Absztrakt

Ha az értékek nem ébrednek, nem támadnak fel, akkor soha nem látott katasztrófába rohan az emberiség. A Magyar Szociológiai Társaság volt elnöke a társadalmi együttélés alapkérdéseit társadalom-lélektani, szociológiai és filozófiai alapokon vizsgálja 2023-ban megjelent művében. Csepeli György Értékek ébresztése című könyvének recenziója az Isten utáni iszonytató űrről: korunk kihívásairól és a lehetséges megoldásokról.

Kulcsszavak: értékek, nemzet, modernitás, Kelet-Közép-Európa

DOI: 10.56699/MT.2025.1.8

A társadalmak évszázadokon, ha nem évezredeken át hagyományokat követve éltek. Az emberek, családok, törzsek, kisebb-nagyobb politikai szerveződések a hagyományt követték, a hagyományba való bekötöttségük jelentette a tájékozódási és döntési alapot. Valamikor az 1960-as évek környékén egyfajta kataklizmának lehettünk tanúi, amely a hagyományok követése helyébe a döntés kényszerét állította. Egyrészt felszabadította az egyént és az emberi közösségeket a hagyomány járszalagjából, másrészt megterhelte a saját tájékozódás, döntés és a következmények kezelésének kötelezettségeivel. Peter L. Berger, a 20. század egyik legnagyobb vallásszociológusa ezt a paradigmatikus váltást az „eretnekség kényszerének” nevezte. A saját döntések meghozatalának súlyos feltételei vannak. Tájékozódási és kommunikációs képességre, tudásokra, flexibilitásra stb. van szükség, hogy a körülmények és a saját meggyőződések mérlegelését követően döntést hozzunk. A döntési kényszerek felszabadító és egyben fárasztó korszakát modernitásnak nevezhetjük. Az utóbbi évtizedek ellenben azt mutatják, hogy az emberi közösségek és a nagy intézmények is belefáradtak a kutatás, értelmezés és következtetés munkálataiba. Megkérdőjeleződött a tiszta ész, a kritikus tudomány és a közjót kereső társadalmi diskurzus. Valamiképpen sorsszerűen vagy a történelem nehezen érthető széljárásai következtében az egyéni és közösségi orientáció alapja a divatok, trendek és a védettség buborékjai lettek, amelyekben már sem a hagyomány, sem a mérlegelő értelem nem játszik szerepet. Más szóval a hagyomány és az értelmet kereső racionális diskurzus által képviselt és fenntartott értékek jelentősége eltűnni látszik. Egy bibliai képpel: Jézus alszik a viharos tengeren hánykolódó csónakban, a tanítványok rettegnek, és felébresztik a Mestert: „Uram, elveszünk!” (vö. Mk 4,35–38).

Csepeli György is ébreszteni akar könyvével, értékeket ébreszteni, mert a kortárs társadalmi viszonyok elemzései során arra jut, hogy ha az értékek nem ébrednek, nem támadnak fel, akkor soha nem látott katasztrófába rohan az emberiség, amelynek apokaliptikus kimenetele a gondolkodó ember számára aligha kétséges. Akik követik a szerző munkássá- gát, tudhatják, hogy társadalom-lélektani, szociológiai és filozófiai alapokon állva minden jelentősebb könyvében a társadalmi együttélés alapkérdéseit feszegeti. Rendelkezik azzal a műveltséggel és bátorsággal, hogy nagy kérdéseket tegyen fel, anélkül, hogy beleveszne az értelmezések és felvetések sokaságának bozótosába. Jelen kötetében olyan szerzőkre alapozza megfontolásait, mint Hankiss Elemér, Bibó István, az imént említett Peter L. Berger vagy Geert Hofstede. Ők azonban ritkán láttak ki saját diszciplínájuk határain túlra. Az általuk is inspirált Csepeli azonban nemcsak túllép a társadalomelmélet határain, hanem olyan transzdiszciplináris tárgyalásmódot alkalmaz, amelyben a természettudományok, a mechanika, a környezettudomány felvetései organikusan illeszkednek a következetesen végigvitt gondolatmenetekbe.

Csepeli könyve elején leszögezi: „Az értékek paradox ontológiai státusza lehetőséget ad arra, hogy áthidalható legyen a természet- és társadalomtudományokat egymástól elválasztó érvezredes szakadék” (47).

A fő problémát vagy fő kérdést, amelyre választ keres, Nietzschére hivatkozva így fogalmazza meg: folytathatatlanná vált az emberi élet a földön, mert az ember által megölt Isten után iszonytató űr keletkezett, amelyben az ember elveszítette tájékozódóké- pességét. „Új értékekre” lesz szüksége (11). A könyv első fejezete (Az értékek ébresztése) végigveszi azokat a kortárs kihívásokat, amelyek arra szorítják a gondolkodó főket és a másokért felelősséget viselő – s remélhetőleg vállaló – embereket, hogy újra megalapozzák az együttélés értékrendszerét. A digitalizációtól a járványokon, a menekültválságon és a populizmuson át a létfelejtésig terjed korunk látlelete.

A következő fejezetekben – összesen tizenötben – egy-egy értékekre vonatkozó, azokkal szoros kapcsolatban álló dimenziót mutat be a szerző. Szabadság, evolúció, megismerés, vallás, kultúra stb. Minden ilyen, tíz oldal körüli fejezet olybá tűnik számomra, mint a Via Appia nagy járókövei, amelyeken lépkedve egész Itáliát átszelhette az utazó. Robusztus kövekről van szó, melyek lehetővé teszik, hogy a közlekedő, a menetelő, a zarándok vagy a menekülő haladjon, elérje célját. De egyik ilyen kőből sem lehet várat vagy hajlékot építeni, amelybe beköltözhetnénk, felhagyva a haladással. És amint a Via Appiáról mondják, hogy a kövei olyanok, mintha összenőttek volna, úgy ezekre a fejezetekre is igaz, hogy önmagában mindegyik fontos és nélkülözhetetlen, de magát a választ, az értékek ébresztését összenőve kínálják az olvasónak.

Számos olyan mondattal találkozhat a kötet olvasója, amely megszólítja, megfogja, és amelyet szívesen jegyez fel magának, vagy posztol a közösségi média valamelyik platformján. Az egyik ilyen összefoglaló állítás így hangzik: „Az értékek a tudatos, kritikusan gondolkozó, autonóm ember eszközei, melyek révén ellenállhat a külső és belső kényszerekkel szemben.” (31). Az értékek tehát létezhetnek ugyan a Bibliába, Szókratészbe, Shakespeare-be vagy éppen a nemzeti és nemzetközi emlékezet hőseibe vésve, ám az értékekkel való kapcsolatfelvételre csak az képes, aki érdeklődik, akinek a megélt valóságával szemben kérdései merülnek fel, és aki nem akarja vagy nem akarja többé, hogy egyszerűen bólogasson mások szavára, és arra menjen, amerre sodorják az események. Drámai látni, hogy a „modernizáció vesztesei a világ sok pontján a vallási fundamentalizmust választva elutasítják a szekuláris önérvényesítést” (53). Ebben az állításban jelen van a vallás árnyalt értelmezése, amelynek már semmi köze a sötét középkorhoz vagy a jelen klerikalizmusához, hanem a vallást transzcendens forrásnak és támasznak látja az értékekkel való találkozáshoz. A „szekuláris” pedig a lehető legtávolabb van attól a vallás- és egyházellenes politikai programtól, amely a saját hatalmi érdekeinek érvényesítése elől kívánta eltakarítani a vallási akadályokat, a francia forradalomtól a fasizmuson át a kommunizmusig.

A kötet viszonylag hosszan tárgyalja a világ és benne a magyar társadalom értékrendszerének jellegzetességeit és változásait. Bőségesen támaszkodik a World Value Studies kutatási hagyományaira és eredményeire, melyeket a 2021-ben elhunyt amerikai szociológus, Ronald Inglehart munkássága fémjelez. Ha csak Európára koncentrálunk, az eredmények azt támasztják alá, hogy viszonylag jelentős eltérés mutatkozik a kontinens különböző régiói között. Csepeli György Szűcs Jenő középkorral foglalkozó történész Európa történelmi régióiról írott esszéjére hivatkozva magyarázza, miként és miért léteznek és miért olyan tartósak az értékpreferenciák közötti regionális különbségek. A szerző ebben és más vonatkozásban is vissza-visszautal Hankiss Elemér írásaira.

A magyar társadalom értékrendszerének bemutatásában és értelmezésében újra találkozhatunk azokkal a felvetésekkel és állásfoglalásokkal, melyeket Csepeli korábbi műveiből már ismerhetünk. Az európai értékrendszer-kutatás adataira is alapozva mutatja be a szerző a „magyar nyomorúságot” és a negativizmus kínzó jelenlétét (84–111). A negativizmus nyolc dimenzióját dolgozza ki. Az első a magyarrá tett tér, a Nagy Magyar Alföld virágzása és török általi elpusztítása, amelynek következménye a „pusztai lét metafizikai üressége” (90). A második a Pató Pál-i ráérés. A harmadik a kollektív Másik tagadása, amely létrehozza és fenntartja az alapvető és idegesítő „egyedül vagyunk” élményt, és amelyet persze sikeresen lovagolhat meg mindenféle populista politika, de akár bármely intézményi vezetés is. Ehhez kapcsolódik a nyelvbezártság alaptapasztalata, minthogy a magyar nyelv minden szempontból magányos sziget az indoeurópai és szláv nyelvek tengerétől körülvéve. A negyedik dimenzió a test tagadása és destruálása, amely az öngyilkosságban és az egyéni egészségmegőrzés semmibevételében nyilatkozik meg. Az ötödik a „sarcmentalitás”, amely a hitelmentalitás ellentéte. Előbbi a kiszolgáltatottsági viszonyrendszert és kultúrát stabilizálja, utóbbi pedig a bizalom és együttműködés modelljét. A hatodik dimenzió a közösség tagadása abban az értelemben, hogy a magyar közgondolkodás tipikusan nem ad esélyt a saját erőből való fölemelkedésnek. A Himnusz a legjobb példa erre a magába forduló és mindennek teljességgel kiszolgáltatott kollektív depresszióra (94–95). A hetedik dimenzió az „üres individualizmus”, melyet Hankiss nevezett így. A senkire tekintettel nem lévő ember túlélési stratégiája ez, amely nem támaszkodik sem értékekre, sem mások figyelembevételére. Végül a nyolcadik a Bibó által elemzett „hamis realizmus”, amely a kollektív emlékezetben átörökített téveszméket tekinti valóságnak, ami azzal a következménnyel is jár, hogy nem valós kérdésekre keres válaszokat, hanem további illúziókat kerget, és – ha szabad egy németes szójátékkal élni – Lösungok helyett Losungokat, azaz megoldások helyett jelszavakat gyárt.

A kötet zárófejezetétől azt várhatná az olvasó, hogy összefoglal és kiemel. Hogy megmondja nekünk vagy akár helyettünk a választ korunk legfontosabb kérdésére: mit tudunk a trónusáról eltávolított Isten hiányára válaszolni? A szerző azonban erre nem vállalkozik, következetesen ragaszkodva ahhoz a reményéhez, hogy olvasói autonóm gondolkodó emberek, akik maguk keresnek és találnak választ a kötet értékek körül tapogatódzó állításai és inspirációi mentén. Ugyanakkor talán mégsem tekinthetjük jelentés nélkülinek azt a tényt, hogy a kötet utolsó, tizenhetedik fejezete az altruizmusról szól. Csepeli ugyan nem szereti a túlzó kifejezéseket, alig használja a „leg-” előtagot, ez a fejezet mégis – legalábbis számomra – azt sugallja, hogy itt a legfontosabb, legalapvetőbb értékről van szó.

Ebben a fejezetben a szerző megkülönbözteti a parokiális altruizmust a kiterjesztett altruizmustól. Az altruizmus lényege az, hogy az egyén vagy éppen egy közösség lemond saját érdekeiről, hogy a másik, illetve a másik közösség túlélhessen. Hősiességről van szó, amely azonban nem vak és irracionális. Aki lemond a saját érdekeiről, abban a tudatban teszi, hogy ezzel valamely nagy érték mellett tesz tanúságot, és a saját hátránya mások előnyére szolgál. A parokiális kifejezés rokonságot, nyelvi vagy más érdekközösséget jelent. A kiterjesztett altruizmus ezen túllép. „A kiterjesztett altruisták a memetikai úton közvetített kulturális rátermettség növeléséhez járulnak hozzá” (200). Itt tehát másról van szó, mint a saját közösség túlélésének áldozathozatallal történő elősegítéséről.

Arról van szó, hogy általános értékek mellett törünk lándzsát olyanok érdekében is, akik csak áttételesen tartoznak hozzánk, akiknek csak a puszta emberségünk alapján vagyunk rokonai. Mindkét altruizmusra számos történelmi példa adható, és ma sem hiányoznak ezek teljesen, de ha értékek ébresztéséről van szó, akkor a könyv gondolatmeneteit követve elsősorban az altruizmus válfajainak az ébresztésére gondolhatunk.

Az altruizmus szűkebb és tágabb köreinek elkülönítése mellett a fejezet egy másik altruizmusdimenziót is tárgyal. Csepeli itt is két típust különböztet meg: az autochton és a mindennapi altruistákat. Előbbiek olyan regionális vagy a közelebbi közösséghez tartozó hősök és szentek, akik az emberi együttélés alapértékeiből valamit hősies fokon képviseltek és valósítottak meg, s ezért ugyan saját életükkel fizettek, de áldozatukkal a közösség emlékezetébe vésték az adott értéket. Ezek a példák halhatatlanok, mert a különböző korok gondolkodói valahogy újra és újra rátalálnak egyikre-másikra, és újra emlékezetbe idézik őket. E hősök vállán, az általuk hitelesen és meggyőzően képviselt értékekhez igazodva élnek közöttünk a mindennapi, halandó altruisták. Őket talán csak a közvetlen környezetük ismeri (el), mégis nekik köszönhető, hogy az emberi megértés, szolidaritás és irgalom értékei és mintái nem vesztek ki teljesen érdekvezérelt és kiüresedett társadalmainkból.

Csepeli könyvét el kell olvasniuk azoknak, akik nemcsak érteni szeretnék a kortárs kulturális és társadalmi változásokat, hanem el is szeretnének igazodni köztük, és cselekvésük számára értékorientációt keresnek. Ám csak lassan, türelmesen és egymással beszélgetve, vitatkozva szabad olvasni, hogy a felvetett szempontok gazdagsága a maga mélységében is elérhesse azokat, akik szeretnének felébredni, az értékek jelentőségére ráébredni.

Csepeli György: Értékek ébresztése, Budapest, Kocsis Kiadó Zrt., 2023