trendek. Kimondhatjuk még, hogy CSR, vagy az már lejárt? Most jön az ESG, ami ugyanúgy egy lufi szerintem. De akkor most néhány évig ebben fogunk hinni, és aztán kiderül, hogy ezzel sem mentettük meg a bolygót” (Nonprofit adatközlő 6.).

Kutatási tapasztalataim szerint a pro bono szolgáltatások sok esetben paternalista jelleget ölthetnek, ha nem veszik figyelembe a támogatott szervezetek valós szükségleteit. Azaz a pilotkutatásomban részt vevő adományszervezési tanácsadó által megfogalmazott véleménnyel szemben nem igazolódott, hogy e speciális tudást igénylő pro bono támogatások lennének képesek leginkább elősegíteni egy-egy szervezet státuszjavulását azzal, hogy hiánypótló szakértelemmel látják el őket. Ugyanakkor hangsúlyozom: kevés és többségében nagy, így szaktudással rendelkező vagy azt megvásárolni képes nonprofit szervezetekből kerültek ki az adatközlőim. Tekintettel arra, hogy valamennyien érvelnek e támogatás mellett – még azok is, akik nem élnek vele, vagy nincs rá szükségük –, a konklúzióm az, hogy (az interjúkban is megfogalmazott distinkciókkal) bizonyos hosszú távon nyújtott, valóban hiánypótló, pro bono biztosított szaktudás autonómiaorientált segítségnyújtást jelenthet.

Arra is felhívom a figyelmet, hogy az a meggyőződés, amely alapján a vállalatok elkötelezettek e támogatási forma mellett, olykor kifejezetten paternalista, amennyiben a segítségnyújtás ezen válfajának relevanciáját abban látják, hogy a nonprofitokból hiányzik a tudás (vö. lesser mind). Egyfajta „kapitalista logikát” láthatunk abban, ahogy a forprofit adatközlők hiányolják a nonprofit szektorból azokat a készségeket, amelyek az ő területük sajátjai (például üzleti logika, nyereségesség), de az is beszédes, hogy ha egy vállalati adatközlő elismeri a nonprofit partnerét, akkor működését egy nagyvállalatéhoz hasonlítja. Márpedig a nonprofit szektor szereplői alapvetően „profitérdekelt tulajdonosok” nélkül (Bartal, 2005: 76), nem profittermelési céllal jönnek létre. Elgondolkoztató, hogy miért a forprofit vállalatok a „minták”, és miért a nonprofit szektornak kellene „tanulnia” a forprofittól, nem pedig fordítva: miért ne a vállalatok okuljanak az egyébként általuk sokszor méltatott „odaadásból” és „elhivatottságból”, amely szerintük a civileket jellemzi? Tapasztalataim szerint ez nem az egyes entitások anyagi helyzetével mutat összefüggést – nem is igaz minden esetben, hogy az adományért folyamodó kevésbé tőkeerős, mint az adományt nyújtó –, hanem a céljaikkal: azzal, hogy a profit termelése fontosabbnak bizonyul a karitatív céloknál.

Konklúzió

Az adomány jellege önmagában nem tesz paternalistává egy segítői praxist. Annál inkább az adományozási forma megválasztása mögötti okok és szemlélet (amely természetesen nyomot hagyhat az adomány jellegén). Peter de Marneffe (2006) paternalizmusdefiníciójával párhuzamban – „A. cselekedete csak akkor számít paternalistának, ha B. által nem kívánt” (Fahmy, 2018: 96) – azt mondhatjuk, hogy a vállalati támogatást leginkább a recipiens autonómiájának korlátozása teszi paternalistává. Ennek egyik fő megnyilvánulása a nem kívánt adomány. Ezért a paternalizmus szempontjából nem csupán az adomány típusa lényeges, hanem annak kontrollált jellege és a recipiens döntési lehetőségeinek korlátozása.

A hatékonyság, a fenntarthatóság és a tisztelet jegyében is elengedhetetlen, hogy a vállalatok a nonprofitok által valóban kívánt támogatást adjanak. Ha a támogatási döntések partneri együttműködésen alapulnak, és a recipiensek aktív szerepet kapnak ezek megtervezésében, az adományozás elkerülheti a paternalista struktúrákat. E tekintetben releváns a lesser mind megközelítés (Schroeder et al., 2017), amelynek következtében a vállalatok gyakran kevésbé kompetensnek látják a nonprofit szervezeteket, így az adományozás során implicit módon is olyan kontrollmechanizmusokat alkalmaz- hatnak, amelyek csökkentik a recipiens önállóságát. Ez a szemlélet nemcsak az autonómiát sértheti, hanem hosszú távon a támogatások fenntarthatóságát is veszélyeztetheti. A leghatékonyabb támogatások megtalálásához a donor és a recipiens egymás méltóságára, szabadságára és önrendelkezési jogára vonatkozó tiszteletén túl olyan holisztikus szemlélet szükséges, amelyben a donor vállalatok képesek felismerni és elismerni azt, hogy a társadalmi és a gazdasági célok nem különülnek el egymástól. Az a megközelítés, amely szerint elkülönülnek, egy nyitott és tudásalapú világban egyre elavultabbnak tűnik: a vállalatok nem működnek elszigetelten a körülöttük lévő társadalomtól, versenyképességük valójában nagymértékben függ azon helyek körülményeitől, ahol működnek (vö. Porter–Kramer, 2002), a társadalmi környezet javítását pedig a megfelelő szakértelemmel rendelkező nonprofitok tudják (számukra is) biztosítani. A profitterme- lő vállalatoknak, amelyeknek fontos, hogy versenykörnyezetük javuljon, a jószolgálatban érdekelt nonprofitok a partnereik: a kapcsolat nem alá-fölé, hanem mellérendelő. A vállalatok támogatásai ilyenformán nem életmentő „alamizsnák” a nonprofitoknak, hanem olyan szociális befektetések, korrekciós eszközök, amelyek a társadalmi és gazda- sági érdekeket egyaránt szolgálják. Ha a két szektor közötti kapcsolat túlmutat a hierarchikus adományozáson, és inkább partnerségként valósul meg, akkor nemcsak a paternalizmus kerülhető el, de a támogatások valódi társadalmi hatást is elérhetnek.

A tanulmány a „Jótékony paternalizmus – paternalista jótékonyság” című doktori disszertációm alapjául szolgáló kutatásra támaszkodik, és annak következtetéseit is használja, ezért szövegegyezések előfordulhatnak. Ugyanakkor jelen írás új perspektívát kínál a vállalati adományozás paternalista aspektusaihoz, különös tekintettel az adományok formájának és az autonómia korlátozásának összefüggéseire, illetve kiegészül a paternalizmus lehetséges „pozitív” olvasatával is.