Absztrakt

A publikáció célja, hogy felhívja a figyelmet a digitális térben zajló kommunikáció elterjedése miatt kialakult önismereti elakadásokra, melyek jelen esetben pályaorientációs és pályakorrekciós tanácsadás során kerültek előtérbe. Az online felületek térhódítása miatt gyakran visszaszorulnak a közvetlen emberi kapcsolatok. E folyamat sok esetben negatív hatást gyakorol az énképre, megnehezíti az önmegismerést, az önelfogadást, önmagunk meghatározását társas kapcsolatainkban. Az írás egyéni esetek tapasztalatait használja fel, ezek reflexióit közli. Az esetmunka során művészetterápiás eszközöket is használó segítő beszélgetések zajlottak. A beszélgetések érintik az egyén mentális jóllétét, emellett a család, a társas kapcsolatok mintázatai jelentek meg a segítői folyamat során. A művészetterápiás eszközök használatával az egyén megküzdési stratégiáit is feltártuk, illetve a szabad alkotófolyamat hozzájárult a szorongás oldásához.

Kulcsszavak: digitális tér, művészetterápia, karrier-tanácsadás, társas kapcsolatok, önismeret

Be kell vallanom, az alábbiak megírásának kezdetén egy ideig alkotói válságba kerültem. Volt, hogy az az objektívnek tűnő gondolat kerekedett felül bennem, mely szerint a digitális térhódítás pozitívan hat a társadalomra és az egyénekre, hol pedig az, hogy minden, de főként a társas kapcsolatok kezdenek széthullani. Végül a művészet sietett segítségemre, nem először az életemben. Megnéztem a Network című 1976-os amerikai film színházi adaptációját. Az előadás felkavaró volt, mintha hullámvasúton ültem volna. A testemben keletkező érzetek, a bennem feltörő érzések értették meg velem azt a kettősséget, melyet valószínűleg sokan átélünk…

Az online térhódítás önismeretre gyakorolt hatása egyre kézzelfoghatóbbá válik. Részben azért, mert az internet segítségével bárki rengeteg pszichológiai tartalomhoz hozzáférhet. Elárasztanak bennünket a konyhanyelven írt önismereti bölcseletek, a tudományos podcastek, shortsok, reelsek (jelentsen is ez bármit édes anyanyelvünkön) és a tudományosan megalapozott szakmai írások. Segítő szakemberként nagyon örülök, hogy egyre nagyobb figyelmet kap az önismeret fontossága, jelentősége. Ennek terjedésében nagy szerepe van a világháló nyújtotta gyors és gyakorlatilag korlátlan elérhetőségnek. Ugyanakkor az is belátható, hogy felgyorsult világunk információéhségét főként az instant, egy-két perc alatt átolvasható, de leginkább fél szemmel megnézhető videók elégítik ki. Persze ezek is felhívják a figyelmet gyermekkori traumáink feldolgozásának fontosságára, a digitális off jótékony szerepére (mindezt online fórumokon hirdetve) vagy a szexuális problémák megoldási lehetőségeire és az önismeretünk szempontjából fontos számos további kérdésre, melyekről nehéz beszélni.

Tapasztalatom szerint az a nyomasztó trend, mely nagymértékben rombolta mindannyiunk önbecsülését, kezd alábbhagyni. Már a Covid miatt „bezárt” életünk előtt is észrevehető volt, hogy bár az emberek tudják, nem minden igaz, amit látnak a közösségi médiában, azt alapértelmezésként kezelték az életükre vonatkozóan. Úgy tűnt, hogy aki nem posztol kétnaponta valami csodaszép helyről, nem tökéletes a haja, a sminkje, az már nem is része ennek a társadalomnak. Tudtuk, hogy különböző alkalmazásokkal ezt remekül lehet stimulálni, de az agyunkban így is könnyen megindultak az ezekre a vizuális ingerekre adott válaszreakciók. Szerencsére épp azoktól a fiataloktól jött a felmentő sereg, akik ennek a jelenségnek életkoruk miatt talán a leginkább élvezői és elszenvedői: a Z generáció tagjaitól. Közülük kerültek ki azok, akik felhívták a figyelmet a társadalmi problémákra vagy a testpozitív hozzáállásra.

Több mint húsz éve dolgozom a segítés területén, és lassan egy évtizede tartok egyéni foglalkozásokat művészetterápiás eszközök segítségével. Az alkotótevékenység önmagában is oldja a feszültséget, a szorongást, rekreációs hatása mellett katarzist is átélhetünk általa. Segíti a kifejezést, a kommunikációt, önmagunk és mások megértését, valamint támogatja azokat az énfunkciókat, melyek fontosak a konfliktusok uralásához, az érzések megfogalmazásához, kontrollálásához (Farkas, 2009). Az általam tartott egyéni foglalkozások célja, hogy a kliens képessé váljon megfogalmazni, tudatosítani belső elakadásait, jobban megismerje önmagát, kommunikációs képessége fejlődjön a biztonságos, bizalmi légkörben.

Három eset rövid bemutatásán keresztül szeretném megvilágítani a digitális térhódítás kapcsán megjelenő önismereti kérdéseket, esetleges problémákat, a konkrét helyzetben ezekre adott válaszokat, továbblépési lehetőségeket.

Az egyik kliensem pályaválasztási döntés előtt állt, a másik kettő pályakorrekción gondolkodott, és ebben kérték segítségemet. Az alapkérdés mindhárom esetben ez volt: merre tovább?

Tamás tizenhárom éves, hetedik osztályos tanuló. Dávid huszonnyolc éves, egyedülálló fiatal felnőtt. Katalin negyvenhat éves, háromgyermekes anyuka.

Tamás csendes, visszahúzódó fiú. Ennél a korosztálynál a pályaválasztási döntés meghozatalához általában az érdeklődés feltárására helyezzük a hangsúlyt, valamint megkeressük azon képességeket, melyek már most is akár kiemelkedők, és azt is tisztázzuk, még milyen képességeket érdemes fejleszteni. Pályaorientációs beszélgetéseink során több kérdőívet is használtunk, ezek területén Tamás otthonosan mozgott. Pár találkozás után kezdett körvonalazódni előttem, hogy milyen szakmaterület, ágazat állhatna közel hozzá. De ez csak bennem alakult ki… A beszélgetésekből kiderült, hogy szinte semmilyen szakmát nem ismer a valós életből, mivel iskola után hazamegy, tanul, majd a számítógépén játszik, videót néz. Szerencsére szokott kicsit tervezni is 3D-ben. Azt azonban nem igazán tudja, mivel foglalkoznak a körülötte élő felnőttek – akik szintén a gép előtt ülnek. Szívesen néz „autótuningoló” videókat, de azokon nem látja, hogy olajos lenne a készítőjük keze, és főleg nem érzi, hogy a benzinnek, az olajnak szaga van-e, vagy illata – számára. Szereti a főzős videókat is. Barátaival néha kijár a térre focizni. Sokat beszélgetnek. A baj az, hogy mindenki külön-külön, otthonról. Írásban. Csetelve. Egy ideje fontos tisztázandó kérdés klienseimmel, hogy a „sokat beszélünk” kifejezést milyen értelemben is használják. Közvetett vagy közvetlen kommunikáció zajlik-e, élőszóban vagy írásos formában.

Tamás pályaválasztási döntésének meghozatalában segítséget jelentett, hogy montázstechnikával megjelenítette jövőbeni céljait, terveit. Szülei segítségét kérve a valóságban is megnézhette, hogyan is dolgozik egy autószerelő, és kipróbálta magát a konyhában. Korábban szívesen hajtogatott papírból, ezt a szabadidős tevékenységet ismét végzi. Hetedikes lévén még van egy kis ideje, hogy a való világban is (újra) megélje, mi az, ami érdekli, mi az, amiben jó, és mit kell tennie azért, hogy elérje, ami fontos számára, valamint most már tudatosan elkezdje megismerni a különböző szakmákat.

Dávid egy kereskedelmi cégnél kezdett dolgozni könyvelői végzettségével. Elmondása szerint jó a társaság, jóízűen beszélgetnek a kávészünetben, és „elmegy”, amit egész nap csinálnia kell, bár nem érzi úgy, hogy kiteljesedne a munkájában. Sokat beszélgettünk a munkaértékekről. Arról, hogy mi a fontos számára a munkavállalással, a jelenlegi életével kapcsolatban. Hiszem, hogy élethelyzetenként ez sokat tud változni, noha az értékeink, az értékrendünk viszonylagos állandóságot mutat. Dávid megfogalmazta, hogy nagyon sok pénzt szeretne keresni. Ez teljesen elfogadható, hiszen mind örülnénk annak, ha hivatásunk jövedelmező lenne, és ennek segítségével boldog, kielégítő életet élhetnénk. Témánk szempontjából viszont jelentős szerepe van annak, hogy miért is ilyen fontos, sőt a legfontosabb számára ez a munkaérték. Jelenleg nincs párkapcsolata. Régóta próbál párt találni, de a „jó csajok”, akik az egyik fényképmegosztó portálon csodás képeket posztolnak magukról, nem csak a tökéletességükre várnak visszajelzést. Azt is céltudatosan meghatározzák, hogy milyen férfira vágynak. Többek között olyanra, akinek pár millió van a bankszámláján, mert ők szeretnek utazgatni, szeretik a jó éttermeket, a szép és márkás ruhákat, parfümöket. (Itt most nem fejtem ki ezt a témát, mert nagyon messze vinne kliensem pályakorrekciójától.) Tehát Dávidban a pályamódosítási szándék a pártalálás sikertelensége miatt fogalmazódott meg. Beszélgetéseink és az alkotás során sikerült tisztáznia magában, mi fontos számára. Képes volt hosszú távú célokat megfogalmazni, nem csak a munkával kapcsolatban. Végül sikeresen felvételizett egy felsőoktatási intézménybe. Maradt gazdasági területen, hiszen ez továbbra is érdekli, és rendelkezik azon képességekkel, melyek alkalmassá teszik a szakterületen való megfelelésre. Azonban saját értékei és értékrendje tisztázásával párhuzamosan meg tudta fogalmazni párkapcsolati igényeit is. Ezek feldolgozásához verseket használtunk. Az alapvető emberi kapcsolatok mintázatainak költeményekben való megjelenése indirekt módon hat az egyénre, így elkerülhető a túl korai tudatosítás (Antalfai, 2007). Az alkotófolyamat felszabadított olyan érzéseket Dávidban, melyek miatt eddig tehetetlennek, „lecövekeltnek” érezte magát. (A társkereséssel kapcsolatos említett probléma a saját klientúrámban sem egyedi eset. Egy Dávidnál fiatalabb férfi kliensemnél olyan szexuális zavarokat okoztak a világhálón látott elvárások, melyek kezelése nem tartozott a kompetenciámba.)

Katalin azzal keresett fel, hogy szeretne visszatérni a munkaerőpiacra, mivel három gyereke már elég nagy, önállók, „otthon nincs már rám úgy szükség”. Közgazdász végzettsége van, a gyerekek születése előtt sikeres volt a szakmájában, de elmondása szerint nem talál munkát – az ő korában.

A nők gyermekvállaláskor életre szóló döntést hoznak. Persze a férfiak is, csak talán még mindig úgy működik a világ, hogy nagyrészt a nők maradnak otthon a gyerekekkel, ők érzik úgy, hogy akkor kerek egész az élet, ha vannak gyerekeik. A férfiak közül talán kevesebben fogalmazzák meg fiatalkorukban, hogy nem tudnak teljes életet élni, ha nem válnak apává. És úgy tűnik, akkor is életre szóló döntést hoznak a nők, szerencsés esetben a párjukkal, amikor eldöntik, hogy hány gyereket vállalnak, és meddig maradnak otthon velük. Számomra teljes mértékben elfogadható az a döntés is, ha valaki szülés után viszonylag hamar visszatér a munkahelyére, ha az apuka marad otthon, ha főállású anyaként marad otthon az anyuka, ha egy gyermeket vállal(nak), vagy ha sokat, vagy ha úgy dönt(enek), hogy nem vállal(nak) gyermeket. A lényeg az, hogy saját döntésről legyen szó, ne a társadalmi nyomásra vagy társadalmi elvárásra adott válaszról. A társadalom és főként az állam részéről legyen az a feladat, hogy segíti mindegyik utat mind erkölcsi, mind anyagi elismeréssel. És segít, amikor ez az élethelyzet megváltozik. Mert hiszen a gyerekek életkorával a (szülői) szerepek is változnak.

Visszatérve Katalin esetére: beszélgetéseink során feltártuk többek között azt az elhelyezkedést nehezítő körülményt, hogy kliensemnek olyan alacsony az önértékelése, hogy az önéletrajzát sem meri beküldeni. Sok objektív és szubjektív, megélésbeli szempontot is feldolgoztunk. Harmincnégy éves korában született az első gyermekük. Elmondása szerint Katalin akkor érezte úgy, hogy karrierjében elérte, amit szeretett volna, már nem élvezte annyira a munkát, egyre többször érezte úgy, hogy az anyaság mint női szerep nagyon hiányzik az életéből. Tizenkét évet volt otthon, férje támogatta abban, hogy maradjon a gyerekekkel, míg a harmadik kisfiuk is óvodáskorú nem lesz. Élvezte az anyaságot, büszke volt arra, hogy van ideje és türelme kisfiai életkori sajátosságainak „elviseléséhez”. Szívesen végezte a házimunkákat, megszerette a sütés-főzést, kreatív lett a konyhában, sokat fejlődött az időmenedzsmentje. Ez idő alatt észrevette magán, hogy nagyon el tud mélyülni feladatokban. A Covid-járvány alatt a család össze volt zárva, de élvezték, hogy végre többet vannak ötösben. Katalin elmondása szerint ekkor érezték meg, hogy csak a férjének van „valódi” jövedelme. Már ekkor megfogalmazódott, hogy részmunkaidőben, leginkább otthonról végezhető munkát vállal, de nem talált ilyet. Szeretett volna az ismeretségi körétől segítséget, tanácsot kérni, de nem igazán volt ismeretségi köre. Írásom témáját szem előtt tartva a továbbiakban az esetvezetés ezen szálát fejtem ki. Katalin elmondta, hogy azok a kollégák, akikkel szülés előtt együtt dolgozott, már máshol vannak. Azok az anyukák, akikkel beszélgetni szokott az óvoda előtt vagy a játszótéren, szintén nem jártak sehová a Covid miatt bevezetett lezárások következtében. És rájött, hogy az elmúlt években teljesen leépült a kapcsolatrendszere, amely most segíthetett volna neki a munkaerőpiaci reintegrációban. Sokkoló volt számára, ahogyan egy porpasztell alkotásban megjelenítette a kapcsolatrendszerét. Ekkor rajzolódott ki előtte, hogy kapcsolathálózata mennyire beszűkült. Szembesült azzal, hogy a „Mi helyzet? Hogy vagytok?” típusú üzenetváltások nem tarthatnak fenn olyan kapcsolatokat, melyek révén segítséget merne kérni. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetett volna, csak valamiért nem mert. Kiderült, szégyelli magát, lelkiismeret-furdalása van, hogy hosszú ideig nem figyelt oda másokra. És ha ez a kínzó érzés, a szembesülés még nem lenne elég, Katalin azt is megfogalmazta, milyen borzalmasnak látja magát. Megöregedett, a kora miatt bekövetkezett természetes hormonváltozások miatt a ruhái már nem úgy állnak rajta, de nincs miért új ruhát venni. Innentől az önbizalomhiány okait kezdtük feltárni, és kliensemben megfogalmazódott, hogy kisebbrendűnek érzi magát, mert nem olyan „trendi” anyuka. Vele szemben ülve bennem sem az fogalmazódott meg, hogy egy trendi anyukát látok, hanem az, hogy milyen kedves mosolyráncai vannak, hogy milyen jól áll neki a sok ősz hajszál, milyen jó, hogy fejlődött az időbeosztása, holott régebben folyton „meg volt csúszva”, milyen jó, hogy ennyit olvasott a gyerekeinek, milyen fantasztikus dolog, hogy új dolgokban mélyült el… És még sorolhatnám. De őt az bántotta, hogy látta az ismerősei posztjait, akik a párjukkal kettesben posztoltak külföldről, pedig nekik is olyan idős gyermekeik vannak, mint az övéik; elszomorította, hogy megváltozott a teste, mert látta, hogy a vele egykorú ismerősei milyen csinosak. És dühös lett. Dühös a világra, önmagára, mindenre és mindenkire. Ez volt az az energia, amely erőt adott, hogy felhívja régi egyetemi barátnőit, és elmenjenek kávézni. (Persze először csak rájuk írt.) Ez volt az az energia, amely rávilágított, hogy több területen tudott fejlődni a gyerekekkel otthon töltött idő alatt, amit kamatoztathat majd a munkájában. Ezek után tudtunk elindulni azon az úton, amelyen már a tanuláson, az átképzésen lehetett dolgozni.

Mindhárom esetből látható, hogy milyen csalóka lehet a digitális térben való működésünk, életünk, kapcsolataink. Azt hisszük, rengeteg ismerősünk van, vagy a tökéletes párt meg lehet(ne) találni az online térben; mivel sok idő megy el a napunkból a „beszélgetésekkel”; abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy hiteles információkat szereztünk különböző dolgokról – végül pedig a legtöbbször becsapva érezzük magunkat.

Ha az online térből ránk zúduló információkat, vizuális tartalmakat elvárásként fordítjuk le a magunk számára, nehezen vesszük észre saját értékeinket. Ha azzal hitegetjük magunkat, hogy kapcsolatainkat (online) rendszeresen ápoljuk, leforrázva vehetjük észre, hogy e kapcsolatok egy részének nincs megtartóereje. Ha nem szerzünk tapasztalatokat a való életből, nem leszünk képesek arra, hogy olyan döntéseket hozzunk, melyek hatással vannak a valódi életünkre. Ezek az egyéni szinten megnyilvánuló problémák társadalmi szintűvé nőnek (vagy már nőttek). Hiszen az ember társas lény. Az online térben létező közösségek csak átmenetileg képesek kiváltani a közvetlen emberi kapcsolatokat, ha egyáltalán képesek rá. Szükségünk van az érintésre, az illatokra, a másik arcáról, mozdulatairól, bőréről leolvasható nonverbális jelekre. Általában csak ezekkel együtt „érvényes” és érthető a kommunikáció.

Az interneten elérhetők hackerekkel készült interjúk, melyekben megfogalmazzák: az online világban anonim módon akárkik és bármik lehettek. Nem kellett önmaguknak lenniük, és épp olyanok lehettek, amilyenek szerettek volna lenni a valóságban, csak a szorongásuk miatt erre képtelenek voltak.

Azoknak az embereknek, akik nehezen barátkoznak, szoronganak a társas helyzetektől, sokat adhatnak az online közösségek. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy közben még inkább eltávolodhatnak attól, hogy képessé váljanak az online téren kívüli társas kapcsolatok kialakítására. Mint mindenben, az egyensúlyon és a tudatosságon, valamint az önismereten van a hangsúly.

Ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy a technika fejlődése visszafordíthatatlan, s a rengeteg információhoz való hozzáférést a hasznunkra fordíthatjuk, fejlődhetünk általa.

Írásommal az volt a célom, hogy bemutassam, például milyen összefüggések lehetnek a digitális világ és önmagunk megismerése között. A segítő kapcsolat fontos része, hogy támogassuk kliensünket abban, hogy megtalálja a valós problémáját és megoldását. Tamás esete nem egyedi. A pályaválasztás előtt álló fiatalok gyakran már ott elakadnak a döntéshozatalban, hogy nem ismernek szakmákat, így nem is tudhatják, mik közül lehetne választani a személyiségükhöz megfelelő területet. Dávid online térben való működése sem példátlan. A felhasználók nagy százaléka küzd önbizalomhiánnyal a folyamatosan szembejövő, sokszor stimulált tartalmak miatt. Katalin pedig nem az egyetlen anya, aki önként vállalt szülői szerepe miatt beszűkült kapcsolatrendszerről és önbizalomhiányról számol be.

Írásomat egy önvallomással kezdtem, és most önvallomással fejezem be. A bennem dúló ambivalens érzés a digitális kommunikációval kapcsolatban megmaradt, hullámai hol felerősödnek, hol csillapodnak. Következtetésként talán annyit vonok le (a magam számára), hogy próbáljunk minél többször közvetlen kapcsolatban lenni a körülöttünk lévő emberekkel, a természettel és a művészettel.

#Online communication#Changes in social relations#Art therapy#Career

 Correlations between digital communication and self-awareness

Abstract

The purpose of this publication is to draw attention to the blocks of self-awareness caused by the spread of communication on digital platforms, which came into view during career orientation and career correction counselling.

This publication uses the experience of individual case studies and communicates its reflections. During the case work supportive conversations took place, supplemented with art therapy. Conversations concern the individuals’ mental well-being; and besides this, patterns of family and social interactions appear during the supportive sessions. Coping strategies has also been revealed with the use of art therapy methods, while free creative processes contributed to the resolution of anxiety.

The expansion of online platforms is often a detriment to personal interactions. In many cases, this process has a negative effect on self-image, interfering with knowing ourselves, self-acceptance, and also self-definition in our relationships

Keywords: digital ground, art therapy, career guidance, social interactions, self-awareness

Absztrakt

Az „Otthonra találni a művészetben” projekt az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat támogatásával valósult meg Veszprémben 2023-ban. A hajléktalanokat célzó projekt keretében művészetterápiás foglalkozásokon vettek részt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Házának lakói. Az így született festményeket és az alkotási folyamatról készült művészi fotókat azóta több kiállításon is bemutatták már. A kiállításmegnyitók katartikus élményt nyújtottak a hajléktalan alkotók és a befogadó közönség számára, ugyanakkor a közös élményen túl találkozási lehetőséget is jelentettek a többségi társadalom és egy perifériára szorult társadalmi réteg tagjai között. A Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer által megvalósuló foglalkozások s az így kialakuló alkotócsoport és a kiállításmegnyitók mind-mind segítették az otthon nélküli embereket, hogy visszakaphassák emberi méltóságukat, növekedjen az önértékelésük, gyógyuljon a kapcsolatuk önmagukkal, társaikkal s a város lakóival, az érdeklődőkkel.

Kulcsszavak:hajléktalan, művészetterápia, méltóság, projekt

DOI: 10.56699/MT.2024.1.8

Különleges szín jelent meg a kulturális palettán 2023-ban Veszprémben azáltal, hogy az Európa Kulturális Fővárosa program keretében helyet kapott a hajléktalanokat segítő „Otthonra találni a művészetben” projekt. A kulturális és a szociális szektort összekötő programban művészetterápiás foglalkozásokon vettek részt hajléktalanok a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi Befogadás Házában. Az így született alkotások és az alkotási folyamatról készült fotók több kiállításon is eljutottak az érdeklődő nagyközönséghez. A program azonban nem állt meg itt, mert nemcsak a hajléktalanok jelentették a célcsoportját, hanem a többségi társadalom, a város lakói és a 2023-ban Veszprémbe látogatók is.

A társadalmi integráció előmozdítását, a találkozási lehetőséget az otthontalan és az otthonukban élők között több csatornán is igyekezett elérni a projekt: kiállításokkal, lakossági fórumokkal, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, valamint a helyi és a közösségi médián keresztül is. A nagy sikerű program 2023-as éven túlmutató folytatása már meg is valósult azáltal, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2024-es naptárában az „Otthonra találni a művészetben” projekt képei szerepelnek a hajléktalan alkotók őszinte vallomásaival kiegészítve. Ugyanakkor bízunk abban és dolgozunk rajta, hogy új csoportot indítva folytatódjanak a jótékony hatású foglalkozások, majd az eredeti projekt második és harmadik pillérét is megismételhessük.

A program három pillére a következő volt:

1. A művészetterápiás foglalkozások tizenöt alkalma, melynek során a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer segítségével festmények, akvarellek, pasztellrajzok és agyagtárgyak születtek.
2. A második pillért a kiállítások jelentették, részben még a foglalkozások lezárulta előtt a Veszprémi Petőfi Színházban, részben a csoportfolyamatot követően a várban a Dubniczay-palota Magtár kiállítóterében, részben pedig az alkotási folyamatról készült művészi fotók bemutatásával a belvárosi aluljáró kiállítóhelyén, a Szilágyi László Utcagalériában.
3. A harmadik pillér az általános és középiskolás diákok számára szervezett múzeum- pedagógiai foglalkozások keretében és a lakosság számára nyitott előadások és beszélgetések által valósult meg.

Mindhárom pillér lépéseit követni lehetett a közösségi médiában, rövid, fényképes híradások segítségével minden érdeklődő hírt kaphatott a megvalósulás egyes fázisairól. Különlegesnek nevezhető, hogy az „utca embere” ilyen mértékű betekintést nyerhetett egy szociális projekt megvalósulásába. Úgy gondolom, önmagában ennek is olyan fontos szemléletformáló hatása volt, amilyenre nagyon is szükség van polarizálódó társadalmunkban. Az egyes társadalmi rétegek közötti természetes kapcsolódásra alig van vagy nincs is lehetőség, s ha van is, e kapcsolódások olyan terheltek, hogy tovább fokozzák egyes periferikus társadalmi csoportok, például a hajléktalanok elszigetelődését.

A projekt megközelítésére többféle dimenzió mentén is lehetőség van, jelen tanulmányban az otthon nélküli alkotókban történt változásokat helyezzük a fókuszba. Az

„Otthonra találni a művészetben” projektről már megjelent publikációk (Ládonyi–Quirin, 2023; Ládonyi, 2023) által még teljesebb képet lehet kapni az ötletről, az előkészületekről, a megvalósításról és a folyamat hátteréről.

Az „Otthonra találni a művészetben” projekt ötletgazdája és menedzsere, Ládonyi Zsuzsanna, e cikk szerzője, a projekt lelkét képező foglalkozásokat pedig Quirin Ágnes komplex művészeti terapeuta, grafikusművész vezette. A projekt megvalósításáért a Finart Design Kft. felelt. (Tulajdonosa, Ládonyi Ferenc művészi értékű fotói hozták közelebb a foglalkozások bensőséges hangulatát az érdeklődőkhöz.) Az „Otthonra találni a művészetben” védnöki feladatait nagy örömünkre a Veszprémi Petőfi Színház igazgatóhelyettese és kreatív menedzsere, Kellerné Egresi Zsuzsanna vállalta el. Védnökünk az értékrendünkkel, filozófiánkkal teljes mértékben azonos platformon áll, hiszen a Lélektől lélekig Színház Gyógyító Ereje Fesztiváljának ötlete és megvalósítása is hozzá kapcsolódik. A projektcsapat hitvallását így fogalmazta meg: „Minden ember értékes, s a művészet, az alkotás mindenki számára adott erőforrás.” A projekt honlapján (www.otam.hu) is olvasható: „Célunk a művészet és a társadalmi felelősségvállalás összekapcsolása: felhívjuk mindenki figyelmét az alkotás felszabadító erejére, ami a társadalom peremén élők számára is elérhetővé válik a projektünk segítségével.”

Az alkotás cselekvést feltételez, így a projekt ötlete jól kapcsolódik az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat szellemiségéhez. Erről is szó esik a projekt honlapján: „2023-ban Európa Kulturális Fővárosa Veszprém és a Balaton térsége, aminek célja nemcsak a kulturális sokszínűség bemutatása, hanem a lakosság aktív részvételének előmozdítása is. Társadalmunk sérülékeny és hátrányos helyzetű csoportjának, a hajléktalanoknak az aktivizálása is fontos, hiszen ezáltal elindulhat a többségi társadalom és az otthon nélküliek között egy felszabadító kapcsolódási folyamat.” A kapcsolatra való képesség nyitottságot, bátorságot, önbizalmat feltételez, annak előzetes készségét, hogy önmagunkhoz is tudjunk kapcsolódni, képesek legyünk bízni magunkban. Ezért is volt fontos, hogy előkészítsük, megalapozzuk a kapcsolódás lehetőségét egy kirekesztett társadalmi csoporttal.

A hajléktalanság kialakulása mögött a Horváth-Takács–Gurály (2021) szerzőpáros szerint jellemzően (60-70 százalékban) kapcsolati nehézségek állnak, de más kutatók is írnak erről (Albert–Dávid, 2001). Éppen ezért kulcsfontosságú volt a projektünkben a kapcsolatok gyógyításának oldaláról megközelíteni a kérdést, és nagy hangsúlyt helyezni rá a művészetterápiás folyamatban.

Az empowerment fogalma, a képessé tétel, hatalommal való felruházás szemlélete mindenképpen összefüggésbe hozható, sőt azonosítható az „Otthonra találni a művészetben” projekttel. Az empowerment nem a deficitre való fókuszálást, a peremhelyzet, a hátrányok kihangsúlyozását jelenti, sokkal inkább az erőforrásokra, a meglévő kompetenciákra irányuló figyelmet (Galuske, 2019). A projekt is magában hordozza az empowerment perspektívaváltását, miszerint a hiányok helyett az erőforrásokra fókuszáljunk, illetve az egyéni támogatás felől a csoport, a közösség ereje felé forduljunk, és a segítés tágabb kontextusba helyezése hálózatépítéssel valósuljon meg, különböző szektorok kapcsolódjanak össze (Galuske, 2019). Az „Otthonra találni a művészetben” alapfilozófiája szerint is a kiindulópont az erőforrásokra való fókuszálás az alkotótevékenység által, az emberi méltóság mindenkit megillető védelme mellett. S az, hogy a foglalkozások nem egyénileg, hanem közösségben, a csoport gyógyító erejét is „használva” valósultak meg, szintén az empowerment szellemiségéhez kapcsolható. A szociális és a művészeti szektor összekapcsolása, a kilépés a többségi társadalom elé, a társadalmi integrációt elősegítő célkitűzések mind-mind a projekt szemléletének tágabb perspektíváját mutatják.

Gondolatmenetemet a továbbiakban arra szeretném felfűzni, hogy a projekt egyes elemei miként segítették a hajléktalan alkotók személyes fejlődését emberi méltóságuk megélésén keresztül.

Mindenekelőtt fontos tisztáznunk, hogy a címben is szereplő és a cikkben használt „hajléktalan” kifejezés pontosan milyen kört takar, kikre vonatkozik. A szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény alapján (Szt. 4. § [2]) hajléktalannak egyrészt az tekinthető, aki bejelentett lakhellyel nem rendelkezik, illetve az, akinek a bejelentett lakóhelye a hajléktalanszállás (Magyar Országgyűlés, 1993).

A Művészetek Háza Veszprém mellett fontos együttműködő partnerünk volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi intézménye, a Befogadás Háza. Vezetőivel, Szaller Péterrel és Imre-Faragó Arankával osztottam meg az ötletet, megemlítettem nekik a pályázat lehetőségét, majd együttműködési megállapodást kötöttünk. A közös munka keretében az körvonalazódott, hogy bár a komplex intézmény minden ellátottjának felajánlottuk a művészetterápiás csoportfoglalkozásokat, azok maradtak a csoportban, akiknek az intézmény, ha időlegesen is, de viszonylag stabil lakhatást biztosít. Főként az Átmeneti Szállás, a Hajléktalanok Otthona és az Egészségügyi Centrum lakói közül érkeztek érdeklődők az első művészetterápiás csoportfoglalkozásra. (A teljes körbe a Nappali Centrumba betérők is beletartoztak volna, akik számára nem nyújt lakhatást az intézmény.)

A bizalom kialakítására az előkészületi fázison túl (lakógyűlés, plakátok kihelyezése, munkatársak felkészítése) az alkalmakon is nagy hangsúlyt helyeztünk. Ennek fontos eleme volt, hogy minden foglalkozásra forró teával és pogácsával készültünk. A folyamat során volt, amikor önkéntesek által sütött házi süteménnyel kínálhattuk meg a közösen alkotó lakókat, illetve az utolsó alkalomra, a lezárás és az ünneplés hangulatában, a süteményeken kívül üdítőt és gyümölcsöt is vittünk magunkkal. Ezek a programelemek a bizalom mellett az odafigyelést és a gondoskodás légkörét teremtették meg. Nagyon lényeges üzenetet közvetítettek a lakók felé: azt, hogy fontosak számunkra, szeretnénk, hogy jól érezzék magukat, és a testi szükségleteikre is figyelünk. Mint amikor vendégségbe hívjuk egy barátunkat vagy jó ismerősünket, és finomságokkal készülünk, itt is mintha vendégségbe hívtuk volna a Befogadás Háza lakóit, paradox módon a saját intézményük közösségi helyiségébe. Ennek jótékony hatását tetten érhettük abban, hogy az intézmény lakói mindig időben érkeztek a csoportfoglalkozásokra, s ezzel is kialakult egy rendszer az életükben. Az alkotásra és a közösségi találkozásra alkalmas állapotban kellett megjelenniük, mint egy munkahelyen, aminek belső fegyelmező hatása is volt. Mondhatjuk, hogy kialakult egyfajta elköteleződés, örömmel és felszabadultsággal összeköthető kötelességtudat a résztvevőkben, aminek szintén formáló hatása volt az életükre, gondolkodásukra, személyiségükre.

Néhány alkalom után szerettük volna zárt csoportként folytatni, hogy biztosítsuk a bizalmi légkör mélyülését, de ez nem valósult meg teljes egészében. A csoport mindvégig nyitott maradt, alkalmazkodva a lehetséges tagok élethelyzetéhez, ugyanakkor kialakult egy mag azokból, akik minden alkalommal jelen voltak, várták a foglalkozásokat, és készültek rájuk. A bevonódási időszakban a Befogadás Házában korábban elindított foglalkozásokhoz képest (például AA-csoport) sokkal nagyobb volt a kezdeti érdeklődés, az igencsak újszerű programmal sikerült felkelteni a lakók kíváncsiságát. Míg például az Anonim Alkoholisták csoportja a nevében is utal a diszfunkcionális működésre, a kudarcra, addig az „Otthonra találni a művészetben” projektnév pozitív hangulata által is figyelemfelkeltő volt. A szociális munka hétköznapi módszereitől, például az egyéni segítőbeszélgetéstől vagy a csoportos foglalkozások megszokott, ismerős eszközeitől eltérő, szokatlan módszernek számított a művészetterápia, amely külső projektként érkezett az intézménybe.

De mit is jelent a méltóság? És hogy jutunk el oda, hogy visszakaphassa az, aki elveszítette, vagy akitől elvették, az, aki sokkal kiszolgáltatottabb, mint mi, vagy ahogy az olvasó el tudja képzelni?

A projekt által az alkotó résztvevők nemcsak a külvilág számára alig vagy sehogy sem látható belső folyamatban vittek véghez egy cselekvést, hanem e kibontakozó fejlődésnek a megmutatható lenyomatai is megszülettek az alkotás által.

Az első alkalmon fogalmazta meg az egyik résztvevő, hogy számára már az is óriási élmény volt, hogy megélhette, képes akár egy vonalat is húzni a fehér lapra. Az alkalom előtt még kórházban feküdt ez a lakó, és bénulásos állapota miatt olyan kiszolgáltatott állapotban volt, hogy mosdatni, öltöztetni kellett. Elmondta, hogy nemrég még a kezét sem tudta megmozdítani, környezetének a segítségére szorult, s el sem hiszi, hogy most ő is képes aktivitásra, valamit létrehozni a saját kezével. A művészetterápia lényege nem az eredmény esztétikai értéke, hanem maga a mozdulat, az alkotás, a cselekvés. Annak élménye, hogy képes vagyok nyomot hagyni, kifejezhetem magam szavak nélkül, színek és formák által.

A művészetterápiás folyamat a természet változásaira érzékenyen reflektálva épült fel: a január végi hidegtől, a fagyos, élettelen világtól a hosszabbodó nappalok által, a meleg fény erősödésével az alkotók eljutottak a tavasz, a megújulás öröméhez. A komplex módszernek megfelelően, inspiráló erőként, illetve a befelé figyelés eszközeként a vers és a zene is jelen volt a foglalkozásokon, mintegy előkészítve az alkotást. A fehér lapra bármi felkerülhetett, sötét vagy vidám színek, formák; az alkotás szabad tere a felszabadulás lehetőségét nyújtotta minden résztvevő számára, teljesítményelvárás nélkül. A teljesítményorientált világunkban kudarcot valló résztvevők megtapasztalhatták a teljes elfogadást, a védelmet, amely elindította őket a belső gyógyulás útján.

A projekt többféle jótékony hatást generált a részt vevő hajléktalan emberek életében, mindennapjaiban. Mindenekelőtt elmondható, hogy pozitív módon kerültek a fókuszba, a figyelem középpontjába. Ezúttal a kiszolgáltatott emberek adtak valamit a többségi társadalomnak az alkotásaik esztétikuma, a képeik őszintesége által. Ez a pozícióváltás a segítségnyújtásban rejlő hierarchiát, alá-fölé rendeltségi viszonyt is kiegyenlítette, természetes módon adva önbizalmat a rászorulóknak. Az önmagukba vetett hit, önmaguk kompetens személyként való megtapasztalása az alkotásban, a csoportban való közös aktivitás mind-mind az énhatékonyságot erősítette a sors passzív elszenvedésének élményével szemben.

Ember mivoltunkhoz, a méltóságunk megéléséhez hozzátartozik az ünneplés. A művészetterápiás csoportfoglalkozásokon részt vevők ünnepként élték meg a tizenöt héten át zajló alkalmakat. Többen kifejezték, hogy igazi ünnepi alkalmak voltak számukra a péntek délelőttök, s mindig várták, hogy újra együtt lehessenek. Korábban az egymás közötti párbeszéd sokszor csak arra korlátozódott, hogy „adj egy cigit!”. A művészetterápiás foglalkozásokon felidézhették gyerekkori emlékeiket, érzéseiket, vágyaikat, ami mélyebb, tartalmasabb beszélgetést jelentett. A régmúltból előjövő szavakkal leírt vagy papíron megjelenített képek olyan elfeledett erőforrásokat mozgósítottak, amelyeknek a mindennapokban híján voltak, s ezek a foglalkozások által aktiválódhattak. A terápiás tér biztonsága, bizalmi légköre önbizalmat adott, azt sugallva, hogy bátran lépjenek majd ki a nagyközönség elé a kiállításokon keresztül.

A csoportban megélt első aktivitás továbbiakra indította a résztvevőket. A folyamat eredményeként volt olyan, aki újra felfedezte régi hobbiját, és ismét hímezni kezdett, de volt, aki a kirakózást választotta kikapcsolódásként. A belső gyógyulás által javultak a külső kapcsolatok is, voltak egymáshoz nehezen kapcsolódó tagok, akiknek javult az egymáshoz való viszonyuk. Voltak olyan résztvevők, akik szobatársak is voltak, de elmérgesedett viszonyuk miatt egyikük egy ideig nem is jött a foglalkozásokra. Aztán mégis úgy döntött, hogy járni fog a csoportba, aminek hatására aztán több elfogadással, türelemmel tudott kapcsolódni szobatársához. E változás óriási eredménynek mondható az intézményi együttélés nehezített keretei között, ahol a kapcsolódások sokszor eleve konfliktusokkal terheltek. Az „Otthonra találni a művészetben” foglalkozásain részt vevők közül szinte mindenki több mint egy éve él az intézményben, így a hospitalizációnak nevezhető magatartásváltozás is jellemző rájuk. A projekt által az intézményi függőség visszahúzó hatása is változott: a résztvevők közül többen megfogalmazták, hogy a programnak köszönhetően mintha egy másik világba lépnének. A másik világot nemcsak a foglalkozások jelentették, amelyeken alkottak, hanem a résztvevők szó szerint is kiléptek, átléptek egy másik világba, amikor eljöttek a kiállításaikra. A kiállításmegnyitók sajtónyilvános eseményén való részvétel óriási fordulópontot jelentett számukra, s valóban megtörtént a másik világba való átlépés, ami új perspektívát nyitott számukra. Ennek is egyik eredője lehetett, hogy a folyamat végére többen munkát kaptak, ami nagy büszkeséggel töltötte el őket. Volt, aki az elsődleges munkaerőpiacon talált magának munkahelyet, s volt, aki védett foglalkoztatás keretében.

A kiállítandó képek kiválasztásába is bevontuk az alkotókat, ahogy a képek címe is tőlük származott. Ez a lehetőségekhez mért partneri viszony is szokatlan, ugyanakkor gyógyító helyzet lehetett azoknak, akik intézményi keretek között élnek, és azt tanulják meg, hogy nagyon is rászorulnak másokra. Korlátozottak az autonómiatörekvéseik, alkalmazkodniuk kell, nemegyszer egészségi állapotuk miatt sem engedhetik meg maguknak a sokak által emlegetett szabadságot, amelyet volt, aki tíz évig erdőben élve megtapasztalt. Meg kellett találnunk annak jó arányát, hogy mennyire vonjuk be a hajléktalan alkotókat a kiállítás előkészítő folyamatába, úgy, hogy ne terheljük őket túl a szervezési feladatokkal. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Háza munkatársainak segítségét kérve figyeltünk arra, hogy minél többen el tudjanak jönni a kiállításokra, akár a mozgásukban akadályozott, kerekesszékes alkotók is. Óriási szerepet játszottak ebben a Befogadás Háza munkatársai, akik előkészítették lakóikat a kiállításukon való részvételre, illetve az intézmény járművével megoldották a szállításukat.

Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a gazdag Európa Kulturális Fővárosa programsorozatban minél nagyobb hírverést kapjanak az „Otthonra találni a művészetben” projekt kiállításai. Éppen ezért 2023. április 18-án a Művészetek Háza Veszprém Dubniczay-palota dísztermében nyilvános sajtótájékoztató előzte meg a kiállításainkat. A helyi írott és online média újságírói rendszeresen beszámoltak a fontos eseményeinkről, és kétszer a Veszprém TV híradásában is szerepeltünk egy-egy riport erejéig.

A hajléktalan alkotóknak a kiállításokra készülve egy különleges ünnepi eseményre kellett ráhangolódniuk, amelyen személyesen és a papíron megjelenített belső világuk által megmutathatták magukat. Ezekre az alkalmakra készülni kellett, elegánsan felöltözni, kilépni az intézmény és a hajléktalanok világából. Többen visszajelezték, hogy megjelenésüket tekintve nem volt érzékelhető az éles határ a többségi társadalom képviselői és a periférián élők között. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a hajléktalan alkotók nyitottak és közvetlenek voltak, szívesen beszélgettek az érdeklődőkkel. Később sokan nem kis büszkeséggel emlékeztek vissza életük első kiállításmegnyitójára.

A foglalkozásoknak és a kiállításmegnyitóknak köszönhetően elmondható, hogy bővült és részben átrendeződött a hajléktalan alkotók szereprepertoárja: a segítségre szoruló helyett alkotó, cselekvő szerepbe kerültek, sőt egy kicsit megjelent a tehetséges művész szerepe is, akit ünnepelni lehet. Mindezeknek, ha időlegesen is, identitásformáló hatásuk is lehetett, hiszen ha egy új, pozitív identitáselem is megjelenik a személyiségben, akkor az óriási segítség, erőforrás lehet a megküzdésben. Az alkotó hajléktalanok követendő példává is lettek abból a szempontból, hogy mintát adtak arról, hogyan vállaljuk fel gyengeségünket. Óriási erő szükséges ahhoz, hogy nyilvánosan felvállaljuk, milyen deficittel élünk – s akár a szavak szintjén megosszuk másokkal gyengeségünket, vagy akár szavak nélkül, a vizualitáson keresztül.

Az első nagy nyilvános eseményre április 20-án került sor a Veszprémi Petőfi Színház „Lélektől lélekig Színház Gyógyító Erejének Fesztiválja” négynapos összművészeti programsorozat nyitónapján, amely egybeesett a fesztiválhoz szervesen kapcsolódó kiállításmegnyitóval is. Védnökünk ötlete alapján nem csupán annak örülhettek az alkotó hajléktalanok, hogy eljuthattak a város egyik legpatinásabb, Veszprém szívében található szecessziós épületébe, a színházba, s megláthatták saját festményeiket, képeiket a falon, hanem a nagyszámú érdeklődő közönség előtt pódiumbeszélgetésre is sor került. Ennek keretében két alkotóval, Berki Irénnel és Nikolics Attilával, valamint Quirin Ágnes komplex művészeti terapeutával beszélgetett Kellerné Egresi Zsuzsanna. A beszélgetés során védnökünk érzékenyen teret engedett annak is, hogy Irén és Attila röviden megossza a közönséggel az élettörténetét, valamint az alkotáshoz kapcsolódó élményét és érzéseit. A személyes vallomások, az őszinte mondatok a színház előcsarnokában olyan hiteles teret hoztak létre, amely mindannyiunkban, minden jelenlévőben (a hajléktalanokban, az őket kísérő munkatársakban, a projekt munkatársaiban, az érdeklődő közönségben) mély nyomott hagyott. Kilenc hónappal később az egyik akkor jelen lévő színész elmondta, hogy számára is milyen lélekemelő, különleges alkalom volt ez, ahogy Nikolics Attila is többször, csillogó szemmel emlegette az eseményt. Ő korábban soha nem élt meg ehhez hasonló élményt, talán kiállításmegnyitó ünnepségen sem volt, hát még olyanon, amelyen a saját képei is láthatók lettek volna. Katartikusan hatott, hogy a Veszprém peremén elhelyezkedő Befogadás Házának lakói hirtelen az érdeklődés középpontjába kerültek. A jelen lévő közel száz ember meghallgathatta többek között Nikolics Attila gondolatait arról, hogy a természet értékeit őrizzük meg. A hajléktalan alkotók emberi méltósága rehabilitációjának nevezhetjük a közönség tapsát, a beszélgetés utáni gratulációkat vagy a négyszemközti személyes megosztásokat, melyekre a többségi társadalmat képviselő emberek részéről került sor. S máris megszületett a kapcsolat a periféria és a centrum között, létrejött az elismeréssel teljes, őszinte emberi kontaktus azok között, akik egyébként idegenként, talán megvetéssel is mennek el egymás mellett az utcán.

Attila állami gondozottként nőtt fel. Életének volt egy tízéves szakasza, amikor egy társával az erdőben élt. A természethez fűződő viszonya éppen ezért egészen különleges, így még hitelesebben tudta felhívni minden jelenlévő figyelmét, hogy őrizzük és óvjuk meg természeti környezetünket. Az elegánsan felöltözött Attila erről olyan meggyőző erővel és magabiztosan beszélt, hogy senkinek sem jutott volna eszébe, hogy egyébként a hajléktalanszálló lakója. A belőle sugárzó erő arra késztette az esemény résztvevőit, hogy külön megszólítsák, gratuláljanak neki, sőt volt, aki személyes veszteségét, nehézségét osztotta meg vele nagy bizalommal.

A további kiállításmegnyitókon is, melyek a projekt vállalásai keretében valósultak meg, jelen tudtak lenni az alkotók. Itt jegyzem meg, hogy a vállalt három kiállításon túl még 2023-ban további két alkalommal is bemutathattuk a projektünk során született képeket. A Veszprém és Balaton régión kívül eső Pápán 2023. október végén, november elején pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi vezetője, Pintér-Papp Eszter kezdeményezésére a főutca üzleteinek kirakatában lehetett megtekinteni az „Otthonra találni a művészetben” projekt során született festményeket. Ezenkívül még a Kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (FTI-iASK) és a Semmelweis Egyetem Szociális Vezetőképző Tudásközpontja által szervezett II. Nemzetközi Szocio-Kraft Konferencia (TIÉD A TÉR – Kultúra és együttműködés, 2023. november 23–24.) idején lehetett megcsodálni az alkotásokat a Pannon Egyetem aulájában. E konferencián egy előadás keretében be is mutathattam a projektünket, a délutáni szekcióban pedig Quirin Ágnes segítségével a résztvevők ki is próbálhatták a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszert.

Visszatérve a május 6-án és 20-án megvalósult kiállításmegnyitókra fontos kiemelni, hogy mindkét eseményen felsoroltuk a jelen lévő alkotóknak és azoknak a nevét, akik részt vettek a művészetterápiás alkalmakon, és bemutattuk képeiket, illetve a róluk készült művészi értékű fotókat. Ez is fontos része volt a periférián élők emberi méltósága rehabilitációjának, hiszen ők ekkor már nem egy arc nélküli, lenézett társadalmi csoport azonosíthatatlan tagjai voltak, hanem nyilvánvalóan megismételhetetlen individuumok, akik kihívásos élettörténetük ellenére képesek cselekedni, alkotni, s a képeiken keresztül adni nekünk.

A Szilágyi László Utcagalériában megrendezett kiállításon az alkotói folyamatról készült művészi értékű fotók között volt, amelyik az alkotó gyermeki örömét ábrázolta, melyet festés közben élt át. Mindegyik kép törekedett az ábrázolt formák ritmusán, hangulatán túl a hajléktalan alkotók legemberibb, legközvetlenebb arcát megmutatni, amelyhez szó szerint az utca embere is könnyen, mégis gondolkodásra késztetve tudott kapcsolódni. A nehézségek mögött rejtőző emberi szépség és az ember által teremtett esztétikum sejlett fel a fotókon, amelyek szinte előkészítették a magukat a festményeket és agyagtárgyakat a nagyközönség elé táró kiállítást, melyre a veszprémi vár egyik patinás házához kapcsolódó épületben került sor.

Itt is, ahogy a Magtár kiállítótérben megvalósult tárlat megnyitóján, egy-egy személlyel képviseltette magát Veszprém város önkormányzata, a Veszprémi Petőfi Színház és a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága, valamint megjelent a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer megalkotója, a veszprémi születésű Antalfai Márta pszichológus, kiképző pszichoterapeuta, művészet-pszichoterapeuta is. A hajléktalan alkotók a későbbi beszélgetések során kiemelték, hogy különösen nagy élmény volt számukra a megnyitókon a zene, hogy a tiszteletükre ilyen komoly produkcióra is sor került. A zene egyetemes nyelve, érzelmekre ható üzenete volt az egyik legközvetlenebbül befogadható elem számukra. Az ünnepségek igényes megvalósítása is azt közvetítette az alkotók és a többi jelenlévő felé, hogy a tisztelet mindenkinek jár, attól függetlenül, hogy a képek művészi értéke idézőjelben értendő (bár születtek olyan alkotások is, melyek egy komolyabb képzőművészeti kiállításon is megállnák a helyüket). Mint már említettem, az alkotók bátorsága, önmaguk és sebzettségük felvállalása is üzenetértékű a többségi társadalom számára. Emberi méltóságukat mutatja, hogy a nehéz életek mögött is ott rejlik a csoda, a teljesítményorientált világból kisodródva is tudnak értéket adni nekünk, hiszen ők maguk is értékesek és szerethetők.

A visszaadott méltóság lenyomatai azok a megrendítő fotók is, melyek az alkotási folyamatot lezáró kiállításon születtek, például az, amelyiken a mankóval közlekedő alkotó a festménye elé állva mosolyog. De az itt született csoportkép is sugározza az őszinte emberi örömet: akármilyen nehéz is (volt) a sorsom, tudok tenni, cselekedni, tudok adni, kaphatok figyelmet, elismerést, s mindezt egy biztonságot jelentő csoportban, közösségben élhetem meg, elfogadó szeretetben. Idekívánkoznak az egyik csoporttag, Hekli Annamária gondolatai: „A ragyogással továbbadja az egyik ember a másiknak a szeretetet. Bárkit lehet szeretni. Elég egy jó szó. Az nem kerül semmibe. Ha mindenki átadja a másiknak a szeretetét, az egy végtelen lánc. Ezért az a címe a képemnek: Végtelen szeretet.”

A kiállításokat követően megvalósult múzeumpedagógiai foglalkozásokon is részt vett az egyik alkotó, aki felsős gyerekeknek mesélt az életéről és arról, hogy mit jelentett neki az alkotói folyamat. Bátorsága nagyra értékelhető, hiszen nem jellemző, hogy személyes megosztás keretében hajléktalan életutak rajzolódnának fel gyerekek előtt. Ők érzékenyen figyelték a felnőtt őszinte gondolatait és intelmeit, hogy örüljenek a szüleiknek, és becsüljék meg őket; neki nem adatott meg, hogy családban nőjön fel, hanem állami gondozottként nevelkedett, aminek eredője a jelenlegi élethelyzete is. Ugyanakkor épp az ő képein keresztül lehetett a legmarkánsabban érzékelni a művészetterápiás folyamat személyiségre kifejtett jótékony hatását, mert a kezdeti komor, sötét tónusok és formák után megjelentek rajtuk a színek, kisütött a nap, a fény legyőzte a sötétséget, a jó a rosszat. Ahogy a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer is megjeleníti, bízhatunk a természet erejében, a körforgásban, a tél után jön a tavasz, s mindig van remény. A projekt az alkotás örömén, a közösségi élményen túl a résztvevők erőforrásaira építve célt adott. A hajléktalan alkotók megtapasztalhatták a siker, a figyelem ízét, az őszinte emberi odafordulást, elismerést egy olyan társadalom képviselőitől, amelyben ők maguk korábban kudarcot vallottak. Ha az „Otthonra találni a művészetben” projekt fizikai értelemben nem is tudott otthont adni a résztvevőknek, új otthonra találhattak önmagukban, a kapcsolataikban, a szűkebb és tágabb közösségükben.