Absztrakt

A tanulmány az emberi méltóság fogalmát a keresztény antropológia központi kategóriájaként vizsgálja, különös tekintettel normatív jelentőségére a kortárs segítői gyakorlatban. Kiindulópontja, hogy a méltóság nem pusztán teológiai állítás, hanem olyan ontológiai realitás, amely konkrét következményekkel jár a segélyezési cselekedetek formáira nézve. A cikk központi gondolata arra irányul, miként érvényesíthető a méltóság primátusa a helyzetfüggő, kontextusérzékeny segélyezésben, és hogyan kerülhető el a paternalizmus rejtett logikája. A tanulmány rámutat, hogy a nemzetközi humanitárius rendszer intézményi és szakpolitikai keretei ugyan kiforrottak, ám a katolikus egyház mindeddig nem fogalmazta meg szisztematikusan a saját, explicit módon kidolgozott, a mindennapi segítő praxisra lefordítható keretrendszerét. A dolgozat e hiány pótlásához kíván hozzájárulni az egyház társadalmi tanításának transzcendens alapelveit ütköztetve a profán segítő szakma normáival.

Kulcsszavak: emberi méltóság, post-development, nemzetközi segélyezés, Caritas

DOI: 10.56699/MT.2026.1.2

Ferenc pápa ekképpen fogalmazta meg – félreérthetetlen egyértelműséggel – a keresztény karitász helyét és szerepét: „A karitativitás a keresztény ember dobogó szíve: miként nem élhetünk szívdobbanás nélkül, nem lehetünk keresztények karitatív cselekedetek nélkül. […] Gondoskodónak lenni, segíteni és szolgálni másokat: csak ezek jelentenek győzelmet, mivel ezek az aktusok mutatnak a jövőbe, az Úr eljövetele felé, amikor minden más elmúlik, és egyedül a szeretet marad” – folytatta gondolatait (Borondi, 2020). Krisztus szeretetparancsa (Mk 12,30–31) a keresztény embert és társadalmát átható felszólítás: témánk szempontjából mondhatjuk azt is, hogy egy keresztény „szociálpolitikai program” kiindulópontja, amely minden korban egyéni és szervezeti szinten is társadalomformáló erőként mutatkozott meg. A keresztény személy életéhez mindenképpen hozzátartozik, hiszen nincs istenszeretet a felebarát szeretete nélkül (vö. 1Jn 4,20–21). Ez az eszmény, az evangéliumi hit által hordozott új morál a kereszténység színrelépésekor Európában felváltotta a mos maiorum íratlan viselkedési „kódexét”: az ex justitia helyére az ex caritate lépett. Jézus názáreti „programbeszédében” nem csupán örömhírt vitt a szegényeknek (vö. Lk 4,18), hanem új emberképet alkotott. Ennek az új gondolkodásmódnak az igénye imperatívuszként jelentkezett az ószövetségi emberképhez képest, és legfőbb feladatként a másik ember fájdalmának meglátását, egy megújult gondoskodás életre váltását jelölte meg. A szegénység többé nem Isten büntetésének következménye volt, hanem olyan húsvér helyzet, amelyet látva a másik iránt mindent felülíró részvéttel és őt felemelő cselekedettel kell megnyilvánulni.

Jóllehet a katolikus egyház modern értelemben és szisztematikus módon szociális kérdésekkel csak a 19. század óta foglalkozik a maguk valóságában, a szolgáló szeretet témájának alapvető teológiai feldolgozását, a kapcsolódó kifejezések és tartalmi elemek magyarázatát már sokan, sokféle formában elvégezték. Például Heinrich Pompey, az 1980-as, 1990-es évek egyik nagy „karitászteológusa” mint az emberi lélek alapjegyéről elmélkedett a gyakorló szeretetről keresztény vonatkozásainak elemzésekor (Pompey, 2015). Klaus Baumann egy másik aspektusból egyenesen a szociális munka ősforrásának tekintette a modern szociálpolitika kezdeteiről gondolkodva (Baumann–Frick, 2021). Gustavo Gutiérrez (saját megfogalmazása szerint) pedig a „történelmet olvasta újra”, amikor lerakta a felszabadítási teológia alapjait (Gutiérrez–Müller, 2017). A megannyi más jól ismert, útjelzőnek is tekinthető forrás mellett azonban fontos, hogy időről időre elgondolkodjunk a karitász mélyrétegein, újabb és újabb szempontokkal gazdagítva a diskurzust. Miként XVI. Benedek írta, fontos, hogy szüntelenül keressük a szegénységre adható válaszokat, s hűek maradjunk a szeretet és igazság üzenetéhez, miközben „értékelni kell azokat az eltérő körülményeket, amelyek között, a korábbiakkal összevetve, a fejlődés problémái jelenleg felmerülnek” (XVI. Benedek, 2009: 10).

Az emberi méltóság fogalma a keresztény antropológia egyik központi kategóriája, amely nem csupán elméleti alapvetésként, hanem normatív irányelvként is meghatározza a társadalmi cselekvés formáit. A modern szociális intervenciók világában különös jelentőségű annak vizsgálata, hogy a segítségnyújtás gyakorlata miként képes megőrizni, illetve helyreállítani azt a méltóságot, amelyet a krízishelyzetek, a marginalizáció és a strukturális egyenlőtlenségek gyakran sértenek. E tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy a helyzetfüggő, kontextusérzékeny segélyezés milyen módon képes

érvényesíteni az emberi méltóság primátusát a keresztény szociális praxisban. Kiindulópontunk szerint a méltóság nem pusztán absztrakt teológiai állítás, hanem olyan ontológiai realitás, amely konkrét normatív következményekkel jár a segítő tevékenység formáira nézve. Vizsgálatunk célja annak feltárása, hogy a differenciált segítségnyújtás miként kerülheti el a paternalizmus csapdáját, és hogyan járulhat hozzá a személy önrendelkezésének, közösségi beágyazottságának és spirituális integritásának megerősítéséhez. Jelen áttekintő írás ebbe a szegénységre adható segítő válaszokat szüntelenül kereső gondolatvilágba tekint bele. A nagy nemzetközi, multilaterális szervezetek ugyanis évtizedekkel ezelőtt elvégezték feladatukat: elfogadták az alapvető humanitárius alapelveket, létrehozták széles oktatási, szervezeti és hálózati kereteiket, forrásaikat; a modern társadalomtudományok szellemi vívmányaiból merítve megszülettek a szociális kérdésekkel foglalkozó szakpolitikák, melyek megalkották céljaikat és eszközeiket (amelyeknek alapjai egyébként a keresztény morálisból és az egyház társadalmi tanításából származnak). Érdekes módon azonban, a történeti távlat ellenére és a meglévő széles elméleti keret mellett a katolikus egyház nem vezette le, alakította ki saját, keresztény alapokon nyugvó „modus operandiját”, amely lefordítható, felhasználható volna a segítő szakma konkrét, mindennapi valóságában. Ennek legátfogóbb kortárs tudományos összegzését az előbb említett tudományterületek bontották ki a legszélesebb figyelemmel. A jelzett feladat tehát még elvégzésre vár, munkánkkal azonban ehhez a törekvéshez kapcsolódunk. A terjedelmi keretek okán csak a kiindulópontnak tekinthető transzcendens alapelveket tekintjük át, ütköztetve őket a profán segítő szakmában használatosakkal. Célunk, hogy olyan fogalmakról, életre váltandó elvekről gondolkodjunk, amelyeknek teológiai mélyrétegeik vannak, és a kortárs segítő szakma alapelveiként használatosak. A teológia és a politikatudomány korpuszából merítve mutatjuk be az alapvető humanitárius segélyezési aktus, analóg fogalommal a „mindennapi kenyér” (nyújtott, helyettesítő életadó forrás) és a helyreállító segítő közreműködés mint „befedő” szeretet kapcsolatát. Célunk, hogy a teológiai párbeszédet olyan szintetizáló elemekkel gazdagítsuk, amelyek ősforrása az egyház társadalmi tanítása, kortárs megjelenési felületük pedig a profán segítő szakma. A humanitárius szakmának újrafelfedezésre váró forrásul szolgálhat a számára ismert kifejezések, gondolatok eredetének és komplex jelentéstartalmának megismerése. ^[1]Jelen cikk A helyzetfüggő segélyezés és a személyi méltóság helyreállításának keresztény dimenziójáról – A szolgáló szeretet globális ethosza című tanulmány (Communio, 2022, … Részletek

ELMÉLETI KERET: A POST-DEVELOPMENT SEGÉLYEZÉSI IRÁNYA

A post-development (a továbbiakban: PD) irányzat a 20. század második felének fejlesztéspolitikai gyakorlatára adott átfogó és radikális kritikaként bontakozott ki, különösen a nyolcvanas–kilencvenes években. Történeti kialakulása szorosan összefügg a modernizációelméletek válságával, valamint azzal a tapasztalattal, hogy a nemzetközi fejlesztési programok számos esetben nem csökkentették érdemben a strukturális egyenlőtlenségeket, hanem újratermelték a gazdasági és tudásbeli függőségeket (Solymári, 2019). A PD gondolkodói rámutattak, hogy a „fejlődés” fogalma nem semleges technikai kategória, hanem normatív és diszkurzív konstrukció, amely a Globális Dél társadalmait hiányként, elmaradottként és felzárkóztatandó entitásként definiálta. E diskurzus implicit módon hierarchiát hozott létre a fejlett és fejlesztendő, a tudással rendelkező és a tanulásra szoruló között. A kritika középpontjában a donorérdekvezérelt, gyámsági fejlesztési politika áll, amely a szakértői racionalitást és az intézményi kontrollt privilegizálja. Ebben a modellben a támogatott közösségek nem autonóm cselekvőként, hanem a beavatkozás tárgyaként jelennek meg, ami a személy és a közösség funkcionális redukciójához vezet. A méltóság ebben az összefüggésben gyakran instrumentális kategóriává válik: a fejlesztési célok elérésének eszközeként jelenik meg, nem pedig a társadalmi cselekvés normatív alapjaként. A PD ezzel szemben a méltóságot ontológiai és kulturális értelemben megelőző valóságként értelmezi, és felfogása szerint minden legitim beavatkozásnak ebből kell kiindulnia. A személy és a közösség önrendelkezése, saját tudásformáinak és értékrendjének elismerése nem a fejlesztési folyamat eredménye, hanem annak előfeltétele. A jelen tanulmány elméleti megalapozásában és fogalmi keretének kialakításakor a PD kritikai perspektíváját alkalmazza. E megközelítés lehetővé teszi annak vizsgálatát, hogy a segélyezési gyakorlat miként járul hozzá a személyi méltóság érvényesítéséhez vagy éppen sérüléséhez. A PD által feltárt hatalmi, diszkurzív és antropológiai összefüggések elemzési horizontként szolgálnak a dolgozat számára, biztosítva, hogy a méltóság kérdése ne másodlagos etikai szempontként, hanem a fejlesztési és segélyezési praxis strukturáló elveként jelenjen meg. Ily módon a tanulmány nem csupán empirikus vagy intézményi vizsgálatra vállalkozik, hanem normatív módon állást is foglal a személy elsődlegessége mellett a globális segélyezési rendszerekben.

A KÖZÖSSÉG FELELŐSSÉGE

Első tárgyalt fogalmunk, az emberiesség imperatívusza a modern segítő szakma kiindulópontja. Ismerd meg önmagad! – szólt a jól ismert felirat a delphoi jósda bejárata felett. És nem véletlen, hogy Szent II. János Pál Fides et ratio kezdetű enciklikájának előszava is e felütéssel kezdődik. A pápa ebben az iratban meg kívánta erősíteni a hit és az értelem kettősségéről szóló korábbi tanításokat. A segítségközpontú szemlélet ugyanis egyfajta attitűd, beállítottság: nem külső jogi vagy morális kötelem, illetve elvárt feladat. Hiszen nem azért teszünk jót a segítségre szorulóval, mert viszonzást, ellentételezést várnánk, csupán legbelül megszólal egy hang: megesik valakin a szívünk. Karakterjegy, amelyben minden mást felülír egy belső erő, hogy én magam legyek a segítő, „amikor felkavarodik a víz” (vö. Jn 4,1–9). Aki embere lehet a magányosnak, támasza az elesettnek. Hiszen maga Jézus mondta, hogy „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (vö. Mt 25,31–46.), ami transzcendens többletet jelent a természetes emberi alapokhoz, segítői helyzetekhez képest. Az „ismerd meg önmagad” gondolat pontosan ebbe a gondolati ívbe kapcsolódik, amikor először azt a kérdést tesszük fel, hogy egy segítő intézmény betölti-e a szerepét, hiteles-e, és hűséges-e a vállalt célkitűzéshez, azaz „ismeri-e” önmagát.

Több mint ötven évnek kellett eltelnie, hogy az 1947 júniusában meghirdetett Marshall-tervben megígért „merész új programot”^[2]Beszédében Truman elnök „merész új programot” (bold new program) hirdetett meg, amely rövid időn belül éreztette is hatását. E beszéd negyedik pontjában először használta a … Részletek (Truman, 1949) követve először deklarálja a „civil” segítő szakma: a segélyezési gyakorlatban elsődleges az ember. Majd húsz évvel később, 1965-ben a Nemzetközi Vöröskereszt és a Nemzetközi Vörös Félhold Mozgalmak Bécsben megrendezett 20. nemzetközi konferenciáján segítő alapvetésként rögzítették az emberiesség, az emberiesség imperatívuszának elvét (ICRC, 2015: 897–898). Eszerint minden segélyezési helyzetben a rászorulót kell elsődlegesnek tekinteni, akinek segítségre szorultsága minden más érdeket, szempontot felülír. A segélyezés céljának a rászorulók élete, egészsége és emberi méltósága tiszteletben tartásának kell lennie. Ez máig a segélynyújtásra irányuló együttműködések fő szabálya, amelyet a későbbiekben további „humanitárius elvekkel” egészítettek ki. Olyan norma, a korábbi kifejezéssel élve attitűd, amely ideális esetben minden döntéshozatalkor domináns erőként jelentkezik. Az alapelvet később az ENSZ 1991-es közgyűlése is kodifikálta (UN, 1991), a Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalának (OCHA) pedig máig előírása. A kilencvenes évek végén fogalmazódott meg a nemzetközi humanitárius szakmában az igény, hogy egységes oktatási és a segítő feladatok végrehajtásában is használatos kézikönyv szülessen: így jött létre a Sphere Project, és Humanitarian Charter and Minimum Standards in Humanitarian Response elnevezésű (röviden: Sphere Handbook) globális normagyűjteményének is alapja lett az emberiesség imperatívusza (Sphere, 2018). Ma talán evidenciának tűnik az ember és a segítségre szoruló középpontba állítása, de nem volt mindig prioritás a rászorulók valós igényeinek figyelembevétele. Az egykori európai gyarmatosítók például úgynevezett civilizációs támogatásokat nyújtottak, s e „kapacitásbővítések” jellemzően a „támogató” fél érdekét szolgálták, hiszen az infrastrukturális korszerűsítések a gyarmati tisztviselők és általában az utazók számára voltak szükségesek (World Bank,1981). Az „ismerd meg önmagad” parancs egy segítő szervezet számára nem pusztán szervezeti önreflexiót jelent, hanem annak tudatosítását, hogy döntéshozatali struktúráinak középpontjában következetesen a rászoruló ember felemelésének és szenvedése enyhítésének kell állnia. A prioritás nem a támogató szándéka, nem politikai érdek és nem a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, hanem a sérülékeny személy konkrét javának szolgálata. Ezt fejezi ki az emberiesség imperatívusza: a segítség erkölcsi elsőbbségét minden más szemponttal szemben. Keresztény perspektívából azonban mindez nem új felismerés. Több ezer éves antropológiai meggyőződés húzódik meg mögötte, amely szerint az ember nem csupán test és lélek egysége, hanem Istentől függő lény (vö. Ter 2,7), sőt Isten képmására teremtetett (vö. Ter 1,26). Ez az istenképiség nem elvont teológiai tétel, hanem a személy elidegeníthetetlen méltóságának alapja. Az ember társadalomalkotó lényként önmagából kilépve, mások felé fordulva bontakoztatja ki önmagát; a közösség nem puszta funkcionális együttélés, hanem a felebaráti találkozások hálózata. Az újszövetségi teológia ezt a horizontot tovább tágítja: felebarát minden ember, aki közeledik hozzám (vö. Mt 5,43–48). A felebarátság nem etnikai, vallási vagy kulturális határok mentén definiált kategória, hanem relációs valóság. Az elesett emberhez való odafordulás mércéjét pedig az irgalmas szamaritánus példája adja (Lk 10,29–37), amely radikálisan átlépi a korabeli társadalmi és vallási választóvonalakat. A történet arra figyelmeztet, hogy a segítség nem halasztható és nem delegálható pusztán illetékességi alapon: a szenvedő jelenléte maga hozza létre a felelősséget. Ebből következően az emberiesség imperatívusza nem csupán a segítő szakma egyik alapelve, hanem mélyen keresztény tartalmú állítás is. A szakmai normák és a keresztény antropológia itt találkoznak: az emberi méltóság tisztelete nem külsődleges elvárás, hanem az ember istenképiségéből fakadó lényegi sajátosság. Egy segítő szervezet akkor marad hű önmagához, ha e teológiai-antropológiai alapot nem csupán deklarálja, hanem intézményi kultúrájában, döntéseiben és konkrét cselekvéseiben is következetesen érvényesíti.

A HUMÁNBIZTONSÁGTÓL A PRAGMATIKUS SZOLIDARITÁSIG

Következő, egymással összefüggő fogalompárunk az emberi méltósággal, a személy fejlődésével, védelmével kapcsolatos dialógusban született. Szintén teológiai mélyrétegű gondolat, amelynek profán alkalmazása a hidegháború korában kezdődött, és az elmúlt évtizedekben vált ismét meghatározóvá. A humánbiztonság paradigmaváltást jelentett a katonai dominanciájú biztonságfogalom után: az állam helyére a személy került. Emberközpontú, átfogó, tartalomspecifikus (azaz helyzetfüggő) és a megelőzésre fókuszáló elmélet született. Formális mérföldkőnek számított ebben az összefüggésben 1994-ben az ENSZ Fejlesztési Programja által kiadott Jelentés a humánfejlődésről elnevezésű dokumentum, amely az élet, az emberi fejlődés, a fenntarthatóság és a humánbiztonság egyetemes értékeit fogalmazta meg (UNDP, 1994). E dokumentum szerint új dimenzió jött létre, amelyben a nukleáris biztonság szintjéről az egyén irányába kell elmozdítani gondolkodásunkat. Az ember állammal szemben meglévő elsőbbségének gondolata azonban nem új keletű: platóni alapú, sőt, az ember már a sztoikusok szerint is részesedett a Logoszból, több volt, mint egy állam, jogi közösség része. Az egyházatyák pedig, miként az emberiesség imperatívuszáról szóló gondolkodásunkban részleteztük, újszövetségi indíttatásból az ember istenképmás voltából indultak ki. Az ember középpontba állítása, a profánból a transzcendenshez emelése tehát a kereszténység számára alapvetés.

A humánbiztonság, mondhatjuk, egyfajta állami szolidaritásvállalás. Léptékváltás a személyre irányuló figyelemben. Jóllehet a solidité/solidarité gondolata már a 19. században átitatta a társadalomtudományos diskurzust, a rendszeres teológiának csak a II. vatikáni zsinatot követően lett explicit része. A zsinat egyik legfontosabb, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója is ebbe a törekvésbe kapcsolódott: „[Jézus Krisztus] igehirdetésében világosan meghagyta Isten gyermekeinek, hogy olyanok legyenek egymáshoz, mint a jó testvérek. Imájában pedig azt kérte, hogy tanítványai mindnyájan egyek legyenek. […] E szolidaritást folyton növelni kell egészen addig a napig, melyen majd beteljesedik, és a kegyelemből üdvözült emberek […] tökéletesen megdicsőítik Istent” (GS 32). A szolidaritás, amelynek ősmintája a kiengesztelődés és a felebaráti szeretet erénye, meghatározó erkölcsteológiai és szociológiai elvvé vált a társadalometikai diskurzusban, miként a politikatudományban is. Ferenc pápa többször használt metaforája a „közös ház” gondolata, vagyis az önismeret azon szintje, amelyben tudjuk, hogy berendezkedésünk (legyen szó államról, egyházról, civil szervezetről) a másikat felemelő, a fejlődést és szabadságot szolgáló vagy inkább a hatalmat megtartani igyekvő politikai erőre épül. Samuel P. Huntington A katona és az állam című korszakos munkájában egyebek mellett éppen arról elmélkedett, hogy milyen következménye lehet a puha erő/ hatalom (soft power) minimalizálásának az adminisztrációban. Mint írta, a kül- és biztonságpolitika rendjének fenntartása az állam kemény erőinek (hard power) megerősítésével érhető el (Huntington, 1994). A (lehető legtágabban értelmezett) politika ugyanis, mint Niall Ferguson fogalmaz, a hatalom megszerzésére és megtartására törekedik annak érdekében, hogy intézményi rendszerét, hierarchiáját önnön elképzelései szerint működtesse (Ferguson, 2019). Mindez témánk szempontjából csak azért érdekes, mert abban az adminisztrációban, amelyben a kemény erő dominál, kevesebb figyelem jut (éppen a hu-mánbiztonság elve szerint) a személy fejlődésének. Erről ír Joseph S. Nye, aki szerint az önfeláldozó gesztusokra, áldozatvállalásra épülő társadalmi berendezkedés szolgálhatja a másik ember szabadságban gyökerező fejlődését (Nye, 1993).

A puha versus kemény erő fenti dilemmáját a legtalálóbban talán Keizo Obuchi, Japán egykori miniszterelnökének gondolata összegezte a kilencvenes évek végén egy Ázsia jövőjéről szóló konferencián: „Legnagyobb reményem, hogy az emberek képesek lehetnek kreatív életüket minden olyan félelemtől mentesen élni, amely életben maradásukat veszélyeztetné, méltóságukat sértené” (Keizo, 1998: 18–19). A személy, a segítségre szoruló és sérülékeny ember középpontba, mindent megelőző helyre állítása tehát olyan jellemző, amely nélkül nem tekinthetjük karitatív célúnak az adott szervezeti, intézményes keretet.

AZ IRGALMASSÁG MINT A FEJLŐDÉS FELTÉTELE

A rászoruló, elesett személy sérült méltóságának helyreállítása, ha úgy tetszik, az igazságos élet feltételeinek biztosítása a modern szemlélet szerint a humanitárius és fejlesztési segélynyújtással kezdődik. Nem teológiai értelemben, hiszen a méltóság, mint fentebb kifejtettük, minden ember lényegi transzcendens sajátossága (imago Dei). A segélyezésről szóló gondolkodásunkban továbbra is két fogalmat állítunk szembe: az irgalmasság keresztény gondolatát helyezzük párhuzamba a fejlődés és szabadság kortárs társadalom-etikai koncepciójával.

Tudjuk, hogy a keresztény gyökerű társadalompolitikai, társadalomszervezési elvek messze túlmutatnak a segítő aktus, a caritas gyakorlati megvalósításának szintjén: az a világról és benne az ember életéről szóló ideális állapot rendszere. Hol keressük azonban a kapaszkodókat a keresztény „szeretetszolgálat” életre váltása során, mi lehet a segítő szakma keresztény alapelve? Talán nem tévedünk akkor, ha az irgalmasságból kiindulva keressük a válaszokat. Walter Kasper bíboros erről szóló könyvének előszava is biztatóan hat: „…a Szentírásban olyannyira központi helyet betöltő irgalmasságról a szisztematikus teológia messzemenően megfeledkezett, vagy csak mostohán bántak vele” (Kasper, 2015: 112). A könyv első fejezete pedig, amelynek címe Kiáltás az irgalmasság után, egyenesen útjelző. A Szentírás és a tanítóhivatal tanúsága szerint ugyanis az irgalmasság nem csupán attributa divina, hanem Isten egyik cselekvő tulajdonsága. Készség a szenvedés enyhítésére, ami tartalmában túlmutat az együttérzésen, a szeretetből fakadó statikus compassión. Tevékeny, dinamikus aktus: odahajlás (hén), a sorsközösség valós vállalása (vö. Lk 1,54 és Mt 5,7). „Az, hogy az irgalmasságot mostohagyerekként kezelik, akkor válik feltűnővé, amikor látjuk, hogy Isten azon tulajdonságai állnak az előtérben, amelyek az ő önmagában fennálló létként (ipsum esse in se subsistens) való metafizikai lényegéből adódnak. […] Lelkipásztori szempontból ez katasztrófát jelent, mivel egy ennyire elvont módon elgondolt Isten a legtöbb ember számára távolinak tűnik, s nincs semmi köze a világban tapasztalható helyzethez, amelyben szinte naponta elborítanak minket a rémhírek, és számos embert a jövőtől való félelmek gyötörnek” (Kasper, 2015: 20–21). E megközelítés különös jelentőséget kap korunkban, amikor például a szubszaharai Afrikában, a nyolcvanas évek óta először, újra emelkedni kezdett a mélyszegénységben élők száma (Aguilar et al., 2022); vagy gondoljunk csak a koronavírus-világjárvány okozta gazdasági nehézségekre, illetve az Ukrajnában zajló háborús konfliktusra, amelynek következtében Európa a második világháború óta a legnagyobb menekültválsággal néz szembe. Nem véletlen, hogy a humanitárius programokra költött források évről évre emelkednek, e téma kiemelt jelentőségű. Az Európai Unió, a világ legnagyobb segélyezésiforrás-adója közel hetvenmilliárd euróra növelte az éves hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) összegét, ami történelmi jelentőségű léptékváltás e területen (Európai Bizottság, 2021). Mások mellett pedig a Caritas Internationalis, a nemzeti karitászszervezetek nemzetközi szövetségének éves jelentése szerint tagszervezeteinek segélyprojekteket célzó ráfordítása 2020-ra a duplájára emelkedett a 2010-es értékhez képest (Caritas Internationalis, 2011).

A segélyezés mint az irgalmasság profán megvalósulási formája tehát központi jelentőségű, és régen volt annyira fontos, mint napjainkban. A világ strukturális problémái és szociális kihívásai azonnali, hathatós válaszokat kívánnak. A fejlődés mint az emberi szabadság feltételének gondolata pedig ebbe az ívbe illeszkedik, és itt éri el végső formáját az irgalmasságról szóló áttekintő fejtegetésünk. Amartya Sen indiai származású közgazdász, aki a jóléti közgazdaságtan területén végzett kutatásaiért 1998-ban Nobel-díjat kapott, a következőképpen fogalmazott: „Alaposabban meg kell vizsgálnunk a fejlődés eszközeit és céljait, hogy tökéletesebben megértsük a fejlődés folyamatát. Egyszerűen nem kielégítő azt az alapcélt kitűzni, hogy maximalizáljuk a jövedelmünket vagy vagyonunkat […]. A fejlődésnek inkább az a célja, hogy javuljon az életünk, és bővüljenek a szabadságjogaink” (Sen, 2003: 35). A szabadságjogok kérdése kétségtelenül a modern fejlesztési segélyezés középpontjában áll, azonban ez sem a kortárs humanitárius közösség vívmánya. A szociális igazságosság a keresztény eszmetörténet ősi alapelve, természetes erkölcsi törvény. A sarkalatos erények egyike, amely az okosság (prudentia) erényével egészült ki, s amelynek gyümölcseként a szeretetből fakadó képességünkkel működünk közre a másik felemelésében. Aquinói Szent Tamás már szociális vagy társadalmi szeretetnek (dilectio socialis) nevezte a lehajló, odaforduló keresztény társadalmi igazságosságot, amelynek köszönhetően az egyének szabadon valósíthatják meg önmagukat (De caritate, 9). XI. Piusz pápa pedig a következőképpen fogalmazott: „A népek és az egész társadalmi élet intézményeit az igazságosság hassa át, mégpedig úgy, hogy valóban hatékonyan érvényesüljön bennük, azaz hogy olyan jogrendet és társadalmi rendet teremtsen, amely a gazdaság egészét is strukturálja” (Quadragesimo anno, 88).

A HELYETTESÍTŐ SZERETET

A már említett Sphere Handbook, a humanitárius gyakorlat egyik legnagyobb, átfogó kortárs összegzése mindenki számára világos grafikával illusztrálta a segítő feladatát az úgynevezett Humanitarian Charter, a humanitárius minimumszabályok megalkotásakor: a kép hátterének egyik részében harcoló katonák, a másikban égő házak láthatók; az előtérben egy menekülő, segítségért kiáltó család; a kettő között pedig hatalmas emberi kéz, amely védfalként állja útját a bajnak. Védelmet és békét visz oda, ahol az hiányzik. Másként fogalmazva: az élethez, a személyi és szociális biztonsághoz, a szabadsághoz való jogot mint alapvető emberi jogokat nyújtja. Ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül. Mi több, akár önkéntes alapon – tehát személyes áldozatvállalással, lemondással. Ezt az értéket a legnagyobb multilaterális (ENSZ, EU, Világbank) és karitatív szervezetek is felfedezték, és úgy tekintenek rá, mint „a segélynyújtás szívére” (International Federation of Red Cross and Red Crescent Societies, 2011).

Jóllehet nincs tartalmi különbség, csak a forma más, a világi segítő szakmában furcsán hatna, ha az elmondottakra mint „helyettesítő szeretetre” hivatkoznánk. Pedig Krisztusnak a húsvéti misztériumban megmutatott helyettesítő áldozata minden felszabadító aktus szívéig hatol: az az önmagunkról való lemondás és az ingyenesen átadott szeretet ősmintája. E végső ajándék képe (vö. Lk 22,16) nem más, mint az élet kenyere, amelyben a keresztény ember számára Jézus a maga személyében található meg (Jn 6,35). Ferenc pápa ebben a kérdésben is világos iránymutatást adott: „Ez nem ideológia, ez kereszténység” (Ferenc pápa, 2020). Ami a caritas életre váltóit arra sarkallja, hogy az

„élet kenyerét”, analóg összefüggésben, bőségesen osszák tovább. Ebben az értelemben a helyettesítő szeretetük olyan kiengesztelő aktussá válhat a segítségre szoruló felebarát irányába, amely nem csupán a pillanatnyi fájdalmakat képes enyhíteni, de az elvesztett állapotba való visszatérést is szolgálja (vö. Ter 41,13 és Zsid 13,19).

Nem szorosan, de némileg idetartozik a resztoratív, helyreállító igazságosság gondolata is, amely elsősorban az igazságszolgáltatás, a bíráskodás és büntetés-végrehajtás tárgykörében vált kidolgozott elvvé. Témánk szempontjából azért érdekes, mert analógiának használható a személy sérült méltóságának és szabadságának (vö. Gal 5,1) vonatkozásában. Miként Howard Zehr amerikai kriminológus írja: „Az áldozat, az elkövető a közösséggel együtt azon megoldásokat keresik, amelyek megteremthetik a helyreállítást és a megnyugvást” (Zehr, 1990: 181). Hiszen, miként korábban is megállapítottuk,

„az emberi személy méltósága az Isten képmására és hasonlatosságára történt teremtésében gyökerezik, és az isteni boldogságra szóló meghívásban nyeri el beteljesedését. Az emberi lét sajátossága, hogy szabadon törekszik e beteljesedésre. Szabad cselekedeteivel az emberi személy az Istentől megígért és az erkölcsi lelkiismeret által tanúsított jónak megfelelően alakul vagy nem alakul” (KEK 1700). A segítségre szoruló ember mindig függő helyzetben van. Ez a segítő relációk egyik legfontosabb jellemzője. A segítő-támogató kapcsolatokban szinte minden esetben egyenlőtlen viszony figyelhető meg, amely a felek (adó–kapó, segítő–segített) „érdekérvényesítő képességének”, azaz erejének különbözőségéből és magából az élethelyzetből fakad. Gondoljunk csak egy kórházban ápolt betegre, aki minden tekintetben az adott intézmény technikai és személyi állományától függ. Ebben a viszonyban a segítő feladata, hogy a megsegített testi vagy lelki sérültségét valamiképpen „helyreállítsa”. A szociális szakmában ezt olykor diagnózisalapú felzárkóztatásnak is nevezik. „Ezt az utat jelölte meg az Egyház társadalmi tanítása mentén Fratelli tutti kezdetű enciklikájában Ferenc pápa is, mint a testvériség és a társadalmi barátság feltételét. Vissza kell térnünk az egész emberiséget átölelő testvéri identitás képéhez. Az emberi családban egymás testvérei vagyunk, ezért szüntelenül dolgoznunk kell, tudva, hogy a béke alapja az igazságosság” (Magyar Kurír, 2022).

A helyettesítő/helyreállító szeretet gyakran helyettes döntéseket is megkíván. A segítségre szoruló ugyanis nem mindig vagy nem pontosan tudja, mire lenne szüksége a fejlődése, gyógyulása érdekében. Helyzetét olykor rosszul méri fel, azonnali igényeinek kielégítése esetleg nem szolgálja a valódi javát. Vagy egyszerűen csak nincs tudása arról, mi lenne számára a helyes (ahogyan írtuk: diagnózisalapú) beavatkozás. Kérdés azonban, hogy a segítő milyen mértékben jár el „atyáskodóan” a segítő-gyógyító kapcsolatban, az érintett véleményét, igényeit belátva, vagy azokat figyelmen kívül hagyva, kizárólag a saját véleménye szerint cselekedve. Ez pedig a paternalizmus és az autonómia, vagyis az önrendelkezés összefüggésére mutat rá a segítői helyzetekben.

ÖSSZEGZŐ GONDOLATOK

Az elemzés rámutatott, hogy az emberi méltóság a keresztény antropológia horizontján nem pusztán elvi kiindulópont, hanem az a végső normatív mérce, amely a segítő gyakorlat egészét strukturálja. Amennyiben a méltóság ontológiai realitás – azaz az ember létezéséből fakadó, elidegeníthetetlen adottság –, úgy a segítés nem redukálható szükségletkielégítő technikákra vagy intézményi protokollok mechanikus alkalmazására. A méltóság primátusa azt követeli, hogy minden intervenció tartsa szem előtt a személy integritását, szabadságát és relacionalitását, s ezáltal mutasson túl a puszta funkcionalitáson. A tanulmány egyik központi felismerése, hogy a kontextusérzékeny segélyezés és a méltóság tisztelete között nem ellentmondás, hanem termékeny feszültség áll fenn. A helyzetfüggő beavatkozás nem relativizálhatja a személy abszolút értékét, ugyanakkor a méltóság elvének alkalmazása mindig konkrét társadalmi, kulturális és egzisztenciális feltételek között történik. E kettősség tudatosítása segít elkerülni a paternalizmus rejtett logikáját, amely a jó szándék ellenére is tárgyiasíthatja a rászorulót. A valóban méltóságközpontú segítés nem „a másikért”, hanem „a másikkal” történik: partnerségre, részvételre és felelősségmegosztásra épül.

„Jókor, jó helyen, jól segíteni” – ez a tömör megfogalmazás kifejezhetné mindazok hivatását, akik a karitatív szolgálatban a rászorulók felemelésén munkálkodnak. A nemzetközi humanitárius alapelvekhez kapcsolódva világossá válik, hogy a segítségnyújtásnak három alapvető kritériumnak kell megfelelnie: (1) haladéktalanul kell érkeznie,

(2) a lehető legközvetlenebb módon, a szükséget szenvedőhöz legközelebb kell történnie, és (3) szakszerűen, az érintett fájdalmát és kiszolgáltatottságát nem súlyosbítva, hanem enyhítve kell megvalósulnia. Mindez kiegészül a kezdeményezőkészség követelményével: a segítés nem várhat mindig intézményi megbízásra vagy formális illetékességre, hanem személyes felelősségvállalást is kíván, akár civil áldozathozatal árán is, ha nincs más, aki közbelépne. E szemlélet bibliai archetípusa az irgalmas szamaritánus, akinek a története arra emlékeztet, hogy nem szükségképpen az segít, akinek ez hivatalból a feladata volna. E példázat jelentőségét emeli ki Ferenc pápa is Fratelli tutti kezdetű enciklikájában, amikor a testközeli, konkrét jelenlét fontosságára hívja fel a figyelmet: a gesztusok, az arckifejezések, a hallgatás, a testbeszéd vagy akár a fizikai közelség mind a kommunikáció részét képezik (vö. FT 43). A segítés tehát nem pusztán funkcionális cselekvés, hanem személyes, megtestesült odafordulás, amelyben a másik ember méltósága válik láthatóvá. A karitatív tevékenység ebből fakadóan nem periferikus elem, hanem a keresztény életforma lényegi dimenziója. Vizsgálódásunk során olyan kulcsfogalmak mentén gondoltuk újra e küldetést, amelyek a világi segítő szakma számára is meghatározók, sőt a kortárs humanitárius szervezetekben kodifikált alapelvekként rögzültek. A keresztény antropológia metafizikai horizontját állítottuk párbeszédbe a civil humanitárius szektor normarendszerével, nem konfrontációt, hanem az érintkezési pontokat és a kölcsönös gazdagodás lehetőségeit keresve – ahogyan arra Ferenc pápa is buzdít (vö. FT 198). E megközelítésben tekintettük át a fejlesztési segélyezés keresztény alapelveit, különös tekintettel arra, hogy napjaink globális kihívásai között mind sürgetőbbé válik egy olyan integrált szemlélet, amely a transzcendens megalapozottságot és a szakmai kompetenciát nem egymással szemben, hanem egymást kiegészítve érvényesíti. A jövő segítői gyakorlata akkor lehet hiteles és hatékony, ha egyszerre marad hű a személy méltóságának ontológiai igazságához és a felelős, professzionális cselekvés követelményeihez.

Borítókép: Magyar Máltai Szeretetszolgálat, dr. Czirják Ráhel

Absztrakt

Donald J. Trump amerikai elnök második ciklusának egyik első momentuma az amerikai segélyezéspolitikát gyökeresen átalakító és a USAID-et leépítő lépése volt. A tanulmány a körülmények és az amerikai megfontolás bemutatása mellett elsősorban a lépés nemzetközi segélyezésre gyakorolt hatásaira és emellett kiemelten a geopolitikai következményekre fókuszál, ismertetve, hogy az amerikai lépéssel olyan pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuum alakul ki, melyet még a legjelentősebb nemzetközi szereplők és a tanulmányban kiemelt Kína sem képes betölteni.

Kulcsszavak: USAID, világrend, nemzetközi segélyezés, Egyesült Államok, Kína, OECD

DOI: 10.56699/MT.2026.1.5

Donald J. Trump második elnöksége az amerikai segélyezési politika radikális és hirtelen átalakításával vette kezdetét, a USAID (U.S. Agency for International Development) megszüntetése alapjaiban rengetheti meg azt a nemzetközi segélyezési rendszert, amelynek vezető szereplője volt Washington. A lépés finanszírozási hiányt, intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok (Kína, az EU, Japán) csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség.

A USAID MEGSZÜNTETÉSE

Donald J. Trump második ciklusának első heteit az elsöprő lendületű elnöki rendeletalkotás és a kormányzati kiadások átvilágítására és megvágására létrehozott új kormányzati testület, az Elon Musk által fémjelzett DOGE aktív működése jellemezte. A kiadások felülvizsgálata és a külpolitikai prioritások átgondolása mellett a USAID egyik napról a másikra történő megbénítása és leépítése volt jelentős esemény az új adminisztráció első hónapjaiban. Donald Trump 2025. január 20-án egy elnöki rendelettel három hónapra (kilencven napra) szólóan felfüggesztette a szervezet tevékenységét (The White House, 2025), majd március 10-én bejelentették, hogy megszüntetik a USAID szerződéseinek 83 százalékát (Demirjian, 2025).

Az elmúlt évtizedek amerikai kül- és fejlesztéspolitikáját meghatározó szervezet honlapját már 2025 februárjában leállították (Knickmeyer, 2025), elérhetetlenné téve archív és aktuális projektinformációkat, adatokat. Az 1961 novemberében, a sors furcsa fintoraként egy elnöki rendelettel létrehozott szervezet az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökök által is alkalmazott fejlesztéspolitikáját igyekezett szervezett keretek közé terelni (Kennedy, 1961).

Az első lépéseket követő hónapokban az is világossá vált, hogy számtalan bírósági ítélet ellenére (Kates et al., 2025) a USAID csökkentett méretű és fókuszú tevékenységét az Egyesült Államok Külügyminisztériuma (Department of State) alá rendelik, és a 2026-os pénzügyi év tervezését is ennek megfelelően kezdték el, de ahogy azt számos esetben kiemelték, átgondolt szerepvállalás mentén, már a USAID intézményi struktúrája és munkavállalói nélkül képzelik el a szóban forgó segélyezési formát.

2023-ban az Egyesült Államok 71,9 milliárd dollárt fordított nemzetközi segélyezésre, ebből 43,8 milliárd, azaz a segélyre fordított összegek körülbelül 61 százaléka a USAID-en keresztül jutott el a fogadó államokhoz és szervezetekhez – a USAID struktúrájára és több ezer dolgozójára, szakértőjére támaszkodva (DeSilver, 2025). Az a tanulmány írásának pillanatában sem egyértelmű, hogy mi történt vagy fog történni a dolgozókkal és szakértőkkel. Az biztosan látszik, hogy az intézkedések nyomán számos szerződést felbontottak, és a személyi állományt drasztikusan csökkentették, a dolgozók jelentős részét adminisztratív szabadságra helyezték, és csak korlátozott számú kritikus feladatkört tartottak meg – de a pontos számokról az információhiány mellett azon bírósági ítéletek miatt sem beszélhetünk, melyek a szerződés alapján járó összegek kifizetésére és a dolgozók munkahelyükre való visszaengedésére kötelezték a kormányzatot. Éppen ezért a tanulmány a USAID státuszával kapcsolatban következetesen a leépítés és nem a megszüntetés kifejezést használja, figyelembe véve egyrészt az említett bírósági ítéleteket, másrészt azt a tényt, hogy jogilag a szervezet nem szűnt meg, bár egyelőre kevés kézzelfogható információval rendelkezünk arról, hogy a Külügyminisztérium alá rendelve milyen tevékenységet végezhet az elmúlt hónapok döntéseit strukturálisan megszenvedő USAID. A tanulmányban leépítésen tehát nem kizárólag a költségvetési csökkentést értjük, hanem a kapacitás, a programportfólió, a földrajzi jelenlét és az intézményi koordináció együttes gyengülését is. Ennek azért van jelentősége, mert a segélyezés geopolitikai hatása nem pusztán a kihelyezett forrás nagyságából, hanem a végrehajtási hálózatból, a partnerségi struktúrákból és a feltételrendszerből is következik.

KUTATÓI KÉRDÉS ÉS ÁLLÍTÁS

Kutatói kérdésem az volt, hogy az Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre, és ez milyen geopolitikai következményekkel jár, továbbá hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán vagy akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt.

A tanulmány fő állítása, hogy a USAID megszüntetése nem csupán finanszírozási hiányt, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség – még abban az esetben sem, ha e donorok érdekeltek lennének abban, hogy az Egyesült Államok helyébe lépjenek minden olyan térségben és országban, ahonnan az segélyezési tekintetben kivonul.

A leépítés hatásairól azért hármas megközelítésben beszélünk, mert külön értelmezzük a finanszírozási sokkot, az intézményi-szakértői kapacitásvesztést és az Egyesült Államok külpolitikájához is kapcsolódóan a legitimációs veszteséget a segélyezési ökoszisztémában.

MÓDSZERTAN, FOGALMI KERETEK ÉS FELÉPÍTÉS

Az elemzés módszertanilag kvalitatív dokumentumelemzésre és másodlagos (deskriptív) adatelemzésre támaszkodik, valamint a fő donorok helyettesítési potenciálját három összevetési szempont mentén – finanszírozási kapacitás, intézményi/végrehajtási kapacitás, legitimációs-normatív illeszkedés – strukturált módon értékeli. A dokumentum-elemzés célja a USAID leépítéséhez vezető út, illetve annak értelmezése, hogy a lépés miért generál vákuumo(ka)t. A forráskorpusz kormányzati és intézményi dokumentumokból, állásfoglalásokból, továbbá szakpolitikai és kutatási anyagokból, illetve sajtóforrásokból áll – utóbbiak a gyorsan változó események kronológiai bemutatását, továbbá a nyilvános narratívák azonosítását segítik. Az elemzés az amerikai fordulatot megelőző és közvetlenül követő időszakra koncentrál, így már összehasonlítható esettanulmányok helyett egyelőre potenciális űrkitöltő donorokat vizsgál a három elemzett szempont alapján. Az elemzett folyamat több esetben még zajló jogi, pénzügyi és intézményi átalakulás, a tanulmány ezért elsősorban a mechanizmusok feltárására, valamint a donorok helyettesítési potenciáljának bemutatására törekszik.

A tanulmányban a segélyezés kifejezés gyűjtőfogalomként utal az Egyesült Államok külföldi támogatási tevékenységére (foreign assistance), amely magában foglalja a humanitárius segítségnyújtást, a fejlesztési támogatást és biztonsági-katonai jellegű forrásokat (Ingram, 2024; McCabe–Brown, 2024). A fókuszban lévő USAID miatt az elemzés elsősorban humanitárius és fejlesztési komponensekre fókuszál. A donorstatisztikák, -adatok esetében a tanulmány a hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) OECD DAC által megfogalmazott definícióját veszi alapul: „…állami (hivatalos) forrásokat biztosító szereplők által a kedvezményezetteknek (alacsony és közepes jövedelmű országoknak) nyújtott pénzügyi támogatás, olyan területeken, mint az egészségügy, a közegészségügy és higiénia, az oktatás és az infrastruktúra. Többnyire vissza nem térítendő támogatásokból vagy »kedvezményes« (lágy feltételekkel nyújtott) hitelekből áll, és a legkevésbé fejlett országok számára rendelkezésre álló külső finanszírozás több mint kétharmadát teszi ki” (OECD, é. n.).

A tanulmány a segélyezést elsődlegesen nemzetközi világrendi és hatalmi-politikai keretben értelmezi, és a segélyezéspolitikai részleteket a geopolitikai hatások megértésének szolgálatába állítja, ami azért is releváns, mert ahogy Alberto Alesina és David Dollar megállapították, „a külföldi segélyek irányát legalább annyira diktálják politikai és stratégiai megfontolások, mint a kedvezményezettek gazdasági szükségletei és politikai teljesítménye” (Alesina–Dollar, 2000).

A dolgozat először az amerikai segélyezési politika jelentőségét, majd projektjeit mutatja be, hogy értelmezhetővé váljon, miért beszélhetünk pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuumról a USAID megszűnése kapcsán. Ezt követően a lépés politikai-geopolitikai megfontolásait tekintjük át, hogy aztán megvizsgáljuk, képes lesz-e bármelyik egyéb donor állam belépni a Washington által hagyott vákuumba.

AZ AMERIKAI SEGÉLYEZÉSI POLITIKA JELENTŐSÉGE

A USAID leépítéséig Washington messze a világ legnagyobb humanitárius adományozója volt (1. ábra), miközben az Egyesült Államok költségvetésének bőven kevesebb mint egy százalékát költi el külföldi segélyezésre és fejlesztésre (Roy, 2025). Mindamellett, hogy a teljes kiadáshoz képest eltörpül ez az összeg, az Egyesült Államok egyike volt azon országoknak, melyek kötött segélyeket biztosítottak, tehát az összegek elköltése során saját beszállítókra és szállítókra támaszkodtak – azaz üzletet generáltak amerikai cégeknek.

Egy 2021-es adat alapján a USAID-del szerződésben álló cégek 86,4 százaléka amerikai. (Ilasco, 2022). Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Biden-adminisztráció alatt, kiemelten Ukrajna vonatkozásában a direkt, nem kötött segélyek is szerepet kaptak (USAID Office of Inspector General, 2023). Az Egyesült Államok kiemelten alkalmazott bilaterális együttműködéseket fejlesztési segélyeihez, azaz a segély „nyújtását, modalitását, feltételeit, kedvezményezettjeit [az Egyesült Államok] motivációja, gazdasági és politikai érdekei közvetlenül” határozták meg (Kiss, 2024: 9).

Tehát miközben Washington kiemelt szereplő a segélyezési szegmensben, gazdaságilag nem volt számára megterhelő a hozzájárulás, az amerikai gazdaságot is segítették a különböző programok, ráadásul az Egyesült Államok a saját érdekei mentén folyamatosan kontroll alatt tartotta a célországokat.

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy miközben a segélyezés kiterjedt volt, bizonyos elemzések arra is rámutatnak, hogy az „Egyesült Államok kormánya sikeresen használta fel a külföldi segélyprogramokat, hogy külpolitikai engedelmességet érjen el az ENSZ-ben olyan kérdésekben, amelyek létfontosságúak Amerika nemzeti érdekei szempontjából” (Wang, 1999: 199).

1. ábra: A tíz legnagyobb OECD-DAC-donorállam segélyköltése 2019 és 2023 között

Forrás: A Carnegie Africa elemzése az OECD, a Donor Tracker Focus2030 és a Devex adatainak felhasználásával.

Washington segélyei viszonylag széles skálán mozogtak, ami jól látható a nyilvánosan hozzáférhető információk alapján. Az egyik legjobb összefoglalást a Pew Research Center készítette, amely a 2023-as adatokat vizsgálva mutatta be, hogyan is állt össze az abban az évben 71,9 milliárdos segélyezési összeg (2. ábra). Miközben azt a kutatóintézet is megjegyzi, hogy nem minden kategória esetében egyértelmű a költés jogcíme (köszönhetően annak, hogy a USAID mellett a Külügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és többek között az Egészségügyi és Szociális Minisztérium is folyósított fejlesztési támogatásokat), látszanak világos trendek.

• Az adatok értelmében az összegek 27 százaléka ment gazdasági jellegű fejlesztésre, mely döntően Ukrajna pénzügyi támogatását jelentette.

• Humanitárius segítségnyújtásra és katasztrófaelhárításra az összegek 21,7 százalékát költötték, itt az éhínség elleni harcot és például a konfliktuszónák melletti menekülttáborokat, az alapvető szolgáltatások biztosítását kell kiemelni.
• Az összegek 22,3 százaléka egészségügyi segélyként érkezett azokba az országokba, ahol szükség volt erre: HIV/AIDS (a teljes éves összeg 14,7 százaléka), kolera, malária, oltási programok, a fejlődő világ számára biztosított modern egészség-ügyi szolgáltatások.

• Az összegek 14,2 százaléka a béke és biztonság kategóriában sokszor katonai segélyek folyósítását jelentette (Ukrajna mellett itt Izrael és Egyiptom szerepe is kiemelhető).
• Voltak a környezet címszó alatt elköltött összegek (1,9%), továbbá azok a kiadások (a teljes összeg mintegy 3,2 százaléka), amelyek miatt a USAID sok országban címlapra került az elmúlt időszakban: a demokrácia, emberi jogok és kormányzás címszó alatt futó projektek (DeSilver, 2025).

2. ábra: Az Egyesült Államok által a 2023-as pénzügyi évben minden kategóriában folyósított külföldi segélyek aránya

Forrás: ForeignAssistance.gov (letöltve: 2025. január 28.)

A programokról tehát látható, hogy a segélyek döntő többsége humanitárius segítségnyújtásként rászoruló egyéneket, csoportokat, illetve országokat és régiókat célzott, és az is kitűnik, hogy (Ukrajna mellett) elsősorban a fejlődő térségek, országok és régiók részesültek a USAID támogatásaiból, így a leállásból fakadó esetleges következmények is ezekben az államokban lesznek jelentősebbek (3. ábra).

3. ábra: A USAID segélyprogramjai, 2014–2023 (a 2023-as USD-árfolyam szerint)

Forrás: Roy, 2025

KIALAKULT VÁKUUM(OK)?

Azt, hogy az amerikai hozzájárulás megváltozása mekkora űrt hagy maga után, az amerikai segély kiemelkedően magas volumene mellett az elmúlt évek aggasztó tendenciái is befolyásolják. Látható folyamat, hogy globálisan „egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek, ugyanakkor ezzel nem tud lépést tartani a finanszírozási képesség” (Kiss, 2024: 7) – a nyomás többek között a klímaváltozás, a pandémia, a különböző konfliktusok és válságok miatt vált jelentősebbé az elmúlt években, a USAID leépítése kapcsán ezért beszélhetünk pénzügyi kérdésről, illetve esetleges vákuumról.

Tehát olyan ponton válnak kérdésessé az amerikai pénzügyi támogatások, amikor amúgy is növekszik az igény az ilyen jellegű segélyekre. És nem csupán az amerikai összegek kiesése okoz problémát: futó projektek, a helyi viszonyokhoz évek-évtizedek óta alkalmazkodó megoldások és szakemberek, a szakmai tudás és kompetencia tűnhetnek el, tűnnek el, tűntek el egyik napról a másikra. És mindezek helyreállítása nem oldható meg egyik vagy másik ország nagyobb pénzügyi szerepvállalásával, hisz mindegyik állam érdekelt a saját szervezetei mellett a saját szakemberei alkalmazásában, hogy a saját maguk által definiált projektek támogassák nemzeti érdekeik megjelenését vagy megvédését. A USAID mögött évtizedes tapasztalat és szakértelem áll, melynek felépítése nem történhet meg rövid idő alatt. Andrew S. Natsios szerint „a sikeres fejlesztési programok, amelyek valódi változást eredményeznek, tíz–húsz éves időhorizontot igényelnek ahhoz, hogy gyökeret eresszenek, növekedjenek, és önfenntartóvá váljanak” (Natsios, 2020: 114). Az intézményi vákuum is fontos kérdés, de nem csupán a szaktudás leépítése, hanem a rendszer fragmentálódása miatt is. Még több párhuzamos és kevesebb koordinált megoldás „hatalmas adminisztrációs költségekkel jár mind a kedvezményezettek, mind a donorok számára” (Fuchs et al., 2015: 255).

Ha figyelembe vesszük az előző részben említett pénzügyi elemeket és a gazdasági sajátosságokat (például az amerikai gazdaság bekötöttségét), a USAID úgy volt Washington puha diplomáciai eszköze, hogy közvetlen amerikai politikai és pénzügyi érdekeket is szolgált, és hasznot is hajtott – nem véletlen, hogy a szervezet a hidegháborús szembenállás, versenyfutás terméke. John F. Kennedy elnök így fogalmazott mindennek a szükségességéről: „Nincs menekvés a kötelezettségeink elől: erkölcsi kötelezettségeink bölcs vezetőként és jó szomszédként az egymásra utalt szabad nemzetek közösségében – gazdasági kötelezettségeink a leggazdagabb emberekként egy olyan világban, ahol túlnyomórészt szegény emberek élnek, olyan nemzetként, amely már nem függ a külföldi hitelektől, melyek egykor segítettek nekünk saját gazdaságunk fejlesztésében – és politikai kötelezettségeink a legnagyobb ellenállásként a szabadság ellenfeleivel szemben” (Kennedy, 1961). Kennedy tehát nem csupán Washington felelősségét, de a segélypolitika által biztosított előnyöket is látta a nagyhatalmi versenyfutás tekintetében.

Leo Michel (2017) Joseph Nye tézise nyomán amellett érvel, hogy a puha erő kulcsa a legitimáció: ha egy állam hatalmát legitimnek látják, kisebb ellenállásba ütközik, és ennek köszönhetően ritkábban kényszerül költséges kényszerítésre, kemény eszközök használatára. Ehhez szorosan kapcsolódik G. John Ikenberry (2018) intézményesített hegemóniáról szóló elmélete is, amely kiemeli, hogy a nagyhatalmaknak azért is lehet érdekük intézmények és normák létrehozása, mert ebben nem csupán saját cselekvési szabadságuk korlátozását látják, hanem hatalmuk kiterjesztését is – és ez a két folyamat csak látszólag mond ellent egymásnak, teszi hozzá a szerző. Ezek az intézmények és normák egyrészt „bebetonozzák” a kívánatos politikai orientációt más államokban, másrészt növelik a rend legitimitását azáltal, hogy kiszámíthatóvá és szabályhoz kötötté teszik a hegemón hatalomgyakorlást (Vörös–Tarrósy, 2026). Ezek a struktúrák „segíthetnek egy államnak hiteles korlátokat és kötelezettségeket felállítani a saját hatalmára vonatkozóan, ami megkönnyíti az együttműködést, és nagyobb legitimitást ad a rendnek. Más államok nagyobb valószínűséggel üzletelnek veled – azaz melléd állnak (bandwagoning), ahelyett, hogy ellened egyensúlyoznának (balancing) –, ha hitelesen bizonyítani tudod, hogy betartod az elfogadott szabályokat és normákat” (Ikenberry, 2018: 8).

Mindezen logika alapján tehát a USAID leépítése legitimációs vákuumot is okozhat. Nem csupán a kiemelkedő pénzügyi hozzájárulás vész el, hanem gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs szerepe is – amely Washington számára megkönnyítette a koalícióépítést és a partnerekkel való együttműködést. Leo Michel már Trump első ciklusában a soft power leértékelődését látta (Michel, 2017), és e folyamat a második ciklusban folytatódott.

Mielőtt áttérnénk e vákuumok esetleges betöltésére, ki kell emelnünk, hogy a soft power-ellenesség – vagy inkább a soft powerbe vetett bizalom csökkenése – mellett konzervatív körökben régóta kritizálják a USAID szervezetét és általánosságban az Egyesült Államok segélyezési politikáját, ami világossá vált a The Heritage Foundation által összeállított politikai projektterv, a Project 2025 létrehozásával. Az úgynevezett globális progresszív baloldal támogatására fordított összegek, a kiadások nagysága, a Kínával szembeni fellépés szükségessége, a klímavédelmi, az esélyegyenlőséghez, a sokszínűséghez és befogadáshoz kapcsolódó kiadások felülvizsgálata mind-mind jelen voltak és vannak a konzervatív közbeszédben (Primorac, 2023).

POSZTHEGEMÓN ŰR?

A USAID-et érintő amerikai lépés nem egyedülálló és nem is feltétlenül meglepő az Egyesült Államok globális szerepét és helyzetét tekintve, és egy világos narratívában, az úgynevezett poszthegemoniális világfelfogásban azt jelenti, hogy amennyiben a poszthegemón szereplő, az Egyesült Államok nem képes működtetni az általa formált, dominált vagy létrehozott struktúrákat, akkor nem is biztos, hogy érdekelt azok fenntartásában (Tálas, 2021). Ez viszont azt is feltételezi, és erre is látunk példákat, hogy a USAID nem az egyetlen szereplő, a nemzetközi segélyezés pedig nem az egyetlen terület, amellyel kapcsolatban Washington átértékeli a szerepét, adott esetben a hozzájárulását. E folyamat az átalakuló világrenden belül úgy is értelmezhető, hogy az eddigi pólus, az unipoláris világrend stabilitásáért, a feltörekvő államok fejlődéséért is felelős Egyesült Államok már nem kívánja fenntartani azon szolgáltatásokat, melyek a multipolaritásban és a multilaterális megoldásokban érdekelt államok igényeit és érdekeit szolgálták (Vörös–Tarrósy, 2024).

Amikor tehát azon gondolkozunk, hogy a USAID helyére, ebbe a hármas vákuumba megérkezhet bármelyik, akár fejlett, akár feltörekvő szereplő, akkor érdemes abban a kontextusban értelmezni ezt, hogy a USAID kivonulása által okozott űr csak az egyik pénzügyi űr, melyet Washington maga után hagy: az Egészségügyi Világszervezetből való kilépés hasonló nehézségeket, pénzügyi hiányokat, valamint pótolhatatlan infrastrukturális és szakmai veszteségeket jelent, de idesorolható az UNESCO és (esetlegesen) a (közel)jövőben egyéb szakosított ENSZ-intézmények, illetve szervezetek helyzete is: 2026. január 7-én Washington egyszerre hatvanhat nemzetközi, köztük harmincöt ENSZ-hez köthető szervezetből lépett ki Trump elnöki rendeletével. Ahogy Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere fogalmazott: „Nem fogjuk tovább pazarolni erőforrásainkat, diplomáciai tőkénket és részvételünk legitimáló súlyát olyan intézményekben, amelyek irrelevánsak, vagy ellentétesek az érdekeinkkel” (USDOS, 2026).

Ha az Egyesült Államok nem hajlandó tovább finanszírozni e globális szervezeteket, szolgáltatásokat, akkor a potenciálisan nagyobb felelősséget vállaló államoknak számos ponton, területen és szervezetben kell nagyobb pénzügyi hozzájárulást biztosítani akár csak az elköltött összegek eddigi szintjének fenntartásához is. Tehát hatalmas lehet a segélyezés és a multilaterális megoldások mellett kiálló államokra nehezedő anyagi teher.

KÖVETKEZMÉNYEK

Bármilyen lépéseket tesz is a nemzetközi közösség, a USAID-et érintő változásoknak lesznek egyértelmű vesztesei, negatív következményei. A teljesség igénye nélkül az alábbiakat mondhatjuk el ezekről a kimenetekről:

• Egyéni szinten a különböző segély- és fejlesztési programokból közvetlenül részesülő rászorulók, betegek és szegények mögül esik/eshet ki a támogatás – és miután a leépítésre a nemzetközi közösség felé kommunikált hatásvizsgálat nélkül került sor, nehéz felmérni a valódi következményeket. Az egyik legsúlyosabb és rögtön látható hatással a HIV/AIDS-programok haszonélvezői szembesültek: a gyógyszereikre napi szinten rászorulók, a kezeléseket kapó egyének és az azokat biztosító szervezetek. A UNAIDS adatai alapján a HIV/AIDS elleni fellépés legjelentősebb támogatója a USAID volt, 73 százalékát adva az eddigi globális költségeknek (UNAIDS, 2025), és bár Marco Rubio kilenc nappal később kivette a tiltás alól az életmentő gyógyszereket, orvosi ellátásokat, az ételt és menedéket nyújtó szolgáltatásokat (Becker, 2025), a segélyszervezet dolgozóit a munkájuk leállítására felszólító elnöki rendelet megakasztotta a globális projekteket, és a globális segélyszervezetek többsége már jelezte, hogy megérzik a USAID felfüggesztését (UNAIDS, 2025).

• Az egyének hátrahagyása ugyanakkor a fejlődő államokra is kihat: vagy nagyobb terhet vállalnak ezen egyének, csoportok, rétegek támogatásában (ami nehezen valószínűsíthető, hiszen éppen az állami beavatkozások hiánya, elégtelen szintje miatt volt szükség donorok támogatására), vagy magukra maradnak nehézségeikkel az amúgy is számos kihívással szembesülő társadalmakban. A következmények, bármelyik szcenárió válik is valóra, szerteágazók lehetnek: az állami pénzügyi beavatkozás más területektől von el forrásokat, az érintettek hátrahagyása pedig a szegénységet, a leszakadást, adott esetben a munkaerőpiaci tevékenységeket befolyásolná negatív irányba, minden esetben további kockázatokkal terhelve a fejlődő társadalmakat – gondoljunk akár a radikalizálódás jelentette veszélyre is.

• A fejlődő világban kialakuló és növekvő kockázatok ugyanakkor globalizált világunkban nem maradnak lokálisak, akár közvetlen, akár – például konfliktusok következtében, menekülteken keresztül – közvetett módon, de hatással lesznek a nemzetközi közösségre, a fejlett világ államaira is.

• Bár vélhetően csak rövid távon, de a USAID megszüntetésével az amerikai adófizetők nyerhetnek az eddig külföldön elköltött pénzek még nem ismert elképzelések szerinti hazai felhasználásával. Ugyanakkor az amerikai fejlesztéspolitika már ismertetett működése miatt amerikai vállalkozások és munkahelyek kerülnek veszélybe,1 ráadásul a segélyszervezettel együtt az Egyesült Államok puha hatalmának gerincét adó imázsépítő, -támogató projekteknek is búcsút mondhatnak.

Arra a tényre is érdemes kitérni, hogy a globális fejlesztéspolitikák soha nem voltak tökéletesek – bár sok esetben a donor államok egyéni érdekei voltak ezért felelősek. Többször felmerült az az elképzelés, hogy érdemes olyan projekteket megvalósítani és támogatni, melyek a helyi szereplők mellett a fenntarthatóságot és a segélyektől való függés megszüntetését is célozzák. Bár a Trump-adminisztráció döntésének nem ez volt a kommunikált célja, a szűkülő források akár arra is késztethetik mind a donor, mind a fogadó államokat, hogy a kevesebb forrást hatékonyabb módon költsék el.

E lehetséges következmények azt a globális – és helyi – igényt vetíthetik előre, hogy a kiesett projektek helyére más donor államok kezdeményezései érkezzenek. E tekintetben az a kérdés, vajon beszélhetünk-e olyan államokról, melyek nyertesei lehetnek az amerikai lépéseknek. A segélypolitika ugyanis geopolitikai tényezővé vált. Natsios kiemeli, hogy a nagyhatalmi rivalizálás az elmúlt évtizedben „átlépett” a nemzetközi fejlesztési térbe, miközben a poszthidegháborús fejlesztési rend „felbomlóban” van (Natsios, 2020: 101). E keretben az intézményi visszalépések stratégiai jelentőségűek, mert „a fejlesztési tér nem szereti a vákuumot” (Natsios, 2020: 107), és ez Natsios véleménye szerint lehetőséget teremt más szereplők számára.

KI TÖLTHETI KI A VÁKUUMO(KA)T?

A sajtóban (Wolf, 2025) és politikusi körökben (Dent, 2025) viszonylag gyorsan megszületett az a narratíva, mely szerint Kína lehet a jelenlegi helyzet nyertese, számos térségben és országban átvéve a USAID helyét és szerepét. Natsios is Kína szerepét emelte ki tanulmányában (Natsios, 2020). Ugyanakkor annak vizsgálata, hogy ez valóban megtörténhet-e, komplexebb kérdést vet fel, hiszen az átalakuló világban nem csupán Kína, hanem több középhatalom, feltörekvő állam is érdekelt a status quo megváltoztatásában (Tarrósy–Vörös, 2019) és az amerikai hegemónia megtörésében – elméletileg tehát érdekeltek lehetnek az Egyesült Államok pozícióinak átvételében.

Kína

Kína nemzetközi segélyezésről alkotott véleménye jelentősen eltér az OECD-államok és az Egyesült Államok normáitól és felfogásától, és az ázsiai ország inkább tekinti e tevékenységét partneri kapcsolatnak a Dél–Dél-kooperáció részeként, amelyben a fogadó államok érdekei is megjeleníthetők (Dreher et al., 2018; Vörös, 2024). Peking tehát inkább a fejlesztési együttműködést preferálja, melyben vegyíti a segélyezést a befektetésekkel, a kereskedelemmel és a különböző fokú együttműködésekkel, sőt hitelekkel – a segélyezés szempontjából kevésbé átlátható módon. Tehát az figyelhető meg, hogy „a kínai segélypolitika nehezen elválasztható a kereskedelem- és a beruházáspolitikától, a három terület összefonódása megmutatkozik a segélyezés céljaiban, eszközeiben és formáiban, valamint intézményrendszerében egyaránt” (Vári, 2016: 79). Mindez azt is jelenti, hogy a klasszikus segélyezés nem része Kína segélyezési portfoliójának, a gazdasági hasznot hajtó együttműködések vonzóbbak a kelet-ázsiai állam számára – így nem arról kell beszélni, hogy például a HIV/AIDS-programok finanszírozását folytatná, átvenné Kína, hanem arról, hogy Peking rövid (és vélhetően közép)távon nem is rendelkezik azokkal az infrastrukturális adottságokkal (szervezeti felépítés, szakembergárda), melyek lehetővé tennék az ilyen jellegű segélyprogramok akár csak részleges átvételét.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy globális imázsát, a „felelős Kína” képét építve Peking nyerhet olyan projektek támogatásával, melyek a fejlődő, rászoruló államok igényeire reagálnak, és Kínát olyan szereplőként festik le, amely egy jobb világ megteremtésén dolgozik. A multilaterális együttműködéseket támogató és azoknak elsőbbséget adó szereplőként ez nem állna távol Kína külpolitikai-geopolitikai-stratégiai céljaitól. Ennek okán elképzelhető, hogy bizonyos zászlóshajóprojektek, globálisan jól kommunikálható esetek kapcsán Peking tesz majd lépéseket. Talán nem véletlen, hogy Kambodzsa, Pápua Új-Guinea és Nepál neve is felmerült (Wolf, 2025) olyan államként, ahol Kína rögtön megjelenhet. Ezen értesülések közül azonban egyelőre egyiket sem lehet megerősíteni. Például a kambodzsai aknamentesítő projektet érintő kínai hozzájárulásról szóló döntés már jóval az amerikai felfüggesztés előtt megszületett – igaz, a USAID leállása miatt az amerikai pénzek valóban nem érkeztek meg (Chheng, 2025).

Ráadásul, ahogy arra már kitértünk, az amerikai visszalépés miatt nagyobb nyomás nehezedhet Kínára egyéb globális programok, például a WHO vonatkozásában is, így az évek óta a gazdasági kihívásainak orvoslásával elfoglalt kelet-ázsiai államnak számos területen át kellene vállalnia az amerikaiak által eddig vitt terheket. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy bár Kína nyerhet a USAID drasztikus mértékű zsugorodásán, amennyiben ezt a nyereséget pusztán a nemzetközi megítélésben mérjük, viszont nem lesz képes az űr kitöltésére, az Egyesült Államok helyettesítésére, így viszont Pekingnek globális értelemben, esetleges biztonsági konfliktusok során akár számottevő károkkal is szembe kell néznie.

További középhatalmak nyerhetnek teret?

Ahogy fentebb már volt róla szó, a USAID körüli helyzet egyéb szereplők érdeklődését is felkeltheti, az átalakuló világrendben számos ilyen államról beszélhetünk, melyek akár Kínához hasonló érdekekkel és megfontolásokkal jelentkezhetnek – ennek már jóval Trump döntését megelőzően is voltak jelei. Az úgynevezett csendes forradalom részeként számos ilyen új donor állam tűnt fel az elmúlt időszakban: például a multipolaritásban érdekelt államok elitklubjaként is definiálható BRICS-et kell megemlítenünk (Kiss, 2024), és így akár Oroszország is kiemelhető a témában érdekelt szereplőként.

A Kínára vonatkozó megállapítások ezen államokkal kapcsolatban is igazak lehetnek, és egy gyors körkép segíthet felmérni az elképzelések valószínűtlenségét: a BRICS-államok egy része maga is segélyre szorul, például a legújabb tag, Indonézia inkább foglalkozik azzal, hogy az ő esetükben ki helyettesítheti a USAID segélyeit (Widianto, 2025), semmint hogy miképpen lennének képesek globálisan kiváltani az amerikai segélyeket, de az egyik alapító tag, Brazília is hasonló problémákkal néz szembe. Jelenlegi gazdasági helyzetében Moszkva ugyan nem lenne képes helyettesíteni Washingtont, de rövid távú hasznokról, politikai megfontolásokról Pekinghez hasonlóan orosz oldalon is beszélhetünk, és a volt keleti blokk országaiban, illetve a volt szovjet tagköztársaságok területén az amerikai alternatíva eltűnése részükről üdvözölt esemény lehet.

Érdemes volna még az Öböl-államok, Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy Katar esetleges szerepvállalását is vizsgálni, de az valamennyi esetben látható, hogy egyik feltörekvő szereplő sem képes az amerikai összegek helyettesítésére. Rövid távú, regionálisan fókuszált, imázst segítő bejelentésekre készülhetünk, de átfogó, globális programokra egyik ilyen jellegű szereplőnek sincs anyagi vagy szervezeti, strukturális lehetősége.

Az Európai Unióról se feledkezzünk el

Az Egyesült Államokat követően (és Kína mellett) a legjelentősebb donorok az OECD-államok, a fejlett államok, például az európai szereplők. Az Egyesült Államok visszaszorulása kifejezetten a hagyományos segélyezési struktúrákban pedig azt eredményezheti, hogy az évtizedekkel ezelőtt megkezdett programok és célok megvédése érdekében ezek az országok növelik hozzájárulásukat. Itt kell kiemelni az Európai Uniót mint olyan globális szereplőt, amely már csak földrajzi okokból is érdekelt(ebb) lehet a kelet-európai, dél-kaukázusi, afrikai és közel-keleti kihívások kezelésében. Az EU 2021-ben alakította át globális segélyezési rendszerét, és igyekezett hatékonyabbá tenni: a Szomszédsági, Fejlesztési és Nemzetközi Együttműködési Eszköz – Globális Európa (NDICI – Globális Európa) nevet kapó új kezdeményezés célja, hogy az összes harmadik országgal folytatott együttműködést fedezze, s földrajzi, tematikus és úgynevezett gyors reagálású pilléreken nyugszik. A tematikus pillérről szólva az EU kiemelte, hogy „a tematikus programok az emberi jogokra és a demokráciára, a civil társadalomra, a stabilitásra és a békére, valamint az olyan globális kihívásokra összpontosítanak majd, mint az egészség, az oktatás és képzés, a nők és a gyermekek, a munka, a szociális védelem, a kultúra, a migráció és az éghajlatváltozás” témája (Council of the European Union, 2021), így az látszik, hogy az Európai Unió lehet a legérdekeltebb a USAID által hátrahagyott űr kitöltésében. Ugyanakkor, ahogyan Kína esetében, úgy itt is meg kell említenünk, hogy nem ez az egyetlen terület, amelyen nagyobb szerepvállalásra lenne szükség az európai szereplők részéről, és az nem is várható, hogy egyedül képesek vagy akár hajlandók lennének teljes egészében pótolni a USAID által biztosított segélyösszegeket. Mindez az Európa biztonságáról szóló közös európai gondolkodás témájában is világossá vált – kiemelve egy újabb olyan területet, amelyre az európai államoknak a jövőben többet kell fordítaniuk.

ÖSSZEGZÉS

Összességében elmondhatjuk, hogy a USAID felfüggesztése, majd szerződésállományának drasztikus visszavágása nem pusztán egy amerikai belpolitikai, illetve költségvetési lépés volt, hanem olyan döntés, amely már rövid távon is érzékelhetően kezdi átformálni a nemzetközi segélyezési rendszert és az arról szóló gondolkodást. Bár a tanulmány írásának pillanatában a jogi procedúrák még tartanak, és nem teljesen egyértelmű, mely programok és projektek folytatódnak, az már most látszik, hogy egy ilyen jellegű – és ilyen hosszú – leállás nem csak „szünetet” jelent: a futó programok működése, a partnerekkel való együttműködés és a terepi végrehajtás is sérül, miközben a következmények felméréséhez valószínűleg hosszabb időre lesz szükség.

A kutatói kérdés első része arra vonatkozott, hogy az Amerikai Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre. A tanulmány fő állítása mentén erre az a válasz, hogy a USAID leépítése nem csupán finanszírozási hiányt okoz, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is létrehoz. Finanszírozási értelemben az amerikai forráskiesés önmagában is óriási lyukat üt a rendszeren, különösen egy olyan időszakban, amikor – a klímaváltozás, pandémiák, konfliktusok és humanitárius válságok miatt – eleve egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek. Intézményi értelemben pedig nem egyszerűen pénz tűnik el, hanem a USAID mögött álló évtizedes tapasztalat, terepi jelenlét, szakértői kapacitás és végrehajtó infrastruktúra is: azok a működési megoldások és helyi viszonyokhoz alkalmazkodó szakmai tudás, amely egyik napról a másikra nem pótolható. Végül legitimációs értelemben gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs súlya a segélyezési ökoszisztémában, ami a koalícióépítést és a partneri együttműködéseket is nehezíti.

A kutatói kérdés második része a geopolitikai következményekre irányult. A tanulmány alapján itt is az a fő következtetés, hogy a segélyezés ebben az értelemben nem mellékes fejlesztéspolitikai kérdés, hanem a világrendi és hatalmi-politikai mozgások része. A USAID a hidegháborús versenyfutás termékeként egyszerre szolgált humanitárius és fejlesztési célokat, és működött Washington puha diplomáciai eszközeként: úgy adott mozgásteret az Egyesült Államok számára, hogy közben nemzetközi jelenlétet, reputációt és együttműködési hálózatokat is épített. A visszalépés geopolitikai értelemben azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nemcsak „pénzt” von ki, hanem azt a képességét is csökkenti, hogy intézmények és normák mentén kiszámíthatóan, legitim módon alakítsa a nemzetközi együttműködéseket. Mindez az átalakuló világrendben abba a tágabb folyamatba is illeszkedik, amelyben Washington több területen átértékeli szerepét és adott esetben a hozzájárulását, miközben a rendszer többi szereplőjének alkalmazkodnia kell egy egyre inkább rendezetlen, kevésbé stabil és kiszámítható környezethez.

A kutatói kérdés harmadik eleme az volt, hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán, illetve akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt. A tanulmány válasza itt egyértelműen az, hogy részlegesen és/vagy szelektíven lehet szó helyettesítésről, de Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség. Kína kapcsán a sajtóban gyorsan megszületett narratíva, hogy Peking „készen áll” átvenni az amerikai szerepet, ugyanakkor az elemzés rámutatott, hogy a kínai modell nem a klasszikus segélyezésre, hanem a fejlesztési együttműködés és a gazdasági hasznot is hozó együttműködések keverésére épül, így sem tematikusan, sem intézményi kapacitásában nem reális, hogy például a humanitárius és egészségügyi programok nagy részét átvegye. Peking bizonyos zászlóshajóprojektek és jól kommunikálható esetek mentén nyerhet reputációs hasznot, de a teljes pénzügyi és intézményi kiesés pótlása, valamint az amerikai globális hálózat helyettesítése nem várható tőle. Hasonló logika mentén a középhatalmak és feltörekvő szereplők esetében is legfeljebb regionális fókuszú, rövid távú, imázstámogató bejelentések képzelhetők el, átfogó és globális programokra azonban sem anyagi, sem szervezeti, strukturális lehetőségük nincs.

Az Európai Unió e szereplők közül a leginkább „kézenfekvő” alternatíva, hiszen intézményesített fejlesztési együttműködési keretekkel és tematikus fókuszokkal is rendelkezik, valamint földrajzi okokból is érdekelt lehet több válságtérség stabilizálásában. Ugyanakkor a tanulmány alapján az is látszik, hogy az EU előtt sem egyetlen probléma jelenik meg, hanem egyszerre több területen nő a felelősségvállalási kényszer (biztonságpolitika, multilaterális intézmények finanszírozása, regionális válságkezelés). Ezért bár elképzelhető hozzájárulás-növelés, a teljes amerikai kiesés átvállalása és a USAID által képviselt globális infrastruktúra kiváltása európai oldalról sem reális.

Mindezek fényében a tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a USAID leépítése olyan hármas – finanszírozási, intézményi és legitimációs – vákuumot hoz létre, amelyet a nemzetközi rendszer többi szereplője legfeljebb részleteiben, szelektíven és saját érdekei szerint tud majd kezelni. A nemzetközi segélyezésre ugyanakkor a jövőben is szükség lesz, és miközben a folytatással vagy az alternatív donorok szerepvállalásával kapcsolatban egyelőre sok a bizonytalanság, a negatív következmények már most láthatóan súlyosbodhatnak – különösen ott, ahol a segélyezés nem „plusz”, hanem alapfeltétel az egészségügyi, humanitárius és társadalmi stabilitás fenntartásához.

Absztrakt

Latin-Amerika, amelynek országai közül egyre többen tartoznak a magas-közepes és a magas jövedelműek közé, köztes helyzetbe került a nemzetközi segélyezésben. Bár a régió még mindig a globális ODA 7 százalékát kapja recipiensként, a nagyobb országok megjelentek a feltörekvő donorok között. Tevékenységükre a Dél–Dél együttműködés, illetve innovatív modalitásként a trianguláris együttműködés jellemző, amellyel a szegényebb latin-amerikai és karibi, illetve egyes esetekben afrikai országok fejlesztésében vállalnak szerepet. A tanulmány a latin-amerikai országok nemzetközi fejlesztési kontextusának rövid bemutatása után öt nagyobb ország – Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia és Mexikó – donorrá válásának történetét és lehetséges mozgatórugóit elemzi, kitérve az öt ország segélyezési intézményrendszerére és a segélyek jellegére, valamint összegzi a más feltörekvő donorok, így Magyarország számára is releváns következtetéseket.

Kulcsszavak: Latin-Amerika, nemzetközi fejlesztési együttműködés, nemzetközi segélyezés, Dél–Dél együttműködés, trianguláris együttműködés

DOI: 10.56699/MT.2024.2.6

Latin-Amerika országaiban a 20. század során a fejlődés és fejlesztés kérdéskörének központi jelentősége volt. Ami a fejlődést mint társadalmi-gazdasági kérdéskört illeti, a régiót intenzív szakpolitikai törekvések jellemezték, amelyek a gyarmatosítás során kialakult és a neokoloniális függőségi rendszerek által konzervált kedvezőtlen és felemás világgazdasági integrációs sémákat átalakítva indították volna el Latin-Amerikát egy fenntarthatóbb és sikeresebb fejlődési pályán (Cardoso–Faletto, 1979). Az ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottságához (melyet a szakirodalom angol rövidítéssel ECLAC, spanyol és portugál rövidítéssel CEPAL néven ismer) kötődő szerzők, így elsősorban Raúl Prebisch, Andre Gunder Frank és Fernando Henrique Cardoso munkássága nyomán (Fajardo, 2022) a hatvanas és hetvenes években kialakuló függőségelmélet (dependency theory) és az ebből táplálkozó gazdaságfejlesztési paradigma, az importhelyettesítő iparosítás (import substitution industrialization) a politikai és gazdasági autonómiára törekvő, államközpontú fejlesztési modellek kialakítását inspirálta a térségben (Benczes–Ricz, 2021). Ezzel párhuzamosan a régió a hatvanas években a Marshall-segély utáni második legnagyobb nemzetközi segélyprogram, a Szövetség a Haladásért (Alliance for Progress) célterületeként jelentős támogatást kapott az Egyesült Államoktól. A nemzetközi fejlesztés a hidegháborús logikának megfelelően azokat az országokat célozta, ahol az USA stratégiai érdekeivel ellentétes politikai dinamikák szovjetbarát rezsimek hatalomra kerülésével fenyegettek, így a segélyek politikai kondicionalitása egy percig sem volt kétséges (Lancaster, 2006; Taffet, 2007).

A hidegháború végével a térség geopolitikailag leértékelődött az Egyesült Államok számára, a neoliberális strukturális reformok pedig piaci alapú, a külföldi tőkeberuházások által vezérelt fejlesztési pályára állították az adósságcsapdába került, gazdasági problémák sújtotta latin-amerikai országokat. Ezek mellékhatásaiként megnövekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek, erősödött a szervezett bűnözés, a romló megélhetési és közbiztonsági viszonyok pedig tömeges kivándorlást indítottak meg (Urquidi, 2005). Az ezredforduló környékén emiatt Latin-Amerika ismét a nemzetközi segélyezés célterületévé vált – ezúttal már nemcsak az Egyesült Államok, hanem Japán, Spanyolország, további európai donor országok, illetve az Európai Unió és a Világbank forrásaiból finanszírozva. A 2000-es és 2010-es években a régió az OECD DAC (Development Assistance Committee, a Fejlesztési Segélyezés Bizottsága) tagjai által biztosított összes hivatalos fejlesztési támogatásnak (Official Development Assistance, ODA) jellemzően a 8-9 százalékát kapta meg. A főbb célországok Kolumbia, Mexikó és Közép-Amerika államai voltak, illetve a térség legszegényebb országa, a súlyos és elhúzódó politikai és gazdasági válságba süllyedt Haiti (Latindadd, 2022).

Latin-Amerika egyes országai mindazonáltal nem csupán recipiensként, hanem donorként is részt vettek a nemzetközi fejlesztési együttműködésben. A hidegháború időszakában figyelemre méltó volt Kuba nemzetközi segélypolitikája, hisz az ország méretéhez és gazdasági lehetőségeihez mérten bőkezű szerepet vállalt más fejlődő országok támogatásában (Benzi–Zapata, 2017). Az ezredforduló utáni években pedig Venezuela használta fel kőolajexportból származó tekintélyes bevételeinek egy részét, illetve ma- gát a kőolajat, hogy a Petrocaribe nevű együttműködési mechanizmusban részt vevő latin-amerikai országokat támogassa (Briceño-Ruiz, 2017). Ezek a kooperációk a két említett állam baloldali vezetésének antiimperialista ideológiájába illeszkedtek, és a venezuelai esetben egyértelműen tranzakcionalista, tehát a támogatásért cserébe politikai igazodást elváró módon zajlottak, így politikai kondicionalitásuk hasonlóan erős volt, mint az 1960-as években az USA által finanszírozott Szövetség a Haladásért programé (Robledo, 2015; Pauselli, 2021).

Megjelentek ugyanakkor kevésbé ideologikus latin-amerikai donorok is. A 2000-es évek elején, Lula da Silva első és második elnöksége alatt (2003–2010) Brazília jelentős segélyezési tevékenységbe kezdett latin-amerikai, karibi és afrikai recipiensek javára. Összegét tekintve jóval szerényebb mértékben, de Argentína, Chile és Mexikó is segélydonorrá vált, sőt a térség egyik legnagyobb recipiense, Kolumbia is jelképes összegű felajánlásokat tett (SEGIB, 2023). Ezen új donorok motivációi összetettebbek, hiszen – Brazília egyes stratégiai ambícióitól eltekintve – nem valamiféle államideológia terjesztése vagy nemzetközi politikai szövetségépítés a fő céljuk. Közepes jövedelmű államokként ráadásul forrásaik szűkösek, és országon belül is számtalan égető problémával kell szembenézniük.

Miért váltak mégis donorrá ezek az országok? Gino Pauselli (2021) elemzése szerint egyes külpolitikai célok természetesen beazonosíthatók, de a segélyezési tevékenységükben van egyfajta szolidaritási komponens is, amely az érintett országok globális szerepvállalását egy igazságosabb, fenntarthatóbb nemzetközi rend elérésével igazolja. Ennek lehet „déli” (vagyis a globális Északkal valamilyen szinten szembehelyezkedő, a fejlődő országokkal érdek- és értékközösséget vállaló) színezete, de a létező nemzetközi rendben való pozíció- és presztízsszerzés vágya is jellemezheti őket (különös tekintettel az OECD-be belépő, tehát a globális „fejlettek” csoportjához csatlakozó országokra).

A fentiek értelmében jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy a kettős szerepben, recipiensként és donorként egyaránt aktív, közepes jövedelmű latin-amerikai országok nemzetközi segélyezési gyakorlatát értelmezze és elemezze. A történetileg érdekes, de a 2010-es évek végére ilyen irányú tevékenységüket lecsökkentő vagy tranzakcionalizáló Kubát és Venezuelát mellőzve öt országot mutatunk be röviden: Brazíliát, Argentínát, Mexikót, Chilét és Kolumbiát. Ezt rövid összefoglaló előzi meg, amelyben az érintett államok tekintetében releváns két fogalom, a Dél–Dél együttműködés és a trianguláris együttműködés kontrasztív elemzése mutat rá, hogy milyen motivációk és technikai megoldások állhatnak az érintett államok donorrá válása mögött. A tanulmány hipotézise, hogy tevékenységük mozgatórugója vagy a regionális befolyás növelése (ez első- sorban Brazília esetében valószínűsíthető), vagy pedig a nemzetközi presztízs növelése (ez főként az újabb OECD-tagokra, Chilére és Kolumbiára vonatkozhat). Mexikó és Argentína tekintetében mindkét motiváció igaz lehet.

A tanulmány kormányzati dokumentumokra és a témában megjelent angol, spanyol és portugál nyelvű másodlagos forrásokból gyűjtött információkra épül. Újszerűségét az adja, hogy a magyar tudományosságban a témát összefoglaló elemzés mindeddig nem született, bár fontos résztémát tárgyal Mészáros Zsolt angol nyelvű doktori disszertációja (Mészáros, 2017), amely Brazília Afrikát célzó nemzetközi segélyezését mutatja be. A téma átfogóbb, a térség fontosabb országait röviden bemutató kutatása ugyanakkor azért is szükséges, mert Magyarország nemzetközi fejlesztési együttműködése számára is hasznos információkkal szolgálhat a latin-amerikai donorok intézményi, technikai és koordinációs tapasztalatainak megismerése.

A Dél–Dél és a trianguláris együttműködés

A szakirodalomban leginkább elterjedt „új” vagy „feltörekvő”  donor  (emerging donor)  kifejezés, amely a recipiensből donorrá váló országokat jelöli, félrevezető. Ahogy Kiss Judit (2019) is rámutat, az érintett országok egy része korábban is nyújtott segélyt más államoknak, akár már évtizedek óta. Ráadásul, bár donortevékenységet folytatnak, ezen országok nem feltétlenül válnak „nettó” donorrá, mivel recipiensként jóval több segélyt kapnak, mint amennyit felajánlanak. Egy másik logika szerint a nem OECD DAC-tagok segélyezési tevékenysége a megszokott észak–déli irányú segélyezéstől eltérően Dél–Dél együttműködésnek nevezhető és akként is értelmezendő. Ennek a terminológiának komoly történeti gyökerei vannak, amelyeket a legtöbb szerző az el nem kötelezett országok mozgalmának kezdeteihez, az 1955-ben Bandungban megrendezett Afroázsiai Országok Konferenciájához, illetve az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájához (UNCTAD) vezet vissza. A dekolonizáció időszakában a Globális Dél országai között kibontakozó szolidaritás mint politikai cél és a Dél–Dél fejlesztési együttműködés mint ennek eszköze valóban jellemző volt számos fejlődő és közepesen fejlett országra már a hidegháború időszakában is. A Bandung szellemi örökségét képviselő politikai diskurzusban a neokoloniális észak–déli segélyezéssel ellentétben a Dél–Dél együttműködésre emancipáló és transzformatív tevékenységként tekintettek a résztvevői, ám az ilyen típusú segélyek az érintett donor országok (így például Latin-Amerika esetében Kuba) gazdasági problémái miatt az ezredforduló időszakára jelentőségüket vesztették (López Cabana, 2014; Bracho, 2015; Robledo, 2015).

A 21. század első évtizedében felélénkülő, nem OECD DAC-tagok által folytatott segélypolitikát a szakirodalom sokáig a BRICS-országokra fókuszálva tárgyalta, ami egyrészt problematizálta a Globális Dél fogalmát (például Oroszország a BRICS tagja, de nem sorolódik a Dél országaihoz), másrészt pedig Kína látványos felemelkedésével, az Övezet és Út kezdeményezés és a kínai segélyezés globális dimenziójának kiteljesedésével nyilvánvalóvá vált, hogy a BRICS többi tagja nem abban a ligában játszik, mint Kína. Mára a Dél–Dél együttműködést tárgyaló írások jellemzően nem terjednek ki Kínára, ugyanakkor jelen tanulmány témája szempontjából fontos leszögezni, hogy a BRICS-tag Brazília nemzetközi fejlesztéspolitikája egy új, a Nyugat által dominált világrenddel szemben kritikus narratívába illeszkedik. Kínánál és Oroszországnál Brazília természetesen kevésbé konfrontatív, de aktívan részt vesz olyan alternatív fejlesztési intézményi struktúrák kiépítésében, mint az Új Fejlesztési Bank (New Development Bank, NDB), amelynek elnöke jelenleg Brazília egykori államfője, Dilma Rousseff (López Cabana, 2014; Caixeta, 2022).

A latin-amerikai országok donorrá válásának narratívája tehát nem mentes a Dél–Dél együttműködés mint fogalom antiimperialista, antikolonialista színezetétől. Az egyes eseteket megvizsgálva azonban az látszik, hogy Kubától és Venezuelától eltekintve – amelyeket a fentiekben említett okok miatt nem érinti a tanulmány – a latin-amerikai országoknak a Globális Dél iránti szolidaritása nem jelent semmiféle szakítást, összeférhetetlenséget a Globális Északkal fennálló fejlesztési együttműködési mechanizmusaikkal, amelyekben jellemzően recipiensként vettek részt. Mi több, az elmúlt két évtizedben kialakult egy új fejlesztési modalitás, a trianguláris együttműködés (triangular cooperation), melynek lényege, hogy egy elsődleges donor (jellemzően egy fejlett ország vagy egy nemzetközi szervezet) nyújtja a pénzügyi támogatás nagy részét, és egy másodlagos vagy pivot donor (jellemzően egy közepesen fejlett ország) kisebb anyagi támogatás mellett a recipiens számára fontos technikai segítséget nyújt vagy know-how átadását vállalja (Prieto Cardozo, 2021). Például az Amerika-közi Fejlesztési Bank, Kanada és Norvégia által finanszírozott egyik projektet a brazil külügyminisztérium, illetve a brazil Viva Rio civil szervezet valósította meg Haitiben, a lényege ugyanis az volt, hogy a főváros, Port-au-Prince szegénynegyedeiben olyan közösségfejlesztési, közbiztonság-javító és rehabilitációs tevékenységek valósuljanak meg, amelyek a riói favellákban már beváltak (Yamashiro Fordelone, 2009).

Ez a módszer igen népszerű lett a latin-amerikai donorok körében, és egyes európai országok, így elsősorban Németország előszeretettel használja Latin-Amerikát célzó fejlesztési projektjei során, mivel így a megvalósító partner jobban képes reflektálni a helyi igényekre – bár kétségtelen, hogy a projektek tervezését, kivitelezését és ellenőrzését nehezíti a több szereplő bevonása (Giacchino, 2020; GIZ, 2023; Olivié–Santillán, 2023). A jelentős spanyol támogatással működő Iberoamerikai Általános Titkárság (Secretaría General Iberoamericana, SEGIB) is aktívan részt vesz trianguláris együttműködések tervezésében és monitorozásában (SEGIB, 2023). Jelenleg a világon trianguláris formátumban zajló együttműködési programok majdnem felében érintett másodlagos vagy pivot donorként egy latin-amerikai ország (Olivié–Santillán, 2023).

A latin-amerikai donorok gyakorlatában tehát a Dél–Dél együttműködés és a trianguláris együttműködés egymást kiegészítő fogalmak. Ennek egyik lehetséges pozitív olvasata, hogy míg a latin-amerikai országok felajánlásai szerények – Pauselli (2021) elemzése szerint a latin-amerikai donorok bilaterális projektjeinek száma és a projektek átlagos költségvetése is jóval kisebb, mint az OECD DAC-tagoké –, a hasonló földrajzi, kulturális, gazdasági, politikai jellemzők miatt a nagyobb, fejlettebb latin-amerikai országok a saját know-how birtokában hatékonyabban tudnak részt venni a térség kisebb, fejletlenebb országaiban futó projektekben, mint a helyi sajátosságokat nem ismerő, a Globális Északról érkező megvalósító szervezetek. Kritikai megközelítésben azonban a Dél–Dél együttműködés összemosódása a trianguláris együttműködéssel azt jelenti, hogy a latin-amerikai donorok fejlesztési együttműködésének kereteit és tartalmát nagyrészt a Globális Észak fejlesztési aktorai határozzák meg, és az eredeti – bandungi – szellemiséggel ellentétben technikai megvalósítókká válnak, a globális struktúrák rendszerszintű megváltoztatásának reménye nélkül (Caixeta, 2022). Egyes esetekben pedig a latin-amerikai donorok segélyei éppúgy a politikai dominancia eszközeivé válhatnak a kisebb és szegényebb térségbeli országok (Paraguay, Közép-Amerika, Haiti, a Kis-Antillák szigetországai) irányába, mint ahogyan a tradicionális donorok, így például az Egyesült Államok segélyei kondicionálták ezen országok politikai igazodását (Robledo, 2015; Nivia-Ruiz, 2020).

A tanulmány további része a fentiek figyelembevételével mutatja be és értelmezi öt latin-amerikai donor ország: Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia és Mexikó nemzetközi fejlesztési együttműködését. Az 1. táblázat ezen országok egyes jellemzőit ismerteti (GNI/fő, OECD-tagság, recipiensként kapott éves összeg, donorként adományozott éves összeg, a segélyezésért felelős szakosított intézmény, a segélyek földrajzi és szektorális allokációja). Az alábbiakban e jellemzők mentén mutatjuk be az öt kiválasztott ország donorpolitikáját.

1. táblázat: A fontosabb latin-amerikai donor országok egyes jellemzői

Az adatok forrása: COBRADI, 2021: 79; OECD, 2023a, 2023b, 2023c, 2023d; World Bank, 2021, 2022, illetve az egyes országok segélyallokációját összefoglaló, alább hivatkozott irodalom

Brazília

Brazília mérete és geopolitikai súlya tekintetében egyaránt kiemelkedik a latin-amerikai országok közül. A Mercosur integrációs szervezet tagjaként szoros kapcsolat fűzi Argentínához, Paraguayhoz, illetve Uruguayhoz, és – kormányzati ciklusonként változó mértékben, de – jellemzően aktív külpolitikával igyekszik vezető szerepet biztosítani magának a térségben. A BRICS-csoport tagjaként globális diplomáciai szereplő, ami a többi latin-amerikai országról nem mondható el. Fontos jellegzetessége az országban beszélt portugál nyelv, amely ugyan valamennyire elválasztja a régió spanyol nyelvű államaitól, de kapcsolódási pontot teremt a portugál nyelvű afrikai országok, így elsősorban Angola, Mozambik és a Zöld-foki Köztársaság felé. Ez utóbbi jellegzetesség már akkor megjelent a brazil külpolitikában, amikor e területek még a portugál gyarmatbirodalomhoz tartoztak. Brazília kereskedelmi és kulturális téren is sokrétű kapcsolatokat épített ki Angolával, Mozambikkal és más, kisebb afrikai országokkal, a Portugál Nyelvű Országok Közösségének (Comunidade dos Países de Língua Portuguesa, CPLP) 1996-os megalakulása óta pedig intézményesült is az együttműködés, amelyben – mérete okán – Brazília ugyanolyan, ha nem nagyobb súlyú szereplő, mint a volt gyarmattartó Portugália (Mészáros, 2017). Brazí lia tehát annak ellenére, hogy egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelme alacsonyabb, mint az alábbiakban bemutatott négy másik latin-amerikai országé, és nem tagja az OECD-nek, közvetlen külpolitikai környezetében regionális gazdasági és politikai centrumnak számít.

A brazil nemzetközi fejlesztési együttműködés ennek megfelelően a latin-amerikai és afrikai országok felé irányul. Fő intézménye, a Brazil Együttműködési Ügynökség (Agência Brasileira de Cooperação, ABC) 1987-ben alakult, és bár eleinte az volt a fő célja, hogy a katonai diktatúrát követő demokratizációs folyamatban Brazília számára folyósított európai, japán, illetve az Egyesült Államokból érkező segélyeket koordinálja, a kilencvenes években egyre erőteljesebben megjelent a profiljában a donortevékenység (Caixeta, 2022). Lula da Silva első és második elnöki ciklusa (2003–2010) alatt a regionális vezető szerepre törekvés elemévé vált a segélyezés: Brazília évi ötszázmillió dollár körüli értékben finanszírozott latin-amerikai, karibi és afrikai országokban megvalósuló projekteket. Az együttműködés főszereplői a brazil intézmények (kormányzati szervek, tudományos és oktatási intézmények stb.) voltak, amelyek a partnerországok hasonló szerveivel építettek ki tudásátadó, szakmai tapasztalatcserére alapuló kapcsolatokat (Prieto Cardozo, 2016). Fontos volt a civil szervezetek, alapítványok szerepe is. Különösen jelentős volt a Haitiben brazil vezetéssel megvalósuló ENSZ békefenntartó missziót, a MINUSTAH-ot kísérő fejlesztési program, amelyhez számos brazil ngo csatlakozott, és sok esetben ezek a szervezetek tették lehetővé a brazil (és más) kormányzati szereplők későbbi bevonását (Pauselli, 2021).

Az afrikai relációk is ebben az időszakban értékelődtek fel: 2011-ben Brazília és az Afrikai Fejlesztési Bank létrehozta a Dél–Dél Együttműködési Vagyonkezelő Alapot (South-South Cooperation Trust Fund) (López Cabana, 2014). A brazil kormányzat infrastrukturális és mezőgazdasági támogatásokat finanszírozott afrikai országokban, és az Afrikai Infrastruktúra-fejlesztési Program (Programme for Infrastructure Development in Africa, PIDA) elnevezésű multilaterális kezdeményezésben is donorszerepet vállalt (Mészáros, 2017).

A brazil segélyezés ugyanakkor a politikai kondicionalitás jeleit is mutatta: elsősorban a legfontosabb brazil külpolitikai ambíció elérésében, az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagságának megszerzésében lehetett volna szerepe a kisebb államok támogató szavazatainak (Robledo, 2015). Az ENSZ BT átalakítása azonban lekerült a napirendről, Brazília pedig a 2010-es évek második felében mély gazdasági és politikai válságba került, amelynek egyik első áldozata Michel Temer elnöki beiktatását követően a nemzetközi segélyezésre szánt büdzsé lett (Mészáros, 2017). Ezt az időszakot egyfajta bezárkózás, sőt, Jair Bolsonaro elnöksége (2019–2022) alatt az államot a fejlődő országok szószólójaként pozicionáló korábbi brazil külpolitikai gyakorlat feladása jellemezte. Lula da Silva 2023-as visszatérése a hatalomba ugyanakkor gyorsan visszarendezte a külpolitikai prioritásokat a 2010 körüli időszak állapotába, így Brazília ismét aktív Dél–Dél kooperációba kezdett, és ezzel a brazil nemzetközi fejlesztési együttműködésben is új lendület várható (Soltész, 2022).

A legfrissebb elérhető adatok szerint 2021-ben Brazília donorként mintegy hatszázötvenmillió dollár értékű segélyt folyósított (COBRADI, 2021). Ezzel nagyságrendekkel előzi meg az összes többi latin-amerikai országot. A projektek jelentős része latin-amerikai és afrikai recipienseket céloz, s aktívan alkalmazza a trópusi és szubtrópusi mező- gazdasági, egészségügyi, járványkezelési és egyéb tapasztalatokat, amelyek Brazíliában a hasonló klimatikus viszonyok miatt a recipiens országok számára hasznosítható módon állnak rendelkezésre. Figyelemre méltó a gyapottermesztés terén latin-amerikai és afrikai országoknak nyújtott technikai segítségnyújtás, illetve egyes élelmiszer-biztonsági modellek megosztása a partnerekkel (SEGIB–ABC, 2018; COBRADI, 2021). Lényeges téma az oktatás, ebben a portugál nyelvű afrikai országok a fő recipiensek, a PEC-G felsőoktatási ösztöndíjprogram pedig afrikai és latin-amerikai diákok brazíliai tanulmányait támogatja. Léteznek együttműködési projektek a portugált hivatalos nyelvként használó délkelet-ázsiai Kelet-Timorral is (Nogueira–Araújo, 2019).

Argentína

A dél-amerikai kontinens másik jelentős regionális hatalma Argentína, noha mérete és gazdasági ereje alapján egyértelműen a második helyre szorul Brazília mögött. Történelmileg azonban az argentin külpolitika aktívan ambicionálta a regionális vezető pozíciót, és egy időben a Dél–Dél együttműködésben is aktív szerepet játszott. Az ország 1973-ban, Juan Domingo Perón utolsó elnöksége idején csatlakozott az el nem kötelezett államok mozgalmához, és Argentínában került sor a Dél–Dél együttműködés alapdokumentumának, a Buenos Aires-i Akciótervnek (Buenos Aires Plan of Action for Promoting and Implementing Technical Cooperation among Developing Countries) az elfogadására is. Az 1978-ban az ENSZ égisze alatt szervezett eseményt ugyanakkor beárnyékolta, hogy Argentínában ekkor már második éve katonai diktatúra volt hatalmon. A nyolcvanas évek politikai és gazdasági problémái, majd a neoliberális strukturális reformok a nemzetközi fejlesztési együttműködést sokadrangú kérdéssé tették Argentínában, és az csak a 2000-es évek elején, a baloldali és a latin-amerikai integráció iránt elkötelezett Néstor Kirchner elnöksége alatt került be ismét a külpolitikai prioritások közé (Morasso, 2012). A jobboldali Mauricio Macri elnöksége (2015–2019) idején a terület ismét veszített jelentőségéből, az argentin civil szervezetek, oktatási és kutatási intézmények azonban proaktív módon alakították a segélyezési agendát, főleg a környező országok felé irányuló projektekkel, amelyek állami támogatása nem szűnt meg (Pauselli, 2021).

Intézményi szempontból az argentin fejlesztési együttműködésnek sokáig nem volt önálló ügynöksége, az ezzel kapcsolatos feladatokat a külügyminisztérium egyik főosztálya látta el. Ugyanakkor a kilencvenes évek óta létezett egy önálló pénzalap technikai és tudományos együttműködések végrehajtására, amelyre civil szervezetek pályázhattak. Egyes kormányzati szerveknek, így a Nemzeti Ipari Technológiai Intézetnek (Ins- tituto Nacional de Tecnología Industrial, INTI) és a Nemzeti Mezőgazdasági Technológiai Intézetnek (Instituto Nacional de Tecnología Agropecuaria, INTA), valamint az oktatási és egyéb minisztériumoknak is voltak fejlesztési jellegű együttműködési programjaik más, jellemzően latin-amerikai országokkal. Komoly múltra tekint vissza a „Fehér sisakosok” (Cascos blancos) elnevezésű, a nemzetközi humanitárius segítségnyújtást koordináló szervezet is, amely 1994 óta vett részt mentési és segélyakciókban (Morasso, 2012).

Az intézményrendszer széttagoltságát az Argentin Nemzetközi Együttműködési és Humanitárius Segítségnyújtási Ügynökség (Agencia Argentina de Cooperación Internacional y Asistencia Humanitaria, ACIAH) 2022-es létrehozása szüntette meg, ez a „Fehér sisakosok” tevékenységét is magába olvasztva, a külügyminisztérium alá rendelve koordinálja az argentin nemzetközi fejlesztési és humanitárius segítségnyújtás valamennyi ágát (Telam, 2022). Az ügynökség sorsa azonban a libertariánus Javier Milei 2023-as választási győzelme nyomán bizonytalanná vált, mivel az új elnök radikálisan szeretné csökkenteni a közkiadásokat.

A fent említett pénzalapból (Argentin Dél–Dél és Trianguláris Együttműködési Alap, Fondo Argentino de Cooperación Sur-Sur y Triangular, FOAR) támogatott projektek két legnagyobb recipiense Paraguay és Bolívia, amelyek a 2008 és 2015 közötti időszakban 420, illetve 211 argentin (társ)finanszírozású projekt recipiensei voltak. A két alacsony jövedelmű szomszédos országra irányuló kiemelt figyelem mellett Argentína más, főleg közép-amerikai és karibi országokat is részesített segélyekben, de Paraguayhoz és Bolíviához képest jóval kisebb mértékben. A lényegesebb témák közül az élelmezés, az egészségügy, illetve a társadalmi inklúzió érdemel említést, a modalitások közül pedig a technikai együttműködés, tudásátadás a legjelentősebb. A trianguláció valamilyen formája sok projektnél megjelenik, bővítve ezzel a szerény argentin fejlesztési költségvetést: jellemző az ENSZ szakosított szerveivel, így például a WHO-val folytatott együttműködés (Kern–Weisstaub, 2019). 2021-ben az Argentína által folyósított fejlesztési segélyek összege 1,45 millió dollár volt (OECD, 2023d).

Mexikó

Mexikó ellentmondásos geopolitikai helyzete külpolitikájában és ezzel párhuzamosan nemzetközi fejlesztési együttműködési tevékenységében is megmutatkozik. Az ország 1994 óta az OECD tagja, és ugyanezen évtől szoros integrációban az Egyesült Államok gazdaságával – a NAFTA, majd az USMCA szabadkereskedelmi szerződések révén – komoly fejlődésen ment keresztül. A területi és társadalmi egyenlőtlenségek, az alul- fejlettség mintázatai azonban az elmúlt három évtizedben sem tűntek el, és az ország továbbra is egyértelműen a Globális Dél része. Közvetlen környezetében ugyanakkor számos kisebb és jóval szegényebb ország található (például Guatemala, Honduras, El Salvador, Haiti), amelyek gazdasági, szociális és biztonsági problémái Mexikóba is át- gyűrűznek a kivándorláshoz és a szervezett bűnözéshez kötődő folyamatok során. Mexikónak tehát, bár jelentős belső problémákkal kell szembenéznie, déli és keleti szomszédságának stabilizálásában is szerepet kell vállalnia (Bracho, 2015).

Bár az ország fejlettségi szintjéhez viszonyítva korán elnyerte az OECD-tagságot, a 2000-es évek első évtizedének konfliktusai, a fellángoló drogháború miatt Vicente Fox (2000–2006) és Felipe Calderón (2006–2012) elnöksége alatt befelé fordulás és alacsony külpolitikai aktivitás jellemezte Mexikót. A közép-amerikai országokkal kialakítandó együttműködés keretéül szolgáló, elnöki szinten megfogalmazott programok (a Puebla-Panama Terv és a Mezoamerika Projekt) relatíve kevés gyakorlati eredményt hoztak. Csupán 2011-ben jött létre egy olyan szakosított szerv, a Mexikói Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési Ügynökség (Agencia Mexicana de Cooperación Internacional para el Desarrollo, AMEXCID), amely a fejlesztési segélyezés koordinációjával foglalkozik (beleértve a kapott segélyeket is, amelyek összege sokszorosan meghaladja a felajánlottakét) (Bracho, 2015; Prieto Cardozo, 2016).

A mexikói donorszerep az ország globális felelősségvállalásához kapcsolódóan ér- telmezhető. Mexikó részt vett a Heiligendammi Folyamat (Heiligendamm Process) elnevezésű konzultációs mechanizmusban, amely a 2007-es német G8-elnökség alatt vette kezdetét, és amelynek célja az volt, hogy a G8-ak a legfontosabb „feltörekvő” gazdaságokkal (Kína, India, Brazília, Dél-Afrika és Mexikó) egyeztessenek a globális fejlődés és fejlesztés kérdéseiről (Bracho, 2015). Az Enrique Peña Nieto (2012–2018) elnöksége során elfogadott Nemzeti Fejlesztési Terv (Plan Nacional de Desarrollo) szövegében szerepel, hogy az ország célja olyan külpolitika kialakítása, amelynek egyik pillére a globális felelősségvállalás és a fejlesztési együttműködés. Peña Nieto hivatali ideje alatt a mexikói állam elsősorban bilaterális együttműködéseket folytatott latin-amerikai és karibi partnerekkel, és elnöksége végére az aktív projektek száma kétszáz fölé emelkedett.

Utóda, Andrés Manuel López Obrador (2018–2024) elnöksége idején regionális, az Egyesült Államok és más donorok részvételével megvalósuló trianguláris és multilaterális együttműködések is elindultak a közép-amerikai országok fejlesztésére. Ezek közül a két legfontosabb az ENSZ által koordinált Átfogó Fejlesztési Terv (Comprehensive Development Plan) El Salvador, Guatemala és Honduras fejlesztésére, illetve az Éhezés Nélküli Közép-Amerika (Mesoamérica Sin Hambre) nevű program, amelyekben Mexikó is donorként vesz részt. A mexikói nemzetközi fejlesztéspolitika ugyanakkor alapvetően bilaterális jellegű maradt (Prado Lallande, 2019).

López Obrador elnökségének markánsan baloldali politikai agendája 2018 után a mexikói segélyallokáció kisebb szektorális változását eredményezte. A korábbi oktatásügyi fókusz megmaradt, ugyanakkor új témaként jelent meg az emberi jogok (és kiemelten az őslakos közösségek jogainak) védelme, a nemi egyenlőség előmozdítása és a küzdelem a nők elleni erőszakkal szemben (Pauselli, 2021; SEGOB, 2021). A projektek nagy része a már felsorolt közép-amerikai országokban valósul meg. Az elérhető legfrissebb adatok alapján Mexikó 2019-ben 16,6 millió dollár értékben finanszírozott bilaterális fejlesztési projekteket (OECD, 2023a), ezen összeg mintegy felét a partnerországok polgárai számára Mexikóban biztosított képzések költségei, illetve az ezekhez kapcsoló- dó ösztöndíjak tették ki (AMEXCID, 2019).

Chile

Chile Latin-Amerika egyik legfejlettebb országa, amely az itt tárgyalt öt ország közül egyedüliként nem a magas-közepes, hanem a magas jövedelmi csoporthoz tartozik a Vi- lágbank kategorizálásában. Vásárlóerő-paritáson mért, egy főre jutó GNI-ja 28 500 dollár, ami a második legmagasabb érték Latin-Amerikában (World Bank, 2022). Az ország 2010 óta az OECD tagja, és külpolitikai identitásának fontos része, hogy a térség többi államához képest stabilabb gazdasága és demokratikus intézményei vannak, így relatíve kis mérete és népessége ellenére olyan tapasztalatokkal rendelkezik, amelyek más latin-amerikai országok fejlesztésében is hasznosulhatnak (Robledo, 2015).

A Pinochet-korszak után a demokratizálódó Chile recipiensként kapott segélyeinek koordinálására jött létre 1990-ben a Chilei Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési Ügynökség (Agencia Chilena de Cooperación Internacional para el Desarrollo, AGCID) (Sánchez Escobar, 2010). Az ország gyors gazdasági fejlődése következtében a kapott segélyek összege csökkent, és Chile donorként jelent meg a Dél–Dél együttműködésben. A chilei segélytevékenységek között kiemelkedő szerepük van a multilaterális és trianguláris együttműködéseknek: létezik egy Chile–Spanyolország és egy Chile–Japán trianguláris fejlesztési alap, de Chile donorként támogatja a Csendes-óceáni Szövetség (Pacific Alliance / Alianza del Pacífico) integrációs szervezet fejlesztési alapjából megvalósuló projekteket is (OECD, 2023b).

Viszonylag gyorsan kialakult a chilei segélytevékenységek profilja. Ezek a fenntartható fejlődés és a társadalmi inklúzió kérdései köré összpontosulnak. A chilei segélyezési gyakorlat Santander Campos (2018) jellemzése alapján technikainak, ideológiasemlegesnek és reaktívnak mondható – ez utóbbin azt értve, hogy a partnerországokban fellépő igényekre válaszul születnek meg az intézményi kapacitást fejlesztő, oktatási és egyéb együttműködési programok. Földrajzi allokációjuk ugyanakkor meghatározott: a 2021-ben 4,3 millió dollár költségvetésű bilaterális programok csaknem 90 százaléka latin-amerikai (főként a Chilével szomszédos dél-amerikai, illetve egyes közép-amerikai) és karibi partnerországokba irányult (OECD, 2023b).

A segélyek kisebb része a partnerországokban realizált projekttámogatás, nagyobb része pedig Chilében folytatott tanulmányokat lehetővé tevő ösztöndíjakból áll össze. Fontos a civil szféra szerepe: 2018-ban hetvenhat nem állami szervezet vett részt az AGCID feladataiban, és a teljes segélyezési költségvetés mintegy felét nem állami aktorok használták fel (Pauselli, 2021). A már említett oktatási együttműködéseken kívül az intézmények és kormányzati humánkapacitások fejlesztése, valamint a társadalmi inklúzió áll a chilei finanszírozású projektek fókuszában. A trianguláris együttműködések terén Chile európai országok (illetve az Európai Unió), Japán és az Egyesült Államok, valamint az ENSZ szakosított szervei mint fődonorok által finanszírozott programokhoz társult. Említést érdemel továbbá az Argentínával megvalósuló decentralizált együttműködés, amelynek keretében a két ország több mint ötezer kilométer hosszú közös határa mentén lévő régiók használhatnak fel helyi kezelésbe adott fejlesztési összegeket együttműködésre (Contreras, 2018).

Kolumbia

A tárgyalt államok közül Kolumbia az, ahol a recipiensi szerep mindmáig meghatározó, és donorként való megjelenése inkább szimbolikus: az ország egy év alatt csaknem kétmilliárd dollár segélyt kapott, és alig négymillió dollárt ajánlott fel (OECD, 2023c). Ez nem véletlen: a 20. század nagy részében belső fegyveres konfliktusokkal küzdő, a drogkereskedelem és szervezett bűnözés térségbeli központjává váló országot a gerillaszervezetek, drogkartellek és paramilitáris egységek az ezredfordulóra szinte teljesen kormányozhatatlanná tették. Az Egyesült Államok szoros politikai felügyelete alatt, a Kolumbia Terv (Plan Colombia) elnevezésű biztonsági együttműködési program keretében kapott segélyek Kolumbiát egyértelműen a régió egyik legfontosabb recipiensévé tették. Csak a 2010-es években, a kartellek és fegyveres szervezetek fokozatos pacifikálásával vált egyáltalán elképzelhetővé, hogy Kolumbia Latin-Amerika problémagócából felelősségteljes regionális partnerré váljon, amely a környező országoknak technikai vagy pénzügyi segítséget nyújt (Robledo, 2015; Bergamaschi et al., 2017).

Az erőfeszítéseiért Nobel-békedíjjal kitüntetett Juan Manuel Santos elnök (2010– 2018) fejlesztéssel kapcsolatos doktrínáját Jenny Cedeño-Alcívar (2023) szerint az határozta meg, hogy a kolumbiai fegyveres konfliktus okai, így a szegénység, a drogtermelés és -kereskedelem nem csupán az ország, hanem az egész észak-andoki és karibi térség problémáiból fakadtak, így megszüntetésükhöz is elengedhetetlen a regionális kooperáció. Santos külpolitikai aktivitásának fontos eleme lett a béke terjesztése, ahogy a kettővel későbbi elnök, Gustavo Petro (2022–) külpolitikájának a klímaváltozás elleni harc és a környezetvédelem vált védjegyévé. Kolumbia tehát annak ellenére globális ambíciókkal jelent meg a regionális és globális fejlesztéspolitikai színtéren, hogy belső problémái miatt továbbra is jelentős nemzetközi segítségre szorul (Cedeño-Alcívar, 2023).

A fentiekben bemutatott intézmények többségéhez hasonlóan a 2011-ben létrehozott Kolumbia Nemzetközi Együttműködéséért Felelős Elnöki Ügynökség (Agencia Presidencial de Cooperación Internacional de Colombia, APC) is elsősorban a kapott segélyek koordinációjával foglalkozott, illetve foglalkozik jelenleg is. Kolumbia 2007 óta négyévenként új nemzetközi fejlesztési stratégiát publikál (Estrategia Nacional de Cooperación Internacional, ENCI), amely szintén a recipiensként kapott transzferek felhasználását strukturálja. Az ország 2020-as OECD-felvételével párhuzamosan vagy már azt megelőzően azonban megindultak egyes kolumbiai finanszírozású segélyprogramok, főként az intézményközi együttműködés, a környezetvédelem és a kultúra terén. A közrend helyreállításával és a környezetvédelemmel kapcsolatos hazai eredmények nemzetközi projekciója, a jó szakpolitikák megismertetésével elnyerhető nemzetközi presztízs és imázsjavítás a kolumbiai külpolitika fontos célja (Cedeño-Alcívar, 2023; OECD, 2023c). A kolumbiai bilaterális programok összege 2021-ben 3,9 millió dollár volt, és ennek 80 százaléka latin-amerikai országokba irányult. A fő recipiensek az elmúlt években Guatemala, Honduras, a Dominikai Köztársaság és Paraguay voltak. Ezenfelül trianguláris együttműködés keretében Kolumbia a német fejlesztési ügynökséggel (GIZ) és a SEGIB-bel közös oktatási, egészségügyi és egyéb programokat valósított meg több latin-amerikai országban (APC-Colombia, 2021). A mintegy százhatvan bilaterális és trianguláris projekten felül az ország részt vesz az ENSZ egyes multilaterális programjaiban is. Bár nem nemzetközi kooperáció, a téma vonatkozásában megemlítendő érdekesség a „Col-Col együttműködés” (Cooperación Col-Col) mechanizmusa, amelyben a nemzetközi segélyeket nagyobb mennyiségben fogadó kolumbiai régiók és intézmények osztják meg tapasztalataikat más kolumbiai régiókkal és intézményekkel, amelyek nem kaptak az adott típusú segélyből. Ezáltal a recipiens régiók és intézmények bizonyos szempontból maguk is donorrá, a nemzetközi fejlesztési együttműködés keretei közt kapott technikai tudás és szakértelem multiplikátoraivá válnak az országon belül (OECD, 2023c).

Összegzés

Ahogy a fentiekből kiderült, a latin-amerikai országok donorrá válása lassú, de folyamatos építkezésnek mondható, amelyben kiemelt szerepe van az intézményeknek. Egyrészt az, hogy ezen államok kormányzati struktúrájában megjelent egy önálló ügynökség, amely először a kapott, majd a folyósított segélyek koordinációjával kezdett foglalkozni, lehetőséget biztosított annak a technikai tudásnak és tapasztalatnak az intézményesülésére, amelyre hosszú távon szükség van a hatékony nemzetközi fejlesztési együttműködéshez. Másrészt kialakult az a hazai intézményi hálózat (egyetemek, képzési központok, civil szervezetek bekapcsolódásával), amely rendelkezik a fejlesztési projektekhez szükséges technikai, szakmai tudással. A latin-amerikai országoknak ugyanis elsősorban a technikai együttműködésben és a szakmai tapasztalatátadásban van komparatív előnyük. Mivel költségvetésük szűkös, nagy infrastrukturális projektek megvalósítására nincs lehetőségük. Az a regionális szinten érvényes természetföldrajzi, politikai, társadalmi, kulturális tudás azonban, amely rendelkezésükre áll, értékes partnerekké teheti őket mind a recipiensek, mind a trianguláris együttműködések elsődleges donorai számára. Nemzetközi fejlesztési tevékenységük földrajzi tere egyelőre szűk és behatárolt – a kisebb és szegényebb latin-amerikai és karibi országokra korlátozódik –, de mint Brazília példája mutatja, az afrikai és akár a délkelet-ázsiai régióban is releváns fejlesztési tudást és tapasztalatokat adhatnak át.

A tanulmány hipotézise az volt, hogy a nagyobb országok (elsősorban Brazília) segélyezési tevékenységének fő mozgatórugója a regionális befolyás növelése, míg mások (főként az újabb OECD-tagok, Chile és Kolumbia) legfontosabb motivációja a nemzetközi presztízs megszerzése lehet. Ez részben igazoltnak mondható, bár a brazil regionális nagyhatalmiság ambíciói és az ehhez rendelt források egyaránt elmaradnak a segélyezést politikai célokra használó más globális hatalmakéitól. A magas jövedelmű országok közé éppen beérő Chile vagy a kategória alsó határához közelítő Argentína, Mexikó és Kolumbia esetében valóban releváns lehet a külpolitikai szerepfelfogás változása. Elsősorban Chile nemzetközi fejlesztési együttműködése tűnik gyorsan professzionalizálódónak, a nemzetközi standardokhoz igazodónak.

Magyarország számára értékes technikai tudással szolgálhat a térség tapasztalata a trianguláris fejlesztési együttműködéssel, amely hazánk nemzetközi segélyezésében eddig még nem igazán jelent meg. A magyar nemzetközi fejlesztéspolitika számára ugyan nem kiemelt célterület Latin-Amerika, de a brazil vagy chilei partnerekkel való tudásmegosztás hasznos elméleti és gyakorlati szempontokat tárhatna fel. Hosszú távon ugyanis a komplex fejlesztési programokban komoly haszonnal járhat a helyi sajátosságokat jól ismerő, még ha nem is igazán tőkeerős térségbeli donorok bevonása – akár Latin-Amerikában, akár másutt.