Absztrakt

A nemzetközi fejlesztési együttműködés mára mély válságba került, amelyet egymást erősítő globális krízisek, az Official Development Assistance (ODA) csökkenése, illetve a fejlesztéssel és a fennálló intézményi keretekkel szemben növekvő bizalmatlanság jellemez. A globális polikrízis – a lassuló gazdasági növekedés, a fegyveres konfliktusok és a klímaváltozás – közepette a finanszírozási igények drasztikusan nőnek, a donor országok sorra jelentik be támogatásaik csökkentését és prioritásaik nemzeti érdekek mentén történő áthangolását. A tanulmány bemutatja a fejlesztésfinanszírozási hiány növekedését, az ODA volumenének és összetételének átalakulását a 2000-es évektől napjainkig, illetve a 2025 utáni időszakra vonatkozó előrejelzéseket és javaslatokat. A jelenlegi krízis nem csupán ciklikus visszaesés, hanem a fejlesztési paradigma alapvető átalakulásának kényszere, amely esélyt kínál egy méltányosabb és hatékonyabb nemzetközi együttműködési rendszer kialakítására.

Kulcsszavak: nemzetközi fejlesztési együttműködés, hivatalos fejlesztési támogatások, ODA, fejlesztésfinanszírozás, SDG

DOI: 10.56699/MT.2026.1.1

Kiss Judit 2024 februárjában szintén a Máltai Tanulmányok hasábjain vetett fel számos kérdést a nemzetközi fejlesztés finanszírozásával vagy inkább a finanszírozás hiányával kapcsolatban (Kiss, 2024). Az elmúlt majd két év fejleményei nyomán a kérdőjelek nemhogy fogyatkoztak volna, éppen ellenkezőleg, sokasodtak, és maguk a kérdések még a korábbinál is komplexebbé váltak. Jelenleg a nemzetközi fejlesztés finanszírozásával vagy inkább a finanszírozás hiányával kapcsolatban (Kiss, 2024). Az elmúlt majd két év fejleményei nyomán a kérdőjelek nemhogy fogyatkoztak volna, éppen ellenkezőleg, sokasodtak, és maguk a kérdések még a korábbinál is komplexebbé váltak. Jelenleg a nemzetközi fejlesztés eddigi történetének egyik legmélyebb válságát tapasztalhatjuk, amelyben az Amerikai Egyesült Államok külföldre szánt támogatásainak drasztikus lecsökkentése és az amerikai fejlesztési ügynökség megszüntetése csak egy, bár kétségkívül az egyik legfontosabb negatív fejlemény a sok között. Azt, hogy mindez a fennálló fejlesztési keretrendszer többek által előrevetített összeomlásához vagy éppen az egyébként minden jel szerint szükséges átalakuláson keresztül egy új és talán hatékonyabban működő rendszer felépítéséhez vezet-e, egyelőre nehéz megítélni.

Jelen írásnak nem célja a teljes fejlesztésfinanszírozási architektúra, valamint az összes támogatási eszköz és csatorna tárgyalása. Elsősorban a nemzetközi fejlesztési együttműködés és a szorosan ehhez rendelt források, az úgynevezett hivatalos fejlesztési támogatások (Official Development Assistance – ODA) tekintetében vizsgálja, hogy milyen tényezők jellemzik a mostani válságot, milyen fő ODA-trendek rajzolódtak ki a 2000-es években, milyen előrejelzések és javaslatok fogalmazódtak meg a jövőre nézve és a válság megoldására.

VÁLASZÚT ELŐTT A NEMZETKÖZI FEJLESZTÉS

A hivatalos fejlesztési támogatásokat az OECD DAC (Development Assistance Committee) tartja nyilván. A szervezet által használt definíció szerint ezek olyan hivatalos forrásból származó pénzügyi támogatások, amelyeket az OECD DAC tagországai nyújtanak az úgynevezett DAC-listán (OECD DAC-list) szereplő alacsony és közepes jövedelmű országoknak vagy multilaterális intézményeknek, és amelyek fő célja a kedvezményezett országok gazdasági fejlődésének és jólétének előmozdítása. Az ODA egyrészt vissza nem térítendő, adományjellegű támogatás, de kedvezményes feltételekkel nyújtott hiteleket is magában foglal (OECD ODA Definition, 2018). A nemzetközi fejlesztési együttműködés ezeknek a forrásoknak az átadását jelenti a támogatott országok részére, ugyanakkor a nemzetközi fejlesztés tágabb értelmezése átfogóbb folyamatot takar, amelynek a donor országok és az általuk adott ODA csak egy kisebb részét jelentik (Kiss, 2024).

A donor országok az utóbbi két évben sorra jelentették be a nemzetközi fejlesztési együttműködésre szánt forrásaik, vagyis az ODA-juk csökkentését. Ebben a sorban az amerikai megvonások csak a legdrasztikusabbak voltak, és persze a legsokkolóbb módon történtek. Az ODA-csökkentések és az amerikai fejlesztési ügynökség megszüntetése nem állnak önmagukban, mára a teljes nemzetközi fejlesztési együttműködés (és azon túl általában a nemzetközi fejlesztés és a teljes multilaterális rendszer) került válságba.

Anélkül, hogy elmélyednénk bennük, érdemes néhány olyan tényezőt számba venni, amely szerepet játszott a válság kialakulásában, s a nemzetközi fejlesztés és az ODA jövőjének tekintetében bizonyosan olyan ügyek, amelyekkel a nemzetközi közösségnek valamit kezdenie kell a továbblépés érdekében.

A kiadáscsökkentések hátterében legtöbbször ugyanazok az okok, többek között a lassuló gazdasági növekedés, a Covid-járvány és az orosz–ukrán háború következményeként kialakult költségvetési korlátok és gyarapodó államháztartási hiányok állnak (Kumar et al., 2025). Ezek hatására a fejlett államok is újragondolják költségvetési prioritásaikat, aminek következtében egy olyan szakpolitikai terület, amely mindig is alacsony helyen szerepelt a prioritáslistán, és amelynek kedvezményezettjei nem a donor ország állampolgárai, nagyon könnyen áldozatul esik az ilyen megszorító intézkedéseknek (Alonso, 2025). Ezt erősítik az egyre nagyobb teret nyerő populista és szélsőjobboldali politikai megközelítések, amelyek szerint a külföldi támogatások nem szolgálják a donor ország nemzeti érdekeit, és e csoportok ellenzik országuk aktív szerepvállalását a nemzetközi fejlesztésben (Aly et al., 2024; Hamman, 2025; OECD, 2025a). Jelenleg mindkét tényező még a korábbiaknál is erőteljesebben arra ösztönzi a donor országokat, hogy saját nemzeti érdekeiket helyezzék előtérbe, a fejlődő országok ellenében. A nemzetközi fejlesztésre szánt forrásokat egyre inkább és egyre nyíltabban ki is mondva saját külpolitikai és külgazdasági céljaikat elősegítő eszközként használják a fejlett országok, többek között a migráció megállítása, a donor országok és cégeik gazdasági érdekeinek előmozdítása végett, sokszor a kölcsönös előnyök jelszavával (CONCORD Europe, 2025; Institute for Economics & Peace, 2025; Kumar et al., 2025; UNCTAD, 2025; Simonds, 2026). A szolidaritási alapelv visszaszorulása következtében, kiegészülve a szélsőjobboldali szempontokkal, amelyek megkérdőjelezik a multilaterális együttműködést és az olyan értékeket, mint a társadalmi méltányosság, a környezeti fenntarthatóság, a sokféleség és az emberi jogok tiszteletben tartása, melyek pedig a nemzetközi fejlesztés alapelvei (Hackenesch et al., 2022), az eleddig elfogadott nemzetközi normák folyamatosan erodálódnak.

A jelenlegi rendszer az OECD DAC irányítása mellett, azaz a donor országok vezérletével és alapvetően az ő elképzeléseiket, igényeiket kiszolgálva működik, ami rég kivívta mind a déli országok, mind az elemzők és civil szervezetek kritikáját (Easterly, 2007; Moyo, 2009; Overton–Murray, 2020; Ullah et al., 2025; Group of 77 and China, 2025a; Simonds, 2026). Ez a hatalmi egyensúly olyan anomáliája, amely a rendszerbe kódolja a függőség és alárendeltség helyzetét a déli országok számára. Emellett világos ellentmondásban áll az önrendelkezés és a képessé tevés (empowerment) nemzetközileg elfogadott alapelveivel. Ezen az OECD koordinálásával megfogalmazott fejlesztési hatékonysági elvek és deklarációk (OECD, 2005, 2008, 2011), illetve önreflektív elemzések és ajánlások (Keeley, 2012; OECD, 2023) sem igazán tudtak változtatni. Nem véletlen, hogy a fejlesztéshatékonyság 2000-es évek elején beindított nemzetközi folyamata mára szinte teljes érdektelenségbe fulladt.

Mostanra oda jutottunk, hogy a spektrum minden pontján bizalmatlanság tapasztalható a segélyekkel szemben, egyrészt azok között, akik eleve megkérdőjelezik a segélyezés hasznát és létjogosultságát a nemzetközi együttműködésben más eszközökkel szemben, másrészt azok körében, akik eleve nem azonosulnak a nemzetközi szolidaritás értékeivel, harmadrészt pedig azok sorában, akik bár elismerik ezeket az értékeket, a jelen rendszert ebben a formájában elégtelennek tartják. (Alonso, 2025). A bizalomvesztéshez hozzájárult a nemzetközi célok (például Millenniumi fejlesztési célok) és vállalások (például ODA-hozzájárulások) teljesítésének elmaradása is.

Ez a válság azonban nem most kezdődött. Abban gyökerezik, hogy a nemzetközi fejlesztési keretrendszer: a döntéshozatal, a végrehajtás és az intézményrendszer nem volt képes alkalmazkodni a változó világhoz (Alonso, 2025). Az elmúlt évtizedben a válság egyes elemei nyilvánvalóvá váltak, a jelenlegi Trump-adminisztráció intézkedései csak felgyorsították és szélesebb körűvé tették a krízist. Ezeknek nemcsak azért van alapvető hatásuk a fejlesztési együttműködésre, mert az USA a teljes ODA körülbelül harmadáért felel egy évben, hanem mert ez más donor országokat is természetszerűleg elbizonytalanít.

Van, aki szerint ez az ODA esetében mindig is érvényesülő, a „megkérdőjelezés és újrakalibrálás” fázisait mutató ciklikus folyamatba illik bele, amelynek során a nemzetközi fejlesztés időről időre átalakulásra kényszerült. A donorok átstrukturálták segélyügynökségeiket, csökkentették vagy növelték a költségvetést, mérsékelt reformokat hoztak, elsősorban a donor országok politikai preferenciái vagy gazdasági körülményeinek változása mentén. Minden érdekelt alkalmazkodott, majd folytatódott a „business as usual” (Hamman, 2025; Usman, 2025). Korábban is keveredett jótékonyság és önérdek (például a hidegháború időszakában a segélyeket a szovjet érdekszféra visszaszorítására is felhasználták a nyugati hatalmak), voltak ODA-visszaesések (például a kilencvenes években a szovjet blokk összeomlását követően) és egyéb átalakulások (például a 2010-es évek statisztikai reformfolyamatai).

Ami talán elkülöníti a jelenlegi helyzetet az eddigi „rekalibrálásoktól”, az az, hogy a teljes rendszer kérdőjeleződik meg, ráadásul sokkal drasztikusabb és elementárisabb módon, mint eddig bármikor. Számos elemző egyetért abban, hogy ez nem egyszerűen egy újabb ciklus vagy pénzügyi bukkanó, hanem a nemzetközi fejlesztés politikai céljainak, legitimációjának, alapvető értékeinek, normáinak, működési mechanizmusainak fundamentális megkérdőjelezése, amelynek eredményeként a nemzetközi fejlesztés, ahogy ma ismerjük, megszűnik létezni (Aly et al., 2025, Klingebiel–Sumner, 2025; Usman, 2025). Láthatólag mind a donor országok, mind a kedvezményezettek, még ha más-más indokok alapján is, de kiábrándultak a jelenlegi rendszerből. Abban is konszenzus van a legtöbb elemző között, hogy a régi rendszernél maradni vagy ahhoz visszatérni egyrészt nem lehetséges, másrészt nem is érdemes.

Az elméleti válság mellett a kár emberéletekben is mérhető: a forráselvonások 2030-ig huszonkétmillió megelőzhető halálesetet okozhatnak (Ferreira da Silva, et al., 2026). Az egészségügyön túl a megvonások az eleve alulfinanszírozott humanitárius szektort, az élelmezésbiztonságot és a békefenntartást is sújtják, közvetlenül veszélyeztetve a lakosság életét.

A tragikus következmények ellenére a szakértők szerint a válság alkalmat is kínál a valódi átalakításra. Az Overseas Development Institute által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken a donorok oldalán mutatkozó stratégiai bizonytalanság jól tükrözi a jelenlegi holtpontot (Aly et al., 2024, 2025), ami miatt a nyitottság is nagyobb lehet az új vagy radikálisabb megoldásokra. A kérdés tehát az, hogy a válasz a válságra a régi rendszer javítgatása lesz-e, vagy a nemzetközi együttműködés alapvető átalakítása.

A „TÖKÉLETES VIHAR”, TELJESÍTHETETLEN FEJLŐDÉSI CÉLOK, NÖVEKVŐ FINANSZÍROZÁSI IGÉNYEK

A fejlesztés elméleti és gyakorlati krízisével párhuzamosan és azzal szoros összefüggésben a világban zajló valós válságok („perfect storm”) is egyre több kihívás elé állítják a nemzetközi közösséget. A természeti katasztrófák, erdőtüzek, szárazság, árvizek sokasodnak, és egyre intenzívebbnek bizonyulnak. A katasztrófák károsultjainak és a halálos áldozatoknak a száma, csakúgy, mint a gazdasági kár 2000 és 2019 között a többszörösére nőtt az 1980 és 1999 közötti időszakhoz képest (CRED–UNDRR, 2020). 2020-ban és az azt követő években addig soha nem tapasztalt mértékű globális járvány bénította meg a világot. Friss adatok szerint 2024-ben világszerte hatvanegy aktív fegyveres konfliktus zajlott, ami a legmagasabb szám a második világháború óta (Davies et al., 2025). Az üldöztetés, konfliktusok és katasztrófák következtében menekülők száma tíz év alatt csaknem megduplázódott, és 2024-re elérte a 123 millió főt. Ezzel párhuzamosan 2026-ra a humanitárius segítségre szorulók száma is a többszörösére nőtt: hatvanmillióról körülbelül 239 millióra (az UNHCR Refugee Data Finder, UN OCHA GHO-jelentések).

Ennek fényében nem véletlen, hogy a nemzetközi közösség által 2015-ben meghatározott Fenntartható fejlődési célok (Sustainable Development Goals – SDG) megvalósítása is jócskán elmarad a tervektől. Az elemzések alapján gyakorlatilag kijelenthető, hogy 2030-ig a célok legtöbbje nem fog megvalósulni (Sachs et al., 2024, 2025; UN DESA, 2025a), többek között azért, mert az utóbbi öt-hat év egymást erősítő krízisei nem egyszerűen leállították, de sok tekintetben vissza is vetették az előrehaladást. Az ENSZ 2025-ös SDG-jelentése szerint a statisztikailag monitorozott alcélok (140) fele esetében rosszul állunk a megvalósítás tekintetében, és a célok csupán 18 százaléka teljesült, vagy halad jó úton efelé (1. ábra).

1. ábra: Átfogó előrehaladás a Fenntartható fejlődési célokkal kapcsolatban

(2015–2025, globális összesített adatok alapján)

Forrás: UN DESA, 2025a

Ebben az összetett válsághelyzetben a finanszírozási szükségletek természetszerűleg nőnek, és ezen belül az ODA kereteit egyre inkább szétfeszítik az ellátni kívánt szükségletek. Ehhez képest a 17. fenntartható fejlődési cél keretében megfogalmazott pénzügyi vállalások esetében azt látjuk, hogy a déli országok fejlődéséhez elengedhetetlen hazai adóforrások nem nőnek kellő mértékben, az ODA-ra vonatkozó vállalásokat immár majd hatvan éve képtelenek teljesíteni a fejlett államok, az egyéb források bevonása akadozik, és az elmúlt időszakban a fejlődő országok adósságfenntarthatósága terén is kifejezett visszalépés történt (OECD, 2025a, 2025b; UN, 2024; UN DESA, 2025a; UNCTAD, 2025; Sachs et al., 2024, 2025). Mostanra a fenntartható fejlődés biztosításához szükséges összes finanszírozás hiánya a 2015-ös évi 2,5 billióról 4 billió dollárra növekedett az UNCTAD becslése alapján. Tehát hiába nőtt 2015-től 2022-re 22 százalékkal, 4,31 billió dollárról 5,24 billió dollárra a teljes fejlesztési finanszírozás, a hiány még ennél is nagyobb mértékben, 60 százalékkal emelkedett. Ezt leginkább nyilván a 2020 utáni évek egymás mellett zajló válságai növelték, de a hiány már azelőtt is tetemes volt, és korábban sem utalt arra semmi, hogy csökkenne (UNCTAD, 2025; Kiss, 2024).

Emiatt mind a szakértők, mind a nemzetközi szervezetek és a Globális Dél országai sürgetik a források bővítését, ennek egyik, bár egyre inkább hátrasorolódó pontjaként az ODA növelését és az e célból 1970-ben megfogalmazott nemzetközi kötelezettségvállalások teljesítését (Group of 77 and China, 2025a, 2025b; Sachs et al., 2024; OECD, 2025b; UN DESA, 2025b; Simonds, 2026). Ezzel kapcsolatban a 2025-ben szervezett nemzetközi fejlesztésfinanszírozási csúcstalálkozó, a Negyedik Nemzetközi Fejlesztésfinanszírozási Konferencia záródokumentuma újfent vállalásokat fogalmazott meg (UN DESA, 2025b).

AZ ODA SAJÁTOS SZEREPE, VOLUMENE ÉS PROBLÉMÁI

Az ODA ugyanakkor a teljes finanszírozási mixben csak egy tétel a sok nemzetközi erőforrástranszfer közül. A többi tétel mellett, mint amilyenek a multilaterális támogatások, a magánforrások, a közvetlen külföldi tőkebefektetések vagy hazautalások, eltörpülnek az ODA-ként elszámolható források. Halványuló jelentősége ellenére azonban nagyon fontos támogatástípusról van szó, amellyel kapcsolatban a legtöbb szakértő kiemeli, hogy továbbra is a legstabilabb, legkiszámíthatóbb forrás, amely még globális sokkok idején is képes fenntartani az alapvető fejlesztési beavatkozásokat (HAND Szövetség, 2013; OECD, 2023; UN, 2024; Ahmed et al., 2025; OECD, 2025a, 2025b; Simonds, 2026). Abban is egyetértés mutatkozik, hogy míg a magánszektorból származó finanszírozás, a kereskedelem és a beruházások az elmúlt években lassultak, és jellemzően a közepes jövedelmű országokba koncentrálódnak, az ODA sok esetben az egyetlen érdemi külső finanszírozási forrás a legszegényebb és leginkább sérülékeny országok számára (OECD, 2023, 2025a, 2025b). Az ODA emellett sajátosan a szociális szektorokra és a közjavakra (egészségügy, oktatás, alapvető szolgáltatások) irányul, ahol a piaci logika vagy a kevert finanszírozási eszközök csak korlátozottan alkalmazhatók (Keeley, 2012; HAND Szövetség, 2013; OECD, 2025a; UNCTAD; 2025). A többi fejlesztési forrással szemben az ODA-t az explicit szegénységcsökkentési cél, elszámoltathatóság és normatív keret jellemzi (Keeley, 2012; CONCORD Europe, 2025, Simonds, 2026), míg a magánforrások összhangja a fenntartható fejlődéssel továbbra is kérdéses (OECD, 2025b; Simonds, 2026). Az sem elhanyagolható szempont, hogy még mindig a hivatalos fejlesztési támogatás esetében létezik a legtranszparensebb, legrigorózusabb és leginkább elfogadott statisztikai nyilvántartás. A Globális Dél országai pedig, bár számos kritikát fogalmaznak meg a fejlesztési rendszerrel és az ODA-val kapcsolatban, állásfoglalásaikban mindig hangsúlyozzák, hogy különleges szerepe miatt fenn kell tartani, és az érvényben lévő kötelezettségvállalások alapján növelni kell a mennyiségét (Group of 77 and China, 2025b).

Azonban az ODA esetében sem pozitívak a jelenlegi kilátások. 2024-ben ötéves felfelé tartó trend szakadt meg azzal, hogy 214 milliárd dollár volt a fejlesztési támogatások összege, ami 2023-hoz képest inflációval korrigálva 6 százalékos visszaesést jelent (OECD, 2025c). Ez ráadásul nem átmeneti tendenciának ígérkezik, mivel a legjelentősebb donor országok többsége (USA, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Svédország) által az elmúlt két évben bejelentett költségvetési csökkentések a leszálló trendet erősítik meg (OECD, 2025a).

Az ENSZ keretén belül megfogalmazott, a fejlett országokra vonatkozó kötelezettségvállalás, hogy nemzeti bruttó jövedelmük (Gross National Income – GNI) 0,7 százalékát fejlesztési támogatásokra fordítsák. Ez azonban a vállalásnak csak a megfogalmazása, mely 1970 óta egyszer sem valósult meg; az ODA/GNI arány jellemzően az eddigi két véglet, 0,21 és 0,37 százalék között mozog; 2022-ben és 2023-ban érte el a legmagasabb, 0,37 százalékos szintet, de 2024-re ismét visszaesett 0,34 százalékra. Ettől függetlenül az ODA összege – a kilencvenes évek és a 2008-as gazdasági válságot követő időszak visszaesésétől eltekintve – folyamatosan növekedett, 2023-as árakon számolva 46 milliárd dollárról (1970) 209 milliárd dollárra (2024) (2. ábra).

2. ábra: Az ODA alakulása 1960 óta (millió USD 2023-as változatlan árfolyamon)

Forrás: OECD Data Explorer

Ez néhány ország kivételével (például Norvégia, Svédország, Dánia) nem volt elég az ODA/GNI kötelezettségvállalás teljesítéséhez, ráadásul a növekedés nem feltétlenül az egyes donor államok által nyújtott támogatások valós bővítésének köszönhető. Szerepe volt benne egyrészt a DAC-tagság bővülésének, másrészt annak, hogy az elmúlt évtizedek statisztikai reformjainak köszönhetően újabb és újabb tételek váltak ODA-ként elszámolhatóvá (például a menekültek donor országbeli első éves ellátásának költségei). A 2015-ben elfogadott Fenntartható fejlődési célok is lendítettek valamelyest a források mozgósításán, ahogy 2020 után pedig a Covid-járvány, illetve a fegyveres konfliktusok és az ezek következményeként útnak induló menekültek ellátása is növelte a számokat (UN, 2024; OECD, 2025a, 2025b; Alonso, 2025; CONCORD Europe, 2025; Simonds, 2026). Így 2015 és 2023 között az inflációval korrigált éves ODA-támogatások összege majdnem másfélszeresére nőtt, de 2024-ben a fent említett tételek visszaesésével a teljes ODA összege is rögtön 6 százalékkal csökkent (3. ábra).

Mindamellett, hogy az ODA-nak sajátos és fontos szerepe van a nemzetközi fejlesztésben, jelenlegi alkalmazása számos problémát vet fel. Ennek kapcsán a következőkben

3. ábra: Az ODA/GNI arány alakulása 1960 óta (%)

Forrás: OECD Data Explorer

– a teljesség igénye nélkül – azt vizsgáljuk, hogy a teljes ODA-ból ténylegesen mennyi és milyen prioritások és feltételek mentén jut el a támogatott országokba.

A donor országokban maradó ODA aránya

Az ODA-volumen csökkenése mellett a Globális Dél országaiba ténylegesen eljutó támogatások aránya a teljes ODA-n belül szintén lefelé tartó trendet mutat (Development Initiatives, 2023; OECD, 2025a; Van Teutem et al., 2025; Simonds, 2026). Az olyan költések, mint a donor országokba érkező menekültek ellátásának költségei, illetve a donorok felsőoktatási intézményeibe szóló ösztöndíj-támogatások a donor ország határain belül maradnak, tehát nem jelentenek felhasználható forrást a fejlődő országok számára. Nem ezek általános haszna, amit szakértők és a civil szervezetek megkérdőjeleznek, hanem az, hogy elszámolhatók ODA-ként, mivel felduzzasztják az ODA-adatokat, és elfedik a tényt, hogy a partnerországokba érkező források jóval kisebb összeget tesznek ki, mint a teljes ODA. A donor országok által a menekültek ellátására szánt források 2010 és 2022 között, 2023-as árakon hozzávetőlegesen a kilencszeresükre gyarapodtak, és a teljes ODA-n belül az arányuk 2,7-ről 15 százalékra nőtt. Az olyan költségekkel együtt, mint a donorok saját adminisztrációs kiadásai, a Globális Délről érkező ösztöndíjasok juttatásai és a fejlett országokon belül szemléletformálásra fordított összegek, majdnem az ODA egynegyedét, 23 százalékot tettek ki (Van Teutem et al., 2025). Ez az arány a 2010-es évek első felében jellemző körülbelül 11 százalékhoz képest megduplázódott, magyarán a fejlesztési támogatásokat többé-kevésbé folyamatosan növekvő mértékben, jelenleg körülbelül egyötöd arányban a donor országokban költik el. Ennek a trendnek a megfordítását kérik a támogatott országok, és hogy a donorok inkább a Globális Dél országaiban közvetlenül felhasználható források növelésére tegyenek erőfeszítéseket (Group of 77 and China, 2024) (4. ábra).

Forrás: Van Teutem et al., 2025

A donorok érdekeinek érvényesítését tükrözi az is, ahogy a támogatások allokálásánál mind többször szempont, hogy azok országaik nemzetbiztonsági és migrációs céljait is szolgálják, különösen a jelenlegi konfliktusok uralta instabil környezetben (Institute For Economics & Peace, 2025). Erre használja a szakirodalom a securitization of aid kifejezést, vagyis a támogatási prioritások biztonságpolitikai érdekek mentén történő átalakítását. Ilyen lehet a recipiens ország fegyveres erejének, kiváltképp a határőrizetet ellátó testületeknek a támogatása, biometrikus adatbázisok kiépítése, menekülttáborok és fogvatartási központok építése, illetve üzemeltetése harmadik országokban stb.

Kötött segélyek

Egy másik sokat vitatott terület a kötött segélyek kérdése. Kötött segélyek esetén a donor ország a tőle származó termékek és szolgáltatások beszerzéséhez köti a támogatást. Ez több szempontból is problémás. Egyrészt az OECD becslése szerint 15–30 százalékkal drágíthatja a beavatkozásokat (OECD DAC, 2001), tehát a segély ennyivel kevesebb valós forrást jelent a kedvezményezett országok számára. Másrészt nem a kedvezményezett államok vállalatait erősíti a beszerzés, így torzíthatja a helyi piacokat. Harmadrészt ez a segélyhatékonyság egyik alapelvét, a déli országok tulajdonosi felelősségét (ownership) is aláássa, hiszen nincs szabad döntésük a kérdésben. 2012 és 2022 között a teljes ODA 10 és 20 százaléka között mozgott a kötött segélyek aránya (Simonds, 2026). Az OECD DAC 2001-ben ajánlásokat dolgozott ki a kötöttség leépítésére (OECD DAC, 2001), és a segélyhatékonysági csúcsok összes záródokumentuma megerősítette a donorok ezzel kapcsolatos elkötelezettségét (OECD, 2005, 2008, 2011), az adatok alapján azonban e területen nincs számottevő előrelépés.

Vissza nem térítendő támogatások és hitelek

További szempont, hogy a fejlesztési segélyek túlnyomó része vissza nem térítendő támogatás formájában valósul meg: 2022-ben a DAC-tagországok ODA-jának több mint 90 százaléka ilyen támogatás volt (OECD, 2023). Ugyanakkor 2010 óta – különösen 2018 után – egyértelműen erősödött a kedvezményes hitelek szerepe az ODA-n belül: arányuk 2010 és 2018 között több mint kétszeresére nőtt, majd 2023-ban elérte a teljes ODA közel 12 százalékát (OECD, 2025a; Simonds, 2026). A Globális Dél országai, különösen a legkevésbé fejlett államok, következetesen bírálják ezt a tendenciát, mivel a hitelalapú finanszírozás növeli az adósságterheket, ezért a hitelek térnyerésének visszafordítását sürgetik (Group of 77 and China, 2025a). E tekintetben a helyzet súlyosságát jól szemlélteti, hogy 2024-ben a közepes és alacsony jövedelmű országok adósságállománya elérte a rekordmagasságú 8,9 billió dollárt, valamint hogy a legkevésbé fejlett országok adóságszolgálatként 49 milliárd dollárt fizettek ki, miközben ennél jóval kevesebb, 29 milliárd dollár ODA érkezett országaikba. Habár a szakirodalomban általában kevesebb szó esik a fejlődő országok fenntarthatatlan adósságállományáról, nem beszélve egyéb, illegális módokon kiáramló pénzekről, amelyek a beérkező források többszörösét teszik ki, a valóságban ez az egyik legaggasztóbb oldala a jelenlegi finanszírozási válságnak.

Fejlesztéshatékonyság

A pénzügyi források szűkülésével felmerül, hogy a támogatások hatékonyságát különböző alapelvek mentén növelni szükséges – amivel kapcsolatban egyébként a nemzetközi közösség már húsz éve vállalásokat fogalmazott meg (OECD, 2005, 2008, 2011). A jelenlegi válsághelyzet az utóbbi években háttérbe szoruló nemzetközi fejlesztéshatékonysági kezdeményezés újrafelfedezését hozhatja el, amelynek eredményeként a támogatások jobban igazodhatnak a recipiens államok fejlesztési prioritásaihoz, tulajdonosi felelősségvállalásuk is erősödhet, és az eredmények kerülhetnek az implementáció fókuszába, nem csupán a források nagysága. Ehhez azonban az összes fenti kérdés – és az ODA sok más problémás aspektusának – megfelelő rendezése szükséges.

A JÖVŐ ODA-JA – KILÁTÁSOK ÉS A RENDEZÉS LEHETŐSÉGEI

Az OECD tizenegy donor ország költségmegvonásokról szóló bejelentései alapján úgy becsüli, hogy az ODA 2025-ben hozzávetőleg 9–17 százalékkal eshet vissza. Azért lehet ilyen jelentős a csökkenés, mert ez a tizenegy állam felel az ODA-költések közel háromnegyedéért. A 2025 utáni időszak ennél bizonytalanabb, de a szervezet a megvonások időben kiterjedt hatása okán csökkenő trendet jósol egészen 2028-ig. Ez elsősorban a legkevésbé fejlett országokat sújtja: az OECD szerint a kiesés náluk 13–25 százalék, a szubszaharai régióban pedig akár 16–28 százalék is lehet (OECD, 2025a). Ez tovább erősítheti az ODA-támogatások 2020 óta amúgy is folyamatos csökkenésének tendenciáját, éppen a legjobban rászoruló államok esetében.

A jövőre nézve a lehetséges forgatókönyvek és megoldási javaslatok garmadája született már a jelenlegi válságot megelőzően is, de az elmúlt egy évben még inkább megsokasodtak a nemzetközi fejlesztési rendszer és az ODA holtpontját, illetve a lehetséges továbbhaladási irányokat elemző írások (OECD, 2023; Alonso, 2025; Ahmed et al., 2025; Kumar et al., 2025; Muggah-Salmon, 2025). Az elképzelések egyik véglete a „no aid” megközelítés, mely szerint nincs szükség erre az együttműködési formára, és más eszközökkel kell megoldani a Globális Dél felzárkózását. A másik véglet a radikális, mindent elsöprő reform igénye, amely a nemzetközi fejlesztés teljes intézményrendszerét, irányítási mechanizmusait és eszköztárát le- és aztán újra felépítené. A legtöbb reflexió ugyanakkor valahol a kettő között képzeli el a helyzet megoldását, a meglévő és az új eltérő arányával, az alábbi javaslatokat megfogalmazva:

• A jelenlegi helyzet rövid távú orvoslására a kieső források kérdését a donorok és a kedvezményezett országok közötti szoros együttműködés mentén kell kezelni, és fontos a hagyományos donor államokon túl más szereplők, például a BRICS-államok és filantróp szervezetek aktívabb bevonása is.

• A nemzetközi együttműködés rendszerszintű egyenlőtlenségeit kezelni kell, ami a források csökkenése miatt most még relevánsabb a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszer, adópolitika, tudás- és technológiai transzfer területein.

• Elengedhetetlen a nemzetközi szervezetek irányításában jellemző eltérő hatalmi viszonyok megszüntetése a Globális Dél országait egyenlő partnerként kezelő, inkluzív és demokratikus döntéshozatal megteremtése érdekében. A szükséges szervezeti reformok akár magukban foglalhatják az OECD szerepének az ENSZ alá rendelését is.

• A fejlesztési támogatások mellett, melyek ideálisan a leginkább rászoruló országokba irányulnának, a partnerországok saját forrásainak (például adóbevételek, befektetések) növelésére kell hangsúlyt fektetni.

• El kell különíteni azokat a célokat, amelyek az alacsony és közepes jövedelmű országokban a szegénység felszámolására és a jólét megteremtésére koncentrálnak, az olyanoktól, amelyek inkább az úgynevezett globális közjavak megőrzését szolgálják (például klímastabilitás, biodiverzitás, béke). Eredendően az előbbiek álltak az ODA fókuszában, de idővel kiegészültek az utóbbiakkal (lásd SDG-k), így az ODA amúgy sem elegendő forrásai részben eltérültek. Számos javaslat egyetért abban, hogy ezeket érdemes világosan elkülöníteni, s teljesen más finanszírozási eszközöket és intézményeket rendelni hozzájuk. A humanitárius területet sokan még az előző kettőtől is elválasztják, ehhez is saját finanszírozási keretet rendelve.

• Kevesebből többet és jobban: ha a források apadnak, akkor a hatékonyságuka kell növelni.

ÖSSZEFOGLALÁS

A tanulmány a nemzetközi fejlesztési együttműködés és a hivatalos fejlesztési támogatások (ODA) jelenlegi válságát és lehetséges jövőjét vizsgálta. Az utolsó öt év történései: a globális Covid-járvány, az orosz–ukrán háború, a gázai és egyéb konfliktusok politikai, valamint gazdasági következményei elmélyítették a már korábban is létező problémákat, hogy aztán a Trump-kormányzat intézkedései megadják a kegyelemdöfést a nemzetközi fejlesztés eddig ismert formájának. ODA-visszaesésekre, átalakításokra eddig is sor került, de a jelenlegi válság alapjaiban kérdőjelezi meg a nemzetközi fejlesztés és azon belül az ODA céljait, normáit és működőképességét. A források csökkennek a donor országok megszorításai miatt, miközben az egyidejű válságok uralta világban a szükségle-tek egyre nőnek. Ugyanakkor az ODA a fejlesztésfinanszírozási mixben csak egy és nem is a legjelentősebb elem. Ám egyedülálló szerepe van különösen a szociális szektorok-ban, és akár az egyetlen jelentős, de mindenképpen a legkiszámíthatóbb külföldi forrás a legrászorultabb országok számára.

Az érintett szereplők egyelőre bizonytalanok a jövő tekintetében. Számos elemzés és javaslat vizsgálja a válsághoz vezető okokat, a jövőre vonatkozó forgatókönyveket és a válságból kivezető lehetséges utakat. Konszenzus formálódik akörül, hogy a nemzetközi fejlesztés rendszerét többé vagy kevésbé új alapokra kell helyezni. Elsődleges szempont, hogy a fejlett államok és a Globális Dél országai között meg kell szüntetni a nemzetközi szervezetekben és döntéshozatalban jellemző hatalmi egyensúlytalanságot, és olyan intézményeket kell kialakítani, amelyekben a támogatott országok egyenlő partnerként vehetnek részt. Emellett, és ez az ODA sok problémás aspektusára hatással van, valamifajta egyetértésre kell jutniuk az országoknak abban, hogy mi a nemzetközi fejlesztési együttműködés és a hozzá rendelt források, azaz az ODA alapvető célja. Az, ami eredendően is volt, tehát a szegénység leküzdése és a jólét biztosítása, vagy az olyan globális közjavak, mint például a klímastabilitás finanszírozása is beletartozik, ami egyre inkább szétfeszíti az ODA kereteit és forrásait? Az is kérdés, hogy alapvetően a kedvezményezett országok és a fejlődésük érdeke kell hogy érvényesüljön, vagy a donoroknak is gazdasági, biztonságpolitikai vagy más előnye kell hogy származzon a fejlesztési együttműködésből. Ma egyre inkább az utóbbi megközelítés érvényesül. Az apadó források ráirányítják a figyelmet a rendszer korábbi átalakítási reformkísérleteinek és a nemzetközi fejlesztéshatékonysági folyamatnak a kudarcára is, valamint arra, hogy mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a hatékonyság alapelveit, hiszen ezek érvényesítése által kevesebb támogatásból többet és adott esetben gyorsabban el lehet érni.

A válság persze lehetőség is az eddig elodázott mélyreható reformok megvalósítására. Egy szakmai kerekasztalbeszélgetés afrikai résztvevője ezt úgy fogalmazta meg, hogy any-nyira frusztrált a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban, hogy ahol más veszélyt lát, ő végre reményt a változásra (Aly et al., 2025). A kérdés, hogy akar és tud-e élni ezzel a lehetőséggel a nemzetközi közösség.

Ábrajegyzék

1. ábra: Átfogó előrehaladás a Fenntartható fejlődési célokkal kapcsolatban (2015–2025, globális összesített adatok alapján). UN DESA, 2025a.
2. ábra: Az ODA alakulása 1960 óta (millió USD 2023-as változatlan árfolyamon). OECD Data Explorer.
3. ábra: Az ODA/GNI arány alakulása 1960 óta (%). OECD Data
4. ábra: A donor országokban maradó források az ODA százalékában. Van Teutem et al., 2025.

Absztrakt

Latin-Amerika, amelynek országai közül egyre többen tartoznak a magas-közepes és a magas jövedelműek közé, köztes helyzetbe került a nemzetközi segélyezésben. Bár a régió még mindig a globális ODA 7 százalékát kapja recipiensként, a nagyobb országok megjelentek a feltörekvő donorok között. Tevékenységükre a Dél–Dél együttműködés, illetve innovatív modalitásként a trianguláris együttműködés jellemző, amellyel a szegényebb latin-amerikai és karibi, illetve egyes esetekben afrikai országok fejlesztésében vállalnak szerepet. A tanulmány a latin-amerikai országok nemzetközi fejlesztési kontextusának rövid bemutatása után öt nagyobb ország – Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia és Mexikó – donorrá válásának történetét és lehetséges mozgatórugóit elemzi, kitérve az öt ország segélyezési intézményrendszerére és a segélyek jellegére, valamint összegzi a más feltörekvő donorok, így Magyarország számára is releváns következtetéseket.

Kulcsszavak: Latin-Amerika, nemzetközi fejlesztési együttműködés, nemzetközi segélyezés, Dél–Dél együttműködés, trianguláris együttműködés

DOI: 10.56699/MT.2024.2.6

Latin-Amerika országaiban a 20. század során a fejlődés és fejlesztés kérdéskörének központi jelentősége volt. Ami a fejlődést mint társadalmi-gazdasági kérdéskört illeti, a régiót intenzív szakpolitikai törekvések jellemezték, amelyek a gyarmatosítás során kialakult és a neokoloniális függőségi rendszerek által konzervált kedvezőtlen és felemás világgazdasági integrációs sémákat átalakítva indították volna el Latin-Amerikát egy fenntarthatóbb és sikeresebb fejlődési pályán (Cardoso–Faletto, 1979). Az ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottságához (melyet a szakirodalom angol rövidítéssel ECLAC, spanyol és portugál rövidítéssel CEPAL néven ismer) kötődő szerzők, így elsősorban Raúl Prebisch, Andre Gunder Frank és Fernando Henrique Cardoso munkássága nyomán (Fajardo, 2022) a hatvanas és hetvenes években kialakuló függőségelmélet (dependency theory) és az ebből táplálkozó gazdaságfejlesztési paradigma, az importhelyettesítő iparosítás (import substitution industrialization) a politikai és gazdasági autonómiára törekvő, államközpontú fejlesztési modellek kialakítását inspirálta a térségben (Benczes–Ricz, 2021). Ezzel párhuzamosan a régió a hatvanas években a Marshall-segély utáni második legnagyobb nemzetközi segélyprogram, a Szövetség a Haladásért (Alliance for Progress) célterületeként jelentős támogatást kapott az Egyesült Államoktól. A nemzetközi fejlesztés a hidegháborús logikának megfelelően azokat az országokat célozta, ahol az USA stratégiai érdekeivel ellentétes politikai dinamikák szovjetbarát rezsimek hatalomra kerülésével fenyegettek, így a segélyek politikai kondicionalitása egy percig sem volt kétséges (Lancaster, 2006; Taffet, 2007).

A hidegháború végével a térség geopolitikailag leértékelődött az Egyesült Államok számára, a neoliberális strukturális reformok pedig piaci alapú, a külföldi tőkeberuházások által vezérelt fejlesztési pályára állították az adósságcsapdába került, gazdasági problémák sújtotta latin-amerikai országokat. Ezek mellékhatásaiként megnövekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek, erősödött a szervezett bűnözés, a romló megélhetési és közbiztonsági viszonyok pedig tömeges kivándorlást indítottak meg (Urquidi, 2005). Az ezredforduló környékén emiatt Latin-Amerika ismét a nemzetközi segélyezés célterületévé vált – ezúttal már nemcsak az Egyesült Államok, hanem Japán, Spanyolország, további európai donor országok, illetve az Európai Unió és a Világbank forrásaiból finanszírozva. A 2000-es és 2010-es években a régió az OECD DAC (Development Assistance Committee, a Fejlesztési Segélyezés Bizottsága) tagjai által biztosított összes hivatalos fejlesztési támogatásnak (Official Development Assistance, ODA) jellemzően a 8-9 százalékát kapta meg. A főbb célországok Kolumbia, Mexikó és Közép-Amerika államai voltak, illetve a térség legszegényebb országa, a súlyos és elhúzódó politikai és gazdasági válságba süllyedt Haiti (Latindadd, 2022).

Latin-Amerika egyes országai mindazonáltal nem csupán recipiensként, hanem donorként is részt vettek a nemzetközi fejlesztési együttműködésben. A hidegháború időszakában figyelemre méltó volt Kuba nemzetközi segélypolitikája, hisz az ország méretéhez és gazdasági lehetőségeihez mérten bőkezű szerepet vállalt más fejlődő országok támogatásában (Benzi–Zapata, 2017). Az ezredforduló utáni években pedig Venezuela használta fel kőolajexportból származó tekintélyes bevételeinek egy részét, illetve ma- gát a kőolajat, hogy a Petrocaribe nevű együttműködési mechanizmusban részt vevő latin-amerikai országokat támogassa (Briceño-Ruiz, 2017). Ezek a kooperációk a két említett állam baloldali vezetésének antiimperialista ideológiájába illeszkedtek, és a venezuelai esetben egyértelműen tranzakcionalista, tehát a támogatásért cserébe politikai igazodást elváró módon zajlottak, így politikai kondicionalitásuk hasonlóan erős volt, mint az 1960-as években az USA által finanszírozott Szövetség a Haladásért programé (Robledo, 2015; Pauselli, 2021).

Megjelentek ugyanakkor kevésbé ideologikus latin-amerikai donorok is. A 2000-es évek elején, Lula da Silva első és második elnöksége alatt (2003–2010) Brazília jelentős segélyezési tevékenységbe kezdett latin-amerikai, karibi és afrikai recipiensek javára. Összegét tekintve jóval szerényebb mértékben, de Argentína, Chile és Mexikó is segélydonorrá vált, sőt a térség egyik legnagyobb recipiense, Kolumbia is jelképes összegű felajánlásokat tett (SEGIB, 2023). Ezen új donorok motivációi összetettebbek, hiszen – Brazília egyes stratégiai ambícióitól eltekintve – nem valamiféle államideológia terjesztése vagy nemzetközi politikai szövetségépítés a fő céljuk. Közepes jövedelmű államokként ráadásul forrásaik szűkösek, és országon belül is számtalan égető problémával kell szembenézniük.

Miért váltak mégis donorrá ezek az országok? Gino Pauselli (2021) elemzése szerint egyes külpolitikai célok természetesen beazonosíthatók, de a segélyezési tevékenységükben van egyfajta szolidaritási komponens is, amely az érintett országok globális szerepvállalását egy igazságosabb, fenntarthatóbb nemzetközi rend elérésével igazolja. Ennek lehet „déli” (vagyis a globális Északkal valamilyen szinten szembehelyezkedő, a fejlődő országokkal érdek- és értékközösséget vállaló) színezete, de a létező nemzetközi rendben való pozíció- és presztízsszerzés vágya is jellemezheti őket (különös tekintettel az OECD-be belépő, tehát a globális „fejlettek” csoportjához csatlakozó országokra).

A fentiek értelmében jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy a kettős szerepben, recipiensként és donorként egyaránt aktív, közepes jövedelmű latin-amerikai országok nemzetközi segélyezési gyakorlatát értelmezze és elemezze. A történetileg érdekes, de a 2010-es évek végére ilyen irányú tevékenységüket lecsökkentő vagy tranzakcionalizáló Kubát és Venezuelát mellőzve öt országot mutatunk be röviden: Brazíliát, Argentínát, Mexikót, Chilét és Kolumbiát. Ezt rövid összefoglaló előzi meg, amelyben az érintett államok tekintetében releváns két fogalom, a Dél–Dél együttműködés és a trianguláris együttműködés kontrasztív elemzése mutat rá, hogy milyen motivációk és technikai megoldások állhatnak az érintett államok donorrá válása mögött. A tanulmány hipotézise, hogy tevékenységük mozgatórugója vagy a regionális befolyás növelése (ez első- sorban Brazília esetében valószínűsíthető), vagy pedig a nemzetközi presztízs növelése (ez főként az újabb OECD-tagokra, Chilére és Kolumbiára vonatkozhat). Mexikó és Argentína tekintetében mindkét motiváció igaz lehet.

A tanulmány kormányzati dokumentumokra és a témában megjelent angol, spanyol és portugál nyelvű másodlagos forrásokból gyűjtött információkra épül. Újszerűségét az adja, hogy a magyar tudományosságban a témát összefoglaló elemzés mindeddig nem született, bár fontos résztémát tárgyal Mészáros Zsolt angol nyelvű doktori disszertációja (Mészáros, 2017), amely Brazília Afrikát célzó nemzetközi segélyezését mutatja be. A téma átfogóbb, a térség fontosabb országait röviden bemutató kutatása ugyanakkor azért is szükséges, mert Magyarország nemzetközi fejlesztési együttműködése számára is hasznos információkkal szolgálhat a latin-amerikai donorok intézményi, technikai és koordinációs tapasztalatainak megismerése.

A Dél–Dél és a trianguláris együttműködés

A szakirodalomban leginkább elterjedt „új” vagy „feltörekvő”  donor  (emerging donor)  kifejezés, amely a recipiensből donorrá váló országokat jelöli, félrevezető. Ahogy Kiss Judit (2019) is rámutat, az érintett országok egy része korábban is nyújtott segélyt más államoknak, akár már évtizedek óta. Ráadásul, bár donortevékenységet folytatnak, ezen országok nem feltétlenül válnak „nettó” donorrá, mivel recipiensként jóval több segélyt kapnak, mint amennyit felajánlanak. Egy másik logika szerint a nem OECD DAC-tagok segélyezési tevékenysége a megszokott észak–déli irányú segélyezéstől eltérően Dél–Dél együttműködésnek nevezhető és akként is értelmezendő. Ennek a terminológiának komoly történeti gyökerei vannak, amelyeket a legtöbb szerző az el nem kötelezett országok mozgalmának kezdeteihez, az 1955-ben Bandungban megrendezett Afroázsiai Országok Konferenciájához, illetve az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájához (UNCTAD) vezet vissza. A dekolonizáció időszakában a Globális Dél országai között kibontakozó szolidaritás mint politikai cél és a Dél–Dél fejlesztési együttműködés mint ennek eszköze valóban jellemző volt számos fejlődő és közepesen fejlett országra már a hidegháború időszakában is. A Bandung szellemi örökségét képviselő politikai diskurzusban a neokoloniális észak–déli segélyezéssel ellentétben a Dél–Dél együttműködésre emancipáló és transzformatív tevékenységként tekintettek a résztvevői, ám az ilyen típusú segélyek az érintett donor országok (így például Latin-Amerika esetében Kuba) gazdasági problémái miatt az ezredforduló időszakára jelentőségüket vesztették (López Cabana, 2014; Bracho, 2015; Robledo, 2015).

A 21. század első évtizedében felélénkülő, nem OECD DAC-tagok által folytatott segélypolitikát a szakirodalom sokáig a BRICS-országokra fókuszálva tárgyalta, ami egyrészt problematizálta a Globális Dél fogalmát (például Oroszország a BRICS tagja, de nem sorolódik a Dél országaihoz), másrészt pedig Kína látványos felemelkedésével, az Övezet és Út kezdeményezés és a kínai segélyezés globális dimenziójának kiteljesedésével nyilvánvalóvá vált, hogy a BRICS többi tagja nem abban a ligában játszik, mint Kína. Mára a Dél–Dél együttműködést tárgyaló írások jellemzően nem terjednek ki Kínára, ugyanakkor jelen tanulmány témája szempontjából fontos leszögezni, hogy a BRICS-tag Brazília nemzetközi fejlesztéspolitikája egy új, a Nyugat által dominált világrenddel szemben kritikus narratívába illeszkedik. Kínánál és Oroszországnál Brazília természetesen kevésbé konfrontatív, de aktívan részt vesz olyan alternatív fejlesztési intézményi struktúrák kiépítésében, mint az Új Fejlesztési Bank (New Development Bank, NDB), amelynek elnöke jelenleg Brazília egykori államfője, Dilma Rousseff (López Cabana, 2014; Caixeta, 2022).

A latin-amerikai országok donorrá válásának narratívája tehát nem mentes a Dél–Dél együttműködés mint fogalom antiimperialista, antikolonialista színezetétől. Az egyes eseteket megvizsgálva azonban az látszik, hogy Kubától és Venezuelától eltekintve – amelyeket a fentiekben említett okok miatt nem érinti a tanulmány – a latin-amerikai országoknak a Globális Dél iránti szolidaritása nem jelent semmiféle szakítást, összeférhetetlenséget a Globális Északkal fennálló fejlesztési együttműködési mechanizmusaikkal, amelyekben jellemzően recipiensként vettek részt. Mi több, az elmúlt két évtizedben kialakult egy új fejlesztési modalitás, a trianguláris együttműködés (triangular cooperation), melynek lényege, hogy egy elsődleges donor (jellemzően egy fejlett ország vagy egy nemzetközi szervezet) nyújtja a pénzügyi támogatás nagy részét, és egy másodlagos vagy pivot donor (jellemzően egy közepesen fejlett ország) kisebb anyagi támogatás mellett a recipiens számára fontos technikai segítséget nyújt vagy know-how átadását vállalja (Prieto Cardozo, 2021). Például az Amerika-közi Fejlesztési Bank, Kanada és Norvégia által finanszírozott egyik projektet a brazil külügyminisztérium, illetve a brazil Viva Rio civil szervezet valósította meg Haitiben, a lényege ugyanis az volt, hogy a főváros, Port-au-Prince szegénynegyedeiben olyan közösségfejlesztési, közbiztonság-javító és rehabilitációs tevékenységek valósuljanak meg, amelyek a riói favellákban már beváltak (Yamashiro Fordelone, 2009).

Ez a módszer igen népszerű lett a latin-amerikai donorok körében, és egyes európai országok, így elsősorban Németország előszeretettel használja Latin-Amerikát célzó fejlesztési projektjei során, mivel így a megvalósító partner jobban képes reflektálni a helyi igényekre – bár kétségtelen, hogy a projektek tervezését, kivitelezését és ellenőrzését nehezíti a több szereplő bevonása (Giacchino, 2020; GIZ, 2023; Olivié–Santillán, 2023). A jelentős spanyol támogatással működő Iberoamerikai Általános Titkárság (Secretaría General Iberoamericana, SEGIB) is aktívan részt vesz trianguláris együttműködések tervezésében és monitorozásában (SEGIB, 2023). Jelenleg a világon trianguláris formátumban zajló együttműködési programok majdnem felében érintett másodlagos vagy pivot donorként egy latin-amerikai ország (Olivié–Santillán, 2023).

A latin-amerikai donorok gyakorlatában tehát a Dél–Dél együttműködés és a trianguláris együttműködés egymást kiegészítő fogalmak. Ennek egyik lehetséges pozitív olvasata, hogy míg a latin-amerikai országok felajánlásai szerények – Pauselli (2021) elemzése szerint a latin-amerikai donorok bilaterális projektjeinek száma és a projektek átlagos költségvetése is jóval kisebb, mint az OECD DAC-tagoké –, a hasonló földrajzi, kulturális, gazdasági, politikai jellemzők miatt a nagyobb, fejlettebb latin-amerikai országok a saját know-how birtokában hatékonyabban tudnak részt venni a térség kisebb, fejletlenebb országaiban futó projektekben, mint a helyi sajátosságokat nem ismerő, a Globális Északról érkező megvalósító szervezetek. Kritikai megközelítésben azonban a Dél–Dél együttműködés összemosódása a trianguláris együttműködéssel azt jelenti, hogy a latin-amerikai donorok fejlesztési együttműködésének kereteit és tartalmát nagyrészt a Globális Észak fejlesztési aktorai határozzák meg, és az eredeti – bandungi – szellemiséggel ellentétben technikai megvalósítókká válnak, a globális struktúrák rendszerszintű megváltoztatásának reménye nélkül (Caixeta, 2022). Egyes esetekben pedig a latin-amerikai donorok segélyei éppúgy a politikai dominancia eszközeivé válhatnak a kisebb és szegényebb térségbeli országok (Paraguay, Közép-Amerika, Haiti, a Kis-Antillák szigetországai) irányába, mint ahogyan a tradicionális donorok, így például az Egyesült Államok segélyei kondicionálták ezen országok politikai igazodását (Robledo, 2015; Nivia-Ruiz, 2020).

A tanulmány további része a fentiek figyelembevételével mutatja be és értelmezi öt latin-amerikai donor ország: Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia és Mexikó nemzetközi fejlesztési együttműködését. Az 1. táblázat ezen országok egyes jellemzőit ismerteti (GNI/fő, OECD-tagság, recipiensként kapott éves összeg, donorként adományozott éves összeg, a segélyezésért felelős szakosított intézmény, a segélyek földrajzi és szektorális allokációja). Az alábbiakban e jellemzők mentén mutatjuk be az öt kiválasztott ország donorpolitikáját.

1. táblázat: A fontosabb latin-amerikai donor országok egyes jellemzői

Az adatok forrása: COBRADI, 2021: 79; OECD, 2023a, 2023b, 2023c, 2023d; World Bank, 2021, 2022, illetve az egyes országok segélyallokációját összefoglaló, alább hivatkozott irodalom

Brazília

Brazília mérete és geopolitikai súlya tekintetében egyaránt kiemelkedik a latin-amerikai országok közül. A Mercosur integrációs szervezet tagjaként szoros kapcsolat fűzi Argentínához, Paraguayhoz, illetve Uruguayhoz, és – kormányzati ciklusonként változó mértékben, de – jellemzően aktív külpolitikával igyekszik vezető szerepet biztosítani magának a térségben. A BRICS-csoport tagjaként globális diplomáciai szereplő, ami a többi latin-amerikai országról nem mondható el. Fontos jellegzetessége az országban beszélt portugál nyelv, amely ugyan valamennyire elválasztja a régió spanyol nyelvű államaitól, de kapcsolódási pontot teremt a portugál nyelvű afrikai országok, így elsősorban Angola, Mozambik és a Zöld-foki Köztársaság felé. Ez utóbbi jellegzetesség már akkor megjelent a brazil külpolitikában, amikor e területek még a portugál gyarmatbirodalomhoz tartoztak. Brazília kereskedelmi és kulturális téren is sokrétű kapcsolatokat épített ki Angolával, Mozambikkal és más, kisebb afrikai országokkal, a Portugál Nyelvű Országok Közösségének (Comunidade dos Países de Língua Portuguesa, CPLP) 1996-os megalakulása óta pedig intézményesült is az együttműködés, amelyben – mérete okán – Brazília ugyanolyan, ha nem nagyobb súlyú szereplő, mint a volt gyarmattartó Portugália (Mészáros, 2017). Brazí lia tehát annak ellenére, hogy egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelme alacsonyabb, mint az alábbiakban bemutatott négy másik latin-amerikai országé, és nem tagja az OECD-nek, közvetlen külpolitikai környezetében regionális gazdasági és politikai centrumnak számít.

A brazil nemzetközi fejlesztési együttműködés ennek megfelelően a latin-amerikai és afrikai országok felé irányul. Fő intézménye, a Brazil Együttműködési Ügynökség (Agência Brasileira de Cooperação, ABC) 1987-ben alakult, és bár eleinte az volt a fő célja, hogy a katonai diktatúrát követő demokratizációs folyamatban Brazília számára folyósított európai, japán, illetve az Egyesült Államokból érkező segélyeket koordinálja, a kilencvenes években egyre erőteljesebben megjelent a profiljában a donortevékenység (Caixeta, 2022). Lula da Silva első és második elnöki ciklusa (2003–2010) alatt a regionális vezető szerepre törekvés elemévé vált a segélyezés: Brazília évi ötszázmillió dollár körüli értékben finanszírozott latin-amerikai, karibi és afrikai országokban megvalósuló projekteket. Az együttműködés főszereplői a brazil intézmények (kormányzati szervek, tudományos és oktatási intézmények stb.) voltak, amelyek a partnerországok hasonló szerveivel építettek ki tudásátadó, szakmai tapasztalatcserére alapuló kapcsolatokat (Prieto Cardozo, 2016). Fontos volt a civil szervezetek, alapítványok szerepe is. Különösen jelentős volt a Haitiben brazil vezetéssel megvalósuló ENSZ békefenntartó missziót, a MINUSTAH-ot kísérő fejlesztési program, amelyhez számos brazil ngo csatlakozott, és sok esetben ezek a szervezetek tették lehetővé a brazil (és más) kormányzati szereplők későbbi bevonását (Pauselli, 2021).

Az afrikai relációk is ebben az időszakban értékelődtek fel: 2011-ben Brazília és az Afrikai Fejlesztési Bank létrehozta a Dél–Dél Együttműködési Vagyonkezelő Alapot (South-South Cooperation Trust Fund) (López Cabana, 2014). A brazil kormányzat infrastrukturális és mezőgazdasági támogatásokat finanszírozott afrikai országokban, és az Afrikai Infrastruktúra-fejlesztési Program (Programme for Infrastructure Development in Africa, PIDA) elnevezésű multilaterális kezdeményezésben is donorszerepet vállalt (Mészáros, 2017).

A brazil segélyezés ugyanakkor a politikai kondicionalitás jeleit is mutatta: elsősorban a legfontosabb brazil külpolitikai ambíció elérésében, az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagságának megszerzésében lehetett volna szerepe a kisebb államok támogató szavazatainak (Robledo, 2015). Az ENSZ BT átalakítása azonban lekerült a napirendről, Brazília pedig a 2010-es évek második felében mély gazdasági és politikai válságba került, amelynek egyik első áldozata Michel Temer elnöki beiktatását követően a nemzetközi segélyezésre szánt büdzsé lett (Mészáros, 2017). Ezt az időszakot egyfajta bezárkózás, sőt, Jair Bolsonaro elnöksége (2019–2022) alatt az államot a fejlődő országok szószólójaként pozicionáló korábbi brazil külpolitikai gyakorlat feladása jellemezte. Lula da Silva 2023-as visszatérése a hatalomba ugyanakkor gyorsan visszarendezte a külpolitikai prioritásokat a 2010 körüli időszak állapotába, így Brazília ismét aktív Dél–Dél kooperációba kezdett, és ezzel a brazil nemzetközi fejlesztési együttműködésben is új lendület várható (Soltész, 2022).

A legfrissebb elérhető adatok szerint 2021-ben Brazília donorként mintegy hatszázötvenmillió dollár értékű segélyt folyósított (COBRADI, 2021). Ezzel nagyságrendekkel előzi meg az összes többi latin-amerikai országot. A projektek jelentős része latin-amerikai és afrikai recipienseket céloz, s aktívan alkalmazza a trópusi és szubtrópusi mező- gazdasági, egészségügyi, járványkezelési és egyéb tapasztalatokat, amelyek Brazíliában a hasonló klimatikus viszonyok miatt a recipiens országok számára hasznosítható módon állnak rendelkezésre. Figyelemre méltó a gyapottermesztés terén latin-amerikai és afrikai országoknak nyújtott technikai segítségnyújtás, illetve egyes élelmiszer-biztonsági modellek megosztása a partnerekkel (SEGIB–ABC, 2018; COBRADI, 2021). Lényeges téma az oktatás, ebben a portugál nyelvű afrikai országok a fő recipiensek, a PEC-G felsőoktatási ösztöndíjprogram pedig afrikai és latin-amerikai diákok brazíliai tanulmányait támogatja. Léteznek együttműködési projektek a portugált hivatalos nyelvként használó délkelet-ázsiai Kelet-Timorral is (Nogueira–Araújo, 2019).

Argentína

A dél-amerikai kontinens másik jelentős regionális hatalma Argentína, noha mérete és gazdasági ereje alapján egyértelműen a második helyre szorul Brazília mögött. Történelmileg azonban az argentin külpolitika aktívan ambicionálta a regionális vezető pozíciót, és egy időben a Dél–Dél együttműködésben is aktív szerepet játszott. Az ország 1973-ban, Juan Domingo Perón utolsó elnöksége idején csatlakozott az el nem kötelezett államok mozgalmához, és Argentínában került sor a Dél–Dél együttműködés alapdokumentumának, a Buenos Aires-i Akciótervnek (Buenos Aires Plan of Action for Promoting and Implementing Technical Cooperation among Developing Countries) az elfogadására is. Az 1978-ban az ENSZ égisze alatt szervezett eseményt ugyanakkor beárnyékolta, hogy Argentínában ekkor már második éve katonai diktatúra volt hatalmon. A nyolcvanas évek politikai és gazdasági problémái, majd a neoliberális strukturális reformok a nemzetközi fejlesztési együttműködést sokadrangú kérdéssé tették Argentínában, és az csak a 2000-es évek elején, a baloldali és a latin-amerikai integráció iránt elkötelezett Néstor Kirchner elnöksége alatt került be ismét a külpolitikai prioritások közé (Morasso, 2012). A jobboldali Mauricio Macri elnöksége (2015–2019) idején a terület ismét veszített jelentőségéből, az argentin civil szervezetek, oktatási és kutatási intézmények azonban proaktív módon alakították a segélyezési agendát, főleg a környező országok felé irányuló projektekkel, amelyek állami támogatása nem szűnt meg (Pauselli, 2021).

Intézményi szempontból az argentin fejlesztési együttműködésnek sokáig nem volt önálló ügynöksége, az ezzel kapcsolatos feladatokat a külügyminisztérium egyik főosztálya látta el. Ugyanakkor a kilencvenes évek óta létezett egy önálló pénzalap technikai és tudományos együttműködések végrehajtására, amelyre civil szervezetek pályázhattak. Egyes kormányzati szerveknek, így a Nemzeti Ipari Technológiai Intézetnek (Ins- tituto Nacional de Tecnología Industrial, INTI) és a Nemzeti Mezőgazdasági Technológiai Intézetnek (Instituto Nacional de Tecnología Agropecuaria, INTA), valamint az oktatási és egyéb minisztériumoknak is voltak fejlesztési jellegű együttműködési programjaik más, jellemzően latin-amerikai országokkal. Komoly múltra tekint vissza a „Fehér sisakosok” (Cascos blancos) elnevezésű, a nemzetközi humanitárius segítségnyújtást koordináló szervezet is, amely 1994 óta vett részt mentési és segélyakciókban (Morasso, 2012).

Az intézményrendszer széttagoltságát az Argentin Nemzetközi Együttműködési és Humanitárius Segítségnyújtási Ügynökség (Agencia Argentina de Cooperación Internacional y Asistencia Humanitaria, ACIAH) 2022-es létrehozása szüntette meg, ez a „Fehér sisakosok” tevékenységét is magába olvasztva, a külügyminisztérium alá rendelve koordinálja az argentin nemzetközi fejlesztési és humanitárius segítségnyújtás valamennyi ágát (Telam, 2022). Az ügynökség sorsa azonban a libertariánus Javier Milei 2023-as választási győzelme nyomán bizonytalanná vált, mivel az új elnök radikálisan szeretné csökkenteni a közkiadásokat.

A fent említett pénzalapból (Argentin Dél–Dél és Trianguláris Együttműködési Alap, Fondo Argentino de Cooperación Sur-Sur y Triangular, FOAR) támogatott projektek két legnagyobb recipiense Paraguay és Bolívia, amelyek a 2008 és 2015 közötti időszakban 420, illetve 211 argentin (társ)finanszírozású projekt recipiensei voltak. A két alacsony jövedelmű szomszédos országra irányuló kiemelt figyelem mellett Argentína más, főleg közép-amerikai és karibi országokat is részesített segélyekben, de Paraguayhoz és Bolíviához képest jóval kisebb mértékben. A lényegesebb témák közül az élelmezés, az egészségügy, illetve a társadalmi inklúzió érdemel említést, a modalitások közül pedig a technikai együttműködés, tudásátadás a legjelentősebb. A trianguláció valamilyen formája sok projektnél megjelenik, bővítve ezzel a szerény argentin fejlesztési költségvetést: jellemző az ENSZ szakosított szerveivel, így például a WHO-val folytatott együttműködés (Kern–Weisstaub, 2019). 2021-ben az Argentína által folyósított fejlesztési segélyek összege 1,45 millió dollár volt (OECD, 2023d).

Mexikó

Mexikó ellentmondásos geopolitikai helyzete külpolitikájában és ezzel párhuzamosan nemzetközi fejlesztési együttműködési tevékenységében is megmutatkozik. Az ország 1994 óta az OECD tagja, és ugyanezen évtől szoros integrációban az Egyesült Államok gazdaságával – a NAFTA, majd az USMCA szabadkereskedelmi szerződések révén – komoly fejlődésen ment keresztül. A területi és társadalmi egyenlőtlenségek, az alul- fejlettség mintázatai azonban az elmúlt három évtizedben sem tűntek el, és az ország továbbra is egyértelműen a Globális Dél része. Közvetlen környezetében ugyanakkor számos kisebb és jóval szegényebb ország található (például Guatemala, Honduras, El Salvador, Haiti), amelyek gazdasági, szociális és biztonsági problémái Mexikóba is át- gyűrűznek a kivándorláshoz és a szervezett bűnözéshez kötődő folyamatok során. Mexikónak tehát, bár jelentős belső problémákkal kell szembenéznie, déli és keleti szomszédságának stabilizálásában is szerepet kell vállalnia (Bracho, 2015).

Bár az ország fejlettségi szintjéhez viszonyítva korán elnyerte az OECD-tagságot, a 2000-es évek első évtizedének konfliktusai, a fellángoló drogháború miatt Vicente Fox (2000–2006) és Felipe Calderón (2006–2012) elnöksége alatt befelé fordulás és alacsony külpolitikai aktivitás jellemezte Mexikót. A közép-amerikai országokkal kialakítandó együttműködés keretéül szolgáló, elnöki szinten megfogalmazott programok (a Puebla-Panama Terv és a Mezoamerika Projekt) relatíve kevés gyakorlati eredményt hoztak. Csupán 2011-ben jött létre egy olyan szakosított szerv, a Mexikói Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési Ügynökség (Agencia Mexicana de Cooperación Internacional para el Desarrollo, AMEXCID), amely a fejlesztési segélyezés koordinációjával foglalkozik (beleértve a kapott segélyeket is, amelyek összege sokszorosan meghaladja a felajánlottakét) (Bracho, 2015; Prieto Cardozo, 2016).

A mexikói donorszerep az ország globális felelősségvállalásához kapcsolódóan ér- telmezhető. Mexikó részt vett a Heiligendammi Folyamat (Heiligendamm Process) elnevezésű konzultációs mechanizmusban, amely a 2007-es német G8-elnökség alatt vette kezdetét, és amelynek célja az volt, hogy a G8-ak a legfontosabb „feltörekvő” gazdaságokkal (Kína, India, Brazília, Dél-Afrika és Mexikó) egyeztessenek a globális fejlődés és fejlesztés kérdéseiről (Bracho, 2015). Az Enrique Peña Nieto (2012–2018) elnöksége során elfogadott Nemzeti Fejlesztési Terv (Plan Nacional de Desarrollo) szövegében szerepel, hogy az ország célja olyan külpolitika kialakítása, amelynek egyik pillére a globális felelősségvállalás és a fejlesztési együttműködés. Peña Nieto hivatali ideje alatt a mexikói állam elsősorban bilaterális együttműködéseket folytatott latin-amerikai és karibi partnerekkel, és elnöksége végére az aktív projektek száma kétszáz fölé emelkedett.

Utóda, Andrés Manuel López Obrador (2018–2024) elnöksége idején regionális, az Egyesült Államok és más donorok részvételével megvalósuló trianguláris és multilaterális együttműködések is elindultak a közép-amerikai országok fejlesztésére. Ezek közül a két legfontosabb az ENSZ által koordinált Átfogó Fejlesztési Terv (Comprehensive Development Plan) El Salvador, Guatemala és Honduras fejlesztésére, illetve az Éhezés Nélküli Közép-Amerika (Mesoamérica Sin Hambre) nevű program, amelyekben Mexikó is donorként vesz részt. A mexikói nemzetközi fejlesztéspolitika ugyanakkor alapvetően bilaterális jellegű maradt (Prado Lallande, 2019).

López Obrador elnökségének markánsan baloldali politikai agendája 2018 után a mexikói segélyallokáció kisebb szektorális változását eredményezte. A korábbi oktatásügyi fókusz megmaradt, ugyanakkor új témaként jelent meg az emberi jogok (és kiemelten az őslakos közösségek jogainak) védelme, a nemi egyenlőség előmozdítása és a küzdelem a nők elleni erőszakkal szemben (Pauselli, 2021; SEGOB, 2021). A projektek nagy része a már felsorolt közép-amerikai országokban valósul meg. Az elérhető legfrissebb adatok alapján Mexikó 2019-ben 16,6 millió dollár értékben finanszírozott bilaterális fejlesztési projekteket (OECD, 2023a), ezen összeg mintegy felét a partnerországok polgárai számára Mexikóban biztosított képzések költségei, illetve az ezekhez kapcsoló- dó ösztöndíjak tették ki (AMEXCID, 2019).

Chile

Chile Latin-Amerika egyik legfejlettebb országa, amely az itt tárgyalt öt ország közül egyedüliként nem a magas-közepes, hanem a magas jövedelmi csoporthoz tartozik a Vi- lágbank kategorizálásában. Vásárlóerő-paritáson mért, egy főre jutó GNI-ja 28 500 dollár, ami a második legmagasabb érték Latin-Amerikában (World Bank, 2022). Az ország 2010 óta az OECD tagja, és külpolitikai identitásának fontos része, hogy a térség többi államához képest stabilabb gazdasága és demokratikus intézményei vannak, így relatíve kis mérete és népessége ellenére olyan tapasztalatokkal rendelkezik, amelyek más latin-amerikai országok fejlesztésében is hasznosulhatnak (Robledo, 2015).

A Pinochet-korszak után a demokratizálódó Chile recipiensként kapott segélyeinek koordinálására jött létre 1990-ben a Chilei Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési Ügynökség (Agencia Chilena de Cooperación Internacional para el Desarrollo, AGCID) (Sánchez Escobar, 2010). Az ország gyors gazdasági fejlődése következtében a kapott segélyek összege csökkent, és Chile donorként jelent meg a Dél–Dél együttműködésben. A chilei segélytevékenységek között kiemelkedő szerepük van a multilaterális és trianguláris együttműködéseknek: létezik egy Chile–Spanyolország és egy Chile–Japán trianguláris fejlesztési alap, de Chile donorként támogatja a Csendes-óceáni Szövetség (Pacific Alliance / Alianza del Pacífico) integrációs szervezet fejlesztési alapjából megvalósuló projekteket is (OECD, 2023b).

Viszonylag gyorsan kialakult a chilei segélytevékenységek profilja. Ezek a fenntartható fejlődés és a társadalmi inklúzió kérdései köré összpontosulnak. A chilei segélyezési gyakorlat Santander Campos (2018) jellemzése alapján technikainak, ideológiasemlegesnek és reaktívnak mondható – ez utóbbin azt értve, hogy a partnerországokban fellépő igényekre válaszul születnek meg az intézményi kapacitást fejlesztő, oktatási és egyéb együttműködési programok. Földrajzi allokációjuk ugyanakkor meghatározott: a 2021-ben 4,3 millió dollár költségvetésű bilaterális programok csaknem 90 százaléka latin-amerikai (főként a Chilével szomszédos dél-amerikai, illetve egyes közép-amerikai) és karibi partnerországokba irányult (OECD, 2023b).

A segélyek kisebb része a partnerországokban realizált projekttámogatás, nagyobb része pedig Chilében folytatott tanulmányokat lehetővé tevő ösztöndíjakból áll össze. Fontos a civil szféra szerepe: 2018-ban hetvenhat nem állami szervezet vett részt az AGCID feladataiban, és a teljes segélyezési költségvetés mintegy felét nem állami aktorok használták fel (Pauselli, 2021). A már említett oktatási együttműködéseken kívül az intézmények és kormányzati humánkapacitások fejlesztése, valamint a társadalmi inklúzió áll a chilei finanszírozású projektek fókuszában. A trianguláris együttműködések terén Chile európai országok (illetve az Európai Unió), Japán és az Egyesült Államok, valamint az ENSZ szakosított szervei mint fődonorok által finanszírozott programokhoz társult. Említést érdemel továbbá az Argentínával megvalósuló decentralizált együttműködés, amelynek keretében a két ország több mint ötezer kilométer hosszú közös határa mentén lévő régiók használhatnak fel helyi kezelésbe adott fejlesztési összegeket együttműködésre (Contreras, 2018).

Kolumbia

A tárgyalt államok közül Kolumbia az, ahol a recipiensi szerep mindmáig meghatározó, és donorként való megjelenése inkább szimbolikus: az ország egy év alatt csaknem kétmilliárd dollár segélyt kapott, és alig négymillió dollárt ajánlott fel (OECD, 2023c). Ez nem véletlen: a 20. század nagy részében belső fegyveres konfliktusokkal küzdő, a drogkereskedelem és szervezett bűnözés térségbeli központjává váló országot a gerillaszervezetek, drogkartellek és paramilitáris egységek az ezredfordulóra szinte teljesen kormányozhatatlanná tették. Az Egyesült Államok szoros politikai felügyelete alatt, a Kolumbia Terv (Plan Colombia) elnevezésű biztonsági együttműködési program keretében kapott segélyek Kolumbiát egyértelműen a régió egyik legfontosabb recipiensévé tették. Csak a 2010-es években, a kartellek és fegyveres szervezetek fokozatos pacifikálásával vált egyáltalán elképzelhetővé, hogy Kolumbia Latin-Amerika problémagócából felelősségteljes regionális partnerré váljon, amely a környező országoknak technikai vagy pénzügyi segítséget nyújt (Robledo, 2015; Bergamaschi et al., 2017).

Az erőfeszítéseiért Nobel-békedíjjal kitüntetett Juan Manuel Santos elnök (2010– 2018) fejlesztéssel kapcsolatos doktrínáját Jenny Cedeño-Alcívar (2023) szerint az határozta meg, hogy a kolumbiai fegyveres konfliktus okai, így a szegénység, a drogtermelés és -kereskedelem nem csupán az ország, hanem az egész észak-andoki és karibi térség problémáiból fakadtak, így megszüntetésükhöz is elengedhetetlen a regionális kooperáció. Santos külpolitikai aktivitásának fontos eleme lett a béke terjesztése, ahogy a kettővel későbbi elnök, Gustavo Petro (2022–) külpolitikájának a klímaváltozás elleni harc és a környezetvédelem vált védjegyévé. Kolumbia tehát annak ellenére globális ambíciókkal jelent meg a regionális és globális fejlesztéspolitikai színtéren, hogy belső problémái miatt továbbra is jelentős nemzetközi segítségre szorul (Cedeño-Alcívar, 2023).

A fentiekben bemutatott intézmények többségéhez hasonlóan a 2011-ben létrehozott Kolumbia Nemzetközi Együttműködéséért Felelős Elnöki Ügynökség (Agencia Presidencial de Cooperación Internacional de Colombia, APC) is elsősorban a kapott segélyek koordinációjával foglalkozott, illetve foglalkozik jelenleg is. Kolumbia 2007 óta négyévenként új nemzetközi fejlesztési stratégiát publikál (Estrategia Nacional de Cooperación Internacional, ENCI), amely szintén a recipiensként kapott transzferek felhasználását strukturálja. Az ország 2020-as OECD-felvételével párhuzamosan vagy már azt megelőzően azonban megindultak egyes kolumbiai finanszírozású segélyprogramok, főként az intézményközi együttműködés, a környezetvédelem és a kultúra terén. A közrend helyreállításával és a környezetvédelemmel kapcsolatos hazai eredmények nemzetközi projekciója, a jó szakpolitikák megismertetésével elnyerhető nemzetközi presztízs és imázsjavítás a kolumbiai külpolitika fontos célja (Cedeño-Alcívar, 2023; OECD, 2023c). A kolumbiai bilaterális programok összege 2021-ben 3,9 millió dollár volt, és ennek 80 százaléka latin-amerikai országokba irányult. A fő recipiensek az elmúlt években Guatemala, Honduras, a Dominikai Köztársaság és Paraguay voltak. Ezenfelül trianguláris együttműködés keretében Kolumbia a német fejlesztési ügynökséggel (GIZ) és a SEGIB-bel közös oktatási, egészségügyi és egyéb programokat valósított meg több latin-amerikai országban (APC-Colombia, 2021). A mintegy százhatvan bilaterális és trianguláris projekten felül az ország részt vesz az ENSZ egyes multilaterális programjaiban is. Bár nem nemzetközi kooperáció, a téma vonatkozásában megemlítendő érdekesség a „Col-Col együttműködés” (Cooperación Col-Col) mechanizmusa, amelyben a nemzetközi segélyeket nagyobb mennyiségben fogadó kolumbiai régiók és intézmények osztják meg tapasztalataikat más kolumbiai régiókkal és intézményekkel, amelyek nem kaptak az adott típusú segélyből. Ezáltal a recipiens régiók és intézmények bizonyos szempontból maguk is donorrá, a nemzetközi fejlesztési együttműködés keretei közt kapott technikai tudás és szakértelem multiplikátoraivá válnak az országon belül (OECD, 2023c).

Összegzés

Ahogy a fentiekből kiderült, a latin-amerikai országok donorrá válása lassú, de folyamatos építkezésnek mondható, amelyben kiemelt szerepe van az intézményeknek. Egyrészt az, hogy ezen államok kormányzati struktúrájában megjelent egy önálló ügynökség, amely először a kapott, majd a folyósított segélyek koordinációjával kezdett foglalkozni, lehetőséget biztosított annak a technikai tudásnak és tapasztalatnak az intézményesülésére, amelyre hosszú távon szükség van a hatékony nemzetközi fejlesztési együttműködéshez. Másrészt kialakult az a hazai intézményi hálózat (egyetemek, képzési központok, civil szervezetek bekapcsolódásával), amely rendelkezik a fejlesztési projektekhez szükséges technikai, szakmai tudással. A latin-amerikai országoknak ugyanis elsősorban a technikai együttműködésben és a szakmai tapasztalatátadásban van komparatív előnyük. Mivel költségvetésük szűkös, nagy infrastrukturális projektek megvalósítására nincs lehetőségük. Az a regionális szinten érvényes természetföldrajzi, politikai, társadalmi, kulturális tudás azonban, amely rendelkezésükre áll, értékes partnerekké teheti őket mind a recipiensek, mind a trianguláris együttműködések elsődleges donorai számára. Nemzetközi fejlesztési tevékenységük földrajzi tere egyelőre szűk és behatárolt – a kisebb és szegényebb latin-amerikai és karibi országokra korlátozódik –, de mint Brazília példája mutatja, az afrikai és akár a délkelet-ázsiai régióban is releváns fejlesztési tudást és tapasztalatokat adhatnak át.

A tanulmány hipotézise az volt, hogy a nagyobb országok (elsősorban Brazília) segélyezési tevékenységének fő mozgatórugója a regionális befolyás növelése, míg mások (főként az újabb OECD-tagok, Chile és Kolumbia) legfontosabb motivációja a nemzetközi presztízs megszerzése lehet. Ez részben igazoltnak mondható, bár a brazil regionális nagyhatalmiság ambíciói és az ehhez rendelt források egyaránt elmaradnak a segélyezést politikai célokra használó más globális hatalmakéitól. A magas jövedelmű országok közé éppen beérő Chile vagy a kategória alsó határához közelítő Argentína, Mexikó és Kolumbia esetében valóban releváns lehet a külpolitikai szerepfelfogás változása. Elsősorban Chile nemzetközi fejlesztési együttműködése tűnik gyorsan professzionalizálódónak, a nemzetközi standardokhoz igazodónak.

Magyarország számára értékes technikai tudással szolgálhat a térség tapasztalata a trianguláris fejlesztési együttműködéssel, amely hazánk nemzetközi segélyezésében eddig még nem igazán jelent meg. A magyar nemzetközi fejlesztéspolitika számára ugyan nem kiemelt célterület Latin-Amerika, de a brazil vagy chilei partnerekkel való tudásmegosztás hasznos elméleti és gyakorlati szempontokat tárhatna fel. Hosszú távon ugyanis a komplex fejlesztési programokban komoly haszonnal járhat a helyi sajátosságokat jól ismerő, még ha nem is igazán tőkeerős térségbeli donorok bevonása – akár Latin-Amerikában, akár másutt.