Absztrakt

Az alacsony termékenységű fejlett társadalmakban kiemelt jelentősége van azoknak a beavatkozásoknak, amelyek a gyermeknevelést segítik összeegyeztetni a munkaerőpiaci jelenléttel. A tágabb család, különösképpen a nagyszülő bevonódása egyfajta intézményesült alternatívaként tudja segíteni a családokat a mindennapokban, ezért ennek a jelenségnek a vizsgálata hozzájárulhat a termékenységi szándékok jobb megértéséhez.

Kvantitatív kutatásunkban hat hónapnál fiatalabb gyermeket nevelő anyák körében vizsgáltuk a nagyszülőkkel való találkozás rendszerességét, az érzelmi távolságot, a nagyszülőktől érkező támogatási formákat. Eredményeink szerint a kisgyermekes anyák gyermekvállalási terveit befolyásolja a nagyszülőktől várható és megtapasztalt támogatás, ugyanakkor jelentős különbség van a kapott támogatás mértékében az apai és anyai nagyszülők esetében, továbbá a túl szoros függés (közös otthon) visszaveti a gyermekvállalási hajlandóságot.

Kulcsszavak: nagyszülőség, gyermekvállalás, támogatás, család, a munka és a család egyensúlya

DOI: 10.56699/MT.2024.3.4

A fejlett, alacsony termékenységű társadalmakban végzett vizsgálatok szerint a gyermekvállalás továbbra is a legfontosabb célok között szerepel, ugyanakkor a szülővé válás hátrányosan érintheti az élet egyéb területén jelentkező célok megvalósulását, különösen a nők esetében (Kohler–Mencarini, 2016). Több kutatás (többek között Guzzo, 2022; Han, 2023) is beszámol a szülők szubjektív jóllétének és egészségi állapotának a gyermekvállalást követő romlásáról. A modern társadalmak alapegysége a nukleáris család, az individuális értékek terjedésével is egyre inkább uralkodó az az elképzelés, hogy a gyermekneveléssel járó, mindennapi stresszforrásként működő döntési helyzetekben a szűk család egyedül marad (Aassve et al., 2011; Takács, 2021). Ugyanakkor evolúciós és a jelenkori társadalmakat is figyelembe véve történeti bizonyítékok támasztják alá, hogy a nagyszülők és a szélesebb közösség részvétele a gyermeknevelésben univerzális jelenség, és a kooperatív gyermeknevelés szükségletét nem szabad figyelmen kívül hagyni (Sear, 2018). Akik számára a munka és a családi élet feladatai összeegyeztethetők, inkább teljesítik termékenységi céljaikat (Testa–Rampazzo, 2017; Matysiak–Weziak, 2016), és szubjektív jóllétük is magasabb, leginkább a külső forrásokból származó (állami és/vagy nagyszülőktől, közösségtől kapott) támogatás gyermeknevelési terheket csökkentő hatása miatt (Matysiak et al., 2016). Erre sokáig az európai viszonylatban élen járó skandináv országok példáját hozták fel bizonyítékul, azonban az utóbbi években ebben a régióban is tapasztalható termékenységcsökkenés jelezte, hogy további modifikáló tényezők vizsgálata lenne szükséges (Beck et al., 2024).

Elméleti háttér

Egyes magyarázó elméletek szerint a csökkenő gyermekvállalás mögött a nemi szerepek változásának az élet eltérő területein való különbözősége áll: míg a munkaerőpiacon vagy az oktatásban jelentősen változott a nők szerepvállalása, a családra vonatkozó normákban – különösen a tradicionális mediterrán országokban – a hagyományos szerepek konzerválódnak (Testa, 2012; Baizan et al., 2016). Ezekben az országokban nagyobb szerep jut a családnak a gyermek gondozásában, az állam által nyújtott intézményi nevelés lehetősége korlátozott (Arpino et al., 2012; Figari–Narazani, 2020).

Bár a gyermekvállalásról való döntés végső soron az egyén kezében marad, a kormányzati cselekvések hatása kimutatható (Liefbroer et al., 2015): termékenységet fokozó beavatkozások azok az intézkedések, amelyek a gyermeknevelés relatív költségeire hatnak, biztosítják a nemi egyenlőséget, védelmet jelentenek a foglalkoztatásban, munkaidő-kedvezményeket biztosítanak, és széles körben elérhetővé teszik a gyermekgondozási intézményeket (Neyer, 2006; Stefán-Makay, 2009; Kalwij, 2010; Luci-Greulich–Thévenon, 2013).

Az idősebb generációk, illetve a szélesebb rokonság, a „törzs” bevonása a gyermeknevelésbe végigkíséri a történelmet. Kristen Hawkes nagymama-hipotézise szerint a nők hosszú és egészségben töltött nem termékeny életszakasza épp azért alakult ki, hogy saját termékenységük megszűnésével még aktívabb segítői legyenek az unokáiknak, és az ő életfeltételeik javításával biztosítsák saját genetikai állományuk továbbörökítését (Hawkes, 2014). Bár az evolúciós gyökereket vizsgáló tanulmányok többnyire az anyai nagymama jelenlétét elemzik, és valóban ő az, akinek a hatása leginkább kimutatható (a genetikai bizonyosság is az ő esetében nagyobb), a jelenkori törzsi társadalmak és antropológiai kutatások is azt igazolják, hogy az apai nagymama is jelen van, és ez szintén pozitívan hat a termékenységre (Croft et al., 2015; Sear–Mace, 2008).

A jelenkori nagyszülői szerep vállalása, illetve a szülőknek nyújtott támogatás számos tényezőtől függ, és sokféle formát vehet fel. Hajlamosabbak a gyermeknevelésbe való bevonódásra azok, akik jobb gazdasági helyzetben vannak, házasságban élnek, jobb az egészségi állapotuk, a gyermeknevelési elképzeléseikben nincs nagy eltérés a szülőkhöz képest, közelebb élnek az érintett családhoz, illetve kevesebb „fészekalja” unokánál van szükség a segítségükre (Uhlenberg–Hammill, 1998; Aassve et al., 2012; Dávid et al., 2016; Zamberletti et al., 2018; Monostori, 2020). A nagypapák külön vizsgálata ezekben a kutatásokban sem gyakori. Ez egyrészt abból fakad, hogy hatásuk többnyire elválaszthatatlan a velük együtt élő nagymamáétól, másrészt egyedüllét esetén inkább jellemző a nagymamai özvegység (Mann, 2007; Monostori, 2020), a nagyszülők válása esetén pedig a nagypapák nagyobb valószínűséggel vannak kitéve annak a veszélynek, hogy megszűnik az unokával való kapcsolatuk (Hank–Buber, 2009). Egyes kutatások szerint a nagyszülőség női feladat, különösen intenzív segítségnyújtást kívánó időszakokban és helyzetekben, illetve a férfiak kevésbé élik meg életük jelentős szerepeként, és kevesebb időt is töltenek az unokáikkal (Hank–Buber, 2009; Leopold–Skopek, 2014). Robin Mann szerint a nagypapai szerep csökkent jelentősége abból a félreértésből fakad, hogy a nagyszülői támogatás fogalmának meghatározásakor inkább a femininebb, nagymamákra jellemző formákat vették figyelembe, illetve nem számoltak a férfiúi szemérmességgel a gyermekgondozási beszámolók során (Mann, 2007). A nemi szerepek átalakulásával ez a jelenség is változik, eltűnőben vannak a nagymamai és nagypapai bevonódás különbségei (Di Gessa et al., 2020), az azonban még mindig megfigyelhető, hogy – bár az unokákkal töltött idő kiegyenlítődik – a nagymamák inkább a szimbolikus jelentőségű, verbális tevékenységeket (mesélés, együtt tanulás) részesítik előnyben, a nagypapák viszont az aktívabb időtöltést (sport, közös játék) (Smorti et al., 2012).

A nagyszülői segítség, úgy tűnik, gazdasági és társadalmi berendezkedéstől függetlenül hat a termékenységre. A közepes és alacsony gazdasági helyzetű populációkban egyértelműen hozzájárul a termékenységhez, jobb gazdasági helyzetű területeken viszont a hatás kevertebb, és jobban függ a nagyszülői elérhetőség intenzitásától, a nyújtott segítség típusától (Sear, 2018), továbbá ez csak abban az esetben van így, ha a nagyszülők a formális intézményrendszer kiegészítéseként és nem a helyettesítőjeként vannak jelen (Szabó et al., 2017).

Európában több nemzetközi összehasonlító vizsgálat is lehetőséget teremt a kérdés elemzésére. A Survey of Health, Aging and Retirement in Europe adatai szerint a vizsgált tizenegy ország ugyan különbözik a segítségnyújtás intenzitásában, gyakoriságában, de a várható alkalmankénti segítségnyújtás mindenhol az első gyermek korábbi vállalásához vezetett, ugyanakkor a várható rendszeres segítségnyújtás pozitív hatása csak a pronatalista (például Belgium, Franciaország) és a protradicionális államokban (például Görögország, Olaszország) jelentkezett, a proegalitárius országokban (például Dánia, Hollandia) nem (Hank–Buber, 2009). A Generations and Gender Survey által vizsgált négy országban a nagyszülői bevonódás általánosságban növelte a második gyermek megszületésének esélyét, ugyanakkor voltak különbségek: stabilabb gazdasági helyzetű országok (Franciaország, Norvégia) esetén fontosabb volt az érzelmi támogatás, míg az intenzív gondozási segítség szükséglete rossz anyagi helyzetű területen (Litvánia) vissza is vetette további gyermekek vállalását (Tanskanen–Rotkirch, 2014; Mönkediek–Bras, 2018).

A nemzeti megvalósítású vizsgálatok közül több is foglalkozott az idősödéssel, ennek részeként pedig a nagyszülői bevonódás és a gyermekvállalás kapcsolatával. Nagy- Britanniában évtizedes hagyománya van a kohorszvizsgálatoknak: a British Cohort Study (BCS70) és az azt követő Millennium Cohort Study (MCS) is lehetőséget teremt a téma tanulmányozására. A brit társadalomban is erősebb az érzelmi támogatás igénye, és pozitívan korrelált a további gyermekek vállalásával, ugyanakkor a nélkülözhetetlen vagy túl gyakori gyakorlati nagyszülői segítség ezt visszavetette, kivéve alacsony szocioökonómiai státuszúaknál, akik esetében ez is pozitív hatással volt (Tanskanen et al., 2014; Waynforth, 2012; Schaffnit–Sear, 2017). A német Socio-Economic Panel (SOEP), illetve German Family Panel (Pairfam) vizsgálatok szerint könnyebben összeegyeztethető a munka és a gyermekvállalás nagyszülői jelenléttel, az anyák korábban vállalnak gyermeket és több gyermeket nevelnek, s ezért a támogatásért akár csökkentik a mobilitásukat, illetve hajlamosabbak kompromisszumot kötni a munkaerőpiacon (Garcia-Moran–Kuehn, 2017; Pink, 2017; Hünteler–Mulder, 2020). Hasonló eredményeket mutatott egy norvég vizsgálat, mely szerint az országon belüli költözések jelentős része a családtagokhoz való közelség felé rendeződik, különösen nagy támogatást igénylő helyzetekben, amilyen a gyermekvállalás (Thomas–Dommermuth, 2020). A Kinship Panel Study, illetve a Living Arrangements and Social Networks of Older Adults (LSN) vizsgálatok holland mintán is igazolták a nagyszülői bevonódás hatását a többedik gyermek vállalására (Thomese–Liefbroer, 2013; Kaptijn et al., 2010).

Kapitány Balázs és Spéder Zsolt elemzése szerint hazánk értékrendbeli és termékenységi számai alapján a mediterrán és az északi országok közötti határvonalon billeg, jelenleg még nem sorolható be, az attitűd inkább konzervatív, ugyanakkor az utóbbi évek gyermekvállalási trendje egyértelműen az északi-nyugati országok közé helyez minket. Az elmúlt évtizedben folytatott bőkezű családtámogatási politika hatására emelkedett a termékenység, azonban talán nem a várt mértékben, továbbá hasonló tendenciákat láthatunk több környező országban is, ami arra utal, hogy ez a trend inkább a régiós mintázathoz illeszkedés következménye (Kapitány–Spéder, 2018). Az mindenesetre mindenképpen elmondható, hogy ez a politika a családok anyagi helyzetét általánosan javította (Cook et al., 2023). Az intézkedések hatására javult a munkaerőpiaci helyzet (a nők számára elérhető munkalehetőségek bővülése), a gyermekellátó intézmények száma pedig nőtt. A politikai törekvésnek azonban némileg ellentmondóan a társadalomban még mindig érezhető az az elvárás, hogy az anya maradjon otthon a gyermek két-három éves koráig (Makay, 2018). Ebben a nagyfokú ambivalenciát tükröző időszakban különösen érdekes kérdés, hogy a ma gyermeket vállaló családok milyen mértékben számíthatnak nagyszülői segítségre, és az milyen hatást gyakorol a termékenységi döntéseikre.

A kutatás eredményei

Adatgyűjtés

Jelen tanulmány az Otthon Segítünk Alapítvány „Kisgyermekes családok otthoni segítése, mentálhigiénés támogatása” fejlesztési tervét megalapozó 2019-es kutatás kiegészítő, országosan reprezentatív mintán készült adatfelvételén alapul. A kutatás adatgyűjtésére a Kutatópont Piac- és Véleménykutató Kft. közreműködésével került sor 2019 márciusában. A mintát hatszáz fős csoportos rétegzett véletlenszerű mintavétellel választották ki. Három egyenlő méretű településcsoportot hoztunk létre, kétszáz fő került be a főváros különböző kerületeiből, kétszáz fő a kiválasztott megyeszékhelyekről és huszonöt kilométeres vonzáskörzetükből, illetve kétszáz fő körülbelül tízezer lakosú kisvárosokból és vonzáskörzetükből. A mintába bekerült a kiválasztott településen véletlen sétás módszer segítségével megtalált olyan anya, aki a kérdezés időpontjában hat hónaposnál fiatalabb gyermeket nevelt. Ilyen jellegű adatgyűjtésre azért volt szükség, mert a Belügyminisztérium központi nyilvántartásából csak három hónaposnál idősebbekről kérhető ki adat, a kutatók azonban nemcsak a három és hat hó közötti, hanem az ennél fiatalabb csecsemőket nevelő családokat is be szerették volna vonni a kutatásba. Az adatfelvételt négy héten át végezték, CAPI-program (computer assisted personal interview) segítségével.

A felhasznált mérőeszközök

A kutatás célja a Magyarországon élő, kisgyermeket nevelő családok általános jellemzőinek, gyermekvállalási terveinek feltérképezése volt, különös tekintettel a számukra elérhető anyagi, szolgáltatásbeli és érzelmi erőforrásokra. Az alapvető demográfiai jellemzőkön túl a nagyszülőkkel való találkozás gyakoriságának és az érzelmi távolságnak a mérésénél a Millennium Cohort Study (Hansen–Joshi, 2007), a fizikai távolság mérésénél a német Pairfam (Pink, 2017), a kapott támogatás típusánál a British Cohort Study (Waynforth, 2012) szolgált mintául, a gyermekvállalási terveknél pedig az Életünk Fordulópontjai (Spéder–Kapitány, 2007) kutatás kérdéseit használtuk.

Eredmények

A hat hónaposnál fiatalabb gyermeket nevelő anyák hatszáz fős mintájának döntő többsége (91%) 21–40 éves, öt százalék alatt van mind az ennél idősebbek, mind az ennél fiatalabbak aránya. A minta nagy részének van párkapcsolata (61 százalék házas, 34,3 százalék élettársi kapcsolatban él, 1,2 százaléknak van külön élő párkapcsolata, és csak 3,3 százalék vallotta magát egyedülállónak). A legtöbben érettségivel rendelkeznek (46,8%), érettségi nélküli szakképzettsége 19,8 százaléknak, felsőfokú végzettsége 18 százaléknak van, de bekerült a mintába 15,3 százalék kifejezetten alacsony iskolai végzettségű személy is. A válaszadók több mint felének (51,3%) egy gyermeke volt a kérdezés idején, kétgyermekes volt 31,3 százalék, három vagy több gyermekes családban élt 17,4 százalék. A kutatásban megkérdezett anyák átlagosan 1,73 gyermeket nevelnek, a tervezett gyermekek száma 2,23. Ez magasabb az általában közölt átlagnál (átlagosan 2,0 a tervezett gyermekszám; Kapitány–Spéder, 2018), de érdemes figyelembe venni, hogy a gyermekes személyeket kérdezve többnyire magasabb eredményeket kapunk, hiszen a tudatosan gyermektelenek, illetve a biológiai vagy egyéb akadályok miatt a gyermekvállalásban akadályozottak adatai nálunk nem szerepelnek.

Az anyák kétharmada (65,5%) kér segítséget a párjától, ami azt is jelenti, hogy bár az anyák döntő többsége párkapcsolatban él, minden harmadikuk a partnere nélkül oldja meg a problémáit, talál választ a kérdéseire.

Nagy különbséget látunk az anyai és az apai nagyszülők bevonásában. Saját szüleiktől az anyák inkább kapnak segítséget (46,8%), és rendszeresebben is számíthatnak rájuk, a párjuk szüleitől azonban jóval kisebb arányban (18,5%) kérnek segítséget, és ez a segítség is inkább alkalmankénti. Az anyák 13,7 százaléka sehonnan sem számíthat segítség- re, s akik számíthatnak, azok is általában csak egy forrásra támaszkodhatnak. Az anyák közel fele (42,2%) csak egy helyről számíthat segítségre, 20,7 százalék két helyről, 14,8 százalék három helyről és négy vagy több helyről 8,7 százalék. Fontos megjegyezni, hogy a kérdés az előző egy évre vonatkozott, és bármilyen – akár egyszeri vagy alkalmankénti – segítségkérés szerepelt benne (1. táblázat).

1. táblázat: A segítségkérés forrásai és gyakorisága (%) (saját szerkesztés)

A különböző nagyszülőkkel való találkozás gyakoriságát, az érzelmi kapcsolat erősségét, a fizikai távolság és a kapott támogatás típusát a 2. táblázat mutatja be.

2. táblázat: A nagyszülőkkel való találkozás gyakorisága és a kapott támogatás típusa (%) (saját szerkesztés)

A találkozás gyakoriságát mutató adatokból az látszik, hogy viszonylag sokan élnek együtt valamelyik nagyszülővel – az anyai nagymamával például a megkérdezettek 15 százaléka. Az adatok további elemzésekor az is kiderül, hogy nem kevesen vannak olyan meglepő lakáshelyzetben, hogy mindkét ágról legalább egy nagyszülővel együtt élnek, ezt 3,2 százalékban jelezték az anyák. A családok összesen 22,3 százaléka, azaz nagyjából minden öt családból egy nem önállóan él és nevel gyermeket. Viszonylag magas azoknak a száma is, akik egyik szülőjükkel sem tartják a kapcsolatot, ez legmagasabb arányban, közel tíz százalékban az apai nagypapát érinti. A nagyszülővel való gyakori (heti többszöri) találkozás többnyire az anyai nagyszülőt jelenti, az apai nagyszülőkkel való találkozás általában ritkább, ha rendszeres is (heti találkozás az anyai nagyszülők esetében 33–38 százalékuk esetében fordul elő, apai nagyszülők esetében ez 20–23 százalék; a havi néhány találkozás inkább az apai nagyszülők esetén gyakoribb: 31 százalék a 25 százalékkal szemben). Az érzelmi távolság mérése ennél jelentősebb különbséget mutat az egyes nagyszülői típusok között. A nagyon szoros, illetve szoros kapcsolat aránya az anyai nagymamától csökken az apai nagypapáig: anyai nagymama 80 százalék, anyai nagypapa 67,5 százalék, apai nagymama 54,7 százalék és apai nagypapa 46,9 százalék. A kapott támogatás bármilyen formáját nézzük, ott is magasabb arányú az anyai nagyszülőktől kapott segítség. A függetlenül élők körében megnéztük a lakóhelyük és a nagyszülők lakóhelye közti távolságot. A válaszadók nagyobb része az anyai nagyszülőkhöz él közelebb: harminc percen belüli távolságra lakik az anyai nagymamától 59,1 százalékuk, míg ugyanezen távon belül az apai nagymamák 38,5 százaléka él.

A gyermekvállalási tervek, illetve a fentebbi fizikai és érzelmi változók összefüggéseit megvizsgálva azt látjuk, hogy egyik tényező sem mutat szignifikáns kapcsolatot a tervezett gyermekek számával, és az összefüggések hiánya döntően akkor is megmarad, ha csak azoknak az eredményeit vizsgáljuk, akik egyik szülővel sem élnek együtt. Egyedül az apai nagypapa (!) pénzbeni támogatása gyakorol szignifikáns hatást a gyermekszámra (2,67 tervezett gyermek, szemben a csak érzelmileg támogató após jelenlétében mutatkozó 2,09-os tervvel, p = 0,010).

Megnéztük azt is, a nagyszülői támogatás hogyan hat a gyermekvállalási tervek időzítésére. A megkérdezettek 50,7 százaléka (304 fő) tervez még legalább egy gyermeket (és adott választ a rövid távra vonatkozó kérdésre is), és az ő almintájuk elemzésében erős az összefüggés a szándékok és a várható nagyszülői támogatás között (3. táblázat).

3. táblázat: A nagyszülőkkel való kapcsolat és a rövid távú gyermekvállalás tervezése (%) (saját szerkesztés)

Mind a négy nagyszülő esetén jelentős hatású volt a találkozás gyakorisága, mégpedig oly módon, hogy az egy háztartásban élő nagyszülő visszaveti a három éven belüli gyermekvállalás tervezését. A legnagyobb negatív hatás az apai nagypapával való együttélésnél mutatkozik: azon anyák 71,4 százaléka, akik együtt élnek az apai nagypapával, azt válaszolta, hogy inkább nem három éven belül tervezi a következő gyermekét. A találkozás gyakoriságának másik véglete az, amikor valamilyen okból nincs kapcsolat a nagyszülőkkel. Bár a gyakorlati segítség szempontjából nem tűnik fontos különbségnek, hogy az adott nagyszülő meghalt-e, vagy más okból nincs kapcsolata a családdal, az élő nagyszülővel való kapcsolat hiánya jelentősen visszaveti a közeljövőben tervezett gyermekvállalást.

A nagyszülőkkel való együttélés érdekes kettősséget mutat. A teljes mintában (tehát amelyben nem csak a további gyermeket tervezők szerepelnek) magasabb az anyai nagyszülőkkel együtt élő anyák gyermekvállalási szándéka (anyai nagyszülővel élők: 2,45; apai nagyszülővel élők: 2,24; mindkettővel együtt élők: 1,82; függetlenek: 2,20). Azok között azonban, akik terveznek még gyermeket, együttlakás esetén alacsonyabb a valószínűsége a három éven belüli gyermekvállalásnak. Eredményeink arra utalnak, hogy a nagyszülői segítségnyújtás alapvetően nem hat a gyermekvállalási szándékra (a tervezett gyermekek száma nem mutat szignifikáns összefüggést a nagyszülői bevonódással), de a nagyszülőktől való túlzott függés eltolhatja a szülés tervezett időpontját. Mivel a kutatások alapján inkább valószínű a gyermekvállalási terv bármikori teljesülése, ha az három éven belüli megvalósulási szándékkal jár együtt, joggal feltételezhetjük, hogy a nagyszülőkkel való együttlakás összességében alacsonyabb végső termékenységgel jár. Bár a találkozások gyakorisága és a lakóhelyek távolsága szoros együtt járást mutat az egyes nagyszülők esetében (r = 0,624–0,715; p < 0,001), a lakóhelyre jutás ideje önmagában sehol sem mutat összefüggést a gyermekvállalási tervekkel, a jelentős tényező mintánkban mindenhol a nagyszülőkkel való találkozás gyakorisága.

Összegzés

Kutatásunkban arra kerestük a választ, hogy egy hatszáz fős reprezentatív magyarországi mintán milyen összefüggések mutathatók ki a nagyszülői segítség és a további gyermekvállalás között. A megkérdezett nők hat hónaposnál fiatalabb gyermeket neveltek, ami azt is jelenti, hogy már nemcsak a jövőbeni, várható segítségnyújtás mértékéről tudtak nyilatkozni, hanem legalább egy gyermek mellett már meg is tapasztalták a segítséget. Az eredmények szerint – más kutatásokkal egybehangzóan (Waynforth, 2012; Schaffnit–Sear, 2017; Tanskanen et al., 2014) – a nagyszülőkkel való találkozás gyakorisága függ össze a leginkább a gyermekvállalási tervekkel. Mintánkban a nagyszülővel való együttlakás nagyon nagy arányú: a válaszadók 15 százaléka él együtt az anyai nagymamával, de a további kombinációkat is összesítve (például együttlakás mind a négy nagyszülővel, vagy az egyik ágról a nagymama, a másik ágról a nagypapa él a szülőkkel) 21,3 százalék lakik többgenerációs otthonban. Egy 2012-es, reprezentatív mintán végzett vizsgálat még 9 százalékos együttélési arányt mutatott (Monostori, 2020), vagyis még a feltételezett mintavételi hibák esetén is szignifikáns emelkedésre került sor azóta. Eredményeink konzisztensek abban a tekintetben, hogy az önálló egzisztencia, a függetlenség megteremtése olyan erős hatású, hogy az együttlakás csökkenti mind a gyermekvállalási terveket, mind a tervek három éven belüli megvalósításának valószínűségét.

A minta további intergenerációs függését jellemzi, hogy pénzbeli támogatást az anyák 44 százaléka kap az anyai nagymamától, de összességében minden nagyszülőtől magas (25 százalék feletti) arányban érkezik kifejezetten pénzbeli támogatás. Ez a jelenség más társadalmakban végzett kutatások szerint (Schaffnit–Sear, 2017) ugyan csökkenti a további gyermekvállalást, a pénzbeli transzfer nagyon nagy arányú előfordulása a kulturális és gazdasági közeg jellemzői miatt magyar mintán nincs kapcsolatban a gyermekvállalási tervekkel. Eredményeink abban a tekintetben viszont hasonlók a külföldi adatokhoz, hogy leginkább az anyai nagymama az, aki rendszeres segítséget nyújt a családnak, őt követi az anyai nagypapa, az apai nagymama és végül legkisebb arányban az apai nagypapa.

Kutatásunkban csak a hat hónaposnál fiatalabb gyermeket nevelő anyák tapasztalatait, terveit tudtuk tanulmányozni. Fontos lenne kiterjeszteni a kutatás alanyainak körét a nagyobb gyermeket nevelő anyákra is, akik esetében a gyermekek gondozása már többféle nagyszülői bevonódásra ad lehetőséget. További terveink között szerepel az apák szempontjainak megismerése a nagyszülői szerepvállalás hatásairól, illetve a nagyszülők gyermekgondozásba való bevonásukkal kapcsolatos attitűdjének, illetve demográfiai jellemzőiknek a vizsgálata.