Absztrakt

A 2016 és 2019 közötti időszakban egy közvetlen európai uniós projekt koordinátora voltam. A HomeLab projekt a V4-országokban valósult meg. Magyarországon Budapesten (Utcáról Lakásba Egyesület) és Veszprémben az MMSZ közreműködésével. A kiválasztott öt célcsoportban lévő háztartások számára komplex (lakhatási, foglalkoztatási, szociális) szolgáltatást nyújtott. Az öt között volt egy kis létszámú célcsoport, a „börtönből szabadultaké”. Tanulmányomban bemutatom e speciális, stigmatizált célcsoport komplex támogatását. Ennek során a projektben végzett munkámra, következtetéseimre, a „beavatkozásokról” készített feljegyzéseimre, statisztikáimra, valamint a témában megjelent szakirodalomra kívánok támaszkodni. Ismertetem, milyen sikerek, nehézségek vezettek el a közös eredményekhez, továbbá hogy a szűkebb közösség hogyan viszonyult a támogatott személyekhez.

Kulcsszavak: börtön, hit, támogatás, közösség, elfogadás

„A börtön mindenkit megváltoztat.”

Gyermekkoromban az óvodába vezető út a sátoraljaújhelyi börtön és fegyház mellett haladt el. Sokszor láttam az elítélteket rabruhában dolgozni a börtön körül. Mindig fegyveres és kutyás őrök vették körbe őket. Visszagondolva semmi félelem nem volt bennem velük kapcsolatban, inkább valami sajnálatféle, már amilyen sajnálatot egy öt-hat éves gyermek érezhet.

Több éve járok be a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe mint reintegrációval foglalkozó szociális segítő. 2016-ban, amikor először léptem be a börtön falai közé, bizony voltak előítéleteim, tele voltam vegyes érzelmekkel a fogvatartottakkal és a hellyel kapcsolatban. Amikor kívülről az épületre néztem, szomorú érzések és sötét gondolatok fogtak el. Abba a kísértésbe estem, amibe számos embertársam – köztük sok keresztény felebarátom is. Gondolhatnánk, jobbak vagyunk a másik embernél, és ez feljogosít bennünket, hogy bíróként viselkedve elítéljünk másokat, újra és újra, konzekvencia, fellebbezés nélkül.

Azóta már túl vagyok sok-sok személyes lelki beszélgetésen, mind fogvatartottakkal, mind azokkal, akik ellátják a felügyeletet, a reintegrációt és a fogvatartottak gondozását – ahogy ők maguk mondani szokták: „Letöltendő életfogytiglan, amióta itt dolgozom.” A mottómban azt írtam: „A börtön mindenkit megváltoztat.” Az elmúlt évek alatt őszintén rájöttem, hogy engem is megváltoztatott. Már azt látom a fogvatartottak tekintetéből, hogy akár én is lehetnék az ő helyükben, ha az életem másként alakul. Megtanultam, hogy csak akkor tudom szívvel-lélekkel végezni segítői munkámat, ha csendesen megállok minden olyan ember előtt, akit a gonosz megkínzott, és meghallgatom őket. El kell fogadnom a másik embert, elfordítva tekintetemet a bűnről, amelyet elkövetett. Aki velem szemben áll, csak így lesz képes megbízni bennem, és erőt meríteni belőlem ahhoz, hogy feladja eddigi énjét, s megadja magát a jó hatalmának. Így lesz képes arra, hogy másként tekintsen magára jelen állapotában.

Hiszen mi is a cél? Talán mindenki számára egyértelműen az, hogy az elítélteket úgy vezessük vissza a társadalomba (reszocializáljuk őket), hogy ne legyenek visszaesők. Ebben az eredményesség legfontosabb eleme maga az ember: az elítélt, a nevelő, a felügyelő, a szociális segítő. Nem tudunk hatékony rendszert építeni, ha ezeket az embereket nem hallgatjuk meg, ha nem értjük meg eddigi életüket, bennük munkáló élményeiket.

A HomeLab projekt

A HomeLab projekt (a biztos lakhatás és munkahely megteremtéséért), amely 2016 októberében indult el, az Európai Bizottság Foglalkoztatás, Szociális Ügyek és Társadalmi Befogadás Főigazgatóság „Foglalkoztatás és Társadalmi Innováció” (EaSI) programja támogatásának keretében valósul meg. Vezető partnere a Városkutatás Kft. Jelenleg két fő van a projektben, és tervezzük a bővítést.

A HomeLab új utakat mutat a biztos munkával és lakhatással nem rendelkezők számára. A projekt keretén belül a négy visegrádi országban (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) öt kísérleti program valósult meg, köztük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi programja.

A HomeLab lényege, hogy integrált lakhatási és foglalkoztatási szolgáltatásokat nyújtunk a szociális lakásügynökség modellje keretében. A szociális lakásügynökség modelljének alapfeltevése szerint a lakhatási és foglalkoztatási problémákat egyszerre kell kezelni, hogy az emberek számára elérhetővé váljon a megfizethető lakhatás és a megfelelő szintű jövedelem, s képessé váljanak e helyzet fenntartására is. A szociális lakásügynökség olyan intézményesített integrációs modellt kínál, amelyben a piac szereplőivel – munkaerőpiaci szereplőkkel (munkáltatók) vagy magánlakások tulajdonosaival (leendő bérbeadók) – és a szociális intézményrendszerrel is szorosan együttműködik céljának elérése érdekében. A modell azáltal, hogy integrálja a szociális lakhatás különböző típusait, ki is tágítja a szociális lakhatás fogalmát, például a kínálatába bevonja a bérleti magánpiacot is, mint a megfizethető lakhatási formák egyik fontos forrását.

A projekt keretében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex lakhatási, foglalkoztatási és szociális szolgáltatásokat nyújtott Veszprémben. Annak ellenére, hogy a régió munkaerőhiánnyal küzd, találunk itt olyan, főként hátrányos helyzetben élő embereket, akik jelenleg nem részesei a munkaerőpiacnak. Ezért a Szeretetszolgálat azon dolgozik, hogy összekösse a munkaerőpiac kínálati és keresleti oldalát. A biztos munkahelyre alapozva a Veszprém Megyei Jogú Város és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által 2016. április elején létrehozott „VESZOL” Veszprémi Közösségi Lakásügynökség Nonprofit Kft. közreműködésével a célcsoport lakhatási problémáira is megoldást lehetett találni.

A projektet harmadik eleme, a szociális munka teszi fenntarthatóvá. A szociális munka révén támogatjuk a klienseket, míg első fizetésük megérkezik, és lakhatási helyzetük megoldódik. Segítünk a munkakeresésben, az önéletrajzírásban, szükség esetén háztartás-gazdálkodási ismereteket adunk át nekik, ebben a Hitel-S program szakértői segítenek. A program során támogatást nyújtottunk az időközben felmerülő problémák megoldásához, legyen szó munkával, lakhatással kapcsolatos vagy egyéb családi problémáról.

Öt célcsoportban hatvankilenc háztartást vontunk be a projektbe, és jellemzően lakhatási segítséget nyújtottunk. A foglalkoztatás területén sikeresen együttműködtünk helyi vállalatokkal, valamint napi kapcsolatban voltunk a helyi Foglalkoztatási Paktum irodával is, nekik köszönhetően mindig azonnal értesültünk a legfrissebb foglalkoztatási és/vagy képzési lehetőségekről. Nagyon jó munkaviszony alakult ki a projekt időtartama alatt a helyi civil és egyházi szervezetekkel. Projektünkre és integrált szolgáltatására felfigyelt az Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnokság is, ezért létrehoztak Veszprémben egy munkacsoportot, melyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is képviselteti magát. Aktívan részt veszünk a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetből szabadultak reintegrációjában, maximálisan kihasználva a HomeLab projekt által nyújtott integrált szolgáltatásokat.

Tanulmányomban az említett projekt egyik (a legkisebb létszámú) célcsoportjával, a börtönből szabadultakkal foglalkozom. Egy – természetesen beazonosíthatatlan – eseten keresztül mutatom be azt a szociális segítő munkát, amely a másfél év alatt eredményre vezetett. E munkának nagyon fontos eleme volt az Istenbe vetett hit, amely a börtön és a szabad élet közötti hídnak bizonyult.

Hajdanán egyáltalán nem volt jellemző, hogy zárt intézeti keretek között fogva tartott embereknek nevelési céllal szervezett hitoktatást, más szóval felnőttkatekézist tartsanak. Kutatásaim során csak egy példát találtam erre: a szempczi fenyítőház 1780. évi szolgálati utasítása alapján a rabok kötelező vallásoktatásban vettek részt, amelynek célja az elítéltek nevelése volt (Vajna, 1906). Véleményem szerint napjainkban elengedhetetlen, hogy – mint az ókeresztényeknél – javító-nevelő szándékkal és ami a legfontosabb, irgalmassággal közelítsük meg a témát, hiszen a büntetés-végrehajtás mára már túllépett klasszikus „büntető” feladatán, és megjelent a társadalommal összeütközésbe került egyén reintegrálásának gondolata. Ebbe a munkába illeszkedik a felnőttkatekézis, melynek során fontos, hogy a fogvatartottakban pozitív istenkép alakuljon ki, amely segít átértékelni a tetteiket.

Vallás a börtönben – történeti visszatekintés

Nagyiványi Fekete Gyula A dologház és lakói című értekezéséből (Nagyiványi, 1891) megtudjuk, hogy a 19. század végén a fegyencet befogadáskor orvosi vizsgálatnak vetették alá, a nála lévő értékeket és a ruháját elhelyezték a raktárban, s ezután – bármely valláshoz vagy felekezethez tartozott – érkezéséről azonnal értesítették az illetékes lelkészt.

Ennek okai a 19. században elindult nagy börtönépítési programban keresendők (akkor épült tíz büntetés-végrehajtási intézet, mely ma is működik), amikor is az elítéltek nevelése, oktatása, valamint lelkigondozása a börtönügy szerves részévé vált. A római katolikus, a református, az evangélikus egyház és az izraelita felekezet képviseltette magát ebben a munkában.

Fontos leszögezni, hogy míg bizonyos jogok szünetelnek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt, más részük pedig korlátozottan érvényes, addig vannak olyanok is, amelyek az intézet falai között is korlátlanul és érintetlenül érvényesülnek. Ez utóbbiak közé tartozik a gondolat-, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jog is.

A vallásszabadság valóban olyan abszolút alapjog, amelyet semmilyen formában nem korlátoznak a büntetés-végrehajtási intézmények. Sőt, összhangban vannak a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozatával is, mely kimondja: „E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék” (2). A zsinat továbbá kijelenti, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik. A Hittani Dikasztériumnak az emberi méltóságról szóló, Dignitas infinita kezdetű nyilatkozata (Hittani Dikasztérium, 2024) szerint négyféle méltóságfogalmat különböztethetünk meg: van ontológiai, erkölcsi, társadalmi és egzisztenciális méltóság. A legfontosabb az ontológiai méltóság, amely azért illeti meg a személyt, mert Isten megteremtette, mert létezik. E méltóság nem törölhető el, mindig érvényben marad, mindentől és minden körülménytől függetlenül. Az erkölcsi méltóság azt jelenti, hogy az egyén a szabadságát gyakorolva dönt. Fennáll számára a lehetőség, hogy bármikor a lelkiismerete ellen döntsön. Az erkölcsi méltóság elveszíthető. Ezért kell azon fáradoznunk, hogy akik rosszat tettek, tettüket megbánhassák, és jó útra térjenek.

A Börtönlelkészi Szolgálatról szóló 13/2000. (VII. 14.) IM-rendelet a börtönlelkészi szolgálat létrehozásával intézményesítette a történelmi egyházak büntetés-végrehajtási intézetekben folytatott hitéleti tevékenységét. A felhatalmazás alapján minden bejegyzett egyház, vallásfelekezet és vallási közösség folytathat a bv-intézetekben hitéleti tevékenységet, amely a fogvatartottak csoportos és egyéni vallásgyakorláshoz fűződő jogainak érvényesítését és a lelkigondozás biztosítását is felöleli (Igazságügyi Minisztérium, 2000).

Az elítéltek lelkigondozását a katolikus, a református és az evangélikus egyház, valamint az izraelita felekezet képviselőiből álló, egyházi felügyeletű börtönlelkészi szolgálat végzi. Fő feladatai közé tartoznak az istentiszteletek, a bibliaórák és a hitoktatás, az egyéni és közösségi lelkigondozás, illetve rendszeres fogadóórák tartása. Munkájuk része az életismereti és valláserkölcsi oktatás; más vallások képviselői tevékenységének és a börtönmissziónak a koordinálása, illetve a fogvatartottak kérésére egyéb egyházi szolgálatok végzése (például keresztelés, esketés).

Reintegráció vagy reszocializáció?

A büntetés-végrehajtásban a reintegráció olyan tevékenységrendszert jelent, amelynek célja, hogy eredményeként az elítélt visszatérhessen a társadalomba, azonban ez kevesebb, kisebb elvárást támaszt a reszocializációhoz képest, mivel a reintegrációs tevékenység nem feltétlenül jelenti a fogvatartott lényeges mértékű belső megjavításának szándékát, megmarad a rab negatív irányú megváltozásának – lehetőség szerinti – megakadályozásánál. A reszocializációs tevékenységrendszer célja azonban az, hogy eredményeként a társadalmi szabályokat megtagadó (vagy azokat nem ismerő) fogvatartott elsajátítsa azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való majdani hatékony részvételéhez szükségesek.

A veszprémi büntetés-végrehajtási intézet személyi állományával folytatott beszélgetések és konzultációk alapján kijelenthetem, hogy mindkét folyamat csak akkor lehet eredményes, ha a fogvatartottak csupán a szükséges mértékben szenvednek korlátozást, egyébként pedig benti életük nem tér el radikálisan a kintitől. Ebben az összefüggésben az emberi méltósághoz szorosan kapcsolódó vallásszabadság gyakorlása reintegrációs és reszocializációs szempontból sem elhanyagolható, mivel a fogvatartottak sokszor éppen a vallás segítségével találnak rá a kiútra nemegyszer kilátástalannak tűnő helyzetükben. Azt látom, hogy a fogvatartottak bűnbánatgyakorlása e zárt térben szinte mindennapos, van idejük és lehetőségük eddigi életükön elgondolkodni, tetteik felismerésével rádöbbenhetnek emberi felelősségükre, így képesek lehetnek átértékelni gyakran téves értékekre épült múltbeli cselekedeteiket. Ezért fontosnak tartom Szent Benedek, Európa fővédőszentjének jelmondatát: „Ora et labora”, vagyis „imádkozzál és dolgozzál”. A szabadságvesztés büntetés nevelési funkcióját alapvetően ez a két eszköz tudja eredményre juttatni: a munka és a rendszeres lelkigondozás.

A vallás mint többek között kötelező magatartási szabályok összessége meghatározó szerepet tölt be a hívő ember személyiségének alakulásában és kibontakozásában. Az általa közvetített és a személy által vallott értékek, illetve viselkedési normák (például béke, bölcsesség, türelem, szeretet, tisztelet, felelősség, becsület, megbocsátás, segítőkészség, szerelem, család, barátság, belső harmónia, önfegyelem…) elsajátítása kihat az egyéni és a közösségi cselekvés módjára és minőségére. A vallás által közvetített értékek az emberi cselekvés normatív kritériumai lehetnek, amelyek a társadalomban elfoglalt helyünket alapjaiban határozzák meg.

A vallás többek között ezért képviselhet jelentős összetartó erőt társadalmi és börtönszinten is, s mint ilyen, komoly szerepet tölthet be az elítéltek reintegrációjában, amelynek során aktív szerepe van a megtévedt ember új értékszemléletének kialakításában. A vallás segítségével a fogvatartott olyan értékekkel találkozhat, amelyeket korábban nem vagy nem helyesen ismert. Több fogvatartott arról számolt be nekem, hogy a börtönben találkozott azokkal az emberekkel, akik segítenek neki megtalálni az irgalmas Istent. Azt az irgalmas Istent, aki őket is szereti mint embert, mint bűnöst, és a bűnt ítéli el. Mindez nem egy szokványos közösségen belül történik.

Ahogy Máté evangéliuma mondja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (18,20).

Osztom Ruzsonyi Péter ehhez kapcsolódó gondolatait, melyek szerint „a vallásnak a társadalom visszaváró üzenetét is közvetítenie kell, de ezenkívül képes normalizálni a börtönökben az emberi kapcsolatokat. […] a lelkészek és az önkéntes segítők erőfeszítései hozzájárulnak a fogvatartottak rehabilitációjához, a büntetés-végrehajtás céljainak megvalósításához” (Ruzsonyi, 1993: 103).

Kiválasztás és istenképek

A projektbe korlátozottan tudtunk résztvevőket bevonni a szóban forgó célcsoportból. Figyelembe kellett vennünk mentális jellemzőket és személyiségjegyeket is.

A program kezdetekor fontos volt számomra, hogy megismerjem a büntetés-végrehajtási intézetben szabadságvesztésüket töltő fogvatartottak személyiségének mozgatórugóit. Ennek első és legfontosabb elemeként az eredményesen segítő szociális munkához szükséges volt ismernem azt az istenképet, amelyet a fogvatartottak magukénak gondolnak. Ezen ismeret nélkül a velük folytatott bármilyen beszélgetés, foglalkozás nem, illetve nehezen lett volna megvalósítható. Karl Frielingsdorf (2019) jezsuita pasztorálpszichológus szerint vannak olyan istenképek, amelyek beteggé tesznek, és vannak olyanok, amelyek gyógyítanak. Ha végiggondolom az Istenről folytatott személyes lelki beszélgetéseket, akkor azt látom, hogy sok érintettnél – a helyzetükből adódóan – a „démonikus bíró isten” képe jelent meg, aki „mint kérlelhetetlen bíró, minden ballépést megbüntet, anélkül, hogy az indítékokat és a hátteret megvizsgálná” (Frielingsdorf, 2019: 44). Ismerős, nem?! Hiszen most is ilyen helyzetben vannak a fogvatartottak. Szerintük a „világi” bíró sem nézi az indítékot, a hátteret, s persze van, amikor csak az indítékot nézi. A másik megbetegítő istenkép a „könyvelő istené”. Ez esetben „úgy jellemezhetjük Istent, mint egy fenyegető felügyeleti szervet, mint »a nagy testvért, aki figyel téged«, mint pedáns Törvény-istent, kellemetlen besúgót, erkölcsi házőrző kutyát, a világ rendőrét, mint az adósok istenét…” (Frielingsdorf, 2019: 62). A fogvatartottak helyzetükből adódóan erre az istenképre is hivatkoztak a beszélgetéseink során.

Hogy mi volt az első feladat? Az, hogy ezeknek az embereknek, akiket megismertem, és akik sok esetben a börtön sötétjében keresnek választ végtelennek tűnő szenvedéseik miértjére, amire azt kell, hogy mondjam, ez majdnem természetes, meg kell mutatni az irgalmas Isten képét, el kell mondani nekik, hogy „az irgalmas Isten szeretetből szabadságot biztosít gyermekeinek, annak a kockázatával is, hogy ők az otthont elhagyva távoli földre merészkednek, és mindent eljátszanak. Ő azonban tárt karokkal várja őket, amelyek nem büntetnek, hanem áldást osztanak. A tékozló fiak tévútjaik és baklövéseik miatt már egyébként is megbűnhődtek. Az Atya tudomásukra akarja hozni, hogy az a szeretet, amelyre görbe útjaik folyamán vágyakoztak, mindig megvolt, jelen van, és részükre mindig is jelen lesz” (Frielingsdorf, 2019: 46–47). Méltóságunkat Istentől kapjuk, nem tudjuk kikövetelni vagy kiérdemelni. Isten mindenkit önmagáért szeret, ő akar mindenkit, s ezért az ember méltósága sérthetetlen.

Azok többségéről, akikkel a beszélgetések alkalmával kapcsolatba kerültem, kiderült, hogy szociálisan hátrányos helyzetű (sok esetben roma) családból származnak, ahol nem ritka a generációkon keresztül jelen lévő bűnelkövetés. Az egyik fogvatartott elmondta: „Gyermekkoromból emlékszem a rideg, ellenséges környezetre, amiben felnőttem. […] Kerestem én igaz barátokat, szerettem volna, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, de nem jártam sikerrel. Mások boldogságát látva szenvedést éreztem, úgy éreztem, hogy én csupán kerékkötő lehetek.” Van, aki ilyen esetben is ragaszkodik a családjához, de olyan is, aki nem tartja velük a kapcsolatot.

A személyes beszélgetések során nagyon fontos volt a hiteles jelenlét, amelyet biztosítottam számukra. Nemcsak külsős segítő szociális munkás voltam számukra, hanem az az ember, aki, ha kell, meghallgatja őket, együttérez velük, megérti fájdalmaikat, szenvedésüket, s van, amikor csak hallgat, jelen van.

Beszélgetéseim során megtapasztaltam, hogy sok fogvatartottra jellemző a normakövetés teljes vagy részleges hiánya. Ezt az információt nemcsak a program miatt tartottam fontosnak, hanem a többi fogvatartottal és a szabadultakkal való együttműködés és kommunikáció szempontjából is. A „csoporton” kívüliekkel szemben a fogvatartottak nem mindig elfogadók, nem tisztelik a tekintélyt.

A fogvatartottak önismerete sok szempontból fejlesztésre szorul. A foglalkozásokon megfigyeltem, hogy hajlamosak önmaguk alulértékelésére, mert nagyon ritkán kapnak (kaptak) pozitív visszajelzést teljesítményüket illetően, viszont egy-egy jó szó, dicséret mindig jelentős motivációs tényező számukra. „A börtönben mások megvetése ahhoz vezetett, hogy önmagamat is megvessem – fogalmazott egyikük, de később már a következőket mondta: – Nincsenek és nem is keresek mentségeket vagy enyhítő körülményeket arra, amit tettem. A börtönben olyan embereket találtam, akik visszaadták elvesztett önbizalmamat.”

A célcsoport

Projektünk célcsoportjába női fogvatartottakat vontunk be. A kiválasztás után már a büntetés-végrehajtási intézetben megkezdtük a munkát. Fontos leszögeznünk, hogy a börtönben, „steril” körülmények között nem lehet mindenre felkészülni. Figyelembe kell venni a szabadulók jellemzőit és nehézségeit. Általában személyiségproblémákkal és készségek hiányával küzdenek. Munkalehetőségeik korlátozottak vagy egyáltalán nincsenek. Lakhatási problémáik vannak, sokszor hajléktalanok. Nincsenek megfelelő önérvényesítési képességeik. Kommunikációs, konfliktuskezelési és beilleszkedési problémáik vannak. A feléjük irányuló információkat nehezen fogadják be. Szocializációs és szociális deficittel, minőségi emberi kapcsolatok hiányával élnek. Stigmatizáltak, kirekesztettek, súlyos problémáik, félelmeik, előítéleteik vannak. Ezek a jellemzők a női szabadultakra fokozottan érvényesek.

Szabadulás után

A szabadult fogvatartottak gyakran azért kerülnek vissza a börtönbe, mert tiszta erkölcsi bizonyítvány és bejelentett lakcím nélkül nincs esélyük munkát kapni. Pár ezer forinttal kilépve a börtönkapun csak nagyon kevesen tudnak valóban új életet kezdeni. Az élet a börtönben, egy totálisan zárt intézményben ma alapvetően az izolációról szól, és sajnos a büntetés letöltése után is folytatódik a kirekesztés, a társadalom – a büntetett előéletből adódó „stigmatizálás” miatt – nehezen fogadja vissza a szabadultakat. A börtön lényege, hogy a bekerülő fogvatartott elszigetelődik a külvilágtól, s új rendszabályokat és követelményeket állítanak elé. A börtönnek sajátos érték- és normavilága van. A fokozatos alkalmazkodás speciális képességeket fejleszt ki. A hétköznapok szürkék és egyformák, unalmasak, de egyfajta biztonságot is nyújtanak. A szabadság és a döntés megvonása fájdalmas, de általa a felelősségtől is mentesül a fogvatartott. A döntéseket helyette és nélküle hozzák, ami kényelmes és felelősségmentes helyzet. Szabadulás után mindezek komoly problémát jelentenek a „kinti” valós világban, ahol döntések sokaságát kell meghozniuk, és a döntéseik után a felelősséget is vállalniuk kell.

 Nőként szabadulva

Az esetismertetés főszereplője egy ötvenes nő, aki a projektbe való bevonás időpontjában a jogerősen kiszabott büntetését töltötte. Budapesten, intézményi körülmények között lakik a tizennyolc éves lánya. A fogvatartott szeretné, ha szabadulása után a lánya hozzáköltözne, és segítené őt. Szeretne minél előbb elhelyezkedni. Szabadulása előtt fél évvel kezdtük meg a gondozást, bevonva a reintegrációs tisztet, a pszichológust, a pártfogót és a börtönlelkészt is. Kérdőívekkel felmértük a fogvatartott kompetenciáit, és hogy milyen jellegű munkát végezne. Célunk volt, hogy már a szabadulás pillanatában legyen lehetősége biztos és biztonságos lakhatásra, ellátásra (élelmiszer, ruhák stb.), munkalehetőségre, várja egy befogadó egyházi közösség. Meg kellett teremtenünk annak lehetőségét, hogy a lánya hozzá tudjon költözni, és egy másik városban fejezze be középiskolai tanulmányait.

Az első három hónap mindig nagyon szoros és intenzív szociális munkát igényel. Speciális kérések, igények merülnek fel, amelyeket viszonylag rövid időn belül szükséges megoldani. A szabadult személy sokszor úgy gondolja, hogy ha letöltötte kiszabott büntetését, akkor „tabula rasa”, elkezdheti az új életét. Ez a mi kliensünk esetében is így volt. Akkor szembesült azzal, hogy nem olyan egyszerű munkahelyet keresni úgy, hogy öt-hat év „hiányzik” az önéletrajzából, és hogy azzal a szakmával, amivel annak idején jól keresett, ma már nem tud megélni. Ekkor visszaesést és depressziót élt meg, amit fel kellett oldani. Ezen a ponton csatlakozott be a közösség, amelynek tagjai elfogadták úgy, ahogy van, a múltjával és a jelenével együtt. Hamarosan lett munkája, templomi takarítóként. A közösség segítségével és ajánlásával aktívan be tudott kapcsolódni a helyi hitéletbe is. Nagyon fontos, hogy a program alatt mindvégig ugyanaz a szociális segítő volt mellette, és mondhatni hídszerepet töltött be az életében.

Hat hónap után a kliens már maga fizette a rezsijét, és leányával együtt lakott. Még mindig igényelte az intenzív szociális munkát, de már sok mindent el tudott intézni egyedül és/vagy a leánya segítségével, aki sikeresen tudta folytatni tanulmányait. A kliens nyelvtudását használva egy ideig idegenvezetőként dolgozott, majd mentális problémák miatt elvesztette a munkahelyét, ezért újra intenzívebb szociális segítségre szorult. Megfogalmazódott benne, hogy szeretne új szakmát tanulni. Ebben segített a munkaügyi hivatal és helyi karitatív és civil szervezetek is. Az új szakma elsajátítása után, egy évvel a szabadulását követően már aktívan dolgozott, volt megtakarítása. Leánya is elvégezte az iskolát, és dolgozni kezdett. Másfél évvel az anya szabadulása után saját albérletbe költöztek, és az életük rendben volt.

Mondhatnánk, hogy a munkánk véget ért. De ez nem így van, mert az utógondozás is nagyon fontos tényezője a programnak. Igaz, nem mindennaposak a megkeresések (amikor e sorokat írom, évente egyszer-kétszer futunk össze a városban), de ha valamiben elakadnak, akkor keresnek minket. Fontos, hogy a kellő időben el tudjuk engedni ezeket az embereket, családokat, de tudniuk kell, hogy bármikor ott vagyunk, emberként, szociális segítőként, közösségként.

A projekt időtartama három év volt. Ebben az időintervallumban három börtönből szabadult személynek segítettünk a társadalomba való visszailleszkedésben. A három klienssel kapcsolatos „beavatkozásokat” a következőképpen dokumentáltuk összesítve:

• A klienssel kapcsolatos beavatkozások az ő érdekében:
  • A szociális munkással: 71 alkalom (2535 perc)
  • Külső szolgáltatónál: 2 alkalom (65 perc)
  • Partnerszervezetnél: 21 alkalom (735 perc)
• Ki kezdeményezte a találkozókat a klienssel vagy az ő érdekében?
  • Kliens: 30 alkalommal (1110 perc)
  • Szociális munkás: 49 alkalommal (1500 perc)
  • Partnerszervezet: 15 alkalommal (150 perc)
  • Bv-pártfogó: 10 alkalommal (435 perc)
  • Külső szolgáltató: 2 alkalommal (65 perc)
• A klienssel vagy az ő érdekével kapcsolatos beavatkozások típusa:
  • Személyes találkozó: 64 alkalommal (2310 perc)
  • Csoportmegbeszélés: 10 alkalommal (330 perc)
  • Telefonos konzultáció: 8 alkalommal (110 perc)
  • Reintegrációs team: 18 alkalommal (475 perc)

A felvázolt esetismertetés, valamint a fenti adatok is azt támasztják alá, hogy fontos a szabadulás krízisének csökkentése, a biztonságos szociális „híd” kiépítése már a börtönben. A szabadult számára lényeges, hogy bizalommal legyen aziránt, aki az ő „embere”. Fontos még az elfogadó (egyházi) közösség kialakítása, amelyben megtapasztalhatja a bűnbocsánatot és az önzetlen segítést. Mindez sokat segít a visszaesés megelőzésében.

Nagyon lényeges még a többségi társadalom szemléletének alakítása is, hiszen ez alapja annak, hogy a börtönből szabadultak vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Fontos, hogy a közösség valódi segítségforrásként jelenjen meg, hozzáállásukat, viselkedésüket ne az elutasítás, az előítéletek, hanem az elfogadás, az ítélkezésmentesség határozza meg. Sokszor azt tapasztaltuk, tapasztaljuk, hogy a szociális intézmények dolgozói is előítéleteket táplálnak a börtönből szabadultakkal szemben. Az előítéletektől eltérően a megismerés hatásos lehet, de pusztán információk közvetítésével nehéz megváltoztatni a bevésődött attitűdöket. Valós kapcsolatok szükségesek, hogy valaki elfogadó és megértő legyen ezzel a csoporttal is.

Végeredményben azzal, hogy a segítő kapcsolat keretében rávezetjük az egyént önmaga megsegítésére, már eredményt értünk el. De ezt csak nyílt, hiteles, tiszta kommunikációval tudjuk elérni, illetve olyan nem tanulható emberi tényezőkkel, mint például az életkedv, a humor és a figyelem. Egy szóval összefoglalva: szeretettel.

Munkánk eredményeit több magyarországi konferencián bemutattuk. Programunkra felfigyelt a Belügyminisztérium és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága is. 2024-ben is folytatjuk a megkezdett utat, együttműködve az országos és helyi egyházi, karitatív és civil szervezetetekkel, valamint a veszprémi büntetés-végrehajtási intézettel.

A visszaesés okai

Forrás: Büntetés-végrehajtási Intézet (2016)

“I was in prison and you came to me” (Mt. 25,36)

Starting life after prison

Abstract

In the period between 2016-2019, I was the coordinator of a direct European Union project. The HomeLab project was implemented in the V4 countries. In Hungary, in Budapest (Utcáról Lakás Egyesület) and Veszprém with the cooperation of MMSZ. In the project, it provided complex (housing, employment, social) services for households in the 5 selected target groups. Among the 5 target groups, there was a small target group, the target group of “released from prison”. In my study, I present the complex support of this special, stigmatized target group. I would like to rely on my work in the project, my conclusions, my notes on the “interventions”, my statistics, as well as the literature published on the subject. I will present the successes and difficulties that led to common results. Furthermore, how the wider community related to the supported persons.

Keywords: prison, faith, support, community, acceptance