A tanulmány a johannita (keresztes) szerzetes-lovagrend hazai történetét tekinti át a 12. század közepétől a 15. század elejéig.

Absztrakt

A tanulmány áttekinti a johannita (keresztes) szerzetes-lovagrend hazai történetét a 12. század közepétől a 15. század elejéig. Az áttekintést egy historiográfiai összefoglalás nyitja, amely a téma legfontosabb kutatóit, illetve az általuk kijelölt szakmai irányokat mutatja be és értékeli röviden. A második fontos egység a Rend történetének legfontosabb mérföldköveit villantja fel az alapítástól (1113) egészen az ún. máltai korszak kezdetéig (1530), amelyek a Magyar–Szlavón rendtartomány tevékenységében is meghatározó szerepet játszottak. A történeti áttekintést a Rend szervezeti felépítésének és működésének megismerése követi. A bemutatás kitér az intézményi hierarchiára: az adminisztratív alapegységektől (preceptoriumoktól) a Rend egészét összefogó ún. nyelvek (linguae) funkciójáig. A Rend személyi összetételének elemzése a tagság különböző szintjeit tekinti át a lovagoktól kezdve, a szolgálótestvéreken át a rendi káplánokig, valamint a nem teljes  tagságot jelentő adományozók (donatusok) és világi testvérek (confraterek, illetve consororok) szerepének megismeréséig. A részletes alapozó áttekintés a Rend jogi kiváltságait is tárgyalja.
A Rend hazai történetének áttekintése a megtelepedés körülményeinek bemutatásával indul a 12. század második felében, amelynek során nem csak a szűkebb értelemben vett tartományi jellemzők kerülnek górcső alá, hanem az a közép-európai kontextus, amelyben a johanniták létrehozták első preceptoriumaikat, illetve zarándokházaikat. Az elemzés nyomon követi, ahogyan Eufrozina királynétól, II. Géza feleségétől, III. Bélán át egészen IV. Béla királyig jelentős dinasztikus támogatások révén a johanniták komoly birtokadományokban részesültek, amelyek közül jó néhány önálló preceptoriummá alakult az Árpád-korban, illetve azokat a kiváltságokat, amelyek a Rend hazai pénzügyi stabilitását létrehozták. A preceptoriumok szaporodása térképeken is  nyomon követhető (1150–1409), és az elterjedés fontos fordulópontját jelentette a feloszlatott templomosok javainak átvétele (1311–1312). A rendtörténeti alapvonalak ismeretében külön  alfejezetet kapott a hazai johanniták katonai szerepvállalása, részben a keresztes hadjáratokkal összefüggésben, részben attól függetlenül: például a tatárjárás és annak utóhatásai kapcsán, vagy Anjou királyaink uralkodása idején. Ezzel szoros összefüggésben a Magyar–Szlavón perjelség tisztségviselőinek  (perjelek, alperjelek, helytartók) listája került összeállításra, kiemelve a legfontosabb ismérveket. Ezek között említést érdemel, hogy egészen a 14.  század utolsó negyedéig a rendtartomány elöljárói külföldiek voltak, ám ezt  követően a helyi származású rendtagok növekvő arányban jutottak  szerephez a tartomány vezetésében. Látványos fordulat Zsigmond  uralkodásával kezdődött, amikortól a magyar uralkodók rendszeresen  beavatkoztak a rendi autonómiába a tartományi vezetők kiválasztásában. A johanniták hazai tevékenységének áttekintését két fontos terület bemutatása zárja: a perjelség birtokgazdálkodásának legfőbb jellemzői a 15. század  legelejéig, illetve a tartomány kilenc preceptoriumának hiteleshelyi  tevékenysége. E két tevékenység elemzése határozottan rámutat arra, hogy bár a rendi személyzet jelentős része külföldi származású lehetett,  tevékenységük során a hazai normáknak mindenben megfeleltek, és  vélhetően a hazai szokásjog ismeretén túl alapvető nyelvi kompetenciákkal is  rendelkeztek a johannita rendtagok.

Kulcsszavak: egyháztörténet, szerzetes-lovagrendek, johanniták, Magyar–Szlavón perjelség, hiteleshelyek

1. Bevezetés

Szent János testvéreiről, azaz a johannita (keresztes) lovagrend hazai történetéről számos tudományos feldolgozás készült az elmúlt évtizedekben,  sőt, tágabb értelemben az elmúlt századokban. Bár ezen munkák színvonala  szerfelett változó, abban hasonlóak, hogy a Rend történetével kapcsolatos  adatokat, érveket, következtetéseket tartalmaznak és a (folyamatosnak nem mondható) kutatás számára többnyire fontos és megkerülhetetlen pontokká váltak, még azok a feldolgozások is, amelyeket ma már komoly kritikával kell  illetnünk.^[1]A legfrissebb historiográfiai áttekintést lásd Ribi András: A fehérvári johannita (keresztes) konvent története a késő középkorban (1390–1543), doktori disszertáció, ELTE BTK, … Részletek A történettudomány művelőivel szemben alapvető elvárás,  hogy egy-egy korszak, intézmény, esemény, személyiség értékelését újra és újra elvégezzék, hiszen a kontextus, amelyből értelmezik, folyamatosan  változik, és a módszertan, amellyel tárgyukat feldolgozzák, átalakul. Vagyis a  tudományos életet megrengető „felfedezések” híján is érdemes időről  időre „hozzányúlni” egy témához, mert bizonyos, hogy az új paradigmák és módszerek új eredményekhez segítik a történészt.

Többszörösen is igaz ez a johanniták hazai történetére, hiszen az utolsó  tudományos igényű, magyar nyelvű monografikus feldolgozást Reiszig Ede  készítette és adta közre 1925–28-ban.^[2]Reiszig Ede: A jeruzsálemi Szent János lovagrend Magyarországon, I–II. kötet, Budapest, Nemesi Évkönyv, 1925–1928. A máltai lovagrend tagjaként is  tevékenykedő Reiszig munkájának publikálása óta eltelt kilenc évtized  önmagában igényelné az újragondolást, a módszertani áttekintést, de a  johanniták és általában a szerzetes-lovagrendek kutatásában ez idő alatt  végbement elemi változások, a források kiadásában elért eredmények  hatványozottan követelik újbóli áttekintését. Nemzetközi téren nehéz egzakt mérföldköveket kijelölni, hiszen számos nemzet történészei dolgoztak és  dolgoznak jelenleg is a témán, de az biztos, hogy Jonathan Riley-Smith  1967-ben megjelent monográfiája^[3]Riley-Smith, Jonathan: The Knights of St John in Jerusalem and Cyprus, c. 1050–1310, London, Palgrave–Macmillan, 1967. Uő: The Knights Hospitaller in the Levant, c. 1070–1309, Houndmills–New … Részletek  fundamentális változásokat hozott a  historiográfiai trendekben. Egyrészt zászlóshajójává vált annak a  mozgalomnak,^[4]Fontos szerepet játszott és játszik ebben a mozgalomban Anthony Luttrell is, legalább 1958 óta. amely a lovagrendek kutatását leválasztotta a keresztes hadjáratok vizsgálatáról és visszaterelte azt az egyháztörténeti  (rendtörténeti) kutatások körébe. S bár kétségtelenül sok közös pontot lehet  felmutatni a két terület értelmezési horizontján, ezek alapvetően térbeli és időbeli egybeesések (pl. egy adott keresztes hadjárat résztvevői), történetileg és kánonjogilag világos és egyértelmű határ húzható a két téma között.  Másrészt, a több mint fél évszázada publikált munka fejezetei bizonyos  értelemben kijelölték a kutatás számára a legfontosabb csapásirányokat, amely ösvényeken haladva megbízhatóbb konklúziók levonására kínálkozott lehetőség. Mi több, a monográfia szerzője akaratlanul is ráirányította a figyelmet néhány jelenségre. Riley-Smith munkája ugyanis szinte kizárólag  kiadott források feldolgozásán alapult,^[5]Alapvetően, a narratív munkák mellett, Delaville Le Roulx okleveles forráskiadására építette a feldolgozását. Delaville le Roulx, Joseph: Cartulaire général de l’ordre des Hospitaliers … Részletek és a témával foglalkozó történészek számára hirtelen világossá vált, hogy a forráskiadás terén még számos  pótlásnak lenne helye. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá lett, hogy a Rend  felépítésében alapvető fontossággal bíró tartományok (perjelségek) szintjén a kutatási eredmények rendkívül foghíjasak, márpedig „építőkövek” híján  nehéz maradandó építményeket emelni.

A johanniták történetével foglalkozó kutatók számára nagy segítséget jelent, hogy Riley-Smith ugyan évtizedeken keresztül elsősorban a keresztes  hadjáratok kutatására koncentrált, de több mint négy évtizeddel a  monográfia publikálása után újra összefoglalta a terület kurrens ismereteit és 2012-ben közreadta a minden tekintetben modernnek tekinthető  monográfiáját. Az új opus jóval szélesebb forrásbázison alapul, számos  ponton hasznosítja az elmúlt évtizedek regionális kutatásait, és jóval   gyakrabban vállalkozik összehasonlításra más lovagrendek, mindenekelőtt a  templomosok tevékenységével, szerepével kapcsolatban. A Rend hazai  történetének pontosabb értelmezéséhez célszerű röviden áttekinteni, hogy az  elmúlt fél évszázadban milyen fontos trendek alakultak ki a johanniták historiográfiájában.^[6]Az alábbi áttekintés nem teljességre törekvő. A 2010 előtt megjelent munkák bibliográfiai adatait lásd Hunyadi Zsolt: The Hospitallers in the Medieval Kingdom of Hungary, c. 1150–1387, … Részletek

Jonathan Riley-Smith 1967-es monográfiája (1100–1310) egy tervezett  sorozat első köteteként jelent meg, és ezt követte volna a sorozatszerkesztő  Lionel Butler munkája a johanniták késő középkori, ún. rodoszi korszakának (1308/9–1523) történetéről. Ez a munka azonban sosem készült el, s bár Anthony Luttrell aránylag hamar „megörökölte” a témát, a folytatás az  elmúlt fél évszázadban sem készült el. Luttrell közel 300 publikációt jegyzett az elmúlt évtizedekben a johanniták történetéről, összefoglaló munkát  azonban nem készített, így nézeteinek szintetizálására sem került sor.  Ugyanakkor az elmúlt évtizedek johannita-kutatóinak szinte mindegyikére,  leginkább a rendtörténet fogalmi hálójának kialakítását illetően, hatással  volt.^[7]Luttrell, Anthony: The Military Orders, Some Definitions, in Elm, Kaspar– Fonseca, Cosimo Damiano (szerk.): Militia Sancti Sepulcri. Idea e Istituzioni, Città Vaticana, 1998, 78–88. Uő: The … Részletek Ráadásul Luttrell nagyon sok energiát fektetett a Rend Máltán őrzött, központi levéltárának megismertetésébe, a rendi adminisztráció  működésének rekonstruálásába, és ez a regionális kutatásokon is sokat lendített.

Luttrellel egy időben természetesen más országokban is fellendülésnek  indult a johannita-kutatás. Mindenekelőtt Walter Gerd Rödel, Berthold  Waldstein-Wartenberg és Adam Wienand munkái érdemelnek említést, már csak azért is, mert a magyar rendtartomány történetére, legalább elvileg,  nagyobb rálátással rendelkezhettek, mint brit kollégáik. Az is nagy  lendületet adott a kutatásoknak, hogy az 1980-as években megalakult a  Society for the Study of the Crusades and the Latin East (SSCLE), amely  tudós társaság egy jelentős része lovagrendi kutatásokat folytatott, és sokkal intenzívebbé vált a közöttük folyó kommunikáció akár a társaság  vándorkonferenciáin, akár a kialakuló személyes kapcsolatok révén. A legfontosabb nóvum talán az volt, hogy az SSCLE által évenként kiadott Bulletin folyamatosan jelezte, hogy milyen kutatások folynak ezen a  területen, és ezzel módszertanilag is inspirálta az érintett történészeket.

Közöttük találunk olyanokat, akik átfogó munkákat publikáltak és olyanokat is, akik egy-egy részterülettel vagy problémakörrel foglalkoztak; például a  Rend régészeti emlékeivel foglalkozó Denys Pringle, Ronnie Ellenblum és Adrian Boas, vagy a kánonjogi kérdésekkel foglalkozó James Brundage. Mellettük számos történész publikált olyan munkákat, amelyek elsősorban egy-egy régió jellemzőit dolgozták fel. Az angolszász szerzők közül Michael  Gervers, Michael Heslop, Gregory O’Malley, Simon Phillps, Jochen Burgtorf és Helen J. Nicholson publikált nagyon fontos munkákat, ráadásul  Nicholson fontos összefoglalásokat is közreadott az elmúlt évtizedekben. A francia nyelvű szakirodalomból feltétlenül említést érdemelnek Anne-Marie Legras, Jean-Marc Roger, Noël Coulet, Benoît Beaucage, Michel Miguet, Jean-Bernard de Vaivre és Damien Carraz munkái. Az itáliai perjelségekről a legfontosabb munkák Francesco Tommasi, Pier Carlo Begotti, Renato  Bordone, Giampaolo Cagnin, Benvenuto Castellarin, Roberto Greci és Elena Bellomo nevéhez fűződnek, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az  Ibériaifélszigeten korántsem csak a spanyol–portugál rendek kutatása  kapott fontos szerepet, ezt ékesen bizonyítják Carlos de Ayala Martínez, Philippe Josserand, Carlos Barquero Goñi, Maria Bonet Donato és Pierre Bonneaud munkái az elmúlt néhány évtizedből. A németalföldi kutatás legfontosabb képviselői elsősorban Johanna Maria van Winter és Johannes  A. Mol, de a német nyelven publikálók is érintették ezt a régiót munkáikban: Hans Eberhard Mayer, Rudolf Hiestand, Karl Borchardt, Jürgen Sarnowsky és tanítványa, Jiry Hasecker. Ugyanakkor az sem hallgatható el, hogy a  forráskiadás terén még mindig komoly lemaradásokat görget maga előtt a rendtörténet-kutatás, elsősorban a Máltán őrzött oklevelek kiadásában  kellene áttörést elérni.

Szintén nagyon fontos kutatási irányt jelenítenek meg azok a munkák, amelyek a rendtörténet egyes elemeivel, a Rend felépítésével, jogi  kérdéseivel foglalkoznak vagy összehasonlító vizsgálatok eredményeit osztják meg a szakmai közvéleménnyel. Az összehasonlító munkák jelentősége a rendszeressé váló konferenciasorozatoknak köszönhetően is az elmúlt három évtizedben tovább erősödött. A három legjelentősebb a  lengyelországi Toruńban 1980 óta kétévente, a londoni Clerkenwellben 1992 óta négyévente, illetve a portugáliai Palmelában változó rendszerességgel  megrendezett lovagrendi konferencia. Ezeken a találkozókon számos olyan kérdés került terítékre, amelyek korábban kisebb hangsúlyt kaptak vagy be sem kerültek a tudományos diskurzusba. A teljesség igénye nélkül a  következő történészek produkáltak alapvető jelentőségű munkákat: Benjamin Z. Kedar, Luis García-Guijarro Ramos, Susan Edgington, Anne-Marie Legras, Marie-Luise Favreau-Lilie, Tore Nyberg, Timothy S. Miller, Keith V. Sinclair, Theresa M. Vann, Nicolas Vatin és Henry Sire. Közülük néhányan a Rend szentföldi tevékenységét kutatták, míg mások az európai johannita rendtartományokra koncentráltak, illetve olyan általános kérdéseket vizsgáltak, mint a preceptoriumok működése, a rendi kiváltságok (exemptio) kialakulása és érvényre jutása, valamint ezen jelenségek  összevetése a templomosok és a német lovagrend tagjai esetében. Túl a közvetlen hatáson, ezek a munkák a lovagrendekkel foglalkozó fiatalabb tudós generáció – mint például Elena Bellomo, Judith Bronstein, Jochen Burgtorf, Paul Crawford, Christina Dondi, Philippe Josserand és Gregory O’Malley – témaválasztását is befolyásolták. A kutatók egy része  megerősítette azt a meggyőződést, hogy az Elbától keletre található tartományok ugyanúgy a latin kereszténység részei voltak, mint a „nyugati” perjelségek, és az összehasonlító vizsgálatok során ugyanolyan súllyal illik figyelembe venni őket. Bizonyos értelemben a tudományos élet  „vasfüggönyét” kellett lebontaniuk, és le kellett számolni azzal a  hozzáállással, amely egyfajta egzotikus világként aposztrofálta a latin kereszténység keleti határvidékén található rendtartományokat. Témánk szempontjából mindenekelőtt Luttrell és Borchardt forrásfeltáró  tevekénysége jelentős, akik Alamania provincia okleveles anyagán dolgoznak hosszabb ideje, és bár maguk az oklevelek még kiadatlanok, a közép-európai régióra vonatkozó számos tanulmány napvilágot látott már az elmúlt két  évtizedben.^[8]Borchardt, Karl: The military-religious orders in the crusader West, in Boas, Adrian J. (szerk.): The crusader world, New York, Routledge, 2016. 111–127.

Ugyanakkor az is égetően fontossá vált, hogy a közép-európai régióban alapművek szülessenek meg idegen nyelven, hozzásegítve a nyugati történészeket ahhoz, hogy megbízható, kurrens szakmunkákra építsék  komparatív kutatásaikat. Sokat elmond a helyzetről az a tény, hogy egészen a közelmúltig a Magyar–Szlavón rendtartomány értékeléséhez Reiszig  húszas évekbeli monográfiájának idegen nyelvű összefoglalóját használták. Természetesen a munkában szereplő számtalan tárgyi tévedést, félreértést is átörökítette Heribert Thierry.^[9]Thierry Heribert: L’Ordre de St. Jean de Jérusalem en Hongrie, Rivista Mensile Illustrata: Sovrano Ordine Militare di Malta, 2. évfolyam, 1. szám, 1938. 13–19. 2. szám, 1938. 23–30. Bár a horvát Lelja Dobronić több munkát is publikált a ’80-as években, ezek elszigeteltek maradtak és minimális hatást gyakoroltak a téma kutatóira. Első látásra a lengyel historiográfia  modernebb idegen nyelvű munkát is fel tudott mutatni a johanniták  regionális tevekénységéről, de a kurrens történetírás komoly kritikával illeti Szczesniak feldolgozását.^[10]Cf.  Starnawska, Maria: Między Jerozolimą a Łukowem. Zakony kryżowe na ziemiach polskich w średniowieczu, Warszawa, Wydawnictwo DiG, 1999. 47. Máig használható munkákat sikerült sajtó alá rendeznie a cseh történetírásnak. Kezdetben Adam Wienand szerkesztői tevekénysége révén német nyelven születtek fontos munkák, majd Libor Jan és tanítványai – elsősorban Jiří Mitáček és Miroslav Svoboda – jelentettek meg nagyon fontos stúdiumokat a johanniták cseh és morva perjelségéről.^[11]Jan, Libor: Ausgewählte Karrieren der böhmischen Johanniter im 14. Jahrhundert, Ordines Militares – Colloquia Torunensia Historica, 19. évfolyam, 2014. 41–51. Uő: Pražští johanité a … Részletek

A magyar szakirodalom részletes ismertetését, elsősorban Székesfehérvárra fókuszálva, a közelmúltban Ribi András végezte el,^[12]Ribi 2019: i. m. 8–12. így itt elsősorban olyan elméleti, illetve módszertani kérdéseket emelünk ki a történeti munkák sorából, amelyek megkövetelik a Rend hazai históriájának újratárgyalását. Az egyik legelemibb ezek közül az ún. crucifer-probléma. Nemcsak a magyar, hanem a közép-európai történeti munkák is újra meg újra belebotlanak abba a fogalmi problémába, hogy az Elbától keletre keletkezett középkori források az adekvát frater hospitalis és miles Templi kifejezések helyett gyakran  cruciferi névvel illetik a lovagrendek tagjait,^[13]Starnawska, Maria: Crusade Orders on Polish Lands during the Middle Ages, Adaptation in a Peripheral Environment, Quaestiones Medii Aevi Novae, 2. évfolyam, 1997. 121–142. és ezt a modern történetírás gyakran azonosítja a keresztes lovagokkal. Ez utóbbiakat többnyire  crucesignati kifejezéssel nevezik meg az egykorú források, de kétségtelen, hogy közel sem minden szerző következetes. Ráadásul, amint ez a jelen feldolgozás késő középkori részében is látható, a fogalmi változások akár helyi folyamatokra is reflektálhatnak.^[14]Ribi András: Johanniták vagy keresztesek? A fehérvári konvent tagjai a középkor végén, in Kis István et al. (szerk.): Fiatal  történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és … Részletek A jelzett fogalmi zavar számos  félreértésre adott okot nemcsak a keresztesekkel való keveredést illetően, de időnként az antoniták, a stefaniták, illetve a Szentlélek rend tagjait, valamint házait is  johannitaként vagy templomosként azonosították, pusztán a crucifer-kifejezés jelenléte okán.

A crucifer-probléma mellett egy másik fiaskó is tévútra vitte a johanniták hazai történetének feldolgozását. A Magyar–Szlavón rendtartomány  történetének feldolgozására elsőként egy bizonyos Marvanich Tomkó János boszniai püspök vállalkozott,^[15]Marvanich, Johannes Tomkó: Discorso del priorato della Wrana, 1609 (kézirat: DOZA); kiadása: Glasnik Zemaljskog Muzeja u Bosni i Hercegovini, 18. évfolyam, 1906. 279–305. de a munka komoly hiányosságai miatt a modern történetírás az 1629-es nagyszombati zsinat határozatai között  találta meg az első kézzelfogható adatokat, ugyanis a zsinati rendelkezések függelékében felsorolták a johanniták egykori magyarországi birtokait.^[16]Acta et decreta Synodi Diocesanae Strigoniensis, Posonii, 1629. 113. Lásd Ecclesiae et conventus cruciferorum s. Joannis Jerosolomitani, ex actis synodi Pazmanianae, Egyetemi Könyvtár (ELTE) … Részletek Ezt a forrást használta a Rend 20. századi monográfusa, Reiszig Ede is, aki a listán szereplő egységeket minden kritikai vizsgálat nélkül johannitának  tekintette, így gyakorlatilag (az 1629-es zsinat idejére már régen elenyészett) Szent István ispotályos kanonokrendjét, azaz a stefanitákat összemosta a johannitákkal. A stefanita házak és ispotályos kanonokok egészen az 1970-es évekig a johannita-történet részei maradtak, mígnem a szűkebb értelemben vett történész közösségen kívülről jövő Boroviczény Károly-György magyar származású, Németországban élő johannita lovag felfedezését meg nem ismerte a magyar szakma. A stefaniták „feléledésének” híre ugyanakkor meglehetősen lassan terjedt el a hazai történészek között, amelynek részben az volt az oka, hogy a szerző orvostörténeti konferenciákon hozta  nyilvánosságra gondolatait, illetve a johannita tagozat kiadványaiban láttak napvilágot,^[17]Boroviczény Károly-György: Die Hospitaller und Ungarn, Johanniter, 3. szám, 1972. passim. s ezek Magyarországra csak esetlegesen jutottak el.  Tudományos publikációként idehaza csak 1991-ben jelentek meg  Boroviczény gondolatai.^[18]Boroviczény, Károly-György: Cruciferi Sancti Regis Stephani. Tanulmány a stefaniták, egy középkori magyar ispotályos rend történetéről, Orvostörténeti Közlemények, 133–140. … Részletek Jól illusztrálja a felemás helyzetet a ’90-es évek elején szerkesztett Korai Magyar Történeti Lexikon,^[19]Kristó Gyula–Engel Pál–Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon, 9–14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994 (a továbbiakban: KMTL). amelynek már volt önálló stefanita szócikke, a johannita szócikk^[20]KMTL 307, 610. mégis összekuszálta a szálakat. Boroviczény munkássága nagyon fontosnak bizonyult a  rendszerváltás hajnalán, ugyanis személyesen is megpróbálta újraindítani a lovagrendi kutatásokat. Részben ennek köszönhetően indult egy fiatalokból álló csoport Koszta László vezetésével, aki a kurrens nemzetközi trendek felé terelte a hazai kutatást.^[21]Koszta László (szerk.): Capitulum I. Fejezetek a középkori magyar egyház történetéből, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1998.

A nemzetközi eredmények közvetítésében a máltai és johannita rend magyar tagozatainak tagjai is fontos szerepet játszottak. Részben a Reiszig Ede által kitaposott ösvényen haladt Tóth István Miklós 1959-ben napvilágot látott munkájában,^[22]Tóth István Miklós: Die Ungarische Genossenschaft des Ritterlichen Ordens Sankt Johannis von Spital zu Jerusalem, Munich, Ungarische Genossenschaft des Johanniterordens, 1959. illetve a ’70-es években a stefanitákat felfedező Boroviczény Károly-György publikációi, valamint Martin von Walterskirchen munkái is.^[23]Walterskirchen, Martin v.: Béla III. schenkt den Johannitern Land bei Akkon, Ein Beitrag zur Geschichte des internationale Zahlungsverkehrs im 12. Jahrhundert, Annales de l’Ordre Souverain … Részletek Egy évtizeddel később jelent meg Radvánszky Antal összefoglalója,^[24]Radvánszky Antal: A Szent János lovagrend története Magyarországon, Párizs, Johannita Rend Magyar Tagozata, 1986. illetve ekkor kezdte publikálni Vajay Szabolcs saját kutatási eredményeit,^[25]Vajay Szabolcs: A johannita lovagrend tagjai, München, Obedientia  Brandenburgensis, 1987. majd nem sokkal később közreadta monumentális adattárait a  johannitákról, illetve a máltaiakról, és ezekben a munkákban történeti összefoglalók is találhatók.^[26]Vajay Szabolcs: Ordinis Sancti Iohannis in Hungaria thesaurus ac corpus, Obedientia  Brandenburgensis, Repertorium Historicum Familiarum quibus Milites  precedent, München, Johannita Rend Magyar … Részletek Sajnos a rendszerváltás előtti magyar  történészszakma csak korlátozottan ismerte meg a Rend tagjai által publikált ismereteket. A vasfüggöny felszámolását követően viszont rögtön a szélesebb olvasóközönség kezébe kerülhetett Marjai Imre összefoglalója.^[27]Marjai Imre: A kereszt és a kard lovagjai. A máltai lovagrend, Budapest, Új Nap, 1990.

Mára többnyire közismert tényként kezelhető, hogy az 1311–12-ben felszámolt templomos lovagrend birtokait – az Ibériai-félsziget kivételével – a johanniták vették át, így bizonyos szempontból a templomosokra  vonatkozó szakirodalomra is illik figyelmet fordítani. A hazai termést illetően meglehetősen szűk a merítési lehetőség. A modern tudományosság próbáját csak néhány hazai szerző állja ki. A II. világháborút megelőző időszakból Pesty Frigyes és Patek Ferenc munkája érdemel említést,^[28]Pesty Frigyes: A templáriusok Magyarországon, Magyar Akadémiai Értesítő, 2. évfolyam, 1861. 30–152. Patek Ferenc: A magyarországi templárius rend felbomlása, Budapest, May János, 1912. míg a modern feldolgozások sorából Stossek Balázs publikációit célszerű felhasználni a johannita-kutatásban.^[29]Stossek Balázs: Maisons et Possessions des Templiers en Hongrie, in Hunyadi Zsolt–Laszlovszky József (szerk.): The Crusades and the Military Orders, Expanding the Frontiers of Medieval Latin … Részletek A hazai munkák mellett  természetesen a külföldön megjelent tudományos publikációk is fontosak a további feldolgozások szem pontjából. E téren feltétlenül említést érdemel az egykori Jugoszláv Tudományos Akadémia által 1971-ben kiadott  konferenciakötet, amely a mai Horvátország területén található hajdani templomos (majd johannita) központ, Vrána és a dalmát tengerpart  lovagrendi birtokainak, illetve szerepének történetét számos szempontból feldolgozta. A ’80-as években jelentette meg munkáit a horvát Lelja Dobronić, aki nemcsak horvátul, de angolul is publikált, így be tudott kerülni a nemzetközi tudományos véráramba. Dobronić nagy érdeme volt, hogy a templomosokat, a johannitákat és a Szent Sír kanonokrendet együtt tárgyalta, de munkáit komoly fenntartásokkal kell kezelnünk. Egyrészt a középkori forrásanyag Magyarországon őrzött részét szinte teljesen figyelmen kívül hagyta. Gyakorlatilag csak a kiadott okleveles anyagot használta, de abból is csak a legismertebb okmánytárakat. Módszertanilag is komoly kételyeket ébreszt, hogy megalapozatlan régészeti feltevéseket kötött össze írott forrásokban fellelhető adatokkal, ám ezek bizonyítása többnyire elmaradt munkáiban. Ráadásul számos olyan kérdést vizsgált tanulmányaiban, ahol a Magyar–Szlavón rendtartomány „szlavón” részét elemezte csak, teljesen figyelmen kívül hagyva a tartomány nagyobbik részét. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy a régióból Dobronić  tanulmányozta először alaposabban a Rend Máltán őrzött központi levéltárát. Bár az általa használt források egy része kiadatlan maradt, illetve több dokumentumot is hibákkal adott ki, ráirányította a hazai kutatás figyelmét egy fontos korpuszra. Másrészt a régió más kutatói, például a szlovén történészek – pl. Jože Mlinarič, Miha Kosi és Tadej Jakopič – munkáit^[30]Jakopič, Tadej: Malteški Viteški Red in Drugi Viteški Redovi Na Slovenskem Danes, in Lazar, Tomaž–Nabergoj, Tomaž (szerk.): Vitez, Dama in Zmaj, Dediščina  Srednjeveških Bojevnikov Na … Részletek inspirálták kutatásai, bár néha úgy tűnik, hogy nem is haladták  meg, illetve nem illették kellő kritikával horvát kollégájuk eredményeit. Ugyanakkor a legfiatalabb generáció tagjai már jó esélyekkel vágtak neki, hogy modern kutatások révén számos korábbi tévedést kigyomláljanak.^[31]A teljesség igénye nélkül: Matić, Tomislav: Viteški red u službi monarhije. Hospitalci na hrvatskom prostoru u XIII. i XIV. stoljeću, Radovi, Radovi Zavoda za hrvatsku povijest Filozofskoga … Részletek

A régészeti-művészettörténeti kutatási irány idehaza is hozott érdekes „hajtásokat”. A ’70-es évektől Hársing László és Kozák Károly próbálta részben a hazai, tágabb értelemben vett olvasóközönség számára, részben pedig a szakma nemzetközi művelői felé közvetíteni az akkor kurrens ismereteket, illetve a korábbi szakirodalom összefoglalóját. Dobronićhoz hasonlóan Kozák is régészeti teóriáit próbálta összeilleszteni a  lovagrendekre vonatkozó forrásokkal, ám időnként minimális forráskritikát sem gyakorolt. Ráadásul, bár szemmel láthatóan tudott a Boroviczény által azonosított stefanitákról, a saját „katalógusában” ennek szinte semmi nyoma sincs, azaz összemosta a johannitákat és Szent István szabályozott  kanonokjait. A sors fintora, hogy az egyébként komoly fegyverténynek  számító idegen nyelven történő publikálás általa komoly hendikeppé vált, mert több külföldi kutató is átvette Kozák állításait, illetve a még Reiszigtől származó tévedéseket.^[32]Pl. Miloš, Marek: A pöstyéni öreg kolostor titka, Fejezetek egy híres egyházi emlék történetéből, in Kiss P. Attila–Piti Ferenc–Szabados György (szerk.): Középkortörténeti … Részletek

Természetesen az elmúlt néhány évtized hozott nagyon fontos és feltétlenül felhasználandó munkákat is, amelyek minden tekintetben kiállják a tudományosság próbáját. Ezek sorában szerepel az Érszegi Géza által publikált regesztagyűjtemény, amelyben a szerző a székesfehérvári konvent középkori magánlevéltárában fennmaradt oklevelek egy részét tette közzé.^[33]Érszegi Géza: Fejér megyére vonatkozó oklevelek a székesfehérvári keresztes konvent magán levéltárában, 1193–1542, Fejér megyei Történeti Évkönyv, 5. évfolyam, 1971. 177–264. A johannita konvent magánlevéltárát a város elfoglalása miatt, a török elől menekítve Pozsonyba vitték, ahonnan az állomány nagy része 1969-ben,^[34]Vö. Ribi 2019: i. m. 4. államközi csere révén került haza a Magyar Országos Levéltárba. Érdemes hangsúlyozni, hogy az Érszegi által publikált regeszták elsősorban Fejér megyére vonatkoznak, de számos más, rendtörténeti jelentőséggel bíró  adatot is tartalmaznak.

Hasznosítható adalékokkal szolgált Engel Pál is, aki nem kifejezetten a johanniták történetét kutatta, amikor összeállította és közreadta a 14–15. század világi archontológiáját, amelyben helyet kaptak a Magyar–Szlavón (Vránai) perjelség perjelei is.^[35]Engel Pál: Magyarország világi archontológiája, 1301–1457, I–II. kötet, Budapest, História–MTA TTI, 1996.
80–82. Továbbá nagyon fontos adatokat gyűjtött a Rend birtokaira vonatkozóan, amikor a késő középkori Magyarország birtoktérképét összeállította.^[36]Engel Pál: Magyarország a középkor végén, CD-ROM, Budapest, MTA TTI–Térinfo, 2001. Uő: The estatesof the Hospitallers in Hungary at the end of the Middle Ages, in Expanding the Frontiers, … Részletek Végül, de nem utolsósorban, ő volt az első magyar kutató, aki alaposabb kutatást végzett a Rend Máltán őrzött középkori levéltárában és kiadatlan okleveleket is közzétett, továbbá kezdeményezte és támogatta újabb levéltári kutatások elindítását.^[37]Engel Pál: 14. századi magyar vonatkozású iratok a johannita lovagrend máltai levéltárából,  Történelmi Szemle, 39. évfolyam, 1997. 111–118. Ezzel nagyjából egy időben újra bővülni kezdett a tudományos-népszerűsítő  munkák köre is. Mindenekelőtt Török József 1990-es munkáját,^[38]Török József: Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon, Budapest, Panoráma, 1990. 123–134. illetve a Szerzetesrendek a Kárpát-medencében sorozat részeként megjelent, Török József és Legeza László által jegyzett összefoglalót kell említenünk,^[39]Török József–Legeza László: Máltaiak. Szerzetesrendek a Kárpát-medencében, Budapest, Mikes Kiadó, 1999. amely kifejezetten széles közönséggel ismertette meg a kutatások akkori állását.

Bár a nemzetközi eredményeket illetően komoly lemaradást tükröz a munka, a hazai ismereteknek rendkívül jó összefoglalóját nyújtja. A Rend  birtokainak lokalizálásában is hasznos segítséget nyújt, mi több, a rendi szabályzat (regula) magyar fordítását is közli.^[40]Talán a nyomdai átfutás miatt nincs nyoma a kiadásban, hogy a kötet megjelenése előtt két helyen is megjelent a regula magyar fordítása, Homonnai Sarolta–Hunyadi Zsolt: A jeruzsálemi … Részletek

Jómagam a ’90-es évek első felében kezdtem lovagrendi kutatásaimat a korábban említett, Koszta László vezette Capitulum Középkori  Egyháztörténeti Kutatócsoport tagjaként. Ebben érdemi szerepet játszott a szegedi kötődéssel rendelkező Boroviczény Károly-György, illetve a szegedi (akkor még JATE) egyetemre ekkortól időnként „lejáró” Vajay Szabolcs is. Negyedszázada tanulmányozom a johanniták nemzetközi és hazai történetét. Az alábbiakban a megszerzett ismereteimet szeretném megosztani az  olvasóval, immáron magyar nyelven. Angolul 2010-ben jelentettem meg egy átfogó monográfiát a Rend hazai történetéről, az 1150–1387-es időhatárok között feldolgozva a Magyar–Szlavón perjelség történetét.^[41]Hunyadi 2010: i. m. passim. A rendtörténet különböző aspektusait azóta is kutatom, de a Zsigmond-kor közepétől Mohácsig tartó időszakról szisztematikus publikációt nem adtam közre. Szerencsére mára a fiatalabb generáció is képviselteti magát, s a jelen feldolgozás késő középkori részét a témához kiválóan értő, és már számos tanulmányt jegyző Ribi András készítette. A 2010-es angol összefoglaló óta több kísérlet is született a johanniták hazai történetének összefoglalására,^[42]Varjassy Péter–Kölnei Lívia: Az ispotályos johannita lovagok, a johanniták középkori ispotályai a rend központjaiban és Magyarországon, Máriabesnyő, Attraktor, 2012. Falus Orsolya: … Részletek de ezek alig vetnek számot azzal a fontos ténnyel, hogy a  rendtörténet-kutatás nemzetközi téren hatalmas változásokon  mentkeresztül az elmúlt három évtizedben. Az ez idő alatt felszínre hozott nóvumok, illetve kurrens módszertan nélkül ma már nem lehet modern összefoglalót bocsátani a szakmai nagyközönség elé. Reményeink szerint az e hasábokon publikált munkák sokat le fognak dolgozni az elmúlt évtizedek során felhalmozott hátrányból.

2. Jeruzsálemtől Rodoszig

A jeruzsálemi ispotály eredetéről nagyon sok elmélet keringett nemcsak a népszerűsítő munkákban, de tulajdonképpen a szűkebb szakmai közösség számára készült tudományos feldolgozásokban is. Gyakran a szárnyaló fantáziának sajnos alig szabtak határt a töredékesen ránk maradt források, sőt, időnként szinte vonzották az alapokat nélkülöző feltételezéseket. Ami Szent János testvéreinek önálló testületté válását illeti, a történet legkorábbi elemeit az 1070-es években kell keresnünk. Az ekkorra egyre intenzívebbé váló levantei kereskedelem, illetve a zarándokok növekvő száma hívott életre egy laikus testvérületet (konfraternitás), amilyenek sorra alakultak a korabeli Európában. E társaságok legfontosabb célkitűzése a rászorulóknak történő segítségnyújtás volt, elviekben az élet bármely területén. A később renddé váló konfraternitás eredeti célkitűzése meglehetősen egyszerű volt. A velenceiekhez és genovaiakhoz hasonló kereskedőkolóniát létrehozó Amalfi-belieknek nyújtott szállást a szentföldi, még pontosabban: a jeruzsálemi tartózkodásuk idején. A testvérület tagjai világiak voltak, és a közeli Santa Maria Latina egyház (vélhetően részben bencéseinek) felügyelete alatt  tevékenykedtek.^[43]Sinclair, Keith V. (szerk.): The Hospitallers’ Riwle (Miracula et Regula Hospitalis Sancti Johannis Jerosolimitani), London, Anglo–Norman Text Society, 1984. xiii. Nicholson, Helen: The Knights … Részletek Az intézményesülés felé vezető utat az I. keresztes hadjárat sikerei  (1099) rövidítették le, amikortól hirtelen látványosan nőni kezdett az  Európából a Szent Városba induló, illetve Jézus földi életének jeles színhelyeit felkeresni igyekvő zarándokok száma, és nőni kezdtek igényeik is. A közösséget ekkortól egy vélhetően (de nem bizonyítottan) provanszál származású Gerard irányította custos pauperumként,^[44]Riley-Smith 2012: i. m. 20–22. Lásd Perta, Giuseppe: A crusader without a sword, the sources related to the Blessed Gerard, in Sabaté, Flocel (szerk.): Life and Religion in the Middle Ages, … Részletek aki nemcsak a bencések felügyelete alól vezette ki  testvéreit, de 1114-re a Szent Sír kanonokjainak bábáskodása alól is.^[45]A korai időszakra lásd Riley-Smith 2012: i. m. 15–18. Részben Gerard titulusa, részben II. Paschalis pápa 1113-as Pie postulatio voluntatis kezdetű  oklevele^[46]Kiadása: Hiestand, Rudolf (szerk.): Papsturkunden für Templer und Johanniter, Vorarbeiten zum Oriens Pontificius II, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1984. 194–197. határozottan rávilágít a tényre, hogy a testület elsősorban nem betegápoló tevékenységet végzett, hanem a szegények, elesettek, rászorulók istápolására koncentrált. Sokat elárulnak erről azok a fogalmak, melyekkel az éppen formálódó intézményre  reflektáltak: xenodochium, illetve hospitium. Mind a latinizált görög szóalakban, mind a latin kifejezésben a ’vendég’, ’idegen’, azaz xenón, illetve hospes kifejezések rekonstruálhatók. Az ekkortájt a Szentföldre igyekvő, vallásos hevülettől fűtött zarándokok jelentős része pedig igényelte az efféle segítséget.

II. Paschalis pápa (1099–1118) oklevele és a benne megfogalmazott pápai protectio minden kétséget kizáróan elindította a közösséget az önállósodás útján. A kiváltság rögzítette a közösség jogát arra, hogy Gerard halála után maga választhatja meg elöljáróját. A választás egy bizonyos Rajmund du Puyra esett, aki a közösség meghatározó vezetője lett, s aki az önálló renddé válás másik pillérét is felállította: összeállította a rendi szabályzatot (regula). A bencések gyámságától való távolodásnak világos jele volt, hogy Rajmund szabályzata szinte szó szerinti idézeteket emelt át az ágostonos regulából, amely természetesen sokkal nagyobb mozgásteret biztosított a közösség tagjai számára.^[47]King, Edwin J.: The Rule, Statutes, and Customs of the Hospitallers, 1099–1310, London, Methuen, 1934. 2. Riley-Smith 2012: i. m. 48. Homonnai–Hunyadi 1998: i. m. 171–183. Természetesen arra is fontos utalni, hogy az önálló testületté alakulás legalább annyira köthető a 12. század elején még erőteljesen ható egyházi reformmozgalomhoz, mint a keresztes eszme sikeréhez. Ennek figyelmen kívül hagyásával a lovag- és ispotályos rendek kialakulása aligha érthető meg. E folyamat a közösségi élet Szent Ágoston által megálmodott keretei között ment végbe, és ez szemmel láthatóan a reform egyik fontos irányzata volt. A 19 cikkelyre bontható rendi szabályzat rendelkezett az oltárszolgálatról, az alamizsnálkodásról, a karitatív tevékenységekről, a büntetések, szankciók különböző formáiról, az elhunyt társakról való megemlékezés mikéntjéről, és nem utolsósorban a kereszt viseléséről (crucem ferre, gerere). Ahogyan a templomosok 1119/20-ra kialakuló regulája sem szabályozta a mindennapi élet minden szegmensét, a johanniták szabályzata sem vésett kőbe minden normát. Az eredetileg 72 pontból álló templomos rendi szabályzat a 13. század utolsó harmadára már közel 680 cikkelyt tartalmazott,^[48]Curzon, Henri de (szerk.): La Règle du Temple, Paris, Société de l’Histoire de France, 1886. Barber, Malcolm–Bate, Keith (szerk.): The Templars, Manchester, Manchester University Press, 2002. … Részletek míg a johanniták, megtartva az eredeti regula kereteit, szokásjogi normákat (usances) rögzítettek, illetve precedentális eljárásjogot (esgarts) követtek már a korai időszaktól kezdve.^[49]Riley-Smith 2012: i. m. 119.

Nehéz megragadni azt a pillanatot, amikor Keresztelő Szent János tisztelete különös jelentőséget kapott, és az sem határozható meg pontosan, hogy mikortól tisztelték a Rend patrónusaként. Az a folyamat azonban egészen jól követhető, amelynek során a szaporodó adományok segítségével újabb és újabb ispotályok jelentek meg a zarándokútvonalak mentén, illetve a kikötővárosokban. Az „elterjedés” mintája hosszú időn keresztül ezt a sémát követte: az európai területeken kapott adományokból részben a  kontinensen, részben pedig a Szentföldön újabb egységeket hoztak létre. Ez első látásra a ciszterci minta átvételének tűnik, és a bencések reformágának indult szervezet elképesztő sikerre vitte a rendházak számának növelését. A johanniták (és a templomosok) esetében persze volt egy nagyon fontos korlát: az adományok, majd az ebből származó indirekt bevételek egy jelentős részét vállalt tevékenységük (szegények ellátása, katonai tevékenység etc.) ellátására kellett fordítaniuk, és nem pusztán az új közösségek megszervezésére. Az 1120-as évektől valóban elkezdődött a johanniták militarizálódása.^[50]Vö. Forey, Alan: The Militarisation of the Hospital of St. John, Studia Monastica, 26. évfolyam, 1986. 87–88.García-Guijarro Ramos, Luis: La militarización de la Orden del Hospital, líneas … Részletek Eleinte pusztán katonai tanácsokra hívták meg elöljáróikat, később várak védelmét bízták Szent János testvéreire, végül (az 1160-as évekre) tényleges fegyveres szolgálatban találjuk a rendtagok egy részét. Ez a folyamat alaposan megváltoztatta a Rend eredeti karakterét, de a jeruzsálemi ispotály jelentőségét ez a folyamat nem csökkentette a 12. század során, sőt, 1156-ban jelentősen megnövelték az épületkomplexum méretét.^[51]Kedar, Benjamin Z.: A Twelfth-Century  Description of the Jerusalem Hospital, Appendix, in Nicholson, Helen J. (szerk.): The military orders, II. kötet, Welfare and Warfare (a  továbbiakban: … Részletek Ezt a   meggyőződésünket erősítik Roger de Moulins nagymester 1181–82-es statútumai, amelyek a szegények és betegek ellátására vonatkozóan fogalmaztak meg előírásokat. Ezekben az években járt a jeruzsálemi ispotályban egy ismeretlen német zarándok, aki részletesen leírta az ott megtapasztalt élményeit. Külön kiemelte, hogy az ispotályba leprásokon kívül minden rangú és rendű (és nemű) vendéget befogadtak, még „pogányokat (muszlimokat) és zsidókat is”.^[52]Uő: A Twelfth–Century  Description of the Jerusalem Hospital, uo. 6–7.; lásd még Edgington, Susan: Medical Care in the Hospital of St. John in Jerusalem, in MO2, 27–33.

A jeruzsálemi ispotály működésének mikéntjét nem szabad mechanikusan kivetítenünk a Rend Európában létrehozott ispotályaira, zarándok- és árvaházaira. Ez utóbbiak szinte kizárólag zarándokházakként működtek. Ezek a pro bono vendégházak a több ezer kilométeres úton elfáradt, kimerült, testileg és lelkileg legyengült zarándokokat látták el, roborálták, hogy eljussanak szent célpontjaikhoz és a hazaútra is maradjon energiájuk. Mindezt ráadásul ellenszolgáltatás nélkül végezték és az útjuk során elhalálozók temetését is magukra vállalták a johanniták. Azt sem állíthatjuk, hogy a Szent Városban létrehozott xenodochium a kor orvostudományi  ismereteinek tárháza lett volna. Arról ugyan vita van a szakma képviselői között, hogy a muszlimok által létrehozott betegápoló intézményekben magasabb színvonalú gyógyító tevékenység folyt volna, de abban egyetértés alakult ki, hogy Bizáncban a nozokomeionok némelyikében, például a konstantinápolyi Pantokrátor ispotályban nagyon komoly tudás  akkumulálódott.^[53]Cf. Toll, Christopher: Arabic Medicine and Hospitals in the Middle Ages, a Probable Model for the Military Orders’ Care of the Sick, in MO2, 35–41. Edgington: i. m. 32.; lásd még Miller, … Részletek A vitát érdekesen árnyalja, ha komolyan vesszük Jonathan Riley-Smith kissé szarkasztikus megjegyzését, miszerint a zarándokok nem a gyógyításért mentek a Szentföldre, hanem hogy ott haljanak meg.^[54]Riley-Smith, Jonathan: The First Crusade and the idea of crusading, London, The Athlone Press, 1986. 24., 30. Erre 1187, azaz a hattíni csata, illetve  Jeruzsálem eleste után egyre nagyobb esély kínálkozott. A levantei latin keresztényekhez hasonlóan a lovagrendek szentföldi területszerzése is megtorpant a 12. század közepén, és az 1160-as évek végétől folyamatosan veszítettek a korábban megszerzett területekből. A johannita vezérkar Jeruzsálem muszlim elfoglalása után, 1187 késő őszén a Rend saját várába  költözött egy időre, majd Akkó sikeres visszaszerzése után, 1191-ben, a templomosokhoz, illetve a frissen alapított Német Lovagrendhez hasonlóan a Jeruzsálemi Királyság új fővárosába, Akkóba tette át a székhelyét, ahol már 1155 óta működött johannita ispotály.^[55]Fontos hangsúlyozni, hogy a Szent Várost elfoglaló Szaladin szultán megengedte, hogy a johannita ispotály tovább működjön és zarándokokat fogadjon be. A városban szinte  pontosan egy évszázadon keresztül működött a johannita központ, amelyben az ispotálynak is kiemelt szerepe volt. A Rend vezetőinek (preceptorok, perjelek) legmagasabb szintű gyűlése, a generális káptalanok (capitulum generale) összehívása évtizedeken keresztül esetlegessé vált, s nem is mindig Akkóba hívták össze az érintetteket.^[56]1206-ban pl. a Rend margati várába. Lásd Riley-Smith 2012: i. m. 50–51. Mindenesetre elmondható, hogy az akkói, ma is álló johannita komplexum világosan tükrözte a Rend kettős tevékenységét: a szegények, rászorulók segítését és a katonai szerepvállalást.

A 13. század első harmadára a Rend és általában a lovagrendek szentföldi helyzete konszolidálódni látszott, sőt, 1229 és 1244 között Jeruzsálem újra keresztény kézre került, bár ebből legfeljebb II. Frigyes császár és a Német Lovagrend profitálhatott. A másfél évtizedes viszonylagos nyugalomnak a khorezmi törökök támadásai, illetve végső soron a gázai (La Forbie) ütközet (1244) vetett véget.^[57]Hunyadi Zsolt: az elfeledett gázai csata, La Forbie  (1244), in Pósán László–Veszprémy László (szerk.): Elfeledett háborúk, középkori csaták és várostromok, 6–16. század, … Részletek A lovagrendek hatalmas vérveszteséget szenvedtek, az elesett lovagok és fegyverhordozók pótlása hosszú időt vett igénybe, s mire kilábalni látszottak a válságból, a három nagy lovagrend, illetve az európai érdekeltségek között komoly feszültségek támadtak, amely végül polgárháborús helyzet kialakulásához vezetett. A Szent Szabasz néven ismert viszály felszámolására csak 1258-ban került sor: ekkor a három nagy lovagrend békét kötött egymással.^[58]Bronstein, Judith: The Mobilization of Hospitaller Manpower from Europe to the Holy Land in the Thirteenth Century, in Burgtorf, Jochen–Nicholson, Helen J. (szerk.): International Mobility in the … Részletek De a további keresztény térvesztést nem tudták megakadályozni, s ily módon a közvélemény kritikája felerősödött, ennek pedig egyik lecsapódása volt az adományok számának látványos csökkenése, másrészt a II. Lyoni Zsinaton (1274) komolyan fontolóra vették az egybegyűltek a három nagy rend egyetlen vezérkar alá történő összevonását.^[59]Forey, Alan J.: A Hospitaller Consilium (1274) and the Explanations Advanced by Military Orders for Problems Confronting Them in the Holy Land in the Later Thirteenth Century, Ordines Militares – … Részletek

A szerencse nem fordult meg és 1291-ben a keresztények utolsó bástyája, Akkó is muszlim kézre került. A nagy lovagrendek mindegyike elveszítette szentföldi központját és meglehetősen sietve keresték a megoldást a kialakult helyzetben. A Szentföld visszaszerzése napirenden maradt, ezért sem a templomosok, sem pedig a johanniták nem akartak messze kerülni a levantei területektől. Az előbbiek számára kézenfekvő megoldás volt Ciprus szigete, hiszen I. (Oroszlánszívű) Richárd révén már egy évszázada  birtokolták a sziget egy részét. A johanniták, jobb lehetőség híján, szintén Cipruson próbálták kialakítani az új központot, hiszen a szigeten hosszú ideje voltak komoly gazdasági érdekeltségeik (cukornádültetvényeik). ^[60]Luttrell, Anthony: Sugar and Schism, The Hospitallers in Cyprus from 1378 to 1386, in Bryer, Anthony–Georghallides, G. S. (szerk.): The Sweet Land of Cyprus, Nicosia, Cyprus Research Centre, 1993. … Részletek A két dudás azonban nem fért meg egy csárdában, ezért 1306-tól kezdve a  johanniták Rodosz szigetét szemelték ki, és 1309/10-re el is foglalták az addig bizánci despoták ellenőrzése alatt álló szigetet.^[61]Uő: The Greeks of Rhodes under Hospitaller Rule, 1306–1421, Rivista di Studi Bizantinie Neoellenici, 29. (új) évfolyam, 1992. 221. Lásd még Uő: Malta and Rhodes, Hospitallers and Islanders, … Részletek Az első években csak Rodosz és Kos szigetét vették birtokukba, később azonban egy tucatnyi kisebb sziget fennhatóságát is a magukénak tudhatták. Időnként kiújulnak a vádak a johanniták kolonizációs szerepével és céljaival kapcsolatban, de fontos hangsúlyozni, hogy a szó klasszikus értelmében bizonyosan nem zsákmányolták ki a sziget erőforrásait, illetve azok görög lakosságát. Sőt, több tekintetben is komoly innovációt hajtottak végre a több mint két évszázados jelenlétük során a Földközi-tenger keleti medencéjében azokból a befizetésekből, amelyet a Rend európai perjelségei teremtettek elő adományokból és gazdálkodásuk révén. Rövid távon  azonban komoly pénzügyi válság köszöntött Szent János testvéreire: részben Rodosz elhúzódó és költséges ostroma, részben – bármilyen furcsán hangzik – az 1311/12-ben feloszlatott templomosok javainak átvétele  adósságcsapdába rántotta az intézményt, és Foulques de Villaret nagymesternek nagyon alapos terveket kellett kidolgoznia és végrehajtania, hogy a Rend tovább működhessen.^[62]Uő: Notes on Foulques de Villaret,  Master of the Hospital, 1305–1319, in Les Hospitaliers de Saint Jean de Jérusalem de Chypre et de Rhodes de hier aux chevaliers de Malte  aujourd’hui, … Részletek A talpraállás nehéz folyamata 1335-ig tartott, amelynek végén a Rend hatékonyabb szervezeti felépítéssel és világos célokkal folytatta tevékenységét, s így elkerülhette a templomosok sorsát – bár VI. Kelemen pápa (1342 –1352) 1342-ben figyelmeztette a rendi vezetést erre az eshetőségre.^[63]Uő: The Hospitallers at Rhodes, 1306–1421, in Setton, Kenneth M. (szerk.): A History of the Crusades, Madison, University of Wisconsin Press, 1975. 294. Talán ezért, az 1340-es évektől újra komoly szerepet vállaltak a késő középkori keresztes hadjáratok megszervezésében és végrehajtásában, mint például a Szmirna megszerzésével záruló 1344-es hadjárat során, amelynek eredményeképpen a keresztények hídfőállást létesíthettek a kis-ázsiai partokon.^[64]Sarnowsky, Jürgen: Die Johanniter und Smyrna 1344–1402, Römische Quartalschrift, 86. évfolyam, 1991. 215–251. és 87. évfolyam, 1992. 47–98. Szmirnát 1402-ben Timur Lenk visszafoglalta, így a hídfőállás a johannita érdekszférába, a Dodekanészosz közelébe, Bodrumba került át, és ott működött egészen 1522-ig.^[65]Heslop, Michael: The Search for the Defensive System of the Knights in the Dodecanese (Part II, Leros, Kalymnos, Kos and Bodrum), in Piana, Mathias–Carlsson, Christer (szerk.): Archaeology and … Részletek

1378-tól ráadásul belső megosztottság is nehezítette a Rend tevékenységét: az ún. nagy nyugati egyházszakadás komoly kihívások elé állította Szent János testvéreit nemcsak a Rend egészén belül, de helyenként még a  tartományok is kettészakadtak.^[66]Luttrell, Anthony: Intrigue, Schism, and Violence among the Hospitallers of Rhodes, 1377–1384, Speculum, 41. évfolyam, 1966. 34–48. Uő, Popes and crusades, 1362–1394, in Genèse et débuts du … Részletek A Rodosz-vezette szigetekre ugyanakkor a 14. század elejétől a 15. század közepéig a mamelukok jelentették a legfenyegetőbb veszélyt (1440, 1444), majd ezt követően az oszmán törökök határozták meg a régió védelmi politikáját egészen 1522/23 fordulójáig, amikor a johanniták feladták az  Égei-tenger keleti medencéjének védelmét. Néhány évnyi helykeresés után, 1530-ban megkapták Málta szigetét V. Károlytól és egészen 1798-ig itt működött a Rend központja.

3. A Rend felépítése: a membrumoktól a Konventig

A rendi hierarchia kialakítása a 12. század elejétől kezdve több mint két évszázadon át zajlott. A Rend felépítésének meghatározó elemei a  preceptoriumok,^[67]Riley-Smith 2012: i. m. 82–83. olyan, alapvetően gazdasági alapegységek voltak, amelyeket egy adott rendi tisztségviselő (preceptor) irányítása (parancsnoklata) alá rendeltek. A preceptoriumok alapvető építőkövekből álltak össze: házak (domus) rezidens tagsággal, ispotályok (hospicium, hospitale), várak és egyéb „tartozékok” (membra, camerae, grangiae).^[68]Luttrell, Anthony: The Finances of the Commander in the Hospital after 1306, in Luttrell, Anthony–Pressouyre, Leon (szerk.): La commanderie, institution des ordres militaires dans l’Occident … Részletek Ennek  felismerése rendkívül fontos a rendtörténetírás számára, mert ebből egyértelműen kiderül, hogy a domus és a preceptorium nem azonos szinten lévő fogalmak, ily módon nem felcserélhetők. Voltak olyan preceptorok, akik egyidejűleg több ház (domus) vezetését látták el,^[69]Vö. La commanderie, passim. s ennek az ellenkezőjére is van példa: preceptoriumok domus nélkül (idehaza pl. Szentiván). A preceptorok eleinte meghatározott időre (általában 10 évre) kaptak kinevezést elvben a generális káptalantól, illetve a nagymestertől, vagy akadályoztatása esetén a Konventtől, azaz a Rend vezérkarától. A késő középkorban lassan terjedni kezdett az élethosszig tartó kinevezés, de ebben a kiváltságban elsősorban a Rendben több évtizede  szolgálók részesülhettek.^[70]Bonneaud, Pierre: La règle de l’ancianitas dans l’ordre de l’Hôpital, le prieuré de Catalogne et a castallania de Amposta aux XIVe et XVe siècles, in Borchardt, Karl–Jaspert, … Részletek Voltak olyan preceptoriumok is, amelyek vezetését, valamint bevételeit az adott  tartomány perjele, néha pedig maga a nagymester magához rendelte. Ezek voltak a camera prioralis, illetve magistralis egységek: az előbbiek a perjel jövedelmeit egészítették ki, az utóbbiak általában akkor jöttek létre, ha nem sikerült az előírt időn belül betölteni a megüresedett preceptori tisztséget. Preceptorok hiányában a korai időszakban a custos, azaz az őrtestvér is jogosult volt a preceptorium javainak kezelésére,^[71]Luttrell, Anthony: The Hospitallers of Rhodes at Treviso, 1373, in Uő: The Hospitallers of Rhodes and Their Mediterranean World, London, Variorum Reprints, 1992. XIV 762. Gervers, Michael: The … Részletek a 14. századtól azonban elterjedt a szokás, hogy világiakat nevezett ki a rendi vezetés erre a feladatra.^[72]Luttrell, Anthony: Spiritual Life of the Hospitallers of Rhodes, in Nowak, Zenon Hubert (szerk.): Die Spiritualität der Ritterorden im Mittelalter, Ordines Militares–Colloquia Torunensia Historica … Részletek Mértékét tekintve a legjelentősebb a responsio címen fizetett adó volt. Jóllehet már a Rend létrejöttekor történtek kísérletek a responsio  mértékének meghatározására,  (Homonnai–Hunyadi: i. m. 177. Cartulaire nos. 70., 2653. Vö. Luttrell, Anthony: The Hospitallers’ Western Accounts, 1373/4 and 1374/5, Camden Miscellany, 30. évfolyam, 1990. 1–21.,  Nicholson 2001: i. m. 78. Riley-Smith 2012: i. m. 70., 75.)) a legkorábbi időszakban a létszükségleten felül minden felesleget el kellett küldeni
a központnak. A rendi statútumok tanúsága szerint azonban ez a gyakorlat visszaélésekre adott alkalmat, mivel a preceptorok egy része időnként eltérően értelmezte a „létszükséglet” fogalmát. Ezért az 1262-es generális káptalanon rögzítették, s később többször megerősítették, hogy a perjeleknek számadáskönyvet kell vezetniük,^[73]1262, § 23. King 1934: i. m. 59. Luttrell, Anthony: The Hospitallers’ historical activities, 1291–1400, in Uő: The Hospitallers in Cyprus, Rhodes, Greece and the West, 1291–1440, London, … Részletek s a bevétel bizonyos hányadát évente be kell fizetniük.^[74]1262, § 20. King 1934: i. m. 58. Ez a preceptorium bruttó jövedelmének egyharmada volt, de a generális káptalan meghatározhatott egy ettől eltérő, előre rögzített összeget is.^[75]Nisbet, James E.: Treasury Records of the Knights of St. John in Rhodes, Melita Historica, 2. évfolyam, 1957. 96. Ezt a generális káptalanon megjelenő preceptoroknak kellett befizetniük a Rend kincstárába (thesaurus communis, illetve aerarium commune) egy konventuális tisztségviselőn (receptor generalis) keresztül, akinek elsődleges feladata a rendi adók begyűjtése, illetve a begyűjtés megszervezése volt. Nem a magyar perjelség elöljárója volt az egyetlen, aki rendszeresen távol maradt a generális káptalanokról, vagy csak képviseltette magát. Gyakran előfordult, hogy a rendtartományok más perjelségekkel juttatták el a befizetéseket, mint például az angolok a Toulouse-i  perjelséggel; de az sem volt ritka, hogy világiak gyűjtötték össze az adókat: velencei vagy genovai kereskedők, sőt nem egy esetben firenzei bankárok. Az Alberti Antichi bank például gyakran szállított pénzt johannita felkérésre. A pénzügyi év lezárulta után „év közben” is elküldhették az adókat Rodoszra vagy Avignonba. Az 1344-es generális káptalan rendelkezése szerint az itáliai „nyelv” (lingua) perjelségei Avignonba küldték befizetéseiket, de a messinai és a magyar perjelségnek Nápolyba kellett eljuttatnia responsióját augusztus közepéig.^[76]National Library of Malta, Arhives of the Order of Malta (AOM) 280, fol. 48v. Bár a perjelségek általában összegyűjtötték az adókat a területükön lévő preceptoriumokból, az öt nagy … Részletek

Az adminisztratív alapegységek, azaz a preceptoriumok alkották a tartományt (provincia), amelyet a johanniták perjelségnek (prioratus), illetve nagyperjelségnek neveztek.^[77]Cf. Jonathan Riley-Smith: The Origins of the Commandery in the Temple and Hospital, in La Commanderie, 16. Még a nemzetközi szakirodalomban sem kapott kellő hangsúlyt az a tény, hogy a tartományok megszervezése a 12. századi szerzetesi reform lovagrendi nóvuma volt. A johannita perjelségek, illetve a templomos provinciák kötötték össze hatékony módon a rendek központjait az akár nagy földrajzi távolságban lévő preceptoriumokkal.^[78]Riley-Smith, Jonathan: Templars and Hospitallers as Professed Religious in the Holy Land, The Conway Lectures in Medieval Studies, Notre Dame, University of Notre Dame Press, 2010. 47. A ciszterciektől „eltanult” generális káptalan is komoly segítséget jelentett a hatékony információáramlásban, de az operatív működésben, reakciókban nem volt elég gyors. A rendi hierarchia középső szintje biztosította a központosítás érvényre jutását. Ráadásul az 1270-es évektől a johanniták a még hatékonyabb működés érdekében
a nagyperjelségekből ún. „nyelveket” (lingua, langue) hoztak létre.^[79]Riley-Smith 2012: i. m. 128–129. Ezek az adminisztratív egységek nem  feltétlenül az azonos nyelvet beszélő tartományokat fogták össze, az  elnevezés sokkal inkább egyfajta kulturális egységre vagy legalábbis közelségre utalt. A század végétől pedig a rendi vezérkar is a nyelvek által „delegált” elöljárókkal egészült ki. A magyar rendtartomány nem alkotott önálló „nyelvet”, hanem – bár a kérdés máig nem tisztázott – úgy tűnik, hogy a 13. század legelejéig a cseh rendházakkal közösen alkotott  tartományt,^[80]Reiszig: i. m. I, 27. Hunyadi Zsolt: A johanniták a középkori Magyarországon, az első évtizedek, in Homonnai Sarolta–Piti Ferenc–Tóth Ildikó (szerk.): Tanulmányok a középkori magyar … Részletek ezt követően a nyelvek létrejöttéig önállóan működött, hol francia, hol pedig német tartományi elöljárókkal. ^[81]Vö. Luttrell, Anthony: The Hospitaller Province of Alamania to 1428, in Nowak, Zenon Hubert (szerk.): Ritterorden und Region, Ordines militares – Colloquia Torunensia Historica VIII,  Toruń, … Részletek Végül pedig, a 14. század elejétől, az itáliai nagyperjel gyakorolt fennhatóságot Magyarországon, amikor a Magyar–Szlavón rendtartomány – feltehetően Anjou hatásra – az itáliai nyelvhez csatlakozott és ettől az időszaktól kezdve hosszú évtizedeken keresztül itáliai és provanszál származású perjelek felügyelték a tartomány ügyeit.^[82]AOM 347, fol. 51r–v. A magyar rendtartomány és a nyelvek 15. századi  problémájára lásd Ribi András: a várnagy és a püspök – fehérvári johannita preceptorok karrierje a 15. század … Részletek

Nyelv                    Perjelségek
Provence                St-Gilles és Toulouse perjelségei
Francia                   Francia, Aquitánia, Champagne perjelségei
Auvergne               Auvergne perjelsége
Alemania               Alemania, Csehország, Dacia (Skandinávia), (Magyar– Szlavón) perjelségek
Anglia                    Anglia (Skócia és Wales) és Írország perjelségei
Aragónia               Navarra és Katalónia perjelségei, valamint Amposta
Kasztília                Kasztília–Leon és Portugália perjelségei
Itália                      Lombardia, Velence, Pisa, Róma, Capua, Barletta, Messina, Magyar–Szlavón/Vránai perjelségek

A Rend tagjai a fent vázolt hierarchiába tagozódtak be, amelynek alapját az ún. stagia jelentette. ^[83]Nicholson 2001: i. m. 80. Borchardt, Karl: Urban Commanderies, in La Commanderie, 298. Távoli párhuzamot lehet vonni a bencésekkel, amennyiben a tagok ugyan általában az egész rendhez tartoztak, abba léptek be, amikor habitusukat felöltötték, de gyakorlatilag szigorúan egy adott preceptorium rezidens közösségének (conventus) lettek részei. Ezt a közösséget csak elöljárójuk kifejezett engedélyével hagyhatták el, sőt, a rendi vezetés időnként az egyes preceptoriumok vagy akár az egész perjelség tagfelvételi jogát is korlátozhatta. A teljes státuszú rendtagok (fratres professi) hármas szerzetesi fogadalmat (engedelmesség, szegénység, szüzesség) tettek belépésükkor. A lovagrendek tagjai számára az  engedelmesség (obedientia) volt talán a legfontosabb, hangsúlyosabb más szerzetesrendekhez képest. Clairvaux-i Szent Bernátnak a templomos életeszmény megismertetésére írt buzdító beszéde világosan fogalmaz e tekintetben: „az egész közösségnek egy a szíve-lelke, s így semmiképpen nem a saját szándékukat, hanem az elöljáró akaratát igyekeznek teljesíteni”.^[84]Szent Bernát: Az új lovagság dicsérete, ford. Veszprémy László, Budapest, Szent István Társulat, 1999. 179. A johanniták nómen klatúrájában az Obedientia a Rend egészét is jelentette, amennyiben a tagság egésze alá volt vetve a nagymester (magnus magister) akaratának, akit a generális káptalan választott, és a pápa erősítette meg hivatalában. A szegénységi fogadalom a személyes vagyontalanságra és nem a Rendre mint intézményre vonatkozott, mint a szerzetesrendeknél általában. A szüzességi fogadalomnak is nagy  jelentősége volt, de a késő középkorban már elfogadták özvegyek belépését is. Ugyanakkor nem látjuk nyomát a spanyol–portugál rendeknél  megfigyelhető házassági szüzesség elfogadásának.

A teljes értékű rendtagoknak három nagy csoportja alakult ki a 12. század végére, azaz közel egy évszázad változásai formálták ki a rendi struktúrát: lovagok (milesek), szolgálótestvérek (fratres servientes, avagy sariantes) és káplánok (fratres presbyteri, illetve capellani). Még ma is él az a széles körben elterjedt nézet, miszerint a Rend lovag státuszú tagjainak nemesi származásukat igazolni kellett mindkét ágon, több generációra  visszamenőleg. A kutatások eredményei ezzel szemben arra mutatnak rá, hogy a militesek jelentős hányada eredendően az európai társadalmak
középosztályából, a kis- és középnemesekből, illetve egyéb közszabadokból került ki.^[85]Lásd például Roholczi Tót Lőkös felvételét a Rendbe 1358-ban, AOM 316, fol. 258r. Engel 1997: i. m. 116. Vö. Hunyadi 2010: i. m. 317–318. Az európai helyzetről lásd Luttrell, Anthony: … Részletek Ugyanakkor a Rend női ágának, azaz Szent János nővéreinek statisztikusan magasabb volt a társadalmi helyzete és vélhetően vagyonosabb családokból kerültek ki.^[86]Lásd Luttrell, Anthony–Nicholson, Helen J.: Introduction, a Survey of Hospitaller Women in the Middle Ages, in Uők (szerk.): Hospitaller Women in the Middle Ages,  Aldershot, Ashgate, 2006. … Részletek Az elvárás a törvényes frigyből való születés^[87]Vö. Forey 1992: i. m. 187–188. Ennek az elvárásnak sem tudott teljesen megfelelni a Rend, de 1270-től korlátozta a nem törvényes házasságból születettek hivatalviselését. és a lovagi státusz, valamint a szolgaság minden típusától való mentesség volt. Az kétségtelen, hogy a rendi bevételek megcsappanása miatt, illetve a működés hatékonyságát célozva, a Rend egyre több megszorítást vezetett be a rendtagok felvételét illetően.^[88]Eickels, Klaus van: Military orders and their importance for the  demonstration of noble status in the later Middle Ages, in Bárány Attila et al. (szerk.): Műveltség és társadalmi szerepek, … Részletek Az egyre magasabb társadalmi státusz megkövetelése a belépőkkel szemben  burkoltan a johanniták számára történő potenciális adományok nagyságát kívánta növelni. A fegyverrel szolgálók, illetve az európai rendházakban élő szolgálótestvérek közötti éles különbségtétel is csak fokozatosan alakult ki. A fegyver nélkül szolgálók nagy része sosem járt a Szentföldön vagy a Földközi-tenger keleti medencéjében, a horizontális mobilitás többnyire a johannita tisztségviselők kiváltsága és persze kötelessége volt.^[89]Burgtorf–Nicholson: i. m. passim. A káplánok^[90]Sarnowsky, Jürgen: The priests in the military orders, a comparative approach of their standing and role, in Josserand, Philippe–Oliveira, Luis F.–Carraz, Damien (szerk.): Élites et ordres … Részletek kapcsán pedig fontos kiemelni, hogy hosszú időn keresztül a johanniták soraiban nem voltak felszentelt papok, s kénytelek voltak a helyi plébánosok szolgálatát igénybe venni. 1262-ben még statútum írta elő, hogy ha nincs elegendő káplán a Rendben, akkor toborozzanak, de idővel nőni kezdett a számuk, és az 1265-ös generális káptalan rendelkezései rögzítették, hogy csak azt a testvért lehet felszentelni, aki legalább egy évig szolgált a Rendben.^[91]A probléma megnyugtatóan sosem rendeződött. Több mint egy évszázaddal később, 1373-ban a Francia perjelség70 preceptoriumából 11 konventben nem volt káplán. Lásd Luttrell, Anthony: … Részletek Azt is szigorúan kezelték, hogy a Rend árvaházaiban nevelkedett gyermekeket nem lehetett aldiakónussá, illetve diakónussá tenni, amíg el nem érték a kánonjogilag megkövetelt  kort.^[92]Riley-Smith 2012: i. m. 100. Logikus előjoguk volt, hogy nem a generális káptalan, hanem a Rend káplánjai választották meg a konventuális perjelt, aki a rendi vezérkar olyan tagja volt, aki nem tartozott egy konkrét nyelvhez sem.^[93]Nicholson 2001: i. m. 75.

A három meghatározó jelentőségű csoport mellett adományozókat (donati)^[94]Általában lásd Oberste, Jörg: Donaten zwischen Kloster und Welt. Das Donatenwesen der religiösen Ritterorden in Südfrankreich und die Entwicklung der städtischen Frömmigkeitspraxis im 13. … Részletek és confratereket, illetve consororokat találunk a johannita rend kötelékében. Az előbbiek olyan világi személyek voltak, akik a Rend házaiban éltek, a rendtagokat segítették napi tevékenységükben, és szándékukban állt teljes jogú taggá válni, valamint szerzetesi esküt tenni, ha erre lehetőség kínálkozott. Ebben világos különbség volt a confraterekhez, illetve consororokhoz hasonlítva  őket: ez utóbbiak csak életük zárópontjaként kívánták felölteni a rendi habitust, amelyben gyakran el is temették őket a Rend valamely  cemeteriumában.^[95]A confraterek erre 1183-tól kaptak engedélyt (feltéve, hogy nem voltak kiközösítve), de vélhetően a pápai jóváhagyás egy már létező szokást szentesített. Vö. Riley-Smith 2012: i. m. … Részletek Ők általában életük egy pillanatában jelentős adományt tettek a Rend javára, mint például II. András magyar király, de nem tervezték magukra ölteni a rendi habitust. Ugyanakkor van olyan történészi elképzelés,^[96]Smith 2012: i. m. 109. miszerint a donatusok köre a confraterek közül került ki: az egyszeri adományból rendszeres adakozás lett, majd beköltöztek valamely rendházba és az adott közösség aktív tagjaivá váltak. A női rendtagokat leszámítva a fenti rendi státuszok mindegyikére fogunk példát látni a Magyar–Szlavón rendtartomány történetének megismerése során.

Szólnunk kell a johanniták alapvető kiváltságairól is. A johanniták szemmel láthatóan a templomosok által megszerzett kiváltságokat^[97]Nem az  eredetiséget vitatandó, de a templomosok számára az ötletadók minden kétséget kizáróan a ciszterciták voltak, az ötletgazda pedig maga Clairvaux-i Szent Bernát volt. Vö. … Részletek tekintették etalonnak és törekedtek megszerzésükre. A johanniták első kiváltásukat még II. Paschalis pápától (1099–1118) kapták az 1113. évi Pie postulatio voluntatis kezdetű oklevélben.^[98]Hiestand: i. m. II, 194–197. Már ez a privilégium felmentette őket a tizedfizetés alól, jóllehet a püspök joghatósága alól még nem vette ki az újonnan létrejött testületet. A második fontos fázist II. Ince pápa (1130–1143) 1135-ben kiadott Ad hoc nos disponente kiváltságlevele jelenthette,^[99]Uo. II, 206–208. amely – egyéb egyházi kiváltságok mellett – kiemelte az ekkor még katonai szerepet nem játszó ispotályos rendet a  megyéspüspök joghatósága alól. Két évvel később, vagyis a templomosokkal szinte egy időben, 1137-ben Ince újabb kiváltságban részesítette Szent János testvéreit, amelynek részeként temetési jogokat engedett át nekik.^[100]Uo. II, 104–135. Vö. Clarke, Peter D.: The Interdict in the Thirteenth Century, a Question of Collective Guilt, Oxford, OUP, 2007. 69–71., 138–139. Ugyanő újabb két év elteltével Quam amabilis Deo kezdetű 1139. évi oklevelében^[101]Hiestand: i. m. II, 137–162. – amely okkal emlékeztet a templomosok Omne datum optimum kezdetű kiváltságlevelére – a helyi püspököket szólította fel arra, hogy segítsék elő a Rend alamizsnagyűjtő tevékenységét, illetve hogy fokozzák a hívek adakozókedvét bűneik  hetedrészének elengedését kínálva cserében. Másfél évtizeddel később, 1154-ben, azaz nagyjából a Rend magyarországi megtelepedésének idején, IV. Anasztáz pápa (1153–1154) megújította és kiegészítette a Christiane fidei religio kezdetű oklevelet, és ettől kezdve a johanniták soraiból kerülhettek ki felszentelt papjaik, azaz megjelentek a rendi káplánok.^[102]Cartulaire no. 226. Kissé anyagiasan közelítve meg a kérdést, nyilvánvaló, hogy nem csak a rendi igényeket elégítette ki a kiváltság, hanem újabb bevételi forrásokat jelentett a rend számára, elsősorban az európai területeken, ahol a káplánok aránya mindig nagyobb volt, mint a Szentföldön.

A johanniták működésének és tevékenységük megszilárdulásának első évszázadát a fenti kiváltságok megszerzése és a rendszeres megújításukra tett erőfeszítések jellemezték. Különösen hangsúlyos szerep jutott az európai rendtartományokban a világi klérussal folytatott küzdelemnek, amelynek során megpróbáltak érvényt szerezni az exemptióknak. A források tanúsága szerint a legtöbb egyházmegyében komoly viszályokat szított a püspöki jövedelmek egy részének megszerzése,^[103]Riley-Smith 2012: i. m. 155–158. Lásd még Bellomo, Elena: The Templar Order in North–West Italy (1142–c.1330), Leiden–Boston, Brill, 2008. 29., 43., 152. már csak azért is, mert időnként maguk a johanniták is visszaéltek a kiváltságaikkal. Erről tanúskodnak az egyetemes zsinatok jegyzőkönyvei, az egyes püspökségek területén folytatott évtizedes tizedviták, vagy akár a pápai dekretálisok, amelyek egy-egy konkrét ügyből kiindulva próbáltak általános megoldást adni a vitatott kérdésekre.^[104]Vö. Garcia-Guijarro, Luis Ramos: Exemption in the Temple, the Hospital and the Teutonic Order, Shortcoming
of the Institutional approach, in MO2, 289–293.

4. A johanniták megjelenése a Magyar Királyság területén: a letelepedés

Szent János testvéreinek megjelenése és megtelepedése a Magyar Királyság területén számos kérdést vet föl. Egyrészt a 12. századból meglehetősen kevés adattal rendelkezünk. Másrészt, bár számos regionális tanulmány látott napvilágot az elmúlt két-három évtizedben, még ma sincs  egyértelműen kirajzolódó minta, amelyet a johanniták követhettek európai elterjedésük során. Azt ma még végképp nem tudjuk meghatározni, hogy működött-e eltérő kelet-európai minta a nyugati preceptoriumok  megjelenéséhez képest, de már most bizonyosnak látszik, hogy itt az uralkodó dinasztiák sokkal meghatározóbb szerepet játszottak a lovagrendek letelepedésében, mint a Latin Kereszténység nyugati régiójában, ahol a magánadományozók jelentősége és túlsúlya az egész középkoron át megmaradt.

A kezdetek, azaz a magyar „érintettség” akár 1135-ig visszavezethető, ráadásul egészen a Szentföldig. Ebben az évben egy Petronella nevű magyar nő két házat vásárolt Jeruzsálemben 440 bizánci aranyért, hogy azokat saját nemzete ispotályként használja (in hospitalem sue genti). Bár az ügylet magyar tanúi (egy Kozma nevű magyar remete, a társa Bonifác, illetve egy Simon nevű főesperes) nem feltétlenül utalnak johannita kapcsolatra, az ügylet jelentőségét világosan jelzi, hogy a jeruzsálemi pátriárka mellett több püspök is jelenlétével erősítette meg a tranzakciót. Szent János testvéreinek szerepére utal, hogy az adásvételt aláírásával erősítette meg Rajmund du Puy, a Rend (nagy)mestere is (Raimondus, magister Hospitalis), s minthogy a vásárlás tárgya ispotályként használandó épület volt, nem lehetetlen, hogy a vendégház rendi kezelésbe került.^[105]Rozière, Eugène (szerk.): Cartulaire de l’Église du Saint Sepulchre de Jérusalem, Paris, Imprimerie nationale, 1849. 201–202. Hazai kiadása: Wenzel Gusztáv (szerk.): Árpádkori új … Részletek Bármi is lett a két ház sorsa,^[106]A johanniták szolgálónépei között tűnt fel egy Magyarországi Róbert, aki házai után cenzust fizetett, de nincs elég adatunk ahhoz, hogy a Petronella által vásárolt házakhoz kössük. … Részletek a 12. század közepén a Kárpát-medencében letelepedni készülő johannitákhoz közvetlenül nem lett közük.

Az bizonyítható, hogy a johanniták a szomszédos osztrák és cseh területekkel szinte egy időben^[107]Dauber, Robert L.: Der Johanniter-Malteser-Orden in Österreich und Mitteleuropa. 850 Jahre gemeinsamer Geschichte, I–III. kötet, Wien, magánkiadás, 1996–1998. Jan, Libor: Die Entwicklung des … Részletek jelentek meg a Magyar Királyság területén, és ma már az is jól látható, hogy az első alapítások közvetlenül nem köthetők a II. keresztes hadjárat hazánkon,  illetve a régión átvonuló seregeihez.^[108]Reiszig: i. m. I, 22. és mások, pl. Kozák Károly: Téglából épített körtemplomaink és centrális kápolnáink a XII–XIII. században, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976–77. 80. … Részletek Sem III. Konrád, sem pedig VII. Lajos nem érkezett ilyen tervekkel, a seregben lévő keresztesek pedig esküt tettek, hogy a muszlimok ellen harcolnak. Az 1140-es évek második felében a johanniták még nagyon messze voltak az aktív katonai szerepvállalástól,
és a kontinensen gyakorlatilag 1187-ig a keresztény világ többsége számára nem volt ismert, hogy a johanniták par excellence lovagrenddé alakultak.^[109]Nicholson, Helen: The Military Orders and the Kings of England in the Twelfth and Thirteenth Century, in Murray, Alan V. (szerk.): From Clermont to Jerusalem. The Crusades and Crusader Societies, … Részletek A korábbi rekonstrukciók elsősorban II. Géza  (1141–1162) szerepét hangsúlyozták a Rend hazai letelepítésében. Nem kétséges, hogy az uralkodói akarat egy ilyen kérdésben alapvető fontossággal bír, továbbá Géza bizonyosan meghatározó szerepet játszott a stefaniták alapításában, de ebből még nem következik, hogy a johanniták is nekik köszönhetik, hogy lábukat megvethették Európa ezen részén. Ha azonban Eufrozina királyné (1130–†c.1187/1193) szerepét kezdjük firtatni a Rend letelepítésében, meglehetősen fordulatos történetet rekonstruálhatunk. III. Béla király egy 1193-as oklevele szerint a néhai Martirius esztergomi érsek (1151–1157) egy egyházat kívánt alapítani Székesfehérvár falain kívül, de halála megakadályozta abban, hogy befejezze a munkát, pedig az épület falai már félig álltak.^[110]MNL OL Dl. 27. Györffy György (szerk.): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, I–IV. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963–1998. (a továbbiakban: ÁMF) I, 93–96.; Fejér, … Részletek Az oklevél szerint a király anyja, Eufrozina, II. Géza felesége fejezte be a kolostor építését, és annak elkészülte után hatalmas adománnyal látta el. Apró, de fontos momentum, hogy Martirius kapcsán egyházalapításról tesz említést (in prefata ecclesia lapides posuit) az oklevél, de Eufrozina kapcsán már kolostort említ (monasterium … complevit). Azaz könnyen elképzelhető, hogy Martiriusnak nem állt szándékában a johannitáknak adni az épületet, annak funkcióját valójában a királyné javasolta. Mivel alapító oklevél (természetesen) nem maradt ránk, tovább kell firtatnunk az alapítás körülményeit. Az kétségtelen, hogy még ha a város falain kívül történt is az alapítás, a királyság szakrális és részben világi központjában telepedtek le Szent János testvérei.^[111]Vö. Kumorovitz B. Lajos: Buda (és Pest) ’fővárossá’ alakulásának kezdetei, Tanulmányok Budapest múltjából, 18. évfolyam, 1971. 37–40. Ez akkor is fontos tény, ha tudjuk, hogy … Részletek

A királyné sorsa – bizonyos rekonstrukciók szerint – meglehetősen  kalandosan alakult. Miután megromlott a viszonya a trónon ülő fiával, Bélával – vélhetően Géza herceg miatt –, a király Bizáncba száműzte anyját. A királyné Bizáncon keresztül, ahol még a császár is fogadta, Jeruzsálembe zarándokolt és ott magára öltötte a Rend habitusát,^[112]…habitum postmodum religionis suscepit… Fejér CD II, 230. Boczek, Antonius et al. (szerk.): Codex diplomaticus et epistolaris Moraviae, I–XV. kötet, Olomucii–Brunae,  1836–1903. (a … Részletek majd 1193-ban a Szent Teodósziosz lavrában halt meg.^[113]Vö. Györffy György: A szávaszentdemeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása, I–II., MTA II. Osztály Közleményei, 1. évfolyam, 1952. 325–362. 2. évfolyam, 1953. 69–104. Testét felemelték, hazahozták és a székesfehérvári johanniták cemeteriumában helyezték örök  nyugalomra. A fennmaradt forrásoknak azonban van egy másik olvasata is. Ennek első eleme a Bizáncba való száműzetés. Erről a Pozsonyi Évkönyv bejegyzéséből értesülünk, miszerint Eufrozina „in exilium in Greciam mittitur”.(Annales Posonienses, in Emericus Szentpétery (szerk.): Scriptores Rerum Hungaricarum, I–II. kötet, Budapest,Akadémiai Kiadó, 1937–1938. (a továbbiakban: SRH) I, 127.)) Ha ehhez  hozzátesszük, hogy a király Barancs várába záratta az anyakirálynét,^[114]Forster Gyula: III. Béla magyar király emlékezete, Budapest, 1900. 32. amely város ekkor bizánci
fennhatóság alatt állott, talán el sem kell mennünk Konstantinápolyig. De akkor honnan és hova vezet a történet szentföldi szála? Vélhetően egy egyszerű konfabuláció áll a háttérben. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Polocki Eufrozina (c.1110–c.1167), Polocki Szvjatoszlav herceg lánya elzarándokolt a Szentföldre, és útja során fogadta őt I. Manuél bizánci császár és III. Mihály pátriárka. A Szent Városba érvén pedig I. Amalrik (1162–1174) jeruzsálemi királynál tette tiszteletét. Legendája szerint 1167 körül halt meg a Szent Szabasz kolostorban, majd testét felemelték és átvitték (translatio) a Jeruzsálem falain kívül fekvő Szent Teodósziosz lavrába 1173-ban. Végül földi maradványait 1187 körül visszavitték Kijevbe és a Barlangok kolostorában helyezték örök nyugalomra.^[115]Vö. Weigand, Edmund: Das Theodosioskloster, Byzantinische Zeitschrift, 23. évfolyam,  1914–1919. 167. Ha ez utóbbi olvasatot fogadjuk el, és elfogadjuk a névazonosság lehetőségét, akkor pusztán annyit vehetünk biztosra, hogy Eufrozina királyné 1187 körül került száműzetésbe, és teste a fehérvári johanniták temetőjében talált örök nyugalmat, s ezt egy 1272-es oklevél meg is erősíti.^[116][…] ad salutandam ecclesiam sancti Regis, que est extra muros castri Albensis in qua corpus regine Euphrosine, matris inclyti regis Bele, felicis recordationis, intumulatum est… Fejér CD V/1, … Részletek

A fentiek ismeretében (Martirius halála, Eufrozina száműzetése) a székesfehérvári johannita kolostor alapítása 1157 és 1186 közé tehető. Ezt a rekonstrukciót támasztja alá az a tény, hogy Eufrozina támogató szerepét más források is megörökítették. Egy 1186-os oklevélben II. Géza és Eufrozina lánya, Erzsébet férjével, Frigyes cseh herceggel adományt tettek a johanniták javára, és a hercegnő egyes szám első személyben fogalmaz: „…sequens vestigia Eufrosine matris mee, que domum hospitalis semper dilexit et promovit, … eandem domum amare et amplificare pro modulo meo cepi…”^[117]Fejér CD II, 230. CD Moraviae I, 316. Cartulaire no. 770. A hercegnő nagyon komolyan vette a minta követését, mert férjével a johannitáknak többször adományoztak 1183 és 1188 között,^[118]CD Moraviae 1, 307, 313. Cartulaire nos. 650., 718., 839. és nem pusztán a lelki üdvéért kelt az adomány, hanem jelen is volt az eseményen. Az adományok során ráadásul egyszer sem merült fel a johanniták katonai szerepe vagy a  Szentföld védelme, minden alkalommal a caritas erényét gyakorolta a hercegnő és vélhetően anyja, Eufrozina is.^[119]Vö. Bom, Myra: The hospital of St John, the bedroom of caritas, in Upton-Ward, Judi (szerk.): The Military Orders, 4. kötet, On Land and by Sea, Aldershot, Ashgate, 2008. 85–89. Az Árpád-ház női tagjainak szerepe ráadásul később is megmaradt a  johanniták számára, amint azt hamarosan látni fogjuk.

Az 1180-as évek dinasztikus kapcsolatain túl egy másik szál is a cseh területekhez kapcsolta a Magyar Királyságban megtelepedett johannitákat. A formálódó tartomány első ismert vezetője egy bizonyos Márton volt, aki korábban Prágában prépostként szolgált. Őt a Szentföldről delegálták, így szinte biztos, hogy a közép-európai tartomány megszervezésével, illetve a megtelepedés elősegítésével bízták meg, apellálva helyismeretére és esetleges kapcsolatrendszerére is.^[120]Cartulaire no. 860. Röhricht, Reinhold (szerk.): Regesta Regni Hierosolomytani, 1097–1291, I–II. kötet, Innsbruck, 1893–1904. no. 677. Delaville Le Roulx, Joseph: Les Archives, la  … Részletek Az nem ismert, hogy a magyar uralkodóházhoz volt-e közvetlen vagy közvetett kapcsolata Mártonnak, de az bizonyos, hogy a johanniták dinasztikus támogatása nem hagyott alább még jó ideig. Eufrozinával kezdődött, majd Erzsébettel és Margittal, Béla lányával folytatódott. ^[121]Fejér CD III/1, 56–57. Fraknói Vilmos (szerk.): Veszprémi püspökség római oklevéltára. Monumenta romanaepiscopatus Wesprimiensis 1103–1526, I–III. kötet, Budapest, 1896–1907. (a … Részletek Margit a hitbérét (dotalitium) anyjához  hasonlóan a johannitákra hagyta, de halála után fia, Andronicus visszatartotta azt, mire Szent János testvérei a pápához fordultak panasszal. III. Béla (1172–1196) azonban a Rend elszánt támogatójának bizonyult: még bizánci hercegként támogatta a szentföldi johannitákat 1170 első felében. 10 000 bizánci aranyat szánt birtokok vásárlására, és a Rend nagymestere, Gilbert d’Assailly jelezte is Alexiosnak, hogy Akkóban találtak megfelelő birtokokat.^[122]Fejér CD V/1, 284–288.; Cartulaire no. 309. Az oklevél datálásához lásd Walterskirchen: i. m. 104–105. Luttrell, Anthony: The Hospitallers in Twelfth-century Constantinople, in Bull, … Részletek Két évtizeddel később pedig, támogatva anyja (vég)akaratát, engedélyezte a hitbér átadását a johannitáknak, amely a kor egyik legnagyobb birtokadományának számított, és nem csak a székesfehérvári preceptorium megalapítását tette lehetővé, de a johanniták hazai fejlődésének legalább fél évszázadra alapjává vált.^[123]Fejér CD II, 288. Cartulaire no. 936. MES I, 142–147.

III. Béla uralkodása idején természetesen többször is lehetősége volt tudomást szerezni a johanniták régióbeli jelenlétéről és tevékenységéről. 1181-ből jól ismert Froa asszony története, aki Szeles nevű birtokát először Szent János testvéreinek adományozta, majd döntését megváltoztatta és ehhez (hasonlóan az 1166-os magánadományhoz) királyi megerősítésre volt szüksége.^[124]Kristó Gyula–Makk Ferenc (szerk.): III. Béla emlékezete, [Budapest], Helikon, 1981. 106–108. Forster: i. m. 245. Györffy György (szerk.): Árpád-kori oklevelek 1001–1196, Budapest, … Részletek De még szokatlanabb az az alapvetően cseh történet, amelynek magyar szála is szövődött az évek során. 1182-től cseh területen működött egy kolostor Szent János nővérei számára Manetinban.^[125]Cartulaire nos. 643., 861., 913., 921., 959. Egy 1188-as pápai vizsgálat arra derített fényt, hogy egy Péter nevű cseh nemes lovag^[126]Cartulaire no. 643. Az oklevélben csak P. siglával jelölve, de az  ügyben kelt utolsó dokumentumból kiderül, hogy Péternek hívták. Cartulaire no. 959. minden vagyonát a johannitákra hagyta a Rendbe való belépésekor, és azt kérte a perjeltől, hogy egy johannita női közösséget alapítsanak. Kérése meghallgatásra talált, és talán ezen felbuzdulva, példáját követte felesége, anyja, nagynénje, valamint egy unokahúga (nepte), akik a Rend nővérei lettek Csehországban. Ám Péter a Szentföldön halálát lelte, talán Hattínnál vagy Jeruzsálem ostrománál.^[127]Cartulaire nos. 643., 861. Halála után a néhai nemes anyja saját kolostorában eltávolította a cseh perjel által kirendelt elöljárót és átvette az irányítást, mintegy 10 nővért felvett engedély nélkül a közösségbe. Nem sokkal később azt állította, hogy engedélyt kapott egy szentföldi útra, hogy az Urat még közelebbről szolgálhassa, ám csak Magyarországig tartott a „zarándoklat”, amelyre a johannitáktól kapott 30 márkát. Itt véget is ért az út, és visszakövetelte az elhunyt fia által a Rendnek juttatott adományokat, melyeket végül erőszakkal meg is szerzett, 250 márka kárt okozva a Rendnek. Az ügy természetesen a szentszéki vizsgálatig jutott és 1194-ig elhúzódott, de az sajnos nem derül ki, hogy felvette-e a kapcsolatot a szintén a cseh perjel fennhatósága alá tartozó hazai johannitákkal.^[128]Az ügy részleteit és  kontextusát lásd Luttrell–Nicholson: i. m. 13. és Bom, Myra M.: Women in the military orders of the crusades, New York, Palgrave Macmillan, 2012. 88.

A Magyar Királyságban letelepedő johanniták körül ilyesfajta feszültséget nem lehetett tapasztalni, sőt, a hirtelen változásnak induló kontextus még kedvezett is a Rend támogatottságának. Jeruzsálem 1187-es elvesztését követően egyszerre egész Európa számára világossá vált, hogy a johanniták komoly katonai szerepet játszottak a Szentföld védelme során, és ezzel szinte
egy időben a Magyar Királyság is jóval aktívabb szerepet készült betölteni a keresztes mozgalomban. ^[129]Vö. Sweeney, James Ross: Magyarország és a keresztes hadjáratok a XII–XIII. században, Századok, 118. évfolyam, 1984, 114–124. Lásd még Borosy András: A keresztes háborúk és … Részletek Számos jel utal arra, hogy a keresztes eszme már jelen volt a Kárpát-medencében, s talán ennek egyik első kézzelfogható jele volt III. Béla döntése, hogy a III. hadjáratra és Jeruzsálem visszafoglalására induló Barbarossa Frigyes seregéhez egy kb. 2000 főből álló kontingenst rendelt. A magyar csapat, mint tudjuk,^[130]Borosy 2010: i. m. 205. aktuálpolitikai okok miatt nem jutott el a Szentföldre (még Konstantinápoly előtt visszafordult), de a szándéknyilvánítás megtörtént, és néhány évvel később, nem sokkal 1196-os halála előtt maga Béla is felvette a keresztet. A lovagi kultúra és a kereszténység erősödését különösen jól példázza Szent László 1192-es  kanonizációja, aki lovagszentként mindkét oldal jelentőségét reprezentálja.^[131]Lásd Veszprémy László: Dux et praeceptor Hierosolimitanorum. König Ladislaus (László) von Ungarn als imaginärer Kreuzritter, in Nagy Balázs–Sebők Marcell (szerk.): …The Man of Many … Részletek Egy évvel később pedig hozzájárult, hogy a több mint félszáz birtokot magában foglaló királynéi hitbér a johannitákat gazdagítsa, bár az adomány kapcsán világossá tette, hogy a szegények támogatását egyáltalán nem szorította háttérbe a Szentföld védelme, pedig Nyugat-Európa már a pro defensione Sanctae Terrae-adományok szaporodásának volt tanúja.^[132]Gervers, Michael: Pro Defensione Sancte Terre, The Development and Exploitation of the Hospitallers’ LandedEstate in Essex, in Barber, Malcolm (szerk.): Fighting for the Faith and Caring for the … Részletek

Nem rekonstruálható, hogy miért nem követték azonnal újabb preceptoriumok a székesfehérvárit: nem feltétlenül kell politikai vagy köztörténeti magyarázatot keresni. A válasz talán éppen a rendi mechanizmusban rejlik, azaz, hogy az adományként elnyert birtokokat olyan módon kezdték el igazgatni, hogy profitot termeljenek, és ne csak a rezidens tagságot tudják eltartani, hanem jusson a szentföldi házak, ispotályok, árvaházak, várak támogatására. Az Eufrozina által tett adomány számos eleme a 13. század első harmadában önálló preceptoriummá vált és elkezdett kiformálódni az önálló magyar(–szlavón) rendtartomány, s levált a cseh és morva házakkal közösen működtetett egységről. A Győr–Fehérvár–Földvár–Mohács, Fehérvár–Somogyvár–Segesd–Zákány vonalon kirajzolódó birtok tömbök értelemszerűen meghatározták a majdani  tartomány szerkezetét is, számos aránytalansággal és sajátossággal.^[133]Cf. Glaser Lajos: Dunántúl  középkori úthálózata, Századok, 63–64. évfolyam, 1929–1930. 138–167., 257–285. A déli  útvonalra lásd Homonnai Sarolta: ’…eundo in nuncium regis … Részletek

Székesfehérvár – 1 Újudvar – 2 Csurgó – 3 Szulok – 4 Gadány – 5 Ecseny – 6 Kereki – 7 Igal – 8 Csíz – 9 Megyer – 10 Gám – 11 Nyim – 12 Berény – 13 Somberény – 14 Márjád (?) – 15 Fehéregyháza – 16 Csepel – 17 Jaba – 18 Arcsa – 19 Gyánt – 20 Varasd – 21 Fadd – 22 Újlak – 23 Tevel – 24 Fetel – 25 Dús – 26 Pötöle – 27 Szentborbála – 28 Iszka – 29 Zabaka – 30 Tímár – 31 Csősz – 32 Harta – 33 Szold – 34 Inota – 35 Balinka – 36 Konkoly – 37 Bodajk – 38 Ebszőny – 39 Ság – 40 Agárd – 41 Boglár – 42 Nadap – 43 Nyék – 44 Várong – 45 Coboz (?) – 46 Tudinc – 46a Francavilla – 47 Vlcan [azonosítatlan] – 48 Toploza [azonosítatlan] – 49 Kapoly – 50 Aranyos – 51 Kér – 52 Föveny[es] – 53 Szegede – 54 Halász – 55 Bial^[134]A korábbi azonosítások egy részét vitatjuk. Vö. ÁMF I, 93–96. Mikos József: A fehérvári keresztesek 1193. évi oklevele mint magyar nyelvemlék, Magyar Nyelv, 31. évfolyam, 1935. … Részletek

A kirajzolódó fő csapásoktól távolabb eső birtokok elsősorban a Duna és a Dráva közelében helyezkedtek el, amelyek megközelíthetőségét akár a folyók is javíthatták. Nehezen hihető, bár nem zárható ki, hogy mindez a véletlen műve, azaz, hogy ezek a birtokok szerepeltek a „listán” és a Rendnek nem volt beleszólása, hogy milyen legyen a területi eloszlásuk. Az nem életszerű, hogy Eufrozina beleszólást kért vagy kapott volna a birtokok kijelölésébe, de az is bizonyos, hogy III. Béla odafigyelt az adomány összetételére. Ismeretes, hogy a 12. század közepétől a Rend nagymestere vagy valamely megbízottja vizitálta az európai tartományokat, részben a letelepedést nyomon követendő, részben toborzás céljából.^[135]Vö. Riley-Smith 2002: i. m. 12. A Rend természetesen igyekezett elkerülni a többi egyházi (és világi) földesuraság egyik alapvető problémáját: a szórt birtokrendszert. Mivel a pozitív európai szaldó elemi feltétele volt a szentföldi tevékenység  működtetésének, a johanniták nagyon komoly erőfeszítéseket tettek a birtokgazdálkodás optimalizálására.^[136]Vö. Hunyadi Zsolt: Prediálisok,  haszonbérlők, johannita  birtokgazdálkodás a 13–14. században, in Marton Szabolcs–Teiszler Éva (szerk.): Medievisztikai tanulmányok, a IV.  … Részletek

A király(né)i adománytól függetlenül három preceptoriumról/konventről kell szót ejtenünk, amelyek nem kötődtek Székesfehérvárhoz, illetve az adomány egyik birtoktestéből sem vezethetők le. Az első egy 1166-os lélekváltság-adomány, amelynek révén Dobica fia Wido három birtoktestet és egy Szent Péter patrocíniumát viselő kolostort adományozott a Rendnek, egyértelműen a szegények szolgálatát ellátó testületnek és nem a hadakozó lovagoknak, ami ekkor még Európa nyugati felén is szokatlan lett volna. Az adomány mikéntje teljesen szokványos, de sajnos a kolostor helyét nem sikerült lokalizálni. A hagyomány Zala megyébe teszi a kolostort, de ezt sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudjuk, mert egyetlen későbbi johannita egyházat sem dedikáltak Szent Péternek.^[137]A preceptoriumok patrocíniumait lásd Hunyadi 2010: i. m. 102–159. Egyébként az oklevél szövegezéséből és a már meglévő védőszentből arra is következtetni lehet, hogy egy korábban magánkegyuraság alatt álló bencés kolostor került át a johannitákhoz. Éppen az emlegetett profitmaximalizálás kényszerítette a johannitákat, hogy ne feltétlenül minden egyes adományt alakítsanak preceptoriummá. Ha azonban nem vált önálló adminisztratív egységgé, nem volt preceptora, jó eséllyel a források látóteréből is kiesett,^[138]Vö. Selwood, Dominic: The Knights of the Cloister, Templars and Hospitallers in Central–Southern Occitania, 1100–1300, Woodbridge, The Boydell Press, 1999. 55. Riley-Smith 2002: i. m. 10. és úgy tűnik, hogy a Szent Péter kolostor nem lett önálló egység, vagy meglehetősen hamar patrocíniumot váltott. ^[139]Selwood: i. m. 55.; Gervers 2002: i. m. 248. Gilchrist, Roberta:  Contemplation and Action, The Other Monasticism, London and New York, Leicester University Press, 1995. 66. Vö. Riley-Smith 2002: … Részletek Bár a johanniták tevékenységének egy jelentős része (szegények, árvák, zarándokok ellátása) a városi térhez kötődött,^[140]Selwood: i. m. 71. Lásd még Borchardt, Karl: Urban commanderies in Germany, in La   Commanderie, 297–304. financiális szempontból rá voltak utalva a „vidéki” birtokgazdálkodásra, hiszen bevételi forrásaik jelentős része ezekhez kötődött. Mivel bevételeik tetemes részét el kellett juttatni Jeruzsálembe, Limassolba, Rodoszra, vagy éppen Avignonba, ezek a bevételek elemi fontossággal bírtak a Rend egésze szempontjából.

A második egység, amely a történetírói hagyomány szerint már a Rend 12. századi jelenlétével hozható kapcsolatba, egy ispotály Boiscében, a dalmát tengerparton. Az intézményről egy 1186-os pápai levélből értesülünk, amely Matheo rectori et fratribus cruciferariis (sic!) hospitalis Sancti Petri Boisce lett címezve.^[141]ÁÚO VI, 149. Ez a levél és egy 1217-ből ránk maradt  dokumentum bizonyítja egy lovagrendi egység létét, de éppen az utóbbi valószínűsíti, hogy ez a ház valójában a templomosokhoz tartozott: a templomos tartományi mester, Pontius de Cruce „in casa nostra in San Pietro de Boischie” tartózkodott ebben az évben.^[142]ÁÚO VI, 390–391.  Smičiklas, Tadija–Kostrenčić, Marko (szerk.): Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. Diplomatički zbornik kraljevine Hrvatske, Dalmacije i Slavonije, … Részletek A végkövetkeztetéshez azt az érvet is figyelembe illik venni, hogy IV. Béla (1235–1270) király 1247-ben a johannitáknak adta Scardona (Skradin) városát azzal a szavakban is megfogalmazott céllal, hogy a Rend tengeri
kommunikációját segítse. Implicit módon arra utalt az uralkodó, hogy a Rendnek nem volt közvetlen összeköttetése az Adriai-tengerrel. Ha Boisce a johanniták felügyelete alatt lett volna már a 12. század végétől, akkor az 1247-es adománynak nem lett volna különösebb jelentősége. A 14. század második felében már egyértelműen johannita tulajdonban volt Boisce, de ez minden bizonnyal a templomosok feloszlatását követő birtokátvétel következménye lett.^[143]Fejér CD IX/5, 496–497; Smičiklas XVI, 190.

Egy harmadik, 12. századi johannita ispotályt Pécsre lokalizál a kutatások egy része. A feltételezés a korábban említett Froa asszony ügyével függ össze, ahol egy bizonyos Gilebertus ispotályos mester tűnik fel a tranzakció tanúi között 1181-ben.^[144]Forster: i. m. 345. Kristó–Makk: i. m. 107. Mivel egyetlen további megerősítő forrás nem áll a kutatás rendelkezésére, így leginkább városi, illetve püspöki ispotályként azonosítható.^[145]Vö. Fedeles Tamás–Sarbak Gábor–Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története, I. kötet, A középkor évszázadai (1009–1543), A pécsi egyházmegye története I, Pécs, … Részletek Ezt az azonosítást erősíti egy 1217-es oklevél, amelynek tanúsága szerint a pécsi ispotály magistere egy, a püspök és a székeskáptalan kanonokjai közötti ügylet tanúja volt, és a dokumentumból az tűnik ki, hogy az ispotály püspöki felügyelet alatt állott.^[146]Michaele hospitali magistro, ÁÚO XI, 153–154. Koszta László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353), Pécs, Pécs Története Alapítvány, 1998. 16., 183. A … Részletek Így még az sem zárható ki, hogy Froa asszony nem a johannitáknak, hanem a pécsi ispotálynak szánta eredetileg adományát.

5. Az Árpád-kor utolsó százada: a megszilárdulás évtizedei

Nem áll a kutatás rendelkezésére olyan kézzelfogható bizonyíték, miszerint III. Béla idősebbik fia, Imre király (1196–1204) támogatta volna a johanniták hazai megtelepedését vagy az önálló tartomány kialakulását, esetleg a Rend egészét. A keresztes hadjáratban való részvételt is halogatta. Apja keresztes esküt tett és a jogász pápák sorában III. Ince (1198–1216) került Szent Péter trónjára, aki még a kánonjogba is bevezette a követelését: az apa által tett keresztes eskü, amennyiben nem teljesíti, átszáll utódaira. A Licet univer sis kezdetű bulla bekerült a pápai dekretálisgyűjteményekbe és komoly teherként nehezedett az „örökösökre”. Kis túlzással talán azt is állíthatnánk, hogy Imre a trónt, András pedig az esküt örökölte. Ugyanakkor nem Imre szerepét firtatjuk abban, hogy a 12. század utolsó negyedét  követően csak 1215/16-ban jelentek meg újabb johannita preceptoriumok a Magyar Királyság területén. ^[147]Cartulaire nos. 1438., 1463. Fejér CD III/1, 179–180. Egy 1225-ös adat ráadásul arról tanúskodik, hogy ha a dinasztikus támogatás egy időre csökkent is, az adminisztratív egységek megszervezése töretlenül zajlott. Ezt két adat is alátámasztja. Egyrészt az 1193-as adománybirtokok között nem szereplő Esztergom és Szirák önálló preceptoriumként tűnt fel, ráadásul az előbbi az egyik legfontosabb szakrális
központban. Másrészt a johanniták sem tudták elkerülni a tizedek körül  kialakuló és újra meg újra kiújuló évtizedes vitákat.

A nézeteltérések egyik első, kézzelfogható mozzanatáról III. Ince pápa egy 1208 tavaszán keltezett okleveléből értesülünk,^[148]Df.277957. Fejér CD III/1, 84. MonWesp I, 18. Cartulaire no. 1294. Vö. Érszegi Géza: Eredeti pápai oklevelek Magyarországon (1199–1417), akadémiai doktori értekezés, kézirat, Budapest, … Részletek amelyben az egyházfő megintette a győri püspököt, aki tizedet követelt az egyházmegyéjében működő johannitáktól, bár az nem derül ki, hogy pontosan milyen tizedekről (labores, novalia) esett szó. A kialakult vitás helyzet indította a johannitákat arra, hogy Incével megerősíttessék az eredetileg III. Sándor (1159–1181) főpapsága idején született Audivimus et audientes kezdetű kiváltságlevelüket.^[149]Fejér CD III/1, 84–86. A privilégium első ismert példánya 1174-ben kelt^[150]Constable, Giles: Monastic tithes from their origins to the twelfth century, Cambridge, CUP, 1964. 297. és eredetileg a ciszterciek novalia- és labores-tizedekre vonatkozó kiváltságát rögzítette. Az oklevél akár fordulópontot is  jelenthetett volna a johannita preceptoriumok hazai vitáiban, de a pápai szándék valamelyest más volt. Az egyházfő világossá tette, hogy a kiváltság kizárólag azon javak tizedeire vonatkozik, amelyeket a rendtagok saját munkájukkal (labores) állítottak elő vagy saját költségükön termeltek meg, illetve olyanokra, amelyek korábban intenzív művelés alatt nem álló földekről származnak (novalia). Ez utóbbiak egyébként olyan birtokokra is kiterjedtek, ahol a korábbi tulajdonost illették meg a novalia-jogok, de adomány vagy ajándék révén később ciszterci vagy lovagrendi tulajdonba kerültek.^[151]Vö. uo. 280. Lékai Lajos: A ciszterciek, eszmény és valóság, Budapest, Szent István Társulat, 1991. 73–75. Mindezek ellenére a pápai fellépés nem vetett véget a vitának: úgy tűnik, mindkét fél saját érdeke szerint értelmezte a tizedek hovatartozását. Beszédes példa erre, hogy néhány évvel később ugyanez az Ince intette a pécsi egyházmegyében élő cisztercieket, illetve johannitákat, hogy kiváltságaikkal ne éljenek vissza és fizessék meg a szőlő után járó tizedeket.^[152]Fejér CD III/1, 141–142. Vélhetően ún. extraneus szőlőbérletekről lehetettszó, de az oklevél nem tisztázta, hogy labores- vagy novalia-kiváltságokra hivatkoztak az ügyben
 érintett rendek. A nézeteltérések a IV. Lateráni Zsinat előestéjén, 1213-ban látszottak súlyosbodni: mintha a III. Lateráni Zsinaton (1179) lezáratlan viták újultak volna ki.^[153]1179, § 9. Tanner, Norman P. (szerk.): Decrees of the Ecumenical Councils, I. kötet, Nicaea 1–Lateran V, London–Washington D. C., Georgetown University Press, 1990. 215–217. Ekkortájt a székesfehérvári preceptorium komoly vitába keveredett a veszprémi püspökkel az egyházmegyében élő és termelő alávetettjei (rustici) által fizetendő tizedek kapcsán.^[154]Cartulaire no. 1438. Hazai kiadása: Hunyadi 2012: i. m. 14–16. A III. Ince által hozott döntés – amelyet a Dudum adversus fratres kezdetű pápai dekretális rögzített – olyan jelentőséggel bírt, hogy IX. Gergely (1227–1241) idején a dekretálisgyűjteményekbe is bekerült, s ezzel a Corpus Iuris Canonici része lett.^[155]Decr. Greg. IX. lib. 3. tit. XXX. – Böhmer Justus Henning: Corpus Iuris Canonici, Halle, 1747. II. 528. Aemilius Ludwig Richter: Corpus juris canonici, Leipzig, 1839. II. col. 567–568. A kirendelt pápai auditor alapos munkát végzett és meglehetős pontossággal rekonstruálta a nézeteltérés alapvető pontjait, amelynek alapján III. Ince valamikor 1215 kora tavasza és 1216 nyara között bekövetkezett halála előtt hozott döntést. Ennek során a pápa felhívta a johanniták figyelmét, hogy Eufrozina magyar királyné korábban említett adománya, illetve annak 1193. évi, III. Béla király általi megerősítése nem foglalja magában a földek után fizetendő tizedeket, hiszen ez utóbbiak nem adományozhatók világi személyek által. Mindazonáltal Szent János testvéreinek ügye nem tűnt elveszettnek. A johannita tartományi perjel elbirtoklásra (praescriptio) hivatkozott, amelyet a veszprémi püspök a ius
commune által megkövetelt 40 évnyi taciturnitas, azaz háborítatlan bírás hiányára hivatkozva támadott meg. Az egyházfő azonban úgy érvelt, hogy a háborítatlan bírást az oklevéllel igazolt időponttól 30 évre kell számolni és ezt a johanniták fel tudják mutatni. Bár – sajnos – pontos évszámok nem szerepelnek, az első vélelmezett és hozzávetőlegesen datálható privilégium III. Lucius pápa (1181–1185) megerősítése volt, vagyis Ince állásfoglalásáig minden bizonnyal eltelt a felemlegetett 30 év. Ily módon a döntés a johannitáknak kedvezett és elismerte a Celesztin és Lucius pápák által megerősített kiváltságokat. Egyúttal azonban egy meglehetősen kérdéses kronológia és deperditumok sora sejlik fel. Az uralkodói adományok kapcsán a pápai bulla egyértelműen többes számot használ, midőn arra utal, hogy a johannita perjel „bemutatta a jó emlékezetű B(éla) magyar király és édesanyja, E(ufrozina) királyné kiváltságleveleit”. Eufrozina királyné oklevele nem maradt ránk és annak sincs nyoma, hogy a hazai johanniták valaha bemutatták vagy legalább hivatkoztak volna a létére. Továbbá III. Ince a pápai megerősítések kapcsán C siglával jelölt elődjére utal,^[156]Delaville Le Roulx kiadásában Kelemenként oldja fel a C siglát, és Celesztint csak lehetőségként említi, lásd Cartulaire no. 1438. amely elvileg egyaránt feloldható III. Kelemenként (1187–1191) vagy III. Celesztinként (1191–1198). Bár ez az oklevél sem maradt ránk, Ince bullája határozottan rögzíti, hogy a dokumentumot a johanniták bemutatták és az „hitelesnek bizonyult”. Ha III. Béla megerősítéséből (1193) indulunk ki, akkor kizárólag Celesztinként  oldhatjuk fel a C siglát. A bizonytalanság azonban tovább fokozódik, amikor az oklevél arra utal, hogy a kiváltságot Lucius (1181–1185) pápa is  megerősítette utóbb.

Bár a forrás kiadója, Delaville Le Roulx „Kelemen”-ként (Clemens) oldotta fel a rövidített nevet és csak variánsként adta Celesztint, valószínűbbnek tűnik, hogy ez utóbbi egyházfő erősítette meg az Eufrozina–Béla-féle adományt. Ezt az álláspontot erősítheti az a tény is, hogy a lovagrendi gyakorlatban szokatlan módon a székesfehérvári konvent Celesztin főpapsága idején, 1192 táján került be a Liber censuumba.^[157]„in episcopatu Vesprimiensi, ecclesia Sancti Stephani regis apud castrum Belegrade [Alba regalis] unam marcam auri. Quae est Hospitale”. Fejér CD II, 282. Így kalkulálva viszont nincs meg az oklevélben hivatkozott 30 évnyi háborítatlan bírás a kiváltság megszerzése óta. Elképzelhető, hogy a pápai ügyhallgató zavarta össze a kronológiát, mert Luciustól számolva megvan a megkövetelt intervallum. Szigorúan elvileg persze, az sem zárható ki, hogy a C sigla III. Callixtus ellenpápát (1168–1178) jelöli, mert ily módon nem kellene erőszakot tennünk az események oklevélben elbeszélt sorrendjén. Ha elméleti megoldási javaslatokat keresünk, akkor az is felvethető, hogy Bélának lehetett egy korábbi adománya, illetve megerősítése, amelyet az utóbbi, 1193. évi oklevél hatályon kívül helyezett. De még az sem zárható ki, hogy Eufrozina ismeretlen oklevelét, amelyet a királyné sorsát ismerve, eleve 1187 elé kell tennünk, Lucius pápa erősítette meg 1181 és 1185 között, majd Béla 1193. évi konfirmációjával együtt III. Celesztin pápa látta el pápai jóváhagyással. Mindenesetre 1216-tól a fehérvári konvent úgynevezett membrumai, Újudvar és Csurgó esetében a johanniták a tizedek kapcsán rendre elbirtoklásra hivatkoztak,^[158]Fejér CD III/1, 228–230. Erdélyi László–Sörös Pongrác (szerk.): A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története, I–XII. kötet, Budapest, 1902–1916. (a továbbiakban PRT) I, 164, … Részletek és ez a fenti kronológia helyreállításában is szerepet játszhat. 1216 áprilisában a somogyi ti- zedek kapcsán a johanniták azt állították, hogy több mint 40 éve bírják azokat. Ebből pedig az következne, hogy Eufrozina adományára még 1176 előtt került sor. A pannonhalmi bencés apátság ugyanakkor arra hivatkozott, hogy 1176 óta ők szedték az ügyben vitatott tizedeket, és a johanniták csak 1199-től bitorolták azokat. Ez mégsem tartotta vissza a megyéspüspököket, sem más egyházi elöljárókat, hogy jogaik, valamint jövedelmeik nyirbálása ellen tiltakozzanak, illetve fellépjenek. Ennek következtében újabb viták támadtak a szekszárdi bencésekkel 1222- ben,^[159]Fejér CD III/1, 383–384. III/5, 383. Cartulaire no. 1747. majd a győri püspökkel 1225-ben.^[160]Theiner, Augustinus (szerk.): Vetera Monumenta Historica Hungariam Sacram Illustrantia, 1216–1352, I–II. kötet, Romae, 1859–1860. (a továbbiakban: MonVat) I, 61–62. MonWesp I, 66. MES I, … Részletek A pannonhalmi bencés apáttal egy évvel később a somogyi tizedek kapcsán próbáltak lezárni egy évtizedes vitát.^[161] Fejér CD III/I, 228–230. PRT I, 164, 638–639. ÁÚO VI, 377–379. MonWesp I, 36–37. Cartulaire no. 1472. MES I, 210. A tizedviták hevében szerencsénkre számos információt nyerhetünk a formálódó preceptoriumokról. A győri püspökség területén zajló viták érintették azokat a birtokokat, amelyek hamarosan a soproni, illetve a győri preceptorium tartozékai lettek.^[162]Fejér CD III/1, 99–100. A pécsi egyházmegyében 1213-ban kezdődött és több évtizedig tartó tizedviták, illetve a csöböradó^[163]Fejér CD III/1, 141–142. fizetése kapcsán hallunk Kesztelcről,^[164]Fejér CD III/1, 179. Cartulaire no. 1463. majd a tolnai főesperesség területén található Ar(a)csáról.^[165]PRT I, 672–673; MonWesp I, 70; MES I, 260, 278; ÁÚO I, 222–223.

A tizedvitákkal egy időben, II. András trónra kerülésével a Rend felé megnyilvánuló dinasztikus támogatás is új erőre kapott. A király egy 1207-es adománylevelében, amelyet a Szent Sír Kanonokrend számára állított ki, azokat a kiváltságokat biztosította a kanonokok hét falvának, amely privilégiumokkal a templomosok és a johanniták falvai már rendelkeztek.^[166]Smičiklas III, 72–74. II. András uralkodásának kezdetétől a támogatásnak ilyen formái is egyre fontosabb szerepet játszottak: immunitas, világi kiváltság, exemptio. A keresztes mozgalom aktív résztvevőjévé avanzsált magyar uralkodó mind idehaza, mind pedig nemzetközi téren a johanniták fontos támogatójává vált. E tevékenységében szerepet szánt a lovagrendeknek is, illetve számított a szolgálataikra.^[167]Nemzetközi példákat lásd Nicholson, Helen: The Military Orders and the Kings of England in the Twelfth and Thirteenth Century, in Murray, Alan V. (szerk.): From Clermont to Jerusalem. The … Részletek András keresztes hadjáratának^[168]A hadjáratról lásd Veszprémy László: II. András keresztes háborúja 1217–1218-ban, in Uő: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2008. 117–124.  előkészítésekor a johannita tartományi perjelt küldte Velencébe 1217 nyárutóján, hogy az őszi behajózását előkészítse.^[169]Fejér CD VII/4, 73.; ÁÚO VI, 380–383. Veszprémy László: II. András magyar király kereszteseinek létszáma, Hadtörténeti Közlemények, 107. évfolyam, 1. szám, 1994. 113–116. A hadjáratról való visszatérése után, 1219-ben kérte a pápát, hogy johannitákat és templomosokat rendeljen Örményországba küldött fia védelmére.^[170]Fejér CD III/1, 250–254.; MonVat I, 20–21. A királyi bizalom következő fontos jele volt az 1222. évi Aranybulla egy-egy példányának a johanniták és a templomosok őrizetére való bízása is.^[171]Fejér CD III/1, 374–381. MES I, 235. Az V. keresztes had- járat (1217–18) meghatározó vezetője komoly felajánlásokat tett a Rend egészének szentföldi tartózkodása idején. Az adomány érdekessége, hogy a király, aki ennek révén a Rend confratere lett, tökéletesen összefoglalja azok körét, akikre a Rend alapvető tevékenysége irányult. A forrás szerint a magyar királyt lenyűgözte, hogy a Rend tagjai a szegények és rászorultak megszámlál- hatatlan sokaságát látják el nap mint nap, halottakat temetnek el a kellő végtisztesség megadása mellett, és nem utolsósorban Krisztus keresztjének ellenségei ellen küzdenek lankadatlanul.^[172]Cartulaire nos. 1590–1., 1602–3. Személyes benyomásként hat az oklevél narrációja, de egyúttal a rendi tevékenység summázatá- nak is tekinthetnénk ezt a néhány sort. Bár a Rend eredetileg a szegények és rászorultak gondozását tűzte ki célul, ennek már a kezdetektől, azaz az 1100-as évek elejétől része volt, hogy elte- mették azokat a halottakat,^[173]Riley-Smith 2010: i. m. 23–24. akik számára a végtisztesség valamilyen oknál fogva nem adatott volna meg másként. Ez állandó feladatot adhatott a legszegényebbek és a Szentföldön elhunyt zarándokok esetében, de meglehetősen sajátos esetekről is tudunk: Angliában a johanniták összegyűjtötték és eltemették akivégzett bűnözők holttestét.^[174]Aurell, Martin: Nécropoles et donats: Les comtes de la maison de Barcelone et l’Hôpital (XII–XIII siècles), Provence historique, 45. évfolyam, 1995. 7–23. Selwood: i. m. 90–97. Carraz, … Részletek E tevékenységek mindegyike hatalmas terhet rótt a Rendre, így a johannita vezérkar igyekezett mihamarabb megerősíteni az 1217- es királyi adományt III. Honorius pápával (1218).^[175]Vö. Fejér CD III/1, 239–243. MonVat I, 14–18.; ÁÚO I, 156–158. Cartulaire nos. 1613–1616. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a nagylelkű felajánlás Crac des Chevaliers és Margat (Marqab) számára, a szalacsi sóvámból származó 100–100 márka,^[176]A Húsvét táján fizetendő 100 márkából 60 a mindenkori várnagyot, 40 pedig a lovagokat illette meg. Cartulaire no. 1602. vagy a babóti kapuvám^[177]…tributum porte de Supran, quod nominatur Bobech… Weisz Boglárka hívta fel a figyelmet, hogy a kapuvám ekkor jelent meg elsőként. Vö. Weisz Boglárka: A királyketteje és az ispán … Részletek sosem jutott el a kedvezményezettekhez.^[178]Érdekes apró epizódja a történetnek, hogy szentföldi tartózkodása során, 1218. január végén Szák nb. Barc fia Miklós nádor 1500 szaracén aranyat kért kölcsön a Rend … Részletek András 1225-ben újra megerősítette az adományt,^[179]Cartulaire no. 1803. de hogy mindez írott malaszt maradt, azt a sorozatos pápai feddések jelzik, amelyek arra próbálták rászorítani a magyar uralkodót, hogy teljesítse a vállalt felajánlást. Még IV. Sándor pápa is sürgette IV. Bélát, hogy apja vállalását teljesítse négy évtizeddel később.^[180]Fejér CD IV/2, 466–469., 504–506. ÁÚO II, 301–303.; MonVat I, 236–238. Cartulaire nos. 2896., 2920. MES I, 454. A Rend számára az adomány nagyságán túl annak rendszeressége lett volna nagyon fontos, hiszen itt nem egy egyszeri felajánlásról volt szó, hanem egy folyamatos bevétel elnyeréséről, ráadásul nem természetbeni (pl. viasz vagy cukor), hanem könnyen mobilizálható nemesfém formájában.^[181]singulis annis predicte domui in obsequio pauperum … conferremus. MonVat 1, 14–15.; ÁÚO I, 156–157.; Cartulaire no. 1614.; 1238-ban IV. Béla újra megerősítette az adomány egy … Részletek Az adománynak hazai tartalmi elemei is voltak, hiszen különböző kiváltságokat adott a Rendnek a Magyar Királyság területén: engedélyezte a sóval való kereskedést az ország határain belül a Dráváig,^[182]Weisz: i. m. 45. Weisz kiemeli, hogy ezt a mentességtípust azonban csak IV. Béla uralkodásáig adományozták a királyok, ezt követően már nem nyújtottak ilyen kiváltságot az egyházak … Részletek csak a király által delegált bíró ítélkezhetett a johanniták népei felett,^[183]Lásd pl. 1331-ben, Magister Jacobus, comes capelle domini regis et iudex populorum cruciferorum per Hungariam, Fejér CD VIII/7, 233–234. felmentést kaptak a descensus alól, illetve bizonyos királyi adók (collecta) megfizetése alól (szabadok dénárja, nehezék).^[184]MonVat I, 16–17. Cartulaire no. 1615. ÁÚO I, 158. Ha a szalacsi sóvám átadásával vonakodott is, II. András támogató szerepe a Rend felé továbbra is fennmaradt. Az 1233-as beregi egyezmény komoly részesedést engedélyezett a johanniták számára: „…az Ispotály házának az egész országban 4 tömény só jár”. A király vállalta, hogy az egyházaknak járó sót márkán váltja be, és a johannitáknak a szegedi sóraktárból kijáró só beváltásáért hajónként 10 márkát fog fizetni (míg a többiek jellemzően 8 márkát kaptak hajónként).^[185]Fejér CD III/2, 319–326.; MES I, 292–297. Jakó Zsigmond–Hegyi Géza–W. Kovács András (szerk.): Erdélyi okmánytár, Codex diplomaticus Transsylvaniae 1023–1372, I–IV. kötet, … Részletek Romhányi Beatrix alapos számításai szerint közvetlenül az egyezményben meghatározottak szerint a teljes állományból (bencések, ciszterciek, püspökök, káptalanok) márkában kifejezve 13,6% részesedést kaptak, de az egyezményen túli részesedéseket is beleszámolva még mindig 9,2%-os volt a johanniták részesedése.^[186]F. Romhányi 2016: i. m. 296–297.

A magyar tartomány által megtermelt javak, a tizedbevételek, a támogatások, adókedvezmények, valamint a sójövedelmek mellett sajátos pénzügyi támogatásra is szert tettek időnként Szent János testvérei. III. Honorius pápa, a készülődő keresztes hadjárat pénzügyi támogatását megalapozandó, kivetette a Szaladin-tizedeként is ismert tizedhuszadot (vicesima), és ennek beszedésére a hazai (az esztergomi érseki tartományban lévő) templomosokat és johannitákat kérte föl 1216 őszén.^[187]MonVat I, 3–4. Fejér CD III/1, 183–185. ÁÚO I, 142. Cartulaire no. 1483.; Reiszig: i. m. I, 32. esztergomi johannitákról beszél. 1220-ban, az összeg összegyűjtése után, a Magyar Királyságban összegyűjtött rendkívüli pápai tizedből 1711 márka ezüstöt és 38 márka aranyat kaptak, és az egyházfő Acontius pápai káplán közreműködésén keresztül még azt is vállalta, hogy az összegeket eljuttatja a Szentföldre.^[188]Rodenberg, Carl (szerk.): Epistolae saeculi XIII e regestis Pontificum Romanorum, MGH Epistolae I. Berlin, Weidmann, 1883. no. 24. 89–91. Barber–Bate: i. m. 205. Acontius szerepére lásd … Részletek II. András 1232-ben Rembald de Voczont, a magyar–szlavón perjelt Rómába küldte követeként,^[189]Fejér CD III/2, 299–302. MonVat I, 104. MES I, 284. s bár ez közvetlen bevételt vélhetően nem jelentett a Rend számára, a király bizonyára kézzelfoghatóan is kinyilvánította háláját. Az sem feltétlenül működött közvetlen jövedelemforrásként, amikor nem sokkal halála előtt, 1235 nyarán a magyar uralkodó beleegyezett, hogy Jolánta lánya hitbérét, 12 ezer márka ezüstöt a pécsi püspök, a templomosok, illetve a johanniták juttassák el Aragónia királyához, I. (Hódító) Jakabhoz.^[190]MonVat I, 133.; Cartulaire no. 2119. Vö. Ruiz-Domenec, José Enrique: Királyi házasság történelmi kontextusban, az Árpád-ház és az Aragón-dinasztia szövetsége, in Sarobe, Ramon et al. … Részletek A végrehajtók kiválasztásánál talán az is latba esett, hogy Jakab gyermekkora óta szoros kapcsolatban állt a templomosokkal.^[191]Uo. 209.

A látványos prosperitás után, IV. Béla uralkodásával nehéz évek köszöntöttek a johannitákra. Béla birtokrestaurációs politikáját már hercegként elkezdte, majd koronás főként tovább folytatta. A források tanúsága szerint Szent János testvérei panaszt nyújtottak be a pápához, az- zal érvelve, hogy a magyar király még olyan birtokokat is elkobzott, melyeket világi magánszemélyektől kaptak. IX. Gergely már 1236 januárjában intette a királyt, hogy ne zaklassa a lovagokat, és egy vizsgálóbizottságot jelölt ki, hogy a lefoglalt birtokok mihamarabb visszakerüljenek a johanniták használatába.^[192]MonVat I, 142–143. ÁÚO II, 37–39. Fejér CD IV/1, 33–36. Cartulaire no. 2136. Sovány vigasz volt a lovagok számára, hogy az uralkodó megszorító intézkedései nem ellenük irányultak, hanem általános érvénnyel bírtak. Akár a korábbi dinasztikus hagyományhoz való visszatérés, akár a szigorú feddés térítette el szándékaitól Bélát, annyi bizonyos, hogy 1238-tól szinte bűnbánóan nagylelkű lett a Rend irányában: visszaszolgáltatta az elkobzott javakat, sőt, komoly adományokkal gazdagította a johannitákat. Részben az új adományok révén, a birtoktérképen megjelentek Dráván túli, valkói, pozsegai és Varasd megyei membrumok is.

A térképen jól látható, hogy ezek egy része új preceptoriumok megszervezését tette lehetővé (vagy szükségessé). Egyrészt látható, hogy olyan régiókban (Arad, Sopron és Győr megyékben) is szerveződtek preceptoriumok, amelyek nem szerepeltek Eufrozina birtokadományai között, másrészt a királyné adománya által kialakított „törzsterületen” (Fejér, Somogy és Zala megyékben) látványosan megerősödött a johannita jelenlét. A Rend Magyar–Szlavón tartománya kiváltságokat is nyert: a király felmentette a Rend népeit az ispánnak és a nádornak járó sertéstized alól, Sopron megyében megkapták a vásárokból és utakról befolyó vámjövedelmek két részét, azaz a királykettejét,^[193]Weisz: i. m. 11., 345. a becsei révet a Tiszán,^[194]Uo. 77. annak közelében egy falu vásárát (vásártartási jogot), mégpedig ad usum pauperum ultra mare, azaz a Tengerentúl szegényeinek hasznára.^[195]Fejér CD IV/1, 104–111.; IX/5, 153. Smičiklas IV, 48–50. MES I, 326. Ezeken túl, Esztergomban és Győrben egy-egy fürdőt kaptak, amely bizonyára a Rend eredendő tevékenységét volt hivatott erősíteni. Az esztergomi korábbi közfürdőt még Béla nagyanyja, Antiókhiai (Ágnes) Anna létesítette. Határozottan kijelenthető, hogy uralkodásának legelejét leszámítva, IV. Béla támogatása a johanniták számára minden korábbi és későbbi segítséget felülmúlt. Ezt annál is inkább fontos hangsúlyozni, mert szerte Európában a lovagrendek javára tett adományok az 1230-as évekre látványosan csökkentek: részben a szentföldi veszteségek miatt, részben pedig a koldulórendek népszerűségének látványos növekedése következtében.

Szent János testvérei csak néhány évig élvezhették az adományok, kiváltságok gyümölcseit, mert a tatárjárásként ismert katasztrófa embert próbálóra sikeredett 1241–42-ben. Nem ismert pontosan, milyen és mekkora segítséget nyújtottak IV. Bélának a mongolok elleni védekezésben a johanniták. Reiszig Ede forrásainak megnevezése nélkül feltételezte, hogy a johanniták részt vettek a muhi csatában,^[196]Reiszig: i. m. I, 56–57. Veszprémy László bizonyosnak tekinti a johanniták jelenlétét Muhinál. Veszprémy László: Újabb szempontok a tatárjárás történetéhez, in Nagy Balázs … Részletek sőt olyan történész is akad, aki az ütközetben elesett János-lovagokról is tud,^[197]Borosy 1987: i. m. 220. de a ránk maradt forrásokból csak a templomosok jelenléte bizonyítható.^[198]Lásd Tamás spalatói főesperes Historia Salonitana 36. fejezetét. Karbić, Damir et al. (szerk. és ford.): Archdeacon Thomas of Split, History of the Bishops of Salona and Split, Budapest–New … Részletek Az mindenesetre hihetőnek tűnik, hogy a Tengermellékre menekülő király testőrségéhez az események egy fázisában csatlakoztak. Rogerius mester híradásának idevágó része ma ismert formájában bizonyosan későbbi kezek munkáját is magán viseli, mert a királyt kísérő johannitákról mint „rodoszi lovagokról” tesz említést,^[199]…rex Bela marittimis de partibus per cruciferos de insula Rodi… de recessu Tartarorum in Hungariam venit… ’Rogerii carmen miserabile.’ in SRH, II, 588. Az interpoláció tényét már … Részletek amely nyilvánvaló anakronizmus, hiszen a Rend csak 1310-re foglalta el a szigetet és feltehetően még évtizedekig tarthatott, mire a „rodoszi” jelző állandósult a lovagok neve előtt. Az azonban nagyon valószínű, hogy a Rend tagjai elkísérték a királyt Trauba, vagy legalábbis a dalmát partvidékre.^[200]Reiszig: i. m. I, 56. A királyi udvar meneküléséről lásd Sweeney, James Ross: Halálfélelelmtől űzve, menekültek és menekülő népek a magyarországi tatárjárás idején, in … Részletek Ezt valószínűsíti a székesfehérvári johannita konvent 1243-as oklevelének corroboratiója is.^[201]ÁÚO VII, 144–145. Vö. Hunyadi Zsolt: A székesfehérvári johannita konvent hiteleshelyi tevékenysége az Árpád-korban, in Capitulum I. 40–41. Feltehetően a Székesfehérvárról elmenekült rendtagok magukkal vitték mobilizálható értékeiket, köztük a konvent levéltárát és pecsétjét is, amely a nem szűnő félelem miatt egy időre a Tengermelléken maradt. Ezt a feltételezést támogatja az a tény is, amely szerint Rembald de Voczon, a Magyar–Szlavón johannita tartomány perjele 1243 novemberében is a dalmát partokon tartózkodott, amire egy Trauban keltezett oklevél tanúnévsora utal.^[202]Smičiklas IV, 205–206. A johanniták tevékeny részvételére pusztán köz- vetett információink vannak, és ezek értelmezése sem egyértelmű. A korábbi történetírás által 1250 és 1254 közé datált, pusztán napi keltezéssel (november 11.) ellátott, és újabban 1247-re tett,^[203]Fejér CD IV/2, 218–224. (1254-es évszámmal). MonVat I, 230–232. Magyar fordítása (1250-es évszámmal), Katona Tamás (szerk.): A tatárjárás emlékezete, Budapest, Helikon, 1987. … Részletek a pápának címzett ún. tatár levélben IV. Béla arról panaszkodott, hogy „Európa egyetlen uralkodójától vagy népétől sem kaptunk valamiféle előnyös segítséget, csak a jeruzsálemi ispotályos háztól, amelynek tagjai nemrég fegyvert öltöttek a pogányok és a szakadárok ellen, országunk és a keresztény hit védelmére”. Bár nem kizárt, hogy burkolt utalás rejtőzhet a szövegben az 1241–42. év konkrét történéseire, mégis valószínűbbnek tűnik, részben éppen a levél folytatásából,^[204]Egy részüket már el is helyeztük a legveszélyeztetettebb helyen, ti. A kunok és bolgárok határán, a Dunán túl, ahol már országunk megszállása idején is behatolt hozzánk a tatárok … Részletek hogy a király a néhány hónappal korábbi eseményekre utalt. 1247 februárjában IV. Ince ugyan azt ígérte, hogy egy újabb tatár betörés esetén Európa kereszteseit küldi segítség gyanánt,^[205]Fejér CD IV/1, 461–462. MonVat I, 203–204. feltehetően a magyar király kezdett türelmetlenné válni, hiszen a keresztes hadjárat szervezése már 1244 óta napirenden volt. Ha hihetünk a novemberi levél 1247-es keltezésében, akkor valószínűsíthető, hogy Béla már ekkor tárgyalásokat folytatott a johannita Rembalddal, aki ekkor már nemcsak magyar–szlavón perjel volt, hanem a „tengeren inneni részek mestere” ^[206]Pontosan nem rekonstruálható jogosítványokkal rendelkezett a Rend tartományi perjelei felett. Karl Borchadt szerint Rembald a császári érdekeltségbe tartozó területek mestere volt. Lásd … Részletek A kronológiai rekonstrukciót látszik erősíteni, hogy a következő év nyarán már a pápa is ezt a védekezési stratégiát támogatta. június 24-i levelével^[207]Fejér CD IV/1, 465–467. MonVat I, 206. ÁÚO II, 205–206. Cartulaire no. 2477. a harcolók számát kívánta növelni és ezt elősegítendő – a lovagrendek esetében meglehetősen szokatlan módon^[208]A kiváltság jelentőségéről Forey, Alan: Military orders and secular warfare in the twelfth and thirteenth centuries, Viator, 24. évfolyam, 1993. 85. Luttrell 1995: i. m. 29. Uő 2000: i. m. … Részletek – ugyanolyan bűnbocsánatot ígért a johannitáknak és a velük a mongolok ellen harcolóknak, mint a szentföldi kereszteseknek.

Nem ismeretes, hogy IV. Béla mennyiben tartotta szem előtt a II. András által elképzelt határvédelmi rendszert, amelyet apja 1211 és 1225 között a Német Lovagrenddel a Barcaságban meg is valósított,^[209]Lásd erről Pósán László: A német lovagrend, Debrecen, DUP, 21–43. Hunyadi Zsolt: A Német Lovagrend a Barcaságban, régi nézetek, új megfontolások, in Kerny Terézia–Smohay András … Részletek annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a megállapodás júniusra megszületett. Ennek értelmében a király hatalmas területeket adott át a lovagoknak a Szörénységben részben határvédelmi, részben telepítési célokkal. Bár a történetírás rendszerint adományként emlegeti a király tettét, az aktus valójában sokkal inkább tekinthető szerződésnek vagy koncessziónak, amely világosan rögzítette a lovagrend katonai – újfent szokatlan – kötelezettségeit, sőt, a király a jövedelmek egy részét is fenntartotta magának. A cserébe vállalt kötelezettségek egy része is szokatlannak tűnik: a pogányok és egyéb szakadárok általi támadások visszaverésére felállítandó 100 páncélosból álló kontingens még érthető, de a keresztények ellen támadó csapatokról már sokkal furcsábban hangzanak, különösen is, hogy az 50 fegyverest Pozsony- ban, Mosonban, Sopronban, Vasváron és Újváron kellett volna állomásoztatni. B. Szabó János úgy értelmezte, hogy IV. Béla johannitákat hívott be, vagyis nem az itt állomásozó csapato- kat helyezték volna át. Számunkra azonban úgy tűnik, hogy a szerződésben stricto sensu nem johannita lovagokról volt szó, hanem a johanniták által kiállítandó, toborzandó csapatokról. A Szentföldön kifejezetten elterjedt szokás volt helyiekből toborozni a könnyűlovasságot, akiket rendszerint turkopoloknak neveztek. Johannita zászló alatt, rendi irányításnak engedelmes- kedve harcoltak és sokkal könnyebben lehetett őket pótolni, mint a teljes státuszú rendtagokat (professi). Ezt erősíti az a részlet is, hogy a szerződés értelmében a felállítandó csapatokról a király tartozott gondoskodni és nem a Rend. Mindazonáltal meglehetősen furcsa és a Rend alapvető céljaival ellenkezett volna a hitsorsosaik ellen való hadakozás.

Még manapság is vitatott valamelyest, hogy a lovagok egyáltalán birtokba vették-e a felkínált területet. Kételyeinek adott hangot Vásáry István is, aki szóvá tette, hogy nincs kézzelfogható információnk arról, a lovagok egyáltalán elfoglalták-e a szerződésben emlegetett birtokokat.^[210]Vásáry István: Cumans and Tatars, Oriental Military in the Pre-Ottoman Balkans, 1185–1365, Cambridge, CUP, 2005. 146–147. Ugyanakkor azt is felemlíti, hogy a kontraktus eredeti szövege nem maradt ránk, azt csak az 1250-es pápai megerősítésből^[211]Fejér CD IV/2, 75–76. MonVat I, 208–211. CD Trans I, 195. ismerjük. Megítélésünk szerint ugyanakkor részben az átírás ténye valószínűsíti, hogy a szerződés, legalábbis részben, teljesült. Továbbá az 1247 júniusában készült szerződés már a lovagok beiktatásának előkészületeiről beszél, az évjelzet nélküli (1247–1250) novemberi levél királyi többese pedig úgy fogalmaz, hogy a lovagok egy részét „már elhelyeztük”. Ettől a ponttól kezdve azonban nem ismeretes, mi lett a megállapodásban foglaltak sorsa. Nem tudjuk, mikor és miért hagytak fel a lovagok a terület benépesítésével, minthogy azt is csak találgathatjuk, hogy belpolitikai, avagy szentföldi történések állnak-e a megállapodás meghiúsulásának hátterében. Az utolsó Árpád-kori hír is meglehetősen közvetett. Néhány évvel a Latin Császárság összeomlását követően, II. Balduin katonai segítséget kért a magyar–szlavón perjeltől 1267-ben az impérium visszaállításának katonai támogatására, de nincs nyoma annak, hogy Pons de Fay magyar csapatokat küldött vagy állomásoztatott volna in frontaria Grece.^[212]Reiszig: i. m. I, 67.

A preceptoriumok térképén alig van nyoma az országot sújtó csapásnak. Ennek talán legfőbb oka, hogy a tatárjárás elsősorban a Dunától keletre eső részeken pusztított, ahol a johanniták jóval kevesebb érdekeltséggel rendelkeztek, mint a Dunántúlon vagy a Drávától délre. Legalább egy tucat adminisztratív egységről (domus, membra) vannak adataink, bár az nem mindig egyértelmű, hogy ezeket pontosan hogyan szervezték egy-egy preceptor parancsnoklata alá: Székesfehérvár, Kesztelc, Csurgó, Szirák, Aracsa, Esztergom (Szent Kereszt patrocíniummal), Újudvar, Tolmács, Dada, Sopron és talán Győr. Ezek közül négy egység része volt az 1193-ban megerősített adománynak. Ráadásul nem pusztán a johannita jelenlét erősödött, de a tevékenységük is egyre láthatóbbá vált. Ekkortájt kezdett hiteleshelyi tevékenységet folytatni a székesfehérvári és az újudvari konvent,^[213]Összefoglalóan lásd Hunyadi Zsolt: The Locus Credibilis in Hungarian Hospitaller Commanderies, in La Commanderie, 285–296. és ekkor értesülünk arról, hogy zarándokok nagy számban tartózkodtak a székesfehérvári ispotályban, akik ellátása nehézségekbe ütközött az étkezés alatti silentium kötelezettsége miatt, ezért a 13. század közepén felmentést kértek a pápától, amely kérés meghallgatásra talált IV. Ince pápánál. Az egyházfő ugyanakkor nagyon pontosan fogalmazva adta meg a felmentést: csak azokra a házakra vonatkozott, ahol rezidens tagság élt.^[214]Fejér CD IV/2, 126–127. MonVat I, 212.; Cartulaire no. 2589. Legújabban lásd Ribi András: Propter multitudinem hospitum, a fehérvári keresztes (johannita) konvent mint ispotály a … Részletek Ebből a distinkcióból mintha az is felsejlene, hogy voltak olyan preceptoriumok, amelyek magukban foglaltak zarándokok befogadására alkalmas épületeket, a hozzá tartozó személyzettel, illetve olyanok is, amely a termelőmunka színterei voltak.

A prosperáló tevékenység ellenére, IV. Béla uralkodásának második felében mintha újra megcsappant volna a királyi kegy. Ennek oka lehetett a szörénységi szerződés felmondása, vagy a király kiújuló restrikciós birtokpolitikája, amelynek során korlátozni próbálta az egyháznak tett magánadományokat és ez a johannitákat is érzékenyen érintette. Ez természetesen a lovagrendek nemzetközi helyzetét is jellemezte és 1244 után rohamosan szűkült a mozgásterük.^[215]Nicholson 2001: i. m. 51.; Forey 1986: i. m. 169.

A térképre tekintve szembetűnő, hogy a preceptoriumok száma tovább nőtt, s ez legalább két tényezővel magyarázható. Egyrészt a tartomány vezetése átszervezte a már meglévő egységek igazgatását, továbbra is a költséghatékonyabb működést célozva. Az 1244-es gázai veszteség után a lovagrendek, köztük a johanniták, nagyon nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a szentföldi veszteségeket pótolni tudják.^[216]Lotan, Shlomo: The Battle of La Forbie (1244) and its Aftermath – Re-examination of the Military Orders Involvement in the Latin Kingdom of Jerusalem in the mid-Thirteenth Century, Ordines … Részletek Másrészt idevág egy módszertani tanulság. A 13. század közepétől növekvő számú magánjogi (hiteleshelyi) oklevél egyre több birtokra, egyházi intézményre vonatkozóan rögzített adatokat,^[217]Kőfalvi Tamás: A hiteleshelyek a középkori Magyarországon, Acta Historica. Acta Universitatis Szegediensis, 125. évfolyam, 2007. 79–91. ami némileg torzíthatja az optikánkat: a forrásokban szereplő intézmények már hosszú ideje működhettek, de az oklevelek jellemzően a megszokottól való eltérést rögzítették, az „eseménytelen” napi/heti rutin feljegyzésére nem volt szükség és az íráshordozó, azaz a pergamen is drága volt. Karl Borchadt jegyezte meg találóan, hogy a preceptoriumok jelentős részéről nem az alapításukkor hallunk, hanem amikor először keverednek birtok- vagy tizedvitába.^[218]Borchardt, Karl: Military Orders in East Central Europe: The First Hundred Years, in Balard, Michel (szerk.): Autour de la Première Croisade, Paris, Publications de La Sorbonne, 1996. 249.

Már csak ezért is óvatosan kell kezelnünk a tényt, miszerint a 13. század második felében 18 preceptorium működött a Magyar Királyság területén. Az viszont bizonyos, hogy a preceptorok 1275-ben Csurgón találkoztak és a tartomány első ismert káptalanját itt tartották.^[219]ÁÚO IX, 128–130.; Cartulaire no. 3572.; Smičiklas VI, 137–138. A helyszín kiválasztásában szerepet játszhatott az a jelenség, hogy újabb adminisztratív egységek jelentek meg a Dráván túli részeken, jóval a templomos javak átvétele előtt: Dobsza (Dopsin), Pakrác, Béla és Csicsán (Čiče), illetve egy új preceptorium jött létre Erdélyben is, Tordán.^[220]Ştefan, Alexandru: Domus cruciferorum de Torda, un loc de adeverire transilvan mai puţin cunoscut, Studii şi materiale de istorie medie, 34. évfolyam, 2016. 171–173. Ezzel a folyamattal párhuzamosan több, korábban létező/önálló preceptorium (Kesztelc, Aracsa, Szirák, Tolmács, Szomolya és az efemer életű Torda) önállósága megszűnt az Árpád-kor végére és ezzel a forrásokban való megjelenésük is esetlegessé vált. Márpedig a reorganizációra szinte folyamatosan szükség volt. A dinasztikus támogatás eleinte csak megtorpant, majd végképp elenyészett. Az utolsó Árpád-házi uralkodók kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a johanniták útját egyengessék, figyelmük jelentős részét a tartományúri hatalom kialakulása és térnyerése kötötte le. Az egyház számos szempontból az időszak vesztesének tekinthető, s ez alól a johanniták sem tudták kivonni magukat. Radikális fordulat csak Károly Róbert hatalmának konszolidációjával köszöntött be és ez többnyire egybeesett a templomos rend feloszlatásának következményeivel.

6. A régió jellegzetességei

A többször hangoztatott dinasztikus támogatás kifejezetten regionális jellemző, s bár kiemelkedően fontos, arra is ráirányítja a figyelmet, hogy Európa ezen részén a magánadományoknak jóval kisebb, helyenként szinte marginális szerep jutott nemcsak a johanniták, hanem a lovagrendek támogatásában is.^[221]A kivételek egyike volt Dénes nádor tolmácsi adománya 1239-ben; lásd Df.280246. A templomosok valemelyest több magánadományban részesültek 1235 előtt. Fejér CD IV/1, 146. Vö. Stossek … Részletek Ennek okai között a már többször emlegetett egyházi reform messze ható következményei is keresendők. A magyar öröklési rend (aviticitas) jelentősen korlá- tozta a potenciális adományozókat. Akár a lélekváltság-adományokhoz, a lelki üdvéért aggódó birtokosnak az érintett rokonság egészének konszenzusát ki kellett kérnie ahhoz, hogy örökölt birtokának bármekkora részét elidegenítse. Ennek hiányában még mindig lehetett esélye, hogy a király segítségét kérje és a majestas regiaval pótolja a hiányzó rokonsági consensust.^[222]Fügedi Erik: A köznemesi klán szolidaritása, Századok, 118. évfolyam, 5. szám, 1984. 950–973. Így a 13. század folyamán a lovagrendek, köztük a johanniták legfőbb támogatói özvegyek és örökös nélkül maradt birtokosok voltak. Ez a meglehetősen korlátozott adakozókedv tovább csökkent, amikor 1230 és 1251 között több nemzetség is visszavásárolta a korábban tett adományokat, éppen akkor, amikor egyébként is nehéz idők jártak Szent János testvéreire.^[223]Fejér CD IV/1, 110., 141.; IV/2, 164. Lásd Reiszig: i. m. I, 55. Nicholson, Helen: Templars, Hospitallers and Teutonic Orders 1128–1291, Leicester, LUP, 1995. 68. Ezt a helyzetet súlyosbította IV. Béla fent már említett megszorító politikája, amellyel az egyház számára elidegeníteni kívánt birtokok körét akarta korlátozni.^[224]Fejér CD IV/2, 377.; IV/3, 44. A király bizonyára meggyőződésből cselekedett és talán konkrét tervei is lehettek, de azt illik hozzátennünk, hogy Európa más részein is megjelentek ilyesfajta korlátozások.^[225]Lásd pl. a Statute of mortmain (1279) rendelkezéseit I. Edvárd Angliájában. A magánadományozókat az is távol tarthatta, hogy a ciszterciekhez hasonlóan,^[226]Romhányi Beatrix: The Role of the Cistercians in Hungary, Political Activity or Internal Colonization, Annual of Medieval Studies at the CEU, 1993–1994. 197. az erősen központosított lovagrendek nem sok beleszólást engedtek a kegyes adományozóknak: sem kegyuraságokon keresztül, sem pedig informálisan. Teljesen persze nem zárható ki a családok „befolyása”, hiszen a rendbe történő belépéskor gyakran egyfajta felajánlást (elemosina) tettek az adott preceptorium számára,^[227]A belépési pénzekről lásd Nisbet: i. m. 97. Forey 1986: i. m. 155–157. Selwood: i. m. 68., 124. Nicholson 2001: i. m. 86. Luttrell, Anthony: The Finances of the Commander in the Hospital after … Részletek de ez bizonyosan nemcsak a Rend magyar, hanem az európai konventjeit is érintette. Az adományok mértékének visszaesése számos preceptoriumot húsba vágóan érintett, különösen Alamania nagyperjelség preceptoriumaiban, ahol, úgy tűnik, rendszeres volt az elemosina megfizetése a stagia megszerzésekor.^[228]Luttrell 1995: i. m. 32. Uő 2002: i. m. 278.

A korszak értékeléseként elmondható, hogy a Magyar Királyság területén letelepedett és esetleg helyben toborzott^[229]Vö. Selwood: i. m. 116. Vö. Romhányi 1993–1994: i. m. 198–199. johanniták preceptoriumai és a konventek tagjai nagyon komoly erőfeszítések révén önálló tartománnyá szervezték az adminisztratív egységeket. A többnyire uralkodói adományból származó birtokok és egyéb jövedelemforrások hatékony felhasználásával nagy segítséget nyújthattak a Szentföldön tevékenykedő rendtársaiknak, akár a szegények, zarándokok gondozásában, akár a hitetlenek elleni harcban,^[230]Lásd Luttrell, Anthony: The Hospitallers of Rhodes, Confront the Turks, 1306–1421, in Callagher, Philip F. (szerk.): Christians, Jews and Other Worlds, Patterns of Conflict and Accommodation, … Részletek ahogyan ezt II. András személyesen is megtapasztalhatta keresztes hadjárata során. A „jeruzsálemi” jelzőt is elnyert magyar király ugyanakkor arra is felhívja figyelmet, hogy az Árpád-ház uralkodóinak támogatása  meglehetősen hullámzó volt és IV. Béla uralkodásának a végére gyakorlatilag teljesen meg is szűnt.^[231]1269-ben a templomosok megkapták Dubica megye bevételeit, amelyet a feloszlatásuk után a johanniták nyertek el. Ezt követően lovagrendek nem nyertek számottevő adományt az Árpád-korban. … Részletek Komoly változás csak a 14. század elején következett be, amikor a feloszlatott templomosok javait átvették Szent János testvérei.

7. Károly Róberttől Zsigmondig

A korszak áttekintését célszerű egy módszertani probléma felvetésével kezdenünk. A 12. század közepétől az Árpád-kor végéig tartó időszak rekonstruálására mintegy 300 oklevél állt a rendelkezésünkre, többnyire teljes szövegükben, részben pedig átírásban megőrzött formában. Az Anjou-kor közel kilenc évtizedéből ugyanakkor több mint 650 dokumentum maradt ránk valamilyen formában.^[232]A teljes adattárat lásd Hunyadi 2010: i. m. 253–293. Természetesen a lista publikálása óta is gyarapodott valamelyest az adatbázis, de nagyságrendileg nem hozott érdemi változást. A forrásbázis látványos növekedése örömteli, de egy kissé közelebbről szemügyre véve a helyzetet, árnyaltabban fogjuk látni a kérdést. Az oklevelek számának növekedése a társadalom egészének általános igényével párhuzamos volt: az írott betű egyre gyakrabban volt erősebb, hatásosabb, mint a kimondott szó – peres eljárásokban legalábbis gyakorta. Vagyis a forrásnövekedés elsősorban magánjogi, s azon belül gyakran eljárásjogi dokumentumok számának gyarapodását jelentette, amelyek általában sajnos minimális információt tartalmaznak a johannitákra vonatkozóan. Vannak adataink a preceptoriumokra, azok személyzetére, elsősorban a méltóságviselőkre, a perjelek itineráriumára, időnként a johannita birtokokra. De számos terület szinte teljesen homályban marad. Alig van ismeretünk a preceptoriumok létszámáról, a konventek liturgiájáról, napi tevékenységéről. A Bevezetőben részletezett általános európai helyzet talán hozzásegít bennünket, hogy analógiák segítségével itt-ott betöltsük a narratívánkban tátongó űrt.

8. A konszolidáció évtizedei és a templomos javak átvétele

A források jelzett növekedése nem egészen lineáris, és ez nagyban meghatározza a 14. század első évtizedére vonatkozó ismereteinket. Nehéz megítélni, hogy a trónharcok vagy a tartományúri hatalom okozta ex lex állapot volt-e a primer oka az információhiánynak. Ezt a hiányt nem csak a kései utókor érzékeli, mert a johannita nagymester 1303-ban Cipruson panaszkodott, hogy nincs híre a Magyar–Szlavón perjelségről.^[233] Smičiklas VIII, 59–60. Az bizonyos, hogy a Magyar– Szlavón tartományt még mindig idegen származású perjelek irányították, és hogy az oligarchák túlkapásai a johanniták birtokait is érintették.^[234]Lásd pl. 1307-ben. MonVat I, 422. MES II, 580. Továbbá a nemzetközi porondon zajló események is tovább nehezítették a hazai johanniták tevékenységét. 1291-től a Rend vezérkara Ciprusra, egészen pontosan Limasszolba költözött, és 1294-re generális káptalant hívott össze, hogy a Szentföld visszaszerzéséről, illetve soraik rendezéséről egyeztessenek. 1306 és 1310 között leginkább Rodosz, Kos és a körülöttük lévő szigetek megszerzésével voltak elfoglalva, így az európai tartományok ügye kisebb prioritást kapott. Az pedig tovább növelte a feszültséget, hogy az Árpád-ház kihalásával új uralkodódinasztia színre lépése volt napirenden, és a királyi támogatásból megerősödő johanniták számára korántsem volt mellékes, hogy ki szerzi meg a magyar trónt. Vélhetően több érv is szólt amellett, hogy kimaradjanak a hazai politikai küzdelmekből, de erre nem mindig volt lehetőségük. Már VIII. Bonifác állásfoglalásra késztette őket, midőn felszólította a hazai johannitákat (is), hogy a cseh Vencellel szemben az Anjou trónkövetelőt támogassák.^[235]MonVat I, 401–402. Kristó Gyula–Almási Tibor (szerk.): Anjou-kori oklevéltár, I–XLVIII., Budapest–Szeged, 1990–2019. (a továbbiakban, AOkl) I, 220. A felhívás feltehetően nem a katonai segítségnyújtásra vonatkozott, még ha közismert is, hogy a pápák nem zárkóztak el ilyesfajta segítség igénybevételétől, ha politikai ellenfeleikről volt szó. Kétségtelen azonban, hogy az 1312-es – Károly Róbert hatalmának konszolidációjában fontos szerepet játszó – rozgonyi csatában cruciferek is feltűntek,^[236]…rex sub vexillo cruciferorum pugnavit… Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum, I. Textus, Kristó Gyula– Galántai Erzsébet (szerk.), Budapest, Akadémia Kiadó, 1985. 117. fejezet. így a johanniták szerepe is felmerült. Minthogy a templomosok rendjét a vienne-i zsinaton a pápa feloszlatta, 1312-ben a crucifer kifejezés magyar kontextusban a johannitákra vagy a stefanitákra vonatkoztatható. A rozgonyi csata történetét önállóan is feldolgozó Kristó Gyula johannitákként azonosította az emlegetett kereszteseket,^[237]Kristó Gyula: A rozgonyi csata, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. 80., 84. Uő: A rozgonyi csata, in KMTL, 582. Uő: I. Károly király harcai a tartományurak ellen (1310–1322), Századok, 137. … Részletek bár az Anjou-kor hadtörténetét feldolgozó munkájában a kifejezés szó szerinti fordítását adta (ti. keresztesek), de később johannitákként azonosította őket.^[238]…Kassa polgárai vagy a keresztes (johannita) lovagok… − kiemelés H. Zs. Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi, Budapest, Zrínyi Kiadó, 1988. 37–38. Ellenérveket nehezen tudunk megfogalmazni az azonosítás ellen, jóllehet két okunk lehet a bizonytalanságra. Egyrészt a stefanitákra, vagy az általuk kiállított kontingensre is vonatkozhatott a kifejezés, másrészt, ha valóban Szt. János testvérei segítették Károly Róbertet, akkor a magyar uralkodó meglehetősen hamar hálátlannak bizonyult. Nincs nyoma a forrásokban, hogy Anjou-uralkodónk rögvest végrehajtotta volna az V. Kelemen 1312-es Ad providam kezdetű bullájában foglaltakat, azaz a templomosok lefoglalt vagyonát nem sietett átadni a johannitáknak. Az első kézzelfogható bizonyíték 1328-ból való, amikor Vrána, az egykori templomos székhely már bizonyosan johannita kezelésben volt. De akadtak olyan templomos preceptoriumok is, amelyek csak az 1340-es években kerültek át a feloszlatást elkerülő János-lovagokhoz. Ezzel persze Károly Róbert nem volt egyedül Európában, de vélelmezhető, hogy a kézzelfogható katonai segítséget a pápai rendelkezés mielőbbi végrehajtásával hálálta volna meg. A jó viszony feltételezése ellen szól az is, hogy 1317–1318-ban I. Károly a beutheni Mieszkót, Boleszló – a későbbi esztergomi érsek – fivérét szerette volna a magyar–szlavón perjeli méltóságba juttatni a Rend, illetve XXII. János pápa jelöltjével, az itáliai Filippo de Gragnanával szemben.^[239]Registres de XXII. Lettres communes analysées d’après les registres dits d’Avignon et du Vatican, Dir. Mollat, Guillaume–Lesquen, G. de, Paris, 1904–1920. no. 6549. Lásd még Borchardt … Részletek A Gragnana-klán ekkor már kifejezetten befolyásosnak számított, némelyikük pápai szolgálatban is állt,^[240]Legutóbb erről lásd Hunyadi Zsolt: Gragnana lignage, in Bériou, Nicole–Josserand, Philippe (szerk.): Prier et combattre. Dictionnaire européen des ordres militaires au Moyen-Âge, Paris, … Részletek így – az uralkodóval sógorságba is került – Mieszkó utóbb beérte a nyitrai, majd a veszprémi püspökséggel. De éppen a konszolidációs harcok, illet- ve a „szlavóniai háború” irányítja rá a figyelmet a johanniták „kényszerű” katonai szerepvállalására. Bár Károly Róbert 1322–23-ra többé-kevésbé megszilárdította hatalmát a délvidéken (is), a kedélyek nem csillapodtak minden tekintetben. 1328-ban – vagy valamivel ezt megelőzően – a horvátok (crohati) megostromolták Vránát és súlyos károkat okoztak a johannitáknak. Az alapvetően itáliaiakból álló helyőrség csak világiak segítségével tudta visszaverni a támadást.^[241]Fejér CD VIII/3, 341–343. AOkl XII, 146. Ebből azonban az is következik, hogy a korábbi templomos javak átvétele fontos fordulóponthoz ért ekkorra. De hogyan is kezdődött pontosan?

Európa jelentős részén 1307 októberében tartóztatták le a templomosokat és vagyonukat meghatározatlan időre zárolták.^[242]Burgtorf, Jochen–Crawford, Paul F.– Nicholson, Helen J. (szerk.): The Debate on the Trial of the Templars (1307–1314), Farnham, Ashgate, 2010. Demurger, Alain: The Persecution of the Templars, … Részletek Úgy tűnik, hogy a hazai templomosok javait a zágrábi püspökség felügyeletére bízták a lovagok sorsának rendezéséig 1308 áprilisában.^[243]Ljubić, Sime: Listine odnošajih izmedju južnoga slavenstva i mletacke republike. Monumenta spectantia historiam slavorum meridionalium, 960–1527, I–V. Zágráb, Albrecht et Fiedler, … Részletek A helyzet bizonytalan voltát jelzi, hogy Károly Róbert 1310-ben Aba nb. Sándor fia Sándornak adományozta a korábbi nekcsei templomos preceptorium birtokát azzal a záradékkal, hogy ha a Rend bocsánatot nyer a Kúriánál vagy a pápa más egyházat hozna létre^[244]Ahogyan az Ibériai-félszigeten történt. Ott nem kapták meg a johanniták az egykori templomos javakat, hanem a hispán területeken megalapították a Montesa rendet (1317), a portugál … Részletek és annak rendelné átadni a templomosok javakat, akkor az uralkodó értékazonos birtokkal kártalanítani fogja a kedvezményezettet.^[245]AOkl II, 414–415. MES II, 628–629. Smičiklas VIII, 263–264. Az bizonyos, hogy a hazai klérus és a világi előkelők V. Kelemen (1305–1314) pápa körleveléből értesültek a vienne-i egyetemes zsinat templomosokat, illetve a vagyonukat érintő döntéseiről.^[246]A zsinatra meghívót kapott a kalocsai érsek, a zágrábi, illetve az erdélyi püspök is 1308 augusztusában (Smičiklas VIII, 207–213. AOkl II, 184.), de Patek Ferenc szerint végül senki nem … Részletek Bár a zsinati rendelkezések külön nem tértek ki a rendi levéltárra, vélhetően a preceptoriumok, illetve egyéb ingatlanok mellett az archívumok is johannita tulajdonba mentek át. Ezt valószínűsíti, hogy a székesfehérvári konvent magánlevéltárában templomos pápai kiváltságlevelek is fennmaradtak.^[247]MNL OL, Q 398. Dl.106104, Dl.106105, Dl.106110, Dl.106537, Dl.107879. Az átvétel részleteiről azonban meglehetősen keveset tudunk, s ennek részben az az oka, hogy máig nem készült modern tudományos igényeket is kielégítő összefoglaló munka a magyarországi templomosokról. Ennek híján azt állíthatjuk bizton, hogy 1314 és körülbelül 1340 között a következő, korábban templomos prepcetoriumokat vették át a hazai johanniták: Hresno, Gora, Dubica, Nekcse-Szentmárton (Našice-Martin), Božjakovina, Szentlőrinc, Vrána, Bő, Keresztény, Ivanec és Lesnica (Lešnik).^[248]Újabb kutatások 14 templomos preceptoriumot és 40 birtokot azonosítottak a Magyar Királyság területén. Lásd Stossek 2006: i. m. 11–20. További azonosítatlan házak tűntek fel 1315-ben, amikor Rolando de Gragnana magyar–szlavón perjel Ádámot a syrmiai házak preceptoraként említette.^[249]AOkl IV, 11–12. ÁMF I, 347. Bizonyára ekkor vették át Dubica megye irányítását is a templomosoktól, akik 1269-ben még IV. Bélától nyerték el a terület jövedelmeit és a comes comitatus címet, amelyet ettől kezdve a mindenkori johannita tartományi perjel viselt,^[250]Thallóczy Lajos–Horváth Sándor (szerk.): Alsó-Szlavóniai okmánytár (Dubicza, Orbász és Szana vármegyék), 1244–1718, Budapest, 1912. 59., 62–63., 82–83.; Fejér CD IX/3, 185–186.; … Részletek aki a megye ügyeiben (bevételek, joghatóság gyakorlása) gyakran a dubicai preceptorral együtt járt el.^[251]Lásd pl. Dl.3316, Dl.33581, Kóta Péter: Középkori oklevelek Vas megyei levéltárakban I. Regeszták a vasvári káptalan levéltárának okleveleiről, (1130) 1212–1526, Vas megyei … Részletek

A fent már szóba hozott módszertani probléma itt is kísért: a templomos preceptoriumok vagy birtokaik első említése a forrásokban nem azonos a johannita átvételük időpontjával.^[252]Vö. Borchardt 1996: i. m. 249. Továbbá, ahogyan a korábbiakban már utaltunk rá, a templomos javak átvétele sajátos módon ugyan az ingatlanvagyon növekedését eredményezte, de egyúttal komoly likviditási problémákat is okozott a johanniták számára.^[253]Luttrell 1975: i. m. 290. Uő 1985: i. m. 76. Borchardt 1996: i. m. 239. A likviditási problémáknak természetesen számos más oka is volt. Vö. Luttrell 1998: i. m. 618–619. Ez az új helyzet az adminisztratív egységek újbóli átszer-ezését követelte, sőt, egy időre úgy tűnt, ennyivel nem ússzák meg Szent János testvérei.^[254]Luttrell, Anthony: Fourteenth-century Hospitaller Lawyers, in Uő: The Hospitallers in Cyprus, Rhodes, Greece and the West, 1291–1440, London, Variorum, 1978. XVI, 450. Borchardt 2001: i. m. 240; … Részletek 1322-ben engedélyt kaptak XXII. János pápától, hogy birtokaikat bérbe adják vagy végszükség esetén elidegenítsék, hogy tartozásaikat rendezni tudják.^[255]MonVat I, 485–486. Registres de Jean XXII, nos. 16591., 16602.; AOkl VI, 306. Természetesen az egyházfő provisorokat rendelt ki, akik figyelemmel kísérték, hogy valóban fennáll a vis maior esete az egyházi vagyonra nézve, amely nemcsak a johanniták, hanem az egyház egésze számára res ecclesiae patrimonium pauperum, s mint ilyet, csak rendkívüli körülmények között szabad elidegeníteni. A provisorok vélhetően együttműködtek a perjelség által kijelölt johannitákkal, akik 1326-ban kijelölték azokat a birtokokat, amelyeket célszerűnek ítéltek világiaknak bérbe adni.^[256]MNL OL Dl.106115, Df.258480, AOkl X, 111–112. Ha a preceptoriumok átszervezése úgy kívánta, akkor még birtokcserére is sor került, amint ezt példázza az 1328-as eset, amikor magával az uralkodóval cseréltek vagyont.^[257]Smičiklas IX, 380–381. AOkl XII, 55. Ezekkel a tranzakciókkal párhuzamosan az Árpád-kori tizedviták az 1320-as években helyenként kiújultak. Ráadásul a már említett, 1328-as Vrána elleni támadás nem csak közvetlen károkat, csapást jelentett,^[258]Fejér CD VIII/3, 341–343. AOkl XII, 146. de a harcokra koncentráló johanniták szolgálónépei között összeesküvés szálai kezdtek szövődni – ennek hírére ért magyar területre a perjelséget rendszeresen vizitáló elöljáró, Filippo de Gragnana.^[259]Df.257974, Df.258481. AOkl XIII, 368–369.

Látszólag nyugalmasabb időszak vette kezdetét 1330-ban, a valóság azonban ennél összetettebb. A Rend nagymestere 1330-ban a montpellier-i generális káptalanon magához vonta (rezerválta) a Magyar–Szlavón perjelséget, illetve annak jövedelmeit, és öt éven keresztül üresedésben tartotta a perjeli méltóságot.^[260]Tipton, Charles L.: The 1330 Chapter General of the Knights Hospitallers at Montpellier, Traditio, 24. évfolyam, 1968. 308. A helyes szöveget lásd Hunyadi 2010: i. m. 302. Nem feltétlenül kell rendkívüli helyzetet sejtenünk, hiszen Kasztília és Katalónia perjelségeivel is ugyanez történt. A Magyar–Szlavón perjelségnek nem tett jót a tartományi vezető hiánya, mert úgy tűnik, hogy a johannita földek bérlői vonakodtak megfizetni a bérleti díjakat az üresedés idején.^[261]Lásd pl. Fejér CD VIII/4, 129–130. Ugyanakkor az is látható, hogy szabályosan kinevezett perjel idején is támadtak időnként komoly feszültségek és problémák a tartományban. 1337-ben XII. Benedek pápa vizsgálatából értesülünk arról az eseménysorról, amelynek során egy bizonyos Giovanni de Camporiano johannita testvér, aki stagiához jutott és Vránában volt rezidens, távol toszkán rendtársaitól számos kihágást követett el, levetette a rendi habitust és – álnevet felvéve – megnősült.^[262]Benoît XII, 1334–1342, Lettres communes, I, no. 5031; Farlati, Daniel (szerk.): Illyrici sacri, I–VIII. kötet, Venice, 1751–1819. V, 96. Kukuljević, Ivan: Priorat vranski sa vitezi templari … Részletek Egy évtizeddel később pedig úgy tűnt,^[263]Pl. Anthony Luttrell szerint, Luttrell 2001: i. m. 273–274. mintha a Magyar–Szlavón perjelség valamiféle végső javító/átnevelő intézményként működne, legalábbis két fegyelmi eset erre látszott utalni. 1348-ban a Rend nagymestere, Dieudonné de Gozon (1346–1353) az egyik johannita testvért, egy bizonyos François Furonit, aki a Rendet a dél-itáliai Santo Stefano Monopoliban szolgálta, a Magyar–Szlavón perjelségbe küldte, és a magyar perjelt arra utasította, hogy találjon számára stagiát. A nagymester leveléből kiderül, hogy a szodómia bűnébe esett Françoist már egy távoli helyre száműzték, de a fegyelmezés nem járt sikerrel.^[264]AOM 317, fol. 211r–v. Ugyanakkor, a történtek végére járva nem egy középkori „Szibéria” körvonalazódik a Kárpát-medencében, pusztán arról volt szó, hogy a Rend rangidős tagjaival konzultáló Mester úgy döntött, hogy ugyan eredeti konventjétől távol, de olyan helyre küldi a vétkes rendtagot, ahol földijeivel élhet együtt. Történetesen Furoni és a magyar perjel is Provence-ben, az ottani Manosque preceptoriumában kezdte a rendi karrierjét, azaz személyesen is ismerték egymást. Az eljárásban ráadásul semmi szokatlan nincs, hiszen a rendi szabályzat is tartalmaz ilyen szankciót.^[265]Regula § 9. Homonnai–Hunyadi: i. m. 179. Hasonló történhetett néhány évvel később a kasztíliai Pedro Ortíz de Salzedóval is, akinek 1351-ben el kellett hagynia Kos szigetét, ahol addigi posztja volt, mert megölt egy szolgát.^[266]AOM 318, fol. 210r. Cf. Luttrell 2001: i. m. 274. Származásához lásd Sancho Ortíz Salzedót, aki Puente Órbigo preceptora volt 1352-ben, Josserand, Philippe: La figure du commandeur dans les … Részletek Az eredeti, 1351. június 10-i parancs szerint a magyar perjelségbe kellett volna jönnie, de július 5-én a nagymester új határozatot hozott, amely alapján végül a jóval közelebbi Karystos szigetére száműzték.^[267]AOM 318, fol. 210v. Kiadását lásd Hunyadi 2010: i. m. 314. Az adminisztráció regisztrálta a nagymester döntését: a Máltán őrzött rodoszi másolati könyvben a június 10-i parancslevél iktatott példányában a magyar perjelség neve át van húzva és az írnok fölé írta: ad preceptoriam Carasto. Az ok, amely arra késztetett, hogy párhuzamot vonjunk a két eset között, nem más, mint az a tény, hogy a fenti provence-i johannitákhoz hasonlóan, találhattak olyan rendtársat a magyar perjelségben, akivel könnyen szót értett az éppen büntetését töltő rendtag. Esetünkben egy bizonyos, vélhetően aragónai származású Gwylerm de Alcaniz johannita lehetett alkalmas egy ilyen szerepre, aki 1350 és 1376 között szolgálta a Rendet idehaza. Ezt a feltevést erősíti az is, hogy végül, 1365–66-ban Pedro Ortíz a magyar perjelségbe került,^[268]AOM 319, fol. 322v–325v. Engel 1997: i. m. 116.; Luttrell 2001: i. m. 274. az viszont nem derült ki, melyik preceptoriumban szolgált.

9. Harc a hitetlenek ellen és belső viszályok

A fenti epizódok a Rend belügyeinek számítottak, de Szent János testvéreinek a keresztény világ felé újra meg újra bizonyítaniuk kellett tettrekészségüket. Az 1320-as évekre a hitetlenek elleni küzdelmük szemmel láthatóan alábbhagyott. 1334-ben kezdődött egy újabb fellendülés, melynek egyik kézzelfogható eleme az újjáéledő keresztes mozgalomban való aktív szerepvállalás volt. Ez egyfajta fordulópontnak is tekinthető a johanniták történetében,^[269]Luttrell 1980a: i. m. 244. de úgy tűnik, erről egy ideig sem a pápai Kúriát, sem pedig a közvéleményt nem tudták meggyőzni, legalábbis a reakciók erről tanúskodnak. A 14. század első harmadára teljesen eltűntek mind a királyi, mind pedig a magánadományok.^[270]A lengyel helyzetről lásd Starnawska 1997: i. m. 124–125., 137. Uő 1999: i. m. 70. Már az uralkodói kiváltságok is csak elvétve támogatták a Rend gazdasági tevékenységét. A pápai elégedetlenséget pedig világosan jelezte VI. Kelemen 1342-es fenyegetése, amelyben a johanniták értésére adta, hogy amennyiben nem támogatják a törökök ellen indított keresztes hadjáratot, a templomosok sorsára jutnak és egy újonnan alapított lovagrenddel fogja leváltani őket.^[271]Luttrell 1975: i. m. 294. Uő 1980a: i. m. 244. Nicholson 2001: i. m. 52.

A török elleni harcra való felszólítás a Magyar–Szlavón perjelségben állomásozó johannitákat is bizonyosan elérte, de a trónon ekkor már I. Lajos ült. Jóllehet az új király szintén az An- jou-dinasztia tagja volt, számos tekintetben új politikai irányelveket vallott apjához képest, és ez több ponton kihatott a johanniták hazai szerepvállalására, különösen is a Velencéhez fűződő mindenkori magyar viszonyt illetően. Ennek első nyomai éppen a keresztes hadjáratra való készülődés közben érhetők tetten. 1345 júliusában a magyar perjel, a provence-i Pierre [Peyre] Cornuti, megszerezte a velencei tanács engedélyét, hogy evezőket szerezzen be Zárából (apud Jadram), és ezeket avárosállamtól bérelt hajókon elküldje a johannita nagymesternek, vélhetően Rodoszra.^[272]Wenzel Gusztáv (szerk.): Diplomácziai emlékek az Anjou-korból, I–III. kötet, Budapest, 1874–1876. II, 75–76. Mire azonban a tranzakciót végrehajtották volna, Lajos és Velence között fegyveres konfliktussá fajult a dalmát tengerpart, különösen a Zára fölötti kontroll gyakorlásának kérdése. Részben talán a johanniták érintettsége miatt, meglehetősen sajátságos helyzet alakult ki. A Záráért folytatott első küzdelem (1345–1346) során a velenceiek meg voltak győződve arról, hogy a Magyar–Szlavón rendtartomány jórészt itáliaiakból álló vezérkara az ő oldalukon áll. Ebbéli meggyőződésüket erősíthette a tény, hogy a magyar rendtartomány, a velenceihez hasonlóan, az itáliai nyelvhez (lingua) tartozott.^[273] Vö. Hunyadi Zsolt: Hospitaller Officials of Foreign Origin in the Hungarian–Slavonian Priory, thirteenth–fourteenth century, in International Mobility in the Military Orders, 145. A vélelmezett jó kapcsolat akkor romlott érzékelhetően, amikor a Velence által támogatott (III.) Mladen Subić, aki 1343-ban velencei polgárságot is kapott,^[274]Diplomácziai emlékek, II, 34–35. 1345 telén megostromolta Vránát. A velenceiek számára csak december közepén vált nyilvánvalóvá, hogy Vrána tulajdonképpen a velük jó viszonyt ápoló johanniták birtokában volt, miután a várat övező várost Mladen serege kifosztotta, felégette és a helyőrség egy részét megölte.^[275]Uo. II, 124–125. Nem ismeretes, hogy a perjel, Pierre Cornuti vagy a tartományi alperjel, a perugiai Giovanni Latini védte-e Vránát, ám a történtek után bizonyosan elpártoltak egy időre Velencétől. Időközben Velence ostrom alatt tartotta Zárát, de Lajos csak 1346 tavaszán indította el seregét, mert még előző ősszel András herceg merénylet áldozata lett Nápolyban.

Miután a diplomáciai megoldás egyre valószínűtlenebbnek tűnt, a magyar király 1347 novemberében elindult Nápoly ellen. Bár nincs nyoma, hogy magyarországi johanniták részt vettek volna a hadjáratban, Szent János testvérei mégis belekeveredtek az eseményekbe. Erre látszik utalni, hogy VI. Kelemen pápa 1347. december 1-jén utasította Giovanni Rivarát, római és pisai johannita perjelt, hogy a Szicíliai Királyság ellen felvonuló magyar királyt és seregét semmivel ne támogassák, és hogy akaratának érvényt szerezzen, pápai legátust is kinevezett.^[276]Archivio Segreto Vaticano (ASV) 141, fol. 153r–154r. Df.291877. AOkl XXXVII, 560–561. Fellépése általános intézkedésnek tűnt, de vajon a területileg szintén érintett perjeleket miért nem szólította fel? a válasz feltehetően abban keresendő, hogy a Magyar–Szlavón perjelség a rómaival és a pisaival állt a legszorosabb kapcsolatban. A Gragnanák perjelsége (1315–1329) idején jött szokásba, hogy a magyar–szlavón, velencei, római, illetve pisai perjeli méltóság némelyikét ugyanaz a személy viselte, és feltehető, hogy ez nem ment feledésbe az 1340-es évek- re sem. Ez pedig kiegészült azzal a gyakorlati ténnyel, hogy a perjelek nem voltak rezidensek Magyarországon, hanem egy–háromévente vizitálták a perjelséget, a fennmaradó időszakban elsősorban Itáliában tartózkodtak és helytartókon, illetve alperjeleken keresztül igazgatták tartományukat. Ennek ismeretében nem zárható ki, hogy a pápa attól tartott, Lajos a johannitákat is felhasználja tervei megvalósításához. Félelme nem volt teljesen alaptalan. Pierre Cornuti 1347 szeptemberében még Magyarországon tartózkodott,^[277]Fejér CD IX/1, 515–518. AOkl XXXI, 429. de ezt követően már csak közvetett információink vannak perjeli tevékenységéről. Február elején Vránán állított ki oklevelet officialisa és írnoka,^[278]Smičiklas XI, 438–441. mely szerint Pierre még hivatalban volt, de három héttel később^[279]Smičiklas XI, 444–445. Barabás Samu (szerk.): A római szent birodalmi széki Teleki család oklevéltára, I–II. kötet, Budapest, 1895. I, 84–87. CD Trans III, 175. már csak az alperjel, Baudon Cornuti tevékenységéről hallunk, és elődje többé nem tűnik fel ebben a méltóságban. Baudon viszont kifejezetten fontos szerepet játszott, ugyanis ebben a március 2-án kelt levélben^[280]…Veneti die noctuque non cessant civitatem Jadre fortificare et munire…, Smičiklas XI, 444–45. Teleki család okmánytára, I, 84–87. alsólendvai Miklós szlavón bánt értesítette a velenceiek dalmáciai hadi készülődéseiről. Kifejezetten jól értesültnek tűnt, hiszen Lajos néhány héttel korábbi dél-itáliai hadmozdulatairól is információkkal bírt. Arról azonban mintha nem lenne tudomása, hogy – talán a pápai felszólítás következményeként – a johanniták nem nyújtottak kellő támogatást Lajosnak, ezért a király itáliai vonulása során vagy „letette” a magyar–szlavón perjelt, vagy az időközben megüresedő perjeli méltóságot önkényesen töltötte be, egy viselt dolgai miatt már ekkor rossz hírű zsoldossal, Montreal du Barral (Montreal d’Albarno), avagy Itáliában használt rendi nevén: Frà Morialéval (Morreale).^[281]Reiszig: i. m. I, 100–112. Lásd Miskolczy István: Magyar–olasz összeköttetések az Anjouk korában. Magyar– nápolyi kapcsolatok, Budapest, Szent István Társulat, 1937. 250., 252. Vö. … Részletek

Montreal du Bar provence-i származású johannita lovag volt, akinek karrierje 1333-ban kezdődött, feltehetően nagybátyja, Isnard d’Albarno támogatásával, aki pedig Capua johannita perjele volt.^[282]AOM 10. no. 80. AOM 16, no. 33. A rend nagymestere 1335-ben nevezte ki a Capuai perjelségben található Santa Eufemia preceptorává tíz évre, amelynek élén 1344-ben újra megerősítette a rendi vezetés. Az újabb tíz év szolgálati időt azonban nem töltötte ki, mert 1346-ban a magyar király közelében tűnt fel Aversában. Feltehetően I. Lajos zsoldjába szegődött, és ez rendi esküjének súlyos megszegését jelentette. Vélhetően 1348 és 1350 között du Bar a rendi habitusát is levetette, jóllehet magyar perjeli „címe” éppen erre az időszakra tehető. Nem ismeretes, hogy a magyar király pontosan mikor fogadta bizalmába, s az sem, mikor nevezte ki perjellé, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy 1348 és 1350 között a Magyar–Szlavón rendtartomány vezetőjeként lépett fel, a perjelség pecsétjét magához vette, sőt, a Rend levéltárának egy részét is magával vitte.^[283]MNL OL Dl.106124, Dl.106664. Fejér CD IX/2, 228–229. Tette ezt annak ellenére, hogy 1348 októberétől már Baudon Cornuti viselte a „hivatalos” perjeli címet,^[284]MNL OL Dl.106127, Dl.106134. Fejér CD IX/7, 153. aki ebbéli minőségében az 1350. évi, Vránában celebrált tartományi káptalant elnökölte először.^[285]Smičiklas XI, 566–567. Bár a két perjel egy ideig párhuzamosan tevékenykedett, 1352-re du Bar látszólag jobb belátásra tért: először a johannitáktól, majd 1353 őszén a pápától is bocsánatot nyert.^[286]Dupuy: i. m. 330–331. 1353-ban Baudon Lajos színe előtt visszakövetelte az elvitt rendi javakat,^[287]Dl.106124, Dl.106664. Fejér CD IX/2, 228–229. aki a kérést 1354-ben továbbította VI. Ince pápa felé. A lépés valódi motivációja az volt, hogy az időközben római politikai cselszövésbe keveredő Morialét Cola di Rienzi augusztus végén lefejeztette.^[288]Jamme, Armand: Montréal du Bar, in Prier et combattre, 630. Baudon Cornuti pedig még 1353-ban új perjeli pecsétet vésetett.^[289]Alsó-Szlavóniai okmánytár, 43–47. Smičiklas XII, 159–161.

A fentiek meglehetősen marginális szerepet játszhattak a dalmát tengerpart kérdésének néhány évvel későbbi rendezésében, jóllehet a johanniták mindkét oldalon képviseltették magukat. Az 1358 februárjában megkötött zárai békében elsőként Baudon Cornuti jelent meg és tett esküt a magyar király oldalán február 18-án Zárában,^[290]Diplomácziai emlékek, II, 501–504. majd egy héttel később a velencei Szent Márk székesegyházban Leonardo de Tibertis, a velencei perjel járt el hasonlóképpen a magyar király követeinek jelenlétében.^[291]Uo. II, 513–518. Talán a Rend perjelségei között is helyreállt a béke és a bizalom, amelynek akár jele is lehetett, hogy néhány hónappal később már a Rend nagymestere a Magyar–Szlavón rendtartomány éves adóinak (responsio) beszedését velencei kereskedőkre bízta.^[292]1358. Augusztus 20. AOM 316, fol. 228r.

A johanniták egyik meghatározó feladata továbbra is a keresztény hit ellenségeivel szembeni fellépés volt, és erre a Balkánon több lehetőség is kínálkozott, Szent János testvérei mégis vonakodtak csatlakozni egy szerveződő keresztes hadjárathoz, továbbra is anyagi problémáik mögé próbáltak bújni – mint 1359 óta többször is –, de XI. Gergely (1370–1378) pápa megelégelte a kibúvókat. 1373 februárjában egy, a Rend egészére kiterjedő vizsgálatot rendelt el,^[293]ASV, Instrumenta Miscellanea 5851, fol. 2, Vö. Glénisson, Jean: L’Enquête pontificale de 1373 sur les Possessions des Hospitaliers de Saint-Jean de Jérusalem, Bibliothèque de l’École des … Részletek amelynek fontos célja volt, hogy kiderítse, a Rend mely erőforrásai mobilizálhatók. Ugyan csak néhány perjelség vizsgálati anyaga maradt fenn, de az bizonyos, hogy a Rend hirtelen talált tartalékokat a kincstárában, hogy a pápa által szorgalmazott vállalkozásban részt vegyen. Ennek ismeretében a pápa 1374-ben johannita követeket küldött Konstantinápolyba a hadjárat előkészítésére. Gergely ugyanakkor nem mondott le teljesen arról, hogy Lajos szárazföldön támadja meg a törököt és a kétfrontos támadással szorítsák vissza Orhan népét Kisázsiába. Erről tárgyalandó, a Konstantinápolyba menesztett johannita követek egyikét, Hesso von Schlegel- holtzot, Rottweil és Freiburg-im-Breisgau preceptorát Magyarországra küldte a következő év őszén.^[294]Luttrell, Anthony: Gregory XI and the Turks, 1370–1378, Orientalia Christiana Periodica, 46. évfolyam,1980. 408. A helyzet pikantériája, hogy a magyar–szlavón perjel személyét illető nézeteltérésben éppen a másik konstantinápolyi követ, a provence-i Bertrand Flotte volt érintett, ily módon a Lajossal tervezett tárgyalásokon eleve diplomáciai hátrányból indult volna. Mindenesetre 1375 legvégén felgyorsult a keresztes vállalkozás szervezése és úgy tűnt, hogy a tervezett akcióban a pápa meghatározó szerepet szánt a Magyar–Szlavón perjelségben állomásozó johannitáknak is. Feltehetően novemberben^[295]Az idézéseket október 15-én keltezték. Biblioteca Apostolica Vaticana (BAV), Reg. Vat. 267, fol. 64r–v. Vö. Luttrell 1980b: i. m. 409. a johanniták egy nagygyűlést – formálisan nem generális káptalant – tartottak Avignonban, ahol 500 johannita lovag kiállítását határozták el a közelgő hadjárathoz. Feltehetően erre alapozva, Gergely néhány héttel később egy körülbelül 400 fős, lovagokból álló kontingens kiállítását rendelte el^[296]MonVat II, 155–156. Delaville Le Roulx, Joseph: Les Hospitaliers à Rhodes jusqu’à la Mort de Philibert Naillac, 1310–1421, Paris, Ernst Leroux, 1913. 188. – az egy ideig Avignonban persona non gratának tekintett – Juan Fernández de Herediának, aki ekkor a Rend tengeren inneni részeinek nagypreceptora volt. Azért véljük, hogy elsősorban a novemberi johannita gyűlés megajánlására alapozott a pápa, mert az 1373-as vizsgálat egyik fontos eredménye éppen azt igazolta, hogy 1375-ben a johanniták képtelenek voltak ekkora hadat kiállítani, vagyis az egyházfői elvárás irreális volt. Erre meglehetően hamar rádöbbentek a hadjárat szervezői is, bár alapvetően nem a létszám, hanem az anyagi eszközök hiánya volt kiáltó. A pápa feltehetően rájött, hogy a johanniták befizetéseit kezelő firenzei bankházaknál, mindenekelőtt az Alberti Antichinél^[297]AOM 320, fol. 50v–51r. Kiadása: Hunyadi 2010: i. m. 323–324. a Rendnek nincsenek kintlévőségei. Éppen ellenkezőleg: a johanniták komoly adós- ságokkal küzdöttek. Ezért a Rend vezetésével egyetértésben felmérték, mekkora rendi vagyont szükséges pénzzé tenni a hadjárat finanszírozásához. A pápa több mint 200 000 aranyforint értékű elidegenítést hagyott jóvá a Rend perjelségeiben, de – talán a diplomáciai nézeteltérés következtében – a Magyar–Szlavón perjelség birtokait nem tervezték világiak kezére juttatni mégoly nemes cél érdekében sem, mint a hitetlenek elleni harc. A pápa bizalmatlanságát jól tükrözi, hogy a befolyó összegek kapcsán 1376-ban szigorúan meghagyta a johannitáknak, hogy a pénznek a kontinensen kell maradnia és nem küldhetik Rodoszra, mint az egyéb rendi befizetéseiket.^[298]Luttrell 1995: i. m. 301. Lásd még Hunyadi Zsolt: Adalékok a johannita magyar–szlavón (vránai) perjelségre kirótt rendi adók kérdéséhez, Acta Universitatis Szegediensis. Acta historica, … Részletek A vállalkozás azonban ismét elmaradt.^[299]Luttrell 1966: i. m. 35. Luttrell 1980b: i. m. 408. A török veszély pedig lassan, de biztosan növekedett, 1378-tól kezdődően azonban a pápaság legnagyobb problémája nem az oszmánok jelentette veszély volt, hanem a „nagy egyházszakadás”, amely megosztotta egész Európát és néhány év alatt kettészakította a johanniták több perjelségét is.

Nem zárható ki, hogy a Magyarországon állomásozó johanniták kisebb csapatokban csatlakoztak valamelyik passagiumhoz. Panyiti Jakab rodoszi levele bizonyítja, hogy magyarok is szolgáltak I. Péter ciprusi király seregében Antalya 1361-es ostrománál.^[300]Engel Pál: A török–magyar küzdelmek legrégebbi fejezete? (Egy magyar lovag levele Rodoszról 1361-ből), in Glatz Ferenc (szerk.): Szomszédaink között Kelet-Európában. Emlékkönyv … Részletek Minthogy Jakab levele Magyarországról érkezett híreket is említ, elképzelhető, hogy mások is tartózkodtak Rodoszon. Jakab johannita rendtagságát^[301]Engel 1993: i. m. 36–37. illetve Bárány 2002: i. m. 145. meglehetősen valószínűtlennek tartjuk, de elképzelhető, hogy keresztesként érkezett a szigetre – és akkor nem lehetett johannita –, vagy esetleg pápai vagy johannita zsoldosként csatlakozott a keresztesekhez. Ha a Rend tagjaként érkezett volna Rodoszra, akkor feltehetően nem a borgóban, azaz a városban kapott volna szállást, hanem a rendtagok számára elkülönített ún. collachiumban,^[302]A XIV. századi johannita központ szerkezetéhez lásd Luttrell 2003: i. m. 78–85. Luttrell arra is felhívja, hogy a collachium nem a világiakat akarta a falakon kívül tartani, hanem a … Részletek ahol a 14. század közepén már a magyar perjelnek is volt hospitiuma,^[303]Az ispotály léte 1351-től igazolható, Hunyadi 2010: i. m. 313. Vö. Luttrell 2003: i. m. 115., 249. amelyben bizonyára a Magyar–Szlavón perjelségből érkezett lovagok is szállást kaptak. Adódik a következtetés Reiszig Ede számára, miszerint a több évet Rodoszon töltő Baudon Cornuti is ott állomásozott. A Rend monográfusa szerint a Rodoszra távozott Baudonról 1364 júliusában hallunk utoljára a hazai forrásokban és csak 1370 elején érkezett vissza a magyar királyságba.^[304]Reiszig: i. m. I, 116–117. Ezzel szemben, a fellelhető okleveles források szerint Baudon 1365 februárjában a Rend dubicai házában tartózkodott, ahol – perjelként és dubicai ispánként – a dubicai pálos kolostor népeit mentette fel a pálosok Otok birtoka után fizetendő nyestbőradó (marturina) és egyéb adók fizetése alól.^[305]Alsó-Szlavónia okmánytár, 82–83. 1367 májusában pedig Szlavóniában tartózkodott, amit egy Pakrácon kiadott oklevele tanúsít.^[306]Dl.8617. Fejér CD IX/2, 624. Smičiklas XII, 414. Reiszig vélhetően azért nem vette figyelembe az adatot, mert Fejér, illetve őt követve Smičiklas is 1357-es évszámmal szerepelteti.  Kétségtelen, hogy azonosíthatók hiátusok Baudon perjeli tevékenységében,^[307]1361 júniusa és 1365 februárja, valamint 1367 májusa és 1371 decembere között. Reiszig ugyan 1370 első felére teszi a perjel visszatértét, amit – sajátosan – egy november 8-i … Részletek de ez nagyjából megfelel az elődje, Pierre Cornuti által folytatott, a 14. század első felében kialakított gyakorlatnak, amikor a perjel hasonló gyakorisággal vizitálta tartományát.^[308]1336 decembere, Béla – 1339 decembere, Csurgó – 1340 májusa, Vrána – 1344 augusztusa, Pakrác – 1345 áprilisa, (Somogy)Szenta – 1347 szeptembere, Buda. A perjel távollétének számos oka lehetett és a rendelkezésünkre álló források nem erősítik meg, hogy Baudon a Reiszig által vélelmezett okok miatt maradt volna távol rendtartományától.

Végül egy bizonyos Barraxius de Barrax nevét kell említenünk ebben a kontextusban. A feltehetően provence-i származású^[309]Vö. Beaucage, Benoit: Visites générales des commanderies de l’Ordre des Hospitaliers dépendantes du Grand Prieuré de Saint–Gilles, 1338, Aix-en-Provence, Université de Provence, 1982. 200. Barraxius 1392-ben a Rend vezetőségéhez ancianitasért folyamodott,^[310]AOM 325, fol. 61v–62r. vagyis olyan előjogért, amelyet a Rend szolgálatában eltöltött legalább húsz évvel lehetett megszerezni.^[311]Vö. van Winter: i. m. 10. Bonneaud: i. m. 221–232. Az oklevél szerint Barraxius követte Rajmund de Beaumondot (de Bellomonte) nemcsak a magyar perjelségbe, hanem etiam partes alias cismarinas se contulerit in eis residens. Rajmund eredetileg csurgói és újudvari preceptor (1366–1375), illetve Lajos kegyeltje volt, majd a pápa, valamint a johannita nagymester jelöltjének ellenében 1374 szeptemberében elnyerte a magyar–szlavón perjeli méltóságot és viselte azt 1381-ig, majd 1384-ben újra egy rövid időre. Vélhetően a perjeli méltóság megszerzése után nem sokkal elhagyta a tartományt és annak ügyeit honfitársára, Arnold de Beaumont-ra bízta, aki 1374 és 1378 között viselte az alperjeli méltóságot. Vagyis elképzelhető, hogy a magyar–szlavón perjel Barraxiusszal mégiscsak útra kelt a pápa és a Rend vezetése által szervezett hadjáratra, amely kontingens végül 1378-ban az ostromlott Vonitza felmentésére indult.^[312]Bárány 2002: i. m. 146. Vissza azonban sosem tért, mert az egyházszakadás és a helyi viszonyok egy ambiciózus helyi johannita felemelkedését készítették elő Palisnai János személyében, aki elbitorolta tőle a tartomány vezetését. Palisnai már 1379 tavaszán perjelnek címezte magát,^[313]Dl.7550. jóllehet Rajmund 1381-ig316 viselte ugyanezt a címet és a nagymesteri megerősítésre is éveket kellett várnia. A vélhetően nagyon idős Barraxius 1396 decemberében Raguzában végrendeletet készített és 1397 szeptembere előtt visszaadta lelkét a teremtőjének,^[314]Državni arhiv u Dubrovniku, Testamenta notariae, vol. 8, fol. 90v. Vö. Krekić, Bariša (szerk.): Dubrovnik (Ragusa) et le Levant au Moyen Âge, Paris–Le Haye, Mouton & Co., 1961. 241–242. a törökellenes küzdelem pedig hosszú időre lekerült a magyarországi johanniták képzeletbeli napirendjéről.

10. Preceptoriumok és a tartomány

Nemcsak a rendi vezetés vagy a tartomány viszályaira van számottevően több adatunk a 14. századból, hanem az egyes adminisztratív egységekre és azok átszervezésére is. Szembetű- nő, hogy a korábban átvett templomos preceptoriumok eltűntek a század végére, birtokaikat vélhetően az eredendően is johannita preceptorok kezelték, illetve egy részük camera prioralisként a magyar–szlavón (vránai) perjel bevételeit gyarapította.^[315]Luttrell, Anthony: The Hospitaller Priory of Catalunya in the Fourteenth Century, in Uő: The Hospitaller State on Rhodes and its Western Provinces, 1306–1462, Aldershot, Ashgate, 1999, XV 1; … Részletek Az átszervezések során a 14. század második felében néhány új, rövid életű preceptorium tűnt fel (Moštanica és Fadd), amelyek eredendően a Rend birtokai voltak, s egy időre önállósodtak. Ezekkel együtt az Anjou-kor végén, illetve a Zsigmond-kor első felében nagyjából két tucat preceptoriummal számolhatunk a Magyar–Szlavón tartományban. A legjelentősebb és meghatározó szerepű egység minden bizonnyal a székesfehérvári volt, de a preceptoriumok többsége a Dráván túl feküdt. Ez a látványos eltolódás a korábbi időszakhoz képest minden bizonnyal összefügg a templomos javak átvételével, ahogyan Vrána, az egykori templomos központ befolyásos stratégiai elhelyezkedése a dalmát tengerparton meghatározó volt, egészen 1409-es elvesztéséig.^[316]Kolanović, Josip: Vrana i Templari, Radovi Instituta J. A. u Zadru, 18. évfolyam, 1971. 207–226. Vrána jelentősége a perjeli méltóság elnevezésében is tükröződött, hiszen az 1330-as évektől a perjelek egyre gyakrabban használták címzésükben a „vránai” kifejezést: prior (et) prioratus Ungarie seu Aurane. Azt azonban nehéz bizonyítani, hogy a johanniták is központként használták volna az itteni preceptoriumot, illetve a várat.^[317]Luttrell 1993: i. m. 79.

11. A tartomány elöljárói: perjelek, alperjelek, gubernátorok

A fent bemutatott viták és hatalmi harcok során számos rendi elöljáró neve került elő. Célszerű őket rendszerbe szedve is áttekinteni, annál is inkább, mert a lista önmagában is beszédes,^[318]Archontológiai listát már többen készítettek, különböző időhatárok között: Pray György, Pesty Frigyes, Ivan Kukuljević, Balics Lajos, Reiszig Ede, Lelja Dobronić és Engel Pál, de a … Részletek több tartományi perjel vagy alperjel személye pedig önmagában kifejezetten sok fényt vet a Rend hazai tevékenységére. A listára tekintve sejthető, hogy a méltóságviselők többsége külföldről érkezett. A forráshiány miatt csak erősen töredékes képet tudunk rajzolni még a 14. századi perjelek tevékenységéről/karrierjéről is. Kevés adat áll rendelkezésünkre, hogy a hivatalban töltött időkből (statisztikailag is releváns) átlagot számoljunk.^[319]St. Gilles perjelségre készültek ilyen számítások: lásd Sire, Henry J.: The Knights of Malta, New Haven and London YUP, 1994, 104–105. Ez a helyzet akár hatással lehetett a többi perjelségre is, hiszen a francia dominancia kezdettől fogva érezhető volt Szent János testvérei között, ugyanis egy erősen központosított rendről beszélünk, amelyben kifejezetten magas volt a mobilitás. A gyakori helyváltoztatás miatt azonban megnehezedik az azonosítás, illetve a karrierek rekonstruálása, nem beszélve a nómenklatúrában tapasztalható következetlenségekről.

Amíg a tisztségek hierarchiája és elnevezése (preceptor, magnus/maior preceptor, magister, summus magister, prior, procurator etc.) nem szilárdult meg, az írnokok, a legjobb szándék ellenére is nehezen pontosították az adott testvér által viselt hivatal/méltóság/funkció tartalmát.^[320]Luttrell 1995: i. m. 21–22. Uő 1998: i. m. 78–88. Nicholson 2001: i. m. 78. Riley-Smith 2002: i. m. 10. Gervers2002: i. m. 249.

12. Az Árpád-kor

Az első, név szerint ismert tartományi elöljáró, a már korábban említett tartományi elöljáró, egy bizonyos cseh származású Márton volt, aki 1186 és 1193 között volt felelős a magyar terület johannitáinak tevékenységéért. A rendi hierarchia középső szintjének kiépülése egészen kis késéssel ment végbe Európa ezen részén, a szentföldi, illetve nyugat-európai területekhez képest.^[321]Riley-Smith 2012: i. m. 9., 12. Luttrell 1999: i. m. 185. Márton tevékenységéhez, a magyar tartomány szervezésénél mondottaknál még annyit tehetünk hozzá, hogy 1188-ban Tűroszban járt, majd egy évvel később Ottó herceg oklevelére helyezte a pecsétjét, vagyis újra Közép-Európába jött. Úgy tűnik, távolléte idejére egy bizonyos Bernát nyerte el a perjeli címet.^[322]CD Moraviae I, 328. Cartulaire no. 865.  Karl Borchardt szerint a perjel azonos lehet azzal a Bernáttal, aki még III. Béla szentföldi adományánál tűnt fel, 1170 első felében.^[323]Borchardt 1996: i. m. 250. Egy 1193-as nagymesteri körlevél, amely Szaladin szultán haláláról tájékoztatta az európai rendi vezetőket, Mártont ismét magyar perjelként (prior in Ungaria) említette.^[324]Jan, Libor: …Mortuus est persecutor noster Saladinus (K způsobu komunikace mezi českými zeměmi a palestimou ve 12. A 13. století), Studia Minora Facultatis Philosophicae Universitatis … Részletek Ezt követően évekig nincs hír a tartomány vezetőjéről és a 13. század elején is vagy név említése nélkül vagy siglával rövidítve tűnt fel a forrásokban.^[325]1208: név nélkül (Fejér CD III/1, 56–57. MonWesp I, 17. Cartulaire no. 1302.) 1216: R vagy B siglával jelölve, procurator in Hungaria (PRT I, 164, 638. ÁÚO VI, 377–379. MonWesp I, … Részletek Az 1216-ban szereplő procurator cím pontos azonosítása aligha lehetséges: ebben a korai időszakban pótolhatta a hiányzó hivatalviselőt, de gyakran egy-egy ügyben (procurator in hac causa) eljáró rendtagokat neveztek így. 1217-ben azonban bizonyosan perjelt jelöl a P sigla, mégpedig nem mást, mint akit II. András előreküldött a keresztes hadjárat logisztikai előkészítésére.^[326]ÁÚO VI, 380–383. Cartulaire no. 1605. Vélhetően az 1216-ban már feltűnt Pethe nevét rejti a rövidítés. Őt korábban győri preceptorként azonosították, de magister hospitalis domus címzése valószínűbbé teszi, hogy ő volt ekkor a magyar johanniták elöljárója.^[327]ÁÚO I, 139–140. Reiszig: i. m. II, 61., 69. és mások. Úgy tűnik, a korai időszakban a magister kifejezés jelölte a perjeli méltóságot, míg a preceptor jelenthetett regionális elöljárót vagy az adminisztratív egységek élén álló vezetőt. Ez az ingadozás a 13. század utolsó harmadáig tartott.

A század második negyedétől már rendszeresen névvel fordulnak elő a rendi elöljárók a forrásokban. 1226-ban egy bizonyos Johannes szerepel az oklevélben mint magnus magister, bár az oklevélen függő pecsétjének köriratában perjelként szerepel.^[328]S. PRIORIS VNGARIE HOSPITALIS Lásd PRT I, 672–673. MonWesp I, 70. MES I, 260, 278; ÁÚO I, 222–223. Egy évvel korábban pedig Rsigla mögött tűnt fel egy procurator, aki jó eséllyel az a Rembald de Voczon, aki komoly rendi karriert futott be 1232 és 1254 között.^[329]MonVat I, 61–62.; MonWesp I, 66. MES I, 254. ÁÚO I, 211–212. A kutatás jelen állása szerint sem Johannes, sem pedig Rembald származása nem azonosítható egyértelműen. Jóllehet egy francia kutató az utóbbit Beauson-ból származónak mondja, aki eredendően Dua Lamec precptora volt.^[330]Raybaud, Jean: Histoire des Grands Prieurs et du Prieuré de Saint-Gilles, I–III. kötet, Nîmes, 1904–1906. I, 156., 163. Raybaud szerint Rembald 1246-ban St. Gilles perjelségének visitatora volt. Ez beilleszthető az információk sorába, ugyanis a Magyar Királyság területén nem hallunk róla 1244 és 1247 között. Ugyanakkor a fentebb tárgyalt 1247-es, ún. szörénységi szerződés olyan részletes paramétereket tartalmaz, mely alapos előzetes tárgyalásokra utal, amely vélhetően megkövetelte Rembald jelenlétét a magyar király közelében. A diplomáciai feladatokhoz bizonyára hozzászokott, hiszen 1232- ben^[331]Cf. Borchardt 1999: i. m. 204. II. András követeként Rómában járt, és sajátos módon a „másik oldal” képviseletében is tevékenykedett, amikor pápai legátusként működött 1237–38-ban.^[332]MonVat I, 154., 158–159., 163–164. MonWesp I, 106., 108., 110. ÁÚO II, 59–60. Reiszig: i. m. I, 46. Fejér CD 4/1: 92., MonVat I, 158. Fejér CD IV/1: 93–95., 123–124. A források tanúsága szerint Rembald karrierje 1247-től túlnőtt a Magyar Királyság határain. IV. Béla 1247-es oklevele szerint Rembald a „tengeren inneni részek” kinevezett preceptora lett (magnus preceptor in partibus cismarinis).^[333]Fejér CD IV/1, 447–454. Cartulaire no. 2445. MonVat I, 208. 1250 és 1254 között Itália, Magyarország, és időnként Ausztria nagy(obb) preceptoraként működött,^[334]Cartulaire nos. 2615., 2638., 2663. Cf. Borchardt 1999: i. m. 206. illetve a magyar és itáliai házak preceptoraként tűnt fel (magister domorum per Hungariam et Italiam).^[335]Fejér CD IV/2, 62–64. Cartulaire no. 2526. Karl Borchardt szerint ez a megoldás Alamania perjelségének érdekeit szolgálta, amely egy nagyperjelség létrehozását szorgalmazta, s ez leginkább a pápaság és a Hohenstauf ház közötti feszültségek kezelését szolgálta.^[336]Borchardt 1999: i. m. 205–206. Vö. Luttrell 1995: i. m. 22. Riley-Smith, Jonathan: Hospitallers. The History of the Order of St. John, London–Rio Grande, The Hambledon Press, 1999. 76. Érdekes helyzet állt elő a tatárjárás után, amikor a már említett 1243-as oklevélben az szerepel,^[337]ÁÚO VII, 144–145. Vö. Hunyadi 1998: i. m. 40–41. hogy a magyar– szlavón mester általános helyettese (vicegerens magistri) egy bizonyos Ambrus, budai kanonok volt. Ennek okát leginkább abban kereshetjük, hogy Rembald a Tengermelléken tartózkodott, a király kíséretében. A leginkább gyanús az oklevélben szereplő Miko de Buxunio, aki magister per totam Hungariam et Sclavoniam címével mintha éppen Rembald hivatalát viselné. Reiszig Bekcsehelyi Mikóként azonosította, ^[338]Reiszig: i. m. II, 58. de ez szerfelett valószínűtlen. Sokkal hihetőbbnek tűnik a már Delaville Le Roulx által felvetett „szövegromlás”, azaz hogy az 1248-ban átírt oklevélben eredetileg Rembald de Voczon szerepelt és ezt a ’Voczon’ ~ ’Beauson’ alakok hasonlóságára alapozza.^[339]ÁÚO VII, 144–145. Delaville Le Roulx 1904: i. m. 391, 430. Luttrell 1995: i. m. 25.

Reiszig Ede szerint az 1250-es évek második felében egy bizonyos Jordanus állt a magyar tartomány élén.^[340]Reiszig: i. m. I, 68. II, 164. Véleményünk szerint Jordanus nem johannita volt, és bizonyosan nem volt perjele a Magyar–Szlavón tartománynak. Ezt erősíti IV. Béla egyik 1259-es oklevele is, amelyben az szerepel, hogy Rembaldot a tartomány élén közvetlenül Arnold követte.^[341]…fratri Arnoldo domorum maiore preceptore per Hungariam et Sclavoniam qui eidem fratri Rembaldo immedietate successit… Fejér CD IV/2, 492–495. ÁÚO IX, 456–457. Cartulaire no. 2932. … Részletek Vélhetően Reiszig Ede a templomos Jordanus mestert azonosította johannita elöljáróként, aki 1256 és 1258 között állt a (templomos) provincia élén.^[342]Pl. Smičiklas, Suppl. I, 206–208. Arnold hivatalát csak 1259-től igazolja forrás, de nagyon valószínű, hogy már 1255-től viselte ezt a címet.^[343]Fejér CD IV/2, 492–495. ÁÚO XI, 456–457. Smičiklas V, 135–136; Cartulaire no. 2932.

Arnoldot a szintén ismeretlen származású Ferrustan követte, legkésőbb 1262-ben,^[344]Smičiklas, Suppl. I, 206–208. Fejér CD IV/3, 98–99.; VI/2, 110. Géresi Kálmán (szerk.): A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára, I–V. kötet, Budapest, 1882–1897. I, 2–3. … Részletek s ekkor azt is megtudjuk róla, hogy a váradi székeskáptalan színe előtt három másik rendtaggal együtt jelent meg, hogy elidegenítsék a perjelség két birtokát. Az ügy érdekessége, hogy ettől az évtől kellett számadáskönyvet vezetnie a johannita perjelségeknek, illetve úgy tűnik, hogy már ekkor működött a szabály, hogy tartományi ügyekben legalább négy rendtag jelenléte volt szükséges.^[345]Luttrell 1978: m. XVII, 7. Gervers, Michael: The Hospitaller Cartulary in the British Library (Cotton MS Nero E VI), Toronto, Pontifical Institute of Mediaeval Studies, 1981. 87., 166–167. Selwood: … Részletek Ferrustant két francia származású elöljáró követte a tartomány vezetésében 1275-ben: az auvergne-i Pons de Fay (1267–1276)^[346]Luttrell 1995: i. m. 29. Forey, Alan: The Military Orders and Holy War against Christians in the thirteenth century, English Historical Review, 104. évfolyam, 1989. 3. Lásd Raymundus de Fayno … … Részletek és helytartója, Hugo Boraldy.^[347]ÁÚO IX, 128–130. Cartulaire no. 3572. Smičiklas VI, 137. Néhány évvel a Latin Császárság összeomlását követően, II. Balduin katonai segítséget kért a magyar–szlavón perjeltől 1267-ben az impérium visszaállításának katonai támogatására, de nincs nyoma annak, hogy Pons de Fay magyar csapatokat küldött vagy állomásoztatott volna in frontaria Grece.^[348]Cartulaire no. 3252. Forey 1989: i. m. 3. Luttrell 1995: i. m. 29. Uő 2001: i. m. 272. Fay tevékenységének fontos mozzanata volt, amikor V. István (1270–1272) idején a székesfehérvári preceptorium komoly kiváltságokat kapott,^[349]Fejér CD II, 184. V/1, 211–214., XI/1, 67–69. s még az sem zárható ki, hogy ugyanarról a Ponsról van szó, aki 1259-ben itt volt preceptor.^[350]Nagy Imre et al. (szerk.): Hazai Okmánytár, I–VIII. kötet, Győr–Budapest, 1865–1891. (a továbbiakban HO) VI, 100–101. Kóta: i. m. 16–17. Három évvel később, 1275-ben pedig összehívta a perjelség első ismert tartományi káptalanját a Somogy megyei Csurgón, ahonnan hat rendi vezető nevét is megismerhetjük, de az oklevél megfogalmazása szerint „sokan mások” is jelen voltak.^[351]Pontius de Fay perjel, Hugo de Boraldy alperjel, Csurgó és Somogyudvarhely preceptora, Gwyllermus de Sancto Paulo, Csicsán preceptora, Ugo de Monte Claro, székesfehérvári preceptor, Margarita … Részletek A következő évben azonban I. Károly nápolyi uralkodó elrendelte, hogy Pons de Fay hajózzon be Brindisinél, és Károly salernói herceg jelentése szerint Pons végre is hajtotta a parancsot.^[352]Diplomácziai emlékek, I, 39–40. Cartulaire no. 3599. Helytartója, Hugo még évekig állomásozott a perjelségben, részben mint Csurgó és Újudvar preceptora. Az sem zárható ki, hogy személye azonos az 1278-ban alperjelként működő Hugóval, aki egyben Pakrác preceptora volt.^[353]Thallóczy Lajos–Barabás Samu (szerk.): a Blagay-család oklevéltára, Budapest, 1897. 29–35.; Smičiklas VI: 261; Dobronić 1984: i. m. 59. Ugyanakkor feltűnő, hogy Ferrustan és Pons de Fay hivatala között több évnyi hiátus húzódik. Erről az időszakról csak annyit tudunk, hogy a német, magyar, cseh, lengyel és skandináv preceptoriumok élén egy bizonyos Heinrich von Fürstenberg állt mint nagypreceptor (1266).^[354]Cartulaire no. 3219.; Cf. Wienand: i. m. 312–313. Borchardt 1999: i. m. 207., 209; Jan, Libor: Die Würdenträger der geistlichen Ritterorden an dem Hof der letzten Přemysliden, in Bláhová, … Részletek Bő évtizeddel később, 1279-ben Hermann Brunshorn az osztrák, cseh, morva, lengyel és magyar perjelségek summus preceptora, egy évvel később pedig a magyar elöljáró helytartója lett.^[355]Cartulaire nos. 3692., 3729. Hermann Brunshorn a Rajna és Moselle folyók vidékéről származott. Vö. Borchardt 1999: i. m. 211.; Lásd még Wienand: i. m. 612. Jan 1998: i. m. 293. E két hivatalviselő megjelenése fémjelzi a korábban említett folyamatot: a tartományokat összefogó, magasabb szintű hierarchia kezdett kialakulni, amelyekből végül kialakultak a nyelvek (linguae).

13. A provanszál–itáliai „váltógazdálkodás”

A 13–14. század fordulója a közelebbről nem azonosítható tartományi elöljárók időszakát hozta el újra: Guylerm (1293), Albert de Revellis (1294–?1299),^[356]Vö. …Igitur preceptoriam nostram de Boseriis prioratus nostri Alvernie vacantem presentialiter per obitum fratris Alberti Revelli (1347), azaz 1347-ben (vagy előtt) Auvergne perjele volt. AOM … Részletek Johannes de Privostin (1299), Constantius (1304), Oliver (1306) és Loquetus vagy Lucchetus Busque (1312–1314). Vélhetően némelyikük Itáliából érkezett vagy itáliai perjelségben szolgált eredendően. Guylerm alperjelként és béla-i preceptorként működött, és ennek során megerősítette a csicsániak ki- váltságait.^[357]HO VII, 228–230. Smičiklas VII, 133–135. Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon, Budapest, Argumentum Kiadó, 1998. 120. Dobronić 1984: i. m. … Részletek Albert de Revellis, annak ellenére, hogy a tartomány perjele volt, nem ment el a Rend ciprusi generális káptalanjára.^[358]Smičiklas VII, 171–172. Vö. Cartulaire 4259.; Riley-Smith 2012: i. m. 292. Luttrell 1995: i. m. 28. Borchardt 1999: i. m. 202., 3. jegyzet. Nem ismert, hogy meddig volt hivatalban, de Johannes de Privostin 1299-es oklevele már elhunytként említi.^[359]Smičiklas VII, 341–342. Néhány évvel később, 1303-ban a nagymester, Guillaume de Villaret egy bizonyos Loquetus Busque-nek panaszkodott, hogy nincs híre a magyar perjelségről, ahol korábban Albert de Revellis volt a perjel.^[360]Smičiklas VIII, 59–60. AOkl I, 250. Nem ismert, hogy Loquetus milyen tisztséget viselt ekkor, mert perjel 1312 és 1314 között volt. A következő évben már Constantiust találjuk a perjeli méltóságban, aki egyúttal béla-i preceptorként is működött.^[361]Smičiklas VIII, 74. AOkl I, 273. 1306-ban, a trónharcok és a tartományúri hatalom okozta felfordulás idején, egy bizonyos Olivér került a perjeli méltóságba, aki éppen arra panaszkodott a Szentszéknél, hogy a rendtagokat személyükben és javaik bírásában is zaklatják.^[362]MonVat I, 422. MES II, 580. Ezt követően a templomosok feloszlatásáig nincs információnk a Magyar–Szlavón tartomány vezetőiről. A közel egy évtizede a magyar perjelségben tartózkodó Loquetus 1312-ben foglalta el a perjeli méltóságot, és sajátos módon a székhelyét egy korábbi templomos rendházban tartotta, sőt, az ad hoc tartományi káptalanon megjelent preceptorok korábbi templomos házakat igazgattak.^[363]Nagy Imre–Tasnádi Nagy Gyula (szerk.): Anjoukori Okmánytár, I–VII. kötet, Budapest, 1878–1920. (a továbbiakban AO) I, 247–248. AOkl III, 109–110., 316. Blagay család oklevéltára, … Részletek

A tartományi elöljárók származása Károly Róbert (1301–1342) uralkodásának konszolidációjával nagyjából egy időben már sokkal könnyebben nyomon követhetővé vált. Legalább két tucat itáliai származású tisztségviselő azonosítható az 1315 és az 1340-es évek eleje közötti időszakban. A legfigyelemreméltóbbak az itáliai Gragnana-klán tagjai: Rolando (1315)^[364]AO I, 376., 389–390. AOkl IV, 11–12. ÁMF I, 347. és Filippo de Gragnana (1317– 1329), akik perjelként szolgáltak, illetve Francesco (1319–1320)^[365]AO I, 514–515. Fejér CD VIII/3, 341. Smičiklas VIII, 556–559. Dl.34297. és Girardo de Gragnana (1321–1322, 1326–1328),^[366]AO II, 55–56.; Smičiklas IX, 97–98.; Fejér CD VIII/2, 362–363., 543–545., 562. VIII/3, 341. akik alperjelként és procuratorként tevékenykedtek a tartományban. Az utolsó Gragnana, Pietro 1329-ben tűnt fel, aki ekkor több magyar preceptorium vezetője volt.^[367]Df.257974, Df.258481. Pietro Filippo unokaöccse volt. Lásd Fejér CD VIII/3, 147–149. AOkl X, 146–147. Reiszig I, 94. Hosszas viták után magam is osztom Anthony Luttrell véleményét, miszerint a Gragnanák az északtoszkán Garfagnana régióból érkeztek,^[368]Luttrell, Anthony: The Hospitaller of Rhodes between Tuscany and Jerusalem: 1306–1431, Revue Mabillon, 64. évfolyam, 1992. 121., 134.; Uő: The Hospitaller Priory of Venice in 1331, in Coli, … Részletek de azt egyetlen forrás sem bizonyítja, hogy eredendően is onnan származtak volna. Egy 1294-es oklevél információi a Velencei perjelségbe, egészen pontosan Engherrand (Angeran) de Gragnanához, a velencei perjelhez vezetnek.^[369]Smičiklas VII, 171–172. Engherrand (Angeran) az egyik legelső Gragnana volt, aki johannita karriert épített. Az oklevélben Angeran de Grignanóként szerepel, így még az sem zárható ki, hogy a származása az itáliai Friuliban keresendő, amely a távoli Garfagnanával szemben a Velencei perjelség része volt, és ez az első oklevél, amely a Gragna- nákat közvetett kapcsolatba hozta a magyar perjelséggel.^[370]Részletesen lásd Hunyadi 2010: i. m. 77. Az azonosítást erősítheti Rolando de Gragnana 1315-ös perjelsége, aki közvetlenül magyar perjelsége előtt Friuliban szolgált, Sacile preceptoriumában.^[371]Eredendően Padova és Barbarano precptora volt 1306-ban (Padua, Archivio di Stato, Commenda di Malta, Filza no. 7; Vicenza, Archivio di Stato, Corporazioni Religiose Soppresse, Buste 3065–3094); … Részletek Az alperjelként szolgáló Francesco de Gragnana, magyarországi tevékenysége után pedig Sacile preceptoriumába tért vissza, ahol 1322 és 1349 között szolgálta a Rendet.^[372]Begotti, Pier Carlo: Templari e giovanniti in La Mason di San Quirino, Fiume/Veneto, GEAP, 1991. 53., 57., 115–116.; Luttrell 1994: i. m. 133.; Castellarin, Benvenuto: Ospedali e commende del … Részletek Nehezen meghatározható, hogy mennyi időt töltöttek a perjelségben, de Rolando bizonyosan összehívott egy tartományi káptalant 1315-ben, és ugyanabban az évben a perjelség javainak bérlői, tulajdonképpen egyházi nemesei vállalták, hogy ha a perjel Erdélybe menne, az oda- és visszaúton is két napi descensusszal szolgálnak. Ha pedig Rolando nem menne Erdélybe, akkor a bérleti díjat Villermus bélakúti apátnak fizetik meg.^[373]AO I, 389–390. AOkl IV, 85.  Ebből az következik, hogy a perjel utazásának valószínűségével számoltak. Vélhetően a pápa is meg volt elégedve a tevékenységével vagy a Gragnana klán befolyása volt erős, hogy elérjék XXII. János pápánál Filippo de Gragnana kinevezését a római és a magyar perjeli méltóságba 1317 júliusában.^[374]A nagymesteri hivatal üresedésben volt, Fulques de Villaret letétele miatt, így a pápa élt kinevezési jogával. Cf. Luttrell 1975: i. m. 288. Uő 1999: i. m. 88. a kinevezéssel együtt a pápa, a nagymesterhez hasonlóan meghatározta a fizetendő rendi adó mértékét is, sőt, az egykori templomos javak kezelését is az új perjelre bízta.^[375]Registres de Jean XXII, no. 4454; Cf. Borchardt 1999: i. m. 224. Filippo előéletéről annyi ismeretes, hogy 1312-ben Rodoszon tartózkodott. Pauli CD II, 36–40. A beutheni Mieszkóval, Boleszló – a későbbi esztergomi érsek – fivérével való fent vázolt küzdelem után, legkésőbb 1320-ban Filippo már a Magyar Királyságban tartózkodott és tartományi káptalant hívott össze Gyántra Szent György ünnepére. Ekkor értesülünk róla, hogy Károly Róbert ún. szlavón háborúja idején Kőszegi Henrik fiai komoly károkat okoztak a Rendnek, sőt, a várnagy elővigyázatlansága miatt, a bélai várukat el is foglalták egy időre a hatalmaskodók.^[376]Engel Pál: Az ország újraegyesítése. I. Károly küzdelmei az oligarchák ellen (1310–1323), in Uő: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok, szerk. Csukovits Enikő, Budapest, … Részletek Nem kevésbé izgalmas, hogy a kulisszák mögé is bepillanthatunk: Filippo elárulta, hogy helytartójától, Francesco Gragnanától értesült a perjelség ügyeiről, illetve azon testvérek elmondásából, akik Itáliában jártak.^[377]Smičiklas VIII, 557. A kapcsolattartás módjáról egyetlen apró szilánk tudósított eddig: 1273-ból maradt fenn egy említés, amelyben Piela-i Konrád osztrák johannita testvér arról tett említést, hogy Magyarországról jött barátai meglátogatására, s bizonyára híreket is vitt magával.^[378]Lampel, Josef (Hg.): Urkundenbuch des aufgehobenen Chorherrenstiftes Sanct Pölten, kötet, (976–1367), Wien 1891. I, 132. no. 104. Mindazonáltal Konrád alkalmi hírekkel szolgálhatott, a perjel és helytartója között pedig rendszeres lehetett a kommunikáció 1320 előtt és után is.^[379]A perjel és helytartója közötti kommunikációra lásd Dl.106196. A levéltári adatbázisban ezt az évjelzet nélküli levelet 1380–82 közé datálták, de az oklevél hátlapjáról … Részletek Filippo itineráriumából az sejthető, hogy ál- talában évente vizitálta a magyar perjelséget, rendszerint tavasszal, néha késő ősszel.^[380]1320 előtt Róma és Perugia – Gyánt 04. 24. – Pozsega 1321. 04. 09. – Nekcse 1323. 11. 29. – Magyar Királyság (?) 1324. 02. 21. – Zágráb 1324. 05. 29. – 1325. 07. 01. előtt … Részletek A helyszínek változatossága pedig arra utal, hogy nem volt kizárólagos „központ”, amelyet egyértelműen rezidenciaként használt volna. Távollétében a perjelség ügyeit Francesco, illetve Girardo de Gragnana,^[381]AO II, 55–56.; Smičiklas IX, 97–98. Wagner, Hans–Lindeck-Pozza, Irmtraut (szerk.): Urkundenbuch des Burgenlandes und der angrenzenden Gebiete der Komitate Wieselburg, Ödenburg und Eisenburg, … Részletek  valamint a bolognai Marco intézték.^[382]Smičiklas IX, 254–255. Fejér CD VII/2, 619. VIII/3, 341. Időnként, speciális ügyek intézésére a perjel saját káplánját delegálta.^[383]Dl.2337. AOkl IX, 322–323. Girardo alperjelként 1322-ben Temesvárott járt a királyi udvarban, ahol egyezségre jutott az uralkodóval a Rend birtokait ért károk kapcsán,^[384]AO II, 55–56. Smičiklas IX, 97–98. és fontos kiváltságokat erősíttetett meg.^[385]UB III, 137. Fejér CD VIII/2, 362–363., 543–545.  Ez utóbbi egyúttal arra is utal, hogy a tartománynak volt levéltára, amelyhez az alperjelnek hozzáférése volt,^[386]Az 1374-es rövid üresedés idején a perjelség levéltárát Szentivánban (Trnava) őrizték. Dl.6235. Borsa: i. m. 21. ahogyan Filippónak is 1324-ben. A királyi pecsét cseréje miatt^[387]1323 elején. Lásd Engel 2003: i. m. 355. meg kellett erősíttetni a kancelláriával a kiváltságokat, például II. András többször emlegetett 1217-es adományait. A perjel ezt követően még egy ideig a tartományában maradt, mert kénytelen volt foglalkozni a zágrábi káptalannal kialakult tizedvitával, de gyors megoldást nem tudott elérni, a vita még negyedszázadig eltartott.^[388]Fejér CD VIII/7, 170–172.; IX/1, 791–793.; Smičiklas IX, 195–196.; X, 555–557.; XI, 589–591.

Filippo perjelségét követően a Rend nagymestere 1330-ban öt évre rezerválta a perjeli címet és a tartomány bevételeit, bár lépésének pontos motivációja nem ismert.^[389]AOM 280, fol. 21r. Tipton 1968: i. m. 308. Lásd Hunyadi 2010: i. m. 302. Vö. Dupuy: i. m. 340–343. az üresedés leteltekor Hélion de Villeneuve (1319–1346) nagymester a provanszál Pierre [Peyre] Cornutit nevezte ki öt évre,^[390]AOM 280, fol. 33v. Kiadása: Engel 1997: i. m. 115–116. Hunyadi 2010: i. m. 303–304. Lásd még Fejér CD VIII/4, 204., 465., 530. IX/1, 515–518.; IX/4, 614.; AOM 317, fol. 211r. Smičiklas XI, … Részletek amelyet a kinevezés lejártakor, 1340-ben újabb öt évre meghosszabbított.^[391]AOM 280, fol. 45r–46v. Hunyadi 2010: i. m. 306. a nagymester vélhetően meg volt elégedve Pierre tevékenységével, mert még 1348-ban is hivatalban volt. Pierre származásának meghatározásában segíthet egy 1338-as vizsgálat St. Gilles perjelségében, amely a Lardiers-i preceptorium donatusai között sorolja Pierre és Raybaud Cornutit,^[392]Beaucage: i. m. 382. Cf. Luttrell 2001: i. m. 273. illetve a szomszédos Manosque preceptoriumában egy harmadik Cornutit, Hugót, aki korábban szintén Lardiers-hez tartozott.^[393]AOM 280, fol. 34r. Lásd Beaucage: i. m. 369. AOM 280, fol. 34r. Még egy Cornutit ismerünk a régióból: Rajmund Cornuti, szintén Manosque-ból. – 1389/90, AOM 324, fol. 122r. Két évvel később ráadásul egy újabb Lardiers-beli johannita tűnt fel a magyar perjelségben: Fulco Rocafolii, aki Pierre helytartója lett.^[394]Beaucage: i. m. 382. Smičiklas X, 555–557. AOkl XXIV, 163. az már nem is meglepő, hogy egy bizonyos Jacobus de Rodorterio, aki szintén a Lardiers ház donatusai között szerepelt, a magyar perjelségben lett preceptor.^[395]Uo. 382.; Smičiklas XI, 566–567. Ez a provanszál közeg adta az ötletet Dieudonné de Gozon (1346–1353) nagymesternek, hogy 1348-ban a magyar perjelségbe küldje megjavulni a súlyos bűnöket elkövető François Furonit, Santo Stefano Monopoli korábbi preceptorát.^[396]Vö. Luttrell, Anthony: Le origini della precettoria capitolare di Santo Stefano di Monopoli, in D’Angela, Cosimo–Sante Trisciuzzi (szerk.): Fasano nella storia: Dei cavalieri di Malta in Puglia, … Részletek

Az 1335 szeptemberében kinevezett Pierre 1336 őszére a magyar perjelségbe érkezett és Szent Miklós ünnepére tartományi káptalant hívott össze a johanniták bélai várába.^[397]Fejér CD VIII/4, 204–206. Smičiklas X, 285–286. Reiszig: i. m. I, 95. AOkl XX, 324. Filippo de Gragnanával szemben, Pierre itineráriumát nagyon nehéz összeállítani. Ez a helyzet nem feltétlenül a forrásadottság következménye, sokkal inkább annak, hogy Pierre nagyjából háromévente vizitálta a perjelséget,^[398]Béla 1336. 12. 06. – Csurgó 1339. 12. 09. – Vrána 1340. 05. 31. – Pakrác 1344. 08. 08. – (Somogy)Szenta 1345. 04. 24. – Buda 1347. 09. 01. néha még a tartományi káptalanokat is a helytartója elnökölte, például Fulco Rocafolii, aki egyben soproni preceptorként is tevékenykedett.^[399]Smičiklas X, 555–557. Perjelsége idején honosodott meg a nyugati tartományokban már működő minta, miszerint időnként világiakat bíztak meg egy-egy preceptorium javainak kezelésével.^[400]Luttrell 1994–1995: i. m. 760. Egy másik fontos változás a perjelség irányításában figyelhető meg: külön helytartó volt felelős a Drávától északra, illetve a folyótól délre található preceptoriumok, illetve birtokainak ügyeiért. Ennek jele, hogy 1340-ben Fulco Rocafoliit, aki addig Dalmácia és Korbávia alperjele volt, kinevezte helytartójává a teljes Magyar–Szlavón perjelségbe.^[401]Smičiklas X, 555–557. A székesfehérvári preceptor, aki a Magyar–Szlavón tartomány alperjeli címét viselte 1349-ben, gyakorlatilag csak a Drávától északra fekvő preceptoriumok ügyeit képviselte különböző fórumokon.^[402]Pl. Fejér CD IX/7, 153.; Dl.106134. Fejér CD VIII/2, 588. Vö. Fejér CD IX/2, 566., 582–584.; IX/3, 123–125. Dl.106134, Dl.106135.

Pierre utódját, a szintén provanszál Baudon Cornutit (1348–1374), aki 1348-tól alperjelként működött,^[403]Smičiklas XI, 444–445; Teleki család oklevéltára, 84–87. még az év októberében perjellé nevezték ki. Hosszú hivatalviselésének elejét azonban nagyon megkeserítette a fent bemutatott, kalandor johannita, Montreal du Bar, más néven Frà Moriale.^[404]Reiszig: i. m. 100–102. Raybaud: i. m. I, 311–315. A rossz hírű zsoldosvezér magához vette a tartomány pecsétjét és a levéltár egy részét,^[405]Smičiklas 12: 165–167. ezért Baudon 1353-ban új pecsétet vésetett és a Moriale által kiállított okleveleket annullálta. Ehhez mérhető botrány nem történt közel negyedszázados perjeli hivatala idején. Baudon 1360-ig többnyire évenként vizitálta a perjelséget, majd ezt követően ritkultak a látogatásai. Tevékenységének jó részét homály fedi, de az bizonyos, hogy a királlyal jó kapcsolatot ápolt, gyakran tartózkodott Lajos udvarában, a zárai béke (1358) megkötésében szemé- lyesen is szerepet vállalt, amelynek révén a dalmát tengerpart egy része újra magyar uralkodó ellenőrzése alá került.^[406]Diplomáczaiai emlékek, II, 508–510. AO VII, 12–13.  Baudon hivatalosan az 1374 tavaszán bekövetkező haláláig^[407]Dl.6204. viselte a perjeli méltóságot, de rendi ügyekben utoljára 1373 októberében hallunk róla. Hosszú perjeli hivatala alatt gyakorlatilag egyetlen alperjellel dolgozott együtt, a székesfehérvári preceptorral, aki 1349-től 1371-es haláláig viselte ezt a címet. Donát eredendően Székesfehérvár, Esztergom és Gyánt precptora volt, illetve egy rövid ideig a fehérvári preceptorium őrtestvére, azaz custosa.^[408]Donátról részletesen: Hunyadi 2010: i. m. 103., 107–108. Halála után Albert (1371–1374) lett az alperjel, aki hasonló karriert futott be, mint Donát. Baudon perjelsége idején Dubica preceptora, illetve Moštanica várnagya lett 1360-ban, s ily módon a Szávától délre található johannita érdekeltségek kezelője.^[409]Cf. Hunyadi 2010: i. m. 160. Uő 2018: i. m. 313–314. A regionális kötődés összefügg származásával, ugyanis minden bizonnyal Dubica szomszédságából, Košućáról származik.^[410]A helyzet érdekessége, hogy a dubicai elődje, Odolen fia Eliás is košućai származású volt. Legalábbis erre utal az az információ, amely szerint 1374-ben fiával, Kusychya-i Iwkóval^[411]Albert már legalább 26 éve szolgált a Rendben, de könnyen lehet, hogy belépése előtt megözvegyült. 1383 előtti halála arra utal, hogy már idős lehetett. együtt megjelent a budai káptalan előtt.^[412]Dl.106171, Fejér CD IX/4, 611–613. 1374 után azonban lemondott az alperjeli méltóságról, illetve a székesfehérvári preceptorságról.^[413]Egy ideig székesfehérvári preceptor is volt. Cf. Dl.6235. Ennek hátterében szinte biztos, hogy a perjelváltás keresendő. Rajmund de Beaumont (1374–1379/81) hozta magával helytartóját, Arnold de Beaumont-t (1374–1378).

A szintén provanszál és ambiciózus Rajmund de Beaumont Baudon Cornuti hivatalviselésének végén, 1373-ban lett alperjel, bár Albert formálisan ugyancsak viselte a címet. A helyi ügyekkel alaposan tisztában lehetett, hiszen 1366-tól két fontos preceptorium, Csurgó és Újudvar élén állt.^[414]Dl.5498. Lásd Hunyadi 2010: i. m. 319. Mivel nem volt újabb esélyes, Cornuti versenyben a magyar perjeli méltóságért, elvileg nyitott volt az utódlás kérdése. Valójában már másfél éve zajlott egy komoly vita a perjeli szék betöltése kapcsán a magyar király, a Rend nagymestere és a pápa között. A versengésből végül Lajos jelöltje, Rajmund jött ki nyertesen. De a viszály sötét fellege hosz- szú ideig a perjelség fölött lebegett. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb nyoma az a nyomasztó tény volt, hogy a magyar uralkodók ettől kezdve rendre beavatkoztak a Rend, egészen pontosan a Magyar–Szlavón perjelség belügyeibe, mindenekelőtt a perjel kinevezése révén. Ennek megértésé- hez azonban vissza kell kanyarodnunk azún. egyházszakadás (1378–1418) előestéjéhez, és érdemes röviden felidézni a Magyar–Szlavón perjelség „politikai” helyzetét a szakadás előtti pillanatban.

Egy 1373-as megállapodás szerint a perjelség élén történő üresedés esetén a nagymester joga volt kinevezni a soron következő perjelt, majd ettől kezdve felváltva kerültek kinevezésre az itáliai, illetve a provence-i nyelvből (lingua).^[415]1373. november 22. (A1427) AOM 347, fol. 51r–v. Kiadását lásd Hunyadi 2010: i. m. 321–322. I. Lajos magyar király 1373-ban erre a megállapodásra hivatkozva szerette volna a Magyar–Szlavón perjelség élén látni a provence-i Rajmund de Beaumont-t a még hivatalban lévő Baudon Cornuti utódjaként.^[416]Fejér CD IX/4, 523–524. MonVat II, 197. Luttrell 2001: i. m. 275. Dl.6203; Dl.6204; Fejér CD IX/7, 347–356. Lásd még Luttrell, Anthony–Fiorini, Stanley: The Italian Hospitallers at Rhodes, … Részletek XI. Gergely pápa ugyanakkor egy másik provanszál johannitát akart a perjelség élére kinevezni: a befolyásos Bertrand Flottét.^[417]Bertrand Flotte 1374 decemberéig nápolyi preceptor volt; 1375. május 6-án a rodoszi Konvent nagypreceptora lett. Lásd Luttrell: 1990: i. m. 15. Luttrell 1999: i. m. 198. A vita elmérgesedni látszott, s végül a nagymester a velencei perjelnek, Giovanni Rivarának akarta adni a méltóságot.^[418]MonVat II, 153–154. Delaville Le Roulx 1913: i. m. 174., 197. Vö. Luttrell 1999: i. m. 198. Luttrell 2001: i. m. 274–275. Lásd még Bonazzi, Francesco: Elenco dei Cavalieri del S. M. Ordine di … Részletek A végkifejletből annyi bizonyos, hogy Rajmund de Beaumont 1374 szeptemberében elfoglalta a magyar–szlavón perjeli méltóságot, és tartományi káptalant tartott Csurgón, ahol már egy ideje preceptor volt.^[419]Lásd Fejér CD IX/4, 614–616. Kukuljević: i. m. 60–61.  Szigorúan egykorú forrás azonban üresedésben lévőnek mondta a perjelséget,^[420]1374. szeptember 8. Dl.6235. Vö. Borsa Iván: a somogyi konvent oklevelei az Országos Levéltárban, 1371–80, Somogy megye múltjából, 30. évfolyam 1999. 21. A tartományi káptalan után … Részletek és a pápa sem békélt meg a helyzettel. Még ez év decemberében levelet küldött Lajosnak, amelyben tiltakozott a magyar király beavatkozása ellen a Rend belügyeibe és fenntartotta, hogy a kinevezés joga őt, illetve a johannita nagymestert illeti meg. Ennek fényében Rajmundot mind a perjelség, mint pedig a korábbi perjel, Baudon személyes javai bitorlójának tekintette; ez utóbbira, azaz a spoliára^[421]Vö. Nisbet: i. m. 96–97. a király tette rá a kezét.^[422]MonVat II, 153–154. Luttrell 2001: i. m. 274–275. A pápa nyomásgyakorlása nem enyhült, és 1375 nyarán arra is fény derült, hogy Lajos miért nem fogadta el Róma jelöltjét. Azt vélelmezte, hogy Giovanni Rivara velencei származású, s ennek okán bizalmatlanságot táplált irányában. Bár XI. Gergely sietett tisztázni, hogy jelöltje Piemontból való, Lajos megmakacsolta magát.^[423]MonVat II, 197. Delaville Le Roulx 1913: i. m. 197. Luttrell 2001: i. m. 275. Vélhetően a pápa figyelme a szervezés alatt álló törökellenes hadjáratra terelődött,^[424]MonVat II, 155–156. Delaville Le Roulx 1913: i. m. 188. Reiszig: i. m. I, 120. mert Rajmund mégis hivatalában maradhatott egészen 1381-ig,^[425]Vö. Hunyadi 2011b: i. m. 842. sőt, 1384 novemberében még vissza is tért egy kis időre.^[426]Fejér CD XI/2, 179. (Dl.7111). Lásd még Házi Jenő: Sopron középkori egyháztörténete, Sopron, Székely és Tsa., 1939. 136. Távolléte idején helytartója, Arnold de Beaumont, aki egyben a csurgói és újudvari preceptoratusok vezetését is átvette Rajmundtól 1375 májusában.^[427]Dl.6274. Borsa: i. m. 24–25. A Rajmund távozása utáni időszakra lásd pl. Fejér CD IX/5, 68–69.; IX/7, 374–376. Dl.6299. Borsa: i. m. 25. Dl.6363; Df.233327. Nevük alapján arra következtethetünk, hogy a megállapodás az 1373-as írásba foglalás előtt is érvényben volt, és a Gragnana-klán, illetve a Cornutik^[428]A szkizma idején egy harmadik Cornuti, egy bizonyos Gérard is fontos szerepet kapott a Magyar–Szlavón perjelségben 1384–1386 között, Gora és Dubica preceptora volt, majd 1386-ban a … Részletek  után a Beaumont-ok játszottak vezető szerepet a Magyar–Szlavón perjelség életében.

Az egyházszakadás első éveire azonban feltétlenül hatással volt Rajmund távolléte. Palisnai János, az első hazai származású perjel vélhetően ezt a helyzetet használta ki 1379-ben. A székesfehérvári johannita konvent hiteleshelyi oklevele már ekkor perjelnek címezte,^[429]Dl.7550. Hunyadi 2010: i. m. 62. bár a Rend szkizma előtt kinevezett, székhelyét Avignonban tartó nagymestere, Juan Fernández de Heredia (1377–1396) csak 1382. július 14-én nevezte ki hivatalosan.^[430]AOM 322. fol. 251r. Kiadása: Dobronić, Lelja: Viteški redovi, Templari i Ivanovci u Hrvatskoj, Analecta Croatica Christiana 18, Zagreb, Krščanska Sadašnjost, 1984. 171–172. Hunyadi 2010: i. … Részletek Egészen addig gyakorlatilag „önjelölt” perjel volt, amit a rendi szabályzat nem ismert (el), és ezzel is magyarázható, hogy miért viselte Rajmund a perjeli címet egészen 1381-ig. Ezt a meggyőződést erősítheti az a tény is, hogy az 1380. február 1-re Valence-sur-Rhône-ba összehívott generális káptalanra Palisnai nem ment el. Ugyanakkor az ex lex állapot kialakulásában az is szerepet játszhatott, hogy Heredia 1378-tól 1379 nyaráig török fogságban volt, ezért Palisnai nem várt a hivatalos kinevezés- re.^[431]Luttrell 1966: i. m. 32–33. Tipton 1967: i. m. 95. Az sem zárható ki, hogy Palisnai I. Lajos 1378-ban indult velencei háborúja során került „helyzetbe”. Az viszont bizonyos, hogy Mária királynő 1383 őszén megfosztotta Palisnait vránai perjeli címétől,^[432]Palisnai politikai szerepvállalásáról lásd Budak, Neven: Ivan od Paližne, prior vranski, vitez sv. Ivana, Historijski zbornik, 42. évfolyam, 1. szám, 1989. 57–70. Uő: John of Palisna, the … Részletek jóllehet a rendi autonómia az ilyen jellegű uralkodói beavatkozást sem ismerte el. A rendi adók beszedésének lehetőségétől megfosztották a lázadók oldalára álló perjelt, mert november 25-én már Horváti Pál zágrábi püspök volt a perjelségi javainak gubernatora.^[433]Dl.35269 (A1384). Mályusz Elemér: A szlavóniai és horvátországi középkori pálos kolostorok oklevelei az Országos Levéltárban, Levéltári Közlemények, 8. évfolyam, 1930. 66.

Palisnai János magyar–szlavón perjel 1383-as „letételéről” értesülvén, Rajmund de Bellomonte vélhetően a nem sokkal korábban kinevezett ellen-mesterhez, az „Orbán-párti” Riccardo Caracciolóhoz fordult, aki 1384 áprilisában, több más kinevezéssel együtt, vélhetően újra a perjeli méltóságba emelte Raymundot.^[434]Dl.71223; Fejér CD X/2, 179. (Dl.7111); Házi: i. m. 136. Szemmel láthatóan mindkét oldalon nagy volt a zűrzavar: voltak olyan johanniták, akik mindkét oldalról megerősítést kértek hivatalukhoz, de akadtak olyanok is, akik egyik helyre sem fizették a responsiót. Mindenesetre Raymund 1384 novemberében már Magyarországon tartózkodott, de ittléte rövidnek bizonyult, mert vagy meghalt, vagy pusztán helytartót keresett távolléte idejére. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a következő év tavaszán, 1385 áprilisában már Hédervári János – korábban locsmándi főesperes viselte a perjeli címet, de meglehetősen rövid ideig, mert 1386 nyarán már győri püspökként említik a források.^[435]Dl.34650. Ráadásul időközben, 1385 júliusában a budafelhévízi stefanita mester lett a Vránai perjelség javainak kormányzója,^[436]Süttő Szilárd: Adalékok a 14–15. századi magyar világi archontológiához, különösen az 1384–1387. évekhez, Levéltári Szemle, 52. évfolyam, 4. szám, 2002. 32. ami valószínűtlenné teszi, hogy Hédervári egészen győri püspöki hivatalának elfoglalásáig viselte volna a perjeli méltóságot. A helyzetet még tovább bonyolítja, hogy Caracciolo, a történtekről értesülvén, Ranforsatus de Castellanát nevezte ki a perjelség élére 1385 szeptemberében, ő azonban vélhetően nem jött Magyarországra, amiről viszont Palisnai szerzett tudomást és 1386 májusától újra viselte a vránai perjeli/gubernatori címet. Ezzel azonban Caracciolo nem békélt meg, és válaszlépés gyanánt 1386 nyarán a provanszál Gérard Cornutit nevezte ki procuratornak, actornak, factornak, aki már 1384-től szintén Caracciolo jóvoltából – gorai és dubicai preceptor volt. Gérard bizonyára köthető az I. Lajos uralkodása alatt szolgáló Pierre és Baudon Cornutihoz.

Fordulat vélhetően Zsigmonddal következett be: 1387. október 10-én Losonci Albert már prior electusként szerepelt, bár cím a johannitáknál nem volt használatban: létezett azonban a tituláris perjeli cím, s nagyon úgy tűnik, ettől az időszaktól kezdve ezzel számolnunk kell. Albert egyébként 1389. április 11-ig viselte a perjeli címet. Fontos rámutatni, hogy Palisnai is viselte a perjeli címet 1389-ig, sőt, vélhetően egészen 1392-ben bekövetkező (vagy ezt valamivel megelőző) haláláig,^[437]Engel szerint – Schwandtner alapján – Palisnai 1391-ig viselte a perjeli címet. Budak ugyanakkor megjegyzi, hogy Lučić szerint Palisnai 1392-ben még élt, s egészen addig viselte a perjeli … Részletek mert jól tudta: ahogyan Mária általi letétele, úgy a Zsigmond elrendelte eltávolítása sem elfogadható a Rend gyakorlatában. Ahogyan persze a korábbi székesfehérvári preceptor, Bebek Imre 1392-es kinevezése^[438]Bebek Imrét először 1392. november 13-án említik vránai perjelként. Dl.7811. Bebekről legutóbb lásd Ribi András: Karrier, tisztségek, létszám. A fehérvári keresztes konvent személyi … Részletek is sértette a Rend szuverenitását. Érdekes ugyanakkor, hogy Bebek méltóságviselése idején (1392–1403) a Konvent nem nevezett ki titularis perjelt, és letételét sem Rodoszról kezdeményezték: a király elleni lázadás/összeesküvés miatt Zsigmond még 1403 májusa előtt^[439]Engel 1996: i. m. 82. Mályusz Elemér (szerk.): Zsigmondkori oklevéltár, II. kötet (1400–1410), Első rész (1400–1406), MOL Forráskiadványok, II/3. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1956. 286. … Részletek megfosztotta méltóságától – jóllehet szigorúan johannita szempontból ezzel Zsigmond (is) durván beavatkozott a Rend belügyeibe.

Riccardo Caracciolo 1395 tavaszán meghalt,^[440]Luttrell 1995: i. m. 7. és IX. Bonifác (1389–1404) pápa nem nevezett ki új ellen-mestert, pusztán egy „római” helytartót: a nápolyi származású római perjelt, Bartholomeo Caraffát.^[441]AOM 1129, fol. 154r–v. Vö. Tipton 1967: i. m. 114. Ezzel a döntéssel egyidejűleg Caracciolo korábbi kinevezéseit gyakorlatilag annullálták.^[442]Tipton 1967: i. m. 114. Caracciolo kinevezéseinek eltörlése, úgy tűnik, IX. Bonifác pápa megegyezésre hajlását jelzi, de Tipton szerint ez csak a látszat, mert a kinevezések … Részletek Nem sokkal később, 1396 tavaszán Heredia is meghalt, és helyét az őszi nikápolyi csatát követően, az addig a johannita nagypreceptori méltóságot viselő, azaz a Rend második emberének számító Philibert de Naillac vette át. A helyzet érdekessége, hogy mind a hivatalban lévő perjel (Bebek Imre), mind pedig egy későbbi tartományi vezető, az Ung megyei Nagymihályi Albert is jelen voltak a nikápolyi ütközetben, így akár személyesen is találkozhattak Naillac-kal. Nem ismeretes, hogy Bartholomeo Caraffa pontosan meddig működött helytartóként,^[443]VII. Ince 1406-ban Niccolo Orsinit nevezte ki az ellen-mester helytartójának. de a Rend 17. századi történetírója, Giacomo Bosio szerint IX. Bonifác pápa csak Riccardo Carracciolo halála, azaz 1395 után nevezte ki; az pedig bizonyos, hogy 1404-ben magyar–szlavón perjeli címet is viselt, vélhetően 1405-ben bekövetkező haláláig.^[444]Lásd Bosio, Iacomo: Dell’Istoria della sacra religione, et Illustrissima Militia di San Giovanni Gierosolomitano e dell’ordine militare, Parte seconda (a.1291–1522), Roma, Guglielmo Facciotti, … Részletek Ezt a helyzetet szintén a szkizma alatti konfliktus megnyilvánulásának tekinthetjük, mert Bebek Zsigmond általi kinevezését Philibert de Naillac legalábbis tűrte, majd Bebek letétele után egy bi- zonyos Johannes de Varrasio lett a perjelségi javak kormányzója.^[445]Df.253849. Nagy Imre et al. (szerk.): Zala vármegye története. Oklevéltár, 1024–1490, I–II. kötet, Budapest, 1886. II, 208.  A magyar perjeli címet sem viselte, mert 1405 novemberére Philibert de Naillac egy bizonyos Michele Ferrandit nevezett ki a magyar–szlavón johannita perjelnek,^[446]AOM 333, fol. 93v. aki tulajdonképpen 1417-ig viselte a címet. Az eredendően bolognai preceptor 1406-ban Rodoszon tartózkodott és nincs nyoma, hogy valaha is a Magyar–Szlavón perjelségben működött volna. Reiszig Ede, a johanniták hazai monográfusa szerint Zsigmond már 1408-ban Nagymihályi Albertnak adta a perjeli címet, de Michele Ferrandi 1409 januárjában még bizonyosan viselte a perjeli méltóságot^[447]AOM 337, fol. 130v. Reiszig vélhetően egy 1418-as oklevél dátumát oldotta fel tévesen. – a magyar vita csak a konstanzi zsinaton jutott nyugvópontra. Az azonban végérvényessé vált, hogy a magyar uralkodók beleszólást követeltek a tartományi elöljáró kiválasztásába. Bár Európa-szerte többnyire a konstanzi zsinat vezetett el az egyházszakadás felszámolásához,^[448]Lásd Pósán László–Bárány Attila (szerk.): Causa unionis, causa fidei, causa reformationis in capitae et membris, tanulmányok a konstanzi zsinat 600. évfordulója alkalmából, Debrecen, … Részletek a johanniták az 1409-es pisai zsinat után, azaz V. Sándor pápa megválasztását követően,^[449]V. Sándor pápát (1409–1410) a nagymester, Philibert de Naillac elismerte. Vö. Luttrell, Anthony: The Contribution to Rhodes of the Hospitaller Priory of Venice, 1410–1415, in Maltézou, … Részletek összehívtak egy generális káptalant Aix-en-Provence-ba, és véget vetettek a Rend megosztottságának.^[450]Tipton 1967: i. m. 91. Uő: The Irish Hospitallers during the Great Schism, Proceedings of the Royal Irish Academy, Archaeology, Culture, History, Literature, 69. évfolyam, 1970. 33–43. Luttrell … Részletek Ennek ellenére 1409 és 1420 között a nagymester, Philibert de Naillac továbbra sem látogatott el Rodoszra.^[451]Luttrell 1975: i. m. 310. Uő 1988: i. m. 96.

A tartományi vezetésben megjelenő, hazai származású elöljárókhoz hasonló folyamatnak lehetünk tanúi az egyes preceptoriumokban élő, vagy ott hosszabb-rövidebb ideig tartózkodó rendtagokkal, preceptorokkal kapcsolatban is. A rendházak személyzetét elsősorban a Rend hazai konventjei által kiadott hiteleshelyi oklevelek méltóságsoraiból vagy az oklevelekben megörökített külső hiteleshelyi munkával kapcsolatban ismerhetjük meg. Ez is azt mutatja, hogy egy-két kivételtől eltekintve, az 1370-es évek végéig a konventek preceptorai, perjelei, s más főbb méltóságviselői idegen – gyaníthatóan itáliai és francia – származásúak voltak. Az első, minden kétséget kizáróan magyar származású a soproni preceptor, Péter volt (1308–1321),^[452]Házi 1939: i. m. 135. Mollay Károly: A Szélmalom utcai vám, 1217–1564, Soproni Szemle, 45. évfolyam, 1991. 104. Hunyadi 2010: i. m. 127. egy tehetős helybéli család sarja. Természetesen más magyar házak élén is álltak olyan méltóságviselők, akik nevük alapján gyaníthatóan magyarok voltak, például Simon (Csurgón), András (Dubicán), János (Gorán, Nekcse-Szentmártonon, Újudvaron), Róbert, Benedek, illetve Mihály (Székesfehérvárott). A perjelség egészében végbement változásokat jól jellemzi Székesfehérvár példája.^[453]A fehérvári konvent személyi összetételéről a 14–15. század fordulóján lásd Ribi 2017: i. m. 199–200. Uő 2019: i. m. 68–69. A konvent kisebb rangú tagjai (például a kóruspapok) már a 14. század közepén magyarok voltak, s a század végére a rendház teljes személyzete magyarokból állt.

14. A johannita birtokgazdálkodás

Az eddigiek során számos irányból körbejárt rendi tevékenység alapja a Rend adminisztratív egységeinek gazdasági tevékenysége volt. Michael Gervers megfogalmazásában: „Ezek a johannita preceptoriumok elsősorban a bérleti díjak és járandóságok, valamint a megtermelt természetbeni javak begyűjtésére szolgáló központokként működtek.”^[454]Gervers 2002: i. m. 252., 259. Már többször rámutattunk, hogy a Rend európai perjelségeinek többségének az volt a feladata, hogy a szegények gondozásához, a rászorulók eltemetéséhez és a hitetlenek elleni harchoz szükséges anyagi forrásokat előteremtse. Ennek a célkitűzésnek megfelelően a zarándokok és szegények számára létrehozott és fenntartott városi preceptoriumok mindig alárendelt szerepet játszottak (számukban is) a mezőgazdasági tevékenységet folytató adminisztratív egységekhez képest. Ez utóbbiak alapvető célja a legjövedelmezőbb birtokgazdálkodás kialakítása volt az adott helyi földrajzi-társadalmi környezetben. A rendház tagjai nem „élhették fel” a preceptorium egységeiben megtermelt javakat, ezért a Rend időről időre szigorúan korlátozta a belépők számát,^[455]Forey 1986: i. m. 158. Riley-Smith 2012: i. m. 98., 109. különösen is a Szentföld eleste után. Ezért időnként az is előfordult, hogy egy adott perjelség preceptoriumait átszervezték, s bizonyos tartozékok (membra) más részekkel alkottak új egységeket, vagy összevonva közös preceptor irányítása alá kerültek.

Az adminisztratív egység vezetőjének, a preceptornak nem pusztán a jövedelmek begyűjtése volt a feladata, hanem először a földek hasznosítása: akár a rajta élők termelőtevékenységének megszervezésével, akár bérbeadás révén, különösen is, ha ezek üresen álló földek voltak. Az a tény, hogy meglehetősen kevés forrás áll a rendelkezésünkre a johanniták mint egyházi földesurak alávetett népeire vonatkozóan, nem valamiféle lovagrendi sajátosság. Meglehetősen általános jelenség, hogy a földesúr és népei között létrejött megállapodásokról nem készültek írásos feljegyzések, amikor az élet, a termelő munka megszokott medrében folyt. A vizsgált időszakban a jobbágyok ritkán kértek írásos igazolást földesurukkal való ügyeikről, például a földesúri szolgáltatások teljesítéséről. Annál inkább annak kivetéséről, illetve nagyságának meghatározásáról. Ennek az írásbeliségnek a magyar társadalomban való általános elterjedtségén túl az is oka volt, hogy az alávetett népek, illetve jobbágyok ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba magával a Renddel vagy a rendi vezetéssel. A szolgáltatások teljesítésére a földesúr tiszttartóján, a johanniták esetében a preceptorium procuratorán, preceptorán, illetve az adott földterület haszonbérlőjén keresztül kerültek kapcsolatba magával a Renddel. A közvetlen kapcsolat legtöbbször a földesúri joghatóság gyakorlása során jöhetett létre, de a johanniták általában ennek is egy részét átruházták prediálisaikra vagy más néven egyházi nemeseikre. Sajnos az sem egészen nyilvánvaló, hogy a johanniták esetében ki gyakorolta a bíráskodást a földeken jobbágy módjára (more iobagionum) élők felett: a preceptor vagy a perjel. Mert jóllehet, a camera prioralis státuszú egységeken kívül minden tartozék (membrum) valamely preceptorium részét képezte, ezek haszonbérbe (census) adása mindig tartományi káptalanokon történt, a perjel vagy helytartójának jelenlétében.

A rendkívüli események kiváló lehetőséget kínáltak arra, hogy írásos feljegyzés is készüljön a történtekről – a napi rutin többnyire homályban maradt. Mint például 1329-ben, amikor a perjel, Filippo de Gragnana megfosztotta a perjelség földjeinek egyik bérlőjét a haszonbérbe kapott földtől, midőn az egy összeesküvésben vállalt részt a Rend ellen a perjelség jobbágyaival egyetemben, egészen odáig merészkedve, hogy helyben preceptort is „választottak”, holott ez ekkor már nem is a tartomány perjelének, hanem a Rend vezetésének hatásköre volt.^[456]AOkl XIII, 366–367. Df.257974, Df.258481. Az összeesküvés kiötlőjének a perjelséghez fűződő viszonya a forrásból sajnos nem egyértelmű. A johanniták olyan „prediálisainak”^[457]Fejér CD VIII/2, 619., VIII/4, 129–130. Smičiklas IX, 254. AOkl IX, 165. egyike lehetett, akikről meglehetősen hézagos ismeretekkel rendelkezünk, különösen is pontos jogi státuszukat, illetve a Rendhez fűződő kapcsolatukat illetően. Ez jórészt a forrásokban való megnevezésükből következik, hiszen – a rendi terminológia szerint is – legtöbbször azonos mértékű és jellegű kötelezettségeket (fidelitas) vállaltak more/sub forma aliorum fidelium predialium nostrorum.

15. Haszonbérlet, tartós bérlet, prediálisok

A Rend birtokgazdálkodásában, egyházi intézmény lévén, nem szerepelt az elidegenítés lehetősége, jóllehet, ahogy korábban utaltunk rá, XXII. János pápa 1322-ben engedélyezte a komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő Rend^[458]Luttrell, Anthony: The Hospitallers and their Florentine Bankers: 1306–1346, in Xuereb, Paul (szerk.): Karissime Gotifride, Malta, Malta University Press, 1999. 17–19.  számára, hogy kevésbé jövedelmező birtokait elidegeníthesse.^[459]MonVat I, 485–486. AOkl VI, 306. Ezért sem meglepő, hogy az oklevelek csak elvétve tudósítanak eladásról (1262),^[460]Pl. Fejér CD IV/3, 98–99.; VI/2, 110. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára, I, 2–3. Cartulaire no. 3030.  vagy akár birtokcseréről is. Ez utóbbi körbe is alapvetően magával az uralkodóval^[461]Smičiklas IX, 380–381., AOkl XII, 55.  létrejött (1328) vagy az általa^[462]Fejér CD IV/2, 224.; ÁÚO XI, 395. Cartulaire no. 2694. Tkalčić, Ivan (szerk.): Monumenta Historica Episcopatus Zagrabiensis, I–II. kötet, Zágráb, 1873–1874. I, 101. AO VII, 12–13. HO I, … Részletek (illetve egy esetben a királyné által [1340])^[463]Df.200871, Kumorovitz L. Bernát (szerk.): Veszprémi regeszták (1301–1387), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. nr. 133. AOkl XXIV, 231. jóváhagyott tranzakciók tartoztak. A fent említettek szerint tehát a rendi vezetés egyik legfontosabb célja a minél jövedelmezőbb birtokhasznosítás megszervezése volt. Ily módon szerte Európában vagy maguk kezdtek földjeik megműveléséhez, vagy világiaknak adták ki haszonbérbe.^[464]Luttrell 1994–1995: m. 761. Uő 1999: i. m. 7. Nicholson 2001: i. m. 79. Gervers, Michael (szerk.): The Cartulary of the Knights of St. John of Jerusalem in England: Essex, Oxford–New York, OUP, … Részletek Az előbbiről, jóllehet az Árpád-kor jelentős részét feltehetően ez jellemezte, szinte semmilyen információval nem rendelkezünk. Ennek oka részben talán az, hogy a 13. század végéig a saját gazdálkodást részesítették előnyben, de az is elképzelhető, hogy a forrásadottságok torzítják a rekonstruált képet (eleve kisebb léptékű a forrásképződés és nagyobb arányú a forráspusztulás). A magyarázat első felére állhat példaként az eset, midőn egy bizonyos Péter Szomolya, Szirák és Tolmács preceptora egy darab földet bérbe vett. Minthogy azonban a bérleti díj fizetését huzamosabb ideig elhanyagolták, az esztergomi őrkanonok 1274-ben másnak adta bérbe a földet.^[465]ÁÚO IX, 92. MES II, 45. Nem sokkal később, az 1275-ös tartományi káptalanon, a perjelség birtokainak első ismert haszonbérbe adása üresen álló földeket érintett (terras domus nostre vacuas et quasi desertas), amiből arra következtethetünk, hogy már nem feltétlenül volt szabad kapacitása a perjelségnek, vagy a nagyobb (biztosabb) haszon reményében kerestek bérlőket.^[466]ÁÚO IX, 128–130. Cartulaire no. 3572. Smičiklas VI, 137–138.

Amint a későbbiekben szokássá vált, a perjelség birtokainak haszonbérbe adására a változó rendszerességgel, általában 1–3–5 évente megrendezett tartományi káptalanon került sor. A Rend szokásai szerint tartományi káptalan tartásához legalább négy rendtag (általában preceptor) jelenlétére volt szükség, mindenekelőtt a rend birtokait érintő döntések meghozatalához.^[467]Cf. Gervers, Michael (szerk.): The Cartulary of the Knights of St. John of Jerusalem in England: secunda camera, Essex, Oxford–New York, OUP, 1982. lx–lxi. Lásd még Luttrell 1996: i. m. II, … Részletek Angliában például, ha a perjel kötött is bérleti szerződéseket saját pecsétjének hatálya alatt, az okleveleket a legközelebbi tartományi káptalanon a perjelség pecsétjével is meg kellett erősíteni.^[468]Gervers 1996: i. m. lxxii. A fennmaradt források arról tanúskodnak, hogy a Magyar–Szlavón perjelség is hasonlóan szigorú szabályokat követett a haszonbérleti szerződések során, azaz a bérbeadások rendre a tartományi káptalanokon történtek.^[469]Pl. 1275-ben (ÁÚO IX, 128–130.), 1320-ban (Smičiklas VIII, 556–559., AOkl V: 294–295.), 1326-ban (Dl.106115, Df.258480, AOkl X, 109.), 1328-ban (Fejér CD VIII/3, 341–343., AOkl XII, 146.) … Részletek Kivételnek tűnik azonban a székesfehérvári preceptorium helyzete,^[470]Fejér CD VIII/4, 129–130., AOkl XIX, 42–43. Fejér CD IX/2: 254–255., 524–526.; Érszegi 1971: i. m. 196.; Dl.106167. Fejér CD VIII/4, 129–130., AOkl XIX, 42–43.  amely adminisztratív egység rendszeresen adta bérbe földjeit a tartományi káptalan jóváhagyása nélkül. Feltehetően mindig volt elegendő számú rezidens rendtag a házban, ráadásul a 14. században az alperjel is gyakran Székesfehérvárról került ki, így egyszerűen megfelelhettek a rendi előírásnak, amely nem magát a tartományi káptalant követelte meg a döntés meghozatalához. Német preceptoriumok esetében figyelhető meg, hogy bizonyos értékhatár alatt a preceptorok a rendtagok beleegyezése nélkül is bérbe adhatták a rendelkezésük alá bocsátott birtoktesteket.^[471]Vö. Borchardt, Karl: Soll-Zahlen zum Personalstand der deutschen Johanniter vom Jahre 1367, Revue Mabillon,

Magyarországi preceptoriumok esetében ilyen lehetőségről nem szólnak a források, mint ahogyan a Rend általános gyakorlata a bérleti díjak begyűjtésére sem honosodott meg. Az európai perjelségekben díjbeszedőket (receptores) alkalmaztak, akik maguk is rendtagok voltak, de az is gyakori volt, hogy világiaknak adták bérbe a bérleti díj beszedését. Ezzel szemben a Magyar–Szlavón perjelség birtokainak (aktuális és leendő) bérlőinek meg kellett jelenniük a tartományi káptalanon, amelyet a perjel vagy annak helytartója celebrált.^[472]1353-ban Baudon Cornuti perjel megfosztotta azokat a bérlőket földjeiktől, akik nem jöttek el a tartományi káptalanra, hogy az esedékes censust megfizessék. Smičiklas XII, 165–167. Lásd … Részletek Ekkor nemcsak a bérleti díj megfizetésére, de a szerződések megújítására, illetve új szerződések megkötésére is sor került. A 14. századra vonatkozó források tanúsága szerint időnként egy, néha két határnappal készültek a szerződések:^[473]ÁÚO IX, 128–130.; Cartulaire no. 3572. Smičiklas VI, 137–138.; Fejér CD VIII/3, 147–149.; AOkl X, 146–147. legtöbbször Szt. György és Szt. Mihály ünnepét, azaz az intenzív mezőgazdasági munkálatok kezdetét és végét jelölték ki. De előfordultak más határnapok is: Mindenszentek,^[474]Fejér CD VIII/3, 147–149.; AOkl X, 146–147. Szt. Márton,^[475]Fejér CD VIII/1, 202. Smičiklas VIII, 114–115., IX, 341–342. Cartulaire no. 4711.; AOkl II, 12–13., XI, 126.; Df.257974, Df.258481. A Blagay-család oklevéltára, 99–100. Szentháromság,^[476]AO I, 376., AOkl IV, 11–12. Virágvasárnap,^[477]Fejér CD IX/2, 254–255. Húsvét,^[478]Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon, Budapest, Argumentum Kiadó, 1998. 258–259.; AOkl XXIII, 336–337.  Pünkösd^[479]A Blagay-család oklevéltára, 74–75. Smičiklas VIII, 353–354., AOkl III, 316. vagy Karácsony.^[480]Fejér CD VIII/3, 341–343. AOkl XII, 146. Sajátos módon a Magyar–Szlavón rendtartomány johannitái nem részesítették előnyben a Rend védőszentjének, Keresztelő Szt. Jánosnak^[481]Jóllehet, van rá példa 1344-ből (Dl.100023). ünnepét a tartományi káptalanok megtartására. Ennek oka talán részben abban keresendő, hogy a 14. századi magyar– szlavón perjelek időnként egyszerre több perjeli méltóságot is viseltek (pl. Velence, Róma, Capua),^[482]Hunyadi 2005: i. m. 144. ily módon egy adott időpontban nem vizitálhattak egyszerre több tartományt. Azt is fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a perjelek legtöbbször nem voltak rezidensek saját tartományukban, hanem szinte állandóan úton voltak, vagy a Rend központjában, Rodoszon tartózkodtak. Magyarországra évente egyszer jött a perjel, de, amint fent is láttuk, előfordult hároméves vizitációs periódus is.^[483]Hunyadi 2010: i. m. 94.

A perjelség birtokait vagy előre meghatározott időtartamra, 1) általában néhány évre, 2) élethossziglan, vagy 3) előre meg nem határozott időre adták bérbe.^[484]Például határozatlan időre: 1328. május 26. Fejér CD VIII/3, 341–343. AOkl XII, 146–147. Ebben az esetben a bérlet fenntartásának feltétele úgy szólt, hogy: …usque dum dictus … Részletek Az első esetben a bérlet fenntartásának egyetlen feltétele a bérleti díj rendszeres fizetése volt,^[485]Vö. AO I, 376., AOkl IV, 11–12. ám ezeknek a szerződéseknek, illetve kialakított viszonyoknak legalább két további jellemzője is volt. Egyrészt a johannitákkal kötött szerződések olyanokkal jöttek létre, akik valamilyen szolgálatot teljesítettek a Rendnek vagy érdemeket szereztek a rendi javak védelmében. Időnként a leendő bérlő érdemeit meg is nevezték az oklevelek narrációs részében. Így például 1320-ban Ludbreg-i Péter fia Miklós mester, 1328-ban pedig egy zárai polgár^[486]Fejér CD VIII/3, 341–343. AOkl XII, 146. a rendi vagyon védelmében játszott szerepéért cserébe kapott földet,^[487]Smičiklas VIII, 556–559. AOkl V, 294–295. míg egy 1329-es oklevélben feltűnő Domenico Ragazzinóról megtudjuk, hogy a haszonbérletre leginkább azzal nyert jogot, hogy a Rendet szolgálta tengeren innen és túl (ultra et citra mare).^[488]Df.257974, Df.258481. AOkl XIII, 366–367. Néha szinte olybá tűnik, hogy a Rend iránti hűség előfeltétele volt a bérleti szerződésnek vagy a prediális státusz elnyerésének. A következtetésekkel természetesen óvatosan kell bánnunk, mert nem tudható, hogy olyan esetekben, ahol az érdemeket nem nevezték meg, vajon a gazdasági megfontolás állt-e a bérlő személyének kiválasztása mögött. Magyarán: ki ígért nagyobb bérleti díjat. A hűség mindenesetre sokat nyomott a latba, amint az már az első szerződés (pacta) során is nyilvánvalóvá vált. Ebben a perjel hangsúlyozta, hogy az egyetlen eset, amikor a Rend kezdeményezi a bérleti szerződés felbontását, ha a bérlő az Ispotály elleni nyilvánvaló hűtlenségbe esne (in manifesta infidelitate contra domum nostram).^[489]ÁÚO IX, 128–130., Cartulaire no. 3572., Smičiklas VI, 137–138., VIII, 74., IX, 10–11., AOkl I, 273.; VI, 39. Akik teljesítették a szerződés feltételeit, s megmaradtak a Rend hűségén, bízvást remélhették annak meghosszabbítását. Ahogyan ez Fekete (dictus Niger) Tamással is történt, aki először 1304-ben vett haszonbérbe johannita földet, s 1321-ben újabb szerződést kötött a Renddel.^[490]1304: Smičiklas VIII, 74. AOkl I, 273. 1321: Smičiklas IX, 10–11. AOkl VI, 39.

Baudon Cornuti magyar–szlavón perjel 1359-es panaszából az derül ki, hogy nem sikerült visszaszerezni a Rend földjeit azoktól, akik szerződésszegőnek bizonyultak vagy hűtlenek lettek. Ezért a perjel királyi hozzájárulást kért, hogy a 32 éves elbirtoklási periódust kiterjesszék,^[491]Fejér CD IX/2, 373., IX/3, 42–43., IX/7, 94–95. Valamelyest problematikus, hogy a szokásjog 40 éves elbirtoklást biztosított egyházi vagyonnal szemben, míg nemesi birtokot 32 év védelem … Részletek s ez részben arra enged következtetni, hogy még Károly Róbert idején bérbe adott földekről volt szó. A hűséget, illetve a bérlők Rendhez fűződő sajátos kapcsolatát illetően két eset mindenképpen említést érdemel. Albert székesfehérvári és János szentlőrinci preceptorok jóvátételként egy darab földet adtak bérbe Tarcha-i Pál fia Jánosnak és lányának Erzsébetnek 1374-ben.^[492]Fejér CD IX/4, 611–613. Amint a forrásból értesülünk a johanniták vagy talán jobbágyaik hatalmaskodást követtek el: megölték János és Erzsébet egyik testvérét, egy másiknak lábát törték, sőt, Erzsébetet is megverték, s kilenc jobbágyukat elfogták. Fogott bírák segítségével, János budai prépost, kápolnaispán előtt olyan megállapodást kötöttek, hogy a Rend éves haszonbérletet ajánl (more feudario seu pro censu annuali), amit a sértettek el is fogadtak. Feltehetően kifejezetten előnyös lízingfeltételeket ajánlottak egy olyan hatalmaskodás jóvátétele gyanánt,^[493]Az oklevélből kiderül, hogy a perjelségben komoly karriert befutott Albert preceptor fia, egy bizonyos Košuća-i Iwko (de Kusychya) szintén érintett volt az ügyben. Mindazonáltal az … Részletek amelyben még Albert preceptor fia is részt vett. Másfél évvel később, 1376 januárjában egy másik rendhagyó eset került megörökítésre Gwylermus de Alcaniz, a szlavóniai Szentmárton preceptora által.^[494]Df.230580. Arland fia Miklóst, aki korábban rendi földek bérlője volt, közelebbről meg nem határozott okok miatt megfosztották bérleményétől (s talán prediális státuszától). Miklós azonban nem nyugodott bele a döntésbe, visszaszerezte korábbi státuszát, s megújított feltételekkel újra szerződést kötött.

Egy további sajátosságra már Bónis György felhívta a figyelmet a lovagrendek szlavóniai birtokai kapcsán, mégpedig, hogy a haszonbérlő és prediális fogalma teljesen egybefolyt. A johannita források szerint a bérlő társadalmi státuszától (nemes, jobbágy, nő) függetlenül ugyanazokat a terheket rótták rá, amellyel a Rend prediálisait terhelte meg.^[495]Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003. 232. Borsa Iván: A zágrábi püspökség prédiálisai a XV. század elején, Levéltári … Részletek Részben ezért sem lehet egyértelműen meghatározni a különbséget a két státusz (haszonbérlő és prediális) között, legalábbis a rendelkezésünkre álló források alapján. E tekintetben az oklevelek terminológiája is félrevezető lehet, mert – Holub József által is észrevételezett módon^[496]Vö. Holub József: Egyházi nemesek jogállása a középkorban, Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv, 6. évfolyam, 1944–46. 198–200. – nem feltétlenül hazai terminológiát használtak. A megállapodások további elemeit is célszerű röviden szemügyre venni. A bérleti díjon túl a perjel rendszerint fenntartotta az igazságszolgáltatás jogát a legsúlyosabb bűnesetekre akár saját, akár a területileg illetékes preceptor részére. De arra is van példa, hogy teljesen átengedte a bérlőnek.^[497]Pl. ÁÚO IX, 128–130. Cartulaire no. 3572., Smičiklas VI, 137–138. A kirótt bírságok kétharmadát a bérlő a perjelnek, vagy a preceptornak tartozott megfizetni, míg egyharmadát megtarthatta.^[498]Pl. Df.257974, Df.258481. AOkl XIII, 366–367. Továbbá a jobbágyokhoz, illetve a predialistákhoz hasonlóan a perjel megszállást (descensus) követelt a bérlőtől,^[499]AO I, 389–390. AOkl IV, 85. amivel alkalmanként ténylegesen élt is, időnként pedig meg lehetett váltani pénzen^[500]Fejér CD VIII/4, 129–130. vagy terményekben.^[501]Solymosi: i. m. 258–259. AOkl XXIII, 336–337. A bérlők ünnepi ajándékokat^[502]Smičiklas IX, 10–11., XII, 165–167. AOkl VI, 39. is tartoztak adni, de ez alól felmentést kaphattak. Különböző egyéb terhekkel (pl. adókkal) kapcsolatos rendelkezések is ismertek, amelyek a Rend által elnyert/megszerzett immunitásokkal voltak kapcsolatban: pl. a sertéstized,^[503]Smičiklas VIII, 556–559.; AOkl V, 294–595. a nyestbőradó,^[504]AO I, 376. AOkl IV, 11–12.; V, 294–295.; VI, 39. Smičiklas VIII, 556–559.; IX, 10–11. illetve egyéb tributa, collecta et exactiones, valamint időnként a tizedről tett rendelkezések (hogy ti. kinek tartoznak fizetni ezeket a terheket).^[505]A Blagay-család oklevéltára, 74–75.; Smičiklas VIII, 353–354. AOkl III, 316. E tekintetben újra említést érdemel, hogy a magyar–szlavón johannita perjel egyúttal örökös dubicai ispán is volt, ily módon a megyebeli kondicionális nemesek felett iurisdictióval rendelkezett, s így hivatalból bizonyos jövedelmeket húzott.^[506]Alsó-Szlavóniai okmánytár, 59. Fejér CD IX/7, 178–179. Smičiklas XII, 651.

Végül, de nem utolsósorban a források segítségével betekintést nyerhetünk a haszonbérleti rendszer hosszú távú működésébe. A perjelség haszonbérleteit tárgyaló több mint ötven, 14. századi oklevélből kilenc segítségével majd’ két évtizeden keresztül követhető egy bérlet története.^[507]1360. szeptember 12. és 1377. szeptember 29. között. Az eseménysor első ismert részlete 1360-ban történt, amikor Baudon Cornuti perjel a Rend Somogy megyei Szenta nevű birtokát, amely a csurgói preceptoriumhoz tartozott, bérbe adta a néhai Lendvai Miklós fiainak: Istvánnak, Jánosnak, Miklósnak és Lászlónak.^[508]Fejér CD IX/3, 198–199. A perjel a földet élethossziglan adta bérbe évi 5 márka fejében, amelyet a bérlőknek Szt. Mihály ünnepén kellett megfizetniük. Baudon fenntartotta az igazságszolgáltatás jogát a súlyosabb bűnesetekre (vérontás, gyújtogatás, lopás). A perjel a tizedet „a Rend prediálisaihoz hasonlóan” követelte, s évente egy descensusra tartott igényt, amit akár felé, akár a csurgói preceptor felé teljesíthettek. Mint a későbbi forrásokból kiderül, a megszállást a bérlők rendre megváltották pénzen: 1363-ban 80 dénárért, 1366-ban, illetve 1368-ban pedig 50 dénárért.^[509]Fejér CD II, 168. (1363), Dl.5498 (1366), Dl.5704 (1368). A szerződés megfogalmazása szerint a megállapodás mindaddig érvényben marad, amíg a bérlők hűségesek a Rendhez. Úgy tűnik, hogy a bérlők legalább 1368-ig rendszeresen fizettek. 1371-ben a perjel módosította a szerződés feltételeit, midőn lemondott az igazságszolgáltatásról a súlyosabb esetekben is, illetve átengedte a bírságokból befolyt összeget. Sőt, más pontokon is módosították a megállapodást.^[510]Fejér CD IX/4, 263., 371–372. Egyrészt, 1371-ben a négy fiúból már csak ketten szerepelnek bérlőként: István és János. Másrészt a bérleti díjat 5 márkáról 14 márkára emelte a Rend, jóllehet nincs nyoma annak, hogy a bérbe vett földek mérete nőtt volna, vagy hogy újabb területeket adtak volna hozzá. Harmadrészt, talán a bérleti díj növekedése miatt, a perjel a fizetést az eddigi egy határnap helyett két részletben követelte: Szt. György és Szt. Mihály ünnepén. A források arról tanúskodnak, hogy 1377-ig a bérlők szerződésszerűen teljesítettek,^[511]ejér CD IX/4, 523–524. (1373), Dl.6221 (1374), Dl.6383 (1376), Dl.6459 (1377). évente kétszer fizetve a bérleti díjat. 1371-től kezdődően azonban már nem a perjeltől kaptak igazolást a fizetésről, hanem a csurgói preceptortól, akinek a területéhez tartozott a birtok. A magyarázat talán a perjeli székben történt váltással volt összefüggésben. Rajmund de Beaumont feltehetően más hatásköri megoldást érvényesített, tudván, hogy hosszabb időt fog a perjelségtől távol tölteni. Az új perjel mindenesetre összehívta a perjelség prediálisait az első tartományi káptalanra, amely már az ő vezetésével zajlott 1374-ben.^[512]Fejér CD IX/4, 614–616. Dl.6319. Megújította a szerződéseket, s ennek során a Lendvaiakat felmentette a descensus terhe alól. Ezt követően pedig a birtokok adminisztrációját helytartójára, Arnold de Beaumont-ra bízta, aki történetesen Csurgó preceptora volt.

A perjelváltást követő időszak nemcsak a Magyar–Szlavón perjelség életében hozott alapvető változásokat – például Palisnai János fellépésével –, hanem a Rend egészében is, hiszen az 1378-as egyházszakadás markáns törésvonalakat hozott létre az európai tartományokban. Nem meglepő, hogy a vizsgált időszak végéig (1387) a békés birtokgazdálkodásról tudósító források gyakorlatilag eltűnnek a „kettészakadt” perjelségből.^[513]Hunyadi 2005: i. m. 146–148.

16. A johannita konventek hiteleshelyi tevékenysége

A középkori Magyarország magánjogi írásbeliségének alapvető fontosságú fórumai a hiteleshelyek voltak. A 12. század első felében elinduló és III. Béla uralkodása idején kikristályosodó intézményrendszer,^[514]Sajátos módon ennek a folyamatnak egy fontos pontja volt a fent említett Froa asszony adománylevele, amely oklevél arengájában a király hitet tett az ügyek írásba foglalása mellett. Vö. … Részletek a nyugat-európai fejlődési iránytól némileg eltérve, a Magyar Királyság területén a közjegyzőségek funkciójának jelentős részét átvevő egyházi intézmények lettek, amelyek aránylag könnyen váltak közhitelű írószervekké.^[515]Máig alapvető jelentőségű Eckhart Ferenc 1914-ben németül megjelent monográfiája (Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter), amelynek magyar fordítása is elérhető: Eckhart Ferenc: … Részletek A székes- és társaskáptalanok mellett elsősorban bencések, premontreiek és a lovagrendek konventjei tűntek fel ilyen szerepben. Ezek az intézmények nemcsak az oklevelek kiállításában vállaltak szerepet, de ezeket őrizték, kérésre másolatokat állítottak ki, illetve a jogügyletek eljárásainak lebonyolításában is oroszlánrészt vállaltak. A hiteleshelyi személyzetnek, az írás- és nyelvtudáson (latin és népnyelven) túl jogi ismeretekkel is rendelkeznie kellett: mind római, mind pedig kánonjogi tudással, de mindenekelőtt a szokásjog legfontosabb elemeivel kellett tisztában lenniük. Ez különösen a johanniták és a templomosok esetében vet fel fontos kérdéseket, hiszen a preceptoriumok személyzete egészen a 14. század közepéig többnyire idegen származású rendtagokból állt,^[516]A templomosokra lásd Stossek 2006, i. m. 187–191. A johannitákra lásd Hunyadi 2010: i. m. 102–159. miközben a konventjeik némelyike a 13. század közepétől, második felétől rendszeres hiteleshelyi tevékenységet folytatott.

A johanniták kilenc konventje (Székesfehérvár, Újudvar, Sopron, Csurgó, Dubica, Torda, Bő, Pakrác és Gyánt) is bekapcsolódott a hiteleshelyi tevékenységbe, egy részük rendszeresen, a többiek alkalomszerűen. Fontos hangsúlyozni, hogy sajnos egyetlen johannita konventnek sem maradt meg a hiteleshelyi levéltára (conservatorium publicum), így a valaha kiállított okleveleknek csak egy részét ismerjük, amelyeket más hiteleshelyek archívumaiból, illetve családi levéltárakból lehet összegyűjteni. Bő és Pakrác hiteleshelyi tevékenységét érdemben nem lehet vizsgálni, mert egyetlen oklevél sem maradt fenn az utókorra. Csak annyi ismeretes, más in- tézmények kiadványaiból, hogy Pakrác 1266 és 1278 között működött hiteleshelyként,^[517] Smičiklas V: 411–413., VI, 261; HO VI, 138–142. A Blagay-család oklevéltára, 29–35., 36–38. míg a korábban templomos bői konvent 1330 és 1351 között.^[518]Reiszig II, 17.; Nagy Imre (szerk.): Sopron vármegye története. Oklevéltár, I–II. kötet, Sopron, 1889–1891. I, 214–220. Ugyancsak kevés ismerettel rendelkezünk a gyánti konvent ilyen tevékenységéről, ugyanis közvetlenül mindössze egy 1268-as oklevél bizonyítja hiteleshelyi működését.^[519]ÁÚO XII, 450. Ugyanakkor a fennmaradó hat konvent írószervének „terméséből” több 300 oklevelet ismerünk a vizsgált időszak végéig. A korpusz több mint fele eredetiben fennmaradt okleveleket tartalmaz, körülbelül ötöde (nagyrészt hitelesített) másolatban maradt ránk, egy másik ötöde pedig pusztán említésből ismert, míg az állomány kb. 5%-a mára elveszett, de kiadása valamilyen formában megőrződött.^[520]Vö. Hunyadi 2002: i. m. 285–296. Hunyadi 2010: i. m. 197. Természetesen ezek a számok önmagukban még nem sokat mondanak, különösen akkor, ha az intézmények közötti megoszlás aránytalan, márpedig a johanniták esetében ez a helyzet. Ugyanis a hiteleshelyként legkorábban működő és a legjelentősebb tevékenységet folytató székesfehérvári konvent produkálta az említett oklevélmennyiség kétharmadát.^[521]Hunyadi 1998: i. m. passim. Lásd Hunyadi Zsolt: Regularities and irregularities in the formulae of the charters issued by the Székesfehérvár convent of the Knights of St. John (1243–1400), in … Részletek Egy másik fontos tény, hogy Székesfehérvár és Dubica^[522]Vö. Hunyadi 2018: i. m. 314–315.  kivételével minden johannita hiteleshely felhagyott tevékenységével 1353-ra. Ennek oka jól ismert: I. Lajos király 1351-ben elrendelte, hogy a kisebb konventek (conventus minuti) pecsétjeit vonják be és törjék össze.^[523]1351/3. tvc. Bak János, et al. (szerk.): Decreta Regni Mediaevalis Hungariae 1000–1526, I–V. kötet, Salt Lake City–Los Angeles–Idyllwild: Charles Schlack, 1992–2010. I/2. 10. A csekély számú rezidens tagsággal rendelkező konventek jobban ki voltak téve az érdekelt felek, illetve a kegyurak befolyásolásának, így az általuk kiállított jogbiztosító dokumentumok hitele időnként kétségessé vált. Lajos intézkedése nyomán számos hiteleshely végleg felhagyott ebbéli tevékenységével, ennek pedig az lett a következménye, hogy a megmaradók tevékenysége földrajzi és jogi értelemben is kiszélesedett. Werbőczy Hármaskönyve a 16. század elején már országos hatáskörű hiteleshelyeket sorol, közöttük a székesfehérvári johannita konventet.^[524]Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen–Márkus Dezső (szerk.): Werbőczy István Hármaskönyve, Budapest, Franklin Társulat, 1897. 282. Székesfehérvárhoz lásd Ribi András: Miért működött … Részletek Fontos hangsúlyozni, hogy az előző alfejezetben említett, haszonbérleteket tárgyaló oklevelek, amelyeket a johanniták mint földesuraság állítottak ki, nem hiteleshelyi oklevelek. Ha azok lettek volna, akkor a magyar szokásjog megkövetelte volna, hogy egy másik, pártatlan hiteleshely elé vigyék a szerződés írásba foglalását. Bérleti szerződéseknél nem történt tulajdonjog átruházása, így nem volt elvárás harmadik fél bevonása a jogügyletbe.^[525]Lásd pl. 1275 (ÁÚO IX, 128–130.; Cartulaire no. 3572.; Smičiklas VI, 137–138.; 1304 (Smičiklas VIII, 74.). 1329 (Df.257974, Df.258481). Kumorovitz L. Bernát: Az authentikus pecsét, Turul, … Részletek Természetesen a perjelek és preceptorok saját pecsétjeik alatt időnként bocsátottak ki oklevelet, ezek sem tartoznak a hiteleshelyi oklevelek közé.^[526]A johannita pecséthasználatról lásd Hunyadi Zsolt: Johannita pecséthasználat a 13–14. században és európai kontextusa, in Fedeles Tamás–Hunyadi Zsolt (szerk.): Emlékkönyv Koszta … Részletek

Tartalmilag vizsgálva a johannita hiteleshelyi korpuszt az látható, hogy az oklevelek többsége magánszemélyek ún. bevallásait (fassiones) rögzíti, és gyakorlatilag a jogélet szinte minden területéről származnak az ügyek. Találunk megállapodásokat, birtokosztályt rögzítő okleveleket, adásvételeket, zálogosítást, cserét, illetve a nőnem külön jogaival foglalkozó ügyeket, például leánynegyedvitákat. Számos oklevél rögzítette a rendtagok konventen kívüli hiteleshelyi tevékenységét is. Ezek elsősorban határjárások (reambulatio) voltak, birtokba történő bevezetések (statutio, introductio), illetve a peres eljárások fontos fázisát jelentő tudományvételek (inquisitio simplex vagy communis) elkészítése. Az eljárások vagy magán a hiteleshely székhelyén zajlottak, vagy az ügy helyszínén, hiteleshelyi kiküldöttek (testimonium) jelenlétében. Rendszeresen eljártak uralkodói felkérés, illetve parancs alapján is. Ilyenkor a megkapott parancslevélben (mandatum) foglaltak alapján elindították az eljárást és annak végén jelentést (relatio) tettek az uralkodó vagy valamely országos méltóságviselő felé. A választ a felkérő fél vagy tudomásul vette, vagy újabb parancslevélben további vizsgálatot rendelhetett el. A 13. századtól a kapott levelet a hiteleshelyi személyzet felbontotta, felolvasta a testület tagjai előtt. Ezt követően egy kisebb rangú rendtagot, gyakran kóruspapot (clericus chori) kiküldtek a helyszínre, hogy elvégezze a vizsgálatot. A kiküldött felvette a kapcsolatot a poroszlóval (pristaldus), később a királyi emberrel (homo regius), és vele együtt jelent meg a helyszínen, például egy birtok határainak megállapítására. Visszatérve a konventbe, a kiküldött – legtöbbször szóban – jelentést tett, illetve a készített feljegyzését benyújtotta a hiteleshelyi személyzetnek, akik oklevélbe foglalták a jelentést. Időnként az érintett felek is kaptak másolatot a jelentésről.

A 14. századtól, követve az általános hazai gyakorlatot, a kiküldött megnevezésekor a konventbeli rangját is rögzítették, megkönnyítve a kutatók dolgát az azonosítás során. Ennek vizs- gálata alapján megállapítható, hogy a kiküldöttek jelentős része alacsonyabb státuszú volt, és a (latin alakban szereplő) nevekből az sejlik,^[527]Michael, Johannes, Stephanus, Simon etc. hogy magyar származásúak lehettek. A kiküldöttek esetében különösen is fontos volt a magyar nyelv ismerete, hiszen a birtokokon, falvakban aligha boldogulhattak akár a latinnal, akár a francia nyelvvel. A már emlegetett jogi ismeretek teljes vertikumával a hiteleshelyi személyzet bizonyosan rendelkezett, de erre nem minden egyes kóruspapnak volt szüksége. Úgy tűnik, hogy idegen származásuk ellenére a johannita scriptoriumok személyzete a magyar hiteleshelyi gyakorlatot szinte minden elemben követte.^[528]Lásd Hunyadi Zsolt: The Knights of St. John and the Hungarian Private Legal Literacy up to the Mid-Fourteenth Century, in …The Man of Many Devices, 507–519. Az oklevelek szerkezete, az alkalmazott oklevélformulák, a hitelesítő elemek használata mind belesimultak a hazai gyakorlatba és többnyire egységesek a johannita írószerveknél. Egészen közelről szemügyre véve az okleveleket, néhány helyi/regionális sajátosság persze felfedezhető, de ezek messze beleférnek a „szórásba”. Például az oklevelek intitulációjában, ahol megnevezik a dokumentum tartalmáért, rendelkezéséért felelős személyt vagy intézetet (Nos conventus; Conventus cruciferorum, Fratres domus hospitalis), azt tapasztaljuk, hogy míg a székesfehérvári konvent a vizsgált időszak végéig csak a testületet szerepeltette ebben a formulás részben,^[529]Lásd Hunyadi: i. m. 1999a: 87–88. Hunyadi 1999b: i. m. 139. addig a soproni és az újudvari konvent feltüntette a preceptor vagy a vicepreceptor nevét is az oklevél protocollumában.^[530]Pl. c.1264 (ÁÚO VIII, 91–92.; 117–119.); 1266 [Smičiklas V, 369–370.; ÁÚO VIII, 160. Nagy Imre et al. (szerk.): Zala vármegye története. Oklevéltár, 1024–1490, I–II. kötet, … Részletek Néhány esetben pedig johannita preceptorok adtak ki hiteleshelyi oklevelet a saját nevükben, kihagyva a konventet vagy a rendtagokat, ahogyan ez előfordult Csurgón, Tordán, Gyánton és Dubicán is.^[531]Pl. 1266 (Smičiklas V, 369–370.; ÁÚO VIII, 160.; Zala vármegye története, I, 50–51.); 1278 (Fejér CD VII/4, 179–180.); 1286 (ÁÚO XII, 450.); 1289 (Sopron szabad királyi város, I/1, … Részletek Sopron, Torda és Dubica abban is sajátos utat járt, hogy az okleveleik egy részét valamely egyházi (pl. plébánossal) vagy világi tisztségviselővel (pl. a helyi zsupánnal) együtt adták ki.^[532]Pl. 1276 (Sopron szabad királyi város, I/1, 5–6.; HO III, 24–25.); 1296 (CD Trans 307–309.); 1300 (HO VIII, 404–405.; Fejér CD VII/3, 119–120.; VII/5, 563–564.); 1347 (A Blagay-család … Részletek Tapasztalhatók kisebb eltérések a hitelesítő eszközök (pecsétek, chirographum, tanúnévsor, méltóságsor) használatában is, de ezek egyike sem számottevő és a magyar hiteleshelyi gyakorlatban bevettnek tekinthetők.^[533]Székesfehérvárra lásd Hunyadi: i. m. 1999a: 91–93.; Hunyadi 1999b: i. m. 142–143. Egyéb példák: 1298 (ÁÚO X, 326–327.); 1299 (ÁÚO XI, 156–157.); 1300 (HO VII, 285–286.).

Természetesen abban is hasonlítottak a többi hiteleshelyre, hogy tevékenységük, az oklevelek kiállításának, a kiszállások díját megkérték az érintett magánfelektől. Bár vannak bizonyos taxák, amelyek rögzítették a hiteleshelyi eljárások és oklevél-kiállítás díjait,^[534]1290/16. tvc.: DRMH I, 44.; c.1300/19–20. tvc.: DRMH I, 74–75.; Ezek az összegek egészen 1435-ig érvényben maradtak. Lásd DRMH I, 138.; 1351/21. tvc. DRMH II, 12–13. ezek alapján szinte lehetetlen kiszámolni a realizált bevételt, még nagyságrendileg is. Már csak azért is lehetetlennek tűnő kalkuláció lenne, mert a „listaárat” nem mindig alkalmazták a scriptorium tagjai. A 13. század közepét követően például a székesfehérvári konvent írószerve lenyűgöző díszítésű privilégiumokat állított ki és vélhetően ezek árát megkérte a kiállítást igénylőktől. Ugyanakkor az 1280-as évektől ezek a magas erudícióra utaló jegyek megritkulnak a konventi gyakorlatban. Ez bizonyára összefügg a felkérő felek fizetőképességével és az oklevél-kiállítás gyakoriságával is. Ebben ráadásul még változást hozott a pergamenről papírra való áttérés is, legalábbis a pátens és zárt oklevelek esetében: az íráshordozó megváltozása önmagában csökkentette az oklevél bekerülési költségét. Ha nem is kalkulálható pontosan a hiteleshelyi tevékenységből származó bevétel nagysága, a káptalanokkal bizonyos párhuzam talán vonható. Ott a lector, a sublector és a kóruspapok is részesedtek a bevételből, sőt, tulajdonképpen a prebendájuk részének is tekint(h)ették. Azt viszont fontos hangsúlyozni, hogy a monasztikus hagyományban a custos vagy az adott konvent perjele közvetlenül nem részesedett a hiteleshelyi bevételből,^[535]Mezey László: A pécsi egyetemalapítás előzményei (A deákság és a hiteleshely kezdeteihez), in Csizmadia Andor (szerk.): Jubileumi Tanulmányok, Pécs, JPTE, 1967. 77. s a johanniták, jelen ismereteink szerint ez utóbbival rokoníthatók. A johannita hiteleshelyek esetében bizonyosan csak azok realizáltak kézzelfogható bevételt, amelyek rendszeresen folytatták ezt a tevékenységet, mint Sopron,^[536]A hiteleshelyi tevékenység beszüntetése az adott johannita egyház hanyatlását is eredményezhette, amit jól mutat a soproni preceptorium példája, lásd Ribi András: »filia ordinis … Részletek Újudvar és Székesfehérvár. Ez utóbbi esete különösen jelentős, ha tekintetbe vesszük, hogy tevékenységét Lajos rendelete után is folytathatta (egészen a török dúlásig), sőt földrajzi illetékessége jelentősen megnövekedett. Bizonyítani nehéz, de valószínűsíthető, hogy a királyi adományok elapadása, a birtokok számának csökkenése egyre nagyobb szerepet juttatott a hiteleshelyi tevékenységből származó jövedelemnek. És természetesen elvileg ennek a bevételnek egy részét is rendi adóként be kellett fizetni a központi kincstárba. Ebben azonban Szent János testvérei egyre kevésbé jeleskedtek. Részben a helyben jelentkező török veszély követelte kiadások, részben más okok miatt, de ezek feltárására a tartomány késő középkori történetét vizsgáló tanulmány fog vállalkozni.

Absztrakt

A tanulmány a magyarországi johannita rendtartomány történetét mutatja be a konstanzi zsinatot követő évtizedekben, különös tekintettel a magánlevéltára révén kiváló forrásadottságokkal rendelkező fehérvári konventre. A magyar forrásanyagon túl a dolgozat a Rend máltai központi levéltárából származó dokumentumokra is támaszkodik, melyek legfontosabb tanulsága, hogy hogyan távolodott el egymástól a nyugati egyházszakadást követően a Rend rodoszi központja és a Vránai perjelség. Ez a folyamat a 15. század második felére gyakorlatilag teljes szakadáshoz és egy kvázi magyar-johannita rendi ág létrejöttéhez vezetett, melynek tagjait helyesebbnek tűnik kereszteseknek nevezni. A fehérvári preceptorium történetének részletes bemutatása után egy esettanulmány következik a vránai perjelek és a fehérvári konvent tagjai között húzódó potenciális ellentétek illusztrálására. Ez utóbbi egyúttal a rendtartomány működésére – egy idő után annak hiányára – is rámutat. A tanulmányt a fehérvári konvent országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenységének bemutatása zárja.

Kulcsszavak: johanniták, keresztesek, Vránai perjelség, hiteleshely, Székesfehérvár

1. Forrásadottságok – témaválasztás

A fehérvári johannita vagy keresztes konvent egyike a középkori Magyarország azon kevés egyházi intézményének, melynek magánlevéltára – túlélve a török hódítást – napjaink kutatója számára is fennmaradt. Ez a tény azért is fontos, mert a tárgyalt egyház nem Észak-Magyarországon, Erdélyben vagy valahol Nyugat-Magyarországon működött, hanem az ország középső területeit magában foglaló medium regniben, melynek teljes egészét érintette a török pusztítás. Ráadásul a konvent hiteleshelyként is működött, így kiadványai révén további információk nyerhetők – elsősorban a személyzet és a közhitelű tevékenység kapcsán – az intézmény történetéről.

A szerencsés forrásadottságok oka abban a tényben keresendő, hogy Székesfehérvár 1543. évi török elfoglalása előtt vagy után^[1]Erről lásd 3.5. fejezet! a keresztesek Nyugat-Magyarországra menekítették levéltárukat. Az irategyüttes Pozsonyba került, ahonnan az okleveles anyag a csehszlovák–magyar iratcsere-egyezménynek köszönhetően 1969-ben került a budapesti Országos Levéltárba.^[2]Bakács István: Az Országos Levéltár osztályának 1969. évi gyarapodásáról, Levéltári Szemle, 20 (1970) 440. Az oklevelekhez Érszegi Géza készített regesztákat, melyek Fejér megyére … Részletek Jelenleg 1526 előtti része a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának Q 398. jelzete alatt található meg, míg az 1527–1543 közötti anyagot az R 302. fondban őrzik.^[3]2009-ig az anyag a P 1741. fondban volt. A levéltár különös értéke még, hogy ez az egyetlen fennmaradt székesfehérvári archívum a török hódoltság előtti időszakból. Ugyanakkor a kutatás során kiderült, hogy a csere végrehajtása nem ment végbe maradéktalanul: 12 dokumentum a nagyszombati Szent Adalbert Társaság levéltárában maradt.^[4]1358. ápr. 16. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai  Fényképgyűjtemény (a továbbiakban: DF) 285 665.], 1450. aug. 21. (DF 285 658.), 1450. nov. 15. (DF 285 663.), … Részletek A nagyszombati lelőhely összefüggésben lehet azzal, hogy a 17–18. század fordulóján Kollonich Lipót esztergomi érsek utasítására – nyilvánvalóan Magyarország középső területeinek török hódoltság alóli felszabadításával összefüggésben – az itteni jezsuiták három másolati könyvben rögzítették a fehérvári keresztes konvent levéltárának teljes irategyüttesét. Az eredeti levéltári rendet tükröző protokollumban szereplő dokumentumok döntő többsége átvészelte az elmúlt háromszáz évet, de azért akadt kivételes darab is.^[5]1443. máj. 13. (ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár, Egyetemi Könyvtár Kézirattára AB 71. Diplomatarium crucigerorum de Alba. Tomus III. Caput XVIII. Numerus 37. 1077–1078.) – Vö. … Részletek Ha a magánlevéltári anyagot, a konvent által kibocsátott hiteleshelyi okleveleket és néhány egyéb – részben az OSZK-ban, Bécsben vagy Pozsonyban őrzött – dokumentumot összesítjük, akkor a munka keresztesekre vonatkozó hazai forrásbázisa mintegy 1700 oklevélre rúg.

A források körét – Engel Pál és Hunyadi Zsolt nyomdokain haladva^[6]Engel Pál: századi magyar vonatkozású iratok a johannita lovagrend máltai levéltárából, Történelmi Szemle, 39 (1997) 111–118., Hunyadi Zsolt: The Hospitallers in the Medieval Kingdom of … Részletek  – a johannita rend Rodoszról Málta szigetére menekített levéltárában lévő információkkal sikerült bővítenem. Az így feltárt dokumentumok többsége a Libri Bullarum szekcióban lévő regisztrumkötetekből származik, melyek a rendi központban kiállított, nagyrészt a Rend európai perjelségeire vonatkozó iratokat tartalmazzák. Ezeken kívül a 15. század második és a 16. század első felének generális káptalani jegyzőkönyveit is áttanulmányoztam, melyek a Sacra Capitula Generalia szekcióban találhatók. Végezetül az eredetiben fennmaradt oklevelek között is búvárkodtam. Összességében további 270, nagyrészt Magyarországra vonatkozó irattal bővült a disszertáció forrásbázisa. Közülük csak néhány oklevél volt korábban is ismert (például a Sztáray oklevéltárban), de ezek egy része a március végi rodoszi évkezdet miatt rosszul volt keltezve, ami nehezítette a felhasználást és az események kronológiai sorba állítását.

Tanulmányomban erre a forrásbázisra támaszkodva kívánom bemutatni a Vránai perjelség,^[7]A perjelségek nevének írásmódjáról: bár a magyarországi forrásokban tudomásom szerint a Vrána központú magyarországi johannita rendtartományt nem, vagy csak nagyon ritkán nevezik meg … Részletek azon belül pedig főképp a fehérvári konvent késő középkori történetét a 15. század elejétől egészen Székesfehérvár 1543-ban bekövetkező török általi meghódításáig. Bár a munka célkitűzései közé nem soroltam bele a Vránai perjelség egészének késő középkori vizsgálatát az modern szakirodalom híján akár egy teljes doktori disszertáció tárgya is lehetne –,^[8]A perjelség 15–16. századi történetének bizonyos aspektusairól újabban lásd Engel Pál: The Estates of the Hospitallers in Hungary at the end of the Middle Ages, in Hunyadi … Részletek mégis bizonyos jelenségek mélyebb megértéséhez mindenképpen szükségesnek látszott a rendtartomány és a központ viszonyrendszerét alapjaiban feltárni. Ezt követi majd a messze legjobb forrásadottságokkal rendelkező fehérvári preceptorium történetének bemutatása, melyet egy eset- tanulmány követ a vránai perjelek és a fehérvári konvent között húzódó potenciális ellentétek illusztrálására. Ez utóbbi egyúttal a rendtartomány működésére – egy idő után annak hiányára is rámutat. A tanulmányt a fehérvári konvent országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenységének rövid bemutatása zárja.

2. A magyarországi johannita rendtartomány és Rodosz kapcsolatai a konstanzi zsinat után

„A magyar vita csak a konstanzi zsinaton jutott nyugvópontra. Az azonban végérvényessé vált, hogy a magyar uralkodók beleszólást követeltek a tartományi elöljáró kiválasztásába. Ez a törésvonal soha nem tűnt el nyomtalanul.”^[9]Hunyadi Zsolt: Törésvonalak: a johannita magyar–szlavón rendtartomány a szkizma idején, in Kincses Katalin Mária (szerk.): Hadi és más nevezetes történetek. Tanulmányok Veszprémy … Részletek Hunyadi Zsolt egyik legfrissebb tanulmánya ezekkel a szavakkal zárja le a nagy nyugati egyházszakadás során a johanniták Magyar–Szlavón rendtartományának életében bekövetkező változások taglalását. Az idézet is mutatja, hogy a Vránai perjelség és a rodoszi központ kapcsolatát a konstanzi zsinat végéig már alaposan feltárta a történettudomány: Anthony Luttrell^[10]Luttrell, Anthony: The Hospitallers in Hungary before 1418: Problems and Sources, in Hunyadi Zsolt– Laszlovszky József (szerk.): The Crusades and the Military Orders: Expanding the Frontiers of … Részletek és Hunyadi Zsolt^[11]Lásd még Hunyadi Zsolt: Royal Power and the Hungarian–Slavonian Hospitaller Priors before the Midfifteenth Century, Military Orders, 5 (2012) 321–328., Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. … Részletek magyar és máltai forrásanyag révén a közelmúltban több írásukban bemutatták, hogy a szkizma következtében hogyan avatkoztak be a magyar uralkodók – főképp Zsigmond király (1387–1437)^[12]A 14. század második felében a Luxemburg-dinasztia tagjait cseh királyokként a Bohémiai perjelség is érdekelte, a szkizma idején az egyik perjel IV. Vencel király tanácsadója volt. Vö. … Részletek – a perjelek kijelölésébe, olykor a rendi központ hallgatólagos beleegyezésével, olykor éppen annak ellenében.

Bár a johannita rend egészét illetően a „zavaros időknek” már az 1409. évi pisai zsinat véget vetett, Magyarország esetében csak a konstanzi zsinat utolsó évei hozták el a várt megoldást. 1417 áprilisában Philibert de Naillac nagymester (1396–1421) kinevezte a fehérvári konvent élére Makrai János fia Lászlót,^[13]1417. ápr. 19. [Archives of the Order of Malta, National Library of Malta (a továbbiakban: AOM) 340 f. 150r–v] Személyére lásd Ribi András: Karrier, tisztségek, létszám. A fehérvári … Részletek majd decemberben a magyar rendtartomány élére Zsigmond jelöltjét, Nagymihályi Albert magyar nemest (1417–1434),^[14]Személyére lásd Hunyadi Zsolt: The social composition of the Military-Religious Orders in the medieval kingdom of Hungary, in Fernandes, Isabel Cristina F. (szerk.): As Ordens Militares e as … Részletek Michele Ferrandi önkéntesnek nevezett lemondása után.^[15]1417. dec. 15. (AOM 340 f. 158v–159r) Két hónappal később a kinevezést élethosszig megerősítették, felszólították Albertet magyar rendtagok toborzására, illetve évi 400 aranyforintban határozták meg a rendtartomány által fizetendő responsio mértékét.^[16]1418. febr. 12. [Nagy Gyula (szerk.): A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára, I–II., Budapest, 1887–1889. (a továbbiakban: Sztáray cs. lt.) II. 176–177.] Az újabban előkerült forrásokból az is kiderült, hogy Albert eleget tett az anyagi természetű követeléseknek: a következő, 1419. évre vonatkozóan kifizette a 400 aranyat a Medicieken keresztül.^[17]1419. febr. 20. (AOM 340. f. 170r–v) – Megjegyzés: az oklevelet Anthony Luttrell is ismerte, de a kifizetett responsiót tévesen az 1418. évhez kötötte. Vö. Luttrell, A.: Hospitallers in … Részletek A firenzei kereskedők részvétele a kifizetésben nem meglepő: a Medici és a Bardi bankház már 1414-ben engedélyt kapott az észak-itáliai és közép-európai perjelségek adóinak összegyűjtésére, sőt a jogosítványt 1420-ban is megerősítették.^[18]1414. dec. 31. (AOM 338. f. 162r–v), 1420. okt. 31. (AOM 345. f. 223r)

Miután Nagymihályi Albert elhagyta Konstanz városát, hamar elfeledkezett a nagymesternek tett ígéreteiről: nincs adat arra vonatkozóan, hogy 1434-ig tartó perjelsége alatt bármikor is befizette volna a rendi adókat, sőt a korszak generális káptalanjain (1420, 1428) sem vett részt. A központ és a magyarországi rendtartomány közötti kommunikációnak néhány jele azért így is akad. Egyfelől V. Márton pápa (1417–1431) oklevele, amely búcsút engedé- lyez azoknak a törökök elleni harcban résztvevőknek, akik segítenek a rodoszi lovagoknak.^[19]1430. dec. 16. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban: DL) 106 351.] Másfelől pedig azok az oklevelek, melyekben a nagymester és a rodoszi konvent oszt búcsút magyarországi személyeknek (illetve biztosítja gyóntatójuk szabad kiválasztását) Nursiai János commissarius vagy más vezető rendtagok révén.^[20]máj. 2. (DL 92 816.), 1432. jún. 10. (DL 105 748.), 1432. jún. 26. (DL 85 741.), 1432. jún. 26. (DL 43 919.), 1432. dec. 6. (DL 12 476.), 1432. dec. 10. (DL 12 477.), 1432. dec. 11. (DL 43 930.)

Nagymihályi Albert utódlásának kérdése 1427-től kezdte foglalkoztatni a rendi központot: egy regisztrumbejegyzés szerint a provence-i és az itáliai nyelv tagjai vitatkoztak a magyar perjelség hovatartozásáról, melynek végén arra jutottak, hogy inkább Itáliához tartozzék, de a nagymester mindezt felülbírálhatja annak függvényében, honnan lehet alkalmasabb utódot választani a rendtartomány élére.^[21]1427. dec. 22. (AOM 347. f. 51r–v) A vitára jellemző, hogy számos itáliai és francia rendtag részt vett benne, magyar részről viszont senki. Ezek után nem meglepő, hogy miután Nagymihályi elhunyt (1434), kettős kinevezésre került sor.^[22]E ponton szükségesnek látszik Hunyadi eredményeit korrigálni: 1428 és 1430 között Robertus de Diana nem magyar perjel volt, csak vizitátor. Lásd 1428. jún. 28. (AOM 348. f. 126v–127v), … Részletek A nagymester minden bizonnyal téves információkra alapozva már 1433 augusztusában kinevezte 10 évre a provence-i nyelvbe tartozó – és a mai Franciaország déli részén több preceptoriumot irányító – Johannes Cavalion alias Romeit magyar perjellé (prior Hungarie) elődje – „Robertus de Mangahal”^[23]A hasonló hangzás alapján valószínű, hogy „Albertus de Nagmihal”-ról van szó valójában, és a hibás alak félrehallás vagy egy rossz olvasat miatt került be a regisztrumba. Vö. … Részletek – halála miatt,^[24]1433. aug. 3. (AOM 350. f. 183r) aki levélben követelte Zsigmondtól a rendtartomány javainak átadását.^[25]1433. aug. 5. (AOM 350. f. 62v) Ezzel szemben a magyar király Tallóci Matkónak adományozta a Vránai perjelség javait, aki azt a törökök elleni háborúra fordította.^[26]Hunyadi Zs.: Royal Power i. m. 327. A döntés ellen Cavalion ismét tiltakozott,^[27]1434. ápr. 28. (AOM 351. f. 113r) de végül erőfeszítéseit nem koronázta siker: soha nem jutott el Magyarországra, és 1437–1438 folyamán már nem is használta perjeli címét.^[28]1437. jún. 18. (AOM 352. f. 39v), 1438. jún. 2. (AOM 353. f. 152r) – Megjegyzés: Johannes Cavalion alias Romei korábbi említéseinél is előfordult, hogy preceptori címeit előbb … Részletek

A rodoszi központ ezt követően vizitátor segítségével próbált úrrá lenni a helyzeten, de minden jel arra mutat, hogy Hugh Middleton turkopolier kinevezése Alamania, Hungaria, Bohemia, Dacia és Hibernia perjelségekbe Magyarország esetében névleges maradt (1442).^[29]1442. nov. 26. (AOM 355. f. 176r) Ennek nyomán nem meglepő, hogy az 1446. évi római generális káptalanon nem képviselte senki a magyar rendtartományt,^[30]1446. febr. 22. (AOM 358. f. 1r) majd az év áprilisában Jacobus de Soris bolognai preceptor lett a címzetes magyar perjel.^[31]1446. ápr. 26. (AOM 358. f. 176v) Soris 1475-ig viselte a magyar perjeli címet – amelyet ekkor már Rodoszon is megkülönböztettek a ténylegesen Magyarországon tartózkodó vránai perjelek címétől –,^[32]Sarnowsky, J.: Macht und Herrschaft i. m. 687. részt vett az 1466–1467. és az 1475. évi generális káptalanokon,^[33]1466. nov. 30. (AOM 283. f. 2r–4v), 1475. dec. 6. (AOM 283. f. 97r) de perjelsége területére soha nem jutott el, kizárólag itáliai ügyekkel kapcsolatban bukkan fel az oklevelekben.^[34]Pl. 1467. febr. 7. (AOM 376. f. 116r–v), 1475. dec. 18. (AOM 383. f. 112v–113r)

V. Miklós pápa (1447–1455) leveléből kiderül, hogy eredetileg Jacobus de Soris pozícióba juttatását célozta a 15. század egyetlen olyan johannita diplomáciai missziója, amely ténylegesen eljutott Magyarországra.^[35]1448. júl. 22. (Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia, I–II., Roma, 1859–1860. II. 249–250.) 1447 őszén a nagymester megbízta a pratói preceptort, Simibaldus de Sabelisthist,^[36]1447. okt. 24. (AOM 359. f. 167v – 170v) majd valószínűleg ennek hirtelen halála után azonos szövegű paranccsal egy lombardiai miles, Michele de Castellaccio lett Alamania, Bohemia és Hungaria perjelségek vizitátora.^[37]1448. jan. 23. (AOM 361. f. 214r – 217r) – Castellaccio nagymesteri megbízatásának szövegét V. Miklós pápa 1448. júl. 2-án átírta, így az már régóta ismert a magyar történeti … Részletek  Magyar és máltai források egyaránt alátámasztják,^[38]Castellaccio a Bohémiai perjelségbe is eljutott (AOM 362. f. 176r–179v), sőt a boroszlói konventet sikerült a korban rendkívül jelentős preceptorium, Strassburg szellemében megreformálni. … Részletek hogy a nagyon is konkrét utasításokkal – legitim perjel választása, rendi adók beszedése, toborzás – érkező Castellacciónak sikerült részeredményeket felmutatni 1448–1449 során:^[39]A misszió 1450-ben ért véget, miképpen arról a nagymester levélben számolt be a bécsi preceptornak: 1450. nov. 7. (AOM 362. f. 120r–v) egyfelől beleszólt a fehérvári preceptorium életébe a parancsnok excommunicatiója révén,^[40]1448. dec. 31. (DL 106 517.) másfelől pedig – ahogy az egy 1453-ból fennmaradt nyugtából kiderül^[41]1453. máj. 13. (AOM 364. f. 162r–v) – A nyugta kiadását lásd Ribi András: A várnagy és a püspök – fehérvári johannita preceptorok karrierje a 15. század második felében, in Szanka … Részletek – sikerült a rendi adókat is beszednie. Székely Tamás vránai perjel responsióként 300 forintot, az esztergomi és a fehérvári preceptor pedig egyéb hozzájárulás gyanánt 15 illetve 50 forintot fizetett.^[42]A rendi adókról bővebben lásd Hunyadi Zsolt: Adalékok a johannita magyar–szlavón (vránai) perjelségre kirótt rendi adók kérdéséhez, Acta Historica Universitatis Szegediensis, 116 … Részletek Esztergomban bizonyosan járt is Castellaccio.^[43]Vö. 1448. dec. 31. (DL 106 517.)

Minden valószínűség szerint azonban – függetlenül attól, hogy az 1440. évi török támadás és Konstantinápoly 1453. évi eleste óta egyre égetőbb szükség volt Rodoszon a rendi adókra^[44]Vann, Theresa M.: The Exchange of Information and Money between the Hospitallers of Rhodes and their European Priories in the Fourteenth and Fifteenth Centuries, in Burgtorf, Jochen–Nicholson, … Részletek  – egyszeri fizetéssel állunk szemben: 1456-ban még megpróbálkozott Rodosz azzal, hogy konkrét összegeket is megnevezve vizitátor útján beszedje a magyarországi perjelségre kirótt rendi adókat, ám adat csak az ugyanebbe a parancsba foglalt bohémiai pénzek megérkezéséről maradt fenn.^[45]1456. okt. 1. (AOM 366. f. 124 r–v), AOM 366. f. 154r–v Ezután először 1458-ban egy kasztíliai preceptort, majd 1460-ban Johannes von Sachsenheim gelingeni preceptort bízták meg azzal, hogy a problémás közép-európai perjelsé- gekben tegyen rendet az uralkodó és mások által elvett javak visszaszerzése révén, de egyik parancsnok sem jutott el Magyarországra.^[46]1458. márc. 21. (AOM 368. f. 234r–v), 1460. nov. 18. (AOM 370. f. 171v – 172r) Hasonlóképpen járt 1462-ben Johannes Cardona is, akit a nagymester helytartóvá nevezett ki Bohemia, Hungaria és Dacia perjelségek számára.^[47]1462. nov. 4. (AOM 372. f. 164v–165v) A helyzet ideiglenes elfogadását támasztja alá egy 1467-ből származó, eredetiben is fennmaradt nagymesteri oklevél: ebben felsorolták a római generális káptalanon, hogy az egyes perjelségek (21) mennyi hozzájárulást fizettek az elmúlt 5–6 évben kötelezettségeik kiegyenlítésére és a rodoszi konvent fenntartására, ám Magyarország nem szerepel a listán.^[48]1467. febr. 7. (AOM 29. no. 5.) Ugyanekkor magyar rendtag sem tartózkodott a szigeten.^[49]1467. febr. 1. (AOM 283. f. 39v) – Jürgen Sarnowsky szerint 1461 és 1513 között biztosan nem volt magyar johannita Rodoszon. Lásd Sarnowsky, J.: Macht und Herrschaft i. m. 511.

Így a johannita rendi központ kénytelen volt elismerni a már 1446 óta ténylegesen kormányzó Szentgyörgyi Székely Tamást, Hunyadi János feltétlen szövetségesét és délvidéki harcostársát, vránai perjelként (1446–1453–1462).^[50]Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 108. – A Vránai perjelség birtoklására az ún. „zavaros idők” során lásd Pálosfalvi Tamás: Cilleiek és Tallóciak. Küzdelem Szlavóniáért … Részletek Ezt egyébként a Castellacciónak küldött pápai levél is lehetővé tette, meghagyván azt az opciót, hogy ha Magyarországon alkalmas személyt talál a perjeli méltóságban, akkor nem kell mindenáron váltani.^[51]1448. júl. 22. (Theiner, A.: Vetera monumenta i. m. II. 249–250.) Bár kinevezésükbe érdemi beleszólása nem volt a rendi központban, Tamást és utódát, Szentgyörgyi Székely Jánost (1468) még Rodoszon és Itáliában is hellyel-közzel elfogadták a rendtartomány vezetőjének. A 15. század második felében egy darabig még a vránai perjel is kapott nagymesteri meghívót a generális káptalanra: Székely Tamás 1453-ban és 1457-ben,^[52]1453. máj. 6. (AOM 364. f. 3r), 1457. okt. 1. (AOM 367. f. 3r). – Magán a generális káptalanon ugyanakkor 1454-ben senki nem képviselte a magyar rendtartományt, 1459-ben pedig csak a perjel … Részletek „Johannes Seculi prior Vrane alias Hungarie”^[53]Megjegyzés: a Rodosz által kinevezett, általában Itáliában tartózkodó magyar perjelek címében sosem szerepelt a vránai jelző. Ugyanakkor Rómában ismerték Vrána nevét, miképpen az … Részletek pedig 1474-ben és 1477-ben; ezek egyébként az utolsó közvetlen kommunikáció szándékára utaló források a magyar rendtartomány és a központ között.^[54]1474. máj. 26. (AOM 382. f. 2v), 1477. júl. 1. (AOM 385. f. 7r–v). – Magán a generális káptalanon ugyanakkor 1475-ben – ahogy egyébként 1466-ban is (AOM 283. f. 2r–4v) – Jacobus de … Részletek A sors iróniája, hogy a magyar okleveles források alapján János már 1468-ban meghalt,^[55]Arch. (1458–1526) I. 59. 370. lj. 1475-től egy délvidéki nemes, Beriszló Bertalan viselte a vránai perjeli címet (1475–1512), aki 1483-ban az annatát is kifizette ezért.^[56]Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 109., 1483. ápr. 11. (Cameralia II. 1306. sz.) Talán nem véletlen, hogy 1479 végén – amikor nemcsak a rend perjeleit, de fontosabb preceptorait is név szerint felsorolja a rodoszi regisztrumkötet egy nagymesteri utasítás kapcsán – már egyáltalán nem esik szó Magyarországról.^[57]1479. nov. 24. (AOM 387. f. 3r–6r)

Jellemző a rendi központ tényleges magyarországi súlyára az is, hogy 1466-ban a német nyelv képviselői és Jacobus de Soris arról vitatkoztak olasz nyelvű levelezésükben, hogy a magyar perjelség vajon az olasz vagy a német nyelv része-e: a névleges magyar perjel válaszában kifejezte, hogy mivel a központ (il capo) és a birtokok nagy része az 1409 óta Velence felségterületét képező Dalmáciában található, ezért inkább az olasz nyelvhez tartoznak.^[58]1466. (AOM 376. f. 132r), 1466. (AOM 376. f. 134r) Magát a rend- tartományt pedig – amelyről elenyészően kevés információ maradt fenn a johanniták Máltán őrzött központi levéltárában a korszakra vonatkozóan – hol az észak-itáliai, hol pedig a német és az osztrák, morva és sziléziai területeket is magában foglaló^[59]1511. nov. 19. (AOM 401. f. 171v–172r) – cseh perjelség mellé sorolták be a Libri Bullarum kötetekben.^[60]A 15. század második felében a magyar rendtartományt 1459-ig leginkább a német nyelvterülethez kapcsolták (pl. AOM 365. f. 106r), aztán hat évig Lombardia, Velence, Róma és Pisa mellett … Részletek

1475 után tehát – függetlenül attól, hogy Dzsem herceg ügyében Mátyás király (1458– 1490) levelezett a nagymesterrel^[61]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. I. 181–182. – már teljesen különbözött a mindenkori magyar király által kinevezett, immár egyértelműen báróvá emelt vránai perjel személye a johannita vezetés elképzeléseitől.^[62]Vö. Sarnowsky, J.: Macht und Herrschaft i. m. 686–687., Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 103–104. – A nyugati kereszténység másik végpontján, Angliában is hasonló volt a … Részletek Névleges, itáliai származású magyar perjeleket 1510-ig továbbra is kineveztek (Carolus de Jesualdo: 1493–1495,^[63]1493. aug. 5. (AOM 391. f. 81r–v), 1495. okt. 21. (AOM 392. f. 77v–78r) Andreas de Martinis: 1501–1510^[64]1501. szept. 23. (AOM 393. f. 125r–v), 1510. márc. 2. (AOM 399. f. 179v) ), vizitációs kinevezések is voltak ( Johannes de Cardona: 1480,^[65]1480. jan. 20. (AOM 387. f. 174r–176r)   Petrus Stolcz: 1493,^[66]1493. aug. 5. [van Winter, Johanna Maria (szerk.): Sources concerning the Hospitallers of St John in the Netherlands 14th–18th centuries, Leiden–Boston–Köln, 1998. 392–396.]  Johannes de Hacksthen: 1510,^[67]1510. júl. 16. (AOM 400. f. 160r–v)   Johannes de Rosemberg: 1517 ^[68]1517. szept. 18. (AOM 406. f. 167r–v) ), de ezek nem jutottak el a Vránai perjelségbe. Ezzel párhuzamosan a magyarországi perjelek nem vettek részt – és nem is képviseltették magukat a kor generális káptalanjain.^[69]1498: Rodosz (AOM 284. f. 1r–2r), 1501: Rodosz (AOM 284. f. 6r–7r), 1504: Rodosz (AOM 284. f. 53v–54v), 1514: Rodosz (AOM 285. f. 1r–14v), 1527: Viterbo (AOM 286. f. 3r–4v), 1533: Málta … Részletek Az egyetlen olyan területe az egykori Magyar–Szlavón rendtartománynak, ahol Rodosz törekvései megvalósulhattak, a Raguza melletti Lastovo szigete volt.^[70]1474. ápr. 24. (AOM 382. f. 149v–150v) – Kiadását lásd Ribi A.: A várnagy és a püspök i. m. 108–109.

3. A fehérvári konvent a késő középkori Magyarországon (eseménytörténet)

3.1. A fehérvári preceptorium mint a vránai perjelek (egyik) székhelye, az első magyar parancsnokok kora (1390–1434)

A fehérvári konvent hiteleshelyi tevékenységével összefüggésben a 14. század közepétől megfigyelhető elmagyarosodás^[71]Vö. Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 109.  az egyházszakadás éveiben tovább folytatódott: míg eleinte csak a karbéli papok között találkozunk magyarokkal, addig a század végén már a rendtagok és a tisztviselők esetében is joggal feltételezhető, hogy hazai származású cruciferek voltak.^[72]Hunyadi Zsolt: Hospitaller Officials of Foreign Origin in the Hungarian–Slavonian Priory (Thirteenth and Fourteenth Centuries), in Burgtorf, Jochen–Nicholson, Helen (szerk.): International … Részletek Az alfejezetben tárgyalt periódusból ismert 30 rendtag^[73]A karrierek hátterében egy részletes prozopográfiai adattár áll. Ennek közlésére vagy az adatok részletezésére jelen munka keretei között nincs lehetőség, így az egyes rendtagok … Részletek esetében mindössze Luccai Balduinról (1366–1395)^[74]1366: Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 103–104., 1395: DL 72 248. állítható bizonyosan, hogy külföldről származott. A tendenciák felerősítését a közhitelű tevékenységen túl – ebből az időszakból évente három oklevél fennmaradásával lehet számolni – egy nagymesteri utasítás is segítette: 1418-ban Philibert de Naillac engedélyezte Nagymihályi Albert vránai perjel számára Konstanzban, hogy helybélieket toborozzon a Rend magyarországi létszámának jelentős visszaesése miatt.^[75]1418. febr. 12. (Sztáray cs. lt. II. 176–177.)

Ráadásul az egyházszakadás eseményei – különös tekintettel Palisnai János perjelségének időszakára (1379–1383, 1386–1392)^[76]Személyére legújabban lásd Budak, Neven: John of Palisna, the Hospitaller Prior of Vrana, in Hunyadi Zsolt– Laszlovszky József (szerk.): The Crusades and the Military Orders. Expanding the … Részletek – olyan törésvonalat jelentettek a Szent János-lovagrend magyarországi történetében, melynek következményei később a rodoszi kapcsolat felbomlásához vezettek.^[77]Hunyadi Zs.: Törésvonalak i. m. 216–221. Ennek a folyamatnak volt az is a következménye, hogy a korszak fehérvári preceptorai közül mindössze egy személy esetében bizonyítható, hogy személyéhez a Rend nagymestere is hozzájárult: Makrai János fia László (1413–1418) kinevezésére 1417. április 12-én került sor Konstanzban, igaz, a hazai forrásanyagban már március végén őt említették parancsnokként.^[78]1417. ápr. 19. (AOM 340. f. 150r–v) – Vö. 1417. márc. 28. (DL 61 342.) Tehát esetében is valószínű, hogy Zsigmond király már korábban őt állította a fehérvári konvent élére.

Szintén a korszakra jellemző rendhagyó események közé sorolható, hogy Bebek Imre egykori fehérvári preceptort^[79]Fehérvári parancsnokságának időszaka: Vö. Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 104. – Személyére és tisztségeire lásd Engel Pál: Zsigmond bárói, in Engel Pál: Honor, vár, ispánság. … Részletek Zsigmond önkényesen nevezte ki vránai perjellé, ám hallgatólagosan Rodosz is elismerte a dolgot, hiszen nem jelöltek ki vele szemben címzetes perjelt.^[80]Hunyadi Zs.: Törésvonalak i. m. 219. Bebek 1392 és 1403 közötti perjelségének fontos újdonsága volt a rendtartomány elöljárójának megjelenése a fehérvári keresztes konvent hiteleshelyi okleveleinek méltóságsorában, ami később Nagymihályi Albert 1417 és 1434 közötti – a Rend egésze által elismert^[81]1417. dec. 15. (AOM 340. f. 158v – f. 159r)   – perjelsége alatt is megismétlődött. A korábbi szakirodalom ezt a jelenséget úgy magyarázta, hogy a polgárháborús helyzet, a birtokok elzálogosítása és végül Vrána 1409. évi elveszítése után a perjelek az egyedüliként megmaradt fontosabb preceptoriumban, Fehérváron találtak menedéket,^[82]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 102. ugyanakkor másutt az ősi Dráván túli preceptorium, Pakrác^[83]Korai történetére lásd Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 130–131. szerepel a perjelek új központjaként.^[84]Dauber, Robert : Der Johanniter-Malteser Orden in Österreich und Mitteleuropa. 850 Jahre gemeinsamer Geschichte, Band II., Spätmittelalter und frühe Neuzeit (1291 bis 1618), Wien, 1998. 456., … Részletek A vitát az sem dönti el, ha áttekintjük Imre és Albert perjelek saját kiadványainak keltezését: előbbitől vránai perjelként mindössze egyetlen, Körösben kibocsátott oklevél adatolható,^[85]1403. aug. 20. [Mályusz Elemér–Borsa Iván–C. Tóth Norbert–Neumann Tibor–Lakatos Bálint (szerk.): Zsigmondkori Oklevéltár, I–XIII. (1387–1426), (Magyar Országos Levéltár … Részletek utóbbitól is mindössze hat: ezek közül három Pakrácon,^[86]1421. febr. 22. (ZsO VIII. 198. sz.), 1421. márc. 27. (ZsO VIII. 335. sz.), 1424. jan. 16. (ZsO XI. 48. sz.) egy-egy pedig Faddon,^[87]1419. júl. 10. (ZsO VII. 759. sz.) Fehérváron^[88]1423. nov. 11. (ZsO X. 1378. sz.) illetve Kninben^[89]1425. okt. 18. (ZsO XII. 1164. sz.) kelt.

Elképzelhető, hogy az események hátterében egy kevéssé kutatott johannita igazgatási forma, a camera prioralis áll. A német nyelvterületen már megfigyelt fogalom olyan preceptoriumokat jelöl, melyek az Alemaniai perjelség elöljárójának kezében vannak, évi hozzájárulást fizetnek neki, és a nagyperjel többnyire ezekben is tartózkodik. Az 1495. évi vizitáció szerint Utrecht, Luzern, Bubikon és Köln preceptoriumai számítottak camera prioralisnak, melyek közül a szakirodalom leginkább utóbbit tárta fel. Az első kölni példa 1408-ból származik, majd 1469-től kezdve a konvent nagy adósságai miatt a kormányzást ismét a mindenkori perjel vette át. A preceptorium belső szervezete szempontjából ez azzal járt, hogy eltűntek a kívülről ide helyezett lovagi származású parancsnokok, és ún. papi konvent (Priesterkommende) lett az egyházi intézményből.^[90]Ahn, Sang-Joon: Die Kölner Johanniterkommende Sankt Johann und Cordula im Spätmittelalter. Geschichte, Besitz, Wirtschaft, Verwaltung und Sozialstruktur, (Kölner Schriften zu Geschichte und Kultur … Részletek

A fehérvári konvent camera prioralis státuszát több adat is erősítheti a korszakban. Egyfelől a Kölnben megfigyelt személyi változások Fehérváron is megtörténtek: a 15. század első harmadától kezdve a parancsnoki tisztségig eljutó rendtagok házon belül is képesek voltak karriert csinálni,^[91]Ribi A.: Karrier i. m. 199–202. ráadásul a század második felétől szinte kizárólag papi státuszban lévő személyek tartoztak a preceptoriumhoz. Ugyanakkor már a 15. század első harmadában is szép számmal akadtak papok a konventben, amihez talán hozzájárult az intézmény személyi összefonódásokkal járó kapcsolata a fehérvári káptalannal.^[92]Ribi András: Johanniták vagy keresztesek? A fehérvári konvent tagjai a középkor végén, in Kis Iván–Kozák-Kígyóssy Szabolcs László–Veres Kristóf György–Veszprémy Márton … Részletek (Ez egyben cáfolja Reiszig azon, forrásokkal alá nem támasztott megjegyzését, miszerint Nagymihályi Albert 1428-ban a fehérvári konvent tagjaival együtt vett volna részt a huszita háborúkban.^[93]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. I. 156. ) Másfelől a vránai perjelek a birtokok igazgatásba is beleszóltak: Nagymihályi Albert juttatott kiváltságokat a fehérvári konventhez tartozó Fadd birtoknak,^[94]1419. júl. 10. (ZsO VII. 759. sz.) és több Tolna megyei településen az officialisokat úgyszintén a perjel nevezte ki.^[95]Fadd: 1431. aug. 1. u. (DL 106 357.), Varasd: 1437. aug. 5. [Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314–1525, Szekszárd, 1998. (a továbbiakban: Tolna megye lt.) … Részletek Ezeket a lépéseket Reiszig Ede még úgy minősítette, hogy Nagymihályi élvezhette ekkoriban a fehérvári konvent birtokait, gyakran figyelmen kívül hagyva annak jogait és érdekeit,^[96]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 105. de a nemzetközi szakirodalom ismeretében többről lehet szó. Akárhogy is, ha létezett a camera prioralis, akkor a Nagymihályi Albert 1434. évi halálát követő zavaros időszakban a rendszer felbomlott, és bár még Szentgyörgyi Székely Tamás is többször keltezett Fehérvárról Vránai perjelségének első időszakában,^[97]1450. [Házi Jenő: Sopron szabad királyi város története, I–II., Sopron, 1921–1943. (a továbbiakban: Házi) I/3. 310–311.], 1450. aug. 2. (Házi I/3. 290–291.), 1453. ápr. 22. (DL 106 … Részletek a hiteleshelyi kiadványok méltóságsorának első helyén ekkor már minden esetben a helyi preceptort találjuk.

A korszakban további fontos szervezeti változás is történt a fehérvári konventben: 1410-ben felbukkant az éneklőtestvéri tisztség.^[98]1410. nov. 27. (DL 9696.) Az első cantor a valószínűleg magyar származású Márk volt (1410–1417),^[99]1410: DL 43 060., 1417: DL 61 342. akinek a konvent karitatív feladatainak irányítása is a feladatai közé tartozhatott.^[100]Vö. 1483. máj. 14. [Fraknói Vilmos–Lukcsics József (szerk.): Monumenta Romana Episcopatus Vesprimiensis. A veszprémi püspökség római oklevéltára, I–IV., Budapest, 1896–1907. (a … Részletek Elképzelhető, hogy a tisztség a már néhány évtizede létező^[101]Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 110–111. lectori funkció feladatainak egy részét vette át, amit bizonyít, hogy az 1410-es években lector–cantor párok váltogatták egymást a preceptorium magisztrátusában: Jánosnak (1394–1417)^[102]1394: DF 200 307., 1417: DL 43 377. Tamás (1395–1418)^[103]1395: DL 72 248., 1418: DL 50 127., Makrai János fia Lászlónak pedig Antal (1414–1428)^[104]1414: DL 43 242., 1428: DL 88 010. volt a „váltótársa”. A személyi állományban jelentős bővülés is történt: míg a 14. század utolsó éveiben mindössze négyen voltak a fehérvári johanniták, addig az 1430-as évek elején rendre 10-12 fő tartozott a preceptorium kötelékébe. A pozitív változások hátterében a gazdasági helyzet javulásán túl minden bizonnyal Naillac nagymester már említett 1418. évi toborzásra felszólító parancsa is szerepet játszott.^[105]1418. febr. 12. (Sztáray cs. lt. II. 176–177.)

Mint minden középkori birtokos, úgy a fehérvári konvent is sokat pereskedett szomszédjaival. A kisebb-nagyobb ellentétek közül a 15. század első harmadában két eseménysor érdemel különös figyelmet. Az oklevelekben leggyakrabban szereplő birtok ekkoriban a Somogy megyei Lulla volt, ahol 1399 és 1421 között négy ekényi földért folytattak pert a fehérvári káptalannal a keresztesek, minden különösebb eredmény nélkül.^[106]1399. nov. 8. (DL 106 215.), 1399. nov. 9. (DL 106 216.), 1400. máj. 31. (ZsO II. 309. sz.), 1402. nov. 9. (Érszegi 75. sz.), 1403. máj. 21. (ZsO II. 2430. sz.), 1404. máj. 29. (ZsO II. 3210. … Részletek A másik fontos birtok a Fejér megyei Iszka, ahol az 1390-es években kezdődött a konvent ellentéte a fehérvári városi kapcsolatokkal is rendelkező Szentgyörgyi Vince családdal.^[107]Fügedi Erik: A Szentgyörgyi Vincze család, A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 11 (1972) 261–269., Draskóczy István: Birtok és pénzügyigazgatás a Zsigmond-korban. A Szentgyörgyi … Részletek A birtok jelentőségét mutatja, hogy a hatalmaskodás tárgya egy keresztesek által emelt egyház vagy palota köveinek elhordása volt.^[108]1391. júl. 20. (Érszegi 66. sz.), 1392. júl. 30. (Érszegi 67. sz.), 1409. ápr. 28. (Érszegi 89. sz.), 1409. ápr. 30. (Érszegi 90. sz.)

3.2. Kölkedi Tamás korszakától a rodoszi reformkísérletig (1435–1450)

Nagymihályi Albert 1434. évi halálát követően új korszak köszöntött a Rendre, hiszen a Tallóci testvérek személyében világi kézbe kerültek a Vránai perjelség javai, akik ezeket a török elleni védekezésre fordították még úgy is, hogy Tallóci Jován 1444-ben szeretett volna a rodoszi konventhez csatlakozni, amiben valószínűleg csupán a következő évben bekövetkező halála – Cillei Ulrik csapatainak pakráci ostromakor – akadályozta meg.^[109]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. I. 158–163., Pálosfalvi T.: Cilleiek és Tallóciak i. m. 45–98., Hunyadi Zs.: Royal Power i. m. 327., Hunyadi Zs.: Entering the Hospital … Részletek Ugyanakkor a zavaros idők nem azonnal éreztették hatásukat a fehérvári konventben. Az intézmény vezetését 1435-ben a pályáját világi értelmiségiként indító, ügyvédi megbízatásokat preceptorként is vállaló Kölkedi Tamás (parancsnokként: 1435–1437, 1437–1442, 1444–1445)^[110]Személyére lásd Ribi A.: Karrier i. m. 201. 25. lj. vette át. A jogi életben jártas elöljá- ró egyedülálló módon hiteleshelyi kiküldetéseket is vállalt,^[111]1438. máj. 25. (DL 100 546.), 1445. aug. 26. (DL 44 401.) így minden bizonnyal a konvent közhitelű tevékenységének kisebb növekedése is részben neki tudható be (évente négy oklevél). A Kölkedi nevével fémjelzett korszak fontosabb eredményei közé tartozik továbbá a Tolna megyei Halapcs kiváltságokkal ösztönzött újratelepítése,^[112]1438. máj. 25. (DL 106 450.) a fejéri Tímár adományként való megszerzése Rozgonyi Istvántól az ott álló templom kegyúri jogával együtt,^[113]1437. júl. 1. (Érszegi 149. sz.) – Tímáron kívül még Faddon és a fehérvári Szent István-templomban bírt bizonyosan kegyúri joggal a konvent. Utóbbira lásd Ribi András: Lovagrendi … Részletek sőt 1438-ig a tíz fő feletti létszámot is sikerült megtartani. Fontos szerkezeti változások is történtek a korszakban: míg a 15. század első felében egyértelműen a custosok voltak a második legfontosabb tisztviselők, addig a század közepére ezt a szerepet fokozatosan az olvasótestvérek vették át, ami a méltóságsorokon is meglátszik: 1446-tól a preceptor–lector sorrend állandósult. Az intézmény az aktuális törvényi szabályozásokat is igyekezett megtartani: Zsigmond király 1435. évi dekrétumára reagálva az alsópapság tagjai eltűntek a hiteleshelyi kiküldöttek közül.

A viszonylagos nyugalom az 1440-es évekre fordulva véget ért. A konvent létszáma csök- kent (5-7 fő), a Tolna megyei birtokokat Berzsenyi Porkoláb Kelemen györkei várnagy, illetve Mesztegnyői Szerecsen Péter foglalta el, sőt még a keresztesek faddi kúriáját is feléget- ték.^[114]1446. ápr. 1. (DL 106 494.), 1446. júl. 30. (DL 106 497.), 1446. aug. 26. (DL 106 498.), 1446. nov. 13. (Tolna megye lt. 107. sz.), 1446. dec. 21. (Tolna megye lt. 108. sz.) A fehérvári keresztes konvent hiteleshelyként is belekeveredett a kor politikai eseményeibe, hiszen a Rozgonyi család két ágának inkorrekt szerződéseit^[115]Pálosfalvi Tamás: A Rozgonyiak és a polgárháború (1440–1444), Századok, 137 (2003) 920., Schmidtmayer Richárd: A vértesi várak „valódi” urai az 1440-es években, Kuny Domokos Múzeum … Részletek ők állították ki 1443 augusztusában.^[116]1443. aug. 8. (DL 13 730.), 1443. aug. 17. (DL 13 737.), 1443. aug. 17. (DL 13 738.), 1443. aug. 17. (DL 13 739.), 1443. aug. 17. (DL 13 740.), 1443. aug. 17. (DL 13 741.) Elképzelhető, hogy ezt nem minden kényszer nélkül tették, hiszen a jogi életben jártas Kölkedi Tamást 1443 során az addig kevésbé fontos szerepet játszó Esztergomi Benedek (1428–1449)^[117]1428: DL 88 006., 1449: DL 100 592. váltotta a konvent élén.118 Véleményem szerint valamilyen formában Újlaki Miklós fehérvári tartózkodásával és a Rozgonyi atyafiak vitájában vállalt szerepével állt összefüggésben preceptorsága; az is lehet, hogy közel állt valamelyik félhez.

A zavaros évek ellenére a konvent pereskedései ebben az időszakban rendre sikerrel zárultak. A már 1429 óta tartó ellentét Őrsi Bicskele fia Alberttel Arcsa ügyében 1437-ben ért véget,^[118]1437. okt. 13. (DL 106 443.) ami a 12. század óta a keresztesek kezén lévő birtok megvédésén túl a szomszédos Fir megszerzésével is együtt járt. A korszak legmeghatározóbb és legtöbb forrással végigkövethető pereskedése ugyanakkor egy Fejér megyei ügy volt: a Szentgyörgyi Vince család szomszédsága miatt régóta problémás Iszka birtokot – annak 1431. évi bérbe adása után^[119]1431. máj. 23. (Érszegi 127. sz.) – sikerült visszaszerezni a ’40-es évek végére.^[120]1449. aug. 22. (Érszegi 203. sz.)

A polgárháborús nagypolitikai viszonyok között kibontakozó belső válság ugyanakkor nem ért véget Kölkedi Tamás halálával. Ugyan a következő parancsnokok – Zsigmond (1424–1451, parancsnokként: 1446)^[121]1424: ZsO XI. 453. sz., 1451: DF 283 593. és Gál (1445–1447, parancsnokként: 1446–1447)^[122]1445: DL 44 401., 1447: C. Tóth Norbert: Oklevelek Simontornya középkori történetéhez (1264–1543), Levéltári Közlemények, 71 (2000) 67. sz. preceptor – egyaránt Kölkedi köréből kerültek ki, vezető szerepüket megszilárdítani, vagy a konvent egyre égetőbb létszámproblémáit megoldani ők sem tudták. Helyzetüket az sem segítette, hogy a johannita rend rodoszi központja ekkoriban tartott generális káptalanján döntött a magyarországi rendtartomány megreformálásáról, ami együtt járt Michele de Castellaccio vizitátorrá történő kinevezésével.^[123]1448. jan. 23. (AOM 361. f. 214r – f. 217r) A politikai és gazdasági eredményekkel is járó misszió Fehérváron is éreztette hatását: Castellaccio egyfelől a tonzúra viselésének megtagadása miatt visszarendelte a rendi központba a preceptorium utolsó külföldi parancsnokát, Pétert (1447–1450),^[124]1447: DL 14 130., 1450: DL 106 519. másfelől pedig „in una biblia” formájában 50 aranyforint értékű rendi hozzájárulást is beszedett 1449 folyamán.^[125]1453. máj. 13. (AOM 364. f. 162r–v) – A megjegyzést minden bizonnyal szó szerint kell érteni: egy díszes biblia átadásával egyenlíthették ki a fehérvári konvent tagjai a … Részletek A legnagyobb – igaz, Rodosz szempontjából csak ideiglenes – siker mindazonáltal az volt, hogy a Hunyadi János által már 1446-ban a perjelség javainak kormányzásával megbízott Szentgyörgyi Székely Tamást sikerült a rendi központ szempontjából is legitim vránai perjelként elfogadtatni,^[126]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. I. 165., Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 108. 128 – 1450. aug. 2. (Házi I/3. 310–311.), 1450. (Házi I/3. 289–291.)   ami a 15. század második felére fordulva megalapozta a fehérvári preceptorium virágkorát is.

3.3. Újjászervezés és virágkor: Gúti János és Simontornyai István korszaka (1451–1490)

„Rodoszi” Péter távozása után a fehérvári konventet rövid ideig Imre (I.) kormányozta vicepreceptorként,128 aki minden bizonnyal előkészítette a terepet a Hunyadi János környezetéből kikerülő, addig a kormányzó szávaszentdemeteri várnagyaként szolgáló Gúti János (1451–1468)^[127]Személyére lásd Ribi A.: A várnagy és a püspök i. m. 98–100. számára. Az Ország Mihály nádorral vélhetően semmilyen rokoni kapcsolatban ^[128]Vö. Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 106.   nem álló Gúti 1451 áprilisában vette át a preceptorium vezetését,^[129]1451. ápr. 17. (Házi I/3. 317–318.) amelyet újjászervező tevékenysége révén tizenhét évig irányított. Legfontosabb eredményei közé sorolható, hogy a konvent lét- száma 4-5 főről az 1460-as évek második felére – olykor talán szabálytalan eszközökhöz folyamodva ^[130]Egy 1461 végén kelt supplicatio szerint a Rendbe belépni szándékozó Somogyi Dénes veszprémi egyházmegyés akolitus számára nem akarták megengedni az egyéves noviciátus kitöltését, … Részletek – megduplázódott (15 új tagja lett a konventnek), hogy aztán Simontornyai István parancsnoksága idején (1468–1490) állandó jelleggel 10 fő fölé emelkedjék. A csúcspont – 18 fő – 1476-ból adatolható.

Szintén sikeresnek bizonyult a korszakban – nyilvánvalóan a nyugodt viszonyoknak köszönhetően – a közhitelű tevékenység felfuttatása: nőtt a kibocsátott oklevelek száma, amit az is mutat, hogy 1464-ben a konvent világi jegyzőt is alkalmazott.^[131]1464. máj. 1. (DL 98 447.) Az Árpád-kor óta folyamatosan működő hiteleshely ekkoriban vált országos hatáskörűvé:^[132]Vö. Bak János –Banyó Péter–Rady, Martyn. (szerk.:) The Customary Law of the Renowned Kingdom of Hungary. A Work in Three Parts Rendered by Stephen Werbőczy (The „Tripartitum”), (The Laws … Részletek bár Palicsnai Péter esztergomi kanonok 1460. évi levele még csak a budai és a fehérvári káptalan kiváltságáról tud,^[133]Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században, II. rész, A sasadi tizedper 1452–1465 közötti „krónikája”, (Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 8.), … Részletek az esetszintű vizsgálat eredményei szerint 1457-től kezdve kezdték végrehajtani az uralkodó vagy a nagybírók távoli megyékre vonatkozó parancsait a keresztesek. Az alapvetően öt kelet-dunántúli megyéből álló tágabb magterület Gúti János parancsnoksága alatt további 13 megyével gyarapodott.^[134]Az országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenységről részleteiben lásd 5. fejezet! Az országos hatáskörűvé váló hiteleshely megszervezésében a preceptorokon túl kulcsszerep jutott Mátyás crucifernek (1451–1476),^[135]1451: DL 38 697., 1476: DL 17 777. aki 1453 és 1476 között az olvasótestvéri tisztséget töltötte be. Tevékenységük nyomán – illetve Mátyás királynak a konventre nézve kedvező döntése miatt – 1463-tól több oklevél született a konvent kancelláriáján, mint a szomszédos fehérvári káptalanban, mely a növekvő kereseten túl utóbbi személyi problémáival és profilváltásával is magyarázható.^[136]Ribi András: Miért működött két országos hatáskörű hiteleshely Fehérváron?, Turul, 91 (2018) 89–95.

Gúti János parancsnoki kvalitásait mutatja, hogy utódát valószínűleg már életében kijelölte Simontornyai István személyében,^[137]Személyére lásd Ribi A.: A várnagy és a püspök i. m. 100–104. aki 1459 óta volt a konvent tagja. Azon túl, hogy az országos hatáskörű hiteleshely oklevéladó tevékenysége tovább gyarapodott (20 új megye), és az 1480-as évektől kezdve egyértelműen Fejér megye székhelyének első számú közhitelű intézményévé vált, az 1480-as években hebroni választott püspök címet is viselő^[138]1482. júl. 2. (DL 106 650.), 1482. szept. 7. (DL 106 653.), 1483. jún. 27. (DL 45 959.), 1483. júl. 2. (DL 18 827.), 1483. júl. 4. (DL 18 826.), 1484. júl. 21. (DF 201 486.), 1485. máj. 30. (DF … Részletek Simontornyai igyekezett intézménye önállóságát is növelni. 1470-ben engedélyt kapott Mátyás királytól a soproni preceptor kinevezésére.^[139]1470. nov. 24. (DL 17 083.) – Kiadását lásd Ribi A.: A várnagy és a püspök i. m. 107–108. Az engedélyt – amelynek előzményei már Gúti János idejében felsejlettek^[140]1450. (Házi I/3. 317–318.), 1450. ápr. 17. (Házi I/3. 323–324.), 1453. jan. 29. (DL 106 527.), 1453. ápr. 113. (DF 227 574.)   – tettek is követték, sőt az esztergomi és a győri parancsnok úgyszintén a fehérvári konvent tagjai közül került ki.^[141]A témáról bővebben lásd Ribi András: „filia ordinis crucigerorum de Alba” A soproni keresztes preceptorium a középkor végén (A kispreceptorok adattárával), Soproni Szemle, 72 (2018) … Részletek

Ez az – a prépost és a kisprépost viszonyának mintájára – úgynevezett kispreceptori rendszer példátlan a johannita rend történetében, és egyben szimbolizálja a rodoszi kapcsolatok szinte teljes megszakadását,^[142]Lásd 2. fejezet! amit a kor vránai perjeleinek – különös tekintettel Szentgyörgyi Székely Tamásra és Beriszló Bertalanra – birtokokat elzálogosító politikája is alátámaszt.^[143]Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 108. Az egykori johannita rendtartomány maradványaiból ekkorra egy kvázi magyar-johannita rend jött létre a zászlósúrrá váló vránai perjelek és a fehérvári konvent elöljáróinak vezetésével.^[144]Ribi A.: Johanniták vagy keresztesek i. m. 82–83. A keresztesek rendje – ordo cruciferorum – 1487-ben valószínűleg még tartományi káptalant is tartott Vasváron, amelyen a vránai perjelen kívül mind a négy meglévő preceptorium vezetője (Fehérvár, Esztergom, Győr, Sopron) részt vett.^[145]1487. ápr. 18. (DL 19 253.) Ugyanakkor nem szakítottak teljesen a johannita hagyományokkal Magyarországon: egy 1483. évi kápolnaalapítás nyomán bizonyítható, hogy a fehérvári preceptorium melletti ispotály még a késő középkorban is működött,^[146]1483. máj. 14. (MREV III. 286.) – Az ispotályos tevékenységről lásd Ribi András: „propter multitudinem hospitum” A fehérvári keresztes (johannita) konvent mint ispotály a … Részletek a legfontosabb (és legproblémásabb) birtokok közé tartozó Faddot pedig a lovagrendekre oly jellemző módon, egy-egy rendtag birtokra ültetése révén kormányozták a 15. század második felében.^[147]1469 és 1471 között Mátyás crucifer, 1479 és 1483 között pedig Ozorai Benedek (1476–1502) szolgáltak faddi plébánosként. Lásd 1469. márc. 9. (DL 106 600.), 1471. aug. 3. (DL 106 … Részletek

A Gúti János és Simontornyai István nevével fémjelzett korszakot – amikor, szemben a megelőző hatvan év tizenhárom parancsnokával, mindössze ketten irányították négy évtizeden át az intézményt – a fehérvári konvent virágkoraként értékelte már a korábbi kutatás is.^[148]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. I. 180., 182., II. 107. A fenti eredményeken túl a sikerek közé kell számítanunk a rend fehérvári épületegyüttesét körülvevő jobbágyfalu, Szentkirályfölde kiváltságainak uralkodói parancsba foglalását (1482),^[149]1482. jún. 5. (DL 106 647.) és a malmai miatt^[150]1423. nov. 11. (ZsO X. 1378. sz.)   különösen értékes Tolna megyei Gyánt ügyében már az 1450-es évek vége óta húzódó per sikeres lezárását a Garai család ellenében (1466).^[151]1466. ápr. 2. (DL 106 591.) Ugyanakkor az eredmények közé árnyak is vegyülnek. Egyfelől 1462 után állandó konfliktust jelentett a vránai perjelekkel szemben néhány tolnai birtok hovatartozása, ami – bár az ellentét 1466-ban és 1475-ben is megoldódni látszott a konvent javára ^[152]1466. dec. 3. (DL 106 596.), 1475. máj. 20. (DL 106 632.) – valójában csak a 16. században zárult le.^[153]Bővebben lásd 4. fejezet! Másfelől pedig két nagy pert – és ezzel fontos birtokokat – is elveszítettek a keresztesek: a bodajki malom ügyében 1476-ban kezdődő, illetve a szomszédos Tímár kapcsán már 1424 óta húzódó keresztes–Rozgonyi per egyaránt 1487-ben ért véget; utóbbiak győzelmével.^[154]1487. máj. 8. (Érszegi 285. sz.), 1487. máj. 10. (DL 19 268.)

A legnagyobb problémát ugyanakkor – és egyben a virágkor végét – a Mátyás király halálát követő események jelentették. Simontornyai István nevével utoljára 1490. szeptember 24-én találkozunk egy méltóságsorban. Szűk két hónappal később, november 18-án Habsburg Miksa római király elfoglalta Székesfehérvárt. Amikor 1491 júliusában Bátori István és Kinizsi Pál visszafoglalta a várost, és a káptalant megelőzve újraindult a keresztes konvent hiteleshelyi tevékenysége, már Rózsás Lászlót (1472–1500)^[155]1472: DL 88 530., 1500: DL 20 984. találjuk a méltóságsorok élén mint vicepreceptort. Mindez arra enged következtetni, hogy Simontornyai a bő fél éves német megszállás időszakában elhunyt, vagy ismeretlen helyre távozott. Előbbi történhetett a város kétnapos ostroma során, bár sem a szakirodalom, sem Miksa flamand nyelvű naplója, sem az ismert elbeszélő források nem említik, hogy a keresztesek részt vettek volna a védelemben.^[156]Firnhaber, Friedrich (szerk.): Beiträge zur Geschichte Ungerns unter der Regierung der Könige Wladislaus II. und Ludwig 1490–1526. Grösstentheils nach Originaldocumenten des … Részletek A konvent létszámában sem történik ekkoriban olyan változás, ami erre engedne következtetni. A város és a királysírok kifosztása közismert tény, bár Reiszig Ede egy forrásokkal alá nem támasztott megjegyzése szerint a római király táborában tartózkodó Beriszló Bertalan vránai perjel szót emelhetett a konvent védelmében.^[157]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 108. Mindez már nem annyira egyértelmű annak tükrében, hogy Simontornyai István néhány hónappal korábban pont a perjel tolnai birtokfoglalásai ellen tiltakozott Beatrix özvegy királyné előtt,^[158]1490. júl. 20. (DL 106 667.) tehát éppenséggel Bertalan érdekében állhatott a fehérvári konvent térvesztése.

3.4. Változó vezetés, állandó hiteleshelyi aktivitás (1491–1532)

Simontornyai István halála – amely időben egybeesett egy újabb zavaros politikai időszakkal – komoly űrt hagyott a konvent életében, így nem csoda, hogy utódát tartósan csupán 1494-ben sikerült megtalálni Rózsás László személyében. Ezzel szemben – részben a Rózsás által személyesen vállalt kiküldetések révén ^[159]1491. nov. 2. (DL 22 510.) – ekkor két birtokba vezetés is történt, 1492. jún. 5. [Radvánszky Béla–Závodszky Levente (szerk.): A Héderváry-család oklevéltára, I–II., Budapest, … Részletek – a hiteleshely működése a város visszafoglalása után már 1491-ben újraindult, és a konvent legfontosabb bevételét jelentette a korszakban. Mindez bizonyítja, hogy a Simontornyai-korban kialakult rendszer ekkoriban már olajozottan működött, és bár 1490 után csupán 13 új megyével bővült a keresztes konventi kiküldöttek által elért közigazgatási egységek köre, az évenként kiadott (és fennmaradt) oklevelek száma átlagosan elérte a tízet, de bőven vannak olyan évek, amelyekben a tizenötöt is meghaladta. Nem véletlen, hogy az országos hatáskörű hiteleshelyi működést mindössze néhány példával illusztrálni tudó Reiszig Ede is ebből a periódusból (1498, 1514) sorolt fel néhány távolabbi ügyet.^[160]Reiszig Ede: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 109. Az ország vezető politikusainak dolgaiban ^[161]Lásd 5.2. fejezet! eljáró fehérvári keresztes konvent kibővített hatás körét sem a boszniai káptalan 1498-ban elnyert hasonló jogosítványa,^[162]1498:12. tc. [Bak János M.–Domonkos, Leslie S.–Harvey Jr., Paul B. (szerk.): The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary, Volume 3., 1458–1490, (The Laws of Hungary. Series I. 1000–1526. … Részletek sem pedig egy 1506. évi pecséthamisítási ügy ^[163]1506. dec. 9. (DL 106 722.) nem veszélyeztette, bár utóbbi néhány évig tartó kisebb visszaesést azért maga után vont.

A hiteleshelyi tevékenység súlypontba kerülése szerkezeti változásokkal is együtt járt. Egyfelől a korszak preceptorai papok voltak – és az 1470-es évektől szinte valamennyi rendtag is –, magát a parancsnoki tisztséget pedig 1503-tól kezdve – meglehetősen szokatlan módon – összevonták a custosi feladatkörrel. Ráadásul a cantor és a lector szerepe is devalválódott, amit jól mutat néhány keresztes sűrű szerepcseréje bizonyos pozíciókban. Mindez arra utal, hogy ekkorra ezek a tisztségek puszta címmé váltak, magát a hiteleshelyi munkát pedig – a kiküldetések kivételével – inkább világi alkalmazottak végezhették.^[164]Világi alkalmazottakra lásd 1518. ápr. 28. (DL 106 759.), Kredics László–Madarász Lajos–Solymosi László (szerk.): A veszprémi káptalan számadáskönyve 1495–1534. Krónika … Részletek Ezt támasztja alá az is, hogy míg a kiadott oklevelek száma egyre növekedett, a 16. századra a létszám újfent csökkenésnek indult: a fehérvári preceptorium tagsága tíz fő alá esett. A fogyás hátterében több ok húzódhat, melyek egyike a szerzetesség bizonyos irányzataira jellemző középkor végi hanyatlásban keresendő. A fehérvári konvent esetében két konkrét üggyel is rendelkezünk erre vonatkozóan: 1520-ban Ősi Márton (1510–1520),^[165]1510: DF 201 578., 1520: DL 106 764. 1535-ben pedig Faddi Sebestyén (1534. u.–1537)^[166]1534. u.: Sz. Koroknay Éva: Magyar reneszánsz könyvkötések – Kolostori és polgári műhelyek, (Művészettörténeti füzetek 6.), Budapest, 1973. 89/241. sz., 1537: Koller, Josephus: … Részletek szerette volna elhagyni a Rendet.^[167]1520. szept. 14. (DL 106 764.), 1535. jún. 30. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, R 302. (A Székesfehérvári Keresztes Konvent magánlevéltára) (a továbbiakban: Szkk) 3.14.12.] Szintén többeket motiválhatott távozásra, vagy éppen riaszthatott el a belépéstől a 16. század eleji sűrű vezetőváltások időszaka. 1500 és 1512 között összesen tizenhárom alkalommal került sor cserére: hol György mester (1488–1510)^[168]1488: DL 19 418., 1510: DF 233 511. vagy Pápai Orgonás Péter (1500–1506)^[169]1500: DF 286 006., 1506: DF 209 882. preceptorként, hol pedig Hetesi István (1502–1524)^[170]1502: DL 88 871., 1524: DL 30 288. különböző ideiglenes címeken irányította az egyházat. A gyengébb konventi vezetés ráadásul maga után vonta az 1495 és 1499 között börtönben ülő Beriszló Bertalan vránai perjel újabb akcióját a régóta vitatott Tolna megyei birtokok vonatkozásában.^[171]Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 109–110. A helyzet végül a perjel végrendelkezésével oldódott meg 1512-ben.^[172]1512. szept. 17. (DL 22 341.) Ekkor már Szabadi Miklós (1512–1526. u.)^[173]Személyére lásd Ribi A.: A soproni preceptorium i. m. 294. fehérvári, esztergomi, győri és soproni preceptorként lehetett a keresztesek rendjének erős embere, bár azt ő sem akadályozhatta meg, hogy a perjelséget kormányzóként átvevő Beriszló Péter a maradék birtokokat is elzálogosítva magára vonja Burgio pápai legátus haragját a későbbiekben.^[174]Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 108. A perjelség birtokait 1522-ben Baracsi Mátyás is elzálogosította Tahi Jánosnak.^[175]1522. okt. 10. (DL 23 657.)

A 16. század második évtizede a forrásadottságok terén is változásokat hozott. Egyfelől a hiteleshelyi kiadványokban egyre több személyt származási vagy vezetéknevével együtt szerepeltettek, ami sokat segít a modern történeti kutatásnak. Elsősorban ennek az időszaknak a vonatkozásában igazolható, hogy a keresztesek többsége a környező megyékből származó mezővárosi polgár volt, rendi státuszukat illetően pedig a presbiterek közé tartoztak.^[176]A rendtagok származásáról lásd Ribi A.: Johanniták vagy keresztesek i. m. 70–77. Másfelől pedig feltűnő, hogy bizonyos keresztesek olykor-olykor hosszabb időre eltűnnek az oklevelekből, holott a kéttagú nevek miatt egyértelmű, hogy ugyanarról a személyről van szó: Hetesi István 1512 és 1523 (esetleg 1521) között, Szabadi Miklós pedig 1517 és 1524 között hiányzik teljesen a forrásokból. Csábító feltételezésnek tűnhet, hogy ebben az időszakban a törökök által ostromlott Rodosz szigetén teljesítettek szolgálatot,^[177]A kutatás álláspontja szerint 1461 és 1513 között bizonyosan nem volt magyar johannita a szigeten. Sarnowsky J.: Macht und Herrschaft i. m. 511. de eddigre a rendi központ és a magyarországi rendtartomány kapcsolatai olyan szinten megszakadtak, hogy el kell vetni a hipotézist. A furcsaságok közé tartozik még Velikei Márk preceptorsága is: bár az 1526 utáni hiteleshelyi kiadványok teljes ismeretének hiányában nehéz pontosan meghatározni tisztviselésének hosszát, annyi bizonyos, hogy 1529-ben és 1530-ban az amúgy győri és pozsonyi kanonok és 1520 óta győri kispreceptor Velikei állt a fehérvári konvent élén is.^[178]Személyére lásd Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában (A budai, fehérvári, győri és pozsonyi káptalan adattárával), (Társadalom- és … Részletek

A 16. század első harmadában a preceptorium birtokaiban is történtek apróbb változások. Egyfelől úgy tűnik, a korábbi időszakhoz képest megnőtt a Somogy megyei birtokok fontossága. Ez egyfelől a bodajki malom és Tímár elveszítésével, másfelől a Duna menti tolnai birtokok mohácsi csatát követő feldúlásával magyarázható.^[179]Vö. 1527. jan. 30. (Szkk j. n.) A korszakban leginkább Bálványos és Szőlős kapott kiemelt szerepet: vásárlások, cserék és kegyes adományok révén tudták itteni birtokállományukat növelni vagy formálni a keresztesek.^[180]1497. ápr. 30. (DL 106 682.), 1499. ápr. 15. (DL 106 700.), 1523. márc. 23. (DL 106 767.), 1528. jún. 24. (Érszegi 323. sz.), 1528. aug. 6. (Szkk 2.10.91.), 1529. ápr. 29. (Szkk 2.11.114.), … Részletek A szőlősi adományok abból a szempontból is fontos információval bírnak, hogy esetükben kedvezményezettként az ispotályt jelölték meg, amely tehát még a mohácsi csatát közvetlenül megelőző időszakban is működött.^[181]1525. ápr. 15. (DL 106 769.), 1525. ápr. 27. (DL 106 770.)

Feltűnő, hogy a crucifer szó magyar fordításául szolgáló keresztes kifejezés ^[182]Vö. Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, I–II., Budapest, 1899. I. 519. 516. lj. több konventi birtok nevében is megjelent a 16. század elején. 1511-ben Iszka falu konventi birtokrésze Kerezthesfewlde néven került említésre.^[183]1511. aug. 11. (Érszegi 305. sz.) Amikor 1523-ban a Rend elcserélte ecsényi birtokát a toldi pálosokkal, akkor előbbi már Keresztesecsényként szerepelt az oklevélben.^[184]1523. márc. 23. (DL 106 767.) Végezetül egy barci – a mai Sárkeresztes – jobbágyot Keresztes Gáspárnak hívtak 1530-ban, de hét évvel későbbről is ismerünk egy környékbeli Keresztes nevű parasztot.^[185]1530. febr. 25. (Érszegi 327. sz.), 1537. ápr. 9. (Érszegi 342. sz.) Ugyanitt 1538- ban a „Keresztesek majorjánál” történt egy hatalmaskodás.^[186]1538. dec. 17. (Károly J.: Fejér vármegye i. m. V. 651–652.)

3.5. Dalmadi Sebestyén: belső problémák, török hódítás (1533–1543)

A fehérvári keresztes konvent utolsó vezetője 1523 óta volt a Rend tagja,^[187]1523. márc. 30. (DF 232 622.) – Vö. Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 111.   és 1533-ban mint vicepreceptor, majd a következő évtől mint preceptor irányította az egyházat.^[188]1533. febr. 15. (Érszegi 329. sz.), 1534. jan. 30. (Érszegi 330. sz.) Nem sokkal később az esztergomi Szent Erzsébet-ispotály igazgatóságát is megkapta Szapolyai János ki- rálytól.^[189]1534. márc. 17. (Győri Egyházmegyei Levéltár, Győri Székeskáptalan Magánlevéltára, Cimeliotheca II. 38A) Utóbbival együtt járt a Nógrád megyei Szirák birtok is,^[190]1534. márc. 16. [Karácsonyi János–Kollányi Ferenc–Lukcsics József (szerk.): Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I–V., Budapest, 1902–1912. (a … Részletek ami abból a szempontból képviselt különös értéket, hogy több déli – Tolna vagy Somogy megyei – birtok ekkorra elpusztult a török hódítás miatt:^[191]Vö. F. Romhányi Beatrix: A szerzetesrendek sorsa a 16. századi veszprémi egyházmegyében, in Karlinszky Balázs–Varga Tibor László (szerk.): Folyamatosság és változás. Egyházszervezet … Részletek Faddot 1526-ban dúlták fel,^[192]1527. jan. 30. (Szkk j. n.) Bálványoson, Berkin és Csegén egy 1536. évi adóösszeírás szerint már csak három jobbágytelekkel rendelkeztek,^[193]Erdélyi László–Füssy Tamás–Molnár Szulpic–Németh Ambrus–Pacher Donát–Sörös Pongrác (szerk.): A Pannonhalmi Főapátság Története, I–XII., Budapest, 1902–1916. X. 700. Gyánt pedig 1543 elején került elhagyatottként említésre.^[194]1543. jan. 1. k. (ETE IV. 183.) Így aztán nem meglepő, hogy Dalmadi energiáit jelentős részben a megmaradt Fehérvár környéki birtokok megvédése kötötte le: Barc ügyében a falakon kívüli Szent Miklós társaskáptalannal,^[195]1539. máj. 3. (Érszegi 346. sz.), 1539. máj. 3. (Érszegi 347. sz.), 1539. máj. 3. (Szkk 3.14.24.), 1539. jún. 7. (Szkk 3.14.27.), 1539. jún. 19. (Érszegi 351. sz.), 1539. szept. 4. (Szkk … Részletek Zabokafölde kapcsán pedig a Csókakőt uraló Bakity Pállal került ellentétbe.^[196]1536. febr. 21. (Érszegi 338. sz.), 1536. febr. 26. (Érszegi 339. sz.), 1436. máj. 6. (Érszegi 340. sz.), 1536. jún. 8. (Szkk 3.14.13.), 1536. szept. 13. (Érszegi 341. sz.) Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy a korábban elvétve emlegetett Fehérvár falain kívül lévő jobbágyfalu, Szentkirályfölde is nagyobb súllyal jelent meg ekkoriban: 1539-ből és 1542-ből is adatolható egy-egy támadás különböző fehérvári polgárok részéről.^[197]1539. szept. 2. (Érszegi 353. sz.), 1542. szept. 22. (Érszegi 356. sz.)

Bár a kérdést csak a fennmaradt hiteleshelyi kiadványok teljességének áttekintésével lehetne eldönteni, valószínű, hogy a gazdasági gondokkal együtt a konvent létszáma is csökkenésnek indult. Ugyan a mohácsi csata évében még kilencen voltak a keresztesek, egy Dalmadi parancsnokságának időszakából származó könyvbejegyzés – ami egyben igazolja egy rendházi könyvtár létét – már csak hat főről tud.^[198]Sz. Koroknay É.: Magyar reneszánsz könyvkötések i. m. 89/241. sz. – A felsorolt keresztesek: Dalmadi Sebestyén preceptor, Sárvári Miklós, Faddi Sebestyén, Faddi Péter, (Bölcskei) … Részletek

Hasonlóképpen nehezen vizsgálható egyelőre a konvent 1526 utáni hiteleshelyi tevékenysége. Reiszig Ede szerint Szapolyai János és I. Ferdinánd is adott megbízásokat a konventnek,^[199]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 110. amelyet a forráskiadványokban fellelhető információk igazolnak is; még Fehérvár elestének évéből is ismerünk egy kiadványt (1543).^[200]1543. [Nagy Imre–Nagy Iván–Véghely Dezső–Barabás Samu–Kammerer Ernő–Dőry Ferencz–Lukcsics Pál (szerk.): A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, … Részletek Bilkei Irén munkássága nyomán tudjuk, hogy bár Zala megye többször is gazdát cserélt a mohácsi csatát követő másfél évtizedben, ennek ellenére a hiteleshelyek zavartalanul működtek.^[201]Bilkei Irén: A zalavári és a kapornaki bencés konventek hiteleshelyi tevékenysége a Mohács utáni évtizedekben, in Fedeles Tamás–Bilkei Irén (szerk.): Loca Credibilia. Hiteleshelyek a … Részletek Ugyan Fehérvár is többször gazdát cserélt a két király korában,^[202]Bessenyei József: Székesfehérvári menekültek (Adatok a koronázóváros kereskedőinek Mohács utáni történetéhez), in Almási Tibor–Draskóczy István–Jancsó Éva (szerk.): Studia … Részletek feltételezhető, hogy a politikai események nem igazán befolyásolták a közhitelű tevékenységet akkor, amikor annak még Fehérvári Esztergáros Péter (1518–1537)^[203]1518: DL 23 059., 1537: Károly J.: Fejér vármegye i. m. II. 652–655. súlyosnak tűnő pecséthamisítási ügye sem tudott gátat szabni. János király 1537. április 18-án figyelmeztette az ország elöljáróit, hogy Péter kanonok ^[204]Megjegyzés: Köblös József mindössze egy Fehérvári Péter nevű kanonokot ismer, aki azonban 1476-ban eltűnt a forrásokból. Vö. Köblös J.: Az egyházi középréteg i. m. 346/38. sz. alias crucifer „ördögi szándékkal” meghamisította a konvent pecsétjét. Az uralkodó egyúttal felszólított mindenkit a bűnös elfogására és előállítására Szaniszló fehérvári prépost és a királyi személyes jelenlét helytartója elé.^[205]1537. ápr. 18. (Érszegi 343. sz.) Egy decemberi közjegyzői oklevélből aztán azt is megtudjuk, hogy Dalmadi Sebestyén preceptor elfogatta Pétert – ekkor kanonok, ante crucifer formában említik –, de különböző fehérvári egyházi személyek és polgárok kérésére végül elengedte, azzal a feltétellel, hogy menjen a király elé bevádolni saját magát.^[206]1537. dec. 7. (Károly J.: Fejér vármegye i. m. II. 652–655.)

A fehérvári konvent végnapjai 1543 késő nyarán érkeztek el. A város török ostromáról számos forrás beszámol, amit a település rangja és feladásának sajátos módja – a polgárok árulása – indokol.^[207]Veress D. Csaba–Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa, Budapest, 1990. 54–69. Ezeket a leírásokat áttekintve csupán egyetlen közvetett utalást találunk a keresztes konventre: Istvánffy Miklós szerint a város kapitánya, a nem sokkal később hősi halált halt Varkocs György még a törökök érkezése előtt fel akarta gyújtani a külvárosokat, ám a polgárok ellenálltak, mivel nem akartak számos templomot és házat elpusztítani.^[208]Benits Péter (szerk.): Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál századi fordításában, I–II., Budapest, 2003. II. 100. Világos, hogy ez a lépés érintette volna a Szigetet, így a konvent épületét is. Valószínűleg valóban nem került sor a stratégiai célú rombolásra, mert – bár a Szent István-templom elpusztult, és 1546-ban Szefer bin Musztafa fürdőt emelt köveiből – Siklósi Gyula feltételezései szerint a konvent falai között derviskolostor és ötvösműhely működött a 16. század második felében, amely csak az 1600-as évek elején lett végleg az enyészeté.^[209]Siklósi Gyula: Adattár Székesfehérvár középkori és törökkori építészetéről, Székesfehérvár, 1990. 86. Maga a város szeptember 2-án adta meg magát, és a helyőrség maradványa – 300 itáliai és 200 német zsoldos Filippo Tornielli gróf vezetésével – szeptember 5-én hagyta el Székesfehérvárt.^[210]Veress D. Cs.–Siklósi Gy.: Székesfehérvár i. m. 68. Reiszig Ede forrásokkal alá nem támasztott romantikus elképzelése szerint a harcokban hősiesen helytálló lovagrend maradéka Dalmadi Sebestyén vezetésével is ekkor hagyta el a várost a konvent szekerekre rakott levéltárával együtt, amit aztán Pozsonyba szállítottak.^[211]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. I. 230., II. 112. Mindezt Érszegi Géza annyival egészítette ki, hogy a menet török védőőrizet alatt először Veszprémbe ment, majd onnan a későbbi koronázóvárosba.^[212]Érszegi 178. Hunyadi Zsolt óvatosabban fogalmazott: szerinte a levéltár megmenekült a török hódítástól, és előbb Nagyszombatba, majd Pozsonyba került.^[213]Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 11.  Tudjuk továbbá, hogy a levéltáron kívül Dalmadi különböző ingóságokat is elvitt Fehérvárról.^[214]1576. nov. 6. (Österreichische Staatsarchiv, Finanz- und Hofkammerarchiv, Hoffinanz-Ungarn RN 33. Konv. 1576. november f. 331–336.) – Köszönettel tartozom Péterfi Bencének, hogy erre az … Részletek

Egyfelől valószínűsíthető, hogy a keresztesek nem vettek részt a harcokban, hiszen a Rend tagjai az 1470-es évek óta szinte kizárólag papok voltak. Másfelől sem a narratív forrásokban, sem pedig a bécsi levéltári anyag 1543-ra vonatkozó részében nincs nyoma annak, hogy Dalmadi és társai valóban csak az ostrom után hagyták volna el a rendházat.^[215]Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Ungarische Akten 48–54. A parancsnok esztergomi érdekeltségei révén nyilvánvalóan időben tudomást szerzett Szulejmán szultán hadjáratáról, így a nyár folyamán tulajdonképpen bármikor, de legkésőbb az érseki székhely augusztus 10-i elestét követően elhagyhatta a koronázóvárost. Sokakkal ellentétben a még működő győri és soproni preceptorium miatt a kereszteseknek volt hova menekülniük.^[216]Dalmadi távozását Bessenyei József is regisztrálta, ám a preceptor kifejezést tévesen adószedőként fordította. Vö. Bessenyei J.: Székesfehérvári menekültek i. m. 42. A tisztán látást segítené, ha rendelkezésünkre állnának az 1526 után kiadott hiteleshelyi oklevelek, hiszen azokból esetleg kirajzolódhatna, ha jóval Fehérvár ostroma előtt befejezték volna közhitelű tevékenységüket.

Akárhogy is történt, Dalmadi Sebestyén 1551-ben egykori fehérvári, ekkor soproni preceptorként tiltakozott a pozsonyi káptalan előtt a Vránai perjelség,^[217]A perjelség birtokait 1523-ban Baracsi Mátyás már elzálogosította Tahi Jánosnak (DL 23 657.). illetve a fehérvári, esztergomi, győri és soproni konventek megmaradt birtokainak, valamint a csurgói várnak és a szentlőrinci castellumnak az elidegenítése miatt.^[218]1551. dec. 22. (ETE V. 629–630.) Az elbirtoklás megakadályozását szolgáló – és talán Dalmadi reményeit kifejező – tiltakozásnak semmilyen következménye nem volt; az utolsó fehérvári parancsnok Sopronban fejezte be életét 1576-ban.^[219]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 91.

4. A fehérvári konvent birtokai és a vránai perjelek a késő középkorban

A magyarországi johannita rendtartomány és a rodoszi központ konstanzi zsinatot követő eltávolodása a birtoktörténet egyes vetületeiben is éreztette hatását: a rendi adók be nem fizetésén túl a 15. században is jelentős birtokállománnyal – 44 településen birtokolt a konvent a késő középkorban – rendelkező fehérvári preceptorium és a vránai perjelek viszonya kezdett megváltozni. Alapvetően a mindenkori vránai perjel a fehérvári parancsnok felettese volt, de a 14. században fennálló erőviszonyok az egyházszakadás zűrzavaros éveiben megváltoztak: míg a perjelség központját és birtokai jelentős részét is elveszítette,^[220]A vránai perjelek 15. század végi birtokairól lásd Engel P.: Hospitallers i. m. 293–298. addig a legrégebben alapított magyarországi preceptorium továbbra is erős és gazdag maradt. A rivalizálás elsődleges terepének azok a Tolna megyei birtokok számítottak, melyeket kivétel nélkül felsoroltak III. Béla király 1193. évi oklevelében a fehérvári konvent birtokai között, ám a későbbiekben rövidebb-hosszabb időre független preceptoriumokká váltak: Arcsa (1226), Fadd (1376–1377), Gyánt (1260 k.–1371) és Varasd (1329–1377).^[221]Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 117–118., 128–129., 154–155., 160–161.

Bár Reiszig Ede szerint a perjelek és a fehérváriak viszonya már Nagymihályi Albert idejében megromlott, hiszen ő élvezte a konvent javait, gyakran figyelmen kívül hagyva annak jogait és érdekeit,^[222]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 105. valójában a 15. század első harmadában még az együttműködés jeleit tapasztaljuk. A fehérvári keresztes konvent hiteleshelyi okleveleinek méltóságsorában szereplő – ám kisszámú okleveleit inkább Pakrácról keltező^[223]Lásd 3.1. fejezet! – vránai perjel nevét gazdasági kiváltság megszerzésekor,^[224]Zsigmondtól a perjelség birtokain élőkre vonatkozóan vámmentességet szerzett – 1431. márc. 6. (DL 106 356.) mezővárosi kiváltság adományozásakor,^[225]Fadd – 1419. júl. 10. (ZsO VII. 759. sz.) malmok átadásakor,^[226]Gyánt – 1423. nov. 11. (ZsO X. 1378. sz.) határjáráskor^[227]Fadd – 1424. aug. 6. (ZsO XI. 928. sz.) és tiltakozásokkor ^[228]Arcsa, Gerenás, Halapcs, Varasd – júl. 3. (ZsO VII. 736. sz.), 1419. júl. 27. (ZsO VII. 808. sz.), 1419. aug. 1. (ZsO VII. 824. sz.); Halászi – 1431. aug. 13. (DL 106 358.) találjuk meg a magánlevéltári anyagban. A perjel és a fehérvári konvent kapcsolata ekkoriban erősen emlékeztetett a johannita rendtörténetben előforduló camera prioralis intézményére. Fontos ugyanakkor, hogy ez a megkülönböztetett figyelem csak a Tolna megyei és Duna menti birtokokat érintette, a Fejér és Somogy megyei ügyekben a preceptort vagy a custost találjuk hasonló szerepben.

Nagymihályi 1434. évi halálát követően a Vránai perjelség a Tallóciak kezére került, akik a délvidéki birtokok javait a török elleni védekezésre fordították,^[229]Hunyadi Zs.: Entering the Hospital i. m. 107. de a fehérvári konvent birtokállományát mindez csak közvetetten érintette. Zsigmond preceptor tiltakozása szerint a Tallóci Frank köréből kikerülő Berzsenyi Porkoláb Kelemen györkei várnagy^[230]Engel P.: Archontológia i. m. I. 323. 1445 nyarán elfoglalta Fadd, Gyánt, Halászi és Varasd birtokokat. A szomszédokat kikérdezve a szekszárdi konvent arra a megállapításra jutott, hogy a várnagy által elfoglalt birtokok valóban a konventet illetik.^[231]1446. júl. 30. (DL 106 497.), 1446. aug. 26. (DL 106 498.) Később az is kiderült, hogy 1446 kora őszén a várnagy felégette a keresztesek faddi kúriáját, amit Tolna megye hatósága Gál preceptor kérésére és később Hédervári Lőrinc nádor parancsára is megállapított.^[232]1446. nov. 13. (Tolna megye lt. 107. sz.), 1446. dec. 21. (Tolna megye lt. 108. sz.) Ezután Hunyadi János kormányzó úgy rendelkezett, hogy a megye, a szekszárdi konvent tanúbizonysága és egy kormányzói ember derítse ki, hogy Fadd, Gyánt és Varasd kinek a birtokában, és milyen jogon volt Zsigmond, illetve Albert királyok idejében. A tolnai birtokok vitatott helyzetét jól illusztráló vizsgálat eredménye sajnos nem ismert; csak annyit tudunk, hogy a megye előtt bemutatták és a keresztes konvent részére átírták Hunyadi parancsát.^[233]1447. jún. 29. (Tolna megye lt. 114. sz.), 1447. júl. 17. (Tolna megye lt. 115. sz.)

A problémát egy időre megoldani látszott Szentgyörgyi Székely Tamás perjelként való elismerése 1450-ben, jóllehet a fehérvári konvent vele való viszonya már korántsem mondható olyan harmonikusnak, mint amit Nagymihályi Albert korszakára vonatkozóan mutatnak a források. Bár valószínűsíthető, hogy az újdonsült perjel és a szintén Hunyadi János köréből kikerülő Gúti János fehérvári preceptor kapcsolata jó volt – 1450 és 1453 között Szentgyörgyi háromszor is Fehérvárról keltezett^[234]1450. (Házi I/3. 310–311.), 1453. ápr. 22. (DL 106 529.), 1453. ápr. 23. (DL 106 532.) –, előbbi rendelkezéseivel a fehérvári konvent tagjai nem mindig értettek egyet. Természetesen a fehérvári káptalannal Fadd ügyében kötött 1451. évi megegyezése^[235]1451. máj. 22. (DL 106 525.) és a gyánti birtok kapcsán Újlaki Miklóssal 1459-ben tető alá hozott megállapodása kedvező fogadtatásra talált,^[236]1459. febr. 2. u. (DL 106 577.) de az már kevésbé, hogy Szentgyörgyi Székely több esetben is a fehérvári preceptorium birtokaiból próbálta meg jutalmazni familiárisait. 1452-ben előbb Arcsát akarta István jegyzőnek adni,^[237]1452. febr. 21. (DF 285 657.) majd szintén Arcsát és Halászit Tolnai Péter kormányzói kancellárnak, illetve Ökördi Egyed fia Bertóknak.^[238]1452. szept. 1. (DF 285 662.) Két évvel később a dél-fejéri Szentmihályszigetét szerette volna Porkoláb Benedek fehérvári polgárnak adni,^[239]1454. ápr. 13. (DF 285 716.) 1460-ban pedig ismét Arcsa (és Fir) került sorra; előbbit nyolc év után ismét Ökördi Egyed fia Bertóknak akarta juttatni.^[240]1460. jún. 28. (DL 106 556.) Végezetül 1461-ből is ismerünk egy eltiltást: ekkor azt a gerenási birtokrészt szerette volna a vránai perjel Berzsenyi Porkoláb Ferenc familiárisnak adni, amit végül – a változó idők jeleként – maga a konvent cserélt el 1479-ben Veperdi Györggyel.^[241]1461. márc. 23. (DL 106 569.), 1479. dec. 19. (DL 106 758.) Ez utóbbi alapján nem meglepő Engel Pál értékelése, aki szerint a fehérvári és a korszakban fokozatosan ennek függésébe kerülő észak-dunántúli preceptoriumok Mátyás uralkodásától fogva függetlenedtek a vránai perjelektől.^[242]Engel P.: Hospitallers i. m. 29.

A Tolna megyei birtokokkal kapcsolatos ellentét is ekkor, különösen Szentgyörgyi Székely Tamás halála (1462) után élesedett ki, miután a perjelség ismét világi kézbe került: Szapolyai Imre bosnyák kormányzót és dalmát-horvát-szlavón bánt 1465-ben tiltotta el a nádor és az országbíró előtt Simontornyai István crucifer a keresztesek csurgói castellumának, továbbá Fadd, Varasd, Halapcs, Gerenás, Gyánt és az egyébként fejéri Halászi birtokának az elfoglalásától.^[243]1465. márc. 2. (DL 106 587.), 1465. márc. 4. (DL 106 588.) Ezt követően Gúti János preceptor Tolna megye nádori közgyűlésén kérte, hogy a megye esküvel tanúsítsa a vonatkozó birtokok hovatartozását, amit a hatóság teljesített is: eszerint a birtokok a fehérvári konventhez, nem pedig a vránai perjelhez tartoztak.^[244]1466. dec. 3. (DL 106 596.)

Ettől függetlenül a tolnai birtokokra Beriszló Bertalan is szemet vetett vránai perjellé való kinevezése után. 1475-ben Mátyás király arra emlékeztette a fehérvári keresztesek varasdi, gyánti és faddi népeit, hogy régtől fogva a konventet kell szolgálniuk, és az uralkodó arra törekszik, hogy a mondott egyház birtokait helyreállítsa.^[245]1475. febr. 21. (DL 106 630.) Nem sokkal később Simontornyai István – immár parancsnokként – meg is jelent a budai országgyűlésen, és három, eredetiben is fennmaradt oklevél bemutatásával igazolta,^[246]1464. ápr. 23. (DL 106 582.): Mátyás király megerősíti és átírja III. Béla 1193. évi oklevelét; 1446. aug. (DL 106 498.): a szomszédok vallomása a vonatkozó birtokok … Részletek a problémás birtokok valóban a konventhez és nem a perjelhez tartoznak, így Mátyás megparancsolta Beriszlónak és a Vránai perjelség minden jövőbeni perjelének és kormányzójának, hogy adják vissza a birtokokat a fehérváriaknak.^[247]1475. máj. 20. (DL 106 632.) Az uralkodó határozott közbeavatkozása a helyzetet egyáltalán nem oldotta meg: 1485-ben, 1490-ben és 1495-ben is panaszt tett a konvent Beriszló Bertalan ellen; utóbbi alkalommal a II. Ulászló király által elrendelt megyei vizsgálat is a fehérváriak igazát erősítette meg.^[248]1485. febr. 4. (DL 106 660.), 1490. júl. 20. (DL 106 667.), 1495. ápr. 8. (Tolna megye lt. 179. sz.), 1495. máj. 4. (Tolna megye lt. 180. sz.) Végül a perjel 1512. évi halála előtt nem sokkal^[249]Csernéli Bálint Rozgonyi Klárához címzett levele szerint 1512. október 13-án temették el a perjelt (DL 25 550.). lemondott Fadd, Gyánt, Varasd és Halászi birtokáról, és visszaadta azokat a fehérvári preceptoriumnak.^[250]1512. szept. 17. (DL 22 341.) Még ugyanennek az évnek a végén II. Ulászló parancsot adott Beriszló Péter veszprémi püspöknek, hogy járjon közben a keresztes konvent érdekében a birtokok visszaszerzését illetően.^[251]1512. dec. 14. (DL 106 739.)

A fehérvári keresztes konvent sikerével járó küzdelmes évtizedek végére gyakorlatilag szerepcsere történt. Míg az 1410-es évek végén még a vránai perjel tiltakozott a preceptorium birtokainak elfoglalása ellen, addig a 16. század közepén Dalmadi Sebestyén, a fehérvári keresztes konvent utolsó vezetője már nemcsak saját egyházi intézményének birtokai miatt, hanem a perjeli birtokok maradékának – Csurgó, Szentlőrinc, Újudvar és a szlavóniai javak – védelmében is szót emelt a pozsonyi káptalan előtt.^[252]1551. dec. 22. (ETE V. 629–630.)

5. „in executionibus” – A fehérvári keresztes konvent országos hatáskörű hiteleshelyi működése

 5.1. Bevezetés és historiográfia

Jóllehet a magyarországi hiteleshelyi kutatások tendenciáihoz igazodva a fehérvári keresztes konvent közhitelű tevékenységének Árpád- és Anjou-kori vonatkozásait Hunyadi Zsolt munkássága révén már feltárta a történeti kutatás, ^[253]Hiteleshelyi tevékenységgel (is) foglalkozó írásai: Hunyadi Zsolt: How to Identify a 600 Year-Old Forgery? The Formulas of the Charters of the Székesfehérvár Convent of the Knights of St. … Részletek a 15–16. századra vonatkozó elemzések mindeddig hiányoztak. A hiány különösen annak tükrében jelentős, hogy Werbőczy István Hármaskönyve szerint a fehérvári konvent (a fehérvári, a budai és a boszniai káptalan mellett) úgynevezett országos hatáskörű hiteleshelyként működött.^[254]Tripartitum II. 21. A két fehérvári és a budai egyház valószínűleg a szokásjog alapján rendelkezett ezzel a jogosítvánnyal,^[255]A törvényi szabályozás hiányára rámutat az 1556. évi 39. törvénycikk, melyben az érseki székhely eleste miatt Nagyszombaton működő esztergomi káptalant is felruházták országos … Részletek míg a boszniai székeskáptalant az 1498. évi törvények ruházták fel hasonló privilégiummal.^[256]1498:12. tc. – DRMH 1458–1490. 94–95. A legrégebbi ismert említése az országos hatáskörű hiteleshelyeknek 1460-ból származik: Palicsnai Péter esztergomi kanonok ekkor levélben számolt be az esztergomi káptalannak, hogy a sasadi tizedperrel kapcsolatban mi történt a római Kúriában; ebben említi meg, hogy csak a budai és a fehérvári káptalan rendelkezik ilyen kivételes jogosítvánnyal a szokásjog értelmében.^[257]C. Tóth N.: Az esztergomi székeskáptalan i. m. II. 142. Mindegyik forrás hangsúlyozza, hogy a vizsgált hatáskör csak a bírói megkeresésekre történő eljárások („in executionibus”) tekintetében értelmezendő, vagyis a probléma elemzéséhez elsősorban a relatiókat kell tanulmányoznunk.

A magyar medievisztika jelentős adósságai közé tartozó probléma (vagyis az országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenység) historiográfiáját a közelmúltban részletesen összefoglaltam,^[258]Ribi A.: Miért működött i. m. 82–84. – A kérdésben a legfontosabb megállapításokat (lásd alább) Eckhart Ferenc fogalmazta meg német nyelvű monográfiájában: Eckhart Ferenc: … Részletek így most csak a fehérvári konventet érintő történeti irodalom megállapításainak ismertetésére szorítkozom. A fehérvári keresztes konvent kapcsán már a 20. század első harmadában alkotó Reiszig Ede is kiemelte a hiteleshely országos hatáskörét, de csak példákat említett: 1479- ben Sopron megyei ügyben is eljárt a konvent, 1498-ban pedig II. Ulászlótól kaptak parancsot előbb egy Kolozs megyei ügyre vonatkozóan, majd Geréb László erdélyi püspököt vezették be Zilah birtokába. A szerző szerint ezekből a példákból látszik a Werbőczynél emlegetett országos hatáskör, majd a következő bekezdésben – biztos, ami biztos – egy Pozsega megyei példát is megemlít még.^[259]Reiszig E.: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend i. m. II. 107., 109. Reiszig korábban már kiemelt állandó hiányossága, miszerint nem törekedett az adatok teljességének összegyűjtésére, és nem kísérelte meg a felgyűjtött információkat elemezni, sajnos ismét kiütközik.^[260]Vö. Ribi A.: Karrier i. m. 197.  Hunyadi Zsolt a koronázóvárosban működő preceptorium országos hatáskörét először az Árpád-kor vonatkozásában vizsgálta: dolgozatában elvetette annak a lehetőségét, hogy az írószerv már 1301 előtt rendelkezett volna a bővített jogkörrel. Ráadásul csupán három relatio maradt meg a korai időszakból,^[261]A hiteleshelyek igazságszolgáltatásban betöltött szerepe alakult ki később. Lásd Eckhart F.: Hiteleshelyek i. m. 47. a felvallást tevő felek pedig – bár nyolc megyéből érkeztek – rendszerint valamely johannita birtok közelében is érdekeltek voltak. A konvent tevékenységének törzsterülete Somogy és Fejér megye lehetett.^[262]Hunyadi Zs.: A székesfehérvári johannita konvent hiteleshelyi tevékenysége i. m. 61. Hunyadi később a konvent hiteleshelyi tevékenységét – bár 1353 után kevésbé szisztematikusan – egészen 1387-ig feldolgozta, de korábbi következtetéseit a 14. századi oklevelek is megerősítették: ugyan ekkor már tíz megyéből érkeztek fassiót tenni a felek Székesfehérvárra, de országos hatáskörről továbbra sem beszélhetünk.^[263]Hunyadi Zs.: The Hospitallers i. m. 110., 203.  Székesfehérvár közelmúltban megjelent és méltatlanul elhanyagolt monográfiájában Zsoldos Attila is érintette a fehérvári konvent hiteleshelyi tevékenységének Árpád-kori gyökereit. Kiemelte, hogy Hunyadi kutatásai alapján a korabeli kiadványok (43 darab) csak részben alapozzák meg az országos hatáskör korai meglétét, ám valamilyen formában a gyakorlat eredete az Árpádok korára vezethető vissza. Egy 1279. évi oklevél alapján tudjuk, hogy somogyi nemesek nádori utasításra a konventtel állíttattak ki oklevelet egy gyilkosság ügyében az augusztus 20-i törvénynappal összefüggésben.^[264]Zsoldos Attila–Thoroczkay Gábor–Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban, (Székesfehérvár története I.), Székesfehérvár, 2016. 241.

A következőkben a témában megjelent két olyan publikációm legfontosabb eredményeit foglalom össze, melyekben – jelen munkától eltérően – nemcsak a fehérvári keresztes konvent, hanem a fehérvári káptalan országos hatáskörét is megvizsgáltam.^[265]Ribi A.: Miért működött i. m. 81–95., Ribi András: A fehérvári káptalan és keresztes konvent országos hatáskörű hiteleshelyi eljárásai a gyakorlatban, Századok, 153 (2019) 313–337.

5.2. A fehérvári keresztes konvent országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenységének gyakorlata 1526-ig

Az 1387–1526 közötti időszakból a konvent részéről 413 felvallás és 559 jelentés maradt fenn.^[266]A jelentések számába beleértettem azokat a parancsleveleket is, amelyekre a relatio nem vészelte át az elmúlt évszázadokat, a felvallásoknál pedig természetesen az átírások is … Részletek Miután Werbőczy István és a korábban idézett törvényi szabályozások értelmében az országos hatáskör csak az eljárásokra vonatkozott, ezért a probléma vizsgálatához elsősorban a jelentéseket és parancsleveleket kell figyelembe vennünk. Hogy ezek közül melyek esnek a bővített felhatalmazás kategóriájába, csak úgy dönthető el, ha megismerjük a hiteleshelyi kiküldetések tágabb magterületét. Ez alatt a hiteleshelyek egy vagy két megyéből álló törzsterületét, és azt a még néhány szomszédos megyéből álló területet értem, ahol a pártatlanság elvét alkalmazva szintén eljárhattak.^[267]Vö. Kubinyi András–Fügedi Erik: A budai káptalan jegyzőkönyve, Történeti Statisztikai Évkönyv, 1967–1968, Budapest, 1970. 9.

A korábbi évszázadok hiteleshelyi jelentéseinek anyagából kirajzolódik, hogy a 14. század második felére kialakult egy elég nagy kiterjedésű, viszonylag jól behatárolható és a konvent birtokhálózatával is összefüggésbe hozható területi hatáskör, amely Fejér, Tolna és Veszprém megyéken kívül Somogy és Zala megye Balaton-parti területeit foglalta magában. A negyvenhat Zsigmond-kor előtt ismert esetből mindössze két, minden bizonnyal kivételes Komárom megyei ügy kapcsán hagyták el a fehérvári keresztes konvent hiteleshelyi kiküldöttei ezt a területet.^[268]1374. máj. 14. (DL 41 941.), 1380. máj. 7. (DL 42 154.) Ez a magterület a későbbiekben tartósan megmaradt. A fent említett Palicsnai-féle levél alapján nem meglepő, hogy 1450-ig mindössze három alkalommal kalandoztak az említett megyéken túlra a keresztesek.^[269]1390. okt. 26. u. (DL 42 850.), 1432. szept. 12. (DL 90 561.), 1444. szept. 5. (DL 13 797.)

A konvent eljárásainak hiteleshelyi hatásköre 1450-től kezdett igazán bővülni, ami összefüggésben lehet személyzeti kérdésekkel is. Egyrészt a 15. század közepi rodoszi reformkísérlet, amelynek keretében a rendi központ megpróbálta visszanyerni befolyását a közép-európai perjelségek felett, Fehérvár esetében ekkor bukott el végérvényesen, az új preceptor pedig a Hunyadi János köréből kikerült Gúti János lett.^[270]Lásd 3.2. és 3.3 fejezet! Másrészt, ha már szükséges volt egy új országos hatáskörű hiteleshely elindítása, akkor praktikus volt egy már gyakorlattal rendelkező intézmény közelében elhelyezni: a káptalan személyzete így talán tudott tanácsokat adni a kereszteseknek a napi rutin megszerzésében.^[271]A fehérvári káptalan országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenységének kezdeteire lásd Ribi A.: Miért működött i. m. 86–87. A tágabb magterület elhagyása a 15. század második felében, főleg az 1470-es évektől kezdve rendszeressé vált. A parancsleveleket is beleszámítva 229 oklevélről tudunk (1387 után), amelyekben a hiteleshelyi kiküldöttek a korábban felsorolt öt megyétől (Fejér, Somogy, Tolna, Veszprém és Zala) részben vagy egészben eltérő vidékekre szálltak ki.^[272]A 229 oklevélből 37 alkalommal a magterület valamely megyéjét is érintette a kiküldetés. Korábban megjelent írásaimban még csak 228 ilyen oklevélről volt tudomásom: Ribi A.: Miért … Részletek

Mindezen ügyek jellemzőit érdemes több oldalról is megvizsgálni. A hiteleshelyi kiküldetések típusát figyelembe véve alapvetően kétféle eljárást különíthetünk el témánk szempontjából: amikor birtokba vezetésnél működött közre a konvent, és amikor valamiféle peres eljárásnál voltak jelen.^[273]Eckhart F.: Hiteleshelyek i. m. 145–156. – Természetesen egy birtokba vezetés is lehetett peres eljárás része, általában az ítélet végrehajtása, de ezek természete sok tekintetben … Részletek Utóbbi kategóriába a koronként változó menetrend szerint zajló idézéseket, megintéseket, eltiltásokat és tudományvételeket is belevettem, vagyis mindenféle olyan ügyet, ahol nem véglegesnek szánt rendezés történt. Nem meglepő módon több mint kétszer annyi introductio ügyében küldték ki az országos hatáskörű hiteleshelyet, mint egyéb problémával (153 birtokba vezetés és 76 peres eljárás). Ez logikus abból a felfogásból is, hogy amennyiben nem történt ellentmondás – márpedig az ügyek egy részében egyértelmű lehetett a parancs vagy ítélet tiltása, esetleges szóbeli megegyezések miatt, hogy senki nem fog tiltakozni –, birtokba vezetés ügyében csak egyszer kellett kiszállni egy adott területre, ami nagy távolságok esetén különösen praktikus szempont volt.

Az országos hatáskörben végrehajtott eljárások exkluzivitását mutatja, ha végigtekintünk a kedvezményezettek névsorán: megtaláljuk köztük a korabeli Magyarország legfontosabb világi és egyházi elöljáróit, az uralkodói család tagjait. Az oklevelekben találkozhatunk a teljesség igénye nélkül Corvin Jánossal,^[274]Pl. 1501. szept. 7. (DL 33 395.) a Rozgonyi,^[275]Pl. 1516. okt. 31. (DL 22 816.)   Újlaki,^[276]Pl. 1463. márc. 19–20. [Fekete Nagy Antal–Borsa Iván (szerk.): A Balassa család levéltára 1193–1526, (Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 18.), Budapest, 1990. … Részletek Batthyány,^[277]Pl. 1525. jún. 30. (DL 101 593.) Bátori,^[278]Pl. 1523. szept. 12. [Horváth Richárd–Neumann Tibor–C. Tóth Norbert (szerk.): Documenta ad historiam familiae Bátori de Ecsed spectantia, I., Diplomata 1393–1540, (A nyíregyházi Jósa … Részletek Enyingi Török ^[279]Pl. 1502. jún. 16. (DL 88 871.) és Kanizsai ^[280]Pl. 1502. jan. 4. (DL 22 542.) családok tagjaival, a Szentgyörgyi és Bazini grófokkal,^[281]Pl. 1486. szept. 24. (DL 19 177.) Gúti Ország Mihály nádorral,^[282]Pl. 1482. máj. 19. (DL 59 684.) Kinizsi Pállal,^[283]Pl. 1482. máj. 13. (DL 18 641.) Bakócz Tamás,^[284]Pl. 1487. márc. 27. (DL 101 032.) – Ekkor még természetesen csak győri püspök volt. Ernuszt Zsigmond,^[285]Pl. 1492. nov. 2. u. (DF 231 853.) Geréb László ^[286]Pl. 1498. máj. 13. u. (DF 277 639.) és Nagylucsei Orbán ^[287]Pl. 1482. jún. 16. (DF 210 324.) főpapokkal. Ha az eddig elmondottakhoz hozzátesszük, hogy a konvent esetében a 229 kiküldetés közül 89 alkalommal, vagyis az esetek 39%-ban több megyét is érintett az eljárás, akkor láthatjuk, hogy Eckhart Ferenc jó érzékkel állapította meg egy évszázada, miért volt szükség országos hatáskörrel felruházni bizonyos központi fekvésű hiteleshelyeket. Egyfelől a több megyét is érintő eljárásoknál, nagy adományoknál gyorsabb (nem kellett a különböző megyékben fekvő birtokok esetében az illetékes hiteleshelyeket egyesével felkeresni) és olcsóbb volt egy intézményhez címezni a parancsot az adott területen illetékes hiteleshelyek helyett (hiszen csak egy privilégium kiállítását kellett megfizetni), másfelől az udvarban tartózkodók számára is praktikusabb volt, ha távol zajló pereikkel kapcsolatban volt hova fordulni a környéken.^[288]Vö. Eckhart F.: Hiteleshelyek i. m. 72.

Az esetszintű vizsgálat azt is bebizonyította, hogy a fehérvári keresztes konvent hatásköre valóban az egész országra kiterjedt: a hiteleshely kiküldöttei 1526-ig pontosan 51 megyébe jutottak el a középkor folyamán.^[289]1526-ban 68 működő megyével számol a kutatás: C. Tóth Norbert–Horváth Richárd–Neumann Tibor–Pálosfalvi Tamás–W. Kovács András: Magyarország világi archontológiája … Részletek A tágabb magterület megyéin túl a leggyakrabban Vas (44), Pest (25), Körös (25), Győr (21), Sopron (18), Baranya (17) és Komárom (16) megyékben jártak; ezekkel szemben az egy-egy alkalommal felkeresett távoli Fehér, Gömör, Kolozs, Küküllő, Máramaros, Szepes, Torda és Ugocsa megyék állnak.^[290]A bővülés ütemére vonatkozóan lásd Ribi A.: Miért működött i. m. 89. A tágabb magterületen kívül 20 olyan – többségében az ország nyugati felében található – megye volt, ahová peres eljárás céljából is kiszálltak.

A térbeli gyarapodás nem volt véletlen: az 1460-as évektől kezdve fokozatosan a keresztes konvent vált a koronázóváros első számú hiteleshelyévé, az évente kiadott oklevelek száma Mátyás király 1464. évi koronázásától fogva rendre meghaladta a fehérvári káptalan hiteleshelyi kancelláriáján kiállított dokumentumok számát. Az események hátterében az uralkodó és Györgyi Bodó Miklós fehérvári prépost ^[291]Személyére lásd Köblös J.: Az egyházi középréteg i. m. 338–339/12. sz. ellentéte és a fehérvári káptalan profilváltása állhatott: a Fehérváron építkező és végül ott is temetkező Mátyás minden bizonnyal a társaskáptalan liturgikus tevékenységére kívánt nagyobb hangsúlyt helyezni. Ez lehet a magyarázataannak, hogy – két pecséthamisítási ügy ellenére (1506, 1537)^[292]1506. dec. 9. (DL 106 722.), 1537. ápr. 18. (Érszegi 343. sz.) – a korszakban 10-15 tagot számláló, ám liturgikus feladatokkal szinte alig rendelkező fehérvári konvent került vezető szerepbe az 1480-as évekre. Mindez komoly anyagi bevételekkel is járt az intézmény számára, hiszen minél nagyobb volt az oklevél által szerzett érték, annál nagyobb volt annak kiállítási díja is, amit tetézett, hogy számos birtokba vezetésről privilégium formában is született jelentés.^[293]Eckhart F.: Hiteleshelyek i. m. 101–103. Vö. Dreska Gábor: A pannonhalmi konvent hiteleshelyi tevékenysége 1321–1500, bölcsészdoktori (PhD-)disszertáció, Budapest, 2008. 36.

A következőkben azt elemzem – törvényi szabályozások híján – a jelentések oklevélrészeinek segítségével, hogy a hétköznapi életben milyen jellemzői voltak azoknak az eljárásoknak, amelyek alkalmával a fehérvári keresztes konvent országos hatáskörű hiteleshelyként működött közre. Hangsúlyozandó, hogy az oklevélformulákban vagy a megerősítés módjában ezek az oklevelek semmiben nem különböztek a szokványos relatióktól, tehát tartalmi szempontból kellett őket elemezni.

A kutatás kezdetén abból a munkahipotézisből indultam ki, hogy az érintett oklevelek rendszerezése után az eredetiben fennmaradt vagy a jelentésbe másolt parancsok megszövegezésében találhatok olyan utalásokat, amelyekben az uralkodó vagy nagybíró kifejezi, hogy nem mindennapi ügyről van szó, hanem olyan eljárásról, ahol szükség van az országos hatáskörű hiteleshely közbejöttére. A hipotézist igazolni látszott, hogy a másik fehérvári országos hatáskörű hiteleshely, tehát a káptalan bővített hatásköre pont egy ilyen speciális parancslevéllel vette kezdetét 1410-ben.^[294]Ribi A.: Miért működött i. m. 87. Később viszont kiderült, hogy mindez egyedülálló eset volt, és a későbbiekben a keresztes konvent kiadványaiban (és egyébként a káptalanéiban sem) nem akadtak olyan különbségek a parancslevelek formuláiban időszakra, földrajzi hatáskörre vagy az eljárás természetére vonatkozóan, amelyek arra utalnának, hogy ezek az ügyek különböztek a megszokottól. Zsigmond király korától meghonosodott a gyakorlata annak, hogy ezek a hiteleshelyek ilyen utasításokat is kaphattak az udvarból.

Abból a szempontból ugyanakkor tanulságosnak bizonyult a parancslevelek vizsgálata, hogy a 76 távolabbi peres eljárásnak mindössze 16%-ára sikerült párhuzamos jelentőt találni.^[295]Vö. Dreska G.: A pannonhalmi konvent i. m. 78–84. Úgy tűnik, hogy az országos hatáskört élvező, és távoli esetekhez is kiszálló fehérvári hiteleshelyek elég nagy közhitelességnek örvendtek ahhoz, hogy nem minden alkalommal volt szükség a helybéli hiteleshely vagy a megye közreműködésére is. Természetesen minden ilyen esetben felmerülhet a források pusztulásának a lehetősége is, ám kicsi az esélye, hogy az egyébként jelentős részben családi levéltárakban megmaradt oklevelek esetében valamiképpen mindig csak a fehérvári hiteleshelyek kiadványai élték túl az elmúlt századokat. Véleményem szerint e távoli ügyek többségében nem állítottak ki második és harmadik oklevelet. A birtokba vezetések esetében természetesen az országos hatáskörű ügyekben sem készültek párhuzamos jelentések.^[296]Néhány speciális esetre lásd Ribi A.:A fehérvári káptalan és keresztes konvent i. m. 318–319.

A hiteleshelyi jelentések következő eleme az eljárók személyének megadása. Amennyiben volt ilyen, mindig a jelentés igazságtartalmáért ténylegesen felelő, törvényileg szabályozott módon nemes jogállású királyi embert említették előbb.^[297]Eckhart F.: Hiteleshelyek i. m. 48. Engel Pál nevezetes tanulmánya szerint alapvetően abból a megyéből kellett a homo regiust kijelölni, ahová az ügy kapcsolódott. Ha több megyét érintett az eset, akkor a parancslevélben megszokott felsorolásban mindegyikből találunk valakit.^[298]Engel Pál: Királyi emberek Valkó megyében, in Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok, szerk. Csukovits Enikő, Budapest, 2003. 584–585. A dolog természetéből következően nem létezhetett egy hatalmas központi nyilvántartás Budán, amelyben valamennyi megyéből felsorolták a feladatra alkalmas nemeseket, ezért a rendszer csak úgy működhetett, hogy a kérelmező, vagyis akinek az érdekében a parancslevelet kiállították, nevezte meg a szóba jöhető személyeket, akik valahogy – hivataluknál fogva vagy családi, baráti, üzleti kapcsolat révén – közel álltak az érdekelt félhez.^[299]Uo. 591–593. Bizonyos bonyolultabb ügyek esetében, vagy amikor az udvar valamiért szükségét látta, a kúriából is kiküldhettek különleges megbízással rendelkező személyeket. Ezek rendszerint az udvari lovagok vagy a kancelláriai jegyzők közül kerültek ki.^[300]Eckhart F.: Hiteleshelyek i. m. 49–50.

Országos hatáskörű hiteleshelyek gyakorlati tevékenységét vizsgálva rendkívül fontos szerepet kell tulajdonítanunk a királyi embereknek: még ha a káptalan és a konvent törekedett is arra, hogy az ország legkülönbözőbb megyéibe a környékről származó, vagy legalább ott korábbi eljárások kapcsán már megfordult személyt küldjön, akkor is világos, hogy a homo regiusnak egyfajta kalauz vagy „idegenvezető” szerepet is be kellett töltenie. Ez annak tükrében is érdekes, hogy a megyebeli királyi emberek jól ismerhették a térségben működő hiteleshelyek személyzetét, sűrűn jártak el közösen, ám egy országos hatáskörben végbemenő eljárásnál ez nyilvánvalóan nem volt így; a hivatalos közegeket minden bizonnyal a felperes vagy képviselője mutatta be egymásnak.

Talán az ebben rejlő visszaélések lehetőségét akarta az udvar megakadályozni azzal, hogy az országos hatáskört később elnyerő keresztes konvent estében a kezdeti időszakban az ügyek nagyobb részében kúriából kiküldött emberrel kellett kiszállniuk: 1450 és 1463 között 17 eljárásból 11 alkalommal.^[301]1450. dec. 30. (DL 39 294.), 1451. aug. 12. (DL 14 480.), 1451. szept. 2. (DL 14 482.), 1452. febr. 27. (DL 14 519.), 1452. febr. 27. (DL 14 515.), 1452. márc. 22. (DL 14 528.), 1452. ápr. 15. (DL … Részletek Kúriából kiküldött emberek munkájára a későbbiekben általában akkor számítottak, ha több megyét is érintett az eljárás: ezek az ügyek valóban megfeleltek az eckharti „bonyolultabb”  jelzőnek,^[302]Vö. Eckhart F.: Hiteleshelyek i. m. 71–72. ráadásul sok esetben az egyszerűség is ezt kívánta meg. Például amikor Bátori András neje, Rozgonyi Katalin megkapta családi örökségként Csicsva, Cserép és Monyorós várakat tartozékaikkal együtt, akkor az Abaúj, Borsod, Heves, Pest, Sáros és Zemplén megyét érintő birtokba vezetésnél sem megyénként jelöltek ki királyi embert, hanem Füzesmegyeri Imre kúriából kiküldött ember tartott a hiteleshelyi kiküldöttel.^[303]1523. szept. 12. (Bátori cs. lt. 333–336.)

A fentiekből is látszik, hogy az országos hatáskörű hiteleshelyek működésének megértése szempontjából a legérdekesebbnek a több megyét is érintő eljárások bizonyultak. A 89 ilyen esetből 38 alkalommal fordult elő, hogy kettő vagy több királyi ember közreműködésére volt szükség. A Jagelló-kortól kezdve az oklevelek jelentős részében a fehérvári keresztes konvent megnevezte, hogy mely megyében kivel ment a hiteleshelyi kiküldött,^[304]34 esetből 25 alkalommal így említi a szöveg a királyi embereket.  korábban viszont egyszerűen csak felsorolták a királyi embereket, és legfeljebb a nevükből vagy az eljárás menetéből lehet származási helyükre következtetni.^[305]A Jagelló-kor előtt mindössze egyszer nevezték meg a királyi emberek megyéjét a konvent okleveleiben: 1482. máj. 19. (DL 59 684.). Némileg meglepő viszont, hogy a parancslevelekben soha nincs szó arról, hogy mely királyi emberek mely megyéhez tartoztak; a megszokott módon sorolták fel őket, így a hiteleshely kizárólag onnan tudhatta, melyik megyében kit kell keresni, hogy a felperes vagy kedvezményezett bemutatta a kiküldetésbe indulókat egymásnak.

Ahhoz, hogy a fehérvári keresztes konvent országos hatáskörű hiteleshelyként tartósan működni tudjon, nemcsak az elsődleges szerepet játszó szerencsés politikai széljárásra és jó vezetőkre volt szükség, hanem számos olyan agilis, jó tájékozódó képességgel rendelkező és könnyen mobilizálható cruciferre,^[306]A konvent személyi állományáról a késő középkorra vonatkozóan lásd Ribi A.: Karrier i. m. 197–211., Ribi A.: Johanniták vagy keresztesek i. m. 67–86. akik vállalták, hogy sok esetben az ország ismeretlen részeibe is elmenjenek, nagy távolságokat tegyenek meg a kor közlekedési viszonyai között.^[307]A hiteleshelyi kiküldötteket és a királyi embereket megillette a törvényes védelem: szidalmazásuk vagy valamilyen velük szemben elkövetett jogtalanság 72 forintba került, fizikai … Részletek Néhány különösen aktív rendtag is akadt a fehérvári konventben.^[308]Róluk lásd Ribi A.: Miért működött i. m. 94.

A személyzet szerepének megértéséhez nélkülözhetetlen megvizsgálnunk a kiküldöttek helyét az egyházi intézményen belül.^[309]A témáról bővebben lásd Ribi A.: A fehérvári káptalan és keresztes konvent i. m. 327–330. Az országos hatáskörű ügyeknél feltűnő, hogy a valamennyi jelentést figyelembe véve kiszámolt 29%-hoz képest 22% alá esik vissza a tisztviselők (preceptor, vicepreceptor, custos, lector, cantor, kispreceptorok, plébánosok) kiküldetésének az aránya, ami azt mutatja, hogy hosszabb időszakokra ritkábban nélkülözhette az egyház a vezetőit. Különösen a korai időszakban volt jellemző, hogy a tisztviselők közül szállt ki valaki a távolabbi célpontokhoz és a fajsúlyosabb ügyekhez, ami azzal függhet össze, hogy a tisztviselők a jobb képességű rendtagok közül kerültek ki, így az első évtizedben talán kevésbé volt kockázatos őket küldeni egy bonyolult és távoli eljárás színhelyére, ráadásul így az ezekben rejlő anyagi lehetőségeket is ők használhatták ki először.^[310]Plébános: 1454. ápr. 23. (DL 93 246.); custos: 1459. okt. 13. [Mályusz Elemér–Borsa Iván (szerk.): A Szent-Iványi család levéltára 1230–1525, (Magyar Országos Levéltár kiadványai … Részletek Az olvasótestvér kisebb fölénye (14 kiküldetés) minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a hiteleshely vezetőjeként inkább szerette volna rajta tartani a szemét a bonyolultabb, és az egyházi intézmény számára nagyobb bevétellel kecsegtető ügyeken. Az esztergomi, győri és soproni kispreceptorok jelentős aránya szintén érthető (7 kiküldetés): ezekben a rendházakban valószínűleg egyetlen keresztesként éltek, idejük egy részét – amikor jelentést tettek, biztosan – Székesfehérváron töltötték, és mint a központi konvent tagjai, szűkebb régiójukban előszeretettel hajtatták végre velük a parancsokat. A négy vicepreceptori kiküldetésre 1491–1492-ben, nem sokkal Fehérvár visszafoglalása után került sor – a Habsburg megszállás alatt (1490. november – 1491. július) egyik helybéli hiteleshely sem állított ki oklevelet –, amikor Simontornyai István preceptor halálával Rózsás László vezette egyelőre ideiglenesen a konventet. A zavaros időszak elmúltával a vezetőjét vesztett konvent számára nyilvánvalóan fontos lehetett a néhány évtizeddel korábban megszerzett országos hatáskör, így nem csoda, hogy a helyettesi feladatokkal megbízott Rózsás különös gondot fordított ezen ügyekre és az általuk megszerezhető bevételekre.^[311]1491. nov. 2. (DL 22 510.) – ekkor két birtokba vezetés is történt, 1492. jún. 5. (Héderváry cs. lt. I. 472–475.), 1492. jún. 12. (Héderváry cs. lt. I. 475–479.) A 16. századra a keresztes konvent gyakorlatilag egyedüli országos hatáskörű hiteleshelyként működött Fehérváron, így eddigre a kiküldetések rendszere alaposan bejáratódhatott. Ennek látványos jele, hogy az 1500 után ismert 87 kiküldött közül csak tíz volt tisztviselő (12%).

A parancslevél átírása vagy az arra utaló hivatkozás, és a kiküldetésben résztvevők meghatározása után a hiteleshelyi jelentések utolsó változó eleme a külső helyszínen való tartózkodás leírása és a jogcselekmény megnevezése. Bár a pontos részleteket a jogi aktus lefolytatását illetően az országos hatáskörben végbemenő ügyek esetén sem árulják el az oklevelek,^[312]Vö. Dreska G.: A pannonhalmi konvent i. m. 77–78. a több megyét érintő birtokba vezetések esetén van néhány eltérés a megszokott introductiókhoz képest. Ezek a különbségek részben nyilván abból adódnak, hogy a nagyon nagy birtokadományok esetén az országos hatáskörű hiteleshelyek kiküldötteinek nem volt módja valamennyi parancslevélbe foglalt possessiót felkeresni. Mindezt oklevelekkel igazolhatóan úgy oldották meg a korszakban, hogy csak a fontosabb birtokokat (például várakat, mezővárosokat) keresték fel az eljárók, de arra azért ügyeltek, hogy valamennyi érintett megyében előforduljanak.^[313]1523. szept. 12. (Bátori cs. lt. 333–336.) – További példák a fehérvári káptalan eljárásai közül: 1425. máj. 17. (ZsO XII. 527. sz.), 1445. szept. 18. (DL 37 602.)

A források változatos képet mutatnak abból a szempontból is, hogy milyen mértékben részletezték az iktatás kronológiáját. Nagyon részletes leírásból kevés van, hiszen a végrehajtás cizellálása nyilvánvalóan nyújtotta az amúgy is drága, többnyire privilégium formában kiállított jelentések árát. Vélhetően ennek tudható be, hogy az ügyek egy részében szinte semmit nem tudhatunk meg a birtokba vezetések vagy a peres eljárások menetéről; sem az oklevélnyerő, sem pedig az udvar nem igényelte ezen információk írásba foglalását. Természetesen ennek is voltak fokozatai. Előfordult, hogy annyit azért még megemlítettek az oklevélben, hogy melyik királyi ember hol kísérte a hiteleshely kiküldöttjét.^[314]A fehérvári káptalan példája: 1446. okt. 8. (DL 102 828.) Találkozhatunk olyan esetekkel is, amikor egyetlen dátumot ismerünk (az eljárás kezdetét), de az ügy részleteibe nem nyerhetünk bepillantást.^[315]A fehérvári káptalan példája: 1448. jún. 30. (DL 107 544.) Ennek valamivel részletgazdagabb megoldása volt az, amikor az eljárás kezdetét még megadták, de aztán csak időhatározókkal (primo, item, preterea) jelölték a folytatást.^[316]1482. máj. 19. u. (DL 59 684.) Végül vannak olyan, igen-igen szűkszavú oklevelek is, amelyekből egyik információ sem nyerhető ki: hiába iktatott a fehérvári káptalan Rozgonyi János tárnokmester és fiai részére 1470-ben öt különböző megyében fekvő birtokokat, és hiába nevezett meg a jelentés három királyi embert is, sem utóbbiak megyéhez kötésére, sem az eljárás itineráriumára nem utal semmi a szövegben.^[317]1470. márc. 20. (DL 16 975.)

Gyakorlati szempontból vizsgálva a fehérvári keresztes konvent országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenységét úgy tűnik, pontosan ez a rugalmasság lehetett az a tulajdonság, amely az országos hatáskörrel rendelkező hiteleshelyeket megkülönböztette a szokványos intézményektől. Erre a keresztes konventnek egyaránt szüksége volt a nagy távolságok, az elhúzódó eljárások és az ügyek sokfélesége miatt.