Absztrakt

A tanulmány a természetkapcsolat eddig kevéssé vizsgált aspektusai és a szubjektív jóllét dimenziói közötti összefüggéseket veszi górcső alá. Kvantitatív kérdőíves vizsgálatot végeztünk magyar felnőttmintán (n = 351, online, önkitöltős formában): a természeti élmény gyakorisága mellett a természet-kapcsoltságot (a Nature Relatedness, NR-6 magyar fordítása) és a természeti élmény négy formáját (a természetről való gondolkodás és tudás; megfigyelés; közvetlen kapcsolat több érzékszerven keresztül; mindennapi környezeti jelen-lét) mértük, továbbá a szubjektív jóllétet a PERMA Jóllét Profil Kérdőív validált magyar változata alapján. Az elvégzett korrelációs és lineáris regressziós vizsgálat eredményei azt támasztják alá, hogy a természetkapcsolat dimenziói és a szubjektív jóllét között pozitív összefüggés áll fenn, de a természeti élmény gyakorisága („dózis”) bizonyult a legerősebb előrejelzőnek. A kapott eredmények természetalapú prevenciós és mentálisegészség-fejlesztő beavatkozások számára kínálnak támpontokat.

Kulcsszavak: természetkapcsolat, természetkapcsoltság, természeti élmény, természeti élmény gyakorisága, szubjektív jóllét, mentális jóllét

DOI: 10.56699/MT.2025.4.5

Közismert, hogy a természeti környezet kedvezően hat a testi-lelki állapotra (Brat-man et al., 2019; Hartig et al., 2014; Russell et al., 2013), mégis kevésbé kutatott, mely kapcsolódási módok és milyen gyakoriság mellett járulnak hozzá leginkább a jólléthez. A tanulmány célja, hogy közérthető keretben megkülönböztesse a természeti élményt (a természet elemeivel való találkozás különböző formáit) és a természetkapcsoltságot (a természethez fűződő tartós, szubjektív kötődést), és feltárja összefüggésüket a PERMA-modell (Seligman, 2016) által definiált szubjektív jólléttel.

A téma fokozódó jelentőségét – egyben szomorú időszerűségét – az évről évre szélsőségesebbé váló időjárási körülmények és a fenyegető klímakatasztrófáról szóló jelentések sokasodása (Clayton et al., 2017), a természetes környezet gyökeres átalakulása az utóbbi évtizedben (IPBES, 2019), a fajkihalás aggasztó mértéke (Török, 2009), illetve a megtört ember-természet kapcsolat (Molnos, 2023) s mindezek nyomán a humán pszichés egészség tömeges romlásának egyre nyilvánvalóbb jelei (Bourque – Cunsolo Willox, 2014; Berry et al., 2010) támasztják alá. A gyorsuló éghajlatváltozás nemcsak közvetlenül hat az egészségre (például a rossz levegőminőség miatt), hanem közvetetten is, az ökoszisztémák átalakulása révén (Berry et al., 2010). Ennek oka többek között az, hogy a természetes élőhelyekkel kapcsolatba kerülő emberek lelki jóllétét az egészséges ökoszisztéma által biztosított biológiai sokféleség és tájváltozatosság, valamint az ezek által szolgáltatott, egyszerre több érzékszervünkre ható ingerek fokozzák (Föllmer et al., 2020; Aerts et al., 2018).

A természet, a természetes élőhelyek és elemeik mára nélkülözhetetlen életfeltételnek, megőrzendő értéknek és egyben jóllétfokozó erőforrásnak tekinthetők – ahogyan azt a jelen kutatás eredményei is alátámasztják.

A szubjektív jóllét: a „virágzás”

A lelki/pszichés/szubjektív jóllét fogalmát a pszichológia tudományában mind ez idáig számos elnevezéssel illették, és ennek megfelelően különbözőképpen határozták meg. A pozitív pszichológia elméletalkotói szerint, az egyik legújabb pszichológiai paradigma keretében a pszichés jóllét összetett jelenség, egyfajta plafon nélküli „szárnyalás”, „virágzás” (flourish), önkiteljesedés állapota (Seligman, 2016). A fogalom tulajdonképpen a kezdeti pozitív pszichológiai vizsgálatok tárgyát képező szubjektív jóllét (a boldogság szinonimájaként használt tudományos elnevezés, önbeszámolón alapuló jóllét) revideált és kibővített változata. A jóllét e komplex konstruktuma öt empirikusan mérhető elemet tartalmaz: a pozitív érzelmeket (positive emotions), az aktivitásban való elmélyülést (engagement), a pozitív emberi kapcsolatokat (relationships), a célokat, illetve az értelemmel teli életet (meaning), a teljesítményt (accomplishment) és a vitalitást/egészséget (positive physi-cal health / vitality). Ezek mindegyike a jóllét feltétele, s mérésükre a PERMA Jóllét Profil Kérdőív (Butler–Kern, 2016; Varga et al., 2022, lásd a Mérőeszközök című fejezetet) használatos, amelyben a szubjektív jóllét hiányát a negatív érzések és a magányosság dimenziói mutatják.

A természetkapcsolat

A természettel való kapcsolat vonatkozásában alapvető különbséget tehetünk az objektív kapcsolat – vagyis a természetes környezettel való találkozás – és a szubjektív természetkapcsoltság, azaz a természethez fűződő, személyiségvonás-jellegű pszichés kötődés között. Eddig viszonylag kevés tanulmány elemezte a természettel való kapcsolat különböző típusainak és erősségének a jóllétre gyakorolt komplex, összeadódó hatását, és még kevesebb vizsgálta a természetkapcsolat és a természeti élmény egyéni szintjeinek eltérő pszichológiai következményeit.

A természeti élmény

A természeti élmény (nature experience; Tomasso–Chen, 2022; Bratman et al., 2012) vagy más szóval a természetnek való kitettség (nature exposure / exposure to nature; Raymond–Raymond, 2019; McSweeney et al., 2015) kifejezés a természet elemeivel való, különböző módokon – megfigyelés, aktív részvétel által vagy akár gondolati szinten – megvalósuló interakciókat jelöli.

A szakirodalom szerint a természeti élményekben való elmerülés és az ezekkel járó tapasztalások a természetes környezet egyéni észlelését, valamint az ezzel kapcsolatos interakciókat foglalják magukban, amelyek különféle érzékszerveken keresztül (látás, hallás, ízlelés, érintés, szaglás) valósulhatnak meg (Hartig et al., 2011), aktív vagy passzív, akaratlagos vagy véletlenszerű részvétellel (Keniger et al., 2013). Időtartamát és gyakoriságát tekintve egyaránt széles skálát ölel fel, lehet rövid, időszakos, egyszeri vagy rendszeresen ismétlődő. A természettel való rövid, akár néhány perces, indirekt kapcsolat – például filmek vagy fényképek nézése – szintén jótékonyan hat az ember fiziológiai és pszichés állapotára (Elsadek et al., 2021). Egymással nem feltétlenül egybecsengő eredmények is születtek azonban a természet és a lelki jóllét kapcsolatának vonatkozásában, s ez részben annak tudható be, hogy a természeti élmény eltérő összefüggést mutat a jóllét különböző aspektusaival (Capaldi et al., 2014; Howell–Passmore, 2012).

Roly Russell és munkatársai (2013) a fent említett elméletalkotókkal is összhangban a természettel való emberi interakció négy élményszerzési csatornáját azonosították és rendszerezték: (1) egy adott ökoszisztémáról való gondolkodás és tudás vagy az ideális ökoszisztéma elképzelése, a természet komponenseiről való gondolkodásból fakadó metafizikai interakció egyidejű szenzoros ingerek nélkül (például kedvenc természeti környezetünk elképzelése); (2) távolról történő interakció az ökoszisztéma elemeivel, a megfigyelésük (például távoli hegyek szemlélése, természetfilmnézés); (3) fizikai, aktív, közvetlen, több érzékszervre ható interakció (horgászat, növényzet érintése, virágok szagolgatása, kertészkedés); (4) mindennapi, ismétlődő, önkéntes vagy nem szándékolt interakció azzal az ökoszisztémával, amelyben a személy él (lakóhely erdőben vagy mellette, tóparton, nagyobb városi park közelében stb.). Ez a négy élményszerzési csatorna számos módon összekapcsolódik. A nézelődés például sok esetben a megismerés alapja; a természetben található lakhely értelemszerűen az összes többi csatornát magában foglalja, és egyúttal újabb kapcsolódásokat eredményez; a természetes környezetben végzett hobbitevékenység során való kapcsolódás pedig hozzájárul a tudás gyarapodásához. Az (1) a legtávolabbról kapcsolódik az ökoszisztémához, míg a (4) a legintimebb kapcsolódást jelenti (Russell et al., 2013).

A természetkapcsoltság

A természetkapcsoltság (nature relatedness; Gál–Dömötör, 2023; Dean et al., 2018; vagy nature connectedness; Howell et al., 2011) olyan pszichológiai jellemző vagy vonásrend-szer, amely azt fejezi ki, mennyire érzik az egyének, hogy kapcsolódnak a természetes környezetükhöz. Julie H. Dean és munkatársai (2018) szerint olyan jellemző, amely ösztönözheti a természettel való interakciót, és hatással lehet a jóllétre; Gál Vera és Dömötör Zsuzsanna (2023) úgy vélik, a természetkapcsoltság egyfajta személyiségvonás, amely az egyén természethez való érzelmi kötődésének mértékét mutatja meg; Michael L. Lengieza és Rosemary Aviste (2025) pedig kiemelik, hogy ez a konstruktum azt is tükrözi, mennyire épül be a természet az egyén identitásképébe. Daniela Paoletti és munkatársai (2025) háromdimenziós modelljében a természetkapcsoltság affektív, kognitív és tapasztalati komponensekből áll. Egyes kutatók a természethez való kapcsolódást alapvető humán pszichés szükségletként határozzák meg, amelynek kielégítése a teljes jóllét megtapasztalásának nélkülözhetetlen feltétele. A természethez való magasabb szintű kapcsoltság – más szavakkal és meghatározással élve: a természettel való erősebb azonosulás érzése, amelyet a különböző természetkapcsoltság-mérő skálák magasabb pontszámai jeleznek – a kutatások szerint már önmagában is magasabb boldogságszinttel jár együtt (Capaldi et al., 2014). A jóllét dimenzióit külön vizsgáló kutatások alapján pedig elmondható, hogy a természethez való erősebb szubjektív kapcsoltság magasabb pozitív és alacsonyabb negatív hangulattal (Capaldi et al., 2014), valamint fokozottabb általános pszichológiai jólléttel társul (Grabowska-Chenczke et al., 2022).

A természetkapcsoltságot vizsgáló kutatások egyik elméleti alapja a biofília-hipotézis (Wilson, 1984), amely szerint az emberekben veleszületett hajlam él a természetes élővilághoz való kötődésre. Empirikus vizsgálatok (Gál–Dömötör, 2023; Capaldi et al., 2014; Nisbet–Zelenski, 2013) ezt azzal támasztják alá, hogy a természettel való szoros kapcsolat élménye összefügg a magasabb pszichológiai jólléttel, pozitív érzelmekkel és az élettel való elégedettséggel. A természetkapcsoltság tehát nem pusztán érzelmi vonzódás, hanem olyan pszichológiai erőforrás, amely a pozitív működést és a mentális egészség fenntartását is elősegítheti.

A természettel való azonosulás azonban bizonyos körülmények között kedvezőtlen irányban is befolyásolhatja a mentális egészséget. Dean és munkatársai (2018) rámutattak, hogy a magas természetkapcsoltság együtt járhat fokozott környezeti aggodalmakkal és pszichés distresszel, különösen azoknál, akik aktívan részt vesznek természetvédelmi tevékenységekben, vagy rendkívül tudatosak az emberi tevékenységek természetkárosító hatásaival kapcsolatban.

A természeti élmény gyakorisága (dózisa)

A természeti élmény gyakoriságát, vagyis „dózisát” Gregory N. Bratman és munkatársai (2019) a természet-jóllét kapcsolat egyik fő meghatározó tényezőjeként írják le, a környezeti jellemzők és a szubjektív élmény mellett. Ezt a feltevést több empirikus kutatás is alátámasztja (Shanahan et al., 2016), amelyek a látogatás hosszának és időzítésének (Aerts et al., 2018) jelentőségét is kiemelik (White et al., 2019). A természetben eltöltött idővel kapcsolatban Peter A. Coventry és munkatársai (2021) eredményei azt mutatták, hogy a húsz és kilencven perc közötti, természetben eltöltött időintervallum bizonyult a legjótékonyabb hatásúnak az egészség szempontjából, a tevékenységek közül pedig a kertészkedés, a természetalapú terápiák és a természetben végzett testmozgás. Matthew P. White és munkatársainak (2019) eredményei szerint azok, akik hetente legalább két órát tartózkodnak természeti környezetben – akár egy alkalommal, akár több rövidebb időszakban –, pozitívabban értékelték egészségi állapotukat és jóllétüket, mint azok, akik egyáltalán nem vagy ennél kevesebb időt töltöttek a szabadban.

A vizsgálat

A fenti szakirodalmi összefoglalóból kitűnik, hogy – bár számos, jórészt kvantitatív jel-legű empirikus kutatás vizsgálta az emberi jóllét és a természetkapcsolat valamely vagy akár mindkét típusának összefüggéseit – a téma jelentőségéhez képest kevés olyan publikáció született, amely e konstruktum több dimenzióját elemzi egyetlen tanulmányban (például Martin et al., 2020). Megállapítandó, hogy az általunk áttekintett kutatások egyike sem alkalmazta a pozitív pszichológia „virágzás” konstruktumának mérésére kidolgozott PERMA kérdőívet (Varga et al., 2022; Butler–Kern, 2016), amelynek használata véleményünk szerint lényeges információkkal gazdagíthatja a pszichés jóllét és a természetkapcsolat összefüggéseire vonatkozó eddigi eredményeket. Az általunk fel-állított kutatási modell előnye, hogy lehetővé teszi az eddig jórészt külön vizsgált jólléti aspektusok – például a társas kapcsolatok, a fizikai egészség, az általános boldogságérzet, a magányosság, valamint a pozitív és negatív érzelmek – egyidejű, mégis elkülöníthető vizsgálatát.

A továbbiakban egy magyar felnőttmintán végzett kvantitatív, keresztmetszeti kérdőíves vizsgálat eredményeit mutatjuk be, külön figyelmet fordítva a természeti élmény gyakoriságának (dózisának) szerepére. A kutatás tervét a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológiai Intézet Etikai Bizottsága UD-IP-2023/156. számon hagyta jóvá.

Kutatási kérdések

Kutatásunk célja a természetkapcsoltság, a természeti élmény és annak gyakorisága (dózisa), valamint a szubjektív jóllét dimenziói közötti összefüggések feltárása és részletes vizsgálata, a szakirodalmi eredményekre alapozott hipotézisek tesztelése és általánosságban az emberi jóllét, illetve a természet viszonyát tárgyaló vizsgálódások további árnyalása. Azt figyeltük meg, hogy a természethez fűződő kapcsolat különböző formái – mennyire érezzük magunkat a természet részének, milyen formában és milyen gyakran élünk át természeti élményeket – hogyan befolyásolják az emberek szubjektív jóllétét.

Feltevésünk az volt, hogy a természetkapcsolat pszichológiai (szubjektív, vagyis a természetkapcsoltság) és fizikai (objektív, vagyis a természeti élmény különböző megvalósulási dimenzióinak) aspektusa (például Elsadek et al., 2021; Bratman et al., 2019; Nisbet et al., 2011) külön-külön pozitív összefüggést mutat a szubjektív jóllét összetevőivel (Varga et al., 2022), és fordított kapcsolatban állnak a negatív állapotot megragadni kívánó jóllétdimenziókkal (negatív érzések és magányosság). Azaz mind a magasabb természetkapcsoltság (Nisbet et al., 2011), mind a négy különböző csatornán mért, nagyobb mértékű természeti élmény fokozottabb szubjektív jólléttel hozható összefüggésbe. Feltételeztük továbbá, hogy jótékony hatású a jóllét tekintetében, ha az illető minél gyakrabban érintkezik a természet elemeivel, függetlenül ennek konkrét megvalósulási formájától (Bratman et al., 2019).

Az eddigi szakirodalmi eredmények alapján tehát azt vártuk, hogy a természethez fűződő kapcsolat és a természetben szerzett legkülönfélébb élmények mértéke, illetve gyakoriságuk egyaránt pozitív összefüggést mutat a szubjektív jóllét különböző dimenzióival.

A minta

A mintát 351 fő alkotta. A válaszadók életkora 18 és 91 év között változott (átlag: 36,5 év, SD = 15,2). Összesen 227 nő (64,7%) és 124 férfi (35,3%) vett részt a kutatásban. A résztvevők iskolai végzettsége változatos képet mutatott: a legtöbben középfokú (érettségit adó) végzettséggel rendelkeztek (48,7%), 23,9 százalék főiskolai és 20,8 százalék egyetemi diplomát szerzett; doktori fokozata a minta 4,8 százaléknak volt, alapfokú végzettséget azonban senki sem jelölt meg. A toborzás kényelmi elérés alapján, a kitöltés pedig saját számítógépes felületen, önkitöltős módszerrel történt.

Mérőeszközök

Természetkapcsoltság (NR-6)

A mérőeszközök közül elsőként az Elizabeth K. Nisbet és munkatársai (2009) által megalkotott Természethez Kötődés Skála (Nature Relatedness Scale) rövidített, hattételes, sztenderdizált változatát (Nisbet–Zelenski, 2013) alkalmaztuk (1. táblázat). A skála magyar nyelvre ültetését mi végeztük el, a Donna E. Beaton és munkatársai (2000) által javasolt kulturális adaptációs eljárás alapján. Mivel a skála validálása magyar mintán tudomásunk szerint mind ez idáig nem történt meg, a lefordított itemeket tartalmazó mérőeszköz faktorszerkezetének vizsgálatára megerősítő faktoranalízist futtattunk a jamovi programban (The Jamovi Project, 2023), amely a lavaan R-csomag (Rosseel, 2012) implementációjára épül. A megerősítő faktoranalízis eredményei az egydimenziós modell elfogadható illeszkedését jelezték (X²[9] = 34,3, p < 0,001; RMSEA = 0,089; SRMR = 0,028; CFI = 0,978; TLI = 0,963), ami megerősíti, hogy a skála faktorszerkezete a magyar mintán is stabilnak és megfelelőnek bizonyult.

A mérőeszköz a természethez való stabil, vonásjellegű kötődést méri; a válaszadók ötfokú Likert-skálán helyezték el az állításokat, az értékelés átlagpontszám alapján történt.

1.táblázat: Az NR-6 Természethez Kötődés Skála itemei (saját szerkesztés)

Természeti élmény

Az általunk összeállított kérdéssor a természeti élmények négy korábban bemutatott megvalósulási csatornáját volt hivatott feltérképezni. A kérdések alapját a Roly Russell és munkatársai (2013) által összegyűjtött és a szakirodalmi részben ismertetett négy természetiélmény-típus (csatorna) képezte, amely elméleti keretet adott a természeti kitettség „fokozatainak” besorolásához. A tételek döntő többségét Miles Richardson és munkatársai (2021) felméréséből vettük át, amelyben a természeti élmény típusai az előbbi szerzők csoportosításával azonos elrendezésben szerepelnek. A válaszadók négyfokozatú Likert-skálán adták meg válaszaikat (a kérdőívet a 2. táblázat tartalmazza) a következő kérdéscsoportokban: (A) a természetről való tudás és annak tanulmányozása; (B) a közvetett elmélyülés a természeti élményben; (C) a közvetlen elmélyülés a természeti élményben egy-szerű tevékenységekkel, illetve (D) a mindennapi kapcsolat a természettel tevékenységcsoport kérdéseit Russell és munkatársai (2013) meghatározása és a fellelt szakirodalmi adatok alapján (például White et al., 2017) magunk szerkesztettük.

2 . táblázat: A Természeti élmények mérőeszköz itemei (saját szerkesztés)

A természeti élmény dózisa (gyakorisága)

Egyetlen kérdés a természeti élmény egy hétre vetített gyakoriságára, dózisára (Bratman et al., 2019) vonatkozott. Mivel a gyakoribb és hosszabb intervallumú természeti élmény megélésével kapcsolatos összefüggésekre voltunk kíváncsiak, a Richardson és munkatársai (2021) által alkalmazott kérdést használtuk fel, amely a következő volt: „Kérem, jelölje, hogy egy átlagos héten körülbelül hány alkalommal töltött minimum 1 órát természetes környezetben (például kertben, parkban, természetes élőhelyen) az elmúlt egy évre visszagondolva.” A válaszokat hétfokú skálán kellett jelölni (0 = semennyit; 7 = a hét minden napján).

3. táblázat: A kutatás során használt mérőeszközök leíró statisztikai adatai és megbízhatósági mutatói (saját szerkesztés)

Jóllét Profil Kérdőív

Martin E. P. Seligman PERMA-modelljére és a „virágzás” jóllételméletére (Seligman, 2016) alapozva a mérőeszközt Julie Butler és Margaret L. Kern (2016) állította össze. A vizsgálat során a magyar mintán validált PERMA Jóllét Profil Kérdőívet (Varga et al., 2022) alkalmaztuk, a skálaképzés pedig a válaszok átlagpontszámából adódott. A résztvevők tízpontos Likert-skálán jelölték válaszaikat. A kérdőív tizenöt kérdésből áll, a pozitív érzelmek (P), elmélyülés (E), pozitív kapcsolatok (R), célok/értelem (M), teljesítmény (A), vitalitás/egészség (V), boldogság (Bold), illetve a negatív érzelmek (N) és magányosság (Mag) alskálákon.

Eredmények

Az adatok elemzése a jamovi statisztikai program 2.4.11-es verziójával (The Jamovi project, 2023) történt. Az együtt járásokat Spearman rangkorrelációs statisztikai eljárással elemeztük, a bonyolultabb összefüggések feltárására lineáris regressziós modellt használtunk. A mérőskálák megbízhatóságát, valamint leíró statisztikai mutatóit is megvizsgáltuk. Az eredmények (3. táblázat) azt mutatták, hogy a vizsgált mintán a mérőeszközök mindegyike megbízhatónak bizonyult.

A Jóllét Profil Kérdőív (Varga et al., 2022) tételeire adott válaszok alapján minden alskálára átlagpontszámot számítottunk, a Dózis (a természetnek való kitettség gyakorisága, egyetlen item) és a Természeti élmény csatornáira (NE_A, NE_B, NE_C, NE_D) vonatkozó kérdésekre adott válaszok alapján kapott eredményeket (átlag) pedig e két utóbbi konstruktum indexeként használtuk a statisztikai elemzés során.

Ahogyan a 4. táblázat szemlélteti, gyenge, pozitív, statisztikailag szignifikáns összefüggés áll fenn az A természeti élmények és a pozitív érzelmek, az elmélyülés, a vitalitás, valamint az általános jóllét, illetve a B tevékenységek és az elmélyülés, a pozitív érzelmek, a pozitív kapcsolatok és a célok/értelem között, valamint a C természeti élmények és a pozitív érzelmek, az elmélyülés, a kapcsolatok, a célok/értelem és a teljesítmény között. Szintén gyenge, szignifikáns pozitív kapcsolatot találtunk a D tevékenységek és a pozitív érzelmek, 

4. táblázat: A folytonos változók Spearman-féle rangkorrelációs mátrixa (saját szerkesztés)

5. táblázat: A vizsgált regressziós modellek sztenderdizált meredekségparaméterei (β), illeszkedési (korrigált R2; F) és multikollinearitás-mutatói (VIF) (saját szerkesztés)

a kapcsolatok, a célok/értelem, az egészség, a boldogság és az általános jóllét között, és gyenge, negatív korrelációt figyeltünk meg a negatív érzések és a magányosság viszonylatában. A természetkapcsoltság esetében elmondható, hogy a negatív érzések és a magányosság alskála kivételével minden vizsgált jóllétváltozó esetében a hipotézisnek megfelelő kapcsolatot találtunk: gyenge, pozitív szignifikáns összefüggés a pozitív érzések, az elmélyülés, a kapcsolatok, a célok, a teljesítmény, az egészség (vitalitás), a boldogság és az általános jóllét tekintetében mutatkozott.

Ezt követően többszörös lineáris regresszióanalízist alkalmaztunk a természetkapcsoltság és a természeti élmény különböző formái és a jóllét aspektusai között fennálló kölcsönhatások felderítésére, vagyis annak vizsgálatára, hogy a különböző megvalósulási csatornákon létrejövő természeti élmények és a természetkapcsoltság (mint magyarázó változók) befolyásolják-e a jóllét egyes dimenzióit (mint célváltozókat).

A többszörös lineáris regresszióanalízis eredményei (5. táblázat) azt mutatják, hogy a C és D természetiélmény-típusok pozitív hatást mutattak a dózisra (vagyis a természeti élmény heti gyakoriságára), amelynek azonos irányú hatása valószínűsíthető a célokra, az egészségre, a pozitív érzésekre, az általános jóllétre és negatív irányú a magányosság jóllét-összetevőre. Váratlan eredményként az A és C típusú természeti élmények magyarázó változóként sem elvárt irányú, sem közvetlen, statisztikailag szignifikáns hatást nem mutattak a jóllét összetevőire, mivel a természetről való tudás, gondolkozás (az A csatornán megvalósuló természeti élmények) negatív befolyását regisztráltuk a célok célváltozóra, a közvetlen interakció (C csatorna) pedig pozitív irányban befolyásolta a negatív érzéseket. Kizárólag a megfigyelés és szemlélés típusú (B) természeti élmény mutatott pozitív hatást az elmélyülés dimenziójára, a napi kapcsolat a természettel (D csatorna) pedig a célokra. Ezenfelül azt is regisztráltuk, hogy minél többet tud és gondolkodik egy személy a természetről, annál alacsonyabb a célokból fakadó értelemteliség érzése (meaning, lásd még: Varga et al., 2022); és minél nagyobb mértékben vesz részt közvetlen természeti élményben (C csatorna), annál több negatív érzés átélése várható. A szignifikáns hatások gyengék voltak; az A és C csatornára vonatkozóan nem kaptunk szignifikáns közvetlen hatást. Ahogyan az 5. táblázatból látszik, az eredmények szerint a természetkapcsoltság mint magyarázó változó egyéni mértéke önmagában kizárólag a célokra mutat kismértékű valószínűsíthető hatást, de ezenfelül nem láttatott ilyen jellegű szignifikáns kapcsolatot a jóllét többi összetevőjének mértékével. Az egészségre, a pozitív érzésekre, az általános jóllétre és a negatív érzésekre feltételezhető befolyása van, azonban kizárólag a dózis (a gyakoriság) változó közvetítésével.

A kollinearitásmutatók minden modell esetében 5 alatt maradtak, ami jó illeszkedést jelez. Az F-teszteredmények azt mutatják, hogy a modell magyarázóereje eltér a nullától. Megjegyzendő, hogy a modellek értelmezése során figyelembe kell venni az esetleges további tényezőket, amelyek befolyásolhatják az eredményeket.

Következtetések

Vizsgálatunk célja a természetkapcsolat több dimenziójának és az emberi szubjektív jóllét aspektusainak elkülönített elemzése volt. Eredményeink nagyrészt összhangban állnak a korábbi vizsgálatokkal (Capaldi et al., 2014; Barragán-Jason et al., 2023), hiszen a természetkapcsolat legtöbb aspektusa egyértelmű összefüggést mutatott a szubjektív jóllét összetevőivel. Több szerző hangsúlyozza a természeti élmény „dózisának” – azaz gyakoriságának, időtartamának és intenzitásának – szerepét is (Bratman et al., 2019; Shanahan et al., 2016) a pozitív hatások kulcstényezőjeként.

Vizsgálatunk váratlan eredményt is hozott: a természetről való fokozottabb tudás és gondolkodás alacsonyabb célkiteljesedés-élménnyel járt együtt, más szavakkal: akik inkább kognitív módon kapcsolódnak a természethez, kevésbé számoltak be fejlődés-érzésről. Továbbá a közvetlen, több érzékszervet érintő természeti élmények a negatív érzelmek magasabb szintjével társultak, ami első pillantásra ellentmond a természet jótékony hatásait hangsúlyozó irodalomnak. Lehetséges magyarázat a fiatal mintaösszetétel: körükben gyakoribb az ökoszorongás és alacsonyabb a természetkapcsoltság mértéke (Hogg et al., 2024; Hickman et al., 2021).

További kutatásokban érdemes lehet tisztázni azt a kérdést is, hogy a természetről való tudás és gondolkodás, illetve egy természetes táj elképzelése önmagában is kielégítheti-e legalább részben a természethez való kapcsolódás igényét, ezáltal csökkentve a valós, rendszeres természeti élmények keresését. Szakirodalmi adatok ugyanis megerősítik, hogy rövid távon már pusztán a természet elképzelése is pozitív affektív és helyreállító hatásokat vált ki (Koivisto–Grassini, 2024), és a mediált vagy szimulált természetélmények szintén mérhetően kedvező pszichológiai hatással járnak, még ha gyengébben is, mint a közvetlen kültéri tevékenység (Browning et al., 2019). Egyes elméleti keretek szerint a „technológiai természet” bizonyos mértékben helyettesítheti a valós tapasztalatokat (Kahn et al., 2009), ami hosszabb távon akár az élmények csökkenéséhez is vezethet (Soga–Gaston, 2016). Ezzel szemben más kutatások azt is kimutatták, hogy a média által közvetített természetélmények növelhetik a valós természetjárás motivációját (Freytag et al., 2024).

Fontos továbbá vizsgálni azt a hipotézist is, hogy a természeti élmények – különösen amelyek stresszes vagy alkalmi kontextusban történtek, például munkába menet vagy munka során – paradox módon negatív affektív válasszal is társulhatnak. Bár Lucy Keniger és munkatársai (2013) több kutatást sorolnak fel a természet élményeinek pozitív aspektusairól, arra is rámutatnak, hogy a természet élményének minősége, környezeti kontextusa befolyásolhatja a pszichológiai hatást. Dahlia Stott és kollégái (2024) ezzel összhangban arra hívják fel a figyelmet, hogy az alkalmi természetélmények és a nem szándékolt módon történő természetbe kerülés hatásai eltérhetnek a tudatos természeti élményektől. Ugyanakkor a munkahelyi vagy ingázási kontextusban megtapasztalt természetes környezetnek való kitettségre vonatkozó eddigi eredmények főként pozitív kapcsolatot mutatnak a stressz és a mentális állapot javulásával, de ezen kutatók is hangsúlyozzák, hogy e téren is szükség lenne meghatározott, kontextuálisan kontrollált vizsgálatokra (Zijlema et al., 2018).

Eredményeink szerint a természetkapcsoltság önmagában nem bizonyul a pszichés jóllét közvetlen, önálló előrejelzőjének – a célok aspektusát leszámítva. Ugyanakkor a természethez való erős kötődés elősegítheti, hogy az egyén gyakrabban keresse a természeti élményeket, és e gyakoriság – a „természetdózis” – bizonyos mértékig kedvezően befolyásolhatja a pszichés jóllét egyes összetevőit. Eredményeink inkább közvetett kapcsolatot jeleznek a természet-kapcsoltság és a jóllét között: a természetben való gyakori jelenlét tűnik a döntő tényezőnek, függetlenül attól, mennyire erős az egyén természethez való érzelmi kötődése. Ennek az a gyakorlati jelentősége, hogy a természetben töltött idő és a mindennapi, akár rövid szabadtéri tevékenységek is hozzájárulhatnak a mentális egészség fenntartásához, még azok esetében is, akik kevésbé érzik magukat „természetközelinek”. További kutatásokra van azonban szükség nagyobb és diverzebb mintákon, valamint a természetélmény motivációs (akaratlagos/spontán élmény) és érzelmi (például pozitív/negatív affektív válaszok) összetevőinek bevonásával, hogy még pontosabban fel lehessen tárni e kapcsolatok irányát és mechanizmusát.

Limitációk, összefoglalás

A kutatás korlátai között meg kell említenünk a kényelmi mintavételi eljárást, amely bizonyos torzításokat eredményezhet, s ennek okán az eredmények nem általánosíthatók teljes mértékben a populáció egészére. A demográfiai aránytalanságok miatt a kitöltők között a nők és a fiatal felnőtt korosztály aránya magasabb volt, míg az alacsonyabb iskolai végzettségű és alacsonyabb szocioökonómiai státuszú válaszadók kevésbé képviseltették magukat. A vizsgálati személyek döntő többsége természetközeli, kertvárosi vagy falusi környezetben él, ami szintén befolyásolhatta a természethez való viszonyulásról alkotott attitűdjeiket.

További torzító tényezőt jelenthetett az adatfelvétel időpontja (téli, kora tavaszi időszak), amely a rövidebb nappalok, a vizsgaidőszak és az ebből fakadó fokozottabb stressz miatt a kitöltés időpontjában hatással lehetett a válaszadók aktuális hangulatára és élményvilágára. A szezonalitásból eredő torzításokat ugyanakkor mérsékli, hogy a kérdőív az elmúlt egy év során a természetben töltött időre és a természethez való általános viszonyra kérdezett rá, így az aktuális környezeti hatások szerepe – és így a felvétel időpontjából eredő szezonális torzítás valószínűsége – korlátozott volt. Mindezek alapján az adatfelvétel időzítése nem tekinthető a fő összefüggések érvényességét veszélyeztető tényezőnek.

Az eredmények értelmezését befolyásolhatja, hogy az adatok önbevallásos, retrospektív módszerrel lettek felvéve. Ez együtt járhat a visszaemlékezési és önértékelési torzítás lehetőségével, valamint a válaszadói szubjektivitás fokozott hatásával. Hasonlóan az online adatfelvétel korlátozhatta az alacsonyabb digitális hozzáféréssel rendelkező társadalmi csoportok részvételét, ami a szocioökonómiai változók tekintetében kisebb reprezentativitást eredményezhetett. A fiatalabb korosztályok magasabb ökoszorongása (Hogg et al., 2024; Wullenkord et al., 2024) és alacsonyabb természetkapcsoltsága az idősebbekhez képest (Hughes et al., 2019), illetve a mintából hiányzó alacsonyabb társadalmi-gazdasági helyzetűek természetes területekhez való korlátozott hozzájutása (Maas et al., 2006) vagy rosszabb fizikai és mentális egészségi mutatói (Urbán, 2017) szintén olyan tényezők, amelyek kiegyensúlyozottabb jelenléte a jövőbeni kutatásokban tovább erősítheti a következtetések érvényességét.

Mindazonáltal a vizsgálat módszertani kialakítása és elméleti megalapozása megfelel a tudományterület bevett kutatási gyakorlatának. E megközelítés lehetővé teszi a releváns változók megragadását és az eredmények összevethetőségét más hasonló jellegű kutatásokkal, ezáltal erősítve a vizsgálat tudományos érvényességét és kontextuális beágyazottságát.

A kapott eredmények alapján felderített hatások nem nevezhetők markánsnak, és – keresztmetszeti kutatásról lévén szó – empirikusan igazolt hatásmechanizmusokról sem beszélhetünk, mégis további vizsgálódást érdemelnek, hiszen megerősítik a szakirodalomban felhalmozott eredmények többségét. Vizsgálatunk továbbá azt az elgondolást is alátámasztja, hogy testi-lelki jóllétünkről nem szükséges drasztikus életmódváltással gondoskodni: egyszerű formákban is – séta, kertészkedés, kirándulás vagy imagináció – megjelenhetnek a kedvező hatások. Ez alapján a mentálhigiénés szakembereknek és a döntéshozóknak érdemes az eddiginél jóval nagyobb súllyal számításba venni, hogy a heti rendszerességgel a természetben töltött idő a lelki egészség támogatásának hatékony kiegészítő eszköze lehet. A természetalapú megoldások nemcsak rekreációs vagy terápiás kontextusban, hanem a mindennapi prevenció részeként is hozzájárulhatnak jóllétünk fenntartásához, vagyis ahhoz, hogy hosszú távon is „virágozhassunk”.

Absztrakt

A segítő szakemberektől hosszan tartó, intenzív szellemi koncentrációt, érzelmi bevonódást és aktív beavatkozást követel munkavégzésük, miközben a látványos eredmények, pozitív visszajelzések és a hasznosság, sikeresség megélése esetükben viszonylag ritka. A kiégési kutatások a jelenséggel kapcsolatban döntően a szervezeti/munkahelyi kiváltó okokra koncentrálnak, azonban újabb vizsgálatok eredményei szerint az egyén maladaptív tulajdonságai, diszfunkcionális attitűdjei is fontos szerepet játszanak a kimerülésben. A tanulmányban épp ezért térek ki a hitre, amely a segítő személyének lehet mentális támasza, de gátló tényezője is a kiégés felismerésében és időbeni kezelésében. Egyéni életünknek meghatározó része a társas támogatás, amely a kiégés folyamata során nagymértékben csökkenhet. A szupervizor és a szupervizált kapcsolata megelőzheti a segítő szakember teljes kimerülését és elszigetelődését egy elmagányosodott állapotban. Megállapításaim szupervíziós és mentori eseteim feldolgozásán alapulnak.

Kulcsszavak: szupervízió, kiégés, hit, segítés, szerepek

DOI: 10.56699/MT.2024.3.10

„A hajó, amelyik éveket tölt a tengeren, ezernyi kagylót gyűjt össze. A kagylók rátapadnak az aljára, és végül olyan súlyt képeznek, amely veszélyezteti az egész szerkezet biztonságát. A hajónak szüksége van arra, hogy megszabadítsák a kagylóktól, aminek a legolcsóbb és legkönnyebb módja, ha lehorgonyozzák egy édesvízi kikötőben, ahol nem érheti sós víz. A kagylók hamarosan maguktól fellazulnak az oldalán, és lepotyognak. A hajó, terhétől megszabadulva, újra kifuthat a tengerre.”

(Sean Covey)

Tapasztalatom szerint a segítő munka velejárója, hogy – a fent idézett képet használva – akaratlanul is kagylók tömkelege rakódik láthatatlanul a felszín alatt lévő hajótestünkre. Ha a munkánkba fektetett energia és a visszakapott energia aránya felborul, megjelenhet bennünk a kétely önmagunkban és a munkánk hasznosságát illetően. Motivációnkat, elhivatottságunkat és önmagunkat is elveszítjük, megfeneklünk ha erőfeszítéseinkre nem kapunk visszajelzést, elismerést, megerősítést. Csüggedésünk adódhat akár a kliensekkel végzett munkából, akár a terhelt munkatársi közegből, a rendszer működésének zavaraiból vagy a vezetői támogatás hiányából. Épp ezért a kiégés megelőzése érdekében a legjobb szakembernek is szüksége van időről időre az édesvízi kikötésre.

Szupervizorként teret biztosíthatunk a hozzánk érkezőnek, ahol megállhat, és időt kaphat a „kagylói elvesztésére”. Fő feladatunk a keretek biztosítása, melyek között a segítő szakember nyíltan megélheti érzéseit, reflektálhat szakmaiságára és újratervezhet. Közel sem biztos, hogy a folyamat során a „hajó mindegyik kagylótól meg tud válni”, de nem is ez a cél, hiszen szakmai személyiségünk fejlődése folyamatos önismereti munkát feltételez. A szupervízió során a szupervizor megteremtheti az „édesvízi kikötőt” mindössze annyival, hogy a szupervizálttal türelmesen kivárja, míg lehullanak a hajótestről azok a kagylók, amelyekhez el tudnak jutni a felmerülő kérdések mentén. Így könnyebbé és stabilabbá válik a hajó, s újra ki tud futni a tengerre. Ez sok esetben lassú és láthatatlan folyamat, amelybe nem lehet erőszakkal beavatkozni a gyorsítás szándékával, mert akkor – a hajótest esetéhez hasonlóan – kárt tehetünk a hozzánk érkező kollégában.

Írásomban azt szeretném bemutatni, hogy szupervizorként hogyan válhatunk „édesvízi kikötővé”, s hogyan kísérhetjük és segíthetjük a szupervizáltat „kagylói elvesztésében”.

A megfeneklett hajó

A segítői munka során számtalan külső és belső konfliktussal, hatással és stresszel kell megküzdenünk. A hosszan tartó és elhúzódó érzelmi megterhelés hatására egyre kevésbé tudunk saját mentális állapotunkra figyelni. A kialakuló érzelmi, mentális és fizikai kimerülés lassan hatni kezd a társas interakcióinkra, környezetünkre. „Lassan az egyének nem képesek reálisan megítélni sem önmagukat, sem a környezetükben lévő személyek viselkedését, teljesítményét, és kialakul a kiégés szindrómája” (Mihálka, 2015: 9).

A kiégés során az ember testileg, lelkileg elfárad, nem képes kapcsolódni másokhoz, és sok esetben munkaképtelenné válik, éppúgy, ahogy Illés próféta a Hóreb hegy felé vezető úton (1Kir 19,13).

A segítő szakmában dolgozók kimerülési folyamatának legismertebb bemutatása Herbert J. Freudenberger és Gail North (Ónody, 2001) nevéhez fűződik. E kutatók tizenkét szorosan egymásra épülő lépcsőt határoztak meg:

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig: az egyén célja, hogy ideális segítővé váljon, amit a környezet meg is jutalmaz.
2. Fokozott erőfeszítés: a tökéletesség jegyében a segítő mindent kézben akar tartani, mindent kontrollálni akar, mindent maga csinál, ez fáradtsághoz és a teljesítmény csökkenéséhez vezet.
3. A személyes igények elhanyagolása: a személy életében eluralkodik a munka, ott- hon is ezzel foglalkozik, a személyes életét elhanyagolja, megfeledkezik az ezzel kapcsolatos dolgokról.
4. A személyes igények és konfliktusok elfojtása: a kimerültség fokozódik, amit környezete előtt titkol, túlteljesítéssel kompenzál, a fáradtság fokozódik.
5. Az értékrend megváltozása: a sok lemondás következtében az értékrend is megváltozik, a helyzetek percepciója, megítélése ennek megfelelően torzul, a baráti kapcsolatok
6. A fellépő problémák tagadása: a feladaton, teljesítésen kívül minden más megszűnik, teher, az érdeklődés beszűkül, a kapcsolatok megszakadnak.
7. Visszahúzódás: a környezet iránti érdeklődés megszűnik, az egyén elmagányosodik, az ettől való félelem szorongást vált ki.
8. Magatartás- és viselkedésváltozás: a környezet pozitív jelzéseit nem veszi, a negatív jelzésekre túlérzékeny, jelentősen módosul a személy viselkedése, szélsőségesség
9. Deperszonalizáció: az önérzékelő képesség elvész, idegennek érzi a saját testét, a veszélyérzet eltűnik.
10. Belső üresség: diagnosztizálható tünetek, pszichés zavarok alakulnak ki (például pánikroham, klausztrofóbia).
11. Depresszió: az egyén belső késztetése elfogy, nehéz bármit is csinálni, fáradtság és kétségbeesés jellemzi, az életet értelmetlennek tartja.
12. Teljes kiégettség: a szomatikus és a pszichés veszélyeztetettség egyidejűleg jelentkezi.

Freudenberger a kiégést a következőképpen definiálta: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális ki- merülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Ónody, 2001: 82)

A kiégés folyamatában elindult segítő szakember sok esetben nem érzi, nem látja értelmét a munkájának, nem tud megújulni, töltődni, erőt meríteni sehonnan. Érdektelenné, rezignálttá válik. Christina Maslach szerint a kiégést három fő jel kíséri, melyek segíthetnek a felismerésében: érzelmi kimerültség (exhaustion), deperszonalizáció (elszemélytelenedés) és csökkent teljesítőképesség (inefficiency) (Rézsó, 2016: 22). A folyamat során az érintett elkötelezettsége csökken a rábízottak, a munkatársai, általában a személyes kapcsolatai iránt. Az elszemélytelenedés legtöbbször közömbös, cinikus hozzáállásban nyilvánul meg másokkal, a munkájával vagy az élettel kapcsolatban is. Sorozatossá válik, hogy belső és külső konfliktusokkal küzd. Elveszíti a hitét önmagában, a környezetében, a motivációját, és negatív gondolkodásmóddal reagál a körülötte lévő helyzetekre. A kiégés során az egyén elszigetelődik, elmagányosodik.

Ha nem talál segítséget, mint láttuk, a hosszan tartó kimerítő állapot fizikai és mentális tüneteket is eredményezhet. Ebben az állapotban a „kagylóink” ledobása létkérdéssé válik, hiszen ahogy a hajó megfeneklik a sok kagyló súlya alatt, az érintett segítő szakember is megakad a munkafolyamataiban, és idővel elveszíti a támogató, megtartó munkatársi, kapcsolati hálót maga körül. A segítségkérés egyik formája lehet ezen a ponton az egyéni szupervízió kezdeményezése.

A szupervízió, avagy a kikötő

Varga Szabolcs megfogalmazásában a szupervízió „önreflektív, öntanulási folyamat, ahol az egyén célja elősegíteni a saját szakmai tevékenységének, működésének hatékonyságát” (Varga, 2016: 242). Ez a folyamat olyan speciális tanulási teret hoz létre, amelyben az ülések során felismerhetjük és megtapasztalhatjuk érzéseinket, szükségleteinket és másokra gyakorolt hatásukat. Feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek közelebb visznek tehetetlenségünk, toporgásunk megértése felé, és segíthetnek az egyes esetekkel, személyekkel, döntéseinkkel kapcsolatos érzéseink azonosításában.

A szupervízió reaktívan segíthet a stressz feldolgozásában, és megelőzheti a kiégést. Támogatást adhat szakmai szerepeink, kompetenciáink és felelősségünk átgondolásában, valamint lehetőséget biztosíthat számunkra a „hajó új útvonalának” megtervezésében és a folytatáshoz szükséges motiváció megtalálásában. Nagyon fontos azonban leszögezni, hogy a szupervízió nem direkt tanácsadó, nem krízisintervenciós vagy problémamegoldó közeg. Az a hely, ahol olyan kérdésekkel foglalkozunk, foglalkozhatunk, amelyekre „nincs időnk” a rohanó hétköznapokban.

A szupervízió keretes szerkezetű, eklektikus műfaj, a szupervizor e sajátos tér megteremtéséhez számtalan módszert alkalmazhat. Alapmódszere minden esetben a reflektivitás és a kérdezés. A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson van: a szupervizált a szakmai tapasztalataival, kapcsolódásaival, kérdéseivel és megéléseivel dolgozik. Az ülések során újra meg újra visszakérdezve visszatérünk arra, hogy a szupervizált éppen „hol tart”. Folyamatosan reflektáltatjuk a kérdése alakulására és változására. Segítjük az úton, összefoglalunk, átfogalmazunk, kiemelünk és értelmezünk. Reflektív jelenlét nélkül – amelynek mind a szupervizort, mind a szupervizáltat jellemeznie kell – a folyamat elképzelhetetlen.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy szakmai személyiségünk nem választható el egyediségünktől és megnyilvánulásainktól. Szakmai jelenlétünk a munka során akaratlanul is összefonódik a személyiségünkkel, és ebből adódóan a szupervízióban elért személyiségfejlődési eredmények nemcsak a szakmai személyiségünkre hatnak, hanem a személyes létünkre is. A szupervízióban a szupervizáltnak lehetősége nyílik a biztonságos érzelmi munkára. E közös munkának az alapja a szupervizált belső elhatározása és elköteleződése a folyamat mellett. A szupervízió eklektikussága teszi lehetővé, hogy személyre szabottan tudjuk kísérni a szupervizáltat a személyiségfejlődés útján.

A szupervizáltat a szupervizor a kérdéseken túl leggyakoribb kiegészítő módszerként a pszicho-, a művészet- és a drámaterápia, illetve különböző tréningtechnikák eszköztárából merítve segíti, támogatja a folyamatban. A technika kiválasztásában két döntő tényező játszik szerepet. Az egyik, hogy a szupervizált kérdése, személyisége mely technikát hívja elő a szupervíziós ülés során. A másik pedig, hogy a szupervizor korábbi szupervíziós munkájában és egyéb szerepeiben melyik módszert alkalmazta a legbiztonságosabban. A technika kiválasztásánál nem szabad elfelejtenünk, hogy a szupervizor elsődleges feladata a biztonságos, támogató légkör megteremtése, hogy az alkalmazott verbális, szituatív vagy vizuális technikák segítsék a szupervizáltat abban, hogy szabadon kifejezhesse szakmai dilemmáit, félelmeit, hibáit, és képessé váljon fejleszteni érzelmi és szociális alkalmazkodóképességét, valamint megküzdési stratégiáit.

Mindezek együttesen tehetik a szupervíziót olyan reflektív térré, amelyben a szakember más szemszögből tekinthet elakadásaira, és ahonnan „hajója” ismét kifuthat.

„Itt és most”, avagy értelem és érzelem

A szupervízió során az itt és mostban dolgozunk. Ehhez a legfontosabb, hogy a szupervizált lássa az itt és most valóságát. Ehhez a „látáshoz hozzátartozik, hogy a szupervizált érzékel, hipotéziseket készít és elenged, rendszerben szemléli a hallottakat és látottakat, valamiképpen stratégiát fogalmaz meg, és igyekszik magában a semlegességet kiművelni, fenntartani” (Tomm, 1990: 112). De az itt és mostnak része az érzelmek beazonosítása és kimondása is, amely lehetővé teszi a szupervizált számára, hogy meglássa a most pillanatában a külső tényezők és a belső érzelmi világa közötti ok-okozati összefüggéseket, hatásokat. Ez elvezetheti helyzete kognitív megértéséhez, és lehetőséget biztosít számára szükségletei beazonosításához.

A jelenleg elfogadott érzelemelméletek mind megegyeznek abban, hogy az érzelmek megjelenése során (előttük, velük egy időben vagy őket követően) mindig történik kognitív információfeldolgozás, mindig megjelennek a fiziológiai és viselkedésváltozások (arckifejezés, metakommunikáció, fizikai aktivitás), majd legvégül mindezen hatások eredőjeként a szubjektív érzelmi észlelés. Ez a folyamat jelenik meg Viktor E. Frankl osztrák neurológus és pszichiáter logoterápiás elméletében, amely az emberi létezést és értelemkeresést három szintre tagolja (Varga, 2015: 405):

1. A szomatikus (testi) szint a biofizikai működés, kémiai és fizikai folyamatok mentén írja le az emberi létezést.
2. A pszichikai vagy lelki szint a kognitív megértés és az emocionális megnyilvánulások szintje, ahol az érzelmek és a megértés van a fő fókuszban.
3. A noétikus vagy szellemi szinten tudjuk az önálló akarat, döntések, az alkotás, a vallásosság és hit, a lelkiismeret, a szeretet és az értékfelfogás oldaláról értelmezni a létezésünket. Ez a szint az emberiség sajátja.

Az ember a szellemi-noétikus dimenzió révén képessé válik az önelhatárolásra és az öntranszcendenciára. Az önelhatárolás által másoktól különálló lénynek éli meg magát, akinek szabadsága van dönteni. A szupervizált ebben a dimenzióban megélheti, hogy egyedi és megismételhetetlen létező. „Az öntranszcendencia azt jelenti, hogy az ember élete nem önmaga körül forog, az emberlét valami olyanra utal, ami nem önmaga” (Szili, é. n.). Az önátadás révén pedig az ember valakinek vagy valaminek a javára lemond

„önmagáról”. Ez a valami lehet egy ügy, például egy személy segítése, szeretete (ahol egy másik ember) vagy a hit (ahol Isten szolgálata áll az egyén létezésének középpontjában). Az önállóság és önzetlenség kettősségéről van szó. Ahogy Martin Buber mondja: az én csak a te révén válik énné (vö. Buber, 1990). Ez a létértelmezés segítheti a leginkább a szupervizáltat. Az önálló akarati döntések mögött meghúzó- dó érzelmek és értékek, mint például a szeretet, keresztyén fogalmak (megbocsátás, testvériesség), jó alapot, kiindulási pontot adhatnak a szupervizált önmagára tekintésének, létezésének és az itt és most megértésének. Ez a reflektív értelmezés lehetőséget ad az egyén továbbfejlődésére.

A szupervízióban a kezdeti kérdésektől elindulva, ezek mentén haladva próbáljuk tudatosítani a külső képet és a belső érzelmi viszonyulást. A binokuláris (mindkét szemmel) látás segítheti a szupervízió során a szupervizáltat helyzete azonosításában. A folyamatban képessé válik az itt és mostban külső szemlélőként meglátni saját helyét és szerepét a munkahelyén, és ez teszi lehetővé, hogy a helyzetben felismerje belső érzelmi viszonyulásait (Siba 2015: 167).

Kesserű Péter azt mondja: „A szupervizor feladata az, hogy támogassa és képessé tegye az esethozót arra, hogy miközben az távolodik jelenlegi helyzetétől, megfigyelje az állapotává vált érzések, érzelmek történetként kavargó-forgó áradatát” (Kesserű, 2015: 178).

Az érzelmeinkkel való tudatos munka közelebb vihet minket a megértéshez. Az érzelmi intelligencia szakértője, Daniel Goleman szerint öt kompetencia határozza meg érzelmeink tudatos azonosítását és használatát:

1. Önismeret (self-awareness): saját aktuális érzéseink ismerete, tudatosítása, érzelmi preferenciáink érvényesítése döntéseink meghozatalánál.
2. Önuralom (self-regulation): érzelmeink kezelése úgy, hogy segítsék és ne akadályozzák feladataink elvégzését, lelkiismeretesség, gyors talpra állás érzelmi hullámvölgyek után.
3. Motiváció (motivation): alapvető preferenciánk mozgatórugóként való felhasználása kezdeményezéseinknél és törekvéseinknél, akadályok leküzdésénél, kudarcok elviselésénél.
4. Empátia (empathy): mások érzelmeinek felismerése, helyzetük, nézőpontjuk átér- zése, másokkal való harmónia, összehangolódás.
5. Szociális készségek (social skills): az érzelmek értelmes kezelése az emberi kapcsolatokban, társasági helyzetek és hálózatok érzékelése, súrlódásmentes együttműdödés, az ilyen képességek felhasználása a vezetésben, mások meggyőzésében, viták rendezésében, az együttműködésben és a csapatmunkában (Tomka–Bőgel, 2010: 277).

Az érzelmeinkkel való kognitív munka eredményessége nagymértékben függ attól, hogy mennyire vagyunk képesek a fenti kompetenciákat készségszinten megélni és integrálni.

„Az érzések az emberi psyché válaszai az észlelésekre és tapasztalatokra” (Weiß, 2011: 80). Annak következtében, hogy a szupervíziós folyamatban nem elmaszkoljuk az érzelmeket, hanem transzparenssé tesszük őket, a szupervizált képessé válik arra, hogy elfogadja saját érzéseit, és tovább tudjon lépni a kognitív megértés szintjére. A teljes folyamatban az érzelmek tudatosulása és kimondása segíti a szakembert szakmai szerepének újrapozicionálásában és „kagylói ledobásában”.

„Jutalom, hogy tehetem”

A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson alapuló tanuláson van, de mint említettük, szakmai személyiségünk nem választható el személyiségünk egyéb (lelki, magánéleti, társas) vonatkozásaitól. A két dimenzió hat egymásra, és egyik sem értelmezhető a másik nélkül. Önmagunk definiálása tapasztalataink és a mások által adott visszajelzések alapján fejlődik. Azonban azt, hogy mely visszajelzések lesznek hitelesek számunkra, és hogyan kezeljük ezeket, melyek lesznek formáló vagy romboló hatással ránk, azt az egyéni életünkben kialakított viszonyrendszerek és értékek határozzák meg. Péter azzal keresett meg, hogy szakmai vezetőként úgy érzi, nem tudja jól végezni a munkáját, és cserben hagyja a kollégáit. Péter keresztyén családból származik. Édesapja lelkész és tanár volt, akinek életében a szolgálat volt az első, a család a második, és önmaga szerepelt a legutolsó helyen. Péter ebbe nőtt bele, ez volt az apai mintája. Egyházi iskolába járt, munkahelyei egyházi intézmények voltak. Munkája mellett presbiterként szolgál a gyülekezetében, szabadidejében annak munkáját segíti. A munka és a szolgálat számára sok esetben egy és ugyanaz.

Péter értékei, szokásai a keresztyén alapelvekre épülnek, és önmaga értelmezése kizárólag ezen a szűrőn át valósítható meg. Épp ezért a szupervizált kérdései tekintetében fontos, hogy szupervizorként legyen „terepismeretünk”, értsük a fogalmakat, a kérdések mögött meghúzódó összefüggéseket és a hozzájuk kapcsolódó dilemmákat. Péter esetében a szakmai elakadások terén is mindig jelen van a keresztyén gondolkodás, etika. A vele végzett munka során nagyon sokat jelentett, hogy – szakmai és egyéni tapasztalataim miatt – értettem, mit jelent számára a szolgálat, és hogy tisztáztuk, az ő olvasatában mit jelent keresztyénnek lenni.

Az egyházi közegben a munka és a szolgálat sok esetben összemosódik. „Jutalmam, hogy tehetem” – szól a diakónusok jelmondata, és ez Péter alapeszméje a munkával kapcsolatban. A keretek, kompetenciahatárok nem rajzolódnak ki egyértelműen. Az egyházi intézményekben gyakran a másutt szokásos munkarendtől, munkatempótól eltérően kell dolgozni. A rendszeres, természetes életmód ezekben a munkakörökben gyakran felborul: a rendszeres esti, hétvégi alkalmak és a váratlan élethelyzetek (például halálesetek, betegségek, ad hoc egyházi szolgálatok) lehetetlenné teszik az egyéni ritmus- hoz való igazodást.

„A mentálhigiéné tekintetében a vallásgyakorlás szignifikáns kapcsolatban áll a depresszió, reménytelenség és szorongás alacsonyabb fokával. Védőfaktor az önkárosító magatartásformákkal szemben. Egyes kutatók a vallásosságnak a lelki egészségre gyakorolt pozitív hatásával hozzák összefüggésbe a hála, áhítat, remény, tisztelet megélését. Például a hála érzésének megtapasztalása az emberi kapcsolatokat – legyen az kollegiális, baráti vagy magánjellegű – pozitív irányba befolyásolja. A mentálhigiéné és vallásosság témájával foglalkozva azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a megbetegítő és patológiás formákat, következményeket sem. Elsőnek megemlítendő a társas kirekesztettség érzése, mely azoknál jelentkezik, akik életmódjukkal nem tudnak megfelelni vallásuk normarendszerének, vagy a szigorú erkölcsi előírásokhoz mérten érzik magukat értéktelennek. Előfordul, hogy egyes vallási tanítások nyomán az attól való félelem, hogy bűnt követett el s megszégyenül, dominánssá válik a mindennapokban, ami a lelki egészség szempontjából károssá válhat” (Ferencz, 2018: 33).

Péter esetében jellemzőek voltak a tervezhetetlen munkafolyamatok, a kompetenciahatárok elmosódása, a folyamatos lelki és szellemi próbatétel, amelyek idővel stresszforrássá váltak. Ehhez társult még, hogy vezetői szerepének értelmezésében „tabuvá” váltak valós érzései és megélései. Mint mondta: „A vezető nem lehet gyenge.” Vezetői attitűdjének alapelvei – az, hogy a vezető hűséges, bizakodó, hívő, őszinte, szavahihető, becsületes, megbízható, engedelmes – a szerepéből adódó elvárások miatt sérültek. Ehhez társult még, hogy saját felettese kiszámíthatatlan, nem érhető el a megbeszélt időben, Péter nem kap tőle megfelelő iránymutatást, főnöke kihátrál a döntései mögül, és a konfliktusokban őt teszi felelőssé szakmai vezetőként. Péter vezetőjének viselkedése nagymértékben eltér a Péter által elképzelt keresztyén vezető normarendszerétől.

Péter szakmai személyisége tudja, hogy vezetője több olyan döntést hoz, amelyek szakmailag és etikai szempontból megkérdőjelezhetők. Ezek eredményezik Péter elakadásait, de ő személyes keresztyén szerepében hisz, erre támaszkodik, nem ítélkezik, és elmondása szerint engedelmesen végrehajtja főnöke utasításait. A Bibliában talál is ehhez megerősítést: „Engedelmeskedjetek vezetőiteknek, és maradjatok az ő fennhatóságuk alatt! Hiszen ők felelősek értetek, és figyelmesen vigyáznak rátok és a lelketekre” (Zsid 13,15).

Ehhez társul, hogy Péter fiatalkora óta ismeri felettesét, nemcsak kollégák, hanem barátok is, és e szerepeikben erős kötődést alakítottak ki egymással. Barát, kolléga, keresztyén testvér, beosztott – e szerepek mind jelen vannak az egyes döntési folyamatok során. Ütközésük fékezi Pétert a csoportja melletti elköteleződésben és szakmai döntéseinek meghozatalában, felvállalásában a felettesével szemben. Szakmailag tudja, hogy nem jó ez az irány, de keresztyén emberként alázatos és engedelmes, barátként pedig kitart a vezetője mellett. Ez folyamatos belső konfliktust és stresszt eredményez. E folyamatos feszültség miatt merül fel benne újra meg újra a kérdés, hogy jól végzi-e a munkáját, itt van-e a helye, alkalmas e vezetőnek, és emiatt érzi magát folyamatosan kimerültnek és betegnek.

Rövid távon Péter döntései helyesnek tűnnek, hiszen ezekkel elkerülhető a konfrontáció. Hosszú távon azonban maladaptív hatásúak, hiszen komoly belső konfliktusokat eredményeznek, és folyamatosan rombolják önértékelését, vezetői hitelességét önmaga előtt.

Szabadság és döntés

Az „akarat szabadsága” a determinista felfogással ellentétben azt fogalmazza meg, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, amelyet Istentől kapott. Ezt az akaratszabadságot betegség, éretlenség, szenilitás korlátozhatja ugyan, de megléte nem vonható kétségbe. Erre alapozható az, hogy bárki képes a változásra. Ez minden tanácsadási folyamat – így a szupervízió – és terápia alapja. „Az emberi szabadság nem jelent mentesülést a körülményektől, hanem olyan álláspontok megszerzésére szolgál, amelyek által képesekké válunk a körülményekkel való szembesülésre” (Lukas, 2011: 17). Az ember szabadsága korlátozott, hiszen nem független a körülményeitől, azonban adott a lehetősége arra, hogy ezekkel kapcsolatban hogyan foglal állást. „Végső soron rajta áll a döntés, hogy aláveti-e magát a körülményeknek, vagy a körülmények maguk alá gyűrik-e őt” (Frankl, 1996: 52).

Péter esetében az új munkalehetőségnél érkeztünk el ehhez a ponthoz. A döntés nem volt teljesen magától értetődő. Péter kérdései az alábbiak voltak: Mi lesz a beosztottjaimmal? Mi lesz azzal, amit eddig felépítettem? Mit csinálhattam volna máshogy, hogy a vezetőm elégedett legyen?

Paul Tillich német-amerikai teológus, egzisztencialista filozófus szerint az ember élete nemcsak adomány, kötelezettség is. „Felelősek vagyunk az életünkért. Előbb vagy utóbb fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit kezdtünk magunkkal, az életünkkel? Vezetőként ehhez a dilemmához kapcsolódik a másokért való felelősség. Ezt a kérdést hallva bűntudat okozta szorongást érezhetünk, önelutasítást vagy önelítélés okozta szorongást” (Farkas, 2023).

A fejlődés nagyon sok esetben valaminek az elengedésével kapcsolódik össze, valaminek a végét és valaminek a kezdetét jelenti. Azonban az új út, az ismeretlen felé haladva szembe kell néznünk legmélyebb félelmeinkkel, önmagunkkal, és vissza kell tekintenünk, mit hagyunk magunk mögött. Ilyenkor akaratlanul is értékelni kezdjük a veszteségeinket és a lehetőségeinket. Segítő szakemberként a másokért vállalt felelősség a hitelességünk alapja. Szakmaiságunk sokszor megnehezíti a saját magunkért hozott döntéseinket, hiszen hiába látjuk a számunkra helyes utat, nem léphetünk rá mindaddig, míg nem tudjuk szakmailag hitelesen elvégezni, lezárni a már megkezdett munkát. Péternek a szupervíziós folyamat abban segített, hogy képes legyen levetni a szerepeiből adódó láncokat. Azáltal, hogy az egyes konkrét döntési helyzetekben azonosította érzéseit, megértette, milyen kérdések feltétele teszi szabaddá. Képessé vált a szükségletei megfogalmazására, és ezáltal a tanult tehetetlensége megszűnt. Az új munkahelyen „kevesebb kagylóval” képessé vált újra önmagát megőrizve másokat szolgálni.

Hit és szupervízió

Ahogy Péter esetében is fontos volt szerepeinek a tudatosítása, úgy ez számomra is döntő kérdés. „Segítőként magunk felelünk szerepeink tudatosításáért, eszközként való alkalmazásukért a kapcsolat érdekében” (Tésenyi–Joób, 2013: 264). Véleményem szerint ez tehet minket professzionális segítőkké. Ahhoz, hogy szupervizorként definiálni tudjam magam, fontos tudnom, mit is jelent ez a szerep számomra. Tornay Krisztina vizsgálta a keresztény hit és a szupervízió kapcsolatát, és nyolc olyan kapcsolódási pontot is talált, amely összefoglalja mindazt, aminek a segítségével talán a legjobban leírhatom keresztyén szupervizori szerepvállalásomat:

1. Szabadság: A szupervizált szabadsága, a szabad akarat és felelősség mint alapérték és kiindulási pont.
2. Személyközpontúság: A szupervizált tisztelete, egyedisége és a folyamat egyedi volta, mindig kitalálhatatlan újdonsága: a sémákkal és rutinnal szembeforduló irány.
3. Testvériség: Egyik embernek a másikra való rászorultsága, egy közösség, emberi testvériség képe a háttérben: amennyiben a szupervízió, a rálátás egy másik személy vagy csoport közreműködésével, a »személyes találkozás aktualitásában« jön létre.
4. Áldozatvállalás: A szupervizor figyelmében bizonyos értelemben »meghalasztja« saját személyes működését, háttérbe szorítja, és aszketikusan, magáról lemondva a másiknak adja idejét és figyelme teljességét, még azt a kettős figyelmet is, amelynek egyik ága saját, a folyamathoz kapcsolt történéseit figyeli.
5. Kegyelem: A folyamatban való tényleges előrehaladás kegyelmi működés, amely kívül esik az irányíthatóság területén.
6. Szeretet: Aminek nem az érzelmekhez van köze, hanem a másik feltétel nélküli elfogadása, bizalom ajándékozása, ami feltétele a közös munkának, a folyamat megtartója, biztos alap, amelynek megléte a szupervizor részéről bátorságot ad a szupervizáltnak, hogy maga is szeretettel nézze saját történéseit.
7. Nyitottság: A hipotézisekkel és reflexióval való munka állandó nyitottságot jelent, a meglátások újraértelmezésének esélyét teszi lehetővé, változásra tesz képessé a változásnak mint a folyamat alapjellemzőjének tapasztalatával. Nyitottság a folyamat előre nem tervezhetősége miatt a váratlanra, a kontrollálhatatlanra, meglepőre. Bizalom és nyitottság egymás felé, amely a kiszámíthatatlanság ellenére ráhagyatkozásban jelenik meg.
8. Hit: Abban az értelemben szükséges a szupervízió folyamatához, hogy a közös munka során elkerülhetetlenek a sötét szakaszok, sőt, a teljes elbizonytalanodás és akár a szupervizor részéről is bekövetkező zavar. E szakaszok fontosak, és hozzátartoznak a komoly belső munkához. Ugyanakkor a sötétség, káosz beállásakor semmi más fogódzó nincs a továbbhaladáshoz, mint a nyitott figyelem és a sötétség kitartó elviselése, annak biztos tudatában, hogy ez a sötétség tovább- visz, vezet valahová. E pillanatokban nincs semmi támpont, csupán a szupervizor hite és a szupervizáltak bizalma, illetve hite abban, hogy van valami, ami működik, sőt, éppen így működik, a káoszon át. Bátorság szükséges a sötétséghez, s e bátorságnak az alapja az, amit itt hitnek nevezek” (Tornay, 2011: 49–50).

Ezek az alapelvek azok, amelyek „szentjánosbogárként” vezetnek engem mint szupervizort a folyamatban, melyben a szupervizálttal együtt várjuk kagylói lehullását. Az ezen a területen eltöltött immár húsz év alatt számomra is fontos volt, hogy megálljak és számot adjak. A szupervízió során megélt őszinte elfogadás, a szupervizorom „nyelveken szólása” és áldozatvállalása tette hitelessé ezt a műfajt, és segített abban, hogy megújuljak. Ami bizonyossá vált számomra segítői pályafutásom során, hogy a szupervizor és a szupervizált szerepei, érzelmei és szükségletei a másik ember hiteles, őszinte elfogadása révén, a közös gondolkodás és megélések által kapcsolódnak egymáshoz. A szupervízió segíthet megállítani, visszafordítani a kiégés folyamatát, még mielőtt elérne a végére. A folyamatban jelen lévő tudatosítás, kérdezés, szünetek és csendek biztosítják azt a teret, amelyben megélhetjük az elmélyülést az itt és mostban. A belső világra fókuszáltatás pedig lehetőséget ad a szupervizáltnak érzései megélésére, tudatosítására, és arra, hogy egyénként megélje az Istentől kapott döntés szabadságát.

Absztrakt

A cikk sorra veszi a ma élő emberiséget a nem túl távoli jövőben fenyegető veszélyeket, melyek közt ott van a klímaváltozás, a globális társadalmi egyenlőtlenség, a migráció, a túlnépesedés, a vallási fundamentalizmus és az evolúciósan az emberben maradt rövid távú gondolkodás, az önzés és a mohóság következményeként fenntarthatatlan növekedés. A legnagyobb veszélyforrás az emberi képességeket kiterjesztő mesterséges intelligencia, mely paradox módon a megoldást is hozhatja.

Kulcsszavak: klímaváltozás, migráció, globális társadalmi egyenlőtlenségek, túlnépesedés, fundamentalizmus, mesterséges intelligencia

DOI: 10.56699/MT.2024.3.1

Az Ószövetségben Dániel próféta könyve számol be Belsazár babilóniai király lakomájáról, melyet az uralkodó főemberei, feleségei és ágyasai számára rendezett, előhozatva az ezüst- és aranyedényeket, melyeket atyja a zsidók jeruzsálemi templomából rabolt el. A lakomát azonban megzavarta a terem meszelt falán megjelenő írás, melynek szövegét a jelenlévők közül senki nem tudta megfejteni. Végül a palota egyik zugából előkerítették Dánielt, aki a hatalmától megittasult uralkodónak szemébe mondta, hogy „megmérettél, és híjával találtattál”. Belsazár országlása még aznap véget ért, megölték, és birodalmát elfoglalták a médek.

A világ mai hatalmasai nem olvassák a Bibliát, s ha időnként össze is jönnek Davosban vagy a G7-országok vezetőinek különböző luxushelyeken rendezett csúcstalál- kozóin, aligha vennék észre az írást, ha megjelenne lakomáik termeinek falán. A Föld, melyen uralkodnak, végzetesen megbetegedett, s bár a betegség tünetei nyilvánvalók, az okai annál kevésbé.

A hidegháborúnak véget vető „csodálatos év”, 1989 után úgy tűnt, hogy megszabadulva az USA és a Szovjetunió szembenállásának nyűgétől az emberiség a tartós béke és prosperitás korába lép. Francis Fukuyama 1992-ben megjelent könyvében a „történelem végét”, a liberalizmus világraszóló győzelmét hirdette lelkesen (Fukuyama, 1994). Ez a várakozás azonban hiú ábrándnak bizonyult. Samuel Huntington egy évvel később megjelent cikkében arra figyelmeztetett, hogy a Szovjetunió kiesésével a korábbi egyensúly végzetesen megbillent, és az új világrend kialakulásáig tartós káoszra kell felkészülni (Huntington, 1993).

Beigazolódott Hankiss Elemér sejtése a „bizonytalanság koráról” (Hankiss, 2011). Meglátása teljes összhangban van a modern stratégiaelmélet tézisével, miszerint jelenünkben és jövőnkben a katonai, gazdasági és politikai vezetőknek egy olyan világgal kell szembenézniük, melyben egyszerre van jelen a változékonyság, a bizonytalanság, a komplexitás és a sokértelműség, melyek együttesét a VUCA (Volatile, Uncertain, Complex, Ambiguous) betűszóval jelölték (Bennis–Nanus, 1986).

A fordulat 2001. szeptember 11-én következett be, amikor öngyilkos muszlim terroristák menetrendszerű repülőgépeket az Amerikai Egyesült Államok szimbolikus jelentőségű épületeibe vezettek be. A leglátványosabb a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen intézett támadás volt, melynek eredményeként mindkét épület kigyulladt, kártyavárszerűen összeomlott, s az égő romok alatt sok ezer ember lelte halálát, amit a CNN egyenes közvetítésében a Föld lakói mind láthattak. A Nyugatot ért gyilkos támadás mindmáig tartó láncreakciót váltott ki, beteljesítve Huntington pesszimista jóslatát, melyet a nagy magyar költő, Vörösmarty Mihály már 1851-ben elővételezett Előszó című látomásos versében:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját.

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.”

A vallási fundamentalizmus által táplált terrorizmus azonban csak egyike a Földet s az emberiséget sújtó vészeknek. Hosszabb távon civilizációnk teljes elpusztulásával fenyeget a klímaváltozás. Mint a neves magyar evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs mond- ja, a klímaváltozás egyik következménye a termőföld tönkremenetele. Másik következménye a vízkörforgás sebességének növekedése, amelynek eredménye egyes helyeken az elsivatagosodás, más helyeken pedig a túlvizesedés. A változások a káoszelméletből következőleg nem lineárisan, hanem exponenciálisan következnek be, a jövőt a múlt alapján egyáltalán nem láthatjuk előre. Szathmáry szerint nem kizárt, hogy 2050 körül civilizációnkat globális összeomlás fenyegeti, ami radikálisan új lehetőség, hiszen korábban csak lokálisan enyésztek el civilizációk, mint például az egykor virágzó Angkor. Az emberi közösség egésze nincs veszélyben, de azzal számolni kell, hogy a nem túl távoli jövőben bekövetkező összeomlás által megtizedelt emberiség újrakezdi a civilizáció építését (Balavány, 2023).

Az emberiséget gyötrő betegség tünete a létszámnövekedés, melyről Szathmáry Eörs azt mondja, hogy bár a technológiai fejlődés jóvoltából a mezőgazdaság egyre növekvő létszámú embert képes eltartani, a mennyiség ebben az esetben nem csap át minőségbe, s inkább rontja, mint javítja civilizációnk túlélésének az esélyeit. A Föld természeti értékeit nem volna szabad tovább rombolni.

Amikor az emberek megjelentek a Földön, eleve nomád életet éltek, majd a zömük letelepedett, de sokan közülük egyéni és kollektív vállalkozásokban továbbra is mozogtak. A klímaváltozás felgyorsítja a mozgást, hiszen a fiziológiai életfeltételek romlása, az éhség, a szomjúság százmilliókat kényszerít arra, hogy kedvezőbb természeti környezetben keressék megmaradásukat.

A migrációnak azonban nem a klímaváltozás az egyetlen oka. Legalább ennyire latba esik a jobb és szabadabb élet reménye. A Pareto-elvnek megfelelően a Föld lakóinak 80 százaléka a Földön megtermelt javak 20 százalékán kényszerül osztozni, míg a javak 80 százaléka a Földön élők 20 százalékának jut. Ebből adódóan a Föld lakóinak többsége szegénységben kényszerül élni, amit nem igazol többé a túlvilági egyenlőség korábban még hihető ígérete. A földi világ egészét behálózó kommunikációs háló jóvoltából mindenki mindent láthat, hallhat, s a jólét képei illuzórikus közelségbe hozzák a gazdagokat és a szépeket, akik látványa a Föld megszomorítottjaiban és megnyomorítottjaiban felkelti a Nietzsche által ressentiment-nak nevezett kollektív irigység érzését. Ehhez társul, hogy a mozgást megkönnyítő közlekedési eszközök tömeges hozzáférhetősége exponenciálisan növeli a szülőföldjüket elhagyó személyek számát, akik ha egyedül érkeznek is, idővel követik őket családjaik.

A Pareto-eloszlás szerint korábban jól elkülönült kulturális-civilizációs terek a hátrányos helyzetükből előnyös helyzetbe menekülők tömegeinek megjelenése következtében közel kerültek egymáshoz, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az érkezők értékei megegyeznek az őket befogadó közeg tagjai által elfogadott értékekkel. Emiatt súlyos konfliktusok robbanhatnak ki az ínségből a bőségbe igyekvő bevándorlók és a célországban élők között. A konfliktusok jellemző módon magukkal hoznak a múltból hozott sérelmeket, amelyek a jelenben igazolást jelenthetnek a bosszúra, melyre a befogadó országok értelmiségi elitje lelkiismeret-furdalásos antirasszizmussal reagál. Ez az érzés motiválja a gyarmatosító múltra emlékeztető szobrok, emléktáblák, feliratok eltüntetését, a „fehér történelem” átírását.

A migráció nem csak az emberek sajátja. A klímaváltozás következményeként már kórokozók is útra kelhetnek, már leküzdöttnek hitt betegségek is újraéledhetnek. A 2019-ben Kínából indult, majd az egész lakott világon elterjedt SARS-CoV-2 vírus által okozott pandémia figyelmeztetés volt arra, hogy a jövőben újabb járványok vár- hatók, s ha nem készülünk fel ezekre, a következmények végzetesek lehetnek (Brooks et al., 2020).

Arisztotelész legvadabb aggályait beigazolva a 20. században mind a demokratikus, mind a diktatórikus rendszerekben megjelentek a tömegek a politikában, amit José Ortega y Gasset a „tömegek lázadásaként” értékelt. A folyamat a 20. század végén teljesedett ki, amikor az internetre lépett közlők tömegei által diribdarabra tört nyilvánosságban mindenkinek lehetősége nyílt a társadalmi élet legkülönbözőbb területeivel kapcsolatos nézetek közlésére, aminek eredményeképpen a korábbi elitek kapuőrszerepét az influenszerek vették át, akiket a követők, a rajongók tartanak meg szerepükben, amíg nem jönnek helyettük mások, akik még ügyesebbek a figyelemfelkeltésben. A népszerűség áldozata az igazság, mely többé nem számít, bármilyen témáról van is szó. A politikában a populizmus kiszorította a racionális érvek ütköztetésére alapozott demokratikus deliberációt.

A mind bizonytalanabb nemzetközi környezetben az egymásban nem bízó nagyhatalmak egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy beleessenek a Thuküdidész által egykor leírt csapdába, melynek lényege, hogy a nemzetközi rendszerben elfoglalt uralkodó pozíciója elvesztésétől tartva az inkumbens nagyhatalom hadat indít felemelkedőben lévő versenytársaival szemben. A háború azonban, ha egyszer kitör, a maga által teremtett kényszerek foglyaként nem csökkenti, hanem növeli a bizonytalanságot (Allison, 2023). Még ha akadnak is Belsazár mai utódai között olyanok, akik megértik a palotáik falán megjelenő írás jelentését, nem tudnak szövetségeseket, támogatókat keresni, mivel híveik gondolkodási horizontját behatárolja egyéni életük végességének tudata. A hosszú távú gondolkodás hiánya evolúciós örökség. Az ember megjelenésekor az idő körforgásos volt, nem volt se múlt, se jövő. A mindenkori jelenben a feladat a gyors és hatékony alkalmazkodás volt. A társadalom szervezettségének megnövekedésével megjelent a közösség jövőbeli alkalmazkodásának szüksége, az életbe belépő következő generációkról való gondoskodás szüksége, ami már kívül esett az evolúciósan örökölt rövid távú gondolkodás horizontján, melynek középpontjában az önzés, a mohóság, a „carpe diem” áll. A mai kapitalista társadalmak ennek a gondolkodásnak a jegyében hajszolják a GNP mutatója által mért mennyiségi gazdasági növekedést, ami jelentősen hozzájárul a minőségi élet alapjait képező természeti környezet leromlásához.

A kiutat a fenntartható növekedés irányában kereshetjük, mely a fogyasztói kapitalizmus uralmát megtörve a GNP mutatója által mért mennyiségi növekedés helyett elhozza a „minőség forradalmát”, amelynek szükségét Németh László már 1933-ban előre látta (Németh, 1933).

A megoldás talán közelebb van, mint sejtjük. Látjuk, hogy a létezők minden rezdülését adatként rögzítő hálózatra költöztetett ember kognitív képességeit kisajátító mesterséges intelligencia kilakoltatja az internetre csatlakozott felhasználókat a létből, mint azt jelenleg a ChatGPT a szemünk láttára teszi. A minőség forradalmárai azonban mernek élni. Kritikai gondolkodásuk, autonóm személyiségük megóvja őket az Akárki diktatúrájától. Ők azok, akik a planetáris léptékű datafikáció és digitalizáció adta fejlesztési lehetőségekre építve az emberiséget gyötrő bajok gyógyítását is elősegíthetik.

Az emberi és a gépi intelligencia együtteseként megszülető szingularitással a földi élet regényének új fejezete kezdődhet, melynek hőse az Ember 2.0, Nietzsche szavával az „emberfeletti ember” lesz (Kurzweil, 2013). Kérdés persze, hogy lesz-e akkor valaki, aki emlékezik majd a költő dermesztő kérdésére:

„Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?”

Absztrakt

A professzionális szociális munkához hozzátartozik a szupervízió, a humán szakterületek olyan tanulást elősegítő módszereként, mely a szervezeti kultúra, a vezetői attitűd és a csoportdinamikai folyamatok vizsgálata mellett a szociális munkás mentális egészségének védelmét hivatott biztosítani. Elsődleges célja a szakmai személyiség fejlesztése, a konkrét szociális munkából fakadó kérdésekre, segítői dilemmákra fókuszáló válaszai révén. És hol lenne égetőbb szüksége ezeknek a kérdésfeltevéseknek, mint az olyan komplex programokban, mint a Felzárkózó települések (FETE) Jelenlét programja? Írásunk ezekbe a kérdésekbe enged betekinteni, olyan történeteken keresztül, amelyek a leszakadó települések mindennapos élethelyzeteit tükrözik.

Kulcsszavak: kiégés, jelenlét, dilemmák, tehetetlenség, vikariáló trauma

A FETE-programban a Baptista Szeretetszolgálat kezdetektől fogva (2019) több településen részt vesz, és 2023-ra kirajzolódott, hogy az aktív jelenléttel megvalósuló szociális munka a szegregátumban is kétirányú. A segítő munka nemcsak a segítettek életét befolyásolja, hanem hat a segítőkre is, akár negatív, akár pozitív módon. A megvalósítók szembesültek azzal a kihívással, hogy a Nyírségben, Szabolcsban nehezebb képzett és elhivatott munkaerőt találni, és a kezdetek óta eltelt három évben a szociális szakemberek érzelmileg megterhelődtek, szociálisan és fizikálisan stresszel telítődve végzik munkatevékenységüket. Az intenzív empatikus jelenlét, a számos interperszonális konfliktus és a különböző élethelyzetekből adódó frusztráció, tehetetlenség összeadódva kiégéshez vezethet, és a legelhivatottabb szociális munkások is kezdenek eltávolodni reményteljes attitűdjüktől. A kiégési (burnout) szindróma fogalmát először Herbert Freudenberger pszichoanalitikus írta le 1974-ben. „Ez a szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve a másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Freudenberger, 1980). A szerző folyamatként definiálja ezt az állapotot, mely éppen annak a készségnek az elvesztésére irányul, amely meghatározza a szociális munka minimális alapjait, az empátiás kapacitás meglétét. A Baptista Szeretetszolgálat 2023-as beavatkozása preventív jelleggel a legismertebb megküzdési stratégiát, a szupervíziót hívta segítségül a komplex programban legrégebben részt vevő tíz településén dolgozó szakemberei számára.

Keretek és módszer

A települések az adott Jelenlét Pontra jellemző feltételekkel dolgoznak, az ott dolgozó szakemberek igen különböző előképzettségű, szakmai végzettségű és személyiségű kollégák, ezért a számukra hasznos szupervíziós módszer is különbözhet. A szakmai minimum mindegyik csoportnál célkitűzésként fogalmazódott meg: a segítő szakemberek a munkájukat minél nagyobb megelégedéssel, hatékonysággal tudják végezni, ezért a szupervízió szupportív (támogató) munkaformáját választottuk mintául. Csoportos szupervízióban dolgoztunk, és megegyezés kérdése volt, hogy az adott Jelenlét Ponton dolgozó összes szakmai megvalósító beletartozik-e a teambe, vagy csak a szociális területen tevékenykedő szakemberek. A csoportos szupervízióban (Bányai, 2006) a ciklikus modellt alkalmaztuk, amelyben a résztvevők legfontosabb érzései, gondolatai kerültek felszínre, elősegítve a fókuszváltás lehetőségét. A folyamat során kialakított reflektív térben nemcsak az esetekre, hanem egymás szakmai személyiségére, elakadásaira is lehetett reagálni, kreatív megoldásokat keresni. Ez a reflektív tér a szupervízió legfontosabb színtere, ahol az ösztönös megérzések, élményszerű felismerések megszületnek, itt lehet lazítani a szerepkliséket, formálni a szakmai identitást, és csoportként fejlődni, együtt gondolkodni. A szupervízió elején a Maslach Burnout Inventory (MBI) kérdőív segítségével bemeneti feltételként a munkahelyi csoportok kiégésének mértékét néztük meg. A kérdőív a kiégés három dimenzióját vizsgálja: az emocionális kimerültséget, a deperszonalizációt és a személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenését. Az érzelmi kimerülés jelzi, hogy a személy érzelmi erőforrásai kiapadtak, nincs pszichés energiája, amelyet másoknak átadhatna. A deperszonalizáció személytelen, negatív viszonyulást jelent a kliensekkel, illetve a munkatársakkal szemben, akiket az érintett felelősnek tart állapotáért, s így viszonyulását jogosnak tekinti. A személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenése azt jelenti, hogy az egyén azt érzi, nem tudja megvalósítani, amit elvár önmagától, egyben negatívan értékeli magát a munkafolyamatokban.

A kérdőívet huszonhat fővel vettük fel, ebből az átlagértéktől való legszembetűnőbb és hangsúlyos eltérést az érzelmi kimerülés területén lehetett mérni, huszonnégy fő ért el nagyon magas pontszámot. A kliensekkel végzett munkában és a munkatársi viszonyulásokban jelentkező negatív hatás már csak nyolc főnél tapasztalható, teljesítménycsökkenés pedig nem volt kimutatható. Tehát a magas szakmai színvonalon végzett hatékony munka igen megterhelő mivolta látszik kidomborodni a felmérésből.

Jelen lenni, önmagunk számára is

A terepen gyorsan történik minden, a problémákat meg kell oldani, amikor nincs tüzelő, éhezik valaki, vagy éppen menekíteni kell a bántalmazója elől. A szegregátumban az idő fogalma kitágul, a jelen óriásivá nő, mint egy éhes száj, azonnal követeli a változás hozzávalóit a segítőktől. Ez a nyomáskényszer, mely megsokszorozza a tehetetlenség érzését, nemcsak a kliensek felől érkezik, hanem a projektmunka velejárója is. Talán ez volt a legnehezebb a szupervízióban is: ellenállni ennek a nyomáskényszernek, és lelassulni, jelen lenni önmagunk számára is. Időt és alkalmat keresni a befelé figyelésre, meglátni az értelmet az önmagunkra irányuló, illetve a szociális munkában. Mert a lassan változó életkörülmények és a nehéz dinamikájú kliensekkel végzett esetmunka leggyakrabban és legégetőbben feltett kérdése az, hogy „megéri-e a sok energia, odafordulás?”, „mi értelme van a segítésnek, mire való a szociális munka, ha nem változnak semmit a körülmények, a kliensek?”. Kelemen Gábor (2011) írja tanulmányában, hogy a segítő szakmában negatív képességnek nevezik azt, amikor anélkül bírjuk elviselni a nem tudás állapotát, hogy valamilyen teóriával töltenénk meg a kliens és a segítő közötti interakciós helyzetet. Ez a helyzet a kliens megértése szempontjából fontos, és teret ad a segítő belső párbeszédének megindulásához is. Ilyenkor létrejön a befelé és a kifelé figyelés kettős perspektívája. Csoportjaink számára a nem tudás állapotát próbáltuk előidézni, a friss szemmel látás és gondolkodás kialakítását a problémamegoldó megközelítés helyett.

Történetek

A szupervíziós ülésekbe behozott esetek egyediek, és a megtalált válaszok is azé a csoportéi, amellyel dolgoztunk rajta, ám a szociális munkások dilemmáiban felismerhető és általánossá tehető egy-két kérdés. Ezért olyan esetek leírására törekedtünk, amelyek segítséget nyújthatnak másoknak is. Ilyen Mónika, egy sokgyerekes roma asszony esete is.

A beavatkozás dilemmája

Mónika egyedül neveli négy gyermekét, és munkája, szakmája nem lévén prostitúcióból tartja el családját. Velük él az egyik gyerek nagymamája is, aki besegít a gyerekek ügyeinek intézésébe, a háztartás vitelébe. A négy gyerek három apja nincs jelen a család életében, sem anyagilag, sem érzelmileg nem érhetők el számukra. A szociális munkás már egy éve kíséri a családot, a beavatkozások főleg a gyerekek oldaláról történtek, de a nagymamával is együtt tudott működni. A jelenlegi dilemma Mónikával kapcsolatban merült fel benne, amikor az asszony segítséget kért terhességének megszakítása ügyében. Mónika nem szeretett volna még egy babát világra hozni az amúgy is szűkösen tengődő, nehézségekkel küzdő családjába, illetve az apa kiléte is bizonytalan volt számára, így a nagymamával egyetértésben határozott döntéssel érkezett a segítőhöz: indítsák el az abortuszkérelmét. Az esetet viszont bonyolítja Mónika együttműködési készségének nehézsége: a megbeszélt találkozókat nem tartja be, az orvosi kivizsgálás időpontjait lekési, másnap jelenik meg, és kéri, hogy vigyék orvoshoz. Ez az együttműködési nehézség értelmezhető akár rejtett vágyként is Mónika részéről, aki kulturális hagyományaival szembemenve döntött az abortuszról. Szégyenkezve mondta, hogy „nálunk nem szokás az elvetetés, nem is tudom, hogyan kell aztat csinálni”. A szociális munkás az eset ismertetése után feltette a kérdést, hogy saját etikai meggyőződése ellenére beavatkozzon-e Mónika életébe, vagy hagyja, hogy az asszony nemtörődömsége miatt kifussanak az időből, és már ne lehessen művi úton megszakítani a terhességet. A csoport körbejárta a lehetőségeket, kérdésekkel segítette az esethozót érzelmeinek feldolgozásában, és támogatóan tudott jelen lenni az értékek szétválogatásánál. Dilemmáinak kihangosítása során az esethozó tisztábban látta önmagát, viszonyulását és saját motivációját az esettel kapcsolatban, így azt is el tudta fogadni, hogy nem jó és rossz döntés között kell választania, hanem csak a kisebbik rosszat. A tapasztalati tanulás jellegzetessége, hogy valódi, interaktív helyzetekhez kapcsolódik, amelyekben nagy érzelmi amplitúdóval is megjelenhet egy-egy érzékenyebb téma. A valódiság és az interakció arra utal, hogy az esethozó aktívan vesz részt a feldolgozási folyamatban, újra átéli az adott helyzethez fűződő érzelmeit, elakadásait és az elakadás mélyén rejlő érzelmi gátakat. Megértheti saját indulati dinamikáját, felismerheti a működési mechanizmusát meghatározó védekező magatartási mintákat. Ezek a felismerések teszik előremutatóvá, feldolgozhatóvá a helyzetet. Sárvári György szerint a valóság és a tapasztalatok hátterében működő előfeltevések (személyes élmények, történetek lecsapódásai) között feszülő különbség felismerése teszi lehetővé a változást, a segítő változását (Sárvári, 1999).

Érintettség

Béla idősebb alkoholista, akit már mindenki elhagyott, nincsenek támaszai. A faluban és a kocsmában szeretik, mert korábban, amikor az állapota még engedte, ezermester lévén sok mindent meg tudott javítani, és kevéske alkoholért cserébe szívesen állt rendelkezésre. Gyermektartás nem fizetése miatt börtönben is volt, de arra már nem emlékszik senki, hogy ez miként befolyásolta sorsa alakulását. A női segítővel nehezen találta meg a hangot, szégyellte a koszos körmeit, szakadt ruháit, viskószerű hajlékát. Zárkózott személyiségét még ellenállóbbá tette az alkohol, és a volt asszonya iránt érzett haragot leginkább erre a női segítőre zúdította.

A szociális munkás az eset értelmetlensége miatt hozta szupervízióba Béla történetét. A férfi az adományokat eladja, a segítséget elutasítja, a mosodai szolgáltatást hiába veszi igénybe, ugyanolyan koszos marad, és házának lakhatóvá tétele is feleslegesnek bizonyult, mert dohányzás közben felgyújtja a padlót. Az eset elkeserítő volta indulatokat és feszültséget keltett a segítőben, nem látta értelmét a munkájának, nem tudott célokat megfogalmazni, és empatikusan sem tudott gondolni a kliensére. A csoportmunka során viszont kiderült, hogy igazából nem Béla személyével van gondja, hanem a tehetetlenség érzésével, amelyet gyermekkorában élt át saját édesapja alkoholizmusával szemben. Az kimondatlan és kezeletlen élményként dolgozott benne tovább, és amikor szembejött vele egy segítséget igénylő eset formájában, megbénult, nem tudott mit kezdeni a feltörő élményeivel. A szupervíziós csoport nyújtott segítséget az áttétel megértésében. A feldolgozás folyamán az alkoholizmushoz kapcsolt apa iránti érzéseit szavakba tudta foglalni, felnőttként talán most először. Megértette, hogy a személyes múltjában történteken nincs mit javítani, megoldani, csak el kell ismerni őket, és elviselni a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Az akkori érzések átélésével és a jelenben való tudatosítással kerül át a fájdalmas esemény a gondolkodás szintjére. Ha a sebek és sérülések átalakulnak, jelentéssel telnek meg, és kimondhatóvá válnak, akkor már nem elvesznek, hanem feldolgozva hozzáadnak a személyiséghez, és ez az önmagával törődni képes hiteles segítői személyiség kialakulását eredményezi. Béla esetével kapcsolatban is elérte a csoport, ami előreviheti az esethozót az elakadásában: felébresztette benne az empátiát az esendő és alkoholbeteg ember iránt.

Tehetetlenség

„A jelenük megváltoztathatatlansága sokszor tehetetlenséget szül bennem, a tehetetlenségem pedig megkérdőjelezi a segítői képességeimet. Sokszor érzem, hogy a segítői tér szűkül, és a negatív érzelmeim és a testemben megjelenő fájdalmas érzetek erősödnek.” Ezek a háromszáz leghátrányosabb magyarországi település egyikén dolgozó szociális munkás mondatai egy szupervíziós csoportból. Tehetetlenségét az adományozói munka kapcsán élte meg. „Amit odaadunk, azt eladják. A kerti vécét, a kályhát. Odaadjuk, és másnap már nincs meg. Eladják, a töredékéért annak, amennyibe kerül. És kinek adjunk? A lehetőségek korlátozottak. Hogyan határozzuk meg, ki kapjon, és ki ne kapjon? Ki dönti el? Én? Mi?” Kérdések, melyek a csoporttagokban rendszeresen megfogalmazódnak a munkájuk során, hiszen a hátrányos helyzetű településeken végzett munka egyik jellemzője, hogy a legtöbbször mélyszegénységben, kilátástalan élethelyzetben lévő emberekkel dolgoznak, s ennek során gyakran megélik a tehetetlenség érzését is, mely néha azzal a következménnyel járhat, hogy védekezésül a segítő szakember a megmentő szerepét próbálja felvenni. Ezzel azonban a szociális munka alapvető szakmai célja, a „kliens képessé tevése” sérül, és a segítő szakember azt az üzenetet sugározhatja, hogy a kliens semmit sem képes önállóan tenni a saját érdekében, ezzel egyre inkább a tanult tehetetlenség állapotában tartva őt, önmagát pedig kudarcok sorozatába sodorja. Fontos volt az ülés során tisztázni, hogy kinek a tehetetlenségéről is van szó. A mélyszegénységben élő kliens mindennapjait átható falakba ütközés tehetetlenségéről vagy a segítő tehetetlenségéről az adományozási munka eredménytelensége miatt? A kettő akár egyszerre is igaz lehetett, ezért is volt fontos ránéznünk a helyzetre. A csoportmunka során a tehetetlenség fogalmával dolgoztunk, körbejártuk, hogy kinek mit jelent, kiben milyen érzések jelennek meg a tehetetlenséggel kapcsolatban. Az esethozó megfogalmazta az önreflektív kérdést: „Mit tesz velem a tehetetlenség?” Ebből indultunk el és mélyültünk a cirkuláris kérdések által egészen az esethozó dühéhez és haragjához, melyet a fiatalkorában megélt kilátástalan élethelyzetéhez tudott kötni. Nagyon fontos volt felfedni a tehetetlenség és a saját élmény közötti összefüggést, hogy a segítő szakember külön tudja választani a maga és kliense problémáját, hiszen a tehetetlenség gyakori és fel nem dolgozott megélése oda vezethet, hogy a segítő szakember alulértékeli szakmai tudását, képességeit és a segítő kapcsolatba vetett hitét is.

A vikariáló trauma

A szupervízió a személyiségfejlesztéssel a szakmai kontextus keretei között foglalkozik, a szakmai személyiségre fókuszál. A szakmai személyiség azonban nincs betonfallal elválasztva a személyiségtől, így a szupervizált esetleges traumái, veszteségei teret követelhetnek a szupervízió folyamatában is, csakúgy, mint a szupervizált vikariáló (helyettesítő, vagyis a kliensétől átvett) traumával való érintettsége is. A vikariáló trauma kevésbé láthatóan, kézzelfoghatóan jelenhet meg a szupervíziós térben, mint a szupervizált esetleges saját traumája. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció nem a „saját traumája” a szupervizáltnak, így sok esetben nem is tud a létezéséről, mégis komoly veszélyforrást jelent a traumatúlélőkkel dolgozó szakemberek számára (Bakó, 2009: 183). A vikariáló trauma kifejezést Laurie Anne Pearlman és Karen W. Saakvitne (1995) említette először. Leírásuk szerint a traumát elszenvedőkkel dolgozó szakemberek hite a biztonságos világgal kapcsolatban alapvetően változik meg a hosszú távú munka során. Fontos megemlítenünk azt is, hogy a gyerekként szexuális abúzust elszenvedett személyek terápiájáról írja Pearlman és Saakvitne (1995), hogy sok terapeuta számol be fejfájásról, álmosságról, zsibbadtságról, genitális fájdalomról, fojtogató érzésről, a hangja elvesztéséről, sírásról és a terápiás üléshez köthetően jelentkező más váratlan fizikai reakciókról. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció tehát elsősorban olyan foglalkozású szakembereket érint, akik traumát közvetlenül elszenvedett áldozatokkal foglalkoznak. Ezeknél a szakembereknél egyértelműen megfigyelhető, hogy a klienseik traumáival való gyakori találkozás hatással van rájuk. A traumát átélt áldozatokkal végzett munka magában hordozza annak kockázatát, hogy a segítőnél a traumát közvetlenül átélő áldozatéihoz hasonló, bár azoknál enyhébb fokú tünetek alakulnak ki. A jelenség oka az áldozat felé irányuló mély együttérzés, a vele való azonosulás. Ezekben az esetekben a segítőben olyan gondolatok merülnek fel, hogy mi volna, ha ő maga is részese lett volna a traumához vezető eseményeknek. Ez az állapot különféle érzelmek, illetve tünetek, például düh, szomorúság, hosszas gyász, szorongás, agresszió és depresszió, fizikai szinten fejfájás, gyomorfájdalom, levertség, társas szinten pedig elszigeteltség, hangulatingadozások és ingerlékenység megjelenésével járhat. E. Ann Kaplan Trauma Culture [Traumakultúra] című könyvében (2005) ír a traumának arról a típusáról, amely közvetett módon, általában traumaátélők elbeszélése nyomán vagy vizuális ingerek hatására traumatizál. Ő ezt nevezi vikariáló traumának.

Tehát a szupervizált traumája és vikariáló traumája egyaránt megjelenhet a szupervízióban, ahogy ez meg is történt a csoportos szupervízió során.

Az esethozó egy tizenkilenc éves fiatal nővel dolgozik hosszabb ideje, aki tizenhat évesen szexuális erőszak áldozata lett. A szakember munkája során először találkozott szexuális erőszak áldozatával, s ez nagyon megrendítette. Olyannyira, hogy nehezen aludt, munkaidőn kívül is rengeteget gondolkodott az eseten, azon, hogy hogyan lehetett volna elkerülni, és alkalmanként áldozathibáztatáson is „kapta magát”. Az erős bevonódás hatással volt a mindennapi munkájára is, mert elvonta a figyelmét a többi klienséről, és attól tartott, ez az eset „feltette a pontot az i-re”, és egyre inkább azt érezte, hogy a kiégés veszélyezteti. A szupervízió során transzparenssé tettük a kiégés fogalmát. Kinek mit jelent? Érezte-e már a közelségét? Ennek nyomán nagyon nehéz esetek kerültek felszínre a csoportban, szinte tapintható volt, ahogyan a szakemberek eseteket visznek magukkal akár éveken keresztül is, ami komoly hatással van a működésükre. De hogyan is van, illetve lehet kapcsolatban a vikariáló trauma és a kiégés? A fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott vikariáló trauma nagyon komoly károkat okozhat a segítő szakemberben. A Budapesti Módszertani és Szociális Központ és Intézményei részvételével készült, Erőszakot és hajléktalanságot megtapasztalt nőknek nyújtott szolgáltatások fejlesztése című tanulmányban is szó esik a vikariáló trauma és a kiégés kapcsolatáról. „A burnout-szindróma a vikariáló vagy másodlagos traumával összefüggésben kialakuló foglalkozási ártalom az olyan intézményekben, ahol jelentős a traumatúlélő ügyfelek száma. Kutatások is bizonyítják, hogy a nehéz sorsú klienscsoportokkal végzett munka a másodlagos traumatizáció fokozódásához vezethet” (BMSZKI, é. n.: 9). Látható tehát, hogy a vikariáló traumával érintett szakembereket hosszú távon lényegesebb mértékben veszélyezteti a kiégés, éppen ezért rendkívül fontos a rendszeres és folyamatos szupervíziós támogatás.

Összegzés

A stresszről és a kiégési szindrómáról szóló pszichológiai kutatási eredmények azt is feltárták, hogy megfelelő támogatás nélkül nem lehet hosszú távon eredményesen dolgozni a segítő foglalkozásokban. Ezek a kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a szupervíziónak prevenciós hatása van, amit az is bizonyít, hogy a szupervízió a szakemberek támogatás iránti igényeként (prevenció) és a minőségbiztosítás módszereként jelent meg a szakmai köztudatban. Ha a munkatársak számára folyamatosan biztosított a szupervízió lehetősége, ez nagyban hozzájárul a szakmai személyiségük védelméhez, a szakmai munka minőségének biztosításához és a kiégés megelőzéséhez. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a folyamatos szupervízió fontosságát a segítő szakemberek számára. A szupervízió elősegíti a szakmai önazonosság és kompetencia megerősödését, a szakmai szerepek tisztázását, a munkahelyi hatékonyságot, a mentális egészség megerősítését. A szupervízió a leghatékonyabb módszer a segítő szakembereket fenyegető kiégés kivédésére. A szupervíziós folyamat során a segítő biztonságos, elfogadó szakmai közegben kaphat támogatást.

Supervision stories

Abstract

Supervision is an integral part of professional social work, as it is a method that promotes learning in the human sciences. It aims to ensure the protection of the mental health of social workers, alongside the examination of organizational culture, leadership attitudes, and group dynamic processes. Its primary goal is the development of professional personality, focusing on responses to specific questions and helper dilemmas arising from social work. And where would these questions be more urgent than in complex programs such as the Presence Program for Catch-up Settlements. This study provides insight into these questions through stories that portray everyday situations in lagging communities.

Keywords: burnout, being present, dilemmas, helplessness, vicarious trauma

Absztrakt

A mentális egészség krízise egyre inkább érzékelhető világszerte, s ez összefügg a globális polikrízissel. E válságok enyhítését célozzák a természetalapú megoldások, amelyek révén a természettel együttműködve kezeljük problémáinkat. A természet mentális egészségre gyakorolt kedvező hatásán nyugvó természetalapú megoldások egy csoportját jelentik a gyógyító kertek. Ezek az ember és a természet kölcsönhatásában létrejövő olyan élőhelyek, amelyek egyszerre járulnak hozzá a biológiai sokféleség és a mentális egészség védelméhez. A Gyógyító Kert Valóságlabor keretében egy mentális betegségeket gyógyító hazai intézmény és külső szakemberek fogtak össze, hogy a kórházkertet gyógyító kertté tervezzék át a részvételi akciókutatás módszertanát követve. A sok szakterületről bevont tudás s a területen dolgozó és gyógyuló emberek, az ott élő és odalátogató állatok, illetve az ottani növények igényei és tapasztalatai együtt alakítják a gyógyító kertet.

Kulcsszavak: gyógyító kert, mentális egészség, természetalapú megoldások, részvételi akciókutatás

DOI: 10.56699/MT.2024.3.5

Napjainkban az egymással koevolúciós összeköttetésben lévő ökológiai, társadalmi, gazdasági rendszereink egyidejű válságát éljük meg, mely összetettsége miatt a polikrízis nevet kapta. Az említett rendszerek egymásra hatása révén az őket érintő válságok hatásai is összeadódnak, ez pedig az emberi társadalomra nézve még nagyobb kockázatot jelenthet (Lawrence et al., 2024). E sokféle válság részeként a mentális egészség krízisét is éljük a globális ökológiai válsággal összefüggésben (Kumar et al., 2023). Égető szükség van ezért olyan megoldásokra, amelyek révén fizikai és mentális értelemben egyaránt jobb életet élhetünk, miközben jelentősen előre tudunk lépni az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség degradációja és a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem terén.

A válságok megoldásában az egyik alapvető lehetőség az ember és a természet kapcsolatának újragondolása. Ebbe a körbe tartoznak azok a gyakorlati javaslatok, melyeket összefoglalóan természetalapú megoldásoknak (Nature-based solutions) neveznek (például Kántor et al., 2017). A természetalapú megoldások olyan megközelítést és eszköztárat képviselnek, melyek révén a természettel együtt dolgozva oldjuk meg a problémáinkat úgy, hogy a természet és az ember egyaránt profitáljon belőlük „egész-sége” tekintetében. Ilyen természetalapú megoldásnak tartják a városokban például a zöldtetőket, a közösségi kerteket, az esőkerteket, a beporzók élőhelyeit és táplálkozását segítő közparkgondozást vagy vidéken a szántóföldek vadvirágos szegélyeit és a vizes élőhelyek megőrzését, rehabilitációját (például Xie–Bulkeley, 2020).

A természetalapú megoldások tervezéséhez és sikeres megvalósításához azonban nem elegendők a pusztán természettudományos és mérnöki-technikai megközelítések és megoldások, a társadalmi kérdésekre és kontextusra ugyanolyan figyelmet kell fordítani (Frantzeskaki, 2019; Tallent–Zabala, 2024). Ha ugyanis nem vesszük tekintetbe a társadalmi szempontokat, akkor a megvalósított természetalapú megoldás a fennálló hatalmi struktúrákat, elnyomást és alávetettséget fogja tovább erősíteni (Bauer, 2023). A természetalapú megoldások akkor szolgálják a közjót, és lesznek valóban fenntarthatók, ha a helyi közösségek és állampolgárok igényeire és aktív részvételére épülnek (köztük kiemelten azokéra, akiket a jelen társadalmi struktúrák elnyomott és hátrányos helyzetben tartanak) (Remme–Haarstad, 2022), valamint ha az emberen kívül más fajok (állatok, növények és mikroorganizmusok) és élő rendszereik egészségére ugyanolyan figyelmet fordítanak (Herrmann-Pillath et al., 2023).

A jelen tanulmányban bemutatott munka az EU Horizon Europe programja által finanszírozott COEVOLVERS (Coevolutionary approach to unlock the transformative potential of nature-based solutions for more inclusive and resilient communities, 2022– 2026, 101084220. szerződési számú) tudományos projekt keretében zajlik. E kutatási projekt tizenegy partnerszervezete hét különböző európai közösséggel kezdett együttműködést különféle természetalapú megoldások kialakításának vagy továbbfejlesztésének céljával. A projektkonzorcium tagjai helyi partnereikkel úgynevezett valóságlaboratóriumokat (Living Lab) hoznak létre a természetalapú megoldások új típusú gyakorlatainak és modelljeinek kikísérletezésére. A cél olyan természetalapú megoldások közös megalkotása, amelyek segítik a helyi közösségek fenntartható és rugalmas alkalmazkodását a társadalmi és környezeti változásokhoz (COEVOLVERS, é. n.).

A COEVOLVERS projekt magyarországi valóságlaborja a természet mentális egészséggel kapcsolatos kedvező hatására épülő természetalapú megoldások egy csoportjával, az úgynevezett gyógyító kertek, terápiás kertek, valamint a kertterápia témájával foglalkozik. A gyógyító kertek az ember és a természet kölcsönhatásában létrejövő olyan élőhelyek, melyek egyszerre járulnak hozzá a biológiai sokféleség és az emberek mentális egészségének védelméhez (Stigsdotter–Grahn, 2002). A Gyógyító Kert Valóságlabor keretében egy mentális betegségeket gyógyító hazai egészségügyi intézmény társadalomkutatókkal és kertész/tájépítész szakemberekkel fogott össze, hogy a meglévő kórházkertet részvételi módon (azaz a kórházban gyógyuló és dolgozó emberekkel közösen) gyógyító kertté tervezzék át. A sok szakterületről bevont tudás és a területen élő, dolgozó, ott gyógyuló emberek, ott élő és oda látogató állatok, illetve a növények igényei és tapasztalatai együtt alakítják a gyógyító kertet. A közös munka a részvételi akciókutatás (RAK) módszertanát követi.

Cikkünkben röviden bemutatjuk a természet és a mentális egészség összefüggéseit, különös tekintettel a gyógyító és kórházkertekre, a Gyógyító Kert Valóságlabor munkája során alkalmazott módszertant, majd a valóságlabor eddigi munkáját. Írásunkkal kifejezett célunk, hogy felkeltsük mindazok érdeklődését, akiket érdekelnek a természet és az egészség összefüggései, továbbá készek párbeszédet folytatni, és együttműködni a hazai intézményrendszer ez irányú fejlesztésében.

Elméleti alapok: természet és mentális jóllét

A globális ökológiai és társadalmi krízis korában egyre nő az igény a mentális jóllétet és egészséget támogató szolgáltatásokra, miközben a mentálgészségügyi ágazat az egész világon kapacitáshiánnyal küzd (WHO, 2022). A mentális egészség fenntartásában, a prevencióban és a gyógyításban fontos segítőnk lehet a természettel való kapcsolatunk (Bratman et al., 2012; Lackey et al., 2021; Summers–Vivian, 2018), mely javítja fizikai egészségmutatóinkat, segíti a stressz utáni regenerációt, a figyelmi folyamatokat, a mentális zavarok gyógyítását, és alapvetően hozzájárul az életteliség, a vitalitás átéléséhez. Arra vonatkozóan is gyűlnek a kutatási eredmények, hogy a természetközeli állapot, a nagyobb biológiai sokféleség megtapasztalása kedvező hatást gyakorol lelki egészségünkre (például Aerts et al., 2018). A természettel való kapcsolat mentális egészségre gyakorolt pozitív hatására épít számos olyan mentális egészséget vagy gyógyulást támogató módszer, mint az állatasszisztált foglalkozások, terápiák, az ökoterápia, a vadonterápia stb. (például Rákár-Szabó–Kenézlői, 2019; Kosztka, 2022). Az emberi egészség és jóllét azonban nem képzelhető el az azt fenntartó természeti rendszerek jólléte nélkül (Whit- mee et al., 2015); az ember és a természet „egészsége” egymásba ágyazott, összekapcsolódik, rendszert alkot (Mihók et al., 2021).

A természet és az egészség kapcsolatának kutatása exponenciálisan fejlődő terület, és új interdiszciplináris kutatási területek születéséhez is hozzájárult (lásd többek között Kabisch et al., 2023; Harries et al., 2024). Témánk szempontjából az egyik releváns kutatási irány és gyakorlat a tájépítészet, a dizájn, az egészségtudomány és a környezetpszichológia határterületein alakult ki. A kertek gyógyító hatásainak első tudományos mérését Roger S. Ulrich (1984) kutatásához kötik, amely további vizsgálatokat indított el a témában, elvezetve a gyógyító kertek tervezésének gyakorlati útmutatóihoz is (Cooper Marcus – Barnes, 1999; Takácsné Zajacz et al., 2021). Számos teória keresi a magyarázatot a kertek gyógyító hatásaira, melyek a kert és a dizájn elemeinek közvetlen és közvetett resztoratív hatásaitól az értelmes alkotótevékenység élvezetén át az identitás pozitív megélésének lehetőségéig terjednek (Stigsdotter–Grahn, 2002; Nieberler-Walker et al., 2023). A gyógyító kertek tervezésének gyakorlatában kiemelt figyelmet kap az egyensúly keresése a kert passzív élvezete (egyszerűen csak ott lenni a kertben) és a kertben folytatott aktív tevékenység (például fizikai aktivitás) között. A tervezés gyakorlatának ugyancsak bevett elemévé vált az összes emberi érzékelésmódot figyelembe vevő kerttervezés – a gyógyító kerteknek valamennyi érzékszervünkkel kommunikálniuk kell komplex gyógyító hatásuk kifejtése érdekében (Bell et al., 2023).

A legfrissebb gondolati és gyakorlati trendet a gyógyító kertekkel kapcsolatos kutatásokban és dizájngyakorlatban a természet úgynevezett nem emberi lényeire fókuszáló tervezés (non-human vagy more-than-human design) jelenti. Visszacsatolva a természet és az egészség kapcsolatáról szóló szakirodalomra, a gyógyító kertek biológiai sokfélesége, a bennük élő állat- és növényfajok, illetve mikroorganizmusok jólléte ugyancsak szükséges elemévé vált a gyógyítókert-tervezésnek, hiszen bolygónk, a természeti rendszerek és a sokféle élőlény egészsége egységet alkot, amit a kerttervezésnek le kell fordítania az adott lokális kontextusra (Bell et al., 2017).

Módszertani megközelítések: részvételi akciókutatás és valóságlabor

Mivel a természetalapú megoldások (így a gyógyító kertek) nemcsak természettudományos és mérnöki-technikai megközelítések, hanem szorosan kötődnek a hozzájuk kapcsolódó társadalmi gyakorlatokhoz (Herrmann-Pillath et al., 2022), maguk is részeivé válnak a társadalmi struktúráknak, folyamatosan és alapvetően befolyásolva a társadalom jelen és jövőbeli működését, elengedhetetlen az érintettek bevonása már a tervezés fázisában. A természetalapú megoldásokban rejlő transzformatív potenciál a társadalmi részvétel közös alkotói folyamatában váltható életre.

A cikkben bemutatott gyógyító kert tervezése az úgynevezett valóságlabor-koncepció keretében történik. A valóságlaborok különböző érintettek együttműködését jelentik valamilyen új megoldás létrehozása céljából egy mindannyiukat egyaránt foglalkoztató kérdésben (ENOLL, é. n.). A valóságlaborok sokféle perspektíva találkozásának, a közös tudásteremtésnek és kísérletezésnek a helyszínei, amelyekben a tudományos kutatás mindig egy konkrét, valós probléma megoldásával fonódik össze. A valóságlaborokban az érintettek minél szélesebb körű bevonása azt hivatott biztosítani, hogy a különböző területről érkező szakemberek és érintettek közös munkája és a köztük kialakuló párbeszéd során minél többféle igény, szemlélet, szempont és tudás jelenjen meg, s mindez szinergiákat teremtsen (Hossain et al., 2019).

A  valóságlaborok  munkája  jól  illeszkedik a RAK módszertanába (Logghe–Schuurman, 2017). A RAK egyszerre szolgálja a szisztematikus tudásteremtést (akadémiai tudás) és olyan változás elérését, amelynek köszönhetően javul a résztvevők életminősége (gyakorlati problémamegoldás) (Levin, 2012; Reason–Bradbury, 2001), s egyúttal megkérdőjelezi a tudásteremtés konvencionális módját. Az ez utóbbi keretében képzett kutatók „objektív” megfigyelői szerepben irányítják a kutatás folyamatát (Fals-Borda–Rahman, 1991). A RAK ezzel szemben lehetővé teszi, hogy a konvencionális kutatások során „alanyoknak” tekintett érintettek társkutatókká, míg a hagyományos értelemben vett kutatók maguk is a kutatás alanyaivá váljanak (Reason–Bradbury, 2001). A probléma érintettjei ezáltal maguk keresik a válaszokat valós szükségleteikre, és egyenrangú felekként vesznek részt a kutatásban (Málovics, 2019).

A tudás és a változás létrehozása az úgynevezett kutatási cikluson keresztül valósul meg, amely a kutatás érvényességét is hivatott biztosítani (Reason, 2006; Málovics, 2019). A kutatási ciklusok a tervezés, az akció és a reflexió lépéseiből állnak, s a ciklusok iteratív módon épülnek egymásra. Az akciókra és megélt tapasztalatokra adott reflexió a kutatás meghatározó lépése, amely során a társkutatók kritikusan felülvizsgálják saját nézőpontjaikat, hiedelmeiket (Reason, 2006; Levin, 2012; Málovics, 2019). A RAK így az elmélet, a gyakorlat és a kritikai reflexió összekapcsolódásával lehetőséget teremt a korábbiaktól eltérő új gyakorlatok elsajátítására és új megoldások létrehozására egy demokratikus folyamat során.

A gyógyító kert valóságlabor

Szereplők és szerepek

A magyarországi Gyógyító Kert Valóságlabor az agro-biodiverzitás fenntartása iránt elkötelezett, gyakorló kertészeket tömörítő civil szervezet (Magház Egyesület), egy mentális betegek rehabilitációjával foglalkozó szakkórház (Boldog Gellért Szakkórház) és társadalomkutatók (ESSRG) együttműködésével jött létre; célja a kórház kertjének integrálása a gyógyító munkába a kórházban gyógyulók, a dolgozók és a természet nem emberi lényei igényeinek figyelembevételével. A valóságlaborban így helyet kapnak mentális betegségekkel foglalkozó, ökológiai és kertészeti ismeretekkel és gyakorlattal rendelkező, valamint a RAK-ban jártas szakemberek, továbbá a gyógyulás céljából a kórházban tartózkodók.

A Gyógyító Kert Valóságlaborban a közös munka a RAK-ra jellemző „tervezés – akciók kivitelezése – az akciókra való reflexió” ciklusaiba ágyazódik be. Ez azt jelenti, hogy az akciókat közös tervezés, szakirodalmi áttekintés és a valóságlabor tagjai közötti folyamatos egyeztetés előzi meg. Az egyes akciók kivitelezése után kerül sor a reflexióra, amely az akciók egyfajta értékelése, különös tekintettel a személyes, szubjektív megélésekre és tapasztalatokra. Az akciókutatás ciklusait személyes, kutatási naplók egészítik ki, amelyek segítik a reflexiót.

A valóságlabor résztvevői különböző szerepeket töltenek be a közös munka során, melyet a civil szervezet munkatársaiból és a társadalomkutatókból álló kisebb csapat (nyolc fő), a magcsoport facilitál (Living Lab core group). Ők felelnek a valóságlabor operatív munkájáért, kétheti rendszerességgel egyeztetnek az aktuális feladatokról, akciókról, keresik a szinergiákat, s a reflexiók alapján új akciókat kezdeményeznek. Egy másik szerep azoké a kórházi dolgozóké, akik a magcsoport tagjaival szorosan együttműködve vesznek részt a gyógyító kerthez kapcsolódó munkában: ápolók, műszaki dolgozók, orvosok, pszichológusok és terapeuták. Azok a kórházi dolgozók, akik feliratkoztak a gyógyítókert-projekt belső hírlevelére, egyrészt folyamatosan tájékoztatást kapnak az eseményekről és eredményekről, másrészt egy-egy konkrét kérdésben vissza is tudnak jelezni (például kedvenc növényükről a kertben). A kórház vezetése a hírlevél mellett célzott tájékoztatást is kap a tervezés és az egyes tevékenységek haladásáról, s amikor szükséges, jóváhagyását adja az egyes kórházkerti beavatkozásokhoz. A gyógyító kert tervezésének fontos szereplői a mentális állapotuk miatt a kórházban gyógyulók. A betegek számára az egészségügyi etikai előírások és kutatásetikai normák tiszteletben tartásával biztosítjuk a részvétel lehetőségét, úgy, hogy tevékenységeik belesimuljanak a gyógyítási folyamatba, azaz a szakorvosok által előírt terápiákon keresztül és a gyógyító szakemberek révén működnek közre. A valóságlabor munkájában ugyancsak fontos szerepet játszanak azok a külső szakemberek, akik a gyógyítókert-projekt tanácsadó testületének (National Consultation Group) tagjaiként tevékenykednek, sokféle szakmai és tapasztalati tudásukkal gazdagítva a folyamatot.

A kórházkert

A szakkórház kertje, amelynek gyógyító kertté való áttervezését tűzte ki célul a valóságlabor, több mint háromhektáros zöld területen fekszik. Az egyik oldalról természetvédelmi terület veszi körül (ott indul egy kedvelt kirándulóhely felé vezető turistaút is), a másik oldalról pedig forgalmas kétsávos út halad. A kert különböző adottságú területekből áll: két nyitott rét, egy főleg örökzöldek díszítette park, épületek által körülvett belső kert, kisebb „kertzugok”, valamint egy zöldségeskert alkotják. A gyógyulók és a dolgozók jelenleg leginkább csendes pihenésre, beszélgetésre, pingpongozásra, sétára, a látogatókkal való találkozásra, alkalmanként pedig kinti terápiás foglalkozásokra használják a kertet. Területét főként városi parkokban jellemző növényzet lakja be. Bár a kerítésen túl természetvédelmi terület kezdődik, ennek hatása kevéssé érezhető a növény- és állatvilág változatosságában. A kertben található fák tipikus városi parkfák, olyan őshonos vagy idegenhonos fajok kertészeti változatai, amelyek jól bírják a városi, bolygatott környezetet, a szárazságot, és gyakran díszítő jellegűek.

Eredmények: a gyógyító kert valóságlabor munkája

Azt szeretnénk szemléltetni, hogy a Gyógyító Kert Valóságlabor munkájában, a RAK során végrehajtott akciókban miként valósul meg az egyes érintettek igényeinek feltérképezése, az érintettek (különösen a kórházban dolgozók és gyógyulók) bevonása, illetve hogy az egyes tevékenységek miként szolgálják a gyógyító kert tervezését. Fontos szempont volt, hogy a kutatás során végrehajtott akciók illeszkedjenek a kórház gyógyító munkájába, vagyis hogy ne csupán a kutatás eredménye, hanem a folyamata is a gyógyítást szolgálja.

A Gyógyító Kert Valóságlabor munkája során 2023 szeptembere és 2024 májusa között végrehajtott akciókat az 1. táblázat foglalja össze. Az akciók között szerepet kaptak konvencionális kutatási módszerek (interjúk, felmérések) és gyakorlati tevékenységek, amelyek egy-egy konkrét igényre adtak választ.

Az érintettek igényeinek, jelenlegi és vágyott, tervezett kerthasználatának feltérképezése félig strukturált interjúk és informális beszélgetések formájában valósult meg, amelyeket jellemzően a valóságlabor magcsoportjának tagjai folytattak a kórház dolgozóival.

1. táblázat: A Gyógyító Kert Valóságlabor főbb akciói 2023 szeptembere és 2024 májusa között (saját szerkesztés)

Ezen interjúk és (a kertben sétával egybekötött) beszélgetések révén a szakdolgozók személyes kerthasználati szokásait, igényeit, valamint a terápiás használathoz kapcsolódó igényeket és javaslatokat gyűjtjük és összegezzük azzal a céllal, hogy a tájépítészeti tervezési folyamatban mindez hasznosuljon. Az emberi és nem emberi igényeket és lehetőségeket a tájépítészeti tervben igyekszünk összehangolni. A gyógyító kert tervezése során ezek fontos szempontok lesznek, különös tekintettel arra, hogy a tervezés ne okozzon fennakadást olyan tevékenységekben, amelyek jelenleg is a természethez való kapcsolódást és a gyógyítást szolgálják.

A tágabb intézményi kontextus feltérképezése azt szolgálja, hogy megértsük, miként van jelen a természet mint gyógyító entitás a magyarországi egészségügyi intézményrendszerben. E folyamat során a magcsoport tagjai olyan szakemberekkel készítenek félig strukturált interjúkat, akik az egészségügy, a tájépítészet, az ökológia, a permakultúra, a civil szféra és a művészet területén kapcsolódnak a természet és az egészség témaköréhez. Ezek a szakértői interjúk fontos tanulságokat tárnak fel a valóságlabor számára a hazai jó gyakorlatokkal és kihívásokkal kapcsolatban.

Az ökológiai felmérések célja a kórházkert ökológiai adottságainak feltérképezése, a kertben élő vagy azt valamilyen módon használó növény- és állatfajok azonosítása. Ennek keretében botanikai, fa-, rovar-, madár- és talajfelmérés történt, továbbá 2024 tavaszán úgynevezett botanikai kvadrátokat alakítottunk ki a kórházkert különböző részein. A néhány négyzetméteres botanikai kvadrátokon 2024-ben elhagyják a fűnyírást és -kaszálást, ami lehetővé teszi a bolygatatlan területeken élő növények faj szerinti felsorolását. Ezek a felmérések információt szolgáltatnak a kert nem emberi lényeiről és azokról az ökológiai adottságokról, amelyekre a gyógyító kert tervezésekor építeni lehet. A kert jelenlegi használatát az interjúkon és beszélgetéseken túl a kórházkertben tett lassú séták során egyszerű, távolságtartó megfigyeléssel térképezzük fel. A sétáló kutató jegyzeteket készít a kert használatáról különböző évszakokban és a nap eltérő szakaszai- ban. Nemcsak az emberek kerthasználatát rögzíti, hanem spontán találkozások formájában megfigyeli egy-egy állatfaj jelenlétét és viselkedését is (táplálékot gyűjtő madarak, napozó macskák stb.). Az emberek és állatok találkozásainak megfigyeléseit ugyancsak rögzítjük, hogy ebből a szempontból is feltérképezzük a természet különféle lényeinek jelenlétét és kerthasználatát (Maran, 2020). A botanikai felméréseken túl e megfigyelések a nem emberi lények igényeit tárják elénk, amelyeket a kerttervezés során – a betegek és a szakdolgozók szükségletei mellett – figyelembe kell venni.

A kórházkertet benépesítő élőlényekről, a viselkedésükről, illetve a kerthasználati szokásaikról hangi és képi multiszenzoros eszközök alkalmazásával további információkat gyűjtünk. A látás mellett a többi érzékszervi benyomást is vizsgáljuk, hiszen környezetünk befogadása a hangok, az illatok, a tapintás és a mozgás érzékeléséből adódik össze. Ezek gyűjtéséhez és megjelenítéséhez a környezet megfigyelésére használt különböző technikákat alkalmazunk: timelapse^[1]A timelapse technikával készült felvételeken hosszabb idő alatt rögzített képsorozatokat gyorsítva láthatunk, így a nagyobb időtávot felölelő események, például az évszakok … Részletek videófelvételeket az év különböző szakaszaiban, soundscape^[2]A soundscape egy adott környezet hangjainak összessége, beleértve a természetes és emberi eredetű zajokat, amelyek együttesen egy hely vagy helyzet akusztikus jellegét alkotják. hangfelvételeket a kert különféle pontjain a hangok változásának nyomon követésére, illetve a kert megfigyelését a különböző érzékszervi tapasztalataink alapján. A megfigyeléseken túl, a kórház szakképzett dolgozóinak meghívására és vezetése mellett a valóságlabor kertészeti, ökológiai és audiovizuális szakértői bekapcsolódtak a betegek számára tartott terápiás foglalkozások előkészítésébe és megvalósításába is. A szakértők bevonásával tartott előadások és beszélgetések szorosan kötődnek az ökológiai felmérésekhez, azok eredményeire épülnek. Céljuk egyrészt a terápiás munka támogatása, másrészt a kerttel kapcsolatos témákban való elmélyülés és az ösztönzés a lehetőségek szerinti aktív cselekvésre. A foglalkozások között voltak előadások és az előadásokat követő beszélgetések (például a madáretetésről és a fészkelésről), palántanevelő foglalkozás (melyen a magok ültetése közben a betegek megismerkedhettek az ültetőközeggel, a magok sokféleségével és életciklusaival), valamint növényzenei foglalkozás stb. Ez utóbbi középpontjában egy olyan szenzoros eszköz áll, amely a növények elektromágneses impulzusait (biológiai változásait) dallamokká alakítja át. Ezek a foglalkozások a természethez való kapcsolódás elősegítésén túl a közös tanulásra is lehetőséget teremtenek, valamint a kerthasználattal kapcsolatos preferenciák is felszínre kerülhetnek ilyenkor, így a gyógyító kert tervezéséhez is fontos szempontok jelenhetnek meg.

A természethez való kapcsolódást a valóságlabor különféle konkrét, infrastrukturális, tárgyi megoldásokkal is igyekszik elősegíteni a betegek és a szakdolgozók igényei, valamint az ökológiai felmérések alapján. Noha a valóságlabor elsődleges célja a gyógyító kert megtervezése, már számos apróbb, konkrét akció valósult meg, melyek a kert jelenlegi használatát hivatottak segíteni. Ezek egy része már meglévő gyakorlatok szakmai támogatását jelenti, mint például a veteményeskert tápanyag-utánpótlásának megszervezése és beporzóbarát sávok kialakítása vagy egy magaságyás felújítása. Megjelentek azonban új elemek is, amelyek a természettel való szorosabb kapcsolat kialakítását szolgálják, például madáretetők és a költést segítő madárodúk kihelyezése. Ezek a beavatkozások több esetben a kórházban gyógyulók segítségével, bevonásával valósultak meg, de mindig a szakdolgozók kezdeményezésére és részvétele mellett.

A gyógyító kert tervezését támogatja a különböző szakterületek képviselőiből álló tanácsadó testület is. Célja a sokféle szereplő tudáscseréje, platform biztosítása arra, hogy tagjai figyelemmel kövessék a gyógyító kert tervezése során alkalmazott módszereket, konstruktív visszajelzéseket adjanak, esetleg új szempontokra világítsanak rá. A tanácsadó testületnek az is célja, hogy egyfajta szakmai diskurzus induljon el, és a gyógyító kert témája tágabb szakmai közegekbe is beágyazódjon.

A fent felsorolt tevékenységek dinamikus interakcióban szolgálják (1) az egyes érintettek igényeinek felmérését, (2) a kórházkert jelenlegi adottságainak feltérképezését, (3) az érintettek (különösen a kórházban dolgozók és gyógyulók) bevonását és a valóságlabor tagjai közti bizalom kiépítését, (4) a gyógyítást, (5) a természet és az emberek összehangolódását és (6) végső soron a gyógyító kert tervezését. A konvencionális kutatási módszerek mellett (például interjúk, ökológiai megfigyelések), melyek a tervezéshez szükséges „leíró” információkat szolgáltatják, a konkrét igényekre alapuló gyakorlati akciók biztosítják, hogy a Gyógyító Kert Valóságlabor munkája túlmutasson a beszélgetéseken és írásos anyagok elkészítésén, növelje a bizalmat a valóságlabor tagjai között, és maga a kutatási folyamat is beágyazódjon a gyógyító munkába. A valóságlabor magcsoportjának tagjai (a RAK tervezés – akció – reflexió ciklusaiban) kéthetenként beszélik meg a történéseket, s új akciókat terveznek, melyek tanulságait a következő üléseiken vitatják meg, és így haladnak tovább.

Konklúzió

Írásunkban azt mutattuk be, hogy a magyarországi Gyógyító Kert Valóságlabor munkája során milyen lépéseket tettünk az igények feltérképezésére és a különféle szereplők bevonására úgy, hogy e lépések mind a gyógyítást, mind a természethez való kapcsolódást szolgálják a RAK módszertanának segítségével. Az emberi és a természeti rendszerek igényeinek megfigyelése alapot ad ahhoz, hogy kapcsolódási pontokat találjunk e rendszerek között. Például az ökológiai felmérések eredményeiről tartott előadások és beszélgetések nemcsak az információátadást szolgálják, hanem tudatosíthatják a kórházkertben élő élőlények jelenlétét is. A növényzene segíthet az embereknek kapcsolódni az egyébként inaktívnak tűnő növényekhez. Bizonyos tárgyi eszközök elhelyezése alkalmat teremthet a természettel való aktív együttműködésre, például a magaságyásban való kertészkedésre vagy a madarak etetésére.

A Gyógyító Kert Valóságlabor további tervei között szerepel olyan szakmai műhelyek szervezése, amelyeken a belső és külső szakemberek együtt vitathatnak meg a gyógyító kerthez kapcsolódó témákat, valamint az infrastrukturális feltételek bővítését, például a komposztálás vagy az öntözés megoldását. Mindez együttesen támogatja fő célunk megvalósítását: egy olyan tájépítészeti terv kidolgozását, mely az emberi és nem emberi lények igényeinek figyelembevételével hosszú távú, ökológiailag és gazdaságilag is fenntartható, a gyógyítást maximálisan szolgáló megoldásokra tesz észszerű javaslatokat.

Mindezen tevékenységek megtervezése és megvalósítása során nagyon fontos a különféle igények és szempontok gondos megfontolása. Az érintettek elköteleződése, a bevonás ugyanis csak akkor válhat valóra, ha a felek közös értékek mentén tudnak elköteleződni. A RAK módszertana úgy segíti elő e folyamatot, hogy a tervezés, az akció és a reflexió egymásra épülő lépéseiből álló kutatási ciklusok során a kórházban gyógyulók, a kórházi dolgozók és a természet nem emberi lényeinek igényei iteratív módon épülnek be az akciókba, míg az ezekre adott reflexiók segítik felülvizsgálni az eredményeket, az újabb akciók megtervezését vagy bizonyos tevékenységek módosítását. Ezek – főként a valóságlabor magcsoportjának és a szakkórház dolgozóinak együttműködésében létrejött konkrét akciók és az ezekre adott reflexiók – tudnak olyan közös gondolkodást elindítani, amely támogatja a gyógyító kert kialakítását és hosszú távú integrálását a kórház működésébe.

Ilyen sokféle területről és intézményből érkező szakemberekkel és érintettekkel együttműködni természetesen kihívást jelent (mint bármilyen más részvételi folyamat): időt kell szánni a közös nyelv kialakítására, esetleg új terminológia elsajátítására, s igazodni kell egymás munkakultúrájához és időbeosztásához. A szélesebb hazai kontextus és azon belül is az egészségügyi szektor helyzete, a részvételiség kultúrája mind hatással van a közös munkára. A nem emberi lények (állat- és növényfajok, mikroorganizmusok), a természet élő és élettelen elemeinek beemelése a tervezési folyamatba további kihívásokkal állítja szembe a valóságlabort. Kreatív feladat lehet például összeegyeztetni a beporzóbarát területek kialakítását a csendes, nyugodt elmélyüléssel, vagy olyan helyeket kialakítani a kertben, amelyek a sárgafejű királyka (Regulus regulus) táplálkozó- és búvóhelyéül is szolgálhatnak. A gyógyító kert megtervezésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a különböző mentális betegségekkel élőkre más-más természetes környezet hat jótékonyan, és megint más környezet kedvez a különféle nem emberi lényeknek. Az ezzel kapcsolatos ellentmondásoknak a feloldása és kezelése jelenti a Gyógyító Kert Valóságlabor következő lépéseit.

Támogatás

A kutatás az EU Horizont Europe programja által finanszírozott COEVOLVERS (Coevolutionary approach to unlock the transformative potential of nature-based solutions for more inclusive and resilient communities, 2022–2026, 101084220. szerződési számú) tudományos projekt keretében zajlik.

Köszönetnyilvánítás

A Gyógyító Kert Valóságlabor munkájában számos olyan szakember és érintett vesz részt, akik jelen cikknek ugyan nem szerzői, de nélkülük maga a munka sem folyna, s nem nyújtaná azt a tanulási élményt, amelyet a szerzők is élveznek. Köszönettel tartozunk a pszichiátriai szakkórház korábbi és jelenlegi vezetésének a támogatásukért és együttműködésükért. Ugyancsak köszönetet mondunk mindazoknak a szakdolgozóknak és a kórházban gyógyulóknak, akik részt vesznek a gyógyító kert tervezésében és az ehhez kapcsolódó eseményeken. Hálásak vagyunk nekik a közös munkára fordított időért és azért a bizalomért, amelyet felénk mutatnak. A COEVOLVERS projekt nemzetközi partnerei és a Gyógyító Kert Valóságlabor tanácsadó testülete egyaránt a kritikus barát szerepét töltik be, amiért nagyon hálásak vagyunk mindannyiuknak. Külön köszönjük Fekete Márta munkáját a projekt indításakor és első lépéseinek megtételekor. Köszönet jár szervezeteink, az ESSRG Nonprofit Kft. és a Magház Egyesület munkatársainak és tagjainak, akik szellemi támogatást nyújtanak nekünk, és az adminisztratív feladatok jelentős részét is ellátják. Sokat tanultunk a két bíráló észrevételeiből – köszönjük munkájukat. A cikkben leírtak kizárólag a szerzők álláspontját képviselik, és ők vállalnak értük felelősséget.

Absztrakt

A válásra és a válást követő élethelyzetre fókuszáló kutatások legmeghatározóbb kérdésköre, hogy a különböző tényezők milyen összefüggést mutatnak a gyermekek jóllétével. Jelen tanulmányban a gyermekek jóllétének szülői percepcióját és ennek összefüggéseit vizsgálom a válás, a szülő és a gyermek, illetve a szülők kapcsolatának jellemzőivel.

A „Közös szülőség a válás után” elnevezésű projekt keretében kérdőíves kutatás során elvált/különvált szülőktől (n = 404) gyűjtöttünk adatot, többek között a gyermekek jóllétéről.

A gyermekek jóllétének összefüggéseit vizsgálva a szülő-gyermek kapcsolat bizonyult a gyermek jóllétmutatói legerősebb prediktorának, a szülőnek a gyermekkel való saját kapcsolata az SDQ mindegyik alskálájával, a gyermek kiegyensúlyozottságával is szignifikáns összefüggést mutatott.

Konklúzióként elmondható az eredmények alapján, hogy a válás folyamatában és a válást követő időszakban kiemelt szerepe van a szülő-gyermek kapcsolat minőségének, továbbá fontos a szülők közötti kapcsolat is.

Kulcsszavak: válás, közös szülőség, a gyermekek jólléte, szülő-gyermek kapcsolat

A válás olyan akcidentális krízishelyzet, amely kihat az egész – szűken és tágan értelmezett – családi rendszerre. A folyamat azért is megterhelő, mert gyakran a szülők közötti konfliktusok nehezítik az újabb egyensúly kialakítását. Ezen a minden családtag számára bizonytalan és elbizonytalanító úton a gyermekek megélése és szempontjai sokszor kevesebb figyelmet kapnak, hiszen a szülők sok-sok energiát fordítanak a maguk egyensúlyban tartására. Bár sokszor megjelennek a szülőknél azok a megfontolások, hogy a gyermekek érdekében szeretnének „jól válni”, ezt nehéz tudatosan és következetesen végigvinni. A bizonytalanság abból is fakad, hogy adott esetben mit is jelent a jó válás. Ezért is különösen fontos, hogy minél több tudásunk legyen arról, hogy a válásban érintett gyermekek jólléte milyen tényezőkkel mutat összefüggést. A váláskutatások első hullámában, már a kilencvenes évek elején fontos témává váltak a gyermekek jóllétének különböző aspektusai (Amato–Rezac, 1994; Buehler–Trotter, 1990).

Szakirodalmi áttekintés

Az elmúlt évtizedekben számos tanulmány rámutatott, hogy a válást átélt családokban mind a szülők, mind a gyermekek jóllétmutatói elmaradnak az intakt családban élőkéitől (Amato, 2010; Fransson et al., 2018; Härkönen et al., 2017). A válási folyamat első szakaszában, amikor a felek még együtt vannak, de már megfogalmazódott a válási szándék (predivorce), általában jellemző a megnövekedett konfliktusszint, ami negatív hatással lehet a gyermekekre is (Camisasca et al., 2019). A válás témakörében született kutatásoknak továbbra is fontos tematikája a gyermekek alkalmazkodása a váláshoz és általában a jóllétük ebben a speciális élethelyzetben (Baude et al., 2019; Favez et al., 2019; Garriga–Pennoni, 2022).

A szülői alrendszer működése és a gyermekek jólléte

Bár sok tanulmány (például Nielsen, 2017; Rejaän et al., 2021) a közös szülőség kérdéskörét a gyermekekről való gondoskodás típusával (kizárólag az egyik szülő gondoskodik a gyermekről, a másik szülő csak kapcsolatot tart; mindkét szülő jelentős mértékben részt vesz a gyermekről való gondoskodásban) együtt vizsgálja, érdemes úgy gondolni ezek viszonyára, mint a közös szülőség tartalmára és keretére. A közös szülőség Mark E. Feinberg meghatározásában „arra a módra vonatkozik, ahogyan a szülők és/vagy más szülőfigurák a szülői szerepükben egymáshoz kapcsolódnak” (Feinberg, 2003: 96). Azaz a szerző a szülők közötti kapcsolatra és interakciókra fókuszál, beleértve együttműködésüket, egymás támogatását szülőként, a konfliktusokat és rendezésüket. Jacqueline DeAnda és munkatársai (2020) rámutattak, hogy az anya válás utáni distressze közvetlenül hat a gyermekek externalizáló és internalizáló problémáira is. Megfigyelték, hogy a szülők közötti konfliktusok az internalizáló problémák és az anya distressze közötti kapcsolatot mediálták, míg az externalizáló problémáknál nem találtak közvetett összefüggést a változók között. Egy másik vizsgálatban az ellenséges szülői magatartás és a hosszan elnyúló szülői konfliktusok összefüggtek a gyermekek érzelmi reaktivitásával, biztonságával és az externalizációs problémákkal (Davies et al., 2016). Jonathon J. Beckmeyer és munkatársai (2019) kutatásában azonban a klaszterelemzéssel kialakított különböző közös szülői csoportok (együttműködő, mérsékelten elkötelezett, konfliktusos) között nem mutatkozott jelentős különbség a szülői támogatásban, a szülőségről való tudásban és a következetlen nevelésben.

A szülő-gyermek kapcsolat és a gyermekek jólléte

Korábbi kutatások (Becher et al., 2019; Sandler et al., 2013) azt mutatják, hogy a szülői magatartás – beleértve az elfogadást, a kommunikációt, a következetes fegyelmezést, a támogatást és a családi rutinokat – összefüggésbe hozható a gyermekek hatékonyabb alkalmazkodásával. A szülő-gyermek kapcsolattal összefüggésben az alábbi altémák jelentek meg: a kapcsolat gyakorisága (Beckmeyer et al., 2019; Elam et al., 2019; Viry, 2014); a közelség, távolság, bizalom (Lau–Power, 2020); a támogatás–kontroll (Bastaits–Mortelmans, 2017; Bastaits et al., 2015); a szülő-gyermek kommunikáció (Sodermans et al., 2015; Vélez et al., 2011). A szülő-gyermek kapcsolat különböző dimenzióiról az említett kutatások alapján elmondható, hogy hozzájárulnak a gyermekek jóllétéhez és a váláshoz való alkalmazkodáshoz.

A válás utáni gondoskodás módja és a gyermekek jólléte

A válással foglalkozó irodalom talán leginkább kutatott kérdése a gyermekek elhelyezésének, illetve a gyermekekről való gondoskodásnak a módja. A 20. században a válást követően többnyire az egyik szülő (jellemzően az anya) gondoskodott a gyermekről, míg a másik szülő csak kapcsolatot tartott. Ez több esetben talán még mindig így van, de egyre gyakoribb, hogy a külön élő szülő is aktívan bekapcsolódik a gyermek(ek) életébe (Fransson et al., 2016). Az elmúlt két évtizedben nemzetközi szinten jelentősen növekedett azon családok száma, amelyekben a válást követően váltott elhelyezésben nevelik a gyermeke(ke)t. Erre a formára több kifejezéssel is utalnak a tanulmányokban (shared parenting, joint physical custody, shared custody, dual-residence, shared-time parenting), fő kritériumnak tekinthető azonban, hogy a gyermek az ideje legalább egyharmadát töltse az egyik szülőnél, beleértve a hétköznapokat, ünnepeket és tanítási szüneteket (Andreasson–Johansson, 2019; Nielsen, 2014). Több vizsgálatban állították fókuszba a gyermekek jóllétét, illetve pszichés nehézségeit és viselkedési problémáit az elhelyezés függvényében (Bergström et al., 2015; Carlsund et al., 2012; Fransson et al., 2018). A nukleáris családban élő gyermekek jólléte rendszerint magasabbnak bizonyult az elvált szülők gyermekeiénél, ugyanakkor szignifikáns különbség rajzolódott ki a váltott elhelyezésben és az egy szülőnél való elhelyezés között: a legalacsonyabb jóllét az utolsó csoportban mutatkozott. Akadnak azonban olyan vizsgálatok is, amelyek esetében a pszichés nehézségek tekintetében nem találtak különbséget a váltott elhelyezésben élő gyermekek és a nukleáris családban élők között (Fransson et al., 2016). Sara Brolin Låftman és munkatársai (2014) kimutatták, hogy azok a gyermekek, akiknek a szülei a közös fizikai felügyelet mellett döntöttek, hajlamosabbak voltak mindkét szülőjükhöz fordulni, amikor érzelmi támogatásra volt szükségük.

Kutatási kérdések és hipotézisek

Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy az elvált családban élő gyermekek jólléte milyen összefüggést mutat a szülői alrendszer működésével (közös szülőség, konfliktusok gyakorisága), a szülő-gyermek kapcsolattal, valamint az elhelyezés módjával. A korábbi kutatások alapján azt feltételeztük, hogy

H1: a szülői alrendszer válást követő hatékony működése pozitív együtt járást mutat a gyermekek jóllétével;

H2: a szülő-gyermek kapcsolat minőségével nő a gyermekek jólléte;

H3.: magasabb jóllétet figyelhetünk meg azoknál a gyermekeknél, akiknek mindkét szülővel van lehetőségük érdemi idő eltöltésére.

Módszerek

 A kutatás folyamata

Tanulmányunkban a „Közös szülőség a válás után” című kutatás (OTKA-PD 131671) során gyűjtött adatok alapján vizsgáljuk a fenti kérdéseket. A kutatás fő célja az elvált szülők és gyermekeik különböző jellemzőinek, valamint a szülők kapcsolatának, együttműködésének vizsgálata.

A keresztmetszeti, kérdőíves vizsgálat megkezdése előtt az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságának jóváhagyását kértük (engedélyszám: IV/10064-1/2020/EKU). Az online kérdőív kitöltése előtt minden résztvevőt tájékoztattunk a vizsgálat céljáról, az önkéntességről és az adatok anonim kezeléséről. A részvétel feltétele írásos beleegyezés adása volt.

A kérdőív 2021. július 21. és augusztus 31. között állt rendelkezésre. A válaszadókat hólabda típusú mintavételi módszerrel értük el, közösségi oldalakon és különféle szakmai szervezetek által hirdetve. Összesen 404 elvált szülőtől kaptunk értékelhető válaszokat.

Mérőeszközök

A kérdőívben néhány saját fejlesztésű kérdés mellett többnyire standardizált mérőeszközöket használtunk.

A gyermekek jóllétére vonatkozóan használtunk a gyermekek kiegyensúlyozottságára irányuló általános kérdést („Mindent egybevetve mennyire érzi kiegyensúlyozottnak gyermekét?”), amelyet 1 („nagyon kiegyensúlyozatlan”) és 10 („nagyon kiegyensúlyozott”) között lehetett értékelni.

Szintén a gyermekek jóllétéről ad képet a Képességek és Nehézségek Kérdőív (SDQ), amely a gyermekkori viselkedési problémák egyik legnépszerűbb, nemzetközileg elismert mérőeszköze. A kérdőív tételei a következő öt skálát alkotják: Érzelmi tünetek, Viselkedési problémák, Hiperaktivitás, Kortárs kapcsolati problémák és Proszociális jellemzők. A magyar SDQ-skálák belső konzisztenciája a validáló tanulmányban (Birkás et al., 2008) közepesen kielégítő volt (Cronbach-α: 0,43–0,70).

Konfliktusok gyakorisága. A konfliktusok és konfliktuskezelési stratégiák mérésére a Kapcsolati konfliktusok és problémamegoldó stratégiák (Kerig, 1996) eszközt használtuk. Ebben a tanulmányban csak a gyakoriságra vonatkozó kérdéseket elemeztük, melyek az előző évi kisebb és nagyobb vitahelyzetekre irányultak.

Mindennapi Közös Szülőség Skála (Daily Coparenting Scale – D-Cop). A tíz tételből álló mérőeszköz lehetőséget ad arra, hogy a válaszadók értékeljék a közös szülőség megélését (például: „Képviseltük a másik által felállított szabályokat és korlátokat a gyermek felé”; „Megbíztunk egymásban mint szülőben”; „Úgy éreztem, szülőként igazi teamet (csapatot) alkotunk”). Az eszköz hétfokú Likert-skálával dolgozik, az egyes állításokat 1 („egyáltalán nem ért egyet”) és 7 („teljes mértékben egyetért”) között lehetséges pontozni. A skála magas belső konzisztenciát mutatott az eredeti validáló tanulmányban (Cronbach-α értéke a nőknél és férfiaknál egyaránt 0,89 volt) (McDaniel et al., 2017), s a jelen vizsgálatban is kiváló értéket jelez (Cronbach-α = 0,94).

Kapcsolattartási naptár (Residential Calendar). Az An Katrien Sodermans és munkatársai (2014) által kifejlesztett mérőeszköz segítségével pontos kép nyerhető arról, hogy a válást követően a gyermek(ek) mennyi időt (nappalt és éjszakát) töltenek az egyik, illetve a másik szülővel. Jelen elemzésben az apával töltött időt használtuk.

Szülő-gyermek kapcsolat. Korábbi kutatásokban használt mérőeszközök (Lau, 2017; Stewart, 2003) alapján öt itemből álló kérdéssort alakítottunk ki, amely a szülő-gyermek kapcsolat közelségére irányul (például: „Közeli kapcsolatban vagyunk”; „Mindketten élvezzük az együtt töltött időt”; „A gyermekem bizalommal fordul hozzám”). A válaszadókat arra kértük, hogy 1-től („egyáltalán nem jellemző”) 5-ig („teljes mértékben jellemző”) terjedő skálán értékeljék a maguk és a volt partnerük kapcsolatát a gyermekükkel.

Az elemzésekbe kontrollváltozóként vontuk be a gyermekek életkorát, a szülő iskolai végzettségét, valamint a válás óta eltelt időt.

A minta bemutatása

A kutatás során megkérdezett szülők átlagéletkora negyvenhárom év (SD = 6), iskolai végzettség tekintetében felülreprezentáltak a felsőfokú végzettséggel (69,7%) rendelkezők. A válaszadók közel háromnegyede (73,8%) házas volt, átlagosan tíz évet éltek együtt (SD = 5,3), s öt és fél éve (SD = 3,7) élnek külön. A vizsgált gyermekek életkora átlagosan tizenegy év (SD = 3,7). A minta további sajátosságai az 1. táblázatban olvashatók.

Az „Életünk fordulópontjai” országos reprezentatív vizsgálat tizennyolc év alatti gyermeket nevelő elvált alcsoportjához képest kutatásunkban felülreprezentáltak a fővárosban élők és a magas iskolai végzettségűek (saját számítás).

1. táblázat: A minta bemutatása (saját szerkesztés)

Eredmények

A vizsgált változókkal korrelációelemzést végeztünk (2. táblázat), melynek eredményei alapján elmondható, hogy a Képességek és Nehézségek Kérdőív alskálái és a kiegyensúlyozottságra vonatkozó általános kérdés között közepesen erős, erős korreláció van. A közös szülőséggel mindegyik mutató szignifikáns kapcsolatot jelzett, kivéve a hiperaktivitás alskálát. A konfliktusok gyakoriságával csak a hiperaktivitás (r = ,201; p < ,01) és a viselkedési problémák (r = ,180; p < ,01) alskálák voltak szignifikáns összefüggésben. Az elhelyezés típusával (hány napot tölt a gyermek az apánál) egyik jóllétindikátor sem mutatott összefüggést, egyedül a közös szülőséggel találtunk pozitív korrelációt (r = ,273; p < ,01).

Ezt követően többváltozós elemzést végeztünk, hierarchikus regresszióanalízissel kerestük, hogy mely változók jelzik leginkább előre a gyermekek jóllétét. A tanulmányban nem közöljük a részletes eredményeket, csak egy összefoglaló táblázatot mutatunk be (3. táblázat), amelyben követhető, hogy mennyire meghatározók az egyes változócsoportok, illetve mely változók maradtak szignifikánsak a komplex modellben. Összességében elmondható a vizsgált modellekről, hogy mindegyik jóllétmutató magyarázatához hozzájárultak a bevont változók.

2. táblázat: A vizsgált változók Pearsons-féle korrelációs együtthatói (saját szerkesztés)

3. táblázat: Hierarchikus regressziós modellek (összefoglaló táblázat) (saját szerkesztés)

A gyermekek jóllétének mutatói közül a legnagyobb mértékben a kiegyensúlyozottságot (R² = ,279), a legkevésbé pedig a Képességek és Nehézségek Kérdőív Érzelmi tünetek alskáláját (R² = ,061) magyarázták a modellbe vont változók. Egyedül a szülő-gyermek kapcsolat volt mindegyik mutatónál szignifikáns prediktor, és az erősség tekintetében is ennek a változócsoportnak volt a legnagyobb magyarázóereje. Ezenkívül a szülői alrendszer működése szignifikánsan hozzájárult a gyermekek kiegyensúlyozottságának, a hiperaktivitás és a viselkedési problémák előrejelzéséhez. A hiperaktivitás alskálánál láthatjuk, hogy három változócsoport (szociodemográfiai változók, szülői alrendszer, szülő-gyermek kapcsolat) is hozzájárult a magyarázathoz. Az elhelyezés típusa, azaz hogy egy hónap során hány napot tölt az apánál a gyermek, egyik mutató előrejelzéséhez sem járult hozzá.

Diszkusszió

Elemzésünkben azt vizsgáltuk, hogy különböző tényezők – mint a szülői alrendszer működése, a szülő-gyermek kapcsolat és a gyermekről való gondoskodás módja – milyen összefüggésben állnak a gyermek jóllétének egyes indikátoraival.

Első hipotézisünkben (H1) azt feltételeztük, hogy a szülői alrendszer válást követő hatékony működése pozitív együtt járást mutat a gyermekek jóllétével. A korrelációelemzések alapján láthatjuk, hogy a közös szülőség szignifikáns, de gyenge kapcsolatban áll a gyermekek jóllétével. Ezek az összefüggések a többváltozós elemzés során elhalványulnak, s bár a változócsoportnak szignifikáns magyarázóereje van a gyermekek kiegyensúlyozottsága, a hiperaktivitás és a viselkedési problémák esetében, a változók szintjén a szülő-gyermek kapcsolat modellbe építését követően nincs olyan, ami jelentős magyarázóerővel rendelkezne. A szülői alrendszert jellemző konfliktusok gyakorisága a hiperaktivitás alskála prediktoraként szignifikáns marad a végső modellben is. Ezt a hipotézisünket így részben igazoltnak tekinthetjük – megragadható a szülői alrendszer hatékony működésének és a gyermekek jóllétének együtt járása, ugyanakkor más változókkal együtt vizsgálva kevésbé meghatározó. Ez az eredmény meglepőnek tekinthető, hiszen korábbi vizsgálatokban (Kelly, 2012; Spruijt–Duindam, 2009) azt láthattuk, hogy a szülői alrendszer diszfunkcionalitásai vagy csak alacsonyabb szintű működése mintegy spillover-hatással meghatározzák a gyermeki alrendszer jellemzőit is.

A szülő-gyermek kapcsolatra vonatkozó hipotézisünket (H2) egyértelműen igazoltnak vehetjük mind a korrelációs, mind a többváltozós elemzések alapján. Ennek a változócsoportnak volt a legnagyobb magyarázóereje a komplex modellben, azaz a szülő-gyermek kapcsolat minőségéből tudunk következtetni a gyermekek jóllétére (legalábbis a vizsgált változók közül). A gyermekek jóllétével kapcsolatban főként a saját kapcsolat jellemzése volt meghatározó. A másik szülő percipiált kapcsolata esetében is szignifikáns összefüggéseket láthatunk, de valamivel gyengébbeket. A regressziós vizsgálatnál a saját kapcsolat pontszáma minden mutatónál szignifikáns prediktornak bizonyult, a szülőtárs gyermekkel való kapcsolata az általános kiegyensúlyozottságnál és a kortárskapcsolati problémák esetében volt jelentős. Fontos ugyanakkor felhívni a figyelmet a partner gyermekkel való kapcsolata és a közös szülőség, valamint a gondoskodás módja közötti összefüggésre. Ezzel a változóval a másik szülőről alkotott véleménybe kapunk betekintést. A szülőtársról való gondolkodás sémái szoros kölcsönhatásban vannak a szülők együttműködésével, azzal, ahogyan közösen nevelik a gyermeküket. Ez a percepció összefüggést mutat azzal is, hogy a másik fél mennyi időt tölt a gyermekkel – azokban az esetekben, ahol meghatározó mindkét szülő gyermekkel töltött ideje, a gyermekkel való saját kapcsolatot, de főként a másik kapcsolatát pozitívabbnak értékelik.

A harmadik – a gyermekekről való gondoskodás módja és a gyermekek jólléte közötti összefüggésre vonatkozó – hipotézisünk (H3) az eredmények alapján nem nyert igazolást. Az apával töltött napok száma a szülő-gyermek kapcsolattal és a közös szülőséggel mutatott szignifikáns kapcsolatot, így a gyermekek jóllétével csak közvetett kapcsolata van.

Konklúzió és javaslatok

Eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy a szülő-gyermek kapcsolatnak kiemelt szerepe van a gyermekek jóllétében a válást követő, érzelmileg mindenki számára megterhelő időszakban. Éppen azért jelent kihívást a szülők számára a gyermekek támogatása, szükségleteik felismerése és kielégítése, mert általában – teljesen természetes módon – sok (érzelmi) energiát fordítanak a saját egyensúlyuk megtalálására, az új keretek kialakítására. Ezért fontos, hogy ebben az időszakban tudjanak olyan támogatást keresni és elfogadni, amely segíti a veszteségek elgyászolását és egy újfajta kapcsolat kialakítását a másik szülővel. Egy korábbi tanulmányunkban (Pilinszki–Gyetvai, 2021) említettük azokat a lehetőségeket, amelyek segítséget jelenthetnek ebben.

Leginkább a szülőség jellemzői (szülői stílus, a nevelés következetessége, támogatás és kontroll) és a közös szülőség (az a mód, ahogyan a szülőtársak együttműködnek a gyermekük nevelése érdekében) mutatott összefüggést a gyermekek jóllétével. Tehát ezek tekinthetők olyan beavatkozási pontként is, melynek fejlesztése hozzájárul az elvált családokban élő gyermekek, de meggyőződésem szerint minden gyermek jóllétéhez.

Limitációk

Eredményeink elemzésekor és értelmezésekor figyelembe kell venni a kutatás korlátait, amelyek közül fontosnak tartjuk kiemelni, hogy nem reprezentatív vizsgálatról van szó. Ezt jól szemléltetik a nemek, a lakóhely és az iskolai végzettség tekintetében a minta jellemzőiben mutatkozó különbségek. A gyermekek jóllétére vonatkozó kérdéseket a szülő (és csak az egyik) beszámolója alapján tudtuk vizsgálni, ami szintén magában rejti a torzítás lehetőségét. Longitudinális adatok pontosabb képet adnának a kérdésről, de ehhez sokkal nagyobb kutatási apparátusra lenne szükség. A későbbiekben érdemes lenne a kérdéskört diádikus megközelítésben vizsgálni, a szülők és gyermekek megkérdezésével.

Factors influencing children’s well-being during divorce

Family system change, parenting and co-parenting

Abstract

The most prominent question in research focusing on divorce and post-divorce is how different factors relate to children’s well-being. In the present study, I examine parental perceptions of children’s well-being and their relationship with the characteristics of parent-child and coparenting relationships.

As part of the Coparenting after Divorce research project, a survey was conducted to collect data from divorced/separated parents (N = 404), including data on children’s well-being.

In examining the correlates of children’s well-being, the parent-child relationship was found to be the strongest predictor of child well-being indicators, with their own relationship with the child also significantly associated with each of the SDQ subscales, child balance.

In conclusion, the results suggest that the quality of the parent-child relationship plays a key role in the divorce process and the post-divorce period, and that the relationship between parents is also important.

Keywords: divorce, coparenting, child well-being, parent-child relationship

Absztrakt

A környezeti krízis témájával behatóbban foglalkozó, a planetáris egészségért dolgozó szakemberek közvetlenül szembesülnek a környezetünk, a természet állapotromlásával, az ezzel kapcsolatos veszteség- és fenyegetettségérzettel. Esszénkben e „zöld szakemberek” mentális jóllétének kihívásairól írunk, és áttekintjük, milyen megküzdési módokat alkalmazhatnak a környezeti válság okozta stressz kezelésére. Az elméleti felvetésekhez illusztrációként csapatunk, az Environmental Social Science Research Group tagjai körében indított Remény Projektünk tanulságait használjuk fel. Az aktivitásba fordítás, a természet iránti hála megélése, a figyelemelterelés, a társas támogatás keresése mind fontos része a stresszel való megküzdésnek a problémafókuszú, érzelemfókuszú és a jelentésközpontú megküzdési stratégiák részeként. A remény fontos erőforrás lehet, amikor a cselekvésből következő pozitív eredmény, visszacsatolás hiányzik. A zöld szakemberek munkahelyi közösségeiben a környezeti krízis lélektani hatásainak és a remény témájának a közös megvitatása a közösségi mentálhigiéné támogatásának fontos eleme kellene hogy legyen.

Kulcsszavak: környezetvédők, természetvédők, kiégésprevenció, mentális jóllét, planetáris egészség

DOI: 10.56699/MT.2024.3.8

Természeti környezetünk globális változása az elmúlt ötven év során példa nélkül áll az emberi történelemben. A témával kapcsolatos átfogó tudományos tudást összegző Biodiverzitás és Ökoszisztéma-szolgáltatás Kormányközi Platform (Intergovernmental Platform on Biodiversity and Ecosystem Services, IPBES) 2019-es jelentése szerint az emberi tevékenység alapvetően átalakította a szárazföldi területek 75 százalékát és a tengerek, óceánok 66 százalékát (IPBES, 2019). Az ökológiai rendszerek állapotromlása és az emberi egészség közti kapcsolat a fenntarthatósággal foglalkozó kutatások egyik legfontosabb témájává vált (lásd például Chivian, 2002; Hartig et al., 2014; Mihók et al., 2021; Potter et al., 2023), új koncepcionális megközelítések megjelenésével, ilyen például a „planetáris egészség” mint keretrendszer (Whitmee et al., 2015). A mentális jóllét és a környezeti krízis kapcsolata kiemelt része a tudományos vizsgálódásnak (lásd például Lawrance et al., 2021; Mihók et al., 2021). Amint a Nature folyóirat 2024. áprilisi főszerkesztői levele (Nature, 2024) is hangsúlyosan rámutat, a klímaváltozás negatív hatást gyakorol mentális jóllétünkre, és sürgős feladat, hogy mélyebben feltárjuk, hogyan tudjuk ezt a problémát láthatóvá tenni, szisztematikusan és átfogó módon kezelni. Ráadásul a globális környezeti válság olyan helyzet elé állítja az embert, amelyben „annak a világnak a léte nem biztos többé, amelyhez új viszonyt lehetséges kialakítani a gyászmunka során, sem azok az eszközök (kultúra, vallás, tudomány, művészet) nem jelentenek kapaszkodót, amelyek korábban lehetővé tették az élet értelmességében való hit fenntartását az elkerülhetetlen vég tudata ellenére. (Hiszen a Föld pusztulása magában foglalja e kulturális javak megsemmisülését is)” (Kőváry, 2019: 6). Ez a krízis a mentális egészséggel kapcsolatosan tehát a probléma globális és mindenre kiterjedő léptékénél fogva újfajta megközelítéseket kíván, amelyek a jelenlegi keretek között nem feltétlenül állnak rendelkezésünkre. A klímaváltozás és a környezeti krízis egyre sürgetőbb kihívások elé állítja az egész társadalmat, de különösen közel kerül a problémahalmaz azokhoz, akik az élvonalban (vagy éppen frontvonalban) kutatnak, tevékenykednek, lobbiznak, vagy egyéb tevékenységgel próbálják megérteni és orvosolni a helyzetet (összefoglalóan ők a „zöld szakemberek”). Hiszen ha a laikus polgárt is érinti a klímaváltozás és a biodiverzitás-válság miatt érzett aggodalom, jogosan feltehetjük a kérdést, vajon hogyan hatnak ezek azokra, akik a természeti értékek megőrzéséért dolgoznak, kutatnak, önkénteskednek. A kérdés nagyon is jogos, mivel a fenti idézet alapján felvethető, hogy a környezeti válság kezelését célzó szakemberek egy emberi léptéken túlmutató krízisben próbálnak beavatkozási pontokat azonosítani, vagyis a mentális egészségüket fenyegető kihívások is különbözhetnek más, többet vizsgált (például az egészségügyben vagy a szociális szektorban tevékenykedő) társadalmi csoportok kihívásaitól. Ugyanakkor e társadalmi csoport a jelen válság kezeléséhez alapvetően szükséges szakértői, illetve személyes tudással rendelkezik, ezért kimondottan társadalmi érdek, hogy tagjainak rezilienciáját, mentális egészségét támogassuk.

Esszénk megírásakor azt a célt tűztük ki, hogy tematizáljuk a környezeti krízisekkel szakmájukból adódóan foglalkozó zöld szakemberek mentális jóllétének kihívásait, áttekintjük, milyen tényezők segíthetik mentális egészségük védelmét, valamint megvizsgáljuk, hogy e tényezők között miért lehet érdekes a remény koncepciója. Az elméleti felvetések mellett illusztrációként csapatunk, az Environmental Social Science Research Group (ESSRG) tagjai körében indított Remény Projekt tanulságait is bemutatjuk, azzal a szándékkal, hogy a szóban forgó területen tevékenykedő szervezetek, csoportok számára inspirációt nyújtsunk hasonló jellegű, a szervezeti jóllétet támogató programok indításához.

Röviden a Remény Projektről

Az ESSRG a fenntarthatósággal kapcsolatos, inter- és transzdiszciplináris kutatásokat folytató csapat. Munkánkban a társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság vezérlőelvek, kutatási projektjeink jellemzően konfliktusterhelt határterületeken mozognak, ilyen például a tájhasználat és a természetvédelem, a biodiverzitás-szakpolitika, az élelmiszer-biztonság és az agro-biodiverzitás. 2023 augusztusában indítottunk el egy belső kezdeményezést, a Remény Projektet, amely a saját csapatunkon kísérletezve keresi, hogy milyen tényezők segíthetik a zöld szakemberek mentális egészségének védelmét. A folyamat egy ráhangolódó, majd önreflexiós és csoportos reflexiós fázisra tagolódott. A ráhangolódás során a tagok fényképeket készítettek arról, ami a természetben az adott helyen és időben hatást gyakorolt rájuk. Ezzel egyrészt arra motiváltuk kollégáinkat, hogy álljanak meg egy pillanatra, nézzenek körül, és kapcsolódjanak a természethez, ami önmagában a mentális jóllétet támogató gyakorlat lehet (Richardson et al., 2021). Másrészt így visszajelzést kaptunk arról, hogy mely természeti elemek, jelenségek jelennek meg erőforrásként az életükben. Az egyéni önreflexiós szakaszban két hónap alatt négy egyénileg kitöltendő kérdőívet küldtünk ki a munkatársaknak. A kérdőívek az Active Hope (Macy-Johnstone, 2012) keretrendszer alapján, nyitott kérdéseken keresztül reflektáltak a hála, a környezeti krízis miatt érzett fájdalom, a krízis mint lehetőség az átkeretezésre és a személyes történet témakörére. A csoportos találkozók során az előző fázisban feltett nyitott kérdésekre adott (anonim) egyéni válaszokra reflektáltunk közösen, majd a második alkalmon a remény sokszínű megélései és értelmezései kerültek a fókuszba művészetalapú és tudatosjelenlét-gyakorlatok segítségével. A teljes folyamat során kulcsfontosságú, központi elemként kezeltük a biztonságos tér megteremtését, amelyben a résztvevőknek lehetőségük nyílik arra, hogy szabadon, úgy legyenek jelen és csatlakozzanak a csoportos tevékenységekhez, ahogyan számukra biztonságos az adott pillanatban. Esszénk folytatásában bemutatjuk e közös munka tanulságait és a témához kapcsolódó releváns vonatkozásait.

A mentális egészség védelmének kihívásai a zöld szakembereknél

A „zöld frontvonalban” dolgozó szakemberek a népesség átlagához képest jóval nagyobb arányban szembesülnek a környezeti, természeti állapotromlással, a társadalmi-ökológiai kihívásokkal, így az ezekkel kapcsolatos veszteség- és fenyegetettségérzetet még erőteljesebben élik meg (Fraser et al., 2013; Boon, 2022; Pienkowski et al., 2023). A Remény Projektben például a szakirodalomban tárgyaltakhoz hasonló érzésekről számoltak be az ESSRG-tagok is, amikor a környezeti válsággal kapcsolatos megéléseiket fogalmazták meg: aggodalomról, félelemről, tehetetlenségről, szomorúságról, kétségbeesésről, szorongásról és tehetetlen dühről írtak. Paul I. Boon (2022) tanulmányában hangsúlyozza, hogy a természetvédelemmel, környezeti krízissel foglalkozók esetében jelentkező, a környezeti krízis hatásaként fellépő mentálegészségügyi problémákat meg kell különböztetni a laikusok körében mutatkozó környezeti aggodalmaktól. Lényeges ez a különbségtétel, mivel a zöld szakemberek esetében közvetlenül a munkájukhoz köthető e stresszfaktorok megléte, hiszen vizsgálódásuk, tevékenységük tárgya maga a szorongást, aggodalmat okozó környezeti krízis (Boon, 2022; Gerber, 2023). Ha egy ökológus vagy egy természetvédő egy adott tájra pillant, tudása révén nemcsak az aktuális állapotot látja, hanem például a (legtöbbször romlással járó) tájátalakulás hátterében meghúzódó veszteségek is megelevenednek a szeme előtt. Egy mások számára akár kellemes látvány (így egy városi park a folyó mellett) az ő számára szomorúsággal és gyásszal terhelt pillanatot szerezhet (például a néhai ligeterdő hiánya miatt a park helyén). Ezek az élmények ráadásul gyakorta jelentik a zöld ügyekkel foglalkozók számára a magány és az izoláció megtapasztalását is, hiszen sokszor azt élhetik meg, hogy nincs széles körű társadalmi elköteleződés a megoldások iránt. E támogatás hiánya az érintett szakemberek számára tükröződik abban is, hogy sokszor forráshiányos környezetben, túlterhelten kell dolgozniuk, és munkahelyi jóllétük több szempontból sem garantált (lásd Pienkowski et al., 2023). Tovább nehezíti a helyzetet az is, hogy a környezeti krízis megértésében és megoldásában nemegyszer túlnyomórészt a természettudományos és gazdasági szempontok érvényesülnek, és hiányzik az emberre érzékenyen fókuszáló, kritikai reflexiókat megfogalmazó társadalomtudományi megközelítés – amely a problémák feltárásában kulcsfontosságú lehetne. Egyre sokasodó számú kutatás tematizálja ezt a problémát, és érvel amellett, hogy kiemelt jelentőségű lenne a környezeti ügyekkel foglalkozó szakemberek mentális jóllétének támogatása (Gerber, 2023). A környezeti válság lélektani hatásaival való megbirkózás e csoportnál tulajdonképpen a szakmai tapasztalat részének tekinthető, ezért az ezekkel való megküzdés a szakmai munka egyik pillére kellene hogy legyen, melyet megfelelő programokkal, kapacitásbővítéssel, intézményi erőfeszítésekkel lenne szükséges támogatni (Gerber, 2023).

Mi támogathatja a mentális egészség védelmét a zöld szakemberek körében?

A környezeti válsággal kapcsolatos megnövekedett stressz és szorongás csökkentésében a különböző megküzdési stratégiák fontos szerepet játszanak (Ágoston et al., 2022). A megküzdés alkalmazása során az egyén cselekedetei és gondolatai a stressz forrására és a negatív érzelmi állapot kezelésére irányuló olyan fizikai vagy mentális reakciók, amelyek célja lehet egyrészt a környezet, másrészt a belső állapot megváltoztatása (Oláh, 2021). A problémaközpontú megküzdés során az egyén tesz valamit a helyzet megváltoztatása érdekében, míg az érzelemközpontú megküzdésnél a stressz okozta negatív érzéseket kívánja enyhíteni. Az emberek gyakran alkalmazzák ez utóbbi megküzdési módot, ha a helyzet számukra megváltoztathatatlan (Lazarus–Folkman, 1984). A jelentésközpontú megküzdés esetében a probléma nem oldható meg (azonnal), mégis aktív részvételt igényel (ilyen helyzet például egy beteg ápolása). Ekkor a nehéz helyzettel való megküzdésben a hit és a (vallási vagy spirituális) meggyőződés, az értékek és célok (például az életcél) játszanak fontos szerepet. Az egyén nem a negatív érzésektől való megszabadulásra törekszik, hanem pozitív érzések kiváltására. E pozitív érzések pedig hozzájárulnak a megküzdési erőforrások helyreállításához (Folkman, 2008).

Maria Ojala (2012, 2013) szerint a megküzdési stratégiák kapcsolatot mutatnak a környezeti válságra vonatkozó viselkedéses elköteleződéssel. A probléma- és jelentésközpontú stratégiák például szignifikáns pozitív összefüggést mutatnak a környezetbarát viselkedéssel, míg ennek az érzelemközpontú megküzdéssel negatív irányú a kapcsolata (Ojala, 2012, 2013). Ez az összefüggés a zöld témákkal behatóbban foglalkozók esetében tovább árnyalódhat: a környezetvédelmi tanulmányokat végző hallgatók például nagyobb mértékű klímaszorongásról számolnak be, mint nem környezetvédelem szakos társaik. A szorongásra jellemzően adaptív válaszokat adnak, leggyakrabban használt megküzdési stratégiájuk a problémaközpontú megküzdés, melyet a jelentésközpontú követ, s az érzelemközpontút használják a legritkábban. A problémaközpontú megküzdés pozitívan és erősen összefügg a szorongással, míg az érzelemközpontú megküzdés negatívan kapcsolódik a klímaszorongáshoz (Daeninck et al., 2023).

Meglátásunk szerint a zöld szakemberek munkájuk során lényegében olyan tevékenységeket végeznek, amelyek a környezeti változásokkal kapcsolatos probléma- fókuszú megküzdési stratégiáknak tekinthetők, ám érzelmileg ezzel együtt nagyobb terhelésnek vannak kitéve, mint azok, akiket a téma nem érint a hivatásuk szintjén. Ez azt a lehetséges következtetést vonja maga után, hogy az érintett szakemberek érzelemközpontú és jelentésközpontú megküzdésének támogatására nagyobb hangsúlyt célszerű fektetni intézményi vagy egyéni keretek között.

Remény Projektünkben ez utóbbi két megküzdési mód kapott nagyobb hangsúlyt az érzelmek és a remény jelentésének explorálásával, és ez a visszajelzések alapján hasznosnak bizonyult a közös tapasztalati élmény révén az egyes résztvevők megélésében. Az ön- és csoportos reflexiók során mindhárom stratégiát azonosítani tudtuk a résztvevők saját megküzdéseikkel kapcsolatos megosztásai során.

A környezeti válsággal kapcsolatos nehéz érzések kezelésére a Remény Projekt részt- vevőinek megosztásai alapján az egyik leggyakrabban megjelenő kezelési mód a problémafókuszú megküzdéshez tartozó aktivitásba fordítás: meg kell keresni azokat a lépéseket, amelyeket az egyén meg tud tenni, például politikai vagy szakmai tevékenység vagy a saját életmód alakítása. A természet iránti hálaérzet emellett rendkívül gazdag erőforrásként jelent meg, amely „újratölti” az egyént. A Remény Projektben kiküldött egyéni kérdőíveken a csapattagok részéről hetvennél több válasz érkezett, mely a természettől kapott „javakat és ajándékokat” részletezi. Az itt és most megélt bensőséges pillanatok, a napfény, a levegő, az illatok, a víz, az élőlények, melyekre rácsodálkozunk, és az érzékszervekkel intenzíven megélt számos más momentum tükröződött a megosztásokban. A társként megélt állatok jelenléte, a kerti növények termései, a természet megnyugtató és feltöltő hatása mind megjelent a válaszok között, melyek közül sokban érződött az idő lelassulása, a tudatos jelenlétben érzékelt, felnagyított részletek miatt érzett öröm.

A természet iránti hála szorosan összekapcsolódott többek között a csodálat, a nyugalom, a regeneráció és a boldogság érzéseivel. A hála megélése az érzelemközpontú és a jelentésközpontú megküzdés kombinációjaként is értelmezhető, amelyben fókuszba kerül az, ami rendelkezésre áll. A hála az egyén pszichológiai és szociális erőforrásait gyarapítja, a pozitív pszichológiai megközelítés szerint a transzcendenciával is összefügg, összekapcsolva az egyént valami rajta kívül állóval, valami nála nagyobbal (Nagy, 2013). A természettel való összekapcsolódás a hálaérzeten keresztül tehát alapvető erőforrás az erre fogékonyak esetében.

A kérdőíves felmérésben néhány válaszadónál megjelent a figyelemelterelés is, illetve a jelenre fókuszálás mint olyan alapvetően érzelemközpontú eszköz, mellyel elviselhetőbbé tehető a helyzet, és segíti a cselekvőképesség megtartását azáltal, hogy megakadályozza az elárasztódás élményét.

A hasonlóan gondolkodók keresése, az offline vagy online térben létező közösségekhez való kapcsolódás a megosztások szerint alapvető eleme a megküzdési repertoárnak (lásd még Ágoston et al., 2022). Az ESSRG-s csapattagok visszajelzéseiben megjelent az érzések, gondolatok másokkal való megosztásának ereje. Hallva a többiek meglátásait, gondolatait, érzéseit a résztvevők megtapasztalták, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, másokban is hasonló folyamatok játszódnak le. Emellett így az is megismerhetővé válik, hogy mások hogyan birkóznak meg a környezeti válság okozta szorongással vagy a munkájukból adódó reménytelenség érzetével. Összességében megélhető, hogy könnyebb a terhek viselése, ha másokkal osztoznak rajtuk, és támogathatják egymást az ezekkel való megküzdésben. A Remény Projekt mindkét csoportos alkalmán a résztvevők jelentős része számolt be arról a találkozó végi közös reflexió során, hogy sokkal nyugodtabbnak érzi magát, lecsendesedett az elméje, „mintha egy gyógyfürdőben lettünk volna”. A csoportos alkalmak lehetőséget adtak arra, hogy a környezeti krízisről és a reményről kapcsolati mezőben beszéljünk, s ennek során a csoport figyelme és visszajelzése fontos támogató tényező volt. A közös alkalmakat úgy is értelmezhetjük, hogy az „egyedül”-ből elmozdultunk az „együtt”-be, vagyis a csoporttagok egymásra hangolódása segítette az egyéni érzelemszabályozást.

A társas támogatás ilyen keresését az érzelemközpontú megküzdési stratégiákhoz sorolhatjuk. Ebben az esetben a személy a szociális környezetében keres támaszt a kellemetlen érzelmeivel való megbirkózáshoz, ami hozzájárul érzelmei regulációjához. A társas támogatás a jelentős mások által nyújtott pszichoszociális erőforrásokat jelenti (Kaplan et al., 1977). Fontos, hogy e definíció szerint arról a segítségről van szó, amelyet a fogadó észlel, és nem feltétlenül szükséges, hogy használni is tudja (Papp-Zipernovszky et al., 2017). Kállai János szerint jelentős másoknak tekintjük a családi, partneri, házastársi és baráti kapcsolatokat, illetve a kollégákat, a közös érdeklődés mentén szerveződő csoportokat és a segítő szervezetek tagjait is (Kállai, 2007). A szakirodalom a társas támogatás többféle dimenzióját különíti el. Robert L. Kahn és Toni C. Antonucci (1980) modellje szerint megkülönböztetünk affektív, kognitív és instrumentális segítséget. Affektív segítségnek tekintjük az érzelmi támogatást és az érzelemkifejezések bátorítását, kognitívnak a személy gondolatainak, nézeteinek befogadását és meghallgatását, valamint az énkép fenntartásának támogatását. Roxane N. Silver és Camille B. Wortman (1980) szerint kölcsönös elkötelezettségi hálóként jellemezhető a szociális kapcsolatokba ágyazottság, illetve az elfogadás és támogatás érzete. Végül a kézzelfogható és gyakorlati segítség nyújtása tekinthető instrumentálisnak (Pikó, 2002). A mi példánkban a társas támogatás felsorolt elemei mind tetten érhetők a csoporttagok megnyilvánulásaiban. A csoportos reflexiók során az érzések, érzelmek egymással való megosztása az affektív segítség részének tekinthető. A környezeti krízissel kapcsolatos perspektívák, értelmezések vagy ötletek révén a csoporttagok kognitív segítséget tudtak nyújtani egymásnak, míg instrumentális segítségként értelmezhető például a szakirodalmi vagy internetes források megosztása.

A remény mint erőforrás

Julia Sangervo és munkatársai (2022) szerint a remény a környezeti válsággal kapcsolatban az egyik legfontosabb lélektani jelenség, melynek jelentősége összetett: remény nélkül nehéz okot találni a cselekvésre, ugyanakkor a remény érzete elnyomhatja a sürgetettség érzetét és a cselekvésre való motivációt. Az említett szerzők tanulmányukban a szorongás és a remény kapcsolatát taglalják a klímaválsággal kapcsolatosan. A szorongás segíthet abban, hogy figyelmünket a veszélyforrásra irányítsuk, és reagáljunk a veszélyre: például jövőbeli céljaink elérése érdekében el tudjuk kerülni (Strack et al., 2017; Kurth, 2018).

Hogyan kapcsolhatjuk a klíma- és környezeti válság témájához a remény koncepció ját? A szorongáshoz hasonlóan a remény jövőorientált, összetett fogalom, amely magában foglalhat különböző érzelmeket, vágyakat és kognitív értékeléseket. A pszichológiai szakirodalom egyik megközelítése szerint „a remény mint személyiségjellemző a jövendőre és az egyén számára értékes, de nem túl távoli cél elérésére irányuló várakozás, amelyet általában a nem kielégítő jelen állapot indukál” (Kis, 2016: 243). E definícióból jól látható, hogy a remény mindig pozitív változásra irányul. Ennek mentén könnyen el lehet különíteni az optimizmustól, amely a világ és a jövő pozitív szemléletén alapul, ám az adott személy egyénileg nem teszi felelőssé magát az adott dolog vagy jelenség kimeneteléért. A remény a leggyakoribb értelmezés szerint cselekvéses vagy cselekvőképes állapot, mely lehetővé teszi a problémafókuszú megküzdést. A remény eredendően a realitáson, a jelen állapoton alapul, ám mindig a jövőre irányul. A vágyott céllal/célokkal kapcsolatban pozitív előfeltevéseket tartalmaz, és az energiák mozgósításával is jár. A reményteliség élménye hat a teljesítményre, a kommunikációra, a fizikai, mentális és szociális jóllétünk elérésére is (Kis, 2016).

Simon M. Bury és munkatársai (2020) szerint a klímaválság megoldására irányuló cselekvések tekintetében a reménynek fontos szerepe van: ha egy adott cselekvés sikerességének kevés az esélye, a remény különös jelentőséget nyer. Amennyiben az egyéni és kisebb csoportos cselekvések kevésnek bizonyulnak a környezeti krízis megoldásához, vélhetően elmarad a közvetlen visszacsatolás a cselekvők tevékenységének sikerességéről, vagyis saját reményteliségük fenntartásával (reménykedésükkel) kell motiválniuk tevékenységüket (Bury et al., 2020). Továbbá Sangervo és munkatársai (2022) szerint ha egy személy úgy észleli, hogy kevéssé képes befolyásolni a klímaváltozást, az ezzel kapcsolatos aggodalmaira védekezéssel (például tagadással) reagál. Ugyanakkor ha úgy érzi, hogy tevékenysége hatékonyan és sikeresen hozzájárulhat a helyzet megoldásához, akkor megváltoztatja e viselkedését. Azok az érintett zöld szakemberek, akik mindennapi munkájukat ebben a témában végzik, elárasztódhatnak negatív érzésekkel, s tudásukból adódóan azt érezhetik, hogy pusztán az ő hozzájárulásuk nem elegendő a helyzet megváltoztatásához. Ezért számukra különösen fontos erőforrás lehet a reményteliség támogatása.

Andrew Park és munkatársainak (2020) áttekintő tanulmánya tovább árnyalja a reménnyel kapcsolatos percepciónkat. Szerintük a remény és a vele kapcsolatos konstrukciók klímaaktivizmusra, környezettudatos viselkedésre gyakorolt hatását a pszichológusok már régebb óta széles körben vizsgálják, azonban a remény fontossága a természetvédelmi intézkedések előmozdításában, illetve a természetmegőrzéssel, környezeti kérdésekkel foglalkozók támogatásában viszonylag kevéssé kutatott terület. Park és munkatársainak összegzése szerint a szakirodalomban megjelenő reményfelfogás sokszor nagyrészt egyfajta szemléletet tükröz (aktív vagy autentikus remény), ugyanakkor a reménnyel kapcsolatos sokszínű párbeszédnek is fontos lenne helyet adni (lásd még Ogden, 2016). Hiszen többféle megközelítéssel, megküzdéssel rendelkezünk egyénként és szervezetként is, s a remény vagy a reményteliség állapotának monopolizálása nem segíti a megfelelő intervenciók kidolgozását. Példaként említhető erre a „radikális remény” fogalma, amely egyfajta posztapokaliptikus reményt jelent. Azzal számol, hogy a jelen körülmények között nincs kitűzhető pozitív jövőkép vagy cél, ám a radikális remény a pusztulás utánra néz, és lényegében a kétségbeesés elleni fellépést jelenti, még akkor is, ha kétségbeesésünk teljesen indokoltnak tűnik (Thompson, 2010). Továbbá a reményhez való viszonyulás akár szélsőségesen elutasító formában is megjelenhet a zöld ügyek- kel foglalkozó közösségekben, azt sugallva, hogy a reményteli állapot illúzió, amely meggátol minket a cselekvésben: „Amikor felismerjük, hogy milyen mértékű hatalommal rendelkezünk, már egyáltalán nem kell »reménykednünk«. Egyszerűen csak elvégezzük a munkát. Biztosítjuk a lazacok túlélését. Biztosítjuk a prérikutyák túlélését. Biztosítjuk a grizzlyk túlélését. Mindent megteszünk, amire szükség van” (Jensen, 2006).

Az ESSRG Remény Projektben szerzett benyomásaink alátámasztják azt a meglátást, mely szerint a remény értelmezése egyénfüggő. A csoportban megfogalmazott értelmezések színes palettájának feltárása során többször megjelenő megélés volt, hogy valamilyen „aktivitás”, „dinamika”, „mozgás” társul a reményhez. „Mindig változik azzal, ami van.” Ez a dinamika különböző belső érzeteken, megéléseken keresztül jelent meg. Volt, aki erős „hangokra”, „fényekre” vagy „színekre” asszociált. Volt, aki „belső energiaként” érzékelte a mellkasában. Volt, aki belső állapotváltozást tapasztalt a reménnyel való kapcsolódás során a belső „feszültségtől” az „elfogadás” felé.

Ehhez kapcsolódóan fontos kiemelni, hogy a reményhez fűződő viszony feltárása sokakban magával hozza a reménytelenség érzését is. Számukra a remény a reménytelenség talaján ébred, csak itt értelmezhető. A fent említett kettősség több szinten megjelent. Nem egy résztvevő kiemelte, hogy párban jár a „pozitív” és a „negatív”, a remény és a reménytelenség, a remény statikus és dinamikus értelmezése. „Messziről csend, közelebbről folyamatos mozgás.” A remény egyszerre jelenthet valamiféle belső erőt, amely az élet, a mozgás felé segít, és egyfajta csendet, nyugalmat. A remény megélése tehát egyéni és nehezen megfogható, körülhatárolható, ugyanakkor egyszerre van jelen benne a reménytelenség dimenziója, az aktivitás és a nyugalom, a pozitív és a negatív, a feszültség és az elfogadás ambivalenciája.

A remény a fentiekre épített értelmezésünk szerint sokszínű, diverz fogalomrendszer, vagyis sokféle remény (vagy éppen reménytelenség) van jelen egy közösségben, s e sokszínűség megismerése és tematizálása a projekt további célkitűzései között szerepel a közösségi jóllét támogatásának érdekében.

Következtetések

A környezeti problémák ismerete hozzásegít annak belátásához, hogy mindazok, akik a bolygó egészségéért (a planetáris egészségért) dolgoznak, az egész emberiség fennmaradásáért és jóllétéért (is) tevékenykednek, hasonlóan a humánegészségügyben vagy a szociális szektorban dolgozókhoz. Az ő mentális jóllétük biztosítása nem magánügy, hanem a planetáris jóllét biztosításának feltétele. Míg azonban az egészségügyi vagy a szociális ágazatban a munkavállalók mentális támogatása (illetve kiégésprevenciója) kiemelt célkitűzés, a planetáris egészséggel foglalkozók esetében az ehhez szükséges szemlélet szinte teljes mértékben hiányzik. Hiányzik a képzésből és az oktatásból, s hiányzik a mindennapi munka során. Az egyéni és munkahelyi jóllétet veszélyezteti a környezeti krízissel behatóan foglalkozó szakembereknél (vagy az ezen a területen tanulóknál) a magából a témából adódó szorongással, nehéz érzelmi állapotokkal való megküzdés kihívása (lásd Boon, 2022; Jovarauskaite–Böhm, 2021). Az érintettek esetében a téma iránti elhivatottság, a küldetéstudat és a természettel való pozitív kapcsolódás (lásd például hála) erőforrásként jelenik meg, ugyanakkor a természeti értékek elvesztése miatt érzett szorongás, gyász is erőteljesebb (Pienkowski et al., 2022).

Tapasztalataink szerint a környezeti krízis lélektani hatásainak és a remény témájának a közös reflexiója a közösségi mentálhigiéné támogatásának fontos eleme lehet a munkahelyi közösségekben (Jovarauskaite–Böhm, 2021), s javaslatunk szerint érdemes a szervezeti, intézményi működés alapvető elemévé tenni, mind egyéni, mind csoportos folyamatok révén. A területen dolgozók körében potenciálisan kialakuló izoláció oldásának eszköze a téma nyílt színen való megvitatása, és annak élménye, hogy „nem vagyok egyedül”. Míg a kihívások nem feltétlenül oldódnak meg a megosztásokkal, a csoport „közös teherviselése” révén az egyénekben csökkenhet a szorongás. Ez pedig támogathatja a kreativitást, az inspirációt, amely a megoldásokhoz is közelebb vihet bennünket. Következésképpen a közös megosztás nagyon fontos lépés, megküzdési stratégia lehet a környezeti krízis miatt jelentkező stressz kezelésében. A közösségi jóllét (és a folyamat hitelessége) érdekében ugyanakkor ahelyett, hogy kitűznénk egy normatív célt arról, hogy reménytelivé alakítjuk a közösséget, realisztikusabb célkitűzés, ha teret adunk mindennek, ami ennek kapcsán meg- jelenik, és beépítjük a közösség közös tudás- és erőforrásrendszerébe. Továbbá ha egy közösségi reflexiós folyamatban sikerül a valóban biztonságos, társas bevonódáson és mélyebb érzelmi szabályozottságon alapuló közös tér megteremtése, az a találkozókon túlmutató, hosszabb távon is támogató impulzust adhat a jelenlévőknek.

Meggyőződésünk, hogy a planetáris egészséget támogató szakemberek (vagy az erről tanuló diákok) esetében a mentális jóllétet erősítő szolgáltatások, programok szükséges részei a munkakörök betöltésének és így a szakmai munka biztosításának. Remény Projektünk folytatásában célunk a módszertani fejlesztés, amelynek eredménye a miénkhez hasonló szervezetek számára is haszonnal alkalmazható és továbbfejleszthető lenne.

Köszönetnyilvánítás

A szerzők ezúton fejezik ki köszönetüket az ESSRG Nonprofit Kft. tagjainak, akik részt vettek a projektben, és idejükkel, megosztásaikkal, reflexióikkal hozzájárultak a közös munkához. Köszönjük Holbis Emőkének a kreatív együtt gondolkodást, Bokor Juditnak a cikkhez való hozzájárulást és két anonim bírálónknak az értékes visszajelzéseket. A munkát az EU Horizont Európa programja által finanszírozott TRIGGER (GA. 101057739) projekt támogatja.

Absztrakt

Egy krónikus betegséghez való hosszú távú alkalmazkodás során a testi változások mellett a lelki folyamatok is hangsúlyosak. Az autoimmun betegségek gyakran járnak pszichés nehézségekkel, ezért ilyenkor kiemelten fontos a mentális egészség támogatása, amelyet a korábbi autonóm tevékenységek megőrzése és a másokra támaszkodás megélése erősíthet. A tanulmányban ismertetett kutatás az alapvető pszichológiai szükségletek koncepciójából merít, amely szerint az autonómia, a kapcsolódás és a kompetencia kielégítettsége pozitív kimenetellel jár mind a mentális egészség, mind a fizikai állapot terén. Az irodalomterápia hasznos kiegészítője a krónikus betegekkel végzett munkának. A kutatás két azonos koncepcióra épülő irodalomterápiás csoportfolyamat tematikus elemzését mutatja be. A csoportokon keresztül jobban megismerhettük a betegek élményvilágát és a pszichológiai alapszükségletek szerepét a betegséghez való alkalmazkodás folyamatában. E többletinformáció hozzájárulhat a betegek hatékony pszichés támogatásához.

Kulcsszavak: autoimmun betegségek, irodalomterápia, alkalmazkodás, alapvető pszichológiai szükségletek, jóllét

DOI: 10.56699/MT.2024.3.6

Az egészség elveszítése alapjaiban rendítheti meg a világban való otthonosság érzését és az önazonosságot. Egy krónikus betegséghez való hosszú távú alkalmazkodás során a testi változások mellett a lelki folyamatok is hangsúlyosak. Az autoimmun betegségek gyakran járnak pszichés nehézségekkel, ezért ilyenkor kiemelten fontos a mentális egészség támogatása, amelyet a korábbi autonóm tevékenységek megőrzése és a másokra támaszkodás megélése erősíthet (Fenton et al., 2018). A tanulmányban ismertetett kutatás az alapvető pszichológiai szükségletek koncepciójából merít, amely szerint az autonómia, a kapcsolódás és a kompetencia kielégítettsége pozitív kimenetellel jár mind a mentális egészség, mind a fizikai állapot terén (Ryan–Deci, 2000). A kutatás két azonos koncepcióra épülő irodalomterápiás csoportfolyamat tematikus elemzését mutatja be. A foglalkozások fő céljai között szerepelt, hogy a résztvevők megtapasztalhassák a sorstársi közösség támogató erejét, és a mentálhigiénés eszközként alkalmazott irodalmi szöveg segítségével mobilizálják erőforrásaikat.

A krónikus betegséges pszichológiai vetülete

A nyugati társadalmakban élők kiszámítható világát kevés dolog zavarhatja meg annyira, mint egy súlyos betegség, amely sokak számára jelenthet kényszerű újratervezést, a korábbi életvitel átértékelését és a jövő újragondolását (Tiringer, 2022). A testi betegség speciális pszichológiai helyzetet jelent, mert a veszély forrása belül, sok esetben lappangó és progresszív módon van jelen, ennek élménye pedig erősen szubjektív és nehezen megosztható (Rigó–Zsigmond, 2015). A betegséggel járó teher magányos cipelése azonban sok esetben elszigetelődéshez vezet, és megfoszthat a társas támogatás lehetőségétől (Kulcsár, 1998).

Az autoimmun betegségek napjainkban kiemelt jelentőségű témakört alkotnak elméleti és klinikai gyakorlati szempontból is. Ismeretlen etiológiájú betegségeknek számítanak, és a lefolyásuk sem tisztázott. Az alapmechanizmus szerint ilyenkor az immunrendszer a szervezet valamely antigénstruktúrájával szemben olyan immunológiai reakciót indít el, amelynek hatására funkcionális rendellenesség, betegség lép fel (Bodolay et al., 2002). A patológiás autoimmunitás okai között szerepelnek genetikai, hormonális, környezeti és pszichológiai tényezők is, ezért a megfelelő pszichés alkalmazkodás kiemelten fontos (Lévai et al., 2020). Az autoantigénekkel szemben meglévő tolerancia fokozatosan tűnik el, a betegség lassan, akár évek alatt alakul ki, emiatt az első tünetek és a diagnózis között hosszú idő is eltelhet, s a bizonytalanság önmagában jelentős pszichés terhet jelenthet az érintettek számára. A leggyakoribb autoimmun betegségek közé tartozik a szisztémás lupus erythematosus (SLE), a rheumatoid arthritis (RA) és a szisztémás sclerosis (Ssc). A markáns fizikai tünetek, illetve a szakmai és a magánélet minden kedvezőtlen változása (például ízületi gyulladások, fájdalom, a korábbi tevékenységek beszűkülése) valószínűséggel eredményezheti a distressz valamely formáját és a jóllét negatív irányú elmozdulását, ezért ezekben az esetekben a mentális egészség megőrzésének támogatása különösen fontos (Dominick et al., 2004).

A betegséggel járó korlátozottság és veszteségek ellenére azonban egyes kvalitatív kutatások eredményei az autoimmun betegségekben érintettek pozitív tapasztalatairól is beszámolnak. Egyesek életük legnagyobb kihívásaként tekintenek a betegségre, amely lehetőség is, hogy a nehéz helyzetből a legjobbat hozhassák ki (Stamm et al., 2008). Az erőforrások mozgósításához és a sikeres alkalmazkodáshoz azonban fontos a szereplimitációk elfogadása, reális célok kijelölése és szükség esetén a segítségkérés (Sinclair–Blackburn, 2008). Összefoglalva tehát a fontos tevékenységek körének megőrzése és a jelentőségteli, támogató kapcsolatok egészségjavító hatásúak lehetnek a passzivitással szemben. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy milyen tényezők játszhatnak közre a betegség értelmezésében és az alkalmazkodás minőségében mutatkozó egyéni különbségek terén.

Az alapvető pszichológiai szükségletek

Az alapvető pszichológiai szükségletek koncepciója három, életkortól, nemtől vagy kulturális különbségektől független univerzális pszichológiai szükségletet határoz meg: az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás szükségletét, amelyek elengedhetetlenek a testi és lelki jólléthez (Ryan–Deci, 2000). A környezet hatása kulcsfontosságú a szükségletek megvalósulásában, az optimális környezet megválasztására azonban hatnak az egyéni döntések is. A három alapszükséglet teljesülése összefügg a pszichológiai jólléttel, a sikeres alkalmazkodással és a motivációval – amely krónikus betegek esetében jelentheti a személyes célok melletti elköteleződést és az orvosi előírások betartását (Ng et al., 2012). Bár az életvitelükben tartósan korlátozott személyek szükségletei módosulhatnak, minél magasabb szintű teljesülésük kedvező lehet a krónikus betegséggel való együttélés során. Az autonómia igényének kielégítettsége arra vonatkozik, hogy a személy milyen mértékben tapasztalja meg, hogy maga kezdeményezi a cselekedeteit, önállóan hozhat döntéseket, és van választási lehetősége (Csókási et al., 2019). SLE-betegekkel készült interjúk tapasztalatai szerint a külső kényszerből, időnyomás alatt végzett munka és a saját szükségletek elhanyagolása a tünetek súlyosbodását idézheti elő, ezzel szemben a belső késztetésből, kedvvel végzett tevékenységek képesek csökkenteni a tünetek gyakoriságát, és akár javítani a toleranciát a már meglévő tünetekkel szemben (Ehmann et al., 1996).

A kompetencia szükségletének kielégítettsége azt tükrözi, hogy a személy mennyiben észleli úgy, hogy képes hatékonyan véghez vinni különböző cselekvéseket, és elérni a kívánt céljait (Csókási et al., 2019). A kompetencia megélése gyakran a fizetett munkához, hivatáshoz kötődik, a betegséggel járó markáns negatív változások viszont csökkenthetik a funkcionális képességeket, nemcsak gazdasági deprivációt, de pszichológiai szinten a céltalanság, haszontalanság érzését okozva. A különböző szerepek és tevékenységek harmóniája RA-betegek esetében javíthatja a funkcionális képességeket és az életminőséget (Stamm et al., 2004).

A kapcsolódás iránti igény azáltal töltődhet be, ha olyan emberek veszik körül az egyént, akikkel megélheti az elfogadást, a kölcsönös törődést és a bizalmat, ami egyúttal az összetartozás érzését kelti (Csókási et al., 2019). A társas támasz stresszenyhítő hatása közismert, RA esetében a minőségi közeli kapcsolatok a fájdalomcsillapítás nagyobb hatékonyságával, illetve alacsonyabb mértékű korlátozottsággal és csökkent mértékű depresszióval is együtt járnak (Stamm et al., 2004; Allaire et al., 1991).

Irodalomterápia krónikus betegekkel

A testi kiszolgáltatottság felszínre hozhat olyan félelmeket és kérdéseket, amelyek súlyosbíthatják a betegség tüneteit (G. Tóth, 2016). A betegek számára megterhelő mozzanat lehet a diagnózissal való szembesülés, a sokszor fájdalmas kezelések során tapasztalt kiszolgáltatottság, illetve a kontrollvesztés, valamint az autonómia gyengülése (Lévai et al., 2020). Mivel a korábbi hétköznapi tevékenységek ellátása nehezítetté válik, és a társas szerepek átrendeződnek, a diagnózis sokszor a korábbi énképet és identitást sem hagyja érintetlenül. A pszichés alkalmazkodás hosszú folyamat eredménye, amely során a testi változások mellett a lelki folyamatok is hangsúlyosak (Pintér, 2018). Ebben az élethelyzetben a biblioterápia és az irodalmi szövegek világa segíthet az egyéni szenvedés értelmének megtalálásában, valamint a hatékonyabb megküzdési stratégiák megismerésén keresztül a jobb alkalmazkodásban (G. Tóth, 2016).

A klinikai biblioterápia legelterjedtebb alkalmazási körét hagyományosan a pszichiátriai vagy addiktológiai osztályok betegei alkotják, de a szeparációt jelentő hosszabb kórházi tartózkodás és a visszatérő kezelések miatt kiemelt célcsoportok a krónikus ellátást igénylő mozgásszervi, neurológiai rehabilitációs vagy onkológiai osztályok is (G. Tóth, 2016). A betegséggel járó kényszerű újraértékelést hatékonyan támogathatja az irodalom, ugyanis az irodalmi művekben megjelenő krízishelyzeteknek közös a lélektani lenyomatuk és az ábrázolt megoldási sémáik. A biblioterápia az irodalmi szövegek mentálhigiénés célú felhasználása, olvasmányokkal végzett segítő, személyiségfejlődést támogató folyamat. A módszer hatásmechanizmusában a befogadó és a szöveg kapcsolatán van a fókusz. Az olvasás által formálódó jelentésuniverzumra az olvasó személyiségén és élettörténetén kívül a beszélgetés társas közege is hatással van, különösen tematikus csoportok esetében, amelyek a tagokat aktuálisan foglalkoztató témákat dolgoznak fel. Az alkalmazható szövegek tárháza szinte végtelen, novellákon, regényeken és drámákon felül akár blogbejegyzések, Instagram-posztok és SMS-ek is megjelenhetnek a foglalkozásokon (Béres, 2017). A módszer művelői úgy tartják, hogy azokon a pontokon, ahol a személyes élettörténet kapcsolódik az olvasottakkal, a befogadó szinte beleolvassa magát a történetbe. A biblioterápia a legtöbb művészetterápiához hasonlóan a megelőzésben és a rehabilitációban egyaránt alkalmazható, illetve akkor is hasznos lehet, amikor a krónikus betegséggel való együttélést kell megtanulnia valakinek (Hász, 2004). Az irodalmi művek pszichológiai célú felhasználása azért is kiemelkedő, mert egy tapasztalt író művészi eszközökkel képes formát adni élményeinek, elaborálni, szimbolizálni, mások számára is befogadható esztétikai élménnyé tenni őket. Ezzel szemben egy hétköznapi elbeszélő, különösen egy pszichés megterhelés alatt álló beteg személy erre nem feltétlenül képes, a motivációja azonban ugyanaz – kifejezni az élményét, érezni a másokhoz kapcsolódást, és közelebb kerülni az események személyes jelentéséhez. (Pintér, 2018).

Módszerek, résztvevők

Jelen tanulmány két azonos koncepcióra épülő, tematikus irodalomterápiás csoport tapasztalatait mutatja be. A csoportok 2023 őszén egy-egy alkalommal, nyitott kórházi, jelenléti formában valósultak meg. A fókusszal összhangban az alkalmakon olyan autoimmun betegségben érintett személyek vettek részt, akik ezen időszakban a klinika fekvőbetegosztályán tartózkodtak különböző időszakos kezelések és kivizsgálások céljából. A csoportokon összesen öt 47–72 éves, autoimmun betegségben érintett nő vett részt (1. táblázat).

Az irodalomterápia egészséges személyekkel végzett alkotó-fejlesztő típusához képest a kórházi keretek között tartott csoportok élménye egészen más. A kórház terében másként telik az idő, a betegek napjait nagyrészt a kötelező vizsgálatok és kezelések teszik ki, amelyek kimerítők és olykor szorongatók lehetnek. Mindezek miatt jellemzően kis létszámú a csoport, eltérő rapport, motiváció és jelenlét várható el a betegektől, illetve az időkereteket is az aktuális terhelhetőséghez kell illeszteni. Az egy-egy alkalmas forma miatt pedig az itt és most szerepe még inkább felértékelődhet. A csoportalkalmak időtartama mindkét esetben megközelítőleg másfél óra volt, és külön helyiségben került rájuk sor, ahol zavartalanul tudtunk beszélgetni. Az alkalmak két csoportvezető dinamikus együttműködésével valósultak meg. A foglalkozás elején a bemutatkozó körben egy választott Dixit kártya segítségével minden résztvevő mondott néhány szót magáról és a betegségéről, ezt követően pedig az egyik csoportvezető felolvasta a novellát, amellyel a csoporttagok ekkor találkoztak először. Bár a csoportterv összeállítása során készültünk néhány kérdéssel, a rugalmasságra törekedve inkább bátorítottuk a csoporttagokat, hogy hozzák be saját témáikat, a szöveg azonban stabil pontként volt jelen, amelyhez időről időre vissza tudtunk térni.

1. táblázat: A résztvevők bemutatása (saját szerkesztés)

A résztvevők szóbeli beleegyezését követően az alkalmakat rögzítettük. A beszámolóban a csoporttagok nevét az anonimitás megőrzése érdekében megváltoztattuk.

Szövegválasztás

A csoportalkalmakon Olga Tokarczuk (2011) A kert ideje című novelláját használtuk. A természet szimbolikájából merítve a szöveg a realitás síkján lehetőséget ad a tavaszi/őszi időszak és az évszakok változásának megbeszélésére, pszichés síkon pedig az aktivitás, a kifelé figyelés, illetve a befelé fordulás, az introverzió és a belső világra való fokozott odafigyelés harmóniájára. A ráhangolódás minden csoport kezdetén kiemelten fontos, ezért természeti tematikájú Dixit kártyalapokat használtunk a téma felvezetésére, illetve egyfajta általános bevezetőként arra, hogy teret adjunk a ventilációra, és tájékozódjunk a csoporttagok aktuális lelkiállapotáról.

Eredmények

A csoportok általános tapasztalata

Olyan univerzális csoportterápiás hatótényezők, mint például a reménykeltés, az egyetemesség élménye, az információátadás, a modellkövetés vagy a hasonlóságok mentén való kapcsolódás mindkét esetben megjelentek a csoportokon. Az alkalmak lehetővé tették a résztvevők számára, hogy a többiek tanulságainak, nehézségeinek és megoldásmódjainak megfigyelése által felülvizsgálják és esetleg gyarapítsák saját eszköztárukat. Az egyszeri alkalmakból kifolyólag fokozottan jelen volt az önfeltárásra való hajlandóság, a résztvevők nagyon személyes élményeket, emlékeket osztottak meg egymással és a csoportvezetőkkel. Számos olyan megterhelő életeseményt említettek, amelyek jelentős stresszel jártak, és ezeket összefüggésbe hozták a betegségük kialakulásával, illetve az állapotuk romlásával. A bizonytalanság alapmotívuma szintén fontos kapcsolódási pont volt, valamint a hosszadalmas kivizsgálási folyamat, az egészségügyben való vándorlás, a kezelések, illetve az orvos személye és a vele való kapcsolat minősége is a kezdeti közös témák között szerepelt.

A szövegválasztást tudatosan befolyásolta a novellában leírt kert körforgása és a folyamatos változás metaforája, amely a valóság síkján jól illeszthető a betegséggel járó ciklikusságra és a tünetek hullámzására. A nyitókörben használt Dixit kártyák segítségével a résztvevők szinte azonnal felismerték ezt a párhuzamot:

„Nem a szomorkás alakzatok miatt, hanem nekem a kedvenc évszakom az ősz. Gyönyörűek a levelek, imádok az avarban sétálni. Nem az elmúlás, hanem a sokszínűség – ilyen az élet a betegséggel.” (Ágota)

„Az örök körforgás, a tavasz és az ősz, felkészülés valamire…” (Jutka)

„A körforgás jellegét a tartalékolás és a javak felélése adja. Az egyik meghatározza a másikat.” (Kriszti)

Az almafák idejét (tavasz) leginkább a változással, az aktivitással, a fokozott és nyughatatlan tettvággyal, illetve egy termékeny periódussal hozták összefüggésbe a résztvevők. Ezzel szemben a körtefák idejét (ősz) a visszavonulással, a lelassulással, az elcsendesedéssel és a pihenéssel azonosították.

„Érdekes, mintha két külön fogalom lenne… de a végén meg mégis összehozható.” (Mária)

„Legalább abban választhatok, hogy almát eszek vagy körtét.” (Etelka)

Tematikus elemzés

A csoportok szöveges átiratában található minták és témák azonosításához tematikus elemzést végeztünk. Ennek során Richard M. Ryan és Edward L. Deci (2000) definíciói alapján az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás témáit fölérendelt tematikus kategóriákként használtuk, amelyeken belül altémákat gyűjtöttünk. A témák tartalmi kategóriáinak azonosítására és a kódok rendszerezésére az ATLAS.ti kvalitatív adatelemző szoftvert használtuk. Az autonómia tematikus egységén belül az időbeosztás alakulása emelkedett ki, vagyis az aktív és a pihenéssel töltött szakaszok váltakozása. Az idő strukturálását további két altémára tudtuk bontani: a külsőleg szabályozott, kényszerű pihenésre, illetve a belső ritmussal összhangban, a saját szükségletek és határok figyelembevételével beiktatott energiakonzerváló pihenőfázisokra. Kapcsolódva a szöveghez a kényszerű pihenést többen is az eső metaforájával azonosították, hiszen az a természet síkján olyan külső, kontrolláló hatásként van jelen, amely átmenetileg megakasztja a tevékenységeket. Az eső képe párhuzamba állítható a tünetek fellángolásával, amely sokszor a túlhajszoltság, a belső szükségletek negligálása miatt jelentkezik, szintén kényszerpihenőt parancsolva.

2. táblázat: Az autonómia témái (saját szerkesztés)

Ehhez kapcsolódóan jelent meg a határok kérdése is. Több résztvevő is megfogalmazta, hogy környezetük igényeinek kielégítése sok esetben a saját szükségleteikre való odafigyelés rovására történik. Ezzel szemben az egyéni igényekhez és limitációkhoz illesztett saját belső ritmus a tevékeny és pihenő időszakok megválasztásának szabadságát foglalta magában (2. táblázat).

A kompetencia megélése az alkalmazkodás különböző stratégiáinak és az ezt támogató erőforrások mozgósításának témáiban jelent meg. A szöveg mentén a tüzelőfa képe a meglévő erőforrások fontosságával kapcsolódott össze, amelyek már ott vannak az almák évében is, de csak a körték évében nyernek értelmet. A spontaneitás csökkenése és a betegséggel járó kiszámíthatatlanság a tervezés szükségét hordozza, amely állandó készenlétet is jelenthet. Az erőforrások altémájába került a betegség viszonylatában kiemelten fontos megtartó környezet és családi háló témája. A diagnózissal való szembesülés kezdeti krízise és a betegséggel járó átrendeződés következtében jellemző, hogy más dolgok válnak fontossá, mint addig, fokozott nyitottság alakul ki a betegben az élet apró örömeinek befogadására. A fókuszváltáshoz kapcsolódva a saját állapot minél alaposabb ismerete és a tudatosság is erőforrásként jelent meg. A korábbi teherbírás elveszítése a kompetencia megélésének csökkenését, frusztrációt, gazdasági deprivációt és akár olyan nehéz érzéseket is magával hozhat, mint a harag, a céltalanság vagy a haszontalanság érzete. Bár a résztvevők nagy része már nyugdíjas, az aktivitással és a pihenéssel töltött idő és az értelmes elfoglaltságok harmóniája esetükben is ugyanolyan fontos lehet a kiegyensúlyozottság érzéséhez (3. táblázat).

3. táblázat: A kompetencia témái (saját szerkesztés)

A kapcsolódás tematikus egységén belül két alapvető irányt különböztettünk meg: az egyedüllét és a másokkal való együttlét élményét. A kapcsolat minősége szerint a támogató és az elvárásokat támasztó környezet témái jelentek meg. A betegséggel járó fájdalmat és kimerültséget negligáló környezet és a megfelelés jelentős pszichés terhet jelenthet, gátolva a kapcsolódás szükségletének teljesülését, és tovább rontva a betegség megélését. Ilyen környezetben nem meglepő, ha a beteg a negatív impulzusokat és nehézségeket igyekszik megtartani magának, minél kevésbé terhelve környezetét. Ezzel szemben egy megtartó környezet, amelyben megoszthatók a nehézségek, és megélhető a törődés, fontos erőforrást és támaszt jelent. A csoport tapasztalatai alapján jellemző motívum a társas közegtől visszavonulva, egyedül megélt kikapcsolódás, illetve magányos tevékenységek folytatása (4. táblázat).

4. táblázat: A kapcsolódás témái (saját szerkesztés)

Összefoglalás

A csoportfolyamatok tapasztalatain keresztül jobban megismerhettük a betegek élményvilágát, szükségleteit, nehézségeit, illetve az alkalmazkodás jellemző motívumait. E többletinformáció hozzájárulhat hatékony pszichés támogatásukhoz. A szöveghez kapcsolt kötetlen beszélgetés során pedig beleláthattunk abba, hogy milyen szerepet tölt be az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás szükséglete a krónikus betegséghez való alkalmazkodás folyamatában, illetve milyen konkrét megvalósulási útjai lehetnek e szükségleteknek, és mi gátolhatja teljesülésüket. A tematikus elemzés alapján az autonómia megélése szorosan kapcsolódik az időbeosztás kialakításához, a külső tényezők által szabályozott napi ritmusba pedig belevegyül a betegség élménye és a tünetek fokozódása. A kompetencia magában foglalja a változáshoz való alkalmazkodás stratégiáit és az azt támogató erőforrásokat. A betegség gyakran korlátozza a személyes hatékonyság és a kontroll érzését, azonban ha az egyén az élete olyan területein marad aktív, amelyeket a betegség vagy a változás kevésbé érint, a jelentőségteli tevékenységek idővel a kompetenciaszükséglet megélésének új színterévé válhatnak. A betegséghez való sikeres alkalmazkodás során a mikrokörnyezet szerepe kiemelten fontos, a legközelebbi személyek hozzáállása, támogatása ugyanis jelentős hatással lehet a kapcsolódás szükségletének megélésére és a pszichológiai jóllétre. Az egyedül megvalósított pihenés szükséglete kapcsolódhat a betegséggel járó izolációhoz, de az egyedüllét igénye fakadhat akár a résztvevők életkorából vagy egy olyan általános és sokakra jellemző személyiségvonásból is, mint az introverzióra való hajlam.

A kutatás erősségei és limitációi, kitekintés

A kórházi közegben tartott csoportok tapasztalatai szerint hasonló foglalkozásokkal enyhíthető a hospitalizáció és a fokozott distressz, ami a résztvevők visszajelzései alapján jelen esetben is megerősítést nyert: pozitív érzésekkel távoztak, és a jövőben is szívesen vennének részt hasonló foglalkozáson.

Kutatásunk korlátjának tekinthető, hogy a kvantitatív vizsgálatokkal ellentétben a kvalitatív kutatások esetében nem zárható ki a szubjektivitás hatása (a kutató előzetes tudása és személyes álláspontja), amely gyengítheti az eredmények megbízhatóságát. E hatást a teljes csoportalkalmak szöveges átiratával és jegyzetek készítésével igyekeztünk csökkenteni, ami segített közel maradni a résztvevők perspektívájához.

A kutatás fő céljai között szerepelt a gyakorlati felhasználhatóság és az eredmények visszaforgatása a krónikus betegekkel végzett klinikai munkába. Az alapvető pszichológiai szükségletek krónikus betegséghez való alkalmazkodásban betöltött szerepének megismerése új kiindulási pontot adhat a betegeknek szóló pszichoszociális intervenciós programok tervezéséhez. A biblioterápia autoimmun betegekkel végzett klinikai alkalmazása reményteli terület, a tematikus csoportok megszilárdítása és a rendszeresség idővel akár többalkalmas, összefüggő csoportfolyamatok megvalósulását is lehetővé tenné. Mindez jelentősen növelheti a hatékonyságot, vagyis hogy az irodalom bevonásával segíthessünk a résztvevőknek a megfelelő kérdések megfogalmazásában és saját válaszaik megtalálásában.

Absztrakt

A fiatalok digitáliseszköz-használata társadalmi szintű kérdéssé vált, és kihívást jelent egyéni, családi és közösségi szinten egyaránt. A digitáliseszköz-használat és a mentális jóllét összefüggése egyre nagyobb figyelmet kap a kutatók és a gyakorlati szakemberek körében. Tanulmányunk célja áttekintést nyújtani a témával kapcsolatos hazai és nemzetközi eredményekről, és rávilágítani, hogy milyen kapcsolatban áll a mentális jóllét az online térben töltött idővel. Irodalomkutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy a Covid előtti tendenciák hogyan változtak a pandémia alatt, illetve azt követően. Megállapítható az összefüggés a mentális jóllét és a digitáliseszköz-használat között, ugyanakkor a kapcsolat nem lineáris. Többen mutattak rá egy J alakú görbére, eszerint a tudatos, keretek közötti használat veszélyezteti legkisebb mértékben a pszichés jóllétet. Tanulmányunk végén felhívjuk a figyelmet olyan programokra, melyek segíthetik a családok megküzdését és a szakemberek munkáját

Kulcsszavak: mentális egészség, kamaszok, digitáliseszköz-használat, pandémia, poszt-Covid, szorongás, depresszió, önsebzés, öngyilkosság

DOI: 10.56699/MT.2024.3.3

Árt vagy használ a tizenéves korosztály mentális jóllétének a digitáliseszköz-használat? Hogyan érzik magukat a mai kamaszok ezekben a válságosnak is nevezhető években, a pandémia és a háború(k) árnyékában? Milyen szerep jut ebben a digitális eszközöknek, amelyekkel ma már a kisebb gyermekek is nap mint nap találkoznak? Célunk áttekintést nyújtani a témával kapcsolatos főbb nemzetközi kutatási eredményekről, a mérésekkel igazolt tendenciákról, és rávilágítani, hogy milyen kapcsolatban áll a mentális jóllét az online térben töltött idővel.

Tanulmányunkban a legutóbbi öt év vonatkozó vizsgálatait tekintettük át. Szakirodalmi kutatásunk során angol nyelven a Scopus és a Google Scholar adatbázisaiban kerestünk tanulmányokat a mental health, anxiety, depression, self-harm, suicide, teenagers, ICT using, pandemia, post-Covid keresőkifejezésekkel, elsősorban az utóbbi öt év tanulmányaira fókuszálva. A hazai irodalmak tekintetében a MATARKA adatbázisban ugyanezen kifejezések magyar megfelelőivel végeztük a keresést.

A megtalált tanulmányok nagy heterogenitást mutattak a korcsoportok tekintetében (12–14, 13–15, 11–15, 14–19 évesek stb.). Mi azokat a felméréseket vizsgáltuk, melyek a 10–19 éves korosztályt vagy annak valamelyik részhalmazát elemezték, hogy a felső tagozatos, illetve a középiskolás korosztályról tudhassunk meg minél többet. A kamaszok mentális egészségének és digitáliseszköz-használatának témaköréről ezzel igyekszünk széles, bár nem teljes körű áttekintést nyújtani.

Kiindulási helyzet: a 10-19 éves korosztály mentális egészsége a pandémia előtt

Már a pandémia előtt jelentek meg kutatások a tizenévesek mentális állapotának változásaival kapcsolatban. Egy 2001 és 2018 között felvett adatokat feldolgozó amerikai tanulmányban (Twenge, 2020) eltérő korcsoportok megfigyelése során kirajzolódó hasonló görbék mind azt mutatták, hogy míg az ezredforduló utáni első évtizedben gyakorlatilag stagnált az amerikai fiatalok körében a negatív mentális állapotok (depresszió, szorongás, öngyilkossági gondolatok) előfordulási aránya, addig az ezredforduló utáni második évtized elejétől ez az arány különböző, egymástól független mérésekben egyformán meredek emelkedést mutatott. Az emelkedés kifejezettebb volt a lányok között, mint a fiúknál. Egy magyar tanulmány (Németh et al., 2019) az említett amerikai kutatással egy időben hazai tizenévesek egészség-magatartásának vizsgálata során azzal árnyalta a fenti képet, hogy a 2013/14-es tanévtől itthon a 11–17 éves korosztályban az iskolájukat szerető tanulók arányának jelentős csökkenését igazolta egészen a tanulmányban utolsóként vizsgált 2017/2018-as tanévig. Ez a visszaesés is erőteljesebb volt a lányok körében (76,4% → 72,6%, 3,8%-os csökkenés), mint a fiúknál (71,0% → 70,7%, 0,3%-os csökkenés). Két negatív tendencia, mindkettő a 2010-es évek elején bukkant fel, s mindkettő jobban érintette a lányokat, mint a fiúkat. Ez a két jelenség vált jelen kutatásunk megalapozó gondolatává. Innen eredeztethető az az ötlet is, hogy a kamaszokra fókuszáljunk tíztől tizenkilenc éves korig.

Elkötelezettségünket növelte, hogy a felső tagozatos és középiskolás tanulók körében négyévente rendszeresen ismétlődő HBSC- (Health Behaviour in School-aged Children) kutatás 2017–2018-ban felvett hazai adatai ugyancsak azt mutatták, hogy itthon is mérhetően romlott a serdülő korosztály mentális állapota a 2014-es adatfelvételen alapuló hasonló kutatáshoz képest. A visszaélésszerű gyógyszerhasználatot ez a kutatás is szignifikánsabban jellemzőbbnek mutatta a lányok körében, mint a fiúknál (Németh–Várnai, 2019).

A digitáliseszköz-használat és a rossz mentális állapot kapcsolata 2020 előtt

Jean M. Twenge (2020) azt is megállapította, hogy a negatív mentális állapotok előfordulási gyakoriságának 2012 utáni tendenciózus növekedése összefüggésbe hozható az érintett korosztály egyre nagyobb mértékű technológiahasználatával, ideértve a digitális média egyre erőteljesebb térhódítását és az okostelefonok egyre szélesebb körű elterjedését. Hasonló kapcsolatra mutatott rá 2017-ben egy magyar kutatócsoport is, azt találva, hogy a magas szintű depressziós tünetek és az alacsony önbecsülés a kamaszok körében együtt járnak a fokozott közösségimédia-használattal, illetve a túlzott vagy problémás internethasználattal (Bányai et al., 2017). Ez a negatív hatás egymással párhuzamosan megjelenő hatásmechanizmusokon keresztül bontakozott ki:

• a digitáliseszköz-használat nagymértékben átrendezte a személyes és társas interakciók korábbi rendszerét;
• negatív hatást gyakorolt az alvási szokásokra;
• beengedte a személyes térbe az internetes zaklatást;
• és könnyebben hozzáférhetővé tette az önkárosító magatartásokkal kapcsolatos információkat a fiatalok számára.

Leírtak egy bizonyos „J alakú görbét”, amely azt mutatja meg, hogy például a szabadidős mobiltelefon-használat esetében nem igaz, hogy annál rosszabb az egyének mentális állapota, minél többet használják az okostelefonjukat, hanem az okostelefon teljes mellőzésétől egy optimális, nagyjából napi egyórás használatig a mentális jellemzők javulnak, és csak az ezt meghaladó használat után indul el a romlás, s e tendencia aztán már fennmarad a használat növekedésével (Twenge, 2020). Egy új-zélandi kutatásban 2015–2018-as adatokra támaszkodva Julie Meates (2020) számos ország adatait megvizsgálva rámutatott, hogy az iskolában tapasztalható magányosságérzet, pontosabban az iskolai összetartozás-érzet hiánya ugyancsak a fent ismertetett J alakú görbe jellegzetességeit mutatva hozható összefüggésbe az iskolán kívül, szabadidőben eltöltött internetezési idővel, vagyis a legrosszabb eredményeket az összetartozás-érzés terén jellemzően az extrém internethasználók mutatták, a legjobb eredményeket a mérsékelt internetfelhasználók, és mind az alacsony, mind a magas internethasználati idővel jellemezhetők e két szélsőérték között helyezkedtek el.

A fiatalok mentális állapotának változása a pandémia éveiben

A vizsgált tanulmányok abban a tekintetben egybehangzó megállapításokat fogalmaztak meg, hogy 2010-hez képest 2020-ra egyértelműen romlott a tizenévesek mentális egészsége (Bányai et al., 2017; Németh–Várnai, 2019; Twenge, 2020). Több volt köztük a szorongó, a depressziós, és nagyobb hányadukat foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, mint az évtized kezdetén. 2020 elején pedig megérkezett a pandémia, amely addig soha nem látott korlátozásokat hozott világszerte. Az ismeretlen betegséggel való szembenézés, a vakcina előállítására való várakozás, a különleges biztonsági korlátozások egyszerre hoztak korábban nem ismert félelmet és extrém bezártságot. A kamaszkor sajátosságait (biológiai érés, agyi változások és a hormonok robbanása, érzelmi viharzás, a kortárscsoport fontosságának felerősödése stb.) is számba véve esetükben ez a változás különleges kihívásokkal járt. Várható volt így, hogy a bezártság őket kifejezetten negatívan fogja érinteni. Ezt a várakozást igazolta az az USA-ban országos mintán végzett felmérés, amelyre 13–18 éves gyermekek szüleinek a körében került sor. A megkérdezett szülők 20-30 százaléka tapasztalt gyermekének viselkedésében új, korábban nem jelentkező problémát vagy valamely már meglevő probléma rosszabbodását. Érdekes azonban, hogy ezek a negatív jelenségek is nagyobb mértékben voltak megfigyelhetők a lányoknál, mint a fiúknál (Clark et al., 2021). Ezzel párhuzamosan – szintén a fenti felmérés adatai szerint – a gyerekeknek csak kevesebb mint 10 százaléka találkozott személyesen is a barátaival. Jellemzően szöveges üzeneteken (64%), a közösségi médián keresztül (56%), online játékok által (43%) vagy telefonon (35%) tartották a napi kapcsolatot a korosztályukhoz tartozó társaikkal.

Számos olyan felmérés készült (Guazzini et al., 2022; Limone–Toto, 2021; Surís et al., 2023), mely egyértelműen arról számolt be, hogy ebben az időszakban drámaian megnövekedett az online térben töltött idő, hiszen az iskolai tanítás is ide tevődött át, és a gyerekek egymással való kapcsolattartásának is ez lett az új színtere a korábbi személyes találkozások helyett. Ezt a jelenséget minden vizsgált országban egyértelműen ki lehetett mutatni. Fontos kiemelni, hogy a puszta tény, miszerint a Covid éveiben a tinédzserek több időt töltöttek digitális eszközökkel, és ugyanakkor a mentális állapotuk összességében rosszabbul alakult a korábbiaknál, még nem tekinthető ok-okozati összefüggésnek. Ebben az időszakban ugyanis számos egymásra is ható jelenséget lehetett megfigyelni, amelyek szintén hatást gyakoroltak vagy gyakorolhattak a vizsgált korosztály mentális állapotának alakulására:

• hirtelen áttérés a távoktatásra;
• a hagyományos kapcsolattartási formák ellehetetlenülése, a szórakozóhelyek és közösségi terek bezárása;
• a közösségi események szervezésének ellehetetlenülése;
• a társasági kapcsolattartás áthelyeződése az online térbe;
• a szabadtéri programok korlátozása miatt csökkenő lehetőség a mozgásos aktivitásra;
• a korábbi napirend átrendeződése a családokban – az otthoni szabályok lazultak vagy átalakultak, s ez kihatott a tizenévesek alvási szokásaira is;
• a világjárvány ismeretlen hatásaitól és következményeitől való félelem nemcsak a kamaszok, de a felnőttek körében is megjelent;
• a járvánnyal kapcsolatos információhiányt tetézte a nem feltétlenül hiteles hírek keltette és a hírek hitelességének mérlegelésével kapcsolatos feszültség is.

1. ábra: A tizennyolc év alatti páciensek számának alakulása a Salamancai Kórház adatai alapján

Forrás: Marciano et al., 2022

A pandémia éveiben is folytatódott a mentális problémák (például önsebzés, öngyilkossági gondolatok) miatt kórházi ellátást igénybe vevő tizennyolc év alatti páciensek számának emelkedése például a Salamancai Egyetemi Kórház adatai alapján, erre mutatnak rá Ana Maciá-Casas és munkatársai (2024) közös spanyol–angol tanulmányukban (1. ábra).

Egy 2021–2022-es adatokra alapozott nemzetközi felmérés (a már korábban említett rendszeres nemzetközi HBSC-kutatás legfrissebb mérése) ugyancsak azt mutatta, hogy ezekben az években is valahogy erősebben érintették a negatív hatások a lányokat, mint a fiúkat (Cosma et al., 2023). A lányok gyakrabban érzik magukat magányosnak, mint a fiúk, és az értékek tizenegy és tizenöt éves kor között jelentősen romlanak (2/a ábra). Az életkor előrehaladtával csökken a jó mentális egészségi állapot érzése, és a csökkenés a lányok körében határozottabban mutatkozik meg (2/b ábra). Ezenfelül az is igaz, hogy többrétű egészségügyi panaszokról lányok gyakrabban számolnak be, mint fiúk, ráadásul az értékek ezen a téren is romlanak a kor előrehaladtával (2/c ábra).

2/a ábra: A WHO gondozásában zajló HBSC-felmérés 2020–2021-es adatai a magányosság érzéséről

 2/b ábra: A WHO gondozásában zajló HBSC-felmérés 2020–2021-es adatai a kiváló egészségi állapotról beszámoló serdülők arányának változásáról

2/c ábra: A WHO gondozásában zajló HBSC-felmérés 2020–2021-es adatai az egészségi panaszokról

Forrás: Cosma et al., 2023

Digitális eszközök használata a pandémia idején és hatása a mentális állapotra

A kijárási korlátozások és a kötelező távolságtartás negatív hatásait a tizenévesek világszerte úgy enyhítették, hogy több időt töltöttek a digitális térben. A digitális technológián belül különösen a közösségimédia-használat általános növekedése volt mérhető (TikTok, Pinterest, Snapchat, Instagram, Twitter, Facebook, LinkedIn, Reddit, 8 és 38 százalék közötti növekedés) (Marciano et al., 2022). Ennek alapján nem kérdéses, hogy mind az interneten, mind a képernyőhasználattal, mind a digitális eszközökkel töltött idő megemelkedett a pandémia idején.

Megállapították, hogy a digitális térben eltöltött jelentősebb idő többféle mechanizmuson keresztül fejtett ki negatív hatást a mentális egészségre, például azáltal, hogy

• csökkentette azt az időt, amelyet egyébként mozgásos aktivitással vagy más mentálisan üdítő tevékenységgel (olvasással, beszélgetéssel, társasjátékokkal stb.) töltöttek a tizenévesek;
• nagyobb teret engedett az online zaklatásnak a kamaszok életében;
• rengeteg álhírrel engedett találkozást, melyek önmagukban is növelhették a szorongást;
• a jelentősebb közösségimédia-használat növelte a FOMO (a kimaradástól való félelem) veszélyét (Marciano et al., 2022).

A digitáliseszköz-használat mérését sok friss kutatás már nem korlátozta a képernyő előtt töltött időre, mint korábbi vizsgálatok tették. Az internethasználat célja és módja szerint is megkülönböztették a tizenévesek online tevékenységeit, és a pandémia első két évét illetően az bizonyosodott be, hogy vannak olyan eszközhasználati formák, melyek a nehéz járványhelyzetben kifejezetten pozitív hatást gyakoroltak az érintett korosztály közérzetére és mentális jóllétére, míg mások határozottan ártalmasnak bizonyultak.

A témában készült szisztematikus szakirodalmi áttekintésükben Laura Marciano és munkatársai (2022) az általuk vizsgált harminc tanulmány alapján az alábbiakat emelték ki:

• Összességében negatív hatást gyakorolt a közösségi médiára fordított idő megnövekedése a felmérésekben részt vevőkre, vagyis a közösségi médiával töltött idő negatívan korrelált a közérzettel.
• A nem társas interakciókra fordított képernyőidő negatív kapcsolatban állt a szociális jólléttel, emellett a megnövekedett képernyőidő több ülőidőt jelentett, ami a fizikai aktivitás szintjének csökkenésével alacsonyabb hangulati szinthez és rosszabb alvásminőséghez vezetett.
• Negatív és pozitív hatást is igazoltak azonban mind a közösségimédia-használattal, mind az online idővel kapcsolatban (a megnövekedett online jelenlét során gyakoribb lett a FOMO és az önértékelést csorbító „felfelé történő összehasonlítás” a vizsgált korosztályban, míg a pozitív élmények, elismerés vagy jótanács enyhítették a magányosság érzését).
• Ha az interakcióban részt vevők száma szerint vizsgálták az online kommunikációt, akkor az „online barátságok” és a „kiscsoportos kapcsolatok”, idesorolva a VoIP-alapú, hangátvitelt (Skype, Viber, WhatsApp) lehetővé tevő „1-1” vagy „1-kevés” típusú online kapcsolatokat is, a kijárási korlátozások idején alkalmasnak bizonyultak a magány csökkentésére és a szorongás oldására, míg a „1-sok” típusú kapcsolatok inkább fokozták a félelmet és a bizonytalanságot.
• Ha az interakció célja szerint vizsgálták az online térben való jelenlétet, akkor elsősorban a szabadidős internetes jelenlét volt káros a fiatalok mentális egészségére, míg a tanulás vagy munka céljával az online térben eltöltött idő nem gyakorolt ugyanilyen negatív hatást. Jobb lelkiállapotról számoltak be azonban azok a gyerekek, akik a jelentős mennyiségű oktatással összefüggő internethasználat után más jellegű foglalatossággal, olvasással, offline tanulással vagy egyéb tevékenységgel kapcsolódtak ki.
• Kifejezetten pozitív hatást gyakorolt a tizenévesek mentális állapotára a szorongás oldásával a vicces vagy humoros internetes tartalmak fogyasztása és a már említett „1-1” és „1-kevés” típusú kapcsolat.
• Ugyancsak pozitív hatásként jelentkezett a mozgásos aktivitások terén, hogy a pandémia alatt az elvégzett testmozgás mennyiségét, valamint a több testmozgás által elért jelentősebb boldogságérzést is össze lehetett kötni olyan alkalmazások használatával, amelyek mozgásos kihívások teljesítésére buzdították használóikat.

Ne feledkezzünk meg a fiúkról sem

Minden eddigi tanulmány azt mutatta, hogy a mentális egészséget érő negatív hatásokban a lányok sokkal inkább érintettek, mint a fiúk. Ezért fontos megemlíteni azt a svéd tanulmányt (Johansson et al., 2024), amely kifejezetten a fiúk erősebb érintettségét mutatta a pandémia alatt bekövetkezett negatív hatások terén. A szerzők sem tudtak igazán magyarázatot adni arra, hogy méréseik miért hoztak a nemzetközi átlagtól eltérő eredményeket, de valószínűleg a mérési módszerben kell keresni a különbséget. Míg a legtöbb korábbi vizsgálat kifejezetten az internalizáló problémákra (szorongás, depresszió, öngyilkossági gondolatok) helyezte a hangsúlyt, addig a svéd felmérésben nagy hangsúllyal helyet kapott több externalizáló viselkedési forma is (konfliktus a családtagokkal, alkohol- és droghasználat stb.).

A 3. ábra a svéd serdülők mentális állapotának változásait mutatja a pandémia idején (Johansson et al., 2024), és jól látszik rajta, hogy pozitív változásokról a járvány alatt főleg lányok, negatív változásokról főleg fiúk számoltak be, ami ellentmondani látszik a korábbi tanulmányok adatainak.

3. ábra: A svéd serdülők mentális állapotának változásai a pandémia idején

Forrás: Johansson et al., 2024

Önsértés, öngyilkossági kísérletek

Az önsebzés olyan szándékos viselkedés, melynek célja, hogy valaki azonnali fizikai sérülést okozzon magának. Az öngyilkossági szándékkal elkövetett önsértést fontos megkülönböztetni a nem öngyilkossági céllal elkövetett önsebzéstől (Non Suicidal Self Injury, NSSI). Utóbbi esetben a sérülés célja nem halál okozása, hanem egyfajta megkönnyebbülésérzés elérése, illetve az elkövető feszültségérzésének csökkentése. Fontos azonban tudni, hogy a nem öngyilkossági célú szándékos önártalom is öngyilkossági kockázattényezőnek számít (Lewis et al., 2020).

Már a pandémiát megelőzően is lényeges mutatószám volt a kamaszok mentális egészségének mérése során az öngyilkossági gondolatok és az öngyilkossági kísérletek száma (Twenge, 2020). Egy 2017-es adatok alapján magyar kutatók által 2023-ban közétett tanulmány a 13–18 éves korosztály nem klinikai csoportjában (önkéntes alapon toborzott budapesti diákok körében) „riasztóan magasnak” találta az öngyilkos viselkedés (öngyilkos gondolatok vagy öngyilkossági kísérlet) előfordulási gyakoriságát, ezért határozottan sürgette a serdülők szűrését és szükség esetén ellátásba utalását. A vizsgált csoport negyede (25%) nyilatkozott úgy, hogy „élete során már valamikor”, minden tizedik diák (10%) pedig úgy, hogy ez „az elmúlt egy hónapban” fordult elő vele (Horváth et al., 2020).

Az öngyilkossági gondolatok és öngyilkossági kísérletek számában mindig a lányok mutattak nagyobb aktivitást (Keyes–Platt, 2024), de érdemes észrevenni, hogy a befejezett öngyilkosságok számát tekintve a 10–19 éves korosztályban (de más korosztályokban is) a fiúk produkálnak magasabb értékeket (Bertuccio et al., 2024).

1. táblázat: 10–19 évesek halállal végződő öngyilkossági kísérleteinek adatai három földrész tizenegy országából

Az adatok forrása: Bertuccio et al., 2024

Az 1. táblázat egy három földrész tizenegy országának ifjúsági öngyilkossági adatait bemutató tanulmány (Bertuccio et al., 2024) alapján készült, mely két korcsoport adatait vizsgálta. A tizenegy ország és a két korcsoport összesen huszonkét fiú-lány adatpárt jelent, melyek közül tizenkilenc alkalommal (kivételek a jelölt sorokban) azt tapasztalták a kutatók, hogy a befejezett öngyilkosságokat tekintve a fiúk vannak többen. A három eltérés a 10–14 éves lányok esetében mutatkozik, ám az összesített adatoknál az eltérés már nem tapasztalható. Vagyis a fenti táblázat összesítő oszlopainak alapján tényként állíthatjuk, hogy a 10–19 éves korosztályban több fiú követ el halállal végződő öngyilkossági kísérletet, mint leány.

Ugyanakkor egy hazai kutatás (Szeifert et al., 2023) azt mutatta, hogy 2016 és 2021 között az adott baleseti intézet látókörében a 10–20 évesek halállal végződő öngyilkossági kísérleteiből pontosan kétszer annyi érintette a fiúkat, mint a lányokat. Ez ugyancsak alátámasztja az előző bekezdésben megfogalmazott állítást, miszerint a fiúk határozottabbak és „eredményesebbek”, amikor öngyilkossági elhatározásra jutnak.

A pandémia utáni évek

Egy friss, átfogó tanulmányban (Keyes–Platt, 2024) a szerzők azzal kapcsolatos bizonyítékokat ismertettek, hogy a már említett internalizáló állapotok (depresszió, szorongás, önsértés, öngyilkossági gondolatok, halálos öngyilkossági kísérlet) jelenleg is határozott növekedést mutatnak a serdülők körében. Ugyanezt a tendenciát erősíti meg Ana Maciá-Casas és munkatársainak a tanulmánya, amely szerint „a salamancai gyermekek és serdülők körében az öngyilkossági gondolatok és viselkedés növekedése nem korlátozódott a világjárvány utáni első évre. Éppen ellenkezőleg, ezek a klinikai megnyilvánulások még mindig növekednek, ami közegészségügyi szempontból aggodalomra ad okot” (Maciá-Casas et al., 2024: 7). Vagyis egyelőre nincs jele annak, hogy a korábbi negatív tendenciák a mentális egészség romlását illetően csillapodnának.

E tapasztalatokkal összecseng, hogy 2023-ban a gyermek- és ifjúságpszichiátriai beteggondozásba kerülő új hazai betegek számának 39 százalékos növekedését láthatjuk 2022-höz képest (5290 → 7357), ami a 2021-ről 2022-re mért 19 százalékos növekedés (4425 → 5290) kétszeresét is meghaladja (KSH, 2024).

Összefüggés a mentális egészség romlása és a technológiahasználati szokások között

Mindeközben Katherine M. Keyes és Jonathan M. Platt (2024) megállapításai alapján a pandémia utáni időszakban is kimutatható a képernyő előtt töltött idő, a digitáliseszköz-használat és a közösségi média egyre nagyobb térhódítása. A gyerekek továbbra is mind több időt töltenek a képernyő előtt, illetve az online térben, de e tevékenységeik nem egyforma mértékben felelősek romló mentális állapotukért.

Ahogy korábban említettük már, a pandémia éveiben végzett kutatások is kimutatták, hogy más-más hatással van a digitális eszközök használata a tizenévesek mentális egészségére attól függően, hogy tanulási céllal vagy szabadidejükben kerül-e rá sor, illetve hogy „1-1”, „1-kevés” vagy „1-sok” formában vannak-e jelen ezek az eszközök.

2. táblázat: Az internalizáló problémák emelkedő arányait magyarázó rizikófaktorokra vonatkozó bizonyítékok összesítése

Forrás: Keyes–Platt, 2024

A pandémia után ez a kutatási eredmény látszik megerősödni, ugyanis nem önmagában a képernyő előtt töltött idő és nem is a digitális eszközök használata tehető felelőssé a szorongás, a depresszió, az öngyilkos gondolatok és a többi internalizáló mentális zavar növekvő előfordulási arányáért, hanem kifejezetten a közösségimédia-használat, vagyis azok a bizonyos „1-sok” típusú kapcsolatok, melyeket már korábbi tanulmányok is azonosítottak. Ez az a rizikófaktor, amelynek határozottan erősödő kapcsolata mutatható ki az idő előrehaladtával az internalizáló mentális zavarok tekintetében, és minden valószínűség szerint ez a lányok körében elterjedtebb rizikófaktor állhat a szorongásos és depressziós zavarok, valamint a többi internalizáló mentális probléma növekedésének hátterében (2. táblázat) (Keyes–Platt, 2024).

Az eddigi tapasztalatok összegzése

A kutatók által a világjárvány előtt megfogalmazott aggodalmak a tizenévesek mentális állapotával kapcsolatban nem enyhültek, sőt azóta csak fokozódtak. Gyakoribbá vált a kamaszok körében a szorongás, a depresszió, az öngyilkos gondolatok felmerülése, és összességében is romlik a mentális egészségük. A mentális egészséget érintő főbb tendenciák fennmaradtak a járvány évei alatt, majd azt követően is, ezt összegzi a 3. táblázat.

3. táblázat: A 10–19 évesek mentális egészségét érintő tendenciák összefoglalása

Az adatok forrása: (1) Twenge, 2020; (2) Marciano et al., 2022; (3) Cosma et al., 2023; (4) Maciá-Casas, 2024; (5) Keyes–Platt, 2024; (6) Clark et al., 2021

Konklúzió és javaslatok

A digitáliseszköz-használatból származó mentális problémák hátterében egyre határozottabban körvonalazódnak a kiváltó tényezők. Ma már nem gondoljuk, hogy a digitális eszközök használata „úgy, ahogy van”, ártalmas a serdülőkre. Vannak bizonyos eszközhasználati formák, leginkább a szabadidős, „1-sok” típusú közösségimédia-használat, melyekre érdemes összpontosítani a figyelmünket. Úgy tűnik, ennek korlátozásával vagy szabályozásával lehet jelentős nyereséget elérni a mentális egészség terén.

Az általunk vizsgált tanulmányok azonnali összefogást és határozott beavatkozást sürgetnek, miközben úgy tűnik, a világjárvány keltette felfordulás még azokat a törekvéseket is visszavetette, amelyek a 2010-es évek vége felé már elindulni látszottak (Balázs, 2019). Fontos, hogy a tizenévesek ugyanúgy, mint a velük foglalkozó szülők és pedagógusok, a jelenleginél sokkal több segítséget kapjanak ahhoz, hogy minden szükséges támogatás rendelkezésre álljon a kamaszok mentális egészségének megőrzéséhez.

A hazai tizenévesekre már csak azért is fokozottan oda kellene figyelni, mert míg a pandémia éveiben az Európai Unió által közzétett tanulmány (European Commission, 2022) szerint számos ország felméréseket végzett és intézkedéseket hozott a kamaszok mentális egészségének megóvása érdekében, addig Magyarország ezekben az aktivitásokban nem vállalt részt.

Azonban bizakodásra ad okot, hogy a kutatók nemzetközi szinten és itthon is aktívan keresik már a szóba jöhető megoldásokat. Egy előremutató javaslat szerint a növekvő online jelenlétet kihasználva az online térben érdemes gondolkodni, amikor a megoldást keressük. Christin Scheiner olyan adatgyűjtést javasol, mely vonzó a fiatalok számára, például egy portált, amelyen a felhasználók saját fiókot hozhatnak létre, és rendszeres időközönként a mentális állapotukkal kapcsolatos felmérésekben vehetnek részt. Ez lehetőséget adna longitudinális mérésekre, jól mutatná az időbeli változásokat, és kronológiailag az egyes médiaesemények hatásait is megjeleníthetővé tenné. A kérdezés módszertana követhetné a leghaladóbb tudományos módszertanokat, szűrőeszközökkel kiegészítve pedig bepillanthatnánk bizonyos csoportok vagy korosztályok jellemző adataiba is (Scheiner, 2023). Egy friss hazai tanulmány arra hívja fel a figyelmet, mennyire fontos, hogy az egészségmegtartást ne csak fizikai (táplálkozás, sport), hanem mentális szempontból is vizsgáljuk (Derzsi-Horváth–Deutsch, 2024). Egy Pécsen kipróbált középiskolai személyiségfejlesztő program tapasztalatait összegezve azt mutatja be a cikk, miként lehet a 14–18 évesekben tudatosítani, hogy mindannyian aktív szereplői saját egészségük fenntartásának, és felelősek is érte mind fizikai, mind mentális értelemben. Mindkét említett tanulmány az érintett korosztály aktivizálásában és a kortárscsoportok ösztönzésében látja a kiút keresésének első lépéseit.

Ajánlás szülőknek

Miután bizonyítottnak tekinthetjük, hogy a jelenlegi tizenéves korosztály mentális állapota egyértelműen rosszabb, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőttieké, jelentős szerep hárul a szülőkre, hogyan tudnak támaszt nyújtani gyermekeiknek. Egyértelmű, hogy több szorongásos vagy depressziós tünettel küzdő tizenéves van napjainkban, mint korábban, és jelentősen megnőtt az öngyilkossági gondolatokkal küzdő kamaszok aránya is. Szüleik elsősorban e tünetek észlelésében és a szakértő segítség megszerzésében vállalhatnak jelentős szerepet.

Létezik már számos nagyszerű kezdeményezés, amely a szülők edukálását célozza (például Digitális Nevelés Szülői Klub Tóth Dániel, „a pszichológus pasi” gondozásában;^[1]Tóth Dániel („A Pszichológus Pasi”) Digitális Nevelés Szülői Klub, https://www.facebook.com/groups/digitalisneveles, valamint https://digitalisneveles.hu/ Kütyüjogsi – Tudatos digitális szülő program^[2]Fülöp Hajnalka Kütyüjogsi – Tudatos digitális szülő – Fülöp Hajnalka hivatalos oldala, https://www.facebook.com/tudatosdigitalisszulo/ Fülöp Hajnalka vezetésével vagy Németh Lóránt Virtuális szülői mentoringja^[3]Németh Lóránt virtuális szülői mentoring, https://lorantcoaching.webnode.hu/ „gamer gyerekek” szüleinek), de ezek a hivatalos ok- tatás berkeibe még nem kerültek be, pedig a szülők a rendszeres iskolai szülői értekezleteken célzottan elérhetők lennének. Amíg ez nem történik meg, addig a közösségi média felületein tematikus szakmai csoportokhoz csatlakozva nagyszámú szakértő és szülő érhető el, akiktől sokat lehet tanulni.

A kisgyermek elsősorban mintakövetéssel tanul, ezért különösen fontos, hogy a szűk környezetében mit lát az eszközhasználat terén. Kamaszkorban szintén fontos a szülői környezet, hiszen kölcsönösség nélkül nem várható el tudatosabb digitáliseszköz-használat. A kérdés családi szintű kezelését segítheti egy úgynevezett családi digitális házirend közös kialakítása, melynek során minden családtag megfogalmazhatja az eszközhasználattal kapcsolatos szükségleteit, és közben szó eshet a család offline életéről is.

Ezen túl minden szülőnek érdemes tudnia, hogy a digitáliseszköz-használat teljes tiltása helyett nagyobb biztonságot és jobb mentális állapotot garantálhatnak gyermeküknek a korlátozott és tematikus szempontból is felügyelt eszközhasználat engedélyezésével.

Pedagógusok számára megfogalmazott javaslatok

A pedagógusok több gyerekkel találkoznak, mint a szülők, így jobban átlátják a jelenleg zajló változásokat. A szülők sokszor csak a testvérek vagy a maguk kamaszkori tapasztalataira tudnak támaszkodni. Emiatt kulcsszerep hárul a pedagógusokra a veszélyt jelentő (szorongásos, öngyilkossági gondolatokkal terhelt vagy depressziós) mentális állapotok kockázatainak felismerésében és szükség esetén a szakértő segítség biztosításában a gyermek és az őt támogató szülő számára.

Kulcskérdés, hogy az iskola – tudásközvetítő funkciója mellett – milyen egészségmegőrző, prevenciós célokat szolgáló feladatokat tud ellátni. A diákok személyes közösségének építését és az érzelmi intelligencia fejlesztését segíthetik a különböző resztoratív, proaktív körök, melyeket könnyen be lehet illeszteni a feszített munkarendbe is.

Mivel minden szakmai fórum a szervezett, országos beavatkozást sürgeti, remélhetőleg hazánkban sem kell sokáig várni ennek életbe lépésére. Ha bármilyen szervezett mentálisegészség-megóvó program elindul, ennek várható megvalósulási színterei az iskolák lesznek, következésképpen jelentős feladat hárul majd a pedagógusokra. A legtöbb, amit tehetnek, ha az ilyen irányú kezdeményezéseket nyitottsággal fogadják, és legjobb tudásuk szerint részt vesznek bennük.

Amíg azonban e kezdeményezések váratnak magukra, a pedagógusok a gyermekeket és a szülőket is megismertethetik az internethasználat kevésbé káros formáival, illetve a ténnyel, hogy a közösségimédia-használat helyett egészségesebb választás inkább ezekkel tölteni a digitáliseszköz-használatra szánt időt.

Lehetséges további kutatási irányok

Mivel a digitáliseszköz-használat gyermeknevelési, valamint oktatási-nevelési vonatkozásairól rendkívül kevés empirikus adat áll rendelkezésünkre, és újdonsága miatt az előző generációk tudása, megküzdési stratégiái sokszor nem elegendőek, nagyon fontos lenne, hogy megbízható, longitudinális adataink legyenek a kérdésről. Ezért módszertan tekintetében egyrészt azokat a kutatási dizájnokat ajánljuk, amelyekben megragadható a változás és a digitáliseszköz-használat hatása a mentális jóllét különböző aspektusaira. Javasoljuk továbbá a kérdéskör multiaktor-jellegű vizsgálatát, azaz a digitáliseszköz-használat aspektusainak családi felmérését, amelyből jobban megismerhetjük a jelenség családi mintázatait. A továbbiakban néhány konkrét kutatási irányt említünk, melyeket különösen fontos lenne a hazai és nemzetközi vizsgálatok tárgyává tenni:

• Azon negatív mentális állapotok részletes vizsgálata egyenként, melyek az internethasználat növekedésével úgy válnak gyakoribbá, hogy a kamaszok nehéz lelkiállapotukból a kiutat keresve könnyebben találnak hozzájuk mintákat (például önsebzés, anorexia).
• A digitáliseszköz-használat mentális egészségre gyakorolt hatásának a családi háttérrel és működéssel való összefüggése.
• A vizsgált mutatók összefüggése a tanulmányi eredménnyel, az oktatási rendszerrel és az oktatási módszerekkel.
• A digitáliseszköz-használat következtében megjelenő internalizáló és externalizáló problémák külön vizsgálata, megkülönböztetett figyelemmel a nemek közti megoszlásra.
• A korai gyerekkor (0–3 éves kor) eszközhasználatából adódó nehézségek hatása a tizenévesek mentális állapotára.

Absztrakt

A 2016 és 2019 közötti időszakban egy közvetlen európai uniós projekt koordinátora voltam. A HomeLab projekt a V4-országokban valósult meg. Magyarországon Budapesten (Utcáról Lakásba Egyesület) és Veszprémben az MMSZ közreműködésével. A kiválasztott öt célcsoportban lévő háztartások számára komplex (lakhatási, foglalkoztatási, szociális) szolgáltatást nyújtott. Az öt között volt egy kis létszámú célcsoport, a „börtönből szabadultaké”. Tanulmányomban bemutatom e speciális, stigmatizált célcsoport komplex támogatását. Ennek során a projektben végzett munkámra, következtetéseimre, a „beavatkozásokról” készített feljegyzéseimre, statisztikáimra, valamint a témában megjelent szakirodalomra kívánok támaszkodni. Ismertetem, milyen sikerek, nehézségek vezettek el a közös eredményekhez, továbbá hogy a szűkebb közösség hogyan viszonyult a támogatott személyekhez.

Kulcsszavak: börtön, hit, támogatás, közösség, elfogadás

„A börtön mindenkit megváltoztat.”

Gyermekkoromban az óvodába vezető út a sátoraljaújhelyi börtön és fegyház mellett haladt el. Sokszor láttam az elítélteket rabruhában dolgozni a börtön körül. Mindig fegyveres és kutyás őrök vették körbe őket. Visszagondolva semmi félelem nem volt bennem velük kapcsolatban, inkább valami sajnálatféle, már amilyen sajnálatot egy öt-hat éves gyermek érezhet.

Több éve járok be a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe mint reintegrációval foglalkozó szociális segítő. 2016-ban, amikor először léptem be a börtön falai közé, bizony voltak előítéleteim, tele voltam vegyes érzelmekkel a fogvatartottakkal és a hellyel kapcsolatban. Amikor kívülről az épületre néztem, szomorú érzések és sötét gondolatok fogtak el. Abba a kísértésbe estem, amibe számos embertársam – köztük sok keresztény felebarátom is. Gondolhatnánk, jobbak vagyunk a másik embernél, és ez feljogosít bennünket, hogy bíróként viselkedve elítéljünk másokat, újra és újra, konzekvencia, fellebbezés nélkül.

Azóta már túl vagyok sok-sok személyes lelki beszélgetésen, mind fogvatartottakkal, mind azokkal, akik ellátják a felügyeletet, a reintegrációt és a fogvatartottak gondozását – ahogy ők maguk mondani szokták: „Letöltendő életfogytiglan, amióta itt dolgozom.” A mottómban azt írtam: „A börtön mindenkit megváltoztat.” Az elmúlt évek alatt őszintén rájöttem, hogy engem is megváltoztatott. Már azt látom a fogvatartottak tekintetéből, hogy akár én is lehetnék az ő helyükben, ha az életem másként alakul. Megtanultam, hogy csak akkor tudom szívvel-lélekkel végezni segítői munkámat, ha csendesen megállok minden olyan ember előtt, akit a gonosz megkínzott, és meghallgatom őket. El kell fogadnom a másik embert, elfordítva tekintetemet a bűnről, amelyet elkövetett. Aki velem szemben áll, csak így lesz képes megbízni bennem, és erőt meríteni belőlem ahhoz, hogy feladja eddigi énjét, s megadja magát a jó hatalmának. Így lesz képes arra, hogy másként tekintsen magára jelen állapotában.

Hiszen mi is a cél? Talán mindenki számára egyértelműen az, hogy az elítélteket úgy vezessük vissza a társadalomba (reszocializáljuk őket), hogy ne legyenek visszaesők. Ebben az eredményesség legfontosabb eleme maga az ember: az elítélt, a nevelő, a felügyelő, a szociális segítő. Nem tudunk hatékony rendszert építeni, ha ezeket az embereket nem hallgatjuk meg, ha nem értjük meg eddigi életüket, bennük munkáló élményeiket.

A HomeLab projekt

A HomeLab projekt (a biztos lakhatás és munkahely megteremtéséért), amely 2016 októberében indult el, az Európai Bizottság Foglalkoztatás, Szociális Ügyek és Társadalmi Befogadás Főigazgatóság „Foglalkoztatás és Társadalmi Innováció” (EaSI) programja támogatásának keretében valósul meg. Vezető partnere a Városkutatás Kft. Jelenleg két fő van a projektben, és tervezzük a bővítést.

A HomeLab új utakat mutat a biztos munkával és lakhatással nem rendelkezők számára. A projekt keretén belül a négy visegrádi országban (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) öt kísérleti program valósult meg, köztük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi programja.

A HomeLab lényege, hogy integrált lakhatási és foglalkoztatási szolgáltatásokat nyújtunk a szociális lakásügynökség modellje keretében. A szociális lakásügynökség modelljének alapfeltevése szerint a lakhatási és foglalkoztatási problémákat egyszerre kell kezelni, hogy az emberek számára elérhetővé váljon a megfizethető lakhatás és a megfelelő szintű jövedelem, s képessé váljanak e helyzet fenntartására is. A szociális lakásügynökség olyan intézményesített integrációs modellt kínál, amelyben a piac szereplőivel – munkaerőpiaci szereplőkkel (munkáltatók) vagy magánlakások tulajdonosaival (leendő bérbeadók) – és a szociális intézményrendszerrel is szorosan együttműködik céljának elérése érdekében. A modell azáltal, hogy integrálja a szociális lakhatás különböző típusait, ki is tágítja a szociális lakhatás fogalmát, például a kínálatába bevonja a bérleti magánpiacot is, mint a megfizethető lakhatási formák egyik fontos forrását.

A projekt keretében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex lakhatási, foglalkoztatási és szociális szolgáltatásokat nyújtott Veszprémben. Annak ellenére, hogy a régió munkaerőhiánnyal küzd, találunk itt olyan, főként hátrányos helyzetben élő embereket, akik jelenleg nem részesei a munkaerőpiacnak. Ezért a Szeretetszolgálat azon dolgozik, hogy összekösse a munkaerőpiac kínálati és keresleti oldalát. A biztos munkahelyre alapozva a Veszprém Megyei Jogú Város és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által 2016. április elején létrehozott „VESZOL” Veszprémi Közösségi Lakásügynökség Nonprofit Kft. közreműködésével a célcsoport lakhatási problémáira is megoldást lehetett találni.

A projektet harmadik eleme, a szociális munka teszi fenntarthatóvá. A szociális munka révén támogatjuk a klienseket, míg első fizetésük megérkezik, és lakhatási helyzetük megoldódik. Segítünk a munkakeresésben, az önéletrajzírásban, szükség esetén háztartás-gazdálkodási ismereteket adunk át nekik, ebben a Hitel-S program szakértői segítenek. A program során támogatást nyújtottunk az időközben felmerülő problémák megoldásához, legyen szó munkával, lakhatással kapcsolatos vagy egyéb családi problémáról.

Öt célcsoportban hatvankilenc háztartást vontunk be a projektbe, és jellemzően lakhatási segítséget nyújtottunk. A foglalkoztatás területén sikeresen együttműködtünk helyi vállalatokkal, valamint napi kapcsolatban voltunk a helyi Foglalkoztatási Paktum irodával is, nekik köszönhetően mindig azonnal értesültünk a legfrissebb foglalkoztatási és/vagy képzési lehetőségekről. Nagyon jó munkaviszony alakult ki a projekt időtartama alatt a helyi civil és egyházi szervezetekkel. Projektünkre és integrált szolgáltatására felfigyelt az Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnokság is, ezért létrehoztak Veszprémben egy munkacsoportot, melyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is képviselteti magát. Aktívan részt veszünk a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetből szabadultak reintegrációjában, maximálisan kihasználva a HomeLab projekt által nyújtott integrált szolgáltatásokat.

Tanulmányomban az említett projekt egyik (a legkisebb létszámú) célcsoportjával, a börtönből szabadultakkal foglalkozom. Egy – természetesen beazonosíthatatlan – eseten keresztül mutatom be azt a szociális segítő munkát, amely a másfél év alatt eredményre vezetett. E munkának nagyon fontos eleme volt az Istenbe vetett hit, amely a börtön és a szabad élet közötti hídnak bizonyult.

Hajdanán egyáltalán nem volt jellemző, hogy zárt intézeti keretek között fogva tartott embereknek nevelési céllal szervezett hitoktatást, más szóval felnőttkatekézist tartsanak. Kutatásaim során csak egy példát találtam erre: a szempczi fenyítőház 1780. évi szolgálati utasítása alapján a rabok kötelező vallásoktatásban vettek részt, amelynek célja az elítéltek nevelése volt (Vajna, 1906). Véleményem szerint napjainkban elengedhetetlen, hogy – mint az ókeresztényeknél – javító-nevelő szándékkal és ami a legfontosabb, irgalmassággal közelítsük meg a témát, hiszen a büntetés-végrehajtás mára már túllépett klasszikus „büntető” feladatán, és megjelent a társadalommal összeütközésbe került egyén reintegrálásának gondolata. Ebbe a munkába illeszkedik a felnőttkatekézis, melynek során fontos, hogy a fogvatartottakban pozitív istenkép alakuljon ki, amely segít átértékelni a tetteiket.

Vallás a börtönben – történeti visszatekintés

Nagyiványi Fekete Gyula A dologház és lakói című értekezéséből (Nagyiványi, 1891) megtudjuk, hogy a 19. század végén a fegyencet befogadáskor orvosi vizsgálatnak vetették alá, a nála lévő értékeket és a ruháját elhelyezték a raktárban, s ezután – bármely valláshoz vagy felekezethez tartozott – érkezéséről azonnal értesítették az illetékes lelkészt.

Ennek okai a 19. században elindult nagy börtönépítési programban keresendők (akkor épült tíz büntetés-végrehajtási intézet, mely ma is működik), amikor is az elítéltek nevelése, oktatása, valamint lelkigondozása a börtönügy szerves részévé vált. A római katolikus, a református, az evangélikus egyház és az izraelita felekezet képviseltette magát ebben a munkában.

Fontos leszögezni, hogy míg bizonyos jogok szünetelnek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt, más részük pedig korlátozottan érvényes, addig vannak olyanok is, amelyek az intézet falai között is korlátlanul és érintetlenül érvényesülnek. Ez utóbbiak közé tartozik a gondolat-, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jog is.

A vallásszabadság valóban olyan abszolút alapjog, amelyet semmilyen formában nem korlátoznak a büntetés-végrehajtási intézmények. Sőt, összhangban vannak a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozatával is, mely kimondja: „E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék” (2). A zsinat továbbá kijelenti, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik. A Hittani Dikasztériumnak az emberi méltóságról szóló, Dignitas infinita kezdetű nyilatkozata (Hittani Dikasztérium, 2024) szerint négyféle méltóságfogalmat különböztethetünk meg: van ontológiai, erkölcsi, társadalmi és egzisztenciális méltóság. A legfontosabb az ontológiai méltóság, amely azért illeti meg a személyt, mert Isten megteremtette, mert létezik. E méltóság nem törölhető el, mindig érvényben marad, mindentől és minden körülménytől függetlenül. Az erkölcsi méltóság azt jelenti, hogy az egyén a szabadságát gyakorolva dönt. Fennáll számára a lehetőség, hogy bármikor a lelkiismerete ellen döntsön. Az erkölcsi méltóság elveszíthető. Ezért kell azon fáradoznunk, hogy akik rosszat tettek, tettüket megbánhassák, és jó útra térjenek.

A Börtönlelkészi Szolgálatról szóló 13/2000. (VII. 14.) IM-rendelet a börtönlelkészi szolgálat létrehozásával intézményesítette a történelmi egyházak büntetés-végrehajtási intézetekben folytatott hitéleti tevékenységét. A felhatalmazás alapján minden bejegyzett egyház, vallásfelekezet és vallási közösség folytathat a bv-intézetekben hitéleti tevékenységet, amely a fogvatartottak csoportos és egyéni vallásgyakorláshoz fűződő jogainak érvényesítését és a lelkigondozás biztosítását is felöleli (Igazságügyi Minisztérium, 2000).

Az elítéltek lelkigondozását a katolikus, a református és az evangélikus egyház, valamint az izraelita felekezet képviselőiből álló, egyházi felügyeletű börtönlelkészi szolgálat végzi. Fő feladatai közé tartoznak az istentiszteletek, a bibliaórák és a hitoktatás, az egyéni és közösségi lelkigondozás, illetve rendszeres fogadóórák tartása. Munkájuk része az életismereti és valláserkölcsi oktatás; más vallások képviselői tevékenységének és a börtönmissziónak a koordinálása, illetve a fogvatartottak kérésére egyéb egyházi szolgálatok végzése (például keresztelés, esketés).

Reintegráció vagy reszocializáció?

A büntetés-végrehajtásban a reintegráció olyan tevékenységrendszert jelent, amelynek célja, hogy eredményeként az elítélt visszatérhessen a társadalomba, azonban ez kevesebb, kisebb elvárást támaszt a reszocializációhoz képest, mivel a reintegrációs tevékenység nem feltétlenül jelenti a fogvatartott lényeges mértékű belső megjavításának szándékát, megmarad a rab negatív irányú megváltozásának – lehetőség szerinti – megakadályozásánál. A reszocializációs tevékenységrendszer célja azonban az, hogy eredményeként a társadalmi szabályokat megtagadó (vagy azokat nem ismerő) fogvatartott elsajátítsa azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való majdani hatékony részvételéhez szükségesek.

A veszprémi büntetés-végrehajtási intézet személyi állományával folytatott beszélgetések és konzultációk alapján kijelenthetem, hogy mindkét folyamat csak akkor lehet eredményes, ha a fogvatartottak csupán a szükséges mértékben szenvednek korlátozást, egyébként pedig benti életük nem tér el radikálisan a kintitől. Ebben az összefüggésben az emberi méltósághoz szorosan kapcsolódó vallásszabadság gyakorlása reintegrációs és reszocializációs szempontból sem elhanyagolható, mivel a fogvatartottak sokszor éppen a vallás segítségével találnak rá a kiútra nemegyszer kilátástalannak tűnő helyzetükben. Azt látom, hogy a fogvatartottak bűnbánatgyakorlása e zárt térben szinte mindennapos, van idejük és lehetőségük eddigi életükön elgondolkodni, tetteik felismerésével rádöbbenhetnek emberi felelősségükre, így képesek lehetnek átértékelni gyakran téves értékekre épült múltbeli cselekedeteiket. Ezért fontosnak tartom Szent Benedek, Európa fővédőszentjének jelmondatát: „Ora et labora”, vagyis „imádkozzál és dolgozzál”. A szabadságvesztés büntetés nevelési funkcióját alapvetően ez a két eszköz tudja eredményre juttatni: a munka és a rendszeres lelkigondozás.

A vallás mint többek között kötelező magatartási szabályok összessége meghatározó szerepet tölt be a hívő ember személyiségének alakulásában és kibontakozásában. Az általa közvetített és a személy által vallott értékek, illetve viselkedési normák (például béke, bölcsesség, türelem, szeretet, tisztelet, felelősség, becsület, megbocsátás, segítőkészség, szerelem, család, barátság, belső harmónia, önfegyelem…) elsajátítása kihat az egyéni és a közösségi cselekvés módjára és minőségére. A vallás által közvetített értékek az emberi cselekvés normatív kritériumai lehetnek, amelyek a társadalomban elfoglalt helyünket alapjaiban határozzák meg.

A vallás többek között ezért képviselhet jelentős összetartó erőt társadalmi és börtönszinten is, s mint ilyen, komoly szerepet tölthet be az elítéltek reintegrációjában, amelynek során aktív szerepe van a megtévedt ember új értékszemléletének kialakításában. A vallás segítségével a fogvatartott olyan értékekkel találkozhat, amelyeket korábban nem vagy nem helyesen ismert. Több fogvatartott arról számolt be nekem, hogy a börtönben találkozott azokkal az emberekkel, akik segítenek neki megtalálni az irgalmas Istent. Azt az irgalmas Istent, aki őket is szereti mint embert, mint bűnöst, és a bűnt ítéli el. Mindez nem egy szokványos közösségen belül történik.

Ahogy Máté evangéliuma mondja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (18,20).

Osztom Ruzsonyi Péter ehhez kapcsolódó gondolatait, melyek szerint „a vallásnak a társadalom visszaváró üzenetét is közvetítenie kell, de ezenkívül képes normalizálni a börtönökben az emberi kapcsolatokat. […] a lelkészek és az önkéntes segítők erőfeszítései hozzájárulnak a fogvatartottak rehabilitációjához, a büntetés-végrehajtás céljainak megvalósításához” (Ruzsonyi, 1993: 103).

Kiválasztás és istenképek

A projektbe korlátozottan tudtunk résztvevőket bevonni a szóban forgó célcsoportból. Figyelembe kellett vennünk mentális jellemzőket és személyiségjegyeket is.

A program kezdetekor fontos volt számomra, hogy megismerjem a büntetés-végrehajtási intézetben szabadságvesztésüket töltő fogvatartottak személyiségének mozgatórugóit. Ennek első és legfontosabb elemeként az eredményesen segítő szociális munkához szükséges volt ismernem azt az istenképet, amelyet a fogvatartottak magukénak gondolnak. Ezen ismeret nélkül a velük folytatott bármilyen beszélgetés, foglalkozás nem, illetve nehezen lett volna megvalósítható. Karl Frielingsdorf (2019) jezsuita pasztorálpszichológus szerint vannak olyan istenképek, amelyek beteggé tesznek, és vannak olyanok, amelyek gyógyítanak. Ha végiggondolom az Istenről folytatott személyes lelki beszélgetéseket, akkor azt látom, hogy sok érintettnél – a helyzetükből adódóan – a „démonikus bíró isten” képe jelent meg, aki „mint kérlelhetetlen bíró, minden ballépést megbüntet, anélkül, hogy az indítékokat és a hátteret megvizsgálná” (Frielingsdorf, 2019: 44). Ismerős, nem?! Hiszen most is ilyen helyzetben vannak a fogvatartottak. Szerintük a „világi” bíró sem nézi az indítékot, a hátteret, s persze van, amikor csak az indítékot nézi. A másik megbetegítő istenkép a „könyvelő istené”. Ez esetben „úgy jellemezhetjük Istent, mint egy fenyegető felügyeleti szervet, mint »a nagy testvért, aki figyel téged«, mint pedáns Törvény-istent, kellemetlen besúgót, erkölcsi házőrző kutyát, a világ rendőrét, mint az adósok istenét…” (Frielingsdorf, 2019: 62). A fogvatartottak helyzetükből adódóan erre az istenképre is hivatkoztak a beszélgetéseink során.

Hogy mi volt az első feladat? Az, hogy ezeknek az embereknek, akiket megismertem, és akik sok esetben a börtön sötétjében keresnek választ végtelennek tűnő szenvedéseik miértjére, amire azt kell, hogy mondjam, ez majdnem természetes, meg kell mutatni az irgalmas Isten képét, el kell mondani nekik, hogy „az irgalmas Isten szeretetből szabadságot biztosít gyermekeinek, annak a kockázatával is, hogy ők az otthont elhagyva távoli földre merészkednek, és mindent eljátszanak. Ő azonban tárt karokkal várja őket, amelyek nem büntetnek, hanem áldást osztanak. A tékozló fiak tévútjaik és baklövéseik miatt már egyébként is megbűnhődtek. Az Atya tudomásukra akarja hozni, hogy az a szeretet, amelyre görbe útjaik folyamán vágyakoztak, mindig megvolt, jelen van, és részükre mindig is jelen lesz” (Frielingsdorf, 2019: 46–47). Méltóságunkat Istentől kapjuk, nem tudjuk kikövetelni vagy kiérdemelni. Isten mindenkit önmagáért szeret, ő akar mindenkit, s ezért az ember méltósága sérthetetlen.

Azok többségéről, akikkel a beszélgetések alkalmával kapcsolatba kerültem, kiderült, hogy szociálisan hátrányos helyzetű (sok esetben roma) családból származnak, ahol nem ritka a generációkon keresztül jelen lévő bűnelkövetés. Az egyik fogvatartott elmondta: „Gyermekkoromból emlékszem a rideg, ellenséges környezetre, amiben felnőttem. […] Kerestem én igaz barátokat, szerettem volna, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, de nem jártam sikerrel. Mások boldogságát látva szenvedést éreztem, úgy éreztem, hogy én csupán kerékkötő lehetek.” Van, aki ilyen esetben is ragaszkodik a családjához, de olyan is, aki nem tartja velük a kapcsolatot.

A személyes beszélgetések során nagyon fontos volt a hiteles jelenlét, amelyet biztosítottam számukra. Nemcsak külsős segítő szociális munkás voltam számukra, hanem az az ember, aki, ha kell, meghallgatja őket, együttérez velük, megérti fájdalmaikat, szenvedésüket, s van, amikor csak hallgat, jelen van.

Beszélgetéseim során megtapasztaltam, hogy sok fogvatartottra jellemző a normakövetés teljes vagy részleges hiánya. Ezt az információt nemcsak a program miatt tartottam fontosnak, hanem a többi fogvatartottal és a szabadultakkal való együttműködés és kommunikáció szempontjából is. A „csoporton” kívüliekkel szemben a fogvatartottak nem mindig elfogadók, nem tisztelik a tekintélyt.

A fogvatartottak önismerete sok szempontból fejlesztésre szorul. A foglalkozásokon megfigyeltem, hogy hajlamosak önmaguk alulértékelésére, mert nagyon ritkán kapnak (kaptak) pozitív visszajelzést teljesítményüket illetően, viszont egy-egy jó szó, dicséret mindig jelentős motivációs tényező számukra. „A börtönben mások megvetése ahhoz vezetett, hogy önmagamat is megvessem – fogalmazott egyikük, de később már a következőket mondta: – Nincsenek és nem is keresek mentségeket vagy enyhítő körülményeket arra, amit tettem. A börtönben olyan embereket találtam, akik visszaadták elvesztett önbizalmamat.”

A célcsoport

Projektünk célcsoportjába női fogvatartottakat vontunk be. A kiválasztás után már a büntetés-végrehajtási intézetben megkezdtük a munkát. Fontos leszögeznünk, hogy a börtönben, „steril” körülmények között nem lehet mindenre felkészülni. Figyelembe kell venni a szabadulók jellemzőit és nehézségeit. Általában személyiségproblémákkal és készségek hiányával küzdenek. Munkalehetőségeik korlátozottak vagy egyáltalán nincsenek. Lakhatási problémáik vannak, sokszor hajléktalanok. Nincsenek megfelelő önérvényesítési képességeik. Kommunikációs, konfliktuskezelési és beilleszkedési problémáik vannak. A feléjük irányuló információkat nehezen fogadják be. Szocializációs és szociális deficittel, minőségi emberi kapcsolatok hiányával élnek. Stigmatizáltak, kirekesztettek, súlyos problémáik, félelmeik, előítéleteik vannak. Ezek a jellemzők a női szabadultakra fokozottan érvényesek.

Szabadulás után

A szabadult fogvatartottak gyakran azért kerülnek vissza a börtönbe, mert tiszta erkölcsi bizonyítvány és bejelentett lakcím nélkül nincs esélyük munkát kapni. Pár ezer forinttal kilépve a börtönkapun csak nagyon kevesen tudnak valóban új életet kezdeni. Az élet a börtönben, egy totálisan zárt intézményben ma alapvetően az izolációról szól, és sajnos a büntetés letöltése után is folytatódik a kirekesztés, a társadalom – a büntetett előéletből adódó „stigmatizálás” miatt – nehezen fogadja vissza a szabadultakat. A börtön lényege, hogy a bekerülő fogvatartott elszigetelődik a külvilágtól, s új rendszabályokat és követelményeket állítanak elé. A börtönnek sajátos érték- és normavilága van. A fokozatos alkalmazkodás speciális képességeket fejleszt ki. A hétköznapok szürkék és egyformák, unalmasak, de egyfajta biztonságot is nyújtanak. A szabadság és a döntés megvonása fájdalmas, de általa a felelősségtől is mentesül a fogvatartott. A döntéseket helyette és nélküle hozzák, ami kényelmes és felelősségmentes helyzet. Szabadulás után mindezek komoly problémát jelentenek a „kinti” valós világban, ahol döntések sokaságát kell meghozniuk, és a döntéseik után a felelősséget is vállalniuk kell.

 Nőként szabadulva

Az esetismertetés főszereplője egy ötvenes nő, aki a projektbe való bevonás időpontjában a jogerősen kiszabott büntetését töltötte. Budapesten, intézményi körülmények között lakik a tizennyolc éves lánya. A fogvatartott szeretné, ha szabadulása után a lánya hozzáköltözne, és segítené őt. Szeretne minél előbb elhelyezkedni. Szabadulása előtt fél évvel kezdtük meg a gondozást, bevonva a reintegrációs tisztet, a pszichológust, a pártfogót és a börtönlelkészt is. Kérdőívekkel felmértük a fogvatartott kompetenciáit, és hogy milyen jellegű munkát végezne. Célunk volt, hogy már a szabadulás pillanatában legyen lehetősége biztos és biztonságos lakhatásra, ellátásra (élelmiszer, ruhák stb.), munkalehetőségre, várja egy befogadó egyházi közösség. Meg kellett teremtenünk annak lehetőségét, hogy a lánya hozzá tudjon költözni, és egy másik városban fejezze be középiskolai tanulmányait.

Az első három hónap mindig nagyon szoros és intenzív szociális munkát igényel. Speciális kérések, igények merülnek fel, amelyeket viszonylag rövid időn belül szükséges megoldani. A szabadult személy sokszor úgy gondolja, hogy ha letöltötte kiszabott büntetését, akkor „tabula rasa”, elkezdheti az új életét. Ez a mi kliensünk esetében is így volt. Akkor szembesült azzal, hogy nem olyan egyszerű munkahelyet keresni úgy, hogy öt-hat év „hiányzik” az önéletrajzából, és hogy azzal a szakmával, amivel annak idején jól keresett, ma már nem tud megélni. Ekkor visszaesést és depressziót élt meg, amit fel kellett oldani. Ezen a ponton csatlakozott be a közösség, amelynek tagjai elfogadták úgy, ahogy van, a múltjával és a jelenével együtt. Hamarosan lett munkája, templomi takarítóként. A közösség segítségével és ajánlásával aktívan be tudott kapcsolódni a helyi hitéletbe is. Nagyon fontos, hogy a program alatt mindvégig ugyanaz a szociális segítő volt mellette, és mondhatni hídszerepet töltött be az életében.

Hat hónap után a kliens már maga fizette a rezsijét, és leányával együtt lakott. Még mindig igényelte az intenzív szociális munkát, de már sok mindent el tudott intézni egyedül és/vagy a leánya segítségével, aki sikeresen tudta folytatni tanulmányait. A kliens nyelvtudását használva egy ideig idegenvezetőként dolgozott, majd mentális problémák miatt elvesztette a munkahelyét, ezért újra intenzívebb szociális segítségre szorult. Megfogalmazódott benne, hogy szeretne új szakmát tanulni. Ebben segített a munkaügyi hivatal és helyi karitatív és civil szervezetek is. Az új szakma elsajátítása után, egy évvel a szabadulását követően már aktívan dolgozott, volt megtakarítása. Leánya is elvégezte az iskolát, és dolgozni kezdett. Másfél évvel az anya szabadulása után saját albérletbe költöztek, és az életük rendben volt.

Mondhatnánk, hogy a munkánk véget ért. De ez nem így van, mert az utógondozás is nagyon fontos tényezője a programnak. Igaz, nem mindennaposak a megkeresések (amikor e sorokat írom, évente egyszer-kétszer futunk össze a városban), de ha valamiben elakadnak, akkor keresnek minket. Fontos, hogy a kellő időben el tudjuk engedni ezeket az embereket, családokat, de tudniuk kell, hogy bármikor ott vagyunk, emberként, szociális segítőként, közösségként.

A projekt időtartama három év volt. Ebben az időintervallumban három börtönből szabadult személynek segítettünk a társadalomba való visszailleszkedésben. A három klienssel kapcsolatos „beavatkozásokat” a következőképpen dokumentáltuk összesítve:

• A klienssel kapcsolatos beavatkozások az ő érdekében:
  • A szociális munkással: 71 alkalom (2535 perc)
  • Külső szolgáltatónál: 2 alkalom (65 perc)
  • Partnerszervezetnél: 21 alkalom (735 perc)
• Ki kezdeményezte a találkozókat a klienssel vagy az ő érdekében?
  • Kliens: 30 alkalommal (1110 perc)
  • Szociális munkás: 49 alkalommal (1500 perc)
  • Partnerszervezet: 15 alkalommal (150 perc)
  • Bv-pártfogó: 10 alkalommal (435 perc)
  • Külső szolgáltató: 2 alkalommal (65 perc)
• A klienssel vagy az ő érdekével kapcsolatos beavatkozások típusa:
  • Személyes találkozó: 64 alkalommal (2310 perc)
  • Csoportmegbeszélés: 10 alkalommal (330 perc)
  • Telefonos konzultáció: 8 alkalommal (110 perc)
  • Reintegrációs team: 18 alkalommal (475 perc)

A felvázolt esetismertetés, valamint a fenti adatok is azt támasztják alá, hogy fontos a szabadulás krízisének csökkentése, a biztonságos szociális „híd” kiépítése már a börtönben. A szabadult számára lényeges, hogy bizalommal legyen aziránt, aki az ő „embere”. Fontos még az elfogadó (egyházi) közösség kialakítása, amelyben megtapasztalhatja a bűnbocsánatot és az önzetlen segítést. Mindez sokat segít a visszaesés megelőzésében.

Nagyon lényeges még a többségi társadalom szemléletének alakítása is, hiszen ez alapja annak, hogy a börtönből szabadultak vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Fontos, hogy a közösség valódi segítségforrásként jelenjen meg, hozzáállásukat, viselkedésüket ne az elutasítás, az előítéletek, hanem az elfogadás, az ítélkezésmentesség határozza meg. Sokszor azt tapasztaltuk, tapasztaljuk, hogy a szociális intézmények dolgozói is előítéleteket táplálnak a börtönből szabadultakkal szemben. Az előítéletektől eltérően a megismerés hatásos lehet, de pusztán információk közvetítésével nehéz megváltoztatni a bevésődött attitűdöket. Valós kapcsolatok szükségesek, hogy valaki elfogadó és megértő legyen ezzel a csoporttal is.

Végeredményben azzal, hogy a segítő kapcsolat keretében rávezetjük az egyént önmaga megsegítésére, már eredményt értünk el. De ezt csak nyílt, hiteles, tiszta kommunikációval tudjuk elérni, illetve olyan nem tanulható emberi tényezőkkel, mint például az életkedv, a humor és a figyelem. Egy szóval összefoglalva: szeretettel.

Munkánk eredményeit több magyarországi konferencián bemutattuk. Programunkra felfigyelt a Belügyminisztérium és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága is. 2024-ben is folytatjuk a megkezdett utat, együttműködve az országos és helyi egyházi, karitatív és civil szervezetetekkel, valamint a veszprémi büntetés-végrehajtási intézettel.

A visszaesés okai

Forrás: Büntetés-végrehajtási Intézet (2016)

“I was in prison and you came to me” (Mt. 25,36)

Starting life after prison

Abstract

In the period between 2016-2019, I was the coordinator of a direct European Union project. The HomeLab project was implemented in the V4 countries. In Hungary, in Budapest (Utcáról Lakás Egyesület) and Veszprém with the cooperation of MMSZ. In the project, it provided complex (housing, employment, social) services for households in the 5 selected target groups. Among the 5 target groups, there was a small target group, the target group of “released from prison”. In my study, I present the complex support of this special, stigmatized target group. I would like to rely on my work in the project, my conclusions, my notes on the “interventions”, my statistics, as well as the literature published on the subject. I will present the successes and difficulties that led to common results. Furthermore, how the wider community related to the supported persons.

Keywords: prison, faith, support, community, acceptance