Absztrakt

Napjainkban a statisztikák globális mértékű közegészségügyi problémára hívják fel a figyelmet: világszinten négyből egy ember magányosnak érzi magát, ötből egy felnőtt úgy érzi, senkire nem számíthat, a fiatal Z generáció pedig a legmagányosabb korcsoporttá vált. Kasley Killam kanadai–amerikai kutató abban látja a megoldást, hogy az egészségről való gondolkodásba beemeljük a társas egészség (social health) eddig alábecsült dimenzióját. The Art and Science of Connection [A kapcsolódás tudománya és művészete] című, 2024-ben megjelent könyvének fő üzenete, hogy a hosszú, egészséges élet és jóllét támogatása érdekében a társas egészség megteremtésére és megőrzésére éppen olyan prioritásként kell tekinteni, mint az egészség fizikai és mentális dimenziói esetében, mind egyéni, mind társadalmi szinten. A mű összefoglalást nyújt a társas egészség területén felhalmozott elméleti és gyakorlati tudásról, a kapcsolódás és közösségépítés lehetőségének számos területén végigvezetve az olvasót.

Kulcsszavak: társas egészség, kapcsolathálózatok, közösségfejlesztés, társas támogatás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.10

Kasley Killam „tanulmányait tekintve társadalomtudós, a gyakorlatban újító, a szíve mélyén pedig összekötő”, napjaink egyik kiemelkedő szakértője a társas egészség (social health), az emberi kapcsolatok és a magány témaköreinek. Szakmai karrierje és a társas egészség témája iránti elkötelezettsége eredményeként napjainkra népszerű előadó és számos díj tulajdonosa. Állami és nonprofit szervezetekkel működik együtt a fogalom népszerűsítése és annak támogatása érdekében, hogy minél szélesebb körben (például az oktatás színterein, a munkahelyeken és szomszédságokban) valósulhassanak meg a társas egészségre irányuló kezdeményezések. Ez utóbbiakat igyekszik előmozdítani a 2020-ban általa létrehozott Social Health Labs nevű nonprofit szervezet is.

A szerző első könyve The Art and Science of Connection [A kapcsolódás tudománya és művészete] címmel jelent meg 2024-ben. Alapvetően Killam eddigi munkásságát, tizenöt év kutatási és gyakorlati tapasztalatait összegzi, és rövid időn belül széles körű népszerűségre tett szert. Tudományos megalapozottsága mellett szórakoztató, közérthető stílusa nemcsak az adott szakterületen jártas olvasóközönség, hanem a laikus érdeklődők számára is érthetővé és a mindennapi életben gyakorolhatóvá teszi a társas egészség fejlesztését.

A könyv egyik legfontosabb üzenete a társas egészség fogalmának beemelése az egészségről való gondolkodás alappillérei közé, a fizikai és mentális egészség dimenziói mellé. Killam hangsúlyozza, hogy bár az egészségről való komplexebb gondolkodás eredményeképpen a kapcsolatok jelentősége egyre gyakrabban kerül előtérbe a mentális jóllét révén, a társas kapcsolatokról való gondolkodás nem kap elég hangsúlyt, ha csupán a mentális egészség egyik dimenziójaként tekintünk rá. A hosszú, egészséges élet (longevity) szempontjából a társas egészség témájára a fizikai és mentális egészséggel azonos jelentőségű alappillérként kell tekintenünk. Killam számos különböző tudományterületen végzett kutatással bizonyítja, hogy a társas egészség nem kielégítő állapota (amely jelenthet objektív kapcsolati izolációt, de társas magányt vagy felszínes kapcsolódások okozta túlterheltséget is) összefüggésbe hozható olyan fizikai és mentális betegségek megemelkedett kockázatával, mint a stroke, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a diabétesz, a demencia, a depresszió és a korai halál. A magány, a kapcsolati izoláció növeli az öngyilkosság kockázatát is. A szerző hangsúlyozza, hogy a társas egészség kedvezőtlen mutatói globális szintű közegészségügyi problémára hívják fel a figyelmet: világszinten ötből egy ember úgy érzi, senkinek a segítségére sem számíthat, háromszázharmincmillió felnőtt több mint két hétig nem beszélt egyetlen számára fontos személlyel sem, négy emberből egy pedig magányosnak érzi magát. A magány napjainkra az idősebb populáció mellett a fiatalokat is érinti. A könyv apropóján készült egyik interjúban Killam felhívja a figyelmet, hogy a Z generáció (az 1995 és 2008 között születettek) a legmagányosabb korosztály, és az iskolai közösségekben magányos serdülők száma 2012 és 2018 között megduplázódott. Ennek okai között az állandó online jelenlétet (hyperconnected), a jelentőségteljes kapcsolódást nélkülöző „pörgetést” (scrolling), valamint az AI-barátok és -párkapcsolatok napjainkban egyre aggasztóbb mértékű, mentális betegségekkel és tünetekkel is összefüggésbe hozható jelenségét szintén említi.

A társas egészség kifejezést és definícióját először Robert D. Russel (1973) alkalmazta, hogy a WHO egészségdefiníciójával összhangban tisztázza és beemelje a kapcsolatok szerepének jelentőségét az egészségről való gondolkodásba. Néhány további hivatkozástól eltekintve azonban a fogalom elveszítette önálló jelentőségét, és inkább a magányosságkutatással hozták összefüggésbe, így sem az akadémiai kutatások, sem a mindennapi diskurzusok középpontjába nem került. Killam hangsúlyozza: ahogyan a fizikai fittség megőrzéséhez is szükséges preventív egészségmegőrző gyakorlatokat beépíteni a mindennapokba (például testmozgást végezni), úgy a társas egészség támogatása sem csak akkor lényeges, amikor már megjelenik egy „tünet”, például az, hogy az egyén magányosnak érzi magát, vagy izolált. A hosszú, egészséges élet és jóllét támogatása érdekében az egészség e dimenziójának megteremtésére és megőrzésére éppen olyan prioritásként kell tekinteni, mint a fizikai és mentális szempontok esetében, mind egyéni, mind társadalmi szinten.

A könyv célja egy mozgalom elindítása is: a szerző nemcsak a témában jártas szakembereket és döntéshozókat, de a laikus olvasót is arra buzdítja, hogy vállaljon felelősséget, és cselekedjen a saját, majd közvetlen és tágabb környezete társas egészségének fejlesztéséért.

A fentiek érdekében Killam arra vállalkozik, hogy gyakorlati útmutatót nyújtson, először az egyéni „interakciós stílus” feltérképezésében és egy személyre szabott „edzésterv” kialakításában, majd abban, hogy miként lehet a gyakorlatba átültetni az elméletet, mind az egyén, mind a közösség társas egészségének fejlesztése és támogatása céljából. A gyakorlati lépések ismertetése során két fontos vezérelvet szem előtt tartva vezeti az olvasót: egyrészről az egyediséget hangsúlyozva arra invitál, hogy ismerjük meg saját kapcsolati mintázatainkat (beleértve a meglévő erőforrásokat és hiányokat), majd gondoljuk át igényeinket, és eszerint alakítsuk ki egyedi stratégiánkat. Másrészről a hasonlóságot hangsúlyozza abban, hogy a pozitív interakciók minden ember (és nem csak az extrovertáltak) előnyét szolgálják, s néha mindenkinek érdemes kilépnie a komfortzónájából, és kipróbálni, ha csak a „tudományos kísérletezés” kedvéért is, egy-egy kevésbé jellemző kapcsolódási stratégiát.

A fentieknek megfelelően a könyv három fő részből áll: az első a társas egészség elméleti aspektusát járja körül, a második a gyakorlati elemekre koncentrál, a harmadikban pedig a fogalom mint a kapcsolódó mozgalom neve kerül előtérbe.

Az első nagyobb egységben a szerző a társas egészség fogalmának és jelentőségének a szakirodalom által megalapozott tárgyalása után az egyéni kapcsolathálózat feltérképezésére invitálja az olvasót. A kapcsolatok előhívására használt „névgenerátorok” elsőként a bizalmas, erős kapcsolatokra fókuszálnak, majd a gyengébb, „érzelmileg valamelyest közeli” (Wellmann, 1979) kötődésekre. A könyvben használt módszer előnye, hogy a szerző a pozitív előjelű kapcsolatok mellett a negatív kötéseket is figyelembe veszi. Ezek vonatkozásában hangsúlyozza, hogy „a negatív vagy ambivalens kapcsolódások nem építik, hanem rombolják az egészséget” (44), és egy dunbari gondolatot behozva (Dunbar, 2018; Albert et al., 2020) a rendelkezésre álló idő végessége miatt fel-hívja a figyelmet a kapcsolati szelekció fontosságára. Az egyéni kapcsolódások felmérését a különböző közösségekhez tartozás vizsgálata követi: ez szociológiai szempontból az integrációs folyamatok egyik indikátorának is tekinthető (Dávid et al., 2016; Dávid et al., 2024), pszichológiai szempontból pedig Urie Bronfenbrenner szociális ökológiai elméletébe (Bronfenbrenner, 1986; Goldenberg–Goldenberg, 2008) simul bele. A harmadik és utolsó vizsgált csoportot az olyan „egyéb kapcsolatok” jelentik, amelyek közé például a spirituális vagy bármilyen egyéb jelentőségteljes kapcsolódás tartozhat. A szerző által az egyéni kapcsolathálózat feltérképezése céljából kidolgozott eszközt gyakorlati szakemberek a kliensek társas erőforrásainak, kapcsolati elakadásainak és személyközi integrációs szintjének megismerésére használhatják, de kutatási célból is alkalmazható.

A kapcsolatok felsorolása és értékelése után (számosságuk, minőségük és érzelmi közelségük szempontjából) a szerző négy lehetséges stratégiát („edzéstervet”) javasol a társas fittség fejlesztése vagy megőrzése érdekében. Ezeket a társas egészséget megőrző stratégiákat szellemesen sportmetaforákkal szemlélteti. A „stretching” („nyújtás”) a kapcsolatháló méretének növelését célozza, a „rest” („pihenőnap”) a szociális túltelítődés, társas kimerültség utáni regenerálódást szolgálja, a „tone” („szálkásítás”) a „társas mélyizmokra” koncentrál, a kapcsolatok elmélyítésével, a minőségi kapcsolódások előtérbe helyezésével, a „flex” („feszítés”) stratégia pedig azok kiváltsága, akik jelen pillanatban elégedettek a társas egészségükkel, mind a kapcsolatok számát, mind a minőségét és a találkozási gyakoriságot illetően. A fejezet végén a szerző öt olyan alapelvet határoz meg, amelyet fontosnak tart a társas egészség szempontjából. Ezek a kapcsolatok reciprocitását („kettőn áll a vásár”), közelségét („minőség a mennyiség felett”), a közösségek szerepét („egy mindenkiért, mindenki egyért!”) és az eltérő egyéni igényeket („ki-ki saját belátása szerint”) hangsúlyozzák. Az ötödik, szintén kiemelkedően fontos alapelv („egyszer fent, egyszer lent”) a kapcsolathálózatok természetes időbeli változására is utal (Kahn–Antonucci, 1980).

Killam arra bátorítja az olvasót, hogy egyéni igényeit figyelembe véve gondolja át, mennyire fontos számára a kapcsolattartási gyakoriság és a kapcsolódás minősége. A két szempontot egymást metsző skálákon ábrázolva négy jellemző „társas egészségi stílust” különböztet meg: „Pillangó – Butterfly”, „Nebáncsvirág – Wallflower”, „Örökzöld – Evergreen” és „Szentjánosbogár – Firefly”. Ezeknek a könyv további részeiben is fontos szerepük van: a szerző a praktikus stratégiák megosztásakor gyakran visszautal arra, melyik típus számára lehet hasznos az adott stratégia vagy tevékenység kipróbálása.

A második nagyobb egység a „Cselekedj! A társas egészség gyakorlata” címet viseli, amely tökéletesen összefoglalja a fókuszt. A szerző egyéni példák ismertetésén keresztül vezeti be a könyv további részében egyre jellemzőbbé váló személyesebb hangvételű stílust, majd a mindennapokban is alkalmazható ajánlásokat fogalmaz meg a társas egészség fejlesztése érdekében.

A könyv harmadik nagyobb egységének középpontjában a közösségépítés áll. Killam történetekkel és jó gyakorlatokkal ösztönzi az olvasót, hogyan tehet a pozitív kapcsolódások kialakulásáért a lakókörnyezetében, a munkahelyén vagy az online közösségekben. A helyi közösségekről szóló fejezet olyan fontos témákat is érint, mint a településtípus és a közösségi terek létének vagy hiányának hatásai a kapcsolatok formálódására (Killam–Kawachi, 2022), valamint hosszabban is foglalkozik az online kapcsolatokkal, kitérve az egyre nagyobb számban előforduló AI-„kapcsolatok” megjelenésének okaira és veszélyeire. A harmadik egység utolsó fejezetei a társas egészség szélesebb körű kiterjesztésével foglalkoznak például az egészségügy, az oktatás és a szociálpolitika területein. A zárófejezetben a szerző a társas egészség mozgalmának fontosságát hangsúlyozza, visszautalva arra, hogy elindításában és fenntartásában mindannyiunknak felelősségünk van.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy az olvasók széles köre számára teszi elérhetővé a társas egészség területén felhalmozott elméleti és gyakorlati tudást. A kapcsolathálózatok és az általuk elérhetővé váló társas támogatás feltérképezésére használt módszer kutatásokban és a kliensekkel folytatott munka során is hasznos eszköz lehet, a könyv második fejezetétől előtérbe kerülő jó gyakorlatok pedig ötleteket adhatnak közösségi szociális munkát végzőknek, szociális vállalkozásokban dolgozó szakembereknek, de az egyéb szakterületeken (például az egészségügyben, az oktatásban, illetve az üzleti életben) vagy magánemberként az ügyért tenni akaró önkénteseknek is. A kötet a kapcsolódás és a közösségépítés számos területén vezeti végig az olvasót. Az ezekhez tartozó saját gyakorlatokon túl a törzsszövegben is hivatkozik az emberi kapcsolatok javításával foglalkozó néhány könyvre, így a közösségépítő technikák szinte kifogyhatatlan eszköztárát kínálja. Killam műve lelkesítő gyakorlati útmutató is, ugyanakkor viszonylag felszínesen érinti a kapcsolat- és közösségépítés során valószínűleg felmerülő kudarcokkal és elutasítással való megküzdés témakörét (például egy új kulturális közösségbe való beleilleszkedés során). A könyvet illető kritikák közül egyetértek Harit K. Agroia (2025) meglátásával, aki szerint a mű értékét tovább növelte volna, ha első részében a szerző kicsit mélyebben foglalkozik a társas egészség koncepcióját megalapozó tanulmányok bemutatásával, akár pszichológiai, akár szociológiai szempontból. Mindent egybevetve a könyv hiánypótló, széles körű empirikus eredményekre alapozott összefoglaló munka a társas egészség témájáról. Mind a szakmai közönség, mind a laikus érdeklődők számára értékes elméleti és gyakorlati tudást kínál.

Kasley Killam: The Art and Science of Connection. Why Social Health Is the Missing Key to Living Longer, Healthier, and Happier, New York, HarperCollins Publisher, 2024

Absztrakt

A Helyi Közösségi Akadémiák (HKA) hálózata a 2010-es évek egyik legjelentősebb közösségi alapú jövőtervezési kísérletének tekinthető. Mivel azonban a HKA alapjául szolgáló projekt 2015. május 31. után már nem folytatódott, a hálózat kiteljesedésére nem kerülhetett sor. A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy képes volt-e a HKA hálózatában való részvétel számottevően javítani a részt vevő hetvenhét önkormányzat sikerességén az azóta eltelt egy évtized alatt. A sikerességet az önkormányzati bevételekkel modellező empirikus vizsgálat rámutatott, hogy ennek a torzóban maradt jövőtervezési kísérletnek az eredményei meglehetősen korlátozottnak tekinthetők. Ennek megfelelően érdemes lenne átgondolni, hogy egy HKA-típusú kísérlet újraindulása esetén a kevésbé jól teljesítő résztvevők – különösen a fejletlenebb települések önkormányzatai – miképpen vonhatók be eredményesebben egy efféle közösségi jövőtervezésbe.

Kulcsszavak: önkormányzat, településfejlesztés, vidékfejlesztés, közösségfejlesztés, önkormányzati bevételek, sikeresség

DOI: 10.56699/MT.2025.3.4

A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (Magyar Országgyűlés, 2011) a neoweberi állam (re)centralizációs törekvéseinek jegyében jelentős mértékben újragondolta az önkormányzatokra vonatkozó szabályozást. Egyrészről az önkormányzatok intézményfenntartási, hatósági feladat- és hatáskörei jelentősen visszaszorultak, másrészről tevékenységük súlypontja a településfejlesztés, vállalkozásfejlesztés, közösségfejlesztés, lényegében a településmenedzsment felé tolódott el (Monitoringjelentés, 2015: 4). A megváltozott szabályozási kontextus olyan innovációs készségeket tesz szükségessé, amelyekkel ezek az önkormányzatok – főként a kis népességszámú, periferikus területen fekvők – nem feltétlenül rendelkeznek. A nehézségek megoldásának egyik lehetséges útja az Európai Unió LEADER-megközelítéséhez^[1]A betűszó a francia „Liaison entre actions de développement de l’économie rurale” (magyarul: Közösségi kezdeményezés a vidék gazdasági fejlesztése érdekében) kifejezés … Részletek és

(a 2014–2020-as programozási időszaktól) a közösségvezérelt helyi fejlesztés (Community Led Local Development, CLLD) módszertanához illeszkedő fejlesztési filozófia adaptálása. Ennek gyökereit leginkább a kortárs vidékfejlesztési diskurzus keretei között értelmezendő Új Vidék Paradigmához (New Rural Paradigm) köthetjük, amely szerint a vidékfejlesztési politikáknak arra kell törekedniük, hogy a különböző feladatokra rugalmas intézkedésekkel, többek között a különböző érdekelt felek együttműködésével és mozgósításával lehessen reagálni (OECD, 2006; Horlings–Marsden, 2014). Az Európai Unió vidékfejlesztési politikáján belül az 1990-es évektől jelentek meg az Új Vidék Paradigmával rokonítható törekvések. Elsőként az 1991-ben elindult – 1991 és 2006 között közösségi kezdeményezésként, 2007 és 2013 között pedig már az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap egyik tengelyeként funkcionáló – LEADER-programok említendők meg. A LEADER keretei között a köz- és magánszféra sajátos partnerségeként (public-private partnership, PPP) értelmezhető helyi kezdeményezések, úgynevezett helyi akciócsoportok (local action groups) jöttek létre. Ezek egyrészről helyi vidékfejlesztési stratégiákat dolgoztak ki, másrészről a rendelkezésükre álló vidékfejlesztési forrásokat helyben, pályáztatás útján osztották szét olyan projektekre, amelyek összhangban állnak ezekkel a stratégiákkal. A LEADER a 2014 és 2020 közötti programozási időszaktól a korábbinál kevésbé intézményesült formában mint LEADER-megközelítés van jelen az uniós szintű fejlesztéspolitikák keretei között (Európai Bizottság, é. n.).

A 2014–2020-as programozási időszaktól bevezetett CLLD uniós fejlesztéspolitikai eszköz maga is a LEADER-megközelítés alapzatán áll. A korábbi LEADER-programokhoz képest a CLLD legfontosabb újdonsága talán a közösségvezérelt helyi fejlesztés fogalmának kiterjesztése. Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap mellett immár az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és az Európai Tengerügyi, Halászati és – 2021-től – Akvakultúra Alap által is támogatható CLLD esetében halványulni látszik a vidékfejlesztéshez kötöttség. Ehelyett – az Európai Parlament és Tanács 1303/2013/EU rendelete 32. cikk (2) bekezdésének értelmében – az általában véve vett szubregionális lépték vált a támogatás fő kritériumává (Európai Parlament, 2013). Ezzel együtt bizonyos tagállamok – így Ausztria és a Cseh Köztársaság – kezdetben továbbra is főként vidékfejlesztési támogatásként értelmezték a CLLD-t (Miller 2014: 305). Összességében azonban a tagállamok többsége már a kezdetektől felismerte a CLLD vidékfejlesztésen túlmutató jelentőségét. Magyarországon például kifejezetten az arra jogosult városok alkalmazhatták a CLLD eszközt a 2014–2020-as programozási időszakban, mégpedig a strukturális alapok tematikus célkitűzései között szereplő, a „Társadalmi befogadás előmozdítása és a szegénység elleni küzdelem” vagy „A foglalkoztatás és a munkavállalói mobilitás ösztönzése” elnevezésű célkitűzések megvalósítása érdekében (Magyarország Kormánya, 2023).

A LEADER-megközelítés ettől függetlenül továbbra is kiemelt figyelmet szentel a kis népességszámú, periferikus területen fekvő – tehát a vidékfejlesztés hagyományos terepének számító – településeknek. Mivel az ilyenek esetében a már említett innovációs készségek kialakítása az ottani financiális, humán- stb. erőforrások szűkössége miatt jelentős nehézségekkel jár, törvényszerűen megnő a LEADER-megközelítésre támaszkodó fejlesztéspolitikai kísérletek úgynevezett down-up jellegének jelentősége. Kissé konkrétabban: bár a LEADER-rel kapcsolatban többnyire az alulról szerveződő (bottom-up) jellegét szokás kiemelni, a valóság jóval összetettebb. A kereteket ugyanis első lépésben az EU, második lépésben pedig a tagállami szint határozza meg, ugyanakkor „a szakpolitikák kialakítása nem csak felülről lefelé történik, mivel különböző konzultációs folyamatok útján az alsó szint is ad információkat és javaslatokat az új szabályozásokra” (Pollermann et al., 2014: 5). A következőkben ennek a down-up folyamatnak a működését tesszük érzékletesebbé egy hazai esettanulmány segítségével. Egy olyan, eredendően felülről lefelé építkező intézménynek, a Helyi Közösségi Akadémiák (HKA) hálózatának a történetét mutatjuk be, amely szerencsésebb csillagzat alatt működve képes lehetett volna kis népességszámú, periferikus területen fekvő településeinket felkészíteni (edukálni) arra, hogy a későbbiekben ne csupán haszonélvezőivé, de akár aktív alakítóivá is váljanak a fejlesztéspolitikai diskurzusnak. A HKA kudarca – illetve a kudarc ellenére is kimutatható részeredmények – fontos tanulságokkal szolgálhatnak a jövőbeli fejlesztéspolitikák számára.

A HKA hálózata

2013. május 14-én az Új Széchenyi Terv Államreform Operatív Program (ÁROP) keretein belül a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (az ÁROP irányító hatósága a 2007 és 2013 közötti programozási időszakban) a „Képzés a konvergenciarégiókban lévő önkormányzatoknak” tárgyban felhívást tett közzé (Magyarország Kormánya Pályázati Portál, 2013), melyre a 2013. október 8-án kelt támogatási szerződés tanúsága szerint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) az ÁROP 2.2.22-2013-2013-0001 számon regisztrált sikeres pályázatot nyújtott be (Támogatási szerződés, 2013). A pályázati felhívás alapján kidolgozott projekt a települési önkormányzatok önmenedzselési képességeit az önkormányzatoknál foglalkoztatott köztisztviselők felkészültségének javításán keresztül kísérelte meg kibontakoztatni. A személyes képességek fejlesztésén alapuló, a fenntartható önkormányzati fejlődést segítő „egyéni és közösségi szemléletformálás” (Fási, 2023: 128) ennek megfelelően három csatornán (pilléren) keresztül indult el:

1. egy korszerű kommunikációs platformmal (I. pillér – köztisztviselők és kormánytisztviselők komplex továbbképzése korszerű módszerekkel);
2. a helyi köz- és civil szereplők partnerségén alapuló részvételi tréninggel (II. pillér – közösségi stratégiaalkotó tréningek);
3. valamint egy szakirányú továbbképzéssel (III. pillér – önkormányzati szaktanácsadó szakirányú továbbképzés) (Monitoringjelentés, 2015: 13).

A bennünket leginkább érdeklő II. pillér kereteit a HKA hálózatának kialakítása határozta meg. Ehhez első lépésben hetvenhét ötezer fő alatti lakosságszámú önkormányzatot választottak ki pályázati úton. A HKA-hálózat nyitott volt az uniós átlag 75 százaléka alatti GDP/fő értékekkel jellemezhető úgynevezett konvergenciarégiókban^[2]2014-ben a Budapest és Pest megye (a 2018. január 1-je előtt létező Közép-Magyarország NUTS 2 régió) területén található önkormányzatok kivételével Magyarország minden … Részletek fekvő minden önkormányzat számára, bár a hátrányos helyzet, a helyben működő nemzetiségi önkormányzat léte, valamint a szintén ÁROP-finanszírozású, Önkormányzati Szervezetfejlesztés című 2009-es programban való részvétel előnyt jelentett az elbírálás során.

A HKA hálózatának elsődleges célja az volt, hogy a helyi együttműködés kultúrájának erősítése érdekében segítse a szóban forgó önkormányzatok stratégiai tervezési kompetenciáinak javítását. Ehhez a szervezők meglátása szerint helyi bázisú közösségi fejlesztési stratégiák kidolgozásán keresztül vezethetett az út, az NKE pedig térítésmentes képzési és tréningprogram keretében, szakértő trénerek közreműködésével támogatta a folyamatot. A szakértő segítség – a HKA elméleti atyjával, Gáspár Mátyással készített interjúm tanúsága szerint – „részben az úgynevezett közösségi jövőtervezés amerikai, majd az EU-s CLLD (Community Led Local Development) elvi és módszertani hátterén” alapult (Buskó, 2024). Az így kidolgozott metodikai rendszert elsőként négy településen – Becsehely, Zalalövő (Zala megye), Dunaalmás (Komárom-Esztergom megye) és Pári (Tolna megye) – próbálták ki, pilotjelleggel (Belényesi, 2015: 17). A tapasztalatok összegzését és a módszertan tökéletesítését követően megkezdődhetett a stratégiai országjárás. A HKA-programok többségének megvalósítására 2014 második felében és 2015 első két hónapjában került sor, és lényegében az összes részt vevő önkormányzat (a továbbiakban: a résztvevők) esetében mérhető eredményeket hozott. A 2015 végén publikált összegző kiadvány szerint ekkorra már a hetvenhét résztvevőből negyvenkilenc eljutott legalább a stratégiai alapanyagok szintjéig, a többi huszonnyolc pedig már kész stratégiai dokumentummal is rendelkezett (Berényiné Lévai et al., 2015: 33).

A helyi bázisú közösségi fejlesztési stratégiák elkészítése csak az első tervezett lépés volt: a következőkben a stratégiaalkotási folyamat szakértő segítésének folytatására, illetve más önkormányzatokra való kiterjesztésére került volna sor. Nyilvánvaló, hogy az ilyen irányú továbbfejlődés elképzelhetetlen a kapcsolódó tudásanyag disszeminációja nélkül, ideértve a közösségi alapú jövőtervezés elméleti-szakirodalmi hátterét, valamint a nemzetközi és hazai jó gyakorlatokat. Ezért a szervezők tudásplatformot hoztak létre a Trello nevű, bárki számára ingyenesen hozzáférhető internetes felületen: 2015 feb- ruárjában már 257-en csatlakoztak ehhez a HKA-ONLINE néven futó alkalmazáshoz (Jenei, 2015: 24). A HKA hálózatának folytatásához azonban további pályázati támogatás(ok)ra lett volna szükség, mivel a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet kiteljesítését hátrányos helyzetű önkormányzataink képtelenek voltak saját erejükből véghez vinni. A projektet lezáró monitoringjelentés keretei között elkészített online felmérésben például a megkérdezett önkormányzatok döntő többsége (81%) a „tervezi, de nincs rá anyagi forrás” opciót jelölte meg arra a kérdésre, hogy tervezik-e a jövőben külső (önkormányzati szaktanácsadó) szakértő bevonását a stratégiaalkotásba (Monitoringjelentés, 2015: 34). Ezek a támogatások azonban nem álltak a szóban forgó önkormányzatok rendelkezésére a 2015 utáni időszakban. Ahogy Gáspár Mátyás megjegyezte: „A program folytatásának terve elkészült, ígéret volt rá, hogy lesz rá forrás, szerepelt a tervekben, aztán lehúzták az egészet” (Buskó, 2024). A HKA hálózata tehát sajnálatosan torzóban maradt.

Egy évtized távlatából

A következőkben egy rövid empirikus vizsgálat segítségével próbálok választ kapni arra a kérdésre, hogy képesek voltak-e a hivatalosan 2015. május 31-én zárult HKA-programok pozitív változásokat elindítani a résztvevők esetében. A megvalósítás fázisába többnyire el sem jutó stratégiai dokumentumok helyett itt és most inkább a közösségi alapú jövőtervezés tágabb értelemben vett céljára, a sikerességre irányítanám a figyelmet.

Egy önkormányzat sikerességét korántsem egyszerű egzakt módon meghatározni, erre nem is tennék most kísérletet. Csupán egy olyan munkahipotézissel élek, mely szerint ez a sikeresség megmutatkozhat néhány mérhető indikátorban. A lehetséges indikátorok közül az önkormányzati bevételek alakulását emelem ki, hiszen a magas és/vagy növekvő önkormányzati bevételek koncentrált formában jeleníthetik meg az önkormányzat sikerességének igen változatos dimenzióit, például a központi támogatások kijárásának (Hegedüs–Péteri, 2015: 115) és a pályázati források megszerzésének (Gerencsér–Goda, 2023: 608) hatékonyságát, vagy a tőkevonzó képesség (Kolin-Sabján–Kolin, 2022) eredményének is tekinthető helyi adóbevételek nagyságát.

A vizsgálat első fázisa

A résztvevők sikerességének elsődleges indikátoraként tehát az egy főre jutó önkormányzati bevételek abszolút értelemben vett növekedését^[3]A százalékos növekedés ugyanis túlságosan is felülbecsülné az önkormányzati bevételek alacsony szintjéről és alulbecsülné az önkormányzati bevételek magas szintjéről induló … Részletek tekintem, mégpedig a HKA-programok időszakának kezdetét jelentő 2014-es év és a legutóbbi olyan év (2022) között, amikorra vonatkozóan az önkormányzati bevételeket jelző településsoros adatok is rendelkezésünkre állnak a Központi Statisztikai Hivatal tájékoztatási adatbázisában (KSH, 2024). Azonban azt sem szabad elfeledni, hogy a sikeresség erősen kompetitív jellegű fogalom, vagyis a résztvevők sikerességét a hozzájuk hasonló, de a HKA hálózatában részt nem vevő egyéb önkormányzatokhoz (a továbbiakban: hasonló önkormányzatok) mint kontrollcsoporthoz viszonyítva célszerű meghatározni. A hasonló önkormányzatok kiválasztásakor négy szempontot vettem figyelembe:

1. Mivel a HKA hálózatában való részvételre csak ötezer fő alatti lakosságszámú önkormányzatok pályázhattak, a résztvevők sikerességét olyan önkormányzatokhoz viszonyítottam, amelyek lakónépessége 2014 végén nem érte el az ötezer főt.
2. Már említettem, hogy a pályázati felhívás csak az Európai Unió konvergencia-régióiban lévő önkormányzatok számára volt Hazánk konvergenciarégióin belül azonban jelentős területi különbségek vannak, ezért logikusnak tűnt a résztvevők sikerességét a résztvevőkhöz közel fekvő önkormányzatokhoz viszonyítani. Ezért csak a résztvevőkkel azonos megyében elhelyezkedő önkormányzatokat soroltam a hasonló önkormányzat kategóriájába.
3. A harmadik szempont esetében abból a feltételezésből indultam ki, hogy egy résztvevő sikerességére pozitív hatást gyakorolhat az önkormányzat által menedzselt település fejlettségi Az egyes települések fejlettségének meghatározásához a járások fejlettségalapú besorolását előíró 290/2014. (XI. 26.) kormányrendeletet használtam kiindulópontként (Magyarország Kormánya, 2014). A szóban forgó rendelet szerint a járásoknak a mindenkori területfejlesztési beavatkozások alapjául szolgáló fejlettségalapú kategóriákba sorolása komplex (a társadalmi és demográfiai, a lakás- és életkörülményekre vonatkozó, helyi gazdasági és munkaerőpiaci, valamint infrastruktúra- és környezeti mutatókból képzett) statisztikai mutató alapján történik meg. Eszerint Magyarországon megkülönböztethetünk kedvezményezett (az összes járás komplex mutatójának átlaga alatti) és nem kedvezményezett (az összes járás komplex mutatójának átlaga feletti) járásokat. A településeket fejlettségi kategóriákba soroló 105/2015. (IV. 23.) kormányrendelet is a járások fejlettségalapú besorolásából indul ki, vagyis első lépésben a járásokéval megegyező statisztikai módszertan alapján határozza meg a kedvezményezett település fogalmát. A kormányrendelet 4. § (1) bekezdése végül úgy fogalmaz, hogy „az a település, amely társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból kedvezményezettnek vagy jelentős munkanélküliséggel sújtottnak minősül, a […] kedvezményezett járással azonos elbánásban részesül a fejlesztési célú támogatásokhoz való hozzáférés tekintetében”. Mindezek figyelembevételével a továbbiakban azokat a településeket tipizálom kedvezőtlen fejlettségűként, amelyek önkormányzatai a 105/2015. (IV. 23.) kormányrendelet közlönyállapotának 1. melléklete szerint a kedvezményezett járással azonos elbánásban részesülnek, kedvező fejlettségűként pedig azokat, amelyek kimaradtak ebből a felsorolásból (Magyarország Kormánya, 2015). A hasonló önkormányzat fogalmát ennek megfelelően úgy pontosítottam, hogy egy kedvező (vagy kedvezőtlen) fejlettségű résztvevő sikerességének meghatározásakor csupán a hozzá hasonlóan kedvező (vagy kedvezőtlen) fejlettségű települések önkormányzatait vettem figyelembe.
4. A negyedik szempont esetében abból a feltételezésből indultam ki, hogy az eleve sikeres résztvevők helyzeti előnyüknek köszönhetően nagy valószínűséggel válhattak még sikeresebbé a 2014 és 2022 közötti időszakban. Ezeknek az eleve sikeres résztvevőknek az úgynevezett kezdeti sikerességét a 2014 és 2022 közötti időszak sikerességéhez hasonlóan értelmeztem. Vagyis azokat a résztvevőket tekintettem eleve sikeresnek, amelyek már 2014-ben magasabb egy főre jutó önkormányzati bevételekkel rendelkeztek, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok átlaga. Ennek alapján a hasonló önkormányzat fogalmának pontosítását a következőképp fejeztem be: egy magas (vagy mérsékelt) kezdeti sikerességű résztvevő sikerességének meghatározásakor csupán a hozzá hasonlóan magas (vagy mérsékelt) kezdeti sikerességű önkormányzatokat vettem

Mindezek alapján tehát egy résztvevő sikerességét csakis azokhoz a HKA hálózatában részt nem vevő egyéb önkormányzatokhoz viszonyítottam, amelyek (1) ötezer fő alatti lakónépességűek; (2) a résztvevővel egyazon megyében találhatók; (3) a résztvevőhöz hasonló fejlettségű településeket menedzselnek; (4) a résztvevőhöz hasonló kezdeti sikerességet képesek felmutatni.

A hasonló önkormányzat fogalma alapján már sor kerülhet az egyes résztvevők, valamint a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet sikerességének meghatározására is. Az egyes résztvevők közül azokat értékeltem sikeresnek, amelyek 2014 és 2022 között nagyobb mértékben tudták növelni az egy főre jutó önkormányzati bevételeiket, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok átlaga. A HKA-hálózat egészének sikere pedig abban az esetben valószínűsíthető, ha a résztvevők 2014 és 2022 közötti sikerességi mintázata észrevehető mértékben és pozitív irányban tér el a hozzájuk hasonló önkormányzatok sikerességi mintázatától.

A vizsgálat első fázisa igencsak pesszimista szcenáriót látszott igazolni: negyvenegy résztvevő (53,2%) esetében a sikeresség kisebb, harminchat résztvevő (46,8%) esetében pedig nagyobb volt, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok sikerességének átlaga. Vagyis úgy tűnik, a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet nem csupán nem járt számottevő eredménnyel, de a résztvevők valamivel kisebb eséllyel váltak sikeressé, mint a HKA hálózatából kimaradók.

A vizsgálat második fázisa

Mielőtt azonban végérvényesen azonosulnánk a fenti pesszimista szcenárióval, nem árt hozzátenni, hogy az előző alfejezetben vázolt következtetés csak akkor lenne helytálló, ha a résztvevők minden tekintetben homogén masszát alkotnának. Máskülönben továbbra is fennáll annak lehetősége, hogy bizonyos típusú résztvevők inkább, míg mások kevésbé voltak képesek kiaknázni a HKA által kínált lehetőségeket. Ezért a hasonló önkormányzatok átlagánál sikeresebb (a továbbiakban: sikeres) és a hasonló önkormányzatok átlagától elmaradó (a továbbiakban: mérsékelten sikeres) résztvevőkön belül tipizálást hajtottam végre: a korábbi feltételezéseimnek megfelelően megvizsgáltam, hogy a HKA fel tud-e mutatni bizonyos eredményeket legalább a fejlettebb településeket menedzselő és/vagy a magasabb kezdeti sikerességgel jellemezhető résztvevők esetében. Ehhez a HKA hálózatában lévő sikeres és mérsékelten sikeres résztvevőkön belül is elhatároltam egymástól a „kedvező/kedvezőtlen fejlettségi szinttel”, valamint a „magas/ mérsékelt kezdeti sikerességgel” jellemezhető önkormányzatok csoportjait, amelyek az 1. és a 2. táblázatban látható mintázatba rendeződnek:

1. táblázat: A HKA hálózatának sikeres résztvevői (2014–2022)

Az adatok forrása: KSH, 2024

2. táblázat: A HKA hálózatának mérsékelten sikeres résztvevői (2014–2022)

Az adatok forrása: KSH, 2024

Érdekes módon a fentebb a (4) ponttal jelzett feltételezés nem igazolódott be: mind a magas, mind a mérsékelt kezdeti sikerességgel jellemezhető önkormányzatok sikerességi mutatói hasonlóan alakultak a vizsgálat első fázisa alapján prognosztizálható értékekhez képest. Konkrétabban: a magas kezdeti sikerességgel jellemezhető negyvenegy önkormányzat közül csak húsz (48,8%), a mérsékelt kezdeti sikerességgel jellemezhető harminchat önkormányzat közül pedig csak tizenhat (44,4%) tudott sikeressé válni. A magas kezdeti sikeresség így csupán elhanyagolható mértékben javította a résztvevők sikerességét, illetve a kezdeti sikerességgel/sikertelenséggel jellemezhető résztvevők sikerességi mutatói is ugyanabban az enyhén negatív tartományban találhatók, mint ahogy azt a teljes minta esetében láttuk.

A (3) számú feltételezés viszont beigazolódott. A fejlettség és a sikeresség változóinak gyakoriságát mutató kontingenciatáblázat (3. táblázat) alapján ugyanis úgy tűnik, a résztvevők által menedzselt települések kedvező/kedvezőtlen fejlettségi szintje szerinti tipizálás sokat segíthet eredményeink értelmezésében, és bizonyos mértékig akár a pesszimista szcenárió korrekciójához is hozzájárulhat.

3. táblázat: A fejlettség és a sikeresség változóinak gyakorisági eloszlását mutató kontingenciatáblázat (saját szerkesztés az és 2. táblázat alapján)

Kissé konkrétabban: a kontingenciatáblázat alapján a Cramér-féle V kontingencia-együttható^[4]A Pearson-féle khí-négyzet-próbán alapuló Cramér-féle V (Cramér, 1946: 260–290) két nominális változó közötti kapcsolat mérésére szolgáló statisztikai mérőszám, amely 0-tól … Részletek 0,3271-es értéket vett fel, tehát a résztvevők által menedzselt települések fejlettségi szintje és a hasonló önkormányzatokhoz viszonyított sikeresség között gyenge közepes, de statisztikailag biztosnak mondható összefüggés – itt: a fejlettség sikerességre gyakorolt pozitív hatása – valószínűsíthető. Az összefüggés mélyebb értelmezése érdekében két dologra hívom fel a figyelmet:

Először is vegyük észre, hogy a HKA hálózatában részt vevő, fejlettebb településeket menedzselő ötvennégy önkormányzat között a sikeresek kerültek fölénybe. A harmincegy sikeres önkormányzattal (57,4%) szemben huszonhárom (42,6%) tekinthető mérsékelten sikeresnek, ami világos – de korántsem domináns – többségként értékelendő.

A fejletlenebb településeket menedzselő huszonhárom önkormányzat között viszont már domináns többségben vannak a mérsékelten sikeresek (tizennyolc önkormányzat, 78,3%), a sikeresebbekhez (öt önkormányzat, 21,7%) viszonyítva. Vagyis a legtöbb esetben úgy tűnik, a kedvezőtlen fejlettségi környezet egész egyszerűen blokkolja a közösségi alapú jövőtervezési kísérletben rejlő potenciálokat.

Diszkusszió

A vizsgálat második fázisa alapján nyilvánvaló, hogy a település fejlettsége pozitív hatást fejt ki, míg az önkormányzat kezdeti sikeressége nem gyakorol hatást a résztvevők 2014 és 2022 közötti sikerességére. A fejlettség pozitív irányú hatása kevéssé tűnik meglepőnek, hiszen kedvezőbb fejlettségi környezetben az önkormányzatok nagyobb valószínűséggel képesek kamatoztatni a HKA hálózatához köthető új ismereteket és készségeket. A sikeres önkormányzatoknak a kontingenciatáblázatból kiolvasható 31-23-as aránya azonban a település kedvező fejlettségi szintjével jellemezhető résztvevőkön belül sem mondható dominánsnak, ami az eredmények interpretációja során különös óvatosságra kell hogy intsen bennünket. A HKA hálózatában való részvételt ezért még ezen a csoporton belül is célszerű a siker csupán egyik olyan, még csak nem is döntő fontosságú összetevőjeként tekinteni, amelynek részletező feltárását későbbi kutatásoknak szükséges elvégezniük.

A fejlettebbek sikerességét elvben ellensúlyozhatnák a területi politikák kiegyenlítő törekvései, hiszen a kedvezményezettség a különböző támogatási felhívások, pályázatok elbírálásánál előnyt, illetve többletpontszámot jelenthet. Úgy tűnik azonban, hogy ez a kiegyenlítő hatás nemigen tudott érvényesülni. A kedvezőtlen fejlettségi környezet jellemző módon már magára a részvételre is egyértelműen negatív hatást gyakorolt, annak ellenére, hogy a hátrányos helyzet elvileg előnyt jelentett a HKA hálózatában való részvételre kiírt pályázat elbírálása során, 54-23 arányban mégis a fejlettebb településeket menedzselő önkormányzatok voltak túlsúlyban a nyertesek között (3. táblázat).^[5]Hogy végül nem csupán hátrányos helyzetű önkormányzatok vehettek részt a HKA hálózatának munkájában, azt leglátványosabban a turisztikai központok (a Balaton-parti … Részletek A fejletlenebb résztvevők sikertelenségének okait a későbbiekben szintén érdemes lenne részletesebben feltárni, hiszen intuitíven meglehetősen nehéz magyarázatot találni arra, miért teljesíthettek ilyen gyengén még a hozzájuk hasonló önkormányzatokhoz viszonyítva is. A HKA eredményeként kialakult fejlesztő közösségek szétesése a jövőtervezési kísérlet zsákutcába kerülése miatt csak az egyik hipotetikus magyarázat lehet erre.

Hasonló nehézséget jelenthet annak megértése, hogy a résztvevők közül összességében miért nem váltak sikeresebbé 2014 és 2022 között a sikeresség magas kezdeti szintjével jellemezhető önkormányzatok, noha intuícióink szerint a HKA hálózatához csatlakozásuk előtt – illetve attól függetlenül – megszerzett ismeretek és készségek a későbbiekben a siker egyfajta katalizátoraiként funkcionálhattak volna. Meglátásom szerint a nem várt eredményeket legalább kétféleképpen magyarázhatjuk. Egyrészről feltételezhető, hogy az önkormányzati bevételek abszolút növekedésének megvannak a maguk objektív korlátai, vagyis magasabb szintekről indulva nehezebbnek tűnik hosszabb időn keresztül továbbra is átlag feletti eredményeket produkálni, különösen az alacsony népességszámú települések esetében. Másrészről – és az előzőekkel szoros összefüggésben – a már eleve sikeresebb, magukkal elégedett résztvevők esetében sokszor a motiváció is csekélyebb lehetett arra, hogy megőrizzék a közösségi alapú jövőtervezés iránti elkötelezettséget, amely a HKA hálózatában való részvételre sarkallta őket. Sőt, a közösségfejlesztésben rejlő lehetőségek kiaknázása itt-ott megtörténhetett már korábban is, hiszen – mint már utaltam rá – a HKA hálózatához való csatlakozásnál az Önkormányzati Szervezetfejlesztés című, hasonló jellegű 2009-es programban való részvétel kifejezett előnyt jelentett.

Konklúzió

A 2014 második felében és 2015 első két hónapjában megszervezett HKA-hálózat a 2010-es évek egyik legjelentősebb közösségi alapú jövőtervezési kísérletének tekinthető Magyarországon. Mivel azonban a HKA alapjául szolgáló, „Képzés a konvergenciarégiókban lévő önkormányzatoknak” című projekt 2015. május 31. után nem folytatódott, a hálózat kiteljesedésére sajnálatos módon nem kerülhetett sor. Tanulmányom arra a kérdésre kereste a választ, hogy ez a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet képes volt-e észrevehető mértékben javítani a részt vevő hetvenhét önkormányzat sikerességét az azóta eltelt egy évtized alatt. A sikerességet az önkormányzati bevételek segítségével modellező empirikus vizsgálat alapján ez a torzóban maradt jövőtervezési kísérlet legfeljebb korlátozott mértékben – és főként a fejlettebb településeket menedzselő önkormányzatok esetében – indíthatott el pozitív folyamatokat. Ennek alapján a kutatás legalább két irányban folytatható. Egyrészről érdemes lehet megvizsgálni, melyek azok a valóban a HKA hálózatában való részvételhez kapcsolható eredmények (meghatározott stratégiaalapú projektek kidolgozása és megvalósítása, különféle szaktudások és szakemberek kiképezése stb.), amelyek hozzájárultak az önkormányzatok sikeréhez. Ezzel együtt pedig az is átgondolandó, hogy a mérsékelten sikeresek csoportja – különösen a kevéssé fejlett településeket menedzselő önkormányzatok – esetében melyek voltak a kudarc fő okai, és ezekből okulva miképpen javítható a jövőben egy HKA-hoz hasonló közösségi alapú jövőtervezési kísérlet hatásfoka. De az efféle kérdésekre már csak egy másik módszertan – leginkább a terepmunka – alapzatán álló vizsgálat adhat megnyugtató választ.