Absztrakt

Az emlődaganat a harmadik leggyakoribb daganattípus világszerte, amely testi és lelki terheket ró az érintettekre. A betegség folyamata érzelmi krízist idézhet elő, ezért esetében különösen fontosak a pszichológiai intervenciók. Jelen tanulmány egy hatalkalmas irodalomterápiás csoportfoglalkozást mutat be, amelyet emlődaganatos nők számára dolgoztak ki, a lelki feldolgozás támogatására, a megküzdési stratégiák fejlesztésére és a női identitás megerősítésére. A foglalkozásokon szövegek, szimbólumok és írásgyakorlatok segítették az önreflexiót és a személyes élmények feldolgozását. Az eredmények szerint az irodalomterápiás csoport előmozdította a résztvevők érzelmeinek feldolgozását, különösen a testükhöz fűződő viszony és az önbecsülés erősítése terén. Mindezek alátámasztják az irodalomterápia alkalmazhatóságát az onkológiai betegek támogatásában, hozzájárulva a betegközpontú ellátás elmélyítéséhez, és gyakorlati irányelveket nyújthat a pszichológiai intervenciók tervezéséhez.

Kulcsszavak: irodalomterápia, emlődaganat, önismeret, intervenció, megküzdés

DOI: 10.56699/MT.2025.4.6

A daganatos megbetegedés – és azon belül az emlődaganat – világszerte az egyik leggyakoribb és legnagyobb pszichés terhet jelentő betegségtípus. A betegség diagnózisa, a kezelések fizikai és lelki mellékhatásai, valamint a női identitást érintő változások komoly érzelmi kihívás elé állítják az érintetteket. Az orvosi kezelések mellett egyre nagyobb hangsúly kerül a pszichoszociális támogatásra, amely segíthet a betegeknek megküzdési stratégiáik kialakításában. Az irodalomterápia mint művészetterápiás eszköz különösen hatékony lehet ebben a folyamatban. A szövegekhez való kapcsolódás, az írásos önkifejezés és a csoporton belüli közös reflexió lehetőséget teremtenek arra, hogy a résztvevők új perspektívából szemléljék élményeiket, miközben támogató közösségben dolgozhatják fel érzéseiket. A hazai szakirodalomban eddig nem született olyan kutatás, amely kifejezetten emlődaganatos nők körében vizsgálta volna az irodalomterápia hatásait. Ezért jelen tanulmány célja nem csupán a csoportfolyamat és a terápiás élmények bemutatása, hanem annak elemzése is, hogy az irodalom milyen módon segítheti az érintett nők megküzdését és önértékelésük megerősítését.

Az emlődaganatos megbetegedés pszichológiai tényezői

Lélektani szempontból a daganatos megbetegedés igen komoly kihívást jelent. Egyrészt új, korábban nem tapasztalt dolgot él át az egyén, másrészt ezt nincs lehetősége elkerülni, és még a pontos kimenetelt sem ismerheti, illetve nem vagy csak nehezen tud hatással lenni az állapotára és változására, tehát többé nem uralja a testét és az egészségét. A kontrollvesztéssel járó állapotok közé tartozik a kiújulástól való félelem, de a gyógyszerek és a beavatkozás eredményességéhez kapcsolódó elvárások jelenségei is. A legalapvetőbb kontrollvesztettséget hordozó állapot, mely a tudattal rendelkező szer-vezetek sajátja és specifikuma, a saját haláltól való elemi szorongás (Kovács et al., 2021).

A pszichológiai tünetek előfordulása daganatos betegeknél elég gyakori ahhoz, hogy a depressziót és a szorongást a daganat elhanyagolt szövődményének tekintsük. Ennek megfelelően az utóbbi években mind a kutatók, mind a betegek körében felmerült a kérdés, hogyan befolyásolják a pszichoszociális tényezők a rosszindulatú daganatok kialakulását, valamint a betegség kimenetét és kezelését (Désfalvi, 2020). Természetes jelenség, hogy a stigmatizációtól való félelem és a betegséggel, valamint a kezelési folyamatokkal párhuzamosan változó intenzitással megjelenő szorongás hat az érintettekre. A fokozott distressz áthatja a mindennapokat, mivel érzelmi, viselkedésbeli és kognitív szinten egyaránt befolyásolja az egyén életét. Ennek következtében gyakran alakul ki szerepkonfliktus, kapcsolati és kötődési nehézségek, munkahelyi és egzisztenciális krízisek, valamint különböző formákban megjelenő indulati reakciók. A betegséget gyakorta kísérő állandó fájdalom testi és lelki kimerültséghez vezethet (Ma et al., 2013).

Lehetséges pszichológiai intervenciók daganatos megbetegedés esetén

A pszichológiai intervenciók a betegségek változatosságához illeszkedve széles spektrumon helyezkednek el. Általános a pszichés szupportív betegvezetés vagy az érzelmileg támogató tanácsadás, de a nonverbális terápiák, a pszichoedukatív beavatkozások, a krízisintervenció, az egyéni vagy csoportos pszichoterápiás folyamatok, illetve a pár-és családterápia egyaránt az eszközkészlet részét képezi. Jellemzően kevéssé expresszív, feltáró jellegű a pszichológiai intervenció, inkább támogató célzatú (Kovács et al., 2012). A daganatos megbetegedés sajátossága, hogy traumaként nem egyszeri eseményről van szó, hanem folyamatosan történő és változó megrázkódtatásról, kihívást jelentő betegségfolyamatról beszélhetünk. Lisa A. Schwartz és munkatársai (2010) ebben az értelemben nevezik a rákbetegséget ongoing traumának, azaz folyamatosan zajló traumának. Ez a pácienseket a betegség minden szakaszában fokozottan sérülékennyé teszi. Ennek megfelelően számos tanulmány hangsúlyozza (Derogatis et al., 1983; Kovács et al., 2021) mind a műtét előtti, mind a műtét utáni pszichológiai intervenció fontosságát, valamint kiemelik a már említett módszertani sokszínűség jelentőségét.

A pszichológiai beavatkozásokkal pozitív hatás személyre szabottan, a gyógyulási/ gyógyítási folyamathoz kapcsolódóan végzett intervencióval érhető el. Az intervenciók számos területen kifejtik pozitív hatásukat. Növelhetik az egyén alkalmazkodóképességét, normalizálhatják az elhárító mechanizmusok működését. A megküzdőképesség fejlesztésével lehetőség nyílhat a traumatizáció során jelentkező distressz és a krónikus stressz feldolgozására, akár önállóan, akár tartós szociális vagy pszichológiai támogatás igénybevételével. A helyzetek megfelelő kezelése, a szorongás keretek között tartása elősegíti az alkalmazkodást, javítva az orvos-beteg kapcsolat minőségét, és növelve az adherens viselkedés valószínűségét. A társas támogatás szerepét szintén fontos hangsúlyozni a pszichológiai, pszichoszociális intervenciók esetén is, hiszen jelentős protektív faktorként fontos bázist jelenthet (Kovács et al., 2012).

A művészetterápiás elemek alkalmazása a pszichológiai intervenciók során további hatékony módja lehet a daganatos páciensek pszichés támogatásának (Wittmann et al., 2019). A nem verbális terápiák, például a relaxáció, a stresszkezelés, a mozgásterápia, az éber, tudatos figyelemre épülő, megküzdést segítő programok (például MBCR) vagy a Simonton-tréning gyakran utat nyitnak a verbális terápiák felé. Ezek a módszerek elősegítik a kezelőszemélyzet iránti bizalom kiépülését, és a terápiák jótékony hatásainak megtapasztalása révén csökkenthetik a pszichoterápiás beavatkozásokkal szemben megnyilvánuló ellenállást és előítéleteket (Rohánszky et al., 2017).

Számos kutató (Fawzy, 1999; Galway et al., 2012) felhívja a figyelmet, hogy nincs mindenki számára egyformán megfelelő beavatkozás, azt ugyanis a daganat típusához, a kórlefolyás aktuális szakaszához, a beteg állapotához, elvárásaihoz és célkitűzéseihez kell igazítani. F. I. Fawzy (1999) összefoglaló tanulmányában a pszichoszociális intervenciók négy olyan típusát különíti el, melyeket daganatos betegségek kezelése során gyakran használnak: ez az edukáció, a megküzdést segítő módszerek, az érzelmi támogatás és a pszichoterápia. A legjobb eredmény azonban akkor érhető el, ha több síkon történik a támogatás. Egil A. Fors és munkatársainak (2011) tanulmánya szerint emlődaganatos betegeknél a három leggyakrabban alkalmazott intervenció a pszichoedukáció, a kognitív viselkedésterápia és az érzelmi támogatást, feldolgozást segítő módszerek (például csoportterápiák).

Daganatos betegek irodalomterápiája

Az irodalomterápia „az olvasás és az írás, a szövegek mentálhigiénés és személyiségfejlesztő célú, egyéni vagy csoportos segítő kapcsolatban való interaktív felhasználását jelenti” (Béres, 2022: 11). Hasonlóan más művészetterápiákhoz az irodalomterápia célja a pszichológiai támogatás, valamint az önmegfigyelés, önfelfedezés és önkifejezés lehetőségének biztosítása a kliens számára. Ehhez az emberi működés érzelmi és intuitív aspektusait használja, eszközöket, kifejezési csatornákat és nyelvet kínálva. Verbális terápiaként az irodalomterápia expresszív anyaga egyszerre nyelvi és képi jellegű: a beszélt és írott nyelv elemeire – szavakra, mondatokra, szintaxisra – épülő nyelvművészetet (language arts) használja. Az irodalmi szövegek a szavak kommunikatív, referenciális és metaforikus ereje, valamint jelentésrétegei révén válnak hatékony önkifejezési eszközzé (Béres, 2024).

Ahogy fentebb tárgyaltam, a daganatos betegek számára napjainkban számos komplex interven-ciós lehetőség elérhető. Az irodalomterápia is jól beilleszthető ebbe a széles eszköztárba (G. Tóth et al., 2022). A tapasztalatok szerint a klinikai környezetben végzett irodalomterápiás csoport több funkciót is betölt, lehet támaszcsoport, elláthat pszichoedukációs funkciót, s ajánlhat segítő könyveket és filmeket is. Külföldi tanulmányokban már többször tárgyalták az irodalom és a kreatív írás pozitív hatásait, mégpedig az érzelmek kifejezése által (Fox, 1997), valamint egyre több kvalitatív és anekdotikus bizonyíték áll rendelkezésre, amely alátámasztja ennek az intervenciós formának a hatékonyságát az egészség és a jóllét javításában, mind a páciensek, mind a szakemberek számára. Ha hazánkban a klinikai biblioterápia kifejezést halljuk, hagyományosan a pszichiátriai, addiktológiai alkalmazási körre asszociálunk. Ezzel ellentétben az irodalomterápia bármilyen kórházi osztályon vagy szakrendelés keretein belül végezhető. Kivételt képezhet az intenzív osztály, hiszen a betegek eszméletlensége vagy súlyos fájdalma kizáró tényező. Az onkológiai osztályok azonban kiemelt helyszínek lehetnek. Ha a testünk sérülékennyé válik, az egész lényünkre kihat, különösen ha a helyzet váratlan és súlyos. Ez a sérülékenység felszínre hozhat olyan félelmeket, kérdéseket, fájdalmakat vagy akár indulatokat is, amelyekkel a megküzdés során a beteg elkerülhetetlenül magára marad. Az ilyen – akár a betegség tüneteit is súlyosbítani képes –, gyakran kimond-hatatlannak tűnő feszültségek enyhítésében már az információs biblioterápia is segíthet, mert megoldási lehetőségeket kínál a nehéz élethelyzetekhez. Azonban a mélyebb kérdések feltárásában, az egyéni szenvedés értelmének keresésében az irodalmi szövegek világa nyújthat segítséget. A terápiás munka nemcsak nyelvet adhat az érzelmek és gondolatok kifejezéséhez, hanem hozzásegíthet az attitűdváltáshoz is, és produktívabb, konstruktívabb megküzdési stratégiák kialakítása révén előmozdíthatja a nehézségek átkeretezését (G. Tóth, 2016).

G. Tóth Anita és Bálint Ágnes gyakorlati tapasztalatai szerint az onkológiai betegek csoportjainak tagjai alapvetően nem térnek el más, semleges vagy kulturális intézményekben szerveződő csoportok résztvevőitől. A különbség elsősorban abban rejlik, hogy a fájdalom intenzitása és az idő korlátai miatt nagyobb motivációval vesznek részt a csoportmunkában, valamint a csoportkohézió – különösen homogén csoportok esetében – gyorsabban kialakul (Bálint, 2024).

A rendelkezésre álló hazai szakirodalomban nem található olyan tanulmány, amely az irodalomterápiát kizárólag emlődaganatos betegek körében vizsgálta volna, nemzetközi szinten viszont több ilyen tudományos közlés is fellelhető. Johanna Holopainen és Juhani Ihanus (2024) tanulmányukban összefoglalták egy tizennyolc alkalmas interaktív irodalomterápiás folyamat tanulságait. A csoportfolyamat során olyan szövegek-re fókuszáltak, melyeket emlődaganat-túlélő nők írtak. Az eredmények azt mutatják, hogy a csoportban kialakult légkör lehetővé tette az érzelmek kifejezését, a résztvevők megoszthatták egymással érzéseiket és tapasztalataikat. Megélték, hogy megértést, támogatást kapnak, és ők maguk is ezt nyújtották másoknak. Az üléseken született írások alapján láthatóvá váltak a túlélés, a továbblépés, a saját erőforrások felismerésének és a jövőbeni cselekvési lehetőségek megtalálásának útjai.

Az irodalomterápiás csoportunk tervezése és módszertana

Jelen tanulmány egy olyan hatalkalmas irodalomterápiás csoport tapasztalatait mutatja be, amelyet emlődaganatos nők számára dolgoztak ki. A csoport 2025 telén működött a Pécsi Tudományegyetem Onkoterápiás Intézetében. Zárt formában, heti rendszerességgel zajlottak az ülések. A betegeket többféle módon toboroztuk, plakáton, közösségimédia-oldalakon, valamint az Onkoterápiás Intézet pszichológuskollégáinak segítségével.

A csoport hat résztvevővel indult el, egyvalaki morzsolódott le az első ülés után, így végül öt csoporttag vett részt a teljes folyamatban. Az életkori eloszlás 45 és 64 éves kor között volt. A betegségüket tekintve igen változatos volt, hogy ki-ki a betegség mely fázisában jár. Voltak, akik már túl voltak egy vagy akár két műtéten, mások nemrég kapták meg a diagnózist, és még kezelésekre jártak, illetve olyanok is voltak, akik már maguk mögött hagyták a betegség intenzívebb szakaszát, és a korrekciós beavatkozásra várakoztak. Valamennyien hasonló motivációval érkeztek a csoportba: leginkább a kíváncsiság hajtotta őket, valamint az önismereti igény és a betegséggel való adaptívabb megküzdés vágya.

A csoport tervezése és koncepciójának kialakítása során elsősorban a szakirodalom szolgált kiindulópontként. Az egyes ülések tematikája az onkopszichológia területén kiemelt jelentőségű témakörök szerint szerveződött. A terápiás célok meghatározásakor a daganatos betegséggel való megküzdés fő tényezői és a nőiséget érintő alapvető kérdések szolgáltak kiindulópontként. Az elsődleges terápiás célok elérése jelentette a foglalkozások fő fókuszát. A másodlagos célok kedvező hatásként jelenhettek meg a folyamat során, de nem tartoztak a legfontosabb törekvések közé.

Az elsődleges terápiás célok a következők voltak:

• az önismeret fejlesztése;
• megküzdési stratégiák azonosítása;
• a belső erőforrások felismerése;
• pozitívabb testkép fejlesztése;
• hála átérzése.

Másodlagos terápiás célokként az alábbiak jelentek meg:

• szociális kompetenciák fejlesztése;
• a kreatív önkifejezés fejlesztése;
• humor átélése.

A szövegeket több szempont alapján választottuk ki. Béres Judit szerint „az a szöveg lesz terápiás szempontból megfelelő és hatékony, amely alkalmas arra, hogy saját élményt hívjon elő, belátásokhoz vezesse az embert, a személyiséget gazdagító hatású terápiás beszélgetések és írásgyakorlatok katalizátorává váljon” (Béres, 2017: 115). Az irodalomterápiás csoport munkáját megalapozó művek kiválasztásakor olyan, főként kortárs versek és novellák kerültek előtérbe, melyek az önismeret, a nőiség, az erőforrások és a társas támogatás témakörét jelenítik meg (1. táblázat). Fontos szempont volt, hogy a művek könnyen befogadhatók, ugyanakkor tartalmilag gazdagok legyenek, mivel a csoport meghirdetésekor többször hangsúlyoztuk, hogy irodalmi előképzettség nem szükséges a jelentkezéshez.

1.táblázat: Az ülések témái és a választott szövegek annotációja (saját szerkesztés)

A csoportülések hasonló struktúra mentén épültek fel, egy-egy előre meghatározott téma szerint. Az alkalmak jellemzően valamilyen bemelegítő, ráhangoló gyakorlattal kezdődtek, többnyire asszociációs kártyák (Dixit, OH-kártya) segítségével, ami elősegítette a hangulat kialakítását, a résztvevők megérkezését az „itt és most”-ba, valamint a napi téma fokozatos megismerését. Ezután következett a szöveggel való munka. A csoportvezető felolvasta a verset, mesét vagy novellát, majd a résztvevők közösen reflektáltak az olvasottakra, akárcsak egymás megosztásaira és viselkedésére. A másfél órás alkalmak célja, hogy az olvasmányok és a közös gondolkodás révén felszínre kerüljenek a résztvevők saját élményei, így támogatva önmaguk és problémáik új megértését, valamint a pozitív irányú változást. A közös olvasás, a reflexiók és az érzelmileg megtartó csoportlégkör együtt biztosítják az önismereti fejlődést (Béres – Sütőné Zoboki, 2015).

Az írásgyakorlatok is fontos részét képezték az üléseknek. Ezeket a kreatív írásokat vagy zárásként, vagy otthon készítették el a részvevők. Kiemelt szempont volt, hogy mindig legyen lehetőség reflexióra az elkészült alkotásokkal kapcsolatban, és a csoporttagok igény szerint meg is oszthassák írásaikat. Az írásgyakorlatok esetében soha nem az esztétikai minőség volt a lényeg, hanem az önreflexiós folyamat, ahogyan az élményt sikerül nyelvbe, szavakba fordítani, a terápia során keletkezett akár nehéz érzelmeket formába önteni, ami esélyt teremt a szöveg írója számára, hogy megértse az érzelmi élménnyel kapcsolatos gondolatait és érzéseit (Pennebaker, 2005). Ez a struktúra – bemelegítés, szövegfeldolgozás, közös reflexió, írás, megosztás – a bizalomépítést, a belső erőforrások mobilizálását és a személyes élmények feldolgozását egyaránt szolgálta. Az irodalmi szövegek metaforikus és szimbolikus rétegei lehetővé tették, hogy a résztvevők biztonságos távolságból közelíthessék meg saját történetüket, miközben a csoport megtartó közegében új nézőpontokhoz és belátásokhoz juthattak.

Eredmények

Az alábbiakban a csoportfolyamattal kapcsolatos megfigyelésekre, a működés hossz-metszeti elemzésére, valamint a csoport teljes életciklusát és dinamikáit érintő értelmezésekre kerül sor.

Mint említettem, a csoport viszonylag kis létszámmal indult el. A csoportkohézió már a kezdetektől figyelemre méltó gyorsasággal erősödött. Ez a homogenitásnak is köszönhető volt, hiszen egy dolog minden csoporttagban megegyezett: a betegségük. A csoport aktivitása a kezdetektől magas volt. A csoportszerepek már az első alkalommal kezdtek kialakulni, de a folyamat során élesedett ki, hogy ki a kissé visszahúzódó, a vicces vagy akár a bölcsességeket megosztó csoporttag. Tekintettel a csoport rövidségére korán be kellett lépni a munkafázisba. A második alkalom témája elősegítette a terápiás folyamat elindulását. Komoly terápiás munka kezdődött el, amely kitartott a csoport végéig. A csoporttagok mellett a csoportvezető szerepét is ki kell emelni. Kezdetben határozottabb irányításra volt szükség, több segítő kérdést kellett feltenni, de nagyon hamar ráérzett a csoport, hogy egymással beszéljenek, kapcsolódjanak, és reagáljanak egymásra. A verbális aktivitásuk kimagaslóan jó volt. Ezek után a csoportvezető már csak facilitálta az alkalmakat, kérdésekkel mélyített egy-egy témát, és visszatükrözte a helyzeteket, ha szükség volt erre. Beavatkozni ritkán kellett a csoport interakcióiba, mert ha nem is az ülésre tervezett témáról beszéltek, a felvetett kérdésnek helye volt a terápiában. A harmadik ülésen a humor átmenetileg elvitte a fókuszt, és hárító funkciót kapott. Ekkor a vezető az önismereti munka irányába terelte a fókuszt. A tagok empatikus és támogató módon viszonyultak egymáshoz. A csoportszabályok betartása – egy egyszeri késést leszámítva – nem okozott nehézséget. A résztvevők korábbi – egyéni vagy csoportos – terápiás tapasztalata elősegítette, hogy a csoportfoglalkozások során könnyebben nyíljanak meg mélyebb témákban.

A 2. táblázat a csoporttagok írásgyakorlataiból válogatott idézeteket tartalmaz, amelyek jól illusztrálják a terápiás céloknak megfelelő változásokat és az önismeret fejlődését.

2. táblázat: A csoporttagok írásai és azok kapcsolódása a terápiás célokhoz (saját szerkesztés)

A táblázat alapján látható, hogy a csoporttagok írásai több szinten is reflektálnak a terápiás célokra, jól illusztrálják az önismereti fejlődést, a belső erőforrások felismerését, valamint a pozitívabb testkép kialakulását.

Visszajelzés

A hatodik, záró alkalom után minden résztvevő visszajelző kérdőív kitöltésével értékelte a csoportfolyamatot és a terápiás munkát. A kérdőívet úgy állítottam össze, hogy az önismereti és a terápiás munka hatékonyságáról, az egyéni megélésekről, illetve magukról a csoportalkalmakról, a felépítésükről, a gyakorlatokról és a szövegekről egyaránt visszajelzést nyújtson. A válaszok elemzése is rávilágít a tagok szubjektív élményeire és a terápia személyes hatásaira. Ezt a leginkább talán néhány rövid idézet mutatja be:

„Meglepetésszerű volt, hogy rosszindulatú daganattal diagnosztizáltak is tudnak jókedvűek lenni, nehezebb téma esetében is tudják egymást támogatni egy-egy pozitív hozzászólással, élmény megosztásával, és egy terápián a nehéz témák ellenére jelen lehet a vidámság.”

„Nagyon fontos volt a levél, amit a jövőbeli énemnek írtam. Biztos, hogy újra meg újra elő fogom venni. Megnyugtató volt szembesülni a fiatalkori énemmel is, és hogy nemigen változtatnék rajta. Határozottan javult az önbecsülésem.”

„Bátortalanul kezdtem, de úgy érzem belejöttem, élveztem a bizalmat, megnyíltak a folyama-tok bennem. Néha nehéz volt megfogalmazni a gondolatokat, annyira gyorsan jöttek, kavarogtak… mindenről eszembe jutott egy másik gondolat, szinte lázba hozott egy-egy gondolat-menet. Izgalmas felismerések voltak.”

„Örülök, hogy lehetőségem volt részt venni a terápián, és így irányítottan koncentrálhattam magamra. Egyedül nem ment volna. Nemcsak a találkozásokon, de a köztes napokban is foglalkoztam a versekkel, a szövegekkel, újragondoltam, beszélgettem róluk a családban, barátokkal. Nyitottan fordultam a saját és a csoporttagok érzései, gondolatai felé.”

„Megerősített a pozitív gondolkodásban, dolgokhoz való hozzáállásban, önmagamért való kiállásban. Megtapasztalhattam, hogy betegséggel is van élet, életkortól függetlenül lehetünk jókedvűek, aktívak, tevékenyek, de ér semmit sem csinálni, nemet mondani, rosszkedvűnek lenni…”

Összefoglalás, zárszó

Az irodalomterápia alapvető célja a résztvevők önismeretének és érzelmi feldolgozó képességének fejlesztése, amely egyetemes terápiás értékeket hordoz, és minden célcsoportban közös alapként jelenik meg. Ugyanakkor a csoport összetétele, az élethelyzetük, valamint a felmerülő problémák jellege nagyban alakítja a terápiás munka tematikáját és kereteit. Ezek a sajátosságok határozzák meg, hogy mely témák és milyen irodalmi művek kerülnek fókuszba, hogy a folyamat a lehető legjobban igazodjon a résztvevők egyéni és közös szükségleteihez. Jelen csoportfolyamat során beleláthattunk az emlődaganattal küzdő nők élményvilágába, megismerhettük nehézségeiket, gondolataikat. Az üléseken közösen olvasott szövegek által a résztvevők képesek voltak felismerni és megérteni a saját érzéseiket, élményeiket. Ez elősegítette az önreflexiót, az érzelmeik azonosítását és feldolgozását, tehát az önismeretet. A csoportterápia fontos része a társas támogatás, a közösségi élmény; az egymás iránt tanúsított megértés és a közös munka hozzájárult az összetartozás érzéséhez és a motivációhoz. Ez nem születhetett volna meg a biztonságos és támogató érzelmi légkör nélkül, amelyben az önfeltárás megvalósulhatott.

A pécsi emlődaganatos betegeknek tartott első irodalomterápiás csoport hatékonyságának legjobb bizonyítéka a résztvevők pozitív visszacsatolása. Elmondható, hogy a terápia hatásaként mélyebb önismeretre tettek szert, nyitottabbá váltak a saját érzelmeik felé, és képesek voltak új megküzdési stratégiákat alkalmazni. Csökkent a szorongásuk, nőtt az önelfogadásuk, ami a mindennapi életben is megmutatkozott. Mindezek alapján a csoportfolyamat tapasztalatai hozzájárulhatnak az onkológiai betegekkel végzett pszichológiai munkához, különös tekintettel arra, hogyan támogathatják a nők lelki és pszichológiai alkalmazkodását a betegséghez, valamint hogyan erősíthetik meg női identitásukat kihívást jelentő helyzetükben. Jelen tanulmány bemutatja, hogy az irodalomterápia alkalmazása révén hogyan lehet fejleszteni a betegekkel folytatott pszichológiai intervenciók hatékonyságát, és hozzájárulni a női önkép erősítéséhez.

Kitekintés

A bemutatott irodalomterápiás csoportfolyamat pozitív tapasztalatai alapján érdemes a módszert a pszichoszociális intervenciók sorába illeszteni, akár tovább finomítva, hogy minél jobban illeszkedjen az emlődaganatos nők speciális igényeihez. Különösen érdemes lenne mélyebben vizsgálni a terápiás folyamat hosszú távú hatásait, például a megküzdési stratégiák tartósságát és az önelfogadás fenntartását a kezelés különböző szakaszaiban. Kiemelt célként fogalmazódik meg, hogy az irodalomterápia mint pszichoszociális intervenció országos szinten minél több érintett számára váljon elérhetővé, akár személyes, akár online formában.

Absztrakt

A publikáció célja, hogy felhívja a figyelmet a digitális térben zajló kommunikáció elterjedése miatt kialakult önismereti elakadásokra, melyek jelen esetben pályaorientációs és pályakorrekciós tanácsadás során kerültek előtérbe. Az online felületek térhódítása miatt gyakran visszaszorulnak a közvetlen emberi kapcsolatok. E folyamat sok esetben negatív hatást gyakorol az énképre, megnehezíti az önmegismerést, az önelfogadást, önmagunk meghatározását társas kapcsolatainkban. Az írás egyéni esetek tapasztalatait használja fel, ezek reflexióit közli. Az esetmunka során művészetterápiás eszközöket is használó segítő beszélgetések zajlottak. A beszélgetések érintik az egyén mentális jóllétét, emellett a család, a társas kapcsolatok mintázatai jelentek meg a segítői folyamat során. A művészetterápiás eszközök használatával az egyén megküzdési stratégiáit is feltártuk, illetve a szabad alkotófolyamat hozzájárult a szorongás oldásához.

Kulcsszavak: digitális tér, művészetterápia, karrier-tanácsadás, társas kapcsolatok, önismeret

Be kell vallanom, az alábbiak megírásának kezdetén egy ideig alkotói válságba kerültem. Volt, hogy az az objektívnek tűnő gondolat kerekedett felül bennem, mely szerint a digitális térhódítás pozitívan hat a társadalomra és az egyénekre, hol pedig az, hogy minden, de főként a társas kapcsolatok kezdenek széthullani. Végül a művészet sietett segítségemre, nem először az életemben. Megnéztem a Network című 1976-os amerikai film színházi adaptációját. Az előadás felkavaró volt, mintha hullámvasúton ültem volna. A testemben keletkező érzetek, a bennem feltörő érzések értették meg velem azt a kettősséget, melyet valószínűleg sokan átélünk…

Az online térhódítás önismeretre gyakorolt hatása egyre kézzelfoghatóbbá válik. Részben azért, mert az internet segítségével bárki rengeteg pszichológiai tartalomhoz hozzáférhet. Elárasztanak bennünket a konyhanyelven írt önismereti bölcseletek, a tudományos podcastek, shortsok, reelsek (jelentsen is ez bármit édes anyanyelvünkön) és a tudományosan megalapozott szakmai írások. Segítő szakemberként nagyon örülök, hogy egyre nagyobb figyelmet kap az önismeret fontossága, jelentősége. Ennek terjedésében nagy szerepe van a világháló nyújtotta gyors és gyakorlatilag korlátlan elérhetőségnek. Ugyanakkor az is belátható, hogy felgyorsult világunk információéhségét főként az instant, egy-két perc alatt átolvasható, de leginkább fél szemmel megnézhető videók elégítik ki. Persze ezek is felhívják a figyelmet gyermekkori traumáink feldolgozásának fontosságára, a digitális off jótékony szerepére (mindezt online fórumokon hirdetve) vagy a szexuális problémák megoldási lehetőségeire és az önismeretünk szempontjából fontos számos további kérdésre, melyekről nehéz beszélni.

Tapasztalatom szerint az a nyomasztó trend, mely nagymértékben rombolta mindannyiunk önbecsülését, kezd alábbhagyni. Már a Covid miatt „bezárt” életünk előtt is észrevehető volt, hogy bár az emberek tudják, nem minden igaz, amit látnak a közösségi médiában, azt alapértelmezésként kezelték az életükre vonatkozóan. Úgy tűnt, hogy aki nem posztol kétnaponta valami csodaszép helyről, nem tökéletes a haja, a sminkje, az már nem is része ennek a társadalomnak. Tudtuk, hogy különböző alkalmazásokkal ezt remekül lehet stimulálni, de az agyunkban így is könnyen megindultak az ezekre a vizuális ingerekre adott válaszreakciók. Szerencsére épp azoktól a fiataloktól jött a felmentő sereg, akik ennek a jelenségnek életkoruk miatt talán a leginkább élvezői és elszenvedői: a Z generáció tagjaitól. Közülük kerültek ki azok, akik felhívták a figyelmet a társadalmi problémákra vagy a testpozitív hozzáállásra.

Több mint húsz éve dolgozom a segítés területén, és lassan egy évtizede tartok egyéni foglalkozásokat művészetterápiás eszközök segítségével. Az alkotótevékenység önmagában is oldja a feszültséget, a szorongást, rekreációs hatása mellett katarzist is átélhetünk általa. Segíti a kifejezést, a kommunikációt, önmagunk és mások megértését, valamint támogatja azokat az énfunkciókat, melyek fontosak a konfliktusok uralásához, az érzések megfogalmazásához, kontrollálásához (Farkas, 2009). Az általam tartott egyéni foglalkozások célja, hogy a kliens képessé váljon megfogalmazni, tudatosítani belső elakadásait, jobban megismerje önmagát, kommunikációs képessége fejlődjön a biztonságos, bizalmi légkörben.

Három eset rövid bemutatásán keresztül szeretném megvilágítani a digitális térhódítás kapcsán megjelenő önismereti kérdéseket, esetleges problémákat, a konkrét helyzetben ezekre adott válaszokat, továbblépési lehetőségeket.

Az egyik kliensem pályaválasztási döntés előtt állt, a másik kettő pályakorrekción gondolkodott, és ebben kérték segítségemet. Az alapkérdés mindhárom esetben ez volt: merre tovább?

Tamás tizenhárom éves, hetedik osztályos tanuló. Dávid huszonnyolc éves, egyedülálló fiatal felnőtt. Katalin negyvenhat éves, háromgyermekes anyuka.

Tamás csendes, visszahúzódó fiú. Ennél a korosztálynál a pályaválasztási döntés meghozatalához általában az érdeklődés feltárására helyezzük a hangsúlyt, valamint megkeressük azon képességeket, melyek már most is akár kiemelkedők, és azt is tisztázzuk, még milyen képességeket érdemes fejleszteni. Pályaorientációs beszélgetéseink során több kérdőívet is használtunk, ezek területén Tamás otthonosan mozgott. Pár találkozás után kezdett körvonalazódni előttem, hogy milyen szakmaterület, ágazat állhatna közel hozzá. De ez csak bennem alakult ki… A beszélgetésekből kiderült, hogy szinte semmilyen szakmát nem ismer a valós életből, mivel iskola után hazamegy, tanul, majd a számítógépén játszik, videót néz. Szerencsére szokott kicsit tervezni is 3D-ben. Azt azonban nem igazán tudja, mivel foglalkoznak a körülötte élő felnőttek – akik szintén a gép előtt ülnek. Szívesen néz „autótuningoló” videókat, de azokon nem látja, hogy olajos lenne a készítőjük keze, és főleg nem érzi, hogy a benzinnek, az olajnak szaga van-e, vagy illata – számára. Szereti a főzős videókat is. Barátaival néha kijár a térre focizni. Sokat beszélgetnek. A baj az, hogy mindenki külön-külön, otthonról. Írásban. Csetelve. Egy ideje fontos tisztázandó kérdés klienseimmel, hogy a „sokat beszélünk” kifejezést milyen értelemben is használják. Közvetett vagy közvetlen kommunikáció zajlik-e, élőszóban vagy írásos formában.

Tamás pályaválasztási döntésének meghozatalában segítséget jelentett, hogy montázstechnikával megjelenítette jövőbeni céljait, terveit. Szülei segítségét kérve a valóságban is megnézhette, hogyan is dolgozik egy autószerelő, és kipróbálta magát a konyhában. Korábban szívesen hajtogatott papírból, ezt a szabadidős tevékenységet ismét végzi. Hetedikes lévén még van egy kis ideje, hogy a való világban is (újra) megélje, mi az, ami érdekli, mi az, amiben jó, és mit kell tennie azért, hogy elérje, ami fontos számára, valamint most már tudatosan elkezdje megismerni a különböző szakmákat.

Dávid egy kereskedelmi cégnél kezdett dolgozni könyvelői végzettségével. Elmondása szerint jó a társaság, jóízűen beszélgetnek a kávészünetben, és „elmegy”, amit egész nap csinálnia kell, bár nem érzi úgy, hogy kiteljesedne a munkájában. Sokat beszélgettünk a munkaértékekről. Arról, hogy mi a fontos számára a munkavállalással, a jelenlegi életével kapcsolatban. Hiszem, hogy élethelyzetenként ez sokat tud változni, noha az értékeink, az értékrendünk viszonylagos állandóságot mutat. Dávid megfogalmazta, hogy nagyon sok pénzt szeretne keresni. Ez teljesen elfogadható, hiszen mind örülnénk annak, ha hivatásunk jövedelmező lenne, és ennek segítségével boldog, kielégítő életet élhetnénk. Témánk szempontjából viszont jelentős szerepe van annak, hogy miért is ilyen fontos, sőt a legfontosabb számára ez a munkaérték. Jelenleg nincs párkapcsolata. Régóta próbál párt találni, de a „jó csajok”, akik az egyik fényképmegosztó portálon csodás képeket posztolnak magukról, nem csak a tökéletességükre várnak visszajelzést. Azt is céltudatosan meghatározzák, hogy milyen férfira vágynak. Többek között olyanra, akinek pár millió van a bankszámláján, mert ők szeretnek utazgatni, szeretik a jó éttermeket, a szép és márkás ruhákat, parfümöket. (Itt most nem fejtem ki ezt a témát, mert nagyon messze vinne kliensem pályakorrekciójától.) Tehát Dávidban a pályamódosítási szándék a pártalálás sikertelensége miatt fogalmazódott meg. Beszélgetéseink és az alkotás során sikerült tisztáznia magában, mi fontos számára. Képes volt hosszú távú célokat megfogalmazni, nem csak a munkával kapcsolatban. Végül sikeresen felvételizett egy felsőoktatási intézménybe. Maradt gazdasági területen, hiszen ez továbbra is érdekli, és rendelkezik azon képességekkel, melyek alkalmassá teszik a szakterületen való megfelelésre. Azonban saját értékei és értékrendje tisztázásával párhuzamosan meg tudta fogalmazni párkapcsolati igényeit is. Ezek feldolgozásához verseket használtunk. Az alapvető emberi kapcsolatok mintázatainak költeményekben való megjelenése indirekt módon hat az egyénre, így elkerülhető a túl korai tudatosítás (Antalfai, 2007). Az alkotófolyamat felszabadított olyan érzéseket Dávidban, melyek miatt eddig tehetetlennek, „lecövekeltnek” érezte magát. (A társkereséssel kapcsolatos említett probléma a saját klientúrámban sem egyedi eset. Egy Dávidnál fiatalabb férfi kliensemnél olyan szexuális zavarokat okoztak a világhálón látott elvárások, melyek kezelése nem tartozott a kompetenciámba.)

Katalin azzal keresett fel, hogy szeretne visszatérni a munkaerőpiacra, mivel három gyereke már elég nagy, önállók, „otthon nincs már rám úgy szükség”. Közgazdász végzettsége van, a gyerekek születése előtt sikeres volt a szakmájában, de elmondása szerint nem talál munkát – az ő korában.

A nők gyermekvállaláskor életre szóló döntést hoznak. Persze a férfiak is, csak talán még mindig úgy működik a világ, hogy nagyrészt a nők maradnak otthon a gyerekekkel, ők érzik úgy, hogy akkor kerek egész az élet, ha vannak gyerekeik. A férfiak közül talán kevesebben fogalmazzák meg fiatalkorukban, hogy nem tudnak teljes életet élni, ha nem válnak apává. És úgy tűnik, akkor is életre szóló döntést hoznak a nők, szerencsés esetben a párjukkal, amikor eldöntik, hogy hány gyereket vállalnak, és meddig maradnak otthon velük. Számomra teljes mértékben elfogadható az a döntés is, ha valaki szülés után viszonylag hamar visszatér a munkahelyére, ha az apuka marad otthon, ha főállású anyaként marad otthon az anyuka, ha egy gyermeket vállal(nak), vagy ha sokat, vagy ha úgy dönt(enek), hogy nem vállal(nak) gyermeket. A lényeg az, hogy saját döntésről legyen szó, ne a társadalmi nyomásra vagy társadalmi elvárásra adott válaszról. A társadalom és főként az állam részéről legyen az a feladat, hogy segíti mindegyik utat mind erkölcsi, mind anyagi elismeréssel. És segít, amikor ez az élethelyzet megváltozik. Mert hiszen a gyerekek életkorával a (szülői) szerepek is változnak.

Visszatérve Katalin esetére: beszélgetéseink során feltártuk többek között azt az elhelyezkedést nehezítő körülményt, hogy kliensemnek olyan alacsony az önértékelése, hogy az önéletrajzát sem meri beküldeni. Sok objektív és szubjektív, megélésbeli szempontot is feldolgoztunk. Harmincnégy éves korában született az első gyermekük. Elmondása szerint Katalin akkor érezte úgy, hogy karrierjében elérte, amit szeretett volna, már nem élvezte annyira a munkát, egyre többször érezte úgy, hogy az anyaság mint női szerep nagyon hiányzik az életéből. Tizenkét évet volt otthon, férje támogatta abban, hogy maradjon a gyerekekkel, míg a harmadik kisfiuk is óvodáskorú nem lesz. Élvezte az anyaságot, büszke volt arra, hogy van ideje és türelme kisfiai életkori sajátosságainak „elviseléséhez”. Szívesen végezte a házimunkákat, megszerette a sütés-főzést, kreatív lett a konyhában, sokat fejlődött az időmenedzsmentje. Ez idő alatt észrevette magán, hogy nagyon el tud mélyülni feladatokban. A Covid-járvány alatt a család össze volt zárva, de élvezték, hogy végre többet vannak ötösben. Katalin elmondása szerint ekkor érezték meg, hogy csak a férjének van „valódi” jövedelme. Már ekkor megfogalmazódott, hogy részmunkaidőben, leginkább otthonról végezhető munkát vállal, de nem talált ilyet. Szeretett volna az ismeretségi körétől segítséget, tanácsot kérni, de nem igazán volt ismeretségi köre. Írásom témáját szem előtt tartva a továbbiakban az esetvezetés ezen szálát fejtem ki. Katalin elmondta, hogy azok a kollégák, akikkel szülés előtt együtt dolgozott, már máshol vannak. Azok az anyukák, akikkel beszélgetni szokott az óvoda előtt vagy a játszótéren, szintén nem jártak sehová a Covid miatt bevezetett lezárások következtében. És rájött, hogy az elmúlt években teljesen leépült a kapcsolatrendszere, amely most segíthetett volna neki a munkaerőpiaci reintegrációban. Sokkoló volt számára, ahogyan egy porpasztell alkotásban megjelenítette a kapcsolatrendszerét. Ekkor rajzolódott ki előtte, hogy kapcsolathálózata mennyire beszűkült. Szembesült azzal, hogy a „Mi helyzet? Hogy vagytok?” típusú üzenetváltások nem tarthatnak fenn olyan kapcsolatokat, melyek révén segítséget merne kérni. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetett volna, csak valamiért nem mert. Kiderült, szégyelli magát, lelkiismeret-furdalása van, hogy hosszú ideig nem figyelt oda másokra. És ha ez a kínzó érzés, a szembesülés még nem lenne elég, Katalin azt is megfogalmazta, milyen borzalmasnak látja magát. Megöregedett, a kora miatt bekövetkezett természetes hormonváltozások miatt a ruhái már nem úgy állnak rajta, de nincs miért új ruhát venni. Innentől az önbizalomhiány okait kezdtük feltárni, és kliensemben megfogalmazódott, hogy kisebbrendűnek érzi magát, mert nem olyan „trendi” anyuka. Vele szemben ülve bennem sem az fogalmazódott meg, hogy egy trendi anyukát látok, hanem az, hogy milyen kedves mosolyráncai vannak, hogy milyen jól áll neki a sok ősz hajszál, milyen jó, hogy fejlődött az időbeosztása, holott régebben folyton „meg volt csúszva”, milyen jó, hogy ennyit olvasott a gyerekeinek, milyen fantasztikus dolog, hogy új dolgokban mélyült el… És még sorolhatnám. De őt az bántotta, hogy látta az ismerősei posztjait, akik a párjukkal kettesben posztoltak külföldről, pedig nekik is olyan idős gyermekeik vannak, mint az övéik; elszomorította, hogy megváltozott a teste, mert látta, hogy a vele egykorú ismerősei milyen csinosak. És dühös lett. Dühös a világra, önmagára, mindenre és mindenkire. Ez volt az az energia, amely erőt adott, hogy felhívja régi egyetemi barátnőit, és elmenjenek kávézni. (Persze először csak rájuk írt.) Ez volt az az energia, amely rávilágított, hogy több területen tudott fejlődni a gyerekekkel otthon töltött idő alatt, amit kamatoztathat majd a munkájában. Ezek után tudtunk elindulni azon az úton, amelyen már a tanuláson, az átképzésen lehetett dolgozni.

Mindhárom esetből látható, hogy milyen csalóka lehet a digitális térben való működésünk, életünk, kapcsolataink. Azt hisszük, rengeteg ismerősünk van, vagy a tökéletes párt meg lehet(ne) találni az online térben; mivel sok idő megy el a napunkból a „beszélgetésekkel”; abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy hiteles információkat szereztünk különböző dolgokról – végül pedig a legtöbbször becsapva érezzük magunkat.

Ha az online térből ránk zúduló információkat, vizuális tartalmakat elvárásként fordítjuk le a magunk számára, nehezen vesszük észre saját értékeinket. Ha azzal hitegetjük magunkat, hogy kapcsolatainkat (online) rendszeresen ápoljuk, leforrázva vehetjük észre, hogy e kapcsolatok egy részének nincs megtartóereje. Ha nem szerzünk tapasztalatokat a való életből, nem leszünk képesek arra, hogy olyan döntéseket hozzunk, melyek hatással vannak a valódi életünkre. Ezek az egyéni szinten megnyilvánuló problémák társadalmi szintűvé nőnek (vagy már nőttek). Hiszen az ember társas lény. Az online térben létező közösségek csak átmenetileg képesek kiváltani a közvetlen emberi kapcsolatokat, ha egyáltalán képesek rá. Szükségünk van az érintésre, az illatokra, a másik arcáról, mozdulatairól, bőréről leolvasható nonverbális jelekre. Általában csak ezekkel együtt „érvényes” és érthető a kommunikáció.

Az interneten elérhetők hackerekkel készült interjúk, melyekben megfogalmazzák: az online világban anonim módon akárkik és bármik lehettek. Nem kellett önmaguknak lenniük, és épp olyanok lehettek, amilyenek szerettek volna lenni a valóságban, csak a szorongásuk miatt erre képtelenek voltak.

Azoknak az embereknek, akik nehezen barátkoznak, szoronganak a társas helyzetektől, sokat adhatnak az online közösségek. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy közben még inkább eltávolodhatnak attól, hogy képessé váljanak az online téren kívüli társas kapcsolatok kialakítására. Mint mindenben, az egyensúlyon és a tudatosságon, valamint az önismereten van a hangsúly.

Ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy a technika fejlődése visszafordíthatatlan, s a rengeteg információhoz való hozzáférést a hasznunkra fordíthatjuk, fejlődhetünk általa.

Írásommal az volt a célom, hogy bemutassam, például milyen összefüggések lehetnek a digitális világ és önmagunk megismerése között. A segítő kapcsolat fontos része, hogy támogassuk kliensünket abban, hogy megtalálja a valós problémáját és megoldását. Tamás esete nem egyedi. A pályaválasztás előtt álló fiatalok gyakran már ott elakadnak a döntéshozatalban, hogy nem ismernek szakmákat, így nem is tudhatják, mik közül lehetne választani a személyiségükhöz megfelelő területet. Dávid online térben való működése sem példátlan. A felhasználók nagy százaléka küzd önbizalomhiánnyal a folyamatosan szembejövő, sokszor stimulált tartalmak miatt. Katalin pedig nem az egyetlen anya, aki önként vállalt szülői szerepe miatt beszűkült kapcsolatrendszerről és önbizalomhiányról számol be.

Írásomat egy önvallomással kezdtem, és most önvallomással fejezem be. A bennem dúló ambivalens érzés a digitális kommunikációval kapcsolatban megmaradt, hullámai hol felerősödnek, hol csillapodnak. Következtetésként talán annyit vonok le (a magam számára), hogy próbáljunk minél többször közvetlen kapcsolatban lenni a körülöttünk lévő emberekkel, a természettel és a művészettel.

#Online communication#Changes in social relations#Art therapy#Career

 Correlations between digital communication and self-awareness

Abstract

The purpose of this publication is to draw attention to the blocks of self-awareness caused by the spread of communication on digital platforms, which came into view during career orientation and career correction counselling.

This publication uses the experience of individual case studies and communicates its reflections. During the case work supportive conversations took place, supplemented with art therapy. Conversations concern the individuals’ mental well-being; and besides this, patterns of family and social interactions appear during the supportive sessions. Coping strategies has also been revealed with the use of art therapy methods, while free creative processes contributed to the resolution of anxiety.

The expansion of online platforms is often a detriment to personal interactions. In many cases, this process has a negative effect on self-image, interfering with knowing ourselves, self-acceptance, and also self-definition in our relationships

Keywords: digital ground, art therapy, career guidance, social interactions, self-awareness