Absztrakt

A tanulmányban ismertetett kutatás célja az idős krónikus betegek spiritualitásának feltárása volt. A vizsgálatban húsz hetven év feletti krónikus beteggel készített interjút elemeztek. A mélyinterjúk a méltóságterápia kérdésprotokolljára épültek. Az elemzés interpretatív fenomenológiai megközelítéssel, induktív tematikus módszerrel történt, amit a ChatGPT 4.0 által végzett másodlagos kódolás egészített ki. Az idős krónikus betegekkel készített interjúk elemzése alapján elmondható, hogy az életvégi spiritualitás egyéni és kulturális szinten is meghatározott. Az életvégi spiritualitás mentén hét fő téma jelent meg: a kapcsolódás, a méltóság, a vallás, a büszkeség, az otthon, a trauma és a halál. Az eredmények rámutatnak a büszkeség érzésének elutasítására, jellemzően a női résztvevők esetében.

Kulcsszavak: spiritualitás, idős krónikus betegek, méltóság, kvalitatív kutatás, mesterséges intelligencia

DOI: 10.56699/MT.2026.3.3

A spiritualitás fogalmát az egészségtudományok sokszínűen értelmezik. A széles körben alkalmazott definíció szerint a spiritualitás az emberi lét dinamikus, belső jellemzője, amely által az egyén végső értelmet, célt és transzcendenciát keres, valamint kapcsolatot él meg önmagával, másokkal, a közösséggel, a természettel és a szenttel (Puchalski et al., 2018). Ugyanakkor a spiritualitás megélésének mikéntjét befolyásolja a kulturális és a társadalmi környezet. Egy idős krónikus betegek körében végzett kínai kutatás például a családi kapcsolatok, a társadalmi szerepek és a kulturális értékek jelentőségére hívja fel a figyelmet a spiritualitás megélésében (Cheng et al., 2025b).

A spiritualitás definiálásakor kihívást jelent, hogy az egészségügyi gyakorlatban nem feltétlenül olyan módon jelenik meg, mint egy kutatásban. A tudományos vizsgálatok esetében elengedhetetlen a fogalom meghatározása és operacionalizálása, miközben a betegellátásban a spiritualitás elsősorban az egyén saját tapasztalatain, értékein és élettörténetén keresztül válik megismerhetővé. A különbséget Harold G. Koenig és munkatársainak (2023) Handbook of Religion and Health [A vallás és az egészség kézikönyve] című munkája alapján mutatjuk be az 1. táblázatban.

1. táblázat: A spiritualitás tudományos megközelítései

Forrás: Koenig et al., 2023, 3–5.

A spiritualitás „kutatható jelenségként” és „átélt tapasztalatként” való megközelítése nem zárja ki egymást. A spiritualitás vizsgálatában a módszertani szigorúság mellett annak is teret kell kapnia, ahogyan az egyén értelmezi saját életét. Ez utóbbi jelentős szerepet kap időskorban, amikor az élettörténetre való visszatekintés és a halál közelségének tapasztalata egyre gyakrabban veti fel az élet értelmének kérdését.

Yuksel Can Oz és munkatársai 65–88 éves idősekkel végzett kvalitatív kutatásában a spiritualitás az életvezetéshez, az élet értelmének tisztázásához és a nehéz élethelyzetekkel való megküzdéshez kapcsolódott (Can Oz et al., 2022).

A krónikus betegség újabb változásokat hozhat az idős ember életében. A fizikai korlátozottság, az önállóság csökkenése és a korábbi életvitel megváltozása az identitásról és az élet értelméről alkotott képet is érintheti (Chiaranai et al., 2018). E tapasztalatok olyan egzisztenciális kérdéseket vethetnek fel, amelyekre a fizikai betegséget célzó kezelések nem adnak választ.

Egy 726 fős, krónikus betegséggel élő idős emberekből álló mintán végzett vizsgálatban a spirituális szükségletek közül az élet értelme és célja kapta a legnagyobb jelentőséget, ezt a szeretet és a kapcsolódás, a halál elfogadása, a remény és a béke, majd a transzcendenssel való kapcsolat követte (Cheng et al., 2025a).

Az eddigi kutatások alapján az idős krónikus betegek spiritualitása nem választható el életük történetétől, kapcsolataiktól, veszteségeiktől és kulturális környezetüktől. Ezért az életvég perspektívájában a spiritualitás vizsgálata annak megismerésére is lehetőséget teremt, hogy az érintettek miként értelmezik az életüket, milyen erőforrásokra támaszkodnak, és mit tartanak fontosnak méltóságuk megőrzése érdekében. A jelen tanulmányban bemutatott kutatás célja az idős krónikus betegek spiritualitásának feltárása volt mélyinterjúk segítségével.

MÓDSZERTAN

A kvalitatív kutatásban kutatói oldalról az interpretatív fenomenológiai analízist alkalmaztuk, melynek célja az egyéni, szubjektív tapasztalatok feltárása és az ezekhez kapcsolódó jelentéstársítások megértése (Smith, 2011). Másodlagos kódolásra a mesterséges intelligenciát használtuk, erre a későbbiekben részletesen kitérünk. Az MI bevezetése a kutatási folyamatba kifejezetten nagy adathalmazok esetében – jelen kutatásban összesen 234 oldalról volt szó – meggyorsítja a másodkódolási folyamatot.

Az interpretativisták amellett érvelnek, hogy a kvalitatív elemzésnek árnyaltnak és emberközpontúnak kell lennie, és aggodalomra adhat okot, hogy a mesterséges intelligencia figyelmen kívül hagyhatja az emberi kommunikáció finomságait. Az interpretativizmus szerint egyetlen jelenségnek többféle értelmezése lehetséges, nem pedig egy, amelyet egy mérési folyamat meghatározhat. A valóság szubjektív, sokrétű, és társadalmilag konstruált. Vagyis csak valakinek a valóságát érthetjük meg az adott valóságról szerzett tapasztalatain keresztül, s ez eltérhet egy másik személy valóságától (Williams, 2024).

A kutatási tervben az interjúalanyok kiválasztásának egyik kritériuma az volt, hogy a betegek palliatív ellátásban részesüljenek. Viszont a kutatás első két hónapjában azzal szembesültünk, hogy a két tervezett helyszínen, a Budapest Hospice Házban és az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Polcz Alaine Hospice–Palliatív Osztályán összesen három beteg felel meg a kiválasztási kritériumoknak. Előbbiben az intézmény pszichológusa, utóbbiban a mentálhigiénés szakember segített az interjúalanyok kiválasztásában. A méltóságterápiával1 kapcsolatos korábbi kutatásokban is hasonló tapasztalatok születtek, mivel az életvégi szakaszban lévő betegek teherbírásának rohamos csökkenése, gyors kognitív leépülésük (Korman et al., 2021) vagy halálozásuk miatt az interjúk megszakadnak, ezért a megfelelő elemszámú minta toborzása jelentősen meghosszabbítja a kutatás időtartamát (Fitchett et al., 2015; Nagata–Tanaka, 2024). A fentiek fényében újragondolt bevonási kritériumok a következők voltak: idős (hetven év feletti), krónikus betegséggel élő, tiszta tudatállapotú emberek. Ennek megfelelően a kutatási helyszínek is kiegészültek az Élet-Hossz Idősek Otthonával (Budaörs) és a Kálvin János Református Idősek Otthonával (Budapest), valamint Budapest II. kerülete egyik háziorvosának és egy pszichoonkológusnak az ajánlására vontunk be otthon ápolt betegeket a kutatásba. Összesen huszonöt interjúalannyal vettük fel a kapcsolatot, és végül húsz interjút elemeztünk.

A kérdéssor a következő kérdésekből állt:

1. Élete nagyobb kihívásaiban mi vagy ki segítette a leginkább?
2. Milyen reményei és álmai vannak a szeretteivel kapcsolatban?
3. Mit gondol fontosnak az életben? Ezek az értékek változtak élete során?
4. Milyen tanácsot, útmutatást adna másoknak?
5. Mi az ön személyiségének a legerősebb része?
6. Meséljen az életéről, főként azokról a dolgokról, amelyekre a legjobban emlékszik, vagy amelyeket a legfontosabbnak tart.
7. Mire a legbüszkébb saját magával, illetve az életével kapcsolatban?
8. Milyen tevékenységet végez, ami feltölti?
9. A családján kívül van olyan közösség, amelyhez tartozik?
10. Vallásos? Változott a hite élete folyamán?

A méltóságterápia kérdésprotokolljából a 2., 4., 6., és 7. sorszámú kérdések származnak, amelyek segítenek az interjúalanyoknak élettörténetük értelmezésében, ami hozzájárul spirituális önreflexiójukhoz (Nagata–Tanaka, 2024). A szeretteikkel kapcsolatos jókívánságaikon és tanácsaikon keresztül kirajzolódik az élet értelmének és jelentőségének egyéni értelmezése. A kérdéssor többi kérdésének kidolgozásához a spiritualitás fent említett tudományos definíciója nyújtott kiindulási alapot.

Az interjúkészítés három szakaszból állt. Először a szakemberek (pszichológus, mentálhigiénés szakember, háziorvos és pszichoonkológus) a kritériumok mentén kiválasztották az alanyokat, és felkérték őket a kutatásban való részvételre. Az interjúkészítővel két alkalommal találkoztak a betegek. Az első találkozás során (15–20 perc) a kutató ismertette a kutatás célját, átadta a betegtájékoztatót, a beleegyező nyilatkozatot, valamint a strukturált kérdőívet. Harvey Max Chochinov méltóságterápiára vonatkozó ajánlását (Chochinov–Cann, 2005) követtük, miszerint a második találkozásra lehetőleg egy–három nappal később kerüljön sor. Ennek során készült el a körülbelül hatvanperces interjú. Az interjúk nyugodt, az adott körülményekhez képest intim légkörben zajlottak, és hangfelvétel készült róluk.

A kutatás szakmai-etikai engedélyének száma: IV/10183-3/2020/EKU.

A leiratok elemzését egy kutató és egy generatív mesterséges intelligencia (ChatGPT 4.0) végezte, Mei Hui Adeline Kon és munkatársai (2025) módszertani ajánlásait követve. Mind a kutató, mind a ChatGPT által végzett tematikus elemzés induktív megközelítést alkalmazott, vagyis a jelentésképzés az interjúkban megfogalmazott tapasztalatokból kiindulva, az elhangzott tartalmakra épülve bontakozott ki.

A szöveges leiratok kódolására manuálisan és két fő szakaszban került sor. Az első szakasz az idiografikus elemzés volt, amelynek során a kutató egyesével vizsgálta meg az interjúk szövegét, a spiritualitás fogalmára fókuszálva egyéni jelentéseket, kulcsfogalmakat keresett, majd létrehozta a kezdeti kódokat (Bengtsson, 2016). A második szakasz a horizontális összehasonlító elemzés volt, amely az interjúk közös mintázatainak és releváns eltéréseinek azonosítását célozta. Az interpretáció során a résztvevők jelentésadásából indult ki a kutató, és az egyes interjúk idiografikus elemzését követően alakította ki a közös tematikus struktúrát. Az elemzés során reflektált szakmai és elméleti előfeltevéseinek az interpretációra gyakorolt lehetséges hatására. A kutatói elemzést az MI által függetlenül generált tematikus egységekkel való összevetés egészítette ki. Az elemzés folyamatát az 1. ábra illusztrálja.

1. ábra: A kutatás során végzett kvalitatív elemzés folyamatábrája (saját szerkesztés)

A generatív MI a kvalitatív kutatásban gyorsíthatja a kezdeti kódolást, viszont a kulturálisan beágyazott jelentések értelmezése emberi kontrollt igényel (Williams, 2024; Bennis–Mouwafaq, 2025).

A ChatGPT 4.0-t az induktív kódolásban kedvező eredményeket mutató korábbi vizsgálatok alapján választottuk (Bijker et al., 2024; Bennis–Mouwafaq, 2025).

A húsz anonimizált interjú átiratát egyenként töltöttük fel, azonos cél- és utasításrendszerrel, Kon és munkatársai (2025) ajánlása alapján. Az utasításokat a 2. ábra mutatja.

Az MI tematikus elemzésre való használata előtt elengedhetetlennek tartottuk megvizsgálni kvalitatív kutatásokban való használatának etikai iránymutatásait.

A mesterséges intelligencia fejlődése megannyi társadalmi kihívást fog indukálni, akár számunkra egyelőre ismeretlen problémákat. Az etikai reflexiók egy lépést tesznek előre, míg a normatív irányelvek adaptációi az MI fejlődéséhez képest még mindig lassan haladnak (Bouhouita-Guermech et al., 2023).

A mesterséges intelligencia alkalmazásakor David B. Resnik és Mohammad Hosseini (2025) etikai ajánlásait vettük figyelembe. Fontos szempont volt a kutatói felelősség és transzparencia, az MI korlátainak jelzése, valamint a résztvevők adatainak védelme.

2. ábra: Utasítások a ChatGPT 0 részére (saját szerkesztés)

A ChatGPT-be kizárólag anonimizált interjúleiratok kerültek, az MI által létrehozott kódokat és témákat pedig kutatói ellenőrzés és értelmezés követte.

EREDMÉNYEK

Mint említettük, az interjúkészítés tizenhat hónapja alatt összesen huszonöt interjúalanyt vontunk be a vizsgálatba. Két esetben a beteg halála miatt a második találkozásra már nem került sor, két alkalommal a kérdések megismerése után az interjúalanyok visszautasították az interjút, és egy esetben a betegek kognitív képességeinek gyors hanyatlása miatt az elkészült interjú értelmezhetősége korlátozott volt, ezért az nem került be az elemzési folyamatba. A húsz interjúalany körében felülreprezentált volt a nők száma: tizenöt nő és öt férfi vett részt a kutatásban. Életkoruk 70 és 92 év között volt, az átlagéletkoruk 83,55 év. Vallási hovatartozásukat tekintve tizenhárom résztvevő volt római katolikus, három református, egy evangélikus és három nem vallásos. Az interjúalanyok közül nyolc volt házas, hét özvegy, három hajadon, és ketten elváltak. Az interjúkészítés helyszíne nyolc alkalommal idősek otthonában, hét esetben a beteg otthonában, két alkalommal hospice-részlegen volt, három otthon ápolt beteg esetében pedig online csatornán keresztül valósult meg a beszélgetés felvétele.

A résztvevők – foglalkozásukat tekintve – változatos szakmai háttérrel rendelkeztek, az átlagnál magasabb alapvégzettséggel, amelyről a szociodemográfiai adatokat közlő 2.táblázat tartalmaz pontos információkat. A táblázatban a résztvevők adatai az interjúkészítés időpontja szerint lettek sorba rendezve.

2. táblázat: Az interjúalanyok szociodemográfiai adatai (saját szerkesztés)

A kutató és a ChatGPT által azonosított tematikus kódok közötti fő különbség a strukturálás módjában mutatkozott meg, ahogy elkülönítették a fő és altémákat. A kutató hét fő témát határozott meg, míg a ChatGPT tízet azonosított. E különbség nem több téma felfedezésére vezethető vissza, hanem arra, hogy a mesterséges intelligencia több olyan témát is önálló fő témaként kezelt, amelyeket a kutató altémának sorolt be. A témák szinte teljes átfedést mutattak a két módszerben, viszont az MI nem emelte ki a büszkeséggel kapcsolatos attitűdöket, ami fontos kulturális sajátosságra mutat rá, és a betegek normalitás fenntartására irányuló, az interjúkban gyakran megjelenő törekvéseinek sem tulajdonított jelentőséget. Nem tárta fel az otthonnak a történelmi és az egyéni élet színteréhez köthető vonatkozásait, és nem ismerte fel a beszélgetésekben az élet lényeges elemeként többször említett szeretet fontosságát sem. A kétféle elemzési módszer eredményeinek integrálása a 3. ábrán látható végső tematikus struktúrát alkotta.

3. ábra: A tematikus elemzésből nyert kódfa (saját szerkesztés)

A kapcsolódás mint a spiritualitás alapja

A családi és baráti kapcsolatok mint pszichés megtartóerő altémája

A megkérdezettek közül tizenöten hivatkoztak családi és baráti kapcsolataikra mint megtartó-támogató erőre az életükben. „Ahogy a családdal összejöttünk, beszélgettünk, együtt ünnepeltünk, ezek a legszebb emlékeim az életben. Ez volt nekem a legnevezetesebb, a legjobb” (i2). „Már szinte mindenki meghalt körülöttünk, a barátaink, a testvéreink, még az egyik gyerekemet is eltemettem. De olyan jó, hogy legalább a feleségemmel megmaradtunk egymásnak” (i4).

A szeretet és szerelem altémája

Tizennégy interjúban hivatkoztak arra, hogy a szeretet az élet értelme, és ezek közül négyben a szerelmet mint az élet legnagyobb boldogságát említik. Az élet végéhez közeledve felmerülnek egzisztenciális kérdések, az élet értelmének keresése, melyek mély spirituális megközelítései a létezésnek. „Vannak olyan pillanatok, amikor nagyon boldognak érzi magát az ember, de az életben nincsen tartós boldogság, nem lehet ezt kitűzni célnak. Emlékszem néhány meghatározó pillanatra, például amikor az eljegyzési gyűrűmet néztem, és én olyan boldog és szerelmes voltam” (i1). „A szeretet az élet értelme, csak ez számít” (i7).

A segítés és szolgálat altémája

A más emberek segítése olyan spirituális aktus, amely értelmezhető a cselekvés szintjén, illetve az emberi létezés, kapcsolódás és fejlődés ontológiai dimenzióiban is. Tizenkét interjúban jelent meg a „mások segítése” és a „szolgálat” kifejezés. „Nem tudnék úgy élni, hogy ne segítsek valahogy. Itt az otthonban én viszem a vizet a többieknek minden reggel” (i3).

„Amíg tanítottam, még a gyenge képességű gyerekeknek is mindig segítettem, ingyen is. Az élet olyan, mint egy szolgálat, hogy mindig segítünk annak, akinek szüksége van rá, még akkor is, ha számunkra ismeretlen” (i1). „A személyiségem legerősebb része, hogy most már képes vagyok együttérezni másokkal, együttműködni velük, és segíteni őket” (i16).

A becsület altémája

Nyolc interjúban jelent meg a „becsület” szó mint a tettek etikai bástyája, a másokhoz való hozzáállás elvárt minősége. „A legnagyobb érték a becsületesség, és ez nem változott, otthonról kaptam, az édesanyámtól, és én annak megfelelően élek és cselekszem. Voltam már olyan helyzetben, amikor előnyhöz juthattam volna, ha lemondok a becsületről, de én nem voltam hajlandó” (i5).

A természet mint feltöltődésforrás altémája

A spirituális kapcsolatot nem lehet kizárólag a transzcendenssel, a felsőbbrendűvel vagy a szenttel való viszonyra redukálni. A spirituális kapcsolat mint élmény és tapasztalat sokkal tágabban értelmezhető: magában foglalhatja az önmagunkkal való kapcsolódást, az interperszonális viszonyok (például családi, baráti kapcsolatok) bensőséges dimenzióit, valamint a természettel való érintkezést is. A betegek a természethez való kapcsolódást örömként és feltöltődésként említették. Tizenhárom beszélgetésben került szóba valamilyen formában a természet utáni vágy vagy a vele való konkrét kapcsolat megélése. „A legjobb időtöltésem a virágaim gondozása. Egyik szebb, mint a másik, és mindig virágzik valamelyik” (i14). „Szeretem csak úgy nézni a természetet, a fákat, hallgatni a madarakat, mókust látni” (i6).

A méltóság megőrzése

Az autonómia megtartásának altémája

Az önrendelkezés, a szabadság szubjektív megélése és az autonómia érzése szoros kapcsolatban áll a spiritualitás élményével. „Itt vannak velem a férjem hamvai, majd együtt fognak minket elszórni, elrendeztem már, ki is fizettem előre. Ez nekem megnyugvást ad” (i2). „A lábaim nem akarnak mozdulni, s ugye ilyenkor az ember mindjárt látja a távlatokat, hogy jaj, Istenem, nem szeretnék ágyban fekvő lenni, könyörülj meg rajtam. Nem akarok kiszolgáltatott lenni” (i6).

A normalitás fenntartásának altémája

A normalitás fenntartása még a betegség vagy az életvégi állapot kihívásai közepette is támogathatja az identitás, az önazonosság és a kontrollérzet megtartását. „A nóták az életem, tegnapelőtt is írtam egyet” (i19). „Már nem tudok kimenni, sem rétegesen felöltözni, de azért minden reggel megnézem, hány fok van kint” (i9).

A vallás

A hit altémája

Az interjúalanyok közül hárman vallották magukat nem vallásosnak „Romlott katolikus lettem, nem voltam vallásos, nem is volt rá idő, mindig csak dolgoztam” (i19). Azok közül, akik vallásosnak mondták magukat (tizenhét fő), kilencen kitértek arra, hogy vallásuk nem köthető felekezethez. „Ökumenikus vagyok, és haragszom arra, aki ezt nem érti meg, és éles válaszfalakat épít a különböző felekezetek között. Mert én úgy érzem, hogy Isten nem így gondolja, és mindnyájunknak az Atyja” (i7). „Istenben hiszek, nem vallásban” (i11). „Ez nem vallás, ez egy életforma, egy életút, amiben arra törekszem, hogy a Biblia szerint éljem az életem” (i17).

A hit változásának altémája

Ketten jelezték, hogy fizikai állapotuk romlása miatt megharagudtak Istenre, és már képtelenek imádkozni. „Haragszom rá, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, ez az egy volt, amit kértem tőle, hogy ne legyek magatehetetlen. Már imádkozni sem bírok” (i8).

A tiltott vallás altémája

A vallásgyakorlás lehetőségei függenek a történelmi és kulturális környezettől. Az interjúalanyok mindegyike végigélte a szocialista korszak évtizedeit, amikor a spiritualitás – leginkább annak vallási formája – marginalizált vagy éppen politikailag kontrollált volt. „A párttitkár az ablakból figyelte, hogy ki megy be a templomba, és ha valakit meglátott, akkor másnap raportra hívatta” (i14). „Apám katonatiszt volt, akkoriban nem volt összeegyeztethető a vallásosság és a katonatiszti pályafutás. Ezért nehéz volt a családnak, mert anyám nagyon vallásos volt” (i17).

Nők, akik nem büszkék

Az interjú hetedik kérdése – „Mire a legbüszkébb saját magával, illetve az életével kapcsolatban?” – a kanadai eredetű méltóságterápia kérdésprotokolljából származik. Az erre kapott válaszok meglepők voltak, s tükrözték a kanadai és a magyar kulturális különbségeket a témában. A húsz interjúalany közül tizenheten azt válaszolták, hogy semmire sem büszkék. „Nem vagyok büszke, mindig is egy szürke ember voltam” (i3). Volt, aki felháborodott a kérdésen: „Maga a szó is visszataszító, én nem érzem magamat büszkének, nem vagyok másnál különb semmiben sem. Szerintem inkább az alázat a fontos” (i17). Külön érdekes, hogy a három büszke interjúalany mind férfi volt. Az elemszám ugyan nem reprezentatív, de az érdekes eredmény hátterében lehet a nő és a férfi értékének megkülönböztetése, amelyet az alanyok történelmi korának értékrendje diktált. „Én voltam a nagyanyám kedvence, de ez kellett nekem, mert a három fiútestvérem mellett úgy hívtak otthon, hogy »csak a lány«” (i6). „Én voltam a legidősebb lány a nyolc testvér közül, nekem kellett vigyázni a többiekre, ezért továbbtanulni sem tudtam” (i5). „Azzal vigasztaltak, hogy nem baj, hogy apám meghalt, mielőtt megszülettem volna, legalább nem tudta meg, hogy lány lettem” (i15).

Az otthon mint identitáshordozó tér

Annak ellenére, hogy a kérdések között nem szerepelt közvetlenül az otthonra vonatkozó kérdés, mind a húsz beszélgetésben megjelentek az otthonnal kapcsolatos korábbi történetek vagy a jelen helyzetben felmerülő aggodalmak.

Otthont szerezni és elveszíteni

Az otthonnak – fizikai térként való értelmezése mellett – az interjúkban társadalmi és kulturális jelentéstartalma is van – az interjúalanyok életük során történelmi és politikai átalakulások tanúi voltak. A magyarországi szocialista korszakban az „otthonszerzés” sajátos jelentést nyert, mivel a lakáshoz jutás nemcsak piaci alapon történhetett, hanem az állami elosztáson és egyéni ügyintézéseken keresztül is. A beszélgetésekben olyan traumatikus emlékek is megjelennek, amelyek az otthon elvesztéséről szólnak (a második világháborút követő vagyonelkobzásokról vagy a szocialista hatalomátvételhez kapcsolódó társadalmi átrendeződésekről). Ezek amellett, hogy személyes veszteségek, identitásvesztéssel és méltóságcsorbulással járó tapasztalatok is. „Addig jártam a hivatalba, amíg csak kiutalták azt a lakást” (i12). „Soha nem lett volna annak a családnak lakása, ha én nem szerzek nekik, sokat segítettem másoknak” (i8). Két esetben arra emlékeztek vissza az alanyok, hogy hogyan veszítették el az otthonukat. „Apám nem abba a korba volt való, elvettek tőlünk mindent, a házat, az üzletet” (i3). „Nemesi családom van, gyönyörű villánk volt parkkal. Mindent elvettek. Jártam arra, lakások és cukrászda lett belőle. A cukrász a cselédünk lánya volt, felismert” (i9).

Félelem az otthon elhagyásától

Tíz időssel a saját otthonában készült az interjú (hét személyesen, három online), közülük öt említette félelmét az idősek otthonába kerüléssel kapcsolatban. „A lányaim azt szeretnék, hogy otthonba menjek, de én nem akarok, nem tudnék ott megszokni” (i1). „Hangzatos az öregotthon neve, de engem nem érdekel. Nem akarok már alkalmazkodni senkihez sem” (i14).

A trauma mint a személyiség formálója

Tizenhét beszélgetés során került szóba valamilyen traumatikus, személyes veszteséggel, gyásszal kapcsolatos élmény. „A magyarokat kizsuppolták Szlovákiából. A vasútállomásról indítottak útra minket, édesanyámat, édesapámat, nagyanyámat, a bátyámat és engem. Az édesapám jobban tudott németül, mint magyarul, mert osztrák származású volt, aztán Tárnokon leszedték a vonatról malenkij robotra, azóta sem látta senki. A bátyám az úton agyhártyagyulladást kapott és meghalt, a nagymamám ettől a sok bánattól szintén még abban az évben meghalt. De anyám soha nem adta fel, mindent megtett értem. Én is ilyen vagyok, soha nem adtam fel, mindig mindent megtettem, ami tőlem telt” (i8). „Nem a szerzett dolgok a legfontosabbak az életben, kis dolgokkal is meg lehet elégedni. A háború alatt azokkal a kicsi orosz bombákkal körbebombázták a házunkat. Nem omlott össze a ház, de sok sérülést szenvedett, még a bútorok is tönkrementek a légnyomástól és a repeszektől. Szóval minden tönkrement, ez volt az első ilyen tapasztalatom az életben, hogy máról holnapra minden teljesen megváltozhat. Azt hiszem, ez alakította az életszemléletemet, hogy ez a változás bármikor megtörténhet, és még csak háború sem kell hozzá, elég egy tűzvész, szóval nem szabad az anyagiakat halmozni” (i1). „Nem voltunk nagyon elengedve anyagilag, aput mint katonatisztet 56-ban leszerelték, mert a forradalom alatt hazaengedte a katonáit, mondván, hogy ti nem fogtok a magyarokra lőni, innentől indult a kálváriája” (i17).

A saját halálhoz való viszony

Kilenc interjúban jelentek meg a saját halállal kapcsolatos érzések és gondolatok.

A halálvágy altémája

„Minden este úgy imádkozom, csak holnap reggel ne ébredjek fel” (i19). „Én bevallom őszintén, ezt most tényleg nagyon őszintén mondom, hogy én mindig arra kérem a jó Istent, hogy altasson el” (i2).

A megbékélés altémája

„Amikor az embert megüti a halál szele, utána másképp számolja a napokat, és másképp néz az életére. Lehet, hogy még van egy napom vagy kettő, vagy tizenkettő. De lehet, hogy már csak ez a nap van, ezért ebben még örömömet próbálom lelni” (i17). „Már odáig jutottam, hogy semmihez sem ragaszkodom. Először még, amikor valamit elkértek tőlem a gyerekek, némelyik megviselt, határozottan, egy-egy emlék, de most már semmi. Könnyedén szabadulok meg bármitől” (i1). „Itt mindenki úgy hívja ezt az otthont, hogy halálgyár. Innen már senki sem jön ki élve, mi sem” (i3).

MEGBESZÉLÉS

A kutatás során nyert empirikus adatok összevetése lehetőséget ad megismerni a kultúra hatását a spiritualitás megélésének bizonyos formáira.

Egy japán kutatás (Nagata–Tanaka, 2024) is a méltóságterápián alapuló interjúk módszerét használta idősek spiritualitásának feltárására. A szerzők négy fő témát azonosítottak: trauma, a nehéz élmények elhallgatása, kapcsolatok kialakítása és kihívások vállalása, valamint a spirituális én felfedezése. Eredményeik megerősítik jelen kutatás azon megállapításait, hogy a trauma, a segítő kapcsolatok, valamint az élet értelmének és céljának megtalálása spirituális dimenziók. Míg Japánban a szégyenérzet és a társadalmi szerepelvárások tartották vissza a résztvevőket az önfeltárásban és az érzelmek megosztásában, addig a magyar interjúalanyok esetében a büszkeség elutasítása akadályozta, hogy nyíltan beszéljenek saját érdemeikről és sikereikről. Valószínűleg a büszkeség megélése mögött is a szégyenérzet húzódhat meg, mint a szabad kifejezés gátló tényezője. Mindkét esetben megfigyelhető, hogy az egyéni élettörténet mellett a kultúra is meghatározza a spiritualitás megélését.

Az interjúk során a büszkeséggel kapcsolatban feltett kérdés – „Mire a legbüszkébb saját magával, illetve az életével kapcsolatban?” – tizenhét esetben olyan választ eredményezett, amelyben a résztvevők elutasították a büszkeséget, vagy neheztelésüket fejezték ki a kérdésfeltevéssel kapcsolatban. Hasonló megfigyelések születtek a méltóságterápia dániai adaptációja idején: a kérdésprotokoll validálása során a résztvevők jelentős része tartózkodott a „büszkeség” kifejezés használatától önmagával vagy az életútjával kapcsolatban (Houmann et al., 2010). A magyarországi és dániai válaszok összhangban állnak egymással, és megmutatják a kulturális eltérést a kanadai környezethez képest, ahol a méltóságterápiát kidolgozták, és ahol a büszkeség vállalása részét képezheti a személyes méltóság narratívájának.

Eredményeink a spiritualitás kapcsolati értelmezésével is összhangban állnak: a családi kapcsolatok, a szeretet és a természethez való kötődés a transzcendencián túlmutató spirituális kapcsolódás formáiként jelentek meg (Rykkje, 2019). Az autonómia és a normalitás fenntartásának igénye pedig arra utal, hogy az életvégi spiritualitás a méltóság és az önazonosság megőrzésével is összefonódik.

LIMITÁCIÓK

A vizsgálat korlátja a kis, nem reprezentatív és a női résztvevőket felülreprezentáló minta, valamint az eredeti palliatív bevonási kritérium módosítása, ezért az eredmények nem kizárólag palliatív ellátásban lévő betegek tapasztalatait tükrözik. Az interpretatív elemzés egyetlen kutató értelmezésére épült, ezért az eredmények szükségszerűen magukban hordozzák a kutatói perspektíva hatását. Az MI másodlagos elemzése támogatta az összevetést, de nem helyettesítette a kulturálisan beágyazott jelentések emberi interprtációját.

KÖVETKEZTETÉSEK

Az eredmények a kulturális kontextus jelentőségét is hangsúlyozzák: a büszkeség elutasítása, a traumanarratívák jelenléte vagy az otthonhoz való kötődés mind olyan sajátosságok, amelyek árnyalják a spiritualitás megélésének formáit. A mesterséges intelligencia bevonása új lehetőségeket nyitott az adatelemzésben, ugyanakkor világossá vált, hogy az elvont, kulturálisan beágyazott jelentés értelmezéséhez továbbra is szükség van az emberi gondolkodásra.

Végjegyzet

1. A méltóságterápia (Dignity Therapy) Harvey Max Chochinov kanadai pszichiáter, a palliatív ellátás és az életvégi méltóság nemzetközileg elismert kutatója által kidolgozott rövid, strukturált intervenció, amely elsősorban az életük végéhez közeledő, súlyos betegségben szenvedő személyek támogatását szolgálja. Célja a méltóság megőrzésének elősegítése, a pszichoszociális és egzisztenciális szenvedés enyhítése. A jellemzően hatvanperces, nyitott kérdésekre épülő beszélgetés során a beteg felidézheti életének meghatározó eseményeit, megfogalmazhatja jelentős élettapasztalatait és szeretteinek szánt üzeneteit. A rögzített beszélgetésből szerkesztett dokumentum készül, amelyet szükség esetén a beteg és a méltóságterápia koordinátora együtt módosít. Az így létrejövő generativitási dokumentumot a beteg örökül hagyhatja a számára fontos személyeknek.

Absztrakt

Az „Otthonra találni a művészetben” projekt az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat támogatásával valósult meg Veszprémben 2023-ban. A hajléktalanokat célzó projekt keretében művészetterápiás foglalkozásokon vettek részt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Házának lakói. Az így született festményeket és az alkotási folyamatról készült művészi fotókat azóta több kiállításon is bemutatták már. A kiállításmegnyitók katartikus élményt nyújtottak a hajléktalan alkotók és a befogadó közönség számára, ugyanakkor a közös élményen túl találkozási lehetőséget is jelentettek a többségi társadalom és egy perifériára szorult társadalmi réteg tagjai között. A Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer által megvalósuló foglalkozások s az így kialakuló alkotócsoport és a kiállításmegnyitók mind-mind segítették az otthon nélküli embereket, hogy visszakaphassák emberi méltóságukat, növekedjen az önértékelésük, gyógyuljon a kapcsolatuk önmagukkal, társaikkal s a város lakóival, az érdeklődőkkel.

Kulcsszavak:hajléktalan, művészetterápia, méltóság, projekt

DOI: 10.56699/MT.2024.1.8

Különleges szín jelent meg a kulturális palettán 2023-ban Veszprémben azáltal, hogy az Európa Kulturális Fővárosa program keretében helyet kapott a hajléktalanokat segítő „Otthonra találni a művészetben” projekt. A kulturális és a szociális szektort összekötő programban művészetterápiás foglalkozásokon vettek részt hajléktalanok a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi Befogadás Házában. Az így született alkotások és az alkotási folyamatról készült fotók több kiállításon is eljutottak az érdeklődő nagyközönséghez. A program azonban nem állt meg itt, mert nemcsak a hajléktalanok jelentették a célcsoportját, hanem a többségi társadalom, a város lakói és a 2023-ban Veszprémbe látogatók is.

A társadalmi integráció előmozdítását, a találkozási lehetőséget az otthontalan és az otthonukban élők között több csatornán is igyekezett elérni a projekt: kiállításokkal, lakossági fórumokkal, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, valamint a helyi és a közösségi médián keresztül is. A nagy sikerű program 2023-as éven túlmutató folytatása már meg is valósult azáltal, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2024-es naptárában az „Otthonra találni a művészetben” projekt képei szerepelnek a hajléktalan alkotók őszinte vallomásaival kiegészítve. Ugyanakkor bízunk abban és dolgozunk rajta, hogy új csoportot indítva folytatódjanak a jótékony hatású foglalkozások, majd az eredeti projekt második és harmadik pillérét is megismételhessük.

A program három pillére a következő volt:

1. A művészetterápiás foglalkozások tizenöt alkalma, melynek során a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer segítségével festmények, akvarellek, pasztellrajzok és agyagtárgyak születtek.
2. A második pillért a kiállítások jelentették, részben még a foglalkozások lezárulta előtt a Veszprémi Petőfi Színházban, részben a csoportfolyamatot követően a várban a Dubniczay-palota Magtár kiállítóterében, részben pedig az alkotási folyamatról készült művészi fotók bemutatásával a belvárosi aluljáró kiállítóhelyén, a Szilágyi László Utcagalériában.
3. A harmadik pillér az általános és középiskolás diákok számára szervezett múzeum- pedagógiai foglalkozások keretében és a lakosság számára nyitott előadások és beszélgetések által valósult meg.

Mindhárom pillér lépéseit követni lehetett a közösségi médiában, rövid, fényképes híradások segítségével minden érdeklődő hírt kaphatott a megvalósulás egyes fázisairól. Különlegesnek nevezhető, hogy az „utca embere” ilyen mértékű betekintést nyerhetett egy szociális projekt megvalósulásába. Úgy gondolom, önmagában ennek is olyan fontos szemléletformáló hatása volt, amilyenre nagyon is szükség van polarizálódó társadalmunkban. Az egyes társadalmi rétegek közötti természetes kapcsolódásra alig van vagy nincs is lehetőség, s ha van is, e kapcsolódások olyan terheltek, hogy tovább fokozzák egyes periferikus társadalmi csoportok, például a hajléktalanok elszigetelődését.

A projekt megközelítésére többféle dimenzió mentén is lehetőség van, jelen tanulmányban az otthon nélküli alkotókban történt változásokat helyezzük a fókuszba. Az

„Otthonra találni a művészetben” projektről már megjelent publikációk (Ládonyi–Quirin, 2023; Ládonyi, 2023) által még teljesebb képet lehet kapni az ötletről, az előkészületekről, a megvalósításról és a folyamat hátteréről.

Az „Otthonra találni a művészetben” projekt ötletgazdája és menedzsere, Ládonyi Zsuzsanna, e cikk szerzője, a projekt lelkét képező foglalkozásokat pedig Quirin Ágnes komplex művészeti terapeuta, grafikusművész vezette. A projekt megvalósításáért a Finart Design Kft. felelt. (Tulajdonosa, Ládonyi Ferenc művészi értékű fotói hozták közelebb a foglalkozások bensőséges hangulatát az érdeklődőkhöz.) Az „Otthonra találni a művészetben” védnöki feladatait nagy örömünkre a Veszprémi Petőfi Színház igazgatóhelyettese és kreatív menedzsere, Kellerné Egresi Zsuzsanna vállalta el. Védnökünk az értékrendünkkel, filozófiánkkal teljes mértékben azonos platformon áll, hiszen a Lélektől lélekig Színház Gyógyító Ereje Fesztiváljának ötlete és megvalósítása is hozzá kapcsolódik. A projektcsapat hitvallását így fogalmazta meg: „Minden ember értékes, s a művészet, az alkotás mindenki számára adott erőforrás.” A projekt honlapján (www.otam.hu) is olvasható: „Célunk a művészet és a társadalmi felelősségvállalás összekapcsolása: felhívjuk mindenki figyelmét az alkotás felszabadító erejére, ami a társadalom peremén élők számára is elérhetővé válik a projektünk segítségével.”

Az alkotás cselekvést feltételez, így a projekt ötlete jól kapcsolódik az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat szellemiségéhez. Erről is szó esik a projekt honlapján: „2023-ban Európa Kulturális Fővárosa Veszprém és a Balaton térsége, aminek célja nemcsak a kulturális sokszínűség bemutatása, hanem a lakosság aktív részvételének előmozdítása is. Társadalmunk sérülékeny és hátrányos helyzetű csoportjának, a hajléktalanoknak az aktivizálása is fontos, hiszen ezáltal elindulhat a többségi társadalom és az otthon nélküliek között egy felszabadító kapcsolódási folyamat.” A kapcsolatra való képesség nyitottságot, bátorságot, önbizalmat feltételez, annak előzetes készségét, hogy önmagunkhoz is tudjunk kapcsolódni, képesek legyünk bízni magunkban. Ezért is volt fontos, hogy előkészítsük, megalapozzuk a kapcsolódás lehetőségét egy kirekesztett társadalmi csoporttal.

A hajléktalanság kialakulása mögött a Horváth-Takács–Gurály (2021) szerzőpáros szerint jellemzően (60-70 százalékban) kapcsolati nehézségek állnak, de más kutatók is írnak erről (Albert–Dávid, 2001). Éppen ezért kulcsfontosságú volt a projektünkben a kapcsolatok gyógyításának oldaláról megközelíteni a kérdést, és nagy hangsúlyt helyezni rá a művészetterápiás folyamatban.

Az empowerment fogalma, a képessé tétel, hatalommal való felruházás szemlélete mindenképpen összefüggésbe hozható, sőt azonosítható az „Otthonra találni a művészetben” projekttel. Az empowerment nem a deficitre való fókuszálást, a peremhelyzet, a hátrányok kihangsúlyozását jelenti, sokkal inkább az erőforrásokra, a meglévő kompetenciákra irányuló figyelmet (Galuske, 2019). A projekt is magában hordozza az empowerment perspektívaváltását, miszerint a hiányok helyett az erőforrásokra fókuszáljunk, illetve az egyéni támogatás felől a csoport, a közösség ereje felé forduljunk, és a segítés tágabb kontextusba helyezése hálózatépítéssel valósuljon meg, különböző szektorok kapcsolódjanak össze (Galuske, 2019). Az „Otthonra találni a művészetben” alapfilozófiája szerint is a kiindulópont az erőforrásokra való fókuszálás az alkotótevékenység által, az emberi méltóság mindenkit megillető védelme mellett. S az, hogy a foglalkozások nem egyénileg, hanem közösségben, a csoport gyógyító erejét is „használva” valósultak meg, szintén az empowerment szellemiségéhez kapcsolható. A szociális és a művészeti szektor összekapcsolása, a kilépés a többségi társadalom elé, a társadalmi integrációt elősegítő célkitűzések mind-mind a projekt szemléletének tágabb perspektíváját mutatják.

Gondolatmenetemet a továbbiakban arra szeretném felfűzni, hogy a projekt egyes elemei miként segítették a hajléktalan alkotók személyes fejlődését emberi méltóságuk megélésén keresztül.

Mindenekelőtt fontos tisztáznunk, hogy a címben is szereplő és a cikkben használt „hajléktalan” kifejezés pontosan milyen kört takar, kikre vonatkozik. A szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény alapján (Szt. 4. § [2]) hajléktalannak egyrészt az tekinthető, aki bejelentett lakhellyel nem rendelkezik, illetve az, akinek a bejelentett lakóhelye a hajléktalanszállás (Magyar Országgyűlés, 1993).

A Művészetek Háza Veszprém mellett fontos együttműködő partnerünk volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi intézménye, a Befogadás Háza. Vezetőivel, Szaller Péterrel és Imre-Faragó Arankával osztottam meg az ötletet, megemlítettem nekik a pályázat lehetőségét, majd együttműködési megállapodást kötöttünk. A közös munka keretében az körvonalazódott, hogy bár a komplex intézmény minden ellátottjának felajánlottuk a művészetterápiás csoportfoglalkozásokat, azok maradtak a csoportban, akiknek az intézmény, ha időlegesen is, de viszonylag stabil lakhatást biztosít. Főként az Átmeneti Szállás, a Hajléktalanok Otthona és az Egészségügyi Centrum lakói közül érkeztek érdeklődők az első művészetterápiás csoportfoglalkozásra. (A teljes körbe a Nappali Centrumba betérők is beletartoztak volna, akik számára nem nyújt lakhatást az intézmény.)

A bizalom kialakítására az előkészületi fázison túl (lakógyűlés, plakátok kihelyezése, munkatársak felkészítése) az alkalmakon is nagy hangsúlyt helyeztünk. Ennek fontos eleme volt, hogy minden foglalkozásra forró teával és pogácsával készültünk. A folyamat során volt, amikor önkéntesek által sütött házi süteménnyel kínálhattuk meg a közösen alkotó lakókat, illetve az utolsó alkalomra, a lezárás és az ünneplés hangulatában, a süteményeken kívül üdítőt és gyümölcsöt is vittünk magunkkal. Ezek a programelemek a bizalom mellett az odafigyelést és a gondoskodás légkörét teremtették meg. Nagyon lényeges üzenetet közvetítettek a lakók felé: azt, hogy fontosak számunkra, szeretnénk, hogy jól érezzék magukat, és a testi szükségleteikre is figyelünk. Mint amikor vendégségbe hívjuk egy barátunkat vagy jó ismerősünket, és finomságokkal készülünk, itt is mintha vendégségbe hívtuk volna a Befogadás Háza lakóit, paradox módon a saját intézményük közösségi helyiségébe. Ennek jótékony hatását tetten érhettük abban, hogy az intézmény lakói mindig időben érkeztek a csoportfoglalkozásokra, s ezzel is kialakult egy rendszer az életükben. Az alkotásra és a közösségi találkozásra alkalmas állapotban kellett megjelenniük, mint egy munkahelyen, aminek belső fegyelmező hatása is volt. Mondhatjuk, hogy kialakult egyfajta elköteleződés, örömmel és felszabadultsággal összeköthető kötelességtudat a résztvevőkben, aminek szintén formáló hatása volt az életükre, gondolkodásukra, személyiségükre.

Néhány alkalom után szerettük volna zárt csoportként folytatni, hogy biztosítsuk a bizalmi légkör mélyülését, de ez nem valósult meg teljes egészében. A csoport mindvégig nyitott maradt, alkalmazkodva a lehetséges tagok élethelyzetéhez, ugyanakkor kialakult egy mag azokból, akik minden alkalommal jelen voltak, várták a foglalkozásokat, és készültek rájuk. A bevonódási időszakban a Befogadás Házában korábban elindított foglalkozásokhoz képest (például AA-csoport) sokkal nagyobb volt a kezdeti érdeklődés, az igencsak újszerű programmal sikerült felkelteni a lakók kíváncsiságát. Míg például az Anonim Alkoholisták csoportja a nevében is utal a diszfunkcionális működésre, a kudarcra, addig az „Otthonra találni a művészetben” projektnév pozitív hangulata által is figyelemfelkeltő volt. A szociális munka hétköznapi módszereitől, például az egyéni segítőbeszélgetéstől vagy a csoportos foglalkozások megszokott, ismerős eszközeitől eltérő, szokatlan módszernek számított a művészetterápia, amely külső projektként érkezett az intézménybe.

De mit is jelent a méltóság? És hogy jutunk el oda, hogy visszakaphassa az, aki elveszítette, vagy akitől elvették, az, aki sokkal kiszolgáltatottabb, mint mi, vagy ahogy az olvasó el tudja képzelni?

A projekt által az alkotó résztvevők nemcsak a külvilág számára alig vagy sehogy sem látható belső folyamatban vittek véghez egy cselekvést, hanem e kibontakozó fejlődésnek a megmutatható lenyomatai is megszülettek az alkotás által.

Az első alkalmon fogalmazta meg az egyik résztvevő, hogy számára már az is óriási élmény volt, hogy megélhette, képes akár egy vonalat is húzni a fehér lapra. Az alkalom előtt még kórházban feküdt ez a lakó, és bénulásos állapota miatt olyan kiszolgáltatott állapotban volt, hogy mosdatni, öltöztetni kellett. Elmondta, hogy nemrég még a kezét sem tudta megmozdítani, környezetének a segítségére szorult, s el sem hiszi, hogy most ő is képes aktivitásra, valamit létrehozni a saját kezével. A művészetterápia lényege nem az eredmény esztétikai értéke, hanem maga a mozdulat, az alkotás, a cselekvés. Annak élménye, hogy képes vagyok nyomot hagyni, kifejezhetem magam szavak nélkül, színek és formák által.

A művészetterápiás folyamat a természet változásaira érzékenyen reflektálva épült fel: a január végi hidegtől, a fagyos, élettelen világtól a hosszabbodó nappalok által, a meleg fény erősödésével az alkotók eljutottak a tavasz, a megújulás öröméhez. A komplex módszernek megfelelően, inspiráló erőként, illetve a befelé figyelés eszközeként a vers és a zene is jelen volt a foglalkozásokon, mintegy előkészítve az alkotást. A fehér lapra bármi felkerülhetett, sötét vagy vidám színek, formák; az alkotás szabad tere a felszabadulás lehetőségét nyújtotta minden résztvevő számára, teljesítményelvárás nélkül. A teljesítményorientált világunkban kudarcot valló résztvevők megtapasztalhatták a teljes elfogadást, a védelmet, amely elindította őket a belső gyógyulás útján.

A projekt többféle jótékony hatást generált a részt vevő hajléktalan emberek életében, mindennapjaiban. Mindenekelőtt elmondható, hogy pozitív módon kerültek a fókuszba, a figyelem középpontjába. Ezúttal a kiszolgáltatott emberek adtak valamit a többségi társadalomnak az alkotásaik esztétikuma, a képeik őszintesége által. Ez a pozícióváltás a segítségnyújtásban rejlő hierarchiát, alá-fölé rendeltségi viszonyt is kiegyenlítette, természetes módon adva önbizalmat a rászorulóknak. Az önmagukba vetett hit, önmaguk kompetens személyként való megtapasztalása az alkotásban, a csoportban való közös aktivitás mind-mind az énhatékonyságot erősítette a sors passzív elszenvedésének élményével szemben.

Ember mivoltunkhoz, a méltóságunk megéléséhez hozzátartozik az ünneplés. A művészetterápiás csoportfoglalkozásokon részt vevők ünnepként élték meg a tizenöt héten át zajló alkalmakat. Többen kifejezték, hogy igazi ünnepi alkalmak voltak számukra a péntek délelőttök, s mindig várták, hogy újra együtt lehessenek. Korábban az egymás közötti párbeszéd sokszor csak arra korlátozódott, hogy „adj egy cigit!”. A művészetterápiás foglalkozásokon felidézhették gyerekkori emlékeiket, érzéseiket, vágyaikat, ami mélyebb, tartalmasabb beszélgetést jelentett. A régmúltból előjövő szavakkal leírt vagy papíron megjelenített képek olyan elfeledett erőforrásokat mozgósítottak, amelyeknek a mindennapokban híján voltak, s ezek a foglalkozások által aktiválódhattak. A terápiás tér biztonsága, bizalmi légköre önbizalmat adott, azt sugallva, hogy bátran lépjenek majd ki a nagyközönség elé a kiállításokon keresztül.

A csoportban megélt első aktivitás továbbiakra indította a résztvevőket. A folyamat eredményeként volt olyan, aki újra felfedezte régi hobbiját, és ismét hímezni kezdett, de volt, aki a kirakózást választotta kikapcsolódásként. A belső gyógyulás által javultak a külső kapcsolatok is, voltak egymáshoz nehezen kapcsolódó tagok, akiknek javult az egymáshoz való viszonyuk. Voltak olyan résztvevők, akik szobatársak is voltak, de elmérgesedett viszonyuk miatt egyikük egy ideig nem is jött a foglalkozásokra. Aztán mégis úgy döntött, hogy járni fog a csoportba, aminek hatására aztán több elfogadással, türelemmel tudott kapcsolódni szobatársához. E változás óriási eredménynek mondható az intézményi együttélés nehezített keretei között, ahol a kapcsolódások sokszor eleve konfliktusokkal terheltek. Az „Otthonra találni a művészetben” foglalkozásain részt vevők közül szinte mindenki több mint egy éve él az intézményben, így a hospitalizációnak nevezhető magatartásváltozás is jellemző rájuk. A projekt által az intézményi függőség visszahúzó hatása is változott: a résztvevők közül többen megfogalmazták, hogy a programnak köszönhetően mintha egy másik világba lépnének. A másik világot nemcsak a foglalkozások jelentették, amelyeken alkottak, hanem a résztvevők szó szerint is kiléptek, átléptek egy másik világba, amikor eljöttek a kiállításaikra. A kiállításmegnyitók sajtónyilvános eseményén való részvétel óriási fordulópontot jelentett számukra, s valóban megtörtént a másik világba való átlépés, ami új perspektívát nyitott számukra. Ennek is egyik eredője lehetett, hogy a folyamat végére többen munkát kaptak, ami nagy büszkeséggel töltötte el őket. Volt, aki az elsődleges munkaerőpiacon talált magának munkahelyet, s volt, aki védett foglalkoztatás keretében.

A kiállítandó képek kiválasztásába is bevontuk az alkotókat, ahogy a képek címe is tőlük származott. Ez a lehetőségekhez mért partneri viszony is szokatlan, ugyanakkor gyógyító helyzet lehetett azoknak, akik intézményi keretek között élnek, és azt tanulják meg, hogy nagyon is rászorulnak másokra. Korlátozottak az autonómiatörekvéseik, alkalmazkodniuk kell, nemegyszer egészségi állapotuk miatt sem engedhetik meg maguknak a sokak által emlegetett szabadságot, amelyet volt, aki tíz évig erdőben élve megtapasztalt. Meg kellett találnunk annak jó arányát, hogy mennyire vonjuk be a hajléktalan alkotókat a kiállítás előkészítő folyamatába, úgy, hogy ne terheljük őket túl a szervezési feladatokkal. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Háza munkatársainak segítségét kérve figyeltünk arra, hogy minél többen el tudjanak jönni a kiállításokra, akár a mozgásukban akadályozott, kerekesszékes alkotók is. Óriási szerepet játszottak ebben a Befogadás Háza munkatársai, akik előkészítették lakóikat a kiállításukon való részvételre, illetve az intézmény járművével megoldották a szállításukat.

Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a gazdag Európa Kulturális Fővárosa programsorozatban minél nagyobb hírverést kapjanak az „Otthonra találni a művészetben” projekt kiállításai. Éppen ezért 2023. április 18-án a Művészetek Háza Veszprém Dubniczay-palota dísztermében nyilvános sajtótájékoztató előzte meg a kiállításainkat. A helyi írott és online média újságírói rendszeresen beszámoltak a fontos eseményeinkről, és kétszer a Veszprém TV híradásában is szerepeltünk egy-egy riport erejéig.

A hajléktalan alkotóknak a kiállításokra készülve egy különleges ünnepi eseményre kellett ráhangolódniuk, amelyen személyesen és a papíron megjelenített belső világuk által megmutathatták magukat. Ezekre az alkalmakra készülni kellett, elegánsan felöltözni, kilépni az intézmény és a hajléktalanok világából. Többen visszajelezték, hogy megjelenésüket tekintve nem volt érzékelhető az éles határ a többségi társadalom képviselői és a periférián élők között. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a hajléktalan alkotók nyitottak és közvetlenek voltak, szívesen beszélgettek az érdeklődőkkel. Később sokan nem kis büszkeséggel emlékeztek vissza életük első kiállításmegnyitójára.

A foglalkozásoknak és a kiállításmegnyitóknak köszönhetően elmondható, hogy bővült és részben átrendeződött a hajléktalan alkotók szereprepertoárja: a segítségre szoruló helyett alkotó, cselekvő szerepbe kerültek, sőt egy kicsit megjelent a tehetséges művész szerepe is, akit ünnepelni lehet. Mindezeknek, ha időlegesen is, identitásformáló hatásuk is lehetett, hiszen ha egy új, pozitív identitáselem is megjelenik a személyiségben, akkor az óriási segítség, erőforrás lehet a megküzdésben. Az alkotó hajléktalanok követendő példává is lettek abból a szempontból, hogy mintát adtak arról, hogyan vállaljuk fel gyengeségünket. Óriási erő szükséges ahhoz, hogy nyilvánosan felvállaljuk, milyen deficittel élünk – s akár a szavak szintjén megosszuk másokkal gyengeségünket, vagy akár szavak nélkül, a vizualitáson keresztül.

Az első nagy nyilvános eseményre április 20-án került sor a Veszprémi Petőfi Színház „Lélektől lélekig Színház Gyógyító Erejének Fesztiválja” négynapos összművészeti programsorozat nyitónapján, amely egybeesett a fesztiválhoz szervesen kapcsolódó kiállításmegnyitóval is. Védnökünk ötlete alapján nem csupán annak örülhettek az alkotó hajléktalanok, hogy eljuthattak a város egyik legpatinásabb, Veszprém szívében található szecessziós épületébe, a színházba, s megláthatták saját festményeiket, képeiket a falon, hanem a nagyszámú érdeklődő közönség előtt pódiumbeszélgetésre is sor került. Ennek keretében két alkotóval, Berki Irénnel és Nikolics Attilával, valamint Quirin Ágnes komplex művészeti terapeutával beszélgetett Kellerné Egresi Zsuzsanna. A beszélgetés során védnökünk érzékenyen teret engedett annak is, hogy Irén és Attila röviden megossza a közönséggel az élettörténetét, valamint az alkotáshoz kapcsolódó élményét és érzéseit. A személyes vallomások, az őszinte mondatok a színház előcsarnokában olyan hiteles teret hoztak létre, amely mindannyiunkban, minden jelenlévőben (a hajléktalanokban, az őket kísérő munkatársakban, a projekt munkatársaiban, az érdeklődő közönségben) mély nyomott hagyott. Kilenc hónappal később az egyik akkor jelen lévő színész elmondta, hogy számára is milyen lélekemelő, különleges alkalom volt ez, ahogy Nikolics Attila is többször, csillogó szemmel emlegette az eseményt. Ő korábban soha nem élt meg ehhez hasonló élményt, talán kiállításmegnyitó ünnepségen sem volt, hát még olyanon, amelyen a saját képei is láthatók lettek volna. Katartikusan hatott, hogy a Veszprém peremén elhelyezkedő Befogadás Házának lakói hirtelen az érdeklődés középpontjába kerültek. A jelen lévő közel száz ember meghallgathatta többek között Nikolics Attila gondolatait arról, hogy a természet értékeit őrizzük meg. A hajléktalan alkotók emberi méltósága rehabilitációjának nevezhetjük a közönség tapsát, a beszélgetés utáni gratulációkat vagy a négyszemközti személyes megosztásokat, melyekre a többségi társadalmat képviselő emberek részéről került sor. S máris megszületett a kapcsolat a periféria és a centrum között, létrejött az elismeréssel teljes, őszinte emberi kontaktus azok között, akik egyébként idegenként, talán megvetéssel is mennek el egymás mellett az utcán.

Attila állami gondozottként nőtt fel. Életének volt egy tízéves szakasza, amikor egy társával az erdőben élt. A természethez fűződő viszonya éppen ezért egészen különleges, így még hitelesebben tudta felhívni minden jelenlévő figyelmét, hogy őrizzük és óvjuk meg természeti környezetünket. Az elegánsan felöltözött Attila erről olyan meggyőző erővel és magabiztosan beszélt, hogy senkinek sem jutott volna eszébe, hogy egyébként a hajléktalanszálló lakója. A belőle sugárzó erő arra késztette az esemény résztvevőit, hogy külön megszólítsák, gratuláljanak neki, sőt volt, aki személyes veszteségét, nehézségét osztotta meg vele nagy bizalommal.

A további kiállításmegnyitókon is, melyek a projekt vállalásai keretében valósultak meg, jelen tudtak lenni az alkotók. Itt jegyzem meg, hogy a vállalt három kiállításon túl még 2023-ban további két alkalommal is bemutathattuk a projektünk során született képeket. A Veszprém és Balaton régión kívül eső Pápán 2023. október végén, november elején pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi vezetője, Pintér-Papp Eszter kezdeményezésére a főutca üzleteinek kirakatában lehetett megtekinteni az „Otthonra találni a művészetben” projekt során született festményeket. Ezenkívül még a Kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (FTI-iASK) és a Semmelweis Egyetem Szociális Vezetőképző Tudásközpontja által szervezett II. Nemzetközi Szocio-Kraft Konferencia (TIÉD A TÉR – Kultúra és együttműködés, 2023. november 23–24.) idején lehetett megcsodálni az alkotásokat a Pannon Egyetem aulájában. E konferencián egy előadás keretében be is mutathattam a projektünket, a délutáni szekcióban pedig Quirin Ágnes segítségével a résztvevők ki is próbálhatták a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszert.

Visszatérve a május 6-án és 20-án megvalósult kiállításmegnyitókra fontos kiemelni, hogy mindkét eseményen felsoroltuk a jelen lévő alkotóknak és azoknak a nevét, akik részt vettek a művészetterápiás alkalmakon, és bemutattuk képeiket, illetve a róluk készült művészi értékű fotókat. Ez is fontos része volt a periférián élők emberi méltósága rehabilitációjának, hiszen ők ekkor már nem egy arc nélküli, lenézett társadalmi csoport azonosíthatatlan tagjai voltak, hanem nyilvánvalóan megismételhetetlen individuumok, akik kihívásos élettörténetük ellenére képesek cselekedni, alkotni, s a képeiken keresztül adni nekünk.

A Szilágyi László Utcagalériában megrendezett kiállításon az alkotói folyamatról készült művészi értékű fotók között volt, amelyik az alkotó gyermeki örömét ábrázolta, melyet festés közben élt át. Mindegyik kép törekedett az ábrázolt formák ritmusán, hangulatán túl a hajléktalan alkotók legemberibb, legközvetlenebb arcát megmutatni, amelyhez szó szerint az utca embere is könnyen, mégis gondolkodásra késztetve tudott kapcsolódni. A nehézségek mögött rejtőző emberi szépség és az ember által teremtett esztétikum sejlett fel a fotókon, amelyek szinte előkészítették a magukat a festményeket és agyagtárgyakat a nagyközönség elé táró kiállítást, melyre a veszprémi vár egyik patinás házához kapcsolódó épületben került sor.

Itt is, ahogy a Magtár kiállítótérben megvalósult tárlat megnyitóján, egy-egy személlyel képviseltette magát Veszprém város önkormányzata, a Veszprémi Petőfi Színház és a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága, valamint megjelent a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer megalkotója, a veszprémi születésű Antalfai Márta pszichológus, kiképző pszichoterapeuta, művészet-pszichoterapeuta is. A hajléktalan alkotók a későbbi beszélgetések során kiemelték, hogy különösen nagy élmény volt számukra a megnyitókon a zene, hogy a tiszteletükre ilyen komoly produkcióra is sor került. A zene egyetemes nyelve, érzelmekre ható üzenete volt az egyik legközvetlenebbül befogadható elem számukra. Az ünnepségek igényes megvalósítása is azt közvetítette az alkotók és a többi jelenlévő felé, hogy a tisztelet mindenkinek jár, attól függetlenül, hogy a képek művészi értéke idézőjelben értendő (bár születtek olyan alkotások is, melyek egy komolyabb képzőművészeti kiállításon is megállnák a helyüket). Mint már említettem, az alkotók bátorsága, önmaguk és sebzettségük felvállalása is üzenetértékű a többségi társadalom számára. Emberi méltóságukat mutatja, hogy a nehéz életek mögött is ott rejlik a csoda, a teljesítményorientált világból kisodródva is tudnak értéket adni nekünk, hiszen ők maguk is értékesek és szerethetők.

A visszaadott méltóság lenyomatai azok a megrendítő fotók is, melyek az alkotási folyamatot lezáró kiállításon születtek, például az, amelyiken a mankóval közlekedő alkotó a festménye elé állva mosolyog. De az itt született csoportkép is sugározza az őszinte emberi örömet: akármilyen nehéz is (volt) a sorsom, tudok tenni, cselekedni, tudok adni, kaphatok figyelmet, elismerést, s mindezt egy biztonságot jelentő csoportban, közösségben élhetem meg, elfogadó szeretetben. Idekívánkoznak az egyik csoporttag, Hekli Annamária gondolatai: „A ragyogással továbbadja az egyik ember a másiknak a szeretetet. Bárkit lehet szeretni. Elég egy jó szó. Az nem kerül semmibe. Ha mindenki átadja a másiknak a szeretetét, az egy végtelen lánc. Ezért az a címe a képemnek: Végtelen szeretet.”

A kiállításokat követően megvalósult múzeumpedagógiai foglalkozásokon is részt vett az egyik alkotó, aki felsős gyerekeknek mesélt az életéről és arról, hogy mit jelentett neki az alkotói folyamat. Bátorsága nagyra értékelhető, hiszen nem jellemző, hogy személyes megosztás keretében hajléktalan életutak rajzolódnának fel gyerekek előtt. Ők érzékenyen figyelték a felnőtt őszinte gondolatait és intelmeit, hogy örüljenek a szüleiknek, és becsüljék meg őket; neki nem adatott meg, hogy családban nőjön fel, hanem állami gondozottként nevelkedett, aminek eredője a jelenlegi élethelyzete is. Ugyanakkor épp az ő képein keresztül lehetett a legmarkánsabban érzékelni a művészetterápiás folyamat személyiségre kifejtett jótékony hatását, mert a kezdeti komor, sötét tónusok és formák után megjelentek rajtuk a színek, kisütött a nap, a fény legyőzte a sötétséget, a jó a rosszat. Ahogy a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer is megjeleníti, bízhatunk a természet erejében, a körforgásban, a tél után jön a tavasz, s mindig van remény. A projekt az alkotás örömén, a közösségi élményen túl a résztvevők erőforrásaira építve célt adott. A hajléktalan alkotók megtapasztalhatták a siker, a figyelem ízét, az őszinte emberi odafordulást, elismerést egy olyan társadalom képviselőitől, amelyben ők maguk korábban kudarcot vallottak. Ha az „Otthonra találni a művészetben” projekt fizikai értelemben nem is tudott otthont adni a résztvevőknek, új otthonra találhattak önmagukban, a kapcsolataikban, a szűkebb és tágabb közösségükben.