Absztrakt

A Laudato si’ enciklika fő fogalma az „átfogó ökológia”. E tanulmány azt vizsgálja, milyen szándék vezette Ferenc pápát ennek a – mint írja – „saját felhívásának” megalkotásakor, mit akart kifejezni a szóösszetétellel, és milyen viszonyban van az átfogó ökológia magának az ökológiának, a humánökológiának és a környezetvédelemnek fogalmaival. Az enciklika sajátosságait keresve kitérünk a globalitás és a lokalitás viszonyára Ferenc pápa gondolkodásában, és eljutunk a „kölcsönös kapcsolatiság” fogalmához. A tanulmány második része ennek megvalósulási lehetőségét veszi szemügyre két kiválasztott területen: a társadalmi igazságosság és az ökológiai kérdés között, illetve a tudomány és a teremtéstudatosság (hívő világlátás) viszonyában. A „gondolkodás újragondolása” követelményére is kitérve azt keressük, hogy az emberi létnek ezek a különböző területei az enciklika által javasolt átfogó megközelítés nyomán hogyan léphetnek egymással újszerű kapcsolatba.

Kulcsszavak: átfogó ökológia, kölcsönösség, kapcsolatiság, szegények és ökológia, természettudomány és hit

Öt éve jelent meg Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája közös otthonunk gondozásáról. Az évforduló indítást ad arra, hogy visszatekintsünk: mi bontakozik ki az üzenet olvasásából, mi valósult meg, és milyen fókuszpontokra kellene jobban, mélyebben megértve koncentrálnunk.

Jelen rövid reflexióban az enciklika egyik fő fogalmát, az átfogó ökológiát próbáljuk elhelyezni néhány tágabb összefüggésben, és levonni ebből az összképből néhány gyakorlati következtetést. Vizsgálódásunk szükségszerűen töredékes, némiképp esetleges, ugyanakkor talán nem érdektelen hozzájárulás egy összkép kialakításához.

A Pápa „saját felhívása”

Ferenc pápa dokumentumának legfőbb fogalmává tette az „átfogó ökológiát” (ecologia integrale) (vö. például LS 10, 11, 137). Az enciklika negyedik fejezete ezt a címet viseli és teljes egészében erről a fogalomról is szól, amelyet a Pápa a saját felhívásának illetve javaslatának nevez. Természetesen nem úgy érti ezt a „saját” jelleget, mintha azt gondolná, hogy valami egészen új, soha nem hallott szempontot talált fel és vezetett be. Ellenkezőleg: igyekszik bizonyítani, hogy elődeinek írásaiban és az egyházi Tanítóhivatal korábbi megnyilvánulásaiban,^[1]Messze meghaladná tanulmányunk kereteit ezeknek a mélyre vezető teológiatörténeti gyökereknek az elemzése, és nem is ez a történeti kutatás a célunk. Az, hogy a fogalom történetét … Részletek de más jellegű – akár világi – ökológiai, teremtésvédelmi szövegekben is jelen van már az a szempont, amelyet ő most a középpontba szeretne helyezni. Ez az előzményekre épülés (nemcsak a kifejezésé, hanem az egész enciklikáé) egyébként kapcsolatban van Ferenc pápa dél-amerikai tapasztalatával és azzal az összetett viszonyrendszerrel, amely őt – alakító módon – a szociális igazságosságot előtérbe helyező teológiai irányzatok, többek közt a felszabadításteológia (Gutiérrez–Müller, 2016), illetve az arra egyfajta reflexióként létrejött „népi teológia” (teología del pueblo) gondolatvilágához fűzi (Béres, 2017: 105; vö. Repole, 2017: 65–67).

Az „átfogó” szó huszonkét alkalommal fordul elő az enciklika szövegében, ebből nyolc esetben az „átfogó ökológia” kifejezésben. Jellemző további szókapcsolatok az „átfogó fejlődés”, az „átfogó közösség”, illetve olyan kifejezések, mint az átfogó kép/szemléletmód/látásmód/megközelítés. Egy alkalommal használja a fordulatot: „A család az átfogó képzés helye” (LS 213), és egyszer az „átfogó emberi megtérésről” is beszél (LS 218). Mindez egy egységes képet rajzol ki, egyazon vonalba illeszkedik.

De mi az „átfogó” jelző jelentése? Az ökológiai-társadalmi krízisnek, illetve a rá irányuló megoldási javaslatoknak milyen jellemzőjét szeretné kifejezni vele Ferenc pápa?

Az ökológia eredetileg egy természettudományos diszciplína, mely a biológiai létezők (és környezetük) kölcsönhatásaival foglalkozik (Baritz–Fülep, 2008: 72; vö. LS 138). De már az 1920-as évektől megindult ezen a szorosan vett tudományágon kívül, a társadalomtudományok terén az „ökologizáció” folyamata, mely szociális jelenségeket igyekezett leírni, analóg módon alkalmazva rájuk az ökológia által feltárt dinamikákat, és ezzel kezdetét vette a humánökológia kialakulása (Nánási, 1999: 19). A humánökológia valójában már maga is egy olyan szemléletmód irányába mutat, mely átfogja a természeti és a társadalmi környezet folyamatait, és ezeket egységes összefüggésben igyekszik megérteni (vö. LS 155). Erre gondolva nem lenne tehát alap nélküli a humánökológia szinonimájának tartani az „átfogó ökológia” kifejezést a Laudato si’ által használt értelemben.

A folyamat a humánökológiai megközelítések első korszakában még tudományos diszciplínák párbeszédének volt értelmezhető. Újabb fordulópontot jelentett azonban az „ökológiai kérdés társadalmivá válása” a hatvanas–hetvenes években. Rachel Carson Néma tavasz című könyve 1962-ben (Carson, 1962), illetve A növekedés határai 1972-ben (Meadows et al., 1972) a legismertebb mérföldkövei annak a folyamatnak, amely által természettudományos kérdésből – belátva a tudomány által feltárt jelenségek hatását az emberiség jövőjére – fokozatosan köztudat, mozgalom, és ezáltal civil, politikai, később gazdasági törekvések összessége lett. A pontos megkülönböztetés azt kívánná, hogy ezt a társadalmi kezdeményezést – mely maga is nagyon sokrétű – következetesen „környezetvédelemnek” nevezzük, meghagyva az „ökológia” kifejezést a szorosan vett tudományág megjelölésére. Azonban a mindennapi beszédben ez a megkülönböztetés nem tartható meg szigorú következetességgel, különösen, ha jelzőről (öko-, környezeti) van szó. A nyugati nyelvekben talán még erősebb ez az egybemosódás, mint a magyar szóhasználatban. Ezért nem meglepő, hogy a Pápa a nyelvi közmegegyezést követve az enciklikában – és így akkor is, amikor az „átfogó ökológia” kifejezést használja – nem fordít különösebb figyelmet a tudományág és a mozgalmi jelenségek megkülönböztetésére, főleg abban az irányban, hogy a különböző környezetvédelmi kezdeményezésekre rendszeresen használja az „ökológia”, „ökológiai” szót.

Ezért megalapozottnak tűnik azt feltételezni, hogy amikor a Pápa átfogó ökológiáról beszél, akkor elsősorban nem a tudományágak interdiszciplináris kapcsolataira gondol – főleg nem szűkíti le érdeklődését ezekre, és így a humánökológia tudományos művelésére –, hanem sokkal inkább valami olyasminek érti, amit más szóval „átfogó környezeti szemléletmódnak” nevezhetnénk, vagyis egyrészt a környezetért viselt emberi felelősség gondolkodásmódjának kiterjesztéseként, másrészt a Földért viselt felelősséget megélni kívánó törekvések szemléletmódjának és eszköztárának kiszélesítéseként. Így tehát azt is mondhatnánk – természetesen némi leegyszerűsítéssel, és csak a párhuzam kibontására törekedve a könnyebb megértés kedvéért –, hogy ha a hetvenes évek mozgalmainak megjelenése „az ökológia társadalmivá válása” volt (a tudomány által megállapított tényekből fakadó következmények széles körű gyakorlatba ültetése), akkor Ferenc pápa „átfogó ökológiája” a „humánökológia társadalmiasítása” kísérletének is tekinthető. Vagyis egy olyan felhívásnak, amely az ember (életének minden dimenziója) és a környezet együttmozdulásának, szükségszerű összefüggéseinek széles körű tudatosítását és az ebből levonandó következtetések gyakorlattá váltását sürgeti. Úgy tűnik, lényegében ezt igyekszik kifejezni maga Ferenc pápa is, amikor az enciklikában így ír: „Mivel minden szorosan összefügg mindennel, és a mai problémák olyan látásmódot kívánnak meg részünkről, amely figyelembe veszi a világválság összes elemét, azt javaslom, hogy most gondolkodjunk el egy olyan átfogó ökológia szempontjairól, amely egyértelműen magában foglalja az emberi és társadalmi dimenziókat” (LS 137).

Kölcsönös kapcsolatiság – a Zsinat irányvonala

A Pápa megközelítésében azonban ehhez képest is fellelhető néhány újdonság. Az egyik abban érhető tetten, hogy vallási vezető létére és hagyományos, magas presztízsű egyházi dokumentumot írva szokatlan nézőpontot választ. A második fejezetet így kezdi: „Miért illesztek ebbe a minden jóakaratú embernek szánt dokumentumba olyan fejezetet, amely hitbeli meggyőződésekre vonatkozik? Tudatában vagyok annak, hogy a politika és a gondolkodás területén vannak olyanok, akik határozottan elvetik egy Teremtő gondolatát, vagy olyannyira irrelevánsnak tekintik, hogy az irracionalitás területére száműzik azt a gazdagságot, amelyet a vallások nyújthatnak egy átfogó ökológia és az emberiség teljes fejlődése számára. Az is előfordul, hogy egyfajta szubkultúrának tekintik a vallásokat, amelyet egyszerűen csak el kell tűrni. A tudomány és a vallás azonban, melyek a valóság két különböző megközelítését nyújtják, intenzív és mindkettőjük számára gyümölcsöző párbeszédet kezdhetnek egymással” (LS 62).

Teljességgel szokatlan – mondhatnánk akár: skizofrén gesztusnak tűnhet –, hogy egy pápa(!) egy enciklikában(!) mintegy mentegetőzzön amiatt, hogy hitből fakadó megközelítést alkalmaz. Ám a Laudato si’ esetében jól érthető Ferenc pápának ez a beszédmódja. Mivel az enciklikát „az e bolygón lakó minden embernek” címzi (LS 2), túllépve ezáltal elődeinek legszéleskörűbb megnyilvánulásain is (a maga idején az is újdonság volt, amikor XXIII. János pápa a nukleáris háború fenyegetettségének érzetében írt Pacem in terris enciklikáját a klasszikus megszólítottakon – pátriárkákon, püspökökön, papokon, az összes keresztényen – túl „minden jóakaratú embernek” címezte), ezért akkor következetes önmagához, ha folyamatosan ezt az univerzális nézőpontot képviseli, ha mindenféle különböző felfogású olvasót szem előtt tart. Így tehát az enciklika konzekvens, „komolyan gondolt” jellegének mércéje ez a mondat (és része annak, amit maga Ferenc pápa számos megnyilatkozásában parrhésziának, egyenes, nyílt beszédnek nevez) (például Loppiano, 2018).

Más oldalról nézve úgy is értékelhetjük ugyanezt a gesztust, hogy Ferenc pápa a Laudato si’-ben nem (csak) a katolikus egyház fejeként, hanem a világ egyik globális vezetőjeként értelmezve magát igyekszik megszólalni. Ez a nézőpont nincs ellentétben a katolikus egyház vezetőjének pozíciójával, sőt szükségszerű önértelmezés akkor, ha a II. Vatikáni Zsinat, azon belül is különösen a Gaudium et spes dokumentum nézőpontját tartjuk szem előtt az egyház küldetéséről. E megközelítés szerint az egyház „az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát” (GS 1), és (a Zsinat) „nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt, melyben maga is él, mint hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap” (GS 3). Ennek a küldetéstudatnak a konzekvens megnyilvánulása a Ferenc pápa által megcélzott párbeszéd-pozíció^[2]Itt ismét megjegyzést érdemel, hogy a „párbeszéd” a Laudato si’-hez fontos inspirációkat nyújtó Szent VI. Pál pápa pontifikátusának egyik fő fogalma volt (vö. például ES 15, … Részletek a Laudato si’-ben.

A világ egyik globális vezetőjeként értelmezett pápai szerep magával hozza azt a kérdést, hogy mi a Laudato si’ (és úgy általában a Tanítóhivatal, illetve a katolikus egyház) álláspontja a globalizációval kapcsolatban. Nem vizsgálva az összetett kérdés történeti és egyéb dimenzióit, az enciklikára fókuszálva azt állapíthatjuk meg, hogy az „átfogó” szemléletmód nyilvánvalóan feltételezi a globális lépték elfogadását. A „globális” szó az „átfogóhoz” hasonló arányban, húsznál több alkalommal fordul elő az enciklika szövegében. Ferenc pápa magától értetődő szemléleti kategóriaként használja a fogalmat, gyakran a „probléma/kihívás”, illetve a „válasz/megoldás” szavak jelzőjeként, ilyen mondatokban: „A politika és a vállalati szektor lassan reagál, messze nem érnek fel a globális kihívások szintjéig” (LS 165); „Felelősebb globális válaszra van szükségünk, mégpedig olyanra, amely egyszerre néz szembe a környezetszennyezés csökkentésével és a szegény országok és térségek fejlődésével” (LS 175). A Pápa tehát tudomásul veszi, sőt magától értetődő tényként kezeli az emberiség, az emberi tevékenység globális hatókörűvé válását. Ugyanakkor egyáltalán nem áll be a (globalizmusként ideológiává is tett) globalizáció reflektálatlan támogatói közé, sőt szigorú kritikával illet bolygószintű folyamatokat, miközben a politikától és egyéb döntéshozóktól globális szintű válaszokat követel.

Eközben viszont az is érzékelhető az enciklikában, hogy a Pápa nagyon határozottan igyekszik kiállni a helyi valóságok értéke mellett, védelmük érdekében, sőt beemelni őket a lényegi döntéshozatali folyamatokba. Erre vonatkozó kitételek például: „a környezettel kapcsolatos kérdések vizsgálatakor figyelmet kell fordítani a helyi kultúrákra, és el kell érni, hogy a tudományos-technikai nyelvezet párbeszédet folytasson a népi nyelvezettel” (LS 143); „mindenképp különleges figyelmet kell fordítani az őslakos közösségekre és kulturális hagyományaikra. Ők nemcsak egy kisebbség a többi között, hanem a közös párbeszéd fő résztvevőivé kell válniuk, különösen amikor az ő területeiket érintő nagy projektekre kerül sor” (LS 146).

Az így kirajzolódó kép érezhetően különbözik egyfajta „konzervatív zöld” álláspont kontroverz lokális szemléletmódjától, amely elismeri ugyan a globális folyamatok meglétét, azonban az ezekre adandó globális válasz lehetőségének, helyességének megkérdőjelezésével gondolja megőrizni vagy újra helyzetbe hozni a helyi értékeket (vö. például Scruton, 2018). Mindkét megközelítés komolyan igyekszik számot vetni mind a globális, mind a helyi jellegű kihívásokkal, azonban míg az idézett „konzervatív” álláspont inkább szembeállítja ezeket, és a helyi cselekvés és értékrend javára igyekszik elbillenteni a mérleget, addig a Pápa megközelítése egyensúlyosabbnak tűnik, és elsősorban nem szembeállít, hanem igyekszik egyetlen képbe foglalni és együttműködésbe rendezni a tényezőket.

Megállapíthatjuk tehát, hogy Ferenc pápa, miközben globális szintű vezetőként felelősséget vállal az emberiség – ma már szükségszerű, kikerülhetetlen – közös tudatának és megoldáskeresésének előmozdításáért, egy pillanatra sem téveszti szem elől a lokális értékeket és a valódi, jó értelemben vett emberi érdekeket. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a globális–helyi kettősség terén is átfogó szemléletmódra törekszik, ezen a skálán is értelmezi az „átfogó” mivoltot.

A már idézett 137. pontban is feltűnik az enciklikában több helyen előforduló „minden összefügg mindennel” állítás. Ehhez kapcsolódóan kapja meg igazi értelmét a második fejezetet kezdő, már ugyancsak idézett bekezdés azon gondolata, hogy „a tudomány és a vallás […] a valóság két különböző megközelítését nyújtják, intenzív és mindkettőjük számára gyümölcsöző párbeszédet kezdhetnek egymással” (LS 62). A Pápa átfogó ökológiára vonatkozó javaslatának egyik sajátossága, hogy minden eddiginél szélesebbre akarja nyitni az együttműködés horizontját, minden lehetséges pozitív erőt be szeretne vonni – a különböző szinteken – a megoldás keresését célzó dialógusba. A negyedik fejezet alcímei jól kifejezik ennek a széles horizontnak különböző aspektusait: Környezeti, gazdasági és szociális ökológia, Kulturális ökológia, A mindennapi élet ökológiája, A közjó alapelve, A nemzedékek közötti igazságosság.

A Pápa amellett érvel és azt szeretné javasolni az átfogó ökológia elvével, hogy a szokásos területeken – tudomány, politika, technika, gazdaság, civil szerveződések – túllépve az emberi lét kivétel nélkül mindegyik aspektusát vonjuk be az ökológiai kérdések megoldásának keresésébe, beleértve a spiritualitást, az erkölcsöt vagy a művészetet is. Bár a szociológia kurrens irányzatainak elterjedt meggyőződése, hogy a morál mint a szociális dinamikákhoz képest külső, változatlan elvrendszer az újabb történelmi korokban már nem képes jelentős hatással lenni az emberi társadalom nagy léptékű folyamataira (Morel et al., 2000), és több más területet – például a vallást vagy a művészetet – sem szokás komoly folyamatalakító tényezőnek tekinteni, a Pápa azonban az utóbbi másfél–két évszázad útkereséseire, zsákutcáira és a részleges megoldások kudarcának tapasztalatára hivatkozva azt javasolja, hogy mégiscsak tekintsük küldetéssel rendelkezőnek és ily módon „kívülről” meghatározottnak (illetve önmagát meghatározni képesnek) az embert, és így a komplex problémák megoldására törekedve mégiscsak vegyük tekintetbe az „emberi” teljes komplexitását, a modern korban háttérbe szorult vagy szorított megközelítéseit és erőforrásait is (LS 137, 203–206, 224; vö. Gatti, 2001: 65–88).

Ha az „átfogó ökológia” javaslatát a „minden mindennel összefügg” gondolatával párhuzamba állítva magyarázzuk, akkor ahhoz a megállapításhoz juthatunk, hogy az átfogó ökológia egyik legjobb lehetséges értelmezési kulcsa a kapcsolatiság, mégpedig a kölcsönösség horizontjában. A 19–20. században a részterületek (értve ezen például a tudományok, a társadalom vagy a gazdaság egyes szegmenseit) kutatásában és fejlesztésében messzire jutott, ám az egész átlátásának képességét elvesztő emberiség a maga okozta károk és veszélyek felismerése nyomán lassanként rádöbben az egység újramegszerzésének elodázhatatlanságára. A multiplikálódott és felaprózódott, gyakran egymással is szembeforduló, akár harcoló részegységek közötti egység felé pedig a kapcsolatok újrateremtése útján lehet elindulni. Mégpedig egy olyan kapcsolatiság által, amelyben az egyik kapcsolatteremtő fél nem azzal az előfeltételezéssel megy bele a kapcsolatba, hogy a másik felet remélhetőleg legyőzi, meghódítja, uralja, de legalábbis „tájékoztatja az igazságról”, amit a másik passzívan tudomásul vesz, hanem azzal a nyitottsággal, hogy talán más-más dimenzióban, de mindkét félnek van lehetősége tanulni a másiktól, gazdagodni a másik által. Ez az alapállás ugyanúgy érvényes lehet világrészekre, tudományterületekre, mint személyekre vagy csoportokra (és ez az egyház tekintetében is igaz, amint ezt a II. Vatikáni Zsinat ki is fejezte) (GS 40, 44). Ezeknek az új minőségű kölcsönös kapcsolatoknak az alapján épülhet fel újból és talán új minőségben az egység látásmódja, mely persze mindig megkíván valamilyen belülről nem megragadható, mintegy ajándékként érkező külső hozzájárulást is.

Amennyiben elfogadjuk az átfogó ökológia értelmezési kulcsának a „kölcsönös kapcsolatiság” fogalmát, akkor érdemes reflexiónk második részében rátekinteni néhány olyan tipikus és jelentőségteljes viszonylatra, amelyeknek ilyen értelmű megújítása – a Laudato si’ javaslatának szellemében, azt továbbgondolva és alkalmazva – feltehetően hozzá tud járulni, sőt szükséges a globális környezeti-társadalmi krízis megoldásának sikeréhez.

Kapcsolat a társadalmi igazságosság és az ökológiai kérdés között

A Laudato si’ helyes értelmezésének egyik legalapvetőbb kritériuma, hogy – az elterjedt vélemény ellenére – az nem egyszerűen „zöld enciklika”. Maga a Pápa hangsúlyozza a dokumentum bevezető részében, hogy a benne foglaltak az egyház társadalmi tanításának részét képezik (LS 15). Az enciklikában lényegében ugyanakkora hangsúlyt kap a szegénység kérdése (amit azonban Ferenc pápa nem fogalmi oldalról közelít meg, hanem a személyek, az embertársak felől: szignifikánsan többször használja a „szegények”, mint a „szegénység” szót), amekkorát a környezeti problémáké. Nem a két kérdés szembeállítását, esetleges versengését, hanem mély összefüggését akarja ezzel hangsúlyozni. Arra a párhuzamra igyekszik ráirányítani a figyelmet, mely a szegények és a Föld iránti viselkedés hasonlóságában fedezhető fel az emberi és társadalmi magatartás terén. A hulladékproblémákkal kapcsolatban például így ír: ezek „szorosan kapcsolódnak a selejtezés kultúrájához, amely egyaránt érinti a kirekesztett embereket és a gyorsan hulladékká váló dolgokat” (LS 22). Ezzel csatlakozik Benedek pápa megközelítéséhez, akit idéz is: „a külső sivatagok azért szaporodtak el a világon, mert a belső sivatagok szétterjedtek” (LS 217), és a spirituális dimenzión túl levonja ennek a kijelentésnek szociális következtetéseit is.

Ferenc pápának e világos és radikális állásfoglalása mögött egyértelműen ott áll latin-amerikai tapasztalata, ahol a „szegények melletti opció” az egyház létének és küldetésének kikerülhetetlen, mondhatni élet-halál kérdése, sokkal egyértelműbben, mint – a jelenlegi közfelfogás számára – a „fejlett” világban (Kasper, 2015: 91–99; Scannone, 2017: 38–41). Nem lehet azonban Ferenc pápa harmadik világbeli tapasztalatára hivatkozva elütni a kérdést, és szemléletmódjához mintegy lekezelő módon viszonyulva kikerülni a „szegények egyháza” célkitűzésének komolyságát a saját viszonyaink között. A Pápa víziójának ugyanis mély biblikus és teológiai gyökerei vannak (Kasper, 2015: 92; Scannone, 2017: 32–37), melyeket a világegyház dimenziójában és az egyház önmagáról alkotott elvi felfogása tekintetében sem lehet figyelmen kívül hagyni. Másrészt mondanivalójának éppen az a fő iránya, hogy a szegény kontinensek és embermilliók problémáit nem lehet anélkül megoldani, hogy a magukat fejlettnek tartó társadalmak ne kezdenének másképp gondolkodni saját helyzetükről és a kiszolgáltatott népekhez, illetve csoportokhoz fűződő viszonyukról (különösen: LS 48–52). Az enciklika egyik fő üzenete, hogy az eddig külsőként, jelentéktelenként kezelt (mert nem erős, érdekérvényesítésre képes csoportokat jellemző, ámde lényeges) nézőpontokat be kell emelni a saját gondolkodásmódunkba. Ez, ha tetszik, az egyre globálisabb közösségi, kapcsolati háló realizálása és a kölcsönösség szükségletének szociális téren való tudomásulvétele.

A szegénységgel való szembesülés és annak saját horizontunkba való beemelése azonban nem csak a távoli földrészek „közeljövetele” szintjén kell hogy megjelenjen. Legalább ennyire fontos, hogy szembesüljünk „saját harmadik világunk” realitásával, vagyis azokkal a kiáltó igazságtalanságokkal, melyek a közvetlen környezetünkben jelennek meg. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy az enciklika nem arra törekszik, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen és tartson fenn azokban, akiknek bőségesebb anyagi lehetőségek állnak rendelkezésükre. Sokkal inkább azt tűzi ki célul, hogy – ismét, ezen a téren is – konkrét emberi kapcsolatokra biztasson szegények és gazdagok között. Azt szeretné elérni, hogy vegyük észre azokat az értékeket és szépségeket, melyeket a szegény, sőt akár nyomorban élő embertársaink élete, kultúrája hordoz, és így ne csupán a gazdagok kötelességének tekintett segélyezésre, „leereszkedő” jó cselekedetekre gondoljunk velük kapcsolatban, hanem merészkedjünk bele egy valódi kölcsönösségbe, ahol mindenki növekedhet a másikkal való találkozásban. A Pápa ilyen tapasztalatairól és ennek a dimenziónak a felfedezésére való képességéről tanúskodik például, amikor – nyilván konkrét találkozásokra gondolva – így ír:

„Csodálatra méltó azoknak az egyéneknek és csoportoknak a kreativitása és nagylelkűsége, akik képesek átlépni a környezetük által megszabott határokat, csökkentik a korlátok közé szorítottság káros hatásait és megtanulják irányítani életüket a zavar és bizonytalanság közepette. Például egyes helyeken, ahol az épületek homlokzata nagyon leromlott állapotú, vannak emberek, akik nagy méltósággal gondozzák otthonuk belső terét, vagy jól érzik magukat az emberek szívélyességének és barátságának köszönhetően. Az ott élők pozitív és jótékony társadalmi élete fényt áraszt a látszólag előnytelen környezetre. Nemegyszer dicséretes az a humánökológia, amelyet a szegények ki tudnak alakítani oly sok korlát közepette is” (LS 148).

Ha ezt a hozzáállást (amelynek következetes képviselete jelenleg leginkább néhány lelkiségi mozgalomra jellemző, például a Bárka vagy a Sant’Egidio közösségekre) minél több keresztény elsajátítaná, az talán lényegi szinten változtathatna – jó irányba – a hazai szociális problémák felfogásán és kezelésmódján is. Többé nem elzárkózó, avagy lelkiismeret-furdalásos „gazdagokra” és veszélyes, avagy pusztán anyagilag támogatni való „nyomorgókra” oszlana sokak fejében a társadalom, hanem különböző ajándékokkal és rászorultságokkal rendelkező emberek közösségei jönnének létre, melyek a kölcsönös osztozás és gazdagodás terei lehetnének.

Kapcsolat a tudomány és a teremtéstudatos megközelítés között

Sok jel mutat arra, hogy a korunkbeli válságjelenségek szoros – kölcsönös – kapcsolatban állnak a tudásról alkotott képünknek, illetve a tudás kommunikációjának változásával. A téma rendkívül szerteágazó, és már a kiindulópontban is nagyon sokféle alapállás képzelhető el. Jelen keretek között a kérdéskörnek még csak a vázlatos leírását sem kísérelhetjük meg, csupán néhány kiragadott momentumra tudunk utalni. A kiragadás önkényességét talán enyhíti, hogy mindegyik valamilyen kapcsolatban áll a Laudato si’ egy-egy megállapításával.

A világról alkotott tudásunk bővülésének (és e tudás megszerzését segítő eszköztárunk gazdagodásának) nem várt következménye, hogy míg a 19. században, és talán egészen a 20. század közepéig az emberiség egyre nagyobb biztonságot, a világ feletti uralom növekedésének képét társította bővülő (elsősorban természet)tudományos ismereteihez, addig a múlt század második felére ez a folyamat több irányból megkérdőjeleződött. Nem egy csapásra, de megjelent a tudással kapcsolatos többféle fenntartás, sőt kimondott kétely. A számos idevezető együttható között minden bizonnyal jelen van a fizika kvantummechanikai fordulatának pár meglepő és a tudásról alkotott addigi képnek ellentmondani látszó eredménye (már a 20. század első évtizedeiben); a gyakorlatban felhasznált tudás rémisztő következményei (például a nukleáris energia pusztító célú alkalmazása); a tudomány felismerései arról, hogy az ember, miközben hatékonyabban „műveli” a világot, le is rombolhatja azt (jelesül az ökológiai krízisre vonatkozó figyelmeztetések, mint például A növekedés határai) (vö. OA 21); a nagymértékben specializálódott tudás kezelhetetlensége a hétköznapi ember számára, és ennek ellenhatásaként egyfajta „alternatív tudás” iránti igény megjelenése a hétköznapi ember szintjén, ami akár egyfajta különös, öntudatlan önvédelmi kísérletnek is tekinthető; a tudományos paradigmaváltások popperi–kuhni modelljének kidolgozása és közismertté válása; a korábban egymástól viszonylag elkülönülten létező tudásformák (például a nyugati és a távol-keleti világszemlélet) egyre sűrűbb és intenzívebb találkozásai és interakciói a globális kommunikáció lehetőségeinek növekedése (és a népességrobbanás okozta egyre gyakoribb interakciók) nyomán; a tudás és a hatalom egyre nyilvánvalóbb összekapcsolódása, és ezzel egy időben a tudás mint hatalmi eszköz iránti gyanakvás (egészen az összeesküvés-elméletek széles körűvé válásáig) – és még hosszan sorolhatnánk. Ez vezetett ahhoz a helyzethez, hogy ma az emberiség egy része a tudományos ismeretek iránt egyre kevesebb bizalommal és ugyanakkor a tudásból fakadó egyre kisebb biztonságérzetben él. Mindez elkerülhetetlenné teszi, hogy megkíséreljük a „gondolkodás újragondolását” egy inter- és transzdiszciplináris párbeszéd keretei között (Patsch, 2014: 53–57), amelyhez teológiai oldalról nélkülözhetetlen és kiváló hozzájárulásnak tűnik egy elmélyített szentháromságos szemléletmód (Coda, 2017: 71–88).

Külön említést érdemel, hogy a ma közkeletű „tudományos-technikai” kifejezés, tehát a természettudomány és a technika, technológia egyetlen rendszernek tekintése a köztudatban élő meggyőződéshez képest sokkal újabb keletű, egyáltalán nem természetes és hagyományos kapcsolat. Valójában ez a „házasság” a tudomány és a technika között a maga teljességében csupán a II. világháború idején jött létre. Amit ma természettudománynak hívunk, eredetében a filozófia része volt, és bár szétválásuk régen elkezdődött és olykor viharos eseményeken keresztül zajlott, mégis számos olyan tudós, akiket ma a modern természettudomány megalapozóinak tartunk, valószínűleg értetlenül tiltakozna, ha a technikával és a mai szemléletmódú hasznossági elvvel akarnánk kapcsolatba hozni az általa felismert összefüggéseket (Pansera, 1998: 12–17).

Ebben a helyzetben említésre méltó, hogy Ferenc pápa a Laudato si’-ben, miközben – amint már idéztük – a tudomány és a vallás intenzív és mindkét fél számára gyümölcsöző párbeszédének lehetőségéről beszél, ugyanakkor ilyen megállapításokat is tesz: „…a mai világ számos problémájának gyökerénél mindenekelőtt az a nem mindig tudatos tendencia áll, hogy a tudomány és technika módszertanát és célkitűzéseit olyan értelmezési paradigmává tegyék, amely megszabja az emberek életét és a társadalom működését” (LS 107); „…az emberek már nem hisznek a boldog jövőben, nem bíznak vakon a jobb holnapban a világ jelenlegi körülményei és a technikai lehetőségek alapján. Tudatában vannak annak, hogy a tudomány és a technika fejlődése nem azonos az emberiség és a történelem haladásával, és sejtik, hogy a boldog jövő felé alapvetően más utak vezetnek” (LS 113). Ezeket a kijelentéseket azonban nem olvashatjuk a tudomány és technika iránti gyanakvás kifejeződéseként, hanem ismét azt kell látnunk, hogy a Pápa érzékenyen kívánja mérlegelni a hatásokat és folyamatokat, és kritikai párbeszédre hív, hogy az emberi lét különböző aspektusai kölcsönösen kiegészítő, moderáló és keretbe helyező hatással lehessenek egymásra.

A Tanítóhivatal megnyilatkozását olvasva és értelmezve azt sem hallgathatjuk el, hogy miközben folyamatos változásban van a társadalom hozzáállása a tudáshoz és a tudományhoz, a vallásosság még nem integrálta igazán a tudományos nézőpontot. Számos keresztény gondolkodásában még a bő egy évszázaddal ezelőtti kép él a hit és a tudomány szükségszerű szembenállásáról, az evolúciós szemléletmód és más természettudományos állítások „veszélyességéről” – mint ahogy számos nem hívő is megállt a Galileit korszakalkotó felfedezései miatt elítélő, tudományellenes egyház féloldalas és már régen meghaladott fogalmánál (Tanzella-Nitti, 2019). Mondhatni mindkét fél a másiknak egy korábbi korszakáról alkotott sematikus képpel a tudatában él, miközben a jelenkor kihívásai szükségessé tennék, hogy tudomány és hit – számot vetve saját és a másik fél fejlődésével, alakulásával – újszerű, egymást támogató, kiegészítő, egymás kompetenciájára támaszkodó dialógusban működjön együtt egy megújult emberiségnek a jelenleginél sokkal harmonikusabb és reflektáltabb „világhasználata” és távlati (végső soron természetfeletti) célra irányuló fejlődése érdekében.

Ennek a közös útkeresésnek a folyamata már megindult, sőt eredményeket is hozott a tudományok képviselői közötti párbeszédben. Léteznek már azok az interdiszciplináris alapok, amelyekre építve a tudományterületek képviselői elmélyíthetik a „gondolkodás újragondolását” is lehetővé tevő dialógust. Bagyinszki Ágoston és Mészáros Lukács megfogalmazásában: a „[t]eológia és természettudomány komplementaritásának, dialogikus-kritikus viszonyának koncepciója […] szerint közvetlen konfliktus teológia és természettudomány között nem lehetséges, de a kettő közvetett interakciója történelemformáló valóság” (Bagyinszki–Mészáros, 2018: 33). Át tudjuk tekinteni azokat a modelleket, amelyek tudomány és hit összehangolására elképzelhetők, és mérlegre tudjuk tenni őket, megjelölve közülük az igazán járható utat kínálókat (Collins, 2018: 165–294). Történelemformálóvá viszont az emberiség jelen kiútkeresése közepette ez a folyamat is akkor válhat, ha – amint a Laudato si’-ben Ferenc pápa minden területre vonatkozóan javasolja – szükségessége és igazsága minél szélesebb rétegeket átfogó meggyőződéssé válik.

Az átfogó jelleg szintézise – lehetséges?

Nyilvánvalóan merész vállalkozás lenne egy átfogó szintézist megkísérelni magának a Pápa által használt „átfogó” fogalomnak a mibenlétéről. Ahogy a tanulmány elején is jeleztük, jelen keretek között nem is lehet másra vállalkozni, mint néhány interpretációs szempont felvázolására. Ezt a tudatosan vállalt töredékességet szem előtt tartva mégis mi rajzolódik ki összefoglaló módon vizsgálódásunkból?

A Pápa a Laudato si’-ben nem törekszik elvi kérdések eldöntésére, valójában még új tanítás kifejtésére sem. Felhívása erősen gyakorlati jellegű, és az egész enciklika fogalmazásmódja cselekvésre buzdító hangvételű. Nem tagadja, sőt kifejezetten állítja, hogy az emberiség jelenlegi gondjainak megoldása nem gyökeresen újszerű felfedezések segítségével, hanem már sokszor megfogalmazott igazságokhoz való mélyebben megértett visszatérés által valósulhat meg (vö. LS 222, 224). Ami ezeknek az „ősi tanításoknak” az alkalmazásában újszerűnek tűnhet, az nem tartalmukból, hanem a jelenkori problémákra való dialogikus alkalmazásukból, tehát a világgal folytatott párbeszéd frissességéből és bátorságából származik.

Ha az enciklika mégis felkínál valamilyen elvi útmutatást, akkor ez talán éppen az átfogó szemléletmód hangsúlyozásában érhető tetten. Mint láttuk, a kölcsönös kapcsolatiságot sürgető felhívással Ferenc pápa egy dinamikus, rugalmas globális szellemi keretet szeretne létrehozni, ahol mind az egymástól akár egész távolinak tűnő emberi valóságok szinergiáinak, mind a figyelmes és jó szándékú kritikának előrevivő és kölcsönös épülést elősegítő szerepe lehet.

Egy ilyen szellemi és gyakorlati terepre való kimerészkedés – mint emberileg nézve nyílt végű történet – minden résztvevő számára előzetesen fel nem mérhető fordulatokat és kihívásokat hozhat. Megkockáztathatjuk: az „átfogó ökológia” javaslata végső soron a Megtestesülésben túláradó módon feltárult teremtő szeretet, az önmagát a másikért túllépő és odaadó önazonosság alapvető (teológiailag feltárt) dinamikájának bátor és konkrét alkalmazása a jelenre, mely – miközben maga a Laudato si’ enciklika mint „tett” és vállalás is épp ennek az attitűdnek a példáját nyújtja – az egyházat és az emberiséget ugyanennek folytatására, bizalomteli, eltökélt és állhatatos megvalósítására hívja meg.

Absztrakt

Latin-Amerika társadalmait az új évezred kezdetén a növekvő környezettudatosság, a természeti és kulturális örökség védelmének igénye jellemezte. A nyerstermékek világpiaci árának növekedése azonban a bányászatnak és az exportorientált mezőgazdaságnak kedvezett, így a régió lassan „visszacsúszott” korábbi nyerstermékexportőr szerepébe. Később ezen termékek ára drasztikusan lecsökkent, ami politikai és gazdasági nyomás alá helyezte az exportfüggő szektorokat. Az agrárexportőrök a termőterület növelésével reagáltak, ami a korábban megfékezett erdőirtásoknak adott új lendületet. A környezetvédelem és a gazdasági fejlődés között kialakuló diszkurzív ellentétet elsősorban Jair Bolsonaro brazil elnök tevékenysége tematizálta, és a 2019-es amazóniai erdőtüzek kapcsán került a nemzetközi érdeklődés középpontjába. Jelen tanulmány ezt a folyamatot elemzi politikai és gazdasági szemszögből, elsősorban Brazíliára fókuszálva.

Kulcsszavak: Latin-Amerika, Brazília, Amazónia, környezeti problémák, erdőirtás, gazdasági fejlődés

2007-ben Rafael Correa,^[1]Rafael Vicente Correa Delgado közgazdász, a baloldali Alianza País pártszövetség alapítója, 2007 és 2017 között Ecuador elnöke. Ecuador baloldali elnöke arra kérte a világot, hogy gyűjtsenek adományokat az országa számára. A felhívást azzal indokolta, hogy Amazónia Ecuadorhoz tartozó részén, a világ egyik legnagyobb biodiverzitású területének számító Yasuni Nemzeti Park alatt hatalmas kőolajmezőket fedeztek fel, amelyek kitermelése komoly bevételhez juttatná a szűkölködő dél-amerikai országot – ám azzal is tisztában volt, hogy a kitermelés komoly környezetkárosítással járna. Correa tehát azt javasolta a nemzetközi közösségnek, hogy ha a készletek becsült értékének felét – mintegy három és fél milliárd dollárt – megkapja adományként, Ecuador érintetlenül hagyja a nemzeti parkot. A kezdeményezést többen üdvözölték, míg mások átlátszó politikai zsarolásnak minősítették. Hat év alatt összesen kétszázmillió dollárnyi felajánlás jött össze, így 2013-ban Correa bejelentette, hogy Ecuadornak nincs más választása, mint kiaknázni a nemzeti park alatt húzódó kőolajmezőket. A kitermelés megindult, és azóta is zajlik (Romano et al., 2020).

További hat év múltán, 2019-ben Amazónia ismét reflektorfénybe került, ezúttal az elharapózó erdőtüzek következtében. Brazília jobboldali elnöke, Jair Bolsonaro^[2]Jair Messias Bolsonaro egykori katonatiszt, a jobboldali Partido Social Liberal, majd az Aliança pelo Brasil párt színeiben 2019 óta Brazília elnöke. arra kérte a világot, hogy tartsák tiszteletben országa szuverenitását, és ne avatkozzanak bele abba, ahogy a természeti erőforrásait hasznosítja. A G7-országok által felajánlott húszmillió dollárnyi segélyről azt mondta, hogy fordítsák inkább Európa újraerdősítésére – arra a gyakori toposzra utalva, hogy a fejlett országoknak nincs jogalapjuk számonkérni a fejlődő országokon azt a környezetkárosítást, amelyet ők maguk évszázadokkal korábban saját területükön már végrehajtottak. Végül elfogadta a segélyt – mint ahogy a korábbi brazil kormányok is elfogadtak több százmillió dollárt az elmúlt évtizedek során európai és észak-amerikai donoroktól –, de kijelentette, hogy senkinek nincs joga meghatározni, hogy Brazília pontosan hogyan használja fel az erdőtüzek megfékezésére kapott adományt (Kottasová et al., 2019).

A két, sok szempontból párhuzamos történet ékesen példázza, hogy a latin-amerikai országok – ahogyan más, közepesen fejlett vagy fejlődő államok – gazdasági realitásai, a nemzetközi piaci logikák, a nyersanyagexport jövedelmezősége és a természeti környezet védelme iránti nemzetközi elvárások egymással ellentétes mechanizmusokat működtetnek. Baloldali vagy jobboldali, kooperatív vagy szuverenista, udvarias vagy harcias: egyetlen latin-amerikai államfő sem vonhatja ki magát és országát a globális gazdasági és politikai hatások alól, amelyek – természeti kincsekben bővelkedő, de tőkeszegény országokról lévén szó – a legtöbb esetben valamilyen erőforrás kiaknázása körüli konfliktusokban csúcsosodnak ki. A latin-amerikai történelmet már a gyarmati időszak kezdetétől a világgazdaságba való alárendelt, (fél)periferikus betagozódás jellemezte, amely a különféle nyerstermékexport-ciklusok váltakozásában, az extenzív mezőgazdaságban és az erőforrások korlátozások nélküli kitermelésében (extraktivizmus) öltött testet (Martinez-Alier et al., 2016).

Jelen tanulmány hipotézise, hogy a 21. század első két évtizedében egy olyan ciklus futott végig, amelyben a környezetvédelem szerepe a társadalmi és politikai változások hatására megnőtt, majd a világpiaci változások megfordították e társadalmi és politikai dinamikát, és ez végső soron a környezetvédelem szerepének leértékelődéséhez vezetett. A több évszázadon át egyeduralkodó extraktivizmushoz azonban (mind ez idáig) nem tértek vissza a latin-amerikai államok: az elmúlt két évtized eredményei tehát a jelenlegi kedvezőtlen körülmények ellenére sem tűntek el teljesen.

A ciklus kronológiailag a következőképpen írható le: a kilencvenes évek végén vagy a kétezres évek legelején számos latin-amerikai országban megjelent a környezeti és kulturális örökség védelmének főként civil mozgalmak által artikulált célkitűzése. Ez a nemzetközi környezetvédelmi egyezményekhez való csatlakozást, az ökológiai tudatosság elterjedését, valamint az őslakos közösségek földhöz való jogának megerősítését eredményezte. A nyerstermékek világpiaci árának növekedése azonban 2003-tól újraagrárosuló, exportorientált gazdaságszerkezeti változást indított el, amely igen nyereségesnek bizonyult, és az erőforrások tulajdonosait hatalmas jövedelemhez juttatta. 2013-at követően, az árak csökkenése nyomán azonban e modell gazdasági és politikai nyomás alá került, és számos országban a környezeti erőforrások még erőszakosabb kiaknázását vonta maga után.

Az ebből eredő környezeti károknak – víz- és légszennyezés, erdőirtás, természetes élőhelyek eltűnése – elsősorban Brazília esetében van globális jelentőségük, így az elemzés fókuszában ez az ország áll. Ugyanakkor a környezetkárosítást mint a fejlődés „árát” a maga módján minden latin-amerikai ország megfizette. Jelen tanulmány ezt a dinamikát járja körül.

 Latin-Amerika országai és a környezetvédelem az évezred elején

A harmadik évezred elején úgy tűnt, hogy a latin-amerikai társadalmakban alapvető változások zajlanak kulturális, politikai és szociálpolitikai téren, és ez hatással van a természeti környezethez fűződő viszonyukra is. A gyarmati időszakból örökölt latifundista és telepeslogikát felváltva számos progresszív kormányzat felismerte, hogy a monokultúrás növénytermesztés tönkreteszi a régió páratlan biodiverzitását, míg a nyílt színi érc- és szénbányászat, valamint az olajkitermelés súlyos környezetszennyezést eredményez. A korábbi évszázadok latin-amerikai „környezetpolitikája” – ha beszélhetünk ilyenről – az erdők kiirtására, a szűzföldek feltörésére, a ritkán lakott területek benépesítésére koncentrált. A gazdasági növekedés vagy „haladás” (progreso) koncepcióját viszont az ezredfordulóra a fenntartható fejlődés koncepciója váltotta fel (Martinez-Alier et al., 2016).

A latin-amerikai országok többsége környezeti szempontból szerencsés helyzetben van abban az értelemben, hogy a régió népsűrűsége relatíve csekély, a sűrűbben lakott régiók nagyrészt a tengerpartok mentén koncentrálódnak, és a földterület, amelyet (még) nem alakított át radikálisan az ember, viszonylag nagy. Míg világszinten a földterület 52 százaléka található természetközeli állapotban (vagy ha a sivatagokat, magashegységeket és az állandóan jéggel borított területeket nem számítjuk, akkor mindössze 27 százaléka), addig Dél-Amerikában^[3]Noha jelen tanulmány Latin-Amerika egészével foglalkozik, az elemzés fókuszpontja Dél-Amerika, azon belül is az Amazonas-medence. Természetesen a sűrűbben lakott Mexikó, Közép-Amerika … Részletek ez az arány 62,5 százalék. Ennek túlnyomó része az Amazonas-medence ökoszisztémájához tartozik, amely a világ legnagyobb összefüggő erdősége (1. ábra) (Estenssoro, 2020: 18).

Az Amazóniát övező nemzetközi figyelem a globális klímatudatossággal párhuzamosan nőtt, hiszen „a Föld tüdeje” a bolygó legmagasabb biodiverzitású területe. Épp kiemelt ökológiai jelentősége miatt merült fel időről időre valamiféle nemzetközi védnökség igénye a 20. század második felének globális környezetvédelmi diskurzusában. A hetvenes években a brazil katonai kormányzat idegesen reagált minden ilyen típusú felvetésre, és az ország szuverenitását hangoztatta, amikor az őserdőt pusztító gigaprojektjei miatt – mint például a transzamazóniai autóút építése – a nemzetközi kritikák kereszttüzébe került. A kilencvenes évekre azonban a katonai diktatúrák megbuktak Argentínában, Bolíviában, Chilében, Paraguayban és Brazíliában, s az új, demokratikus kormányzatokban a környezetvédelem fontos szerepre tett szert (Estenssoro, 2020).

A növekvő latin-amerikai környezettudatosság Tosun (2013) szerint két okra vezethető vissza. Egyrészt egy általános társadalmi értékrendváltozással függ össze: Inglehart (1997) érvelése szerint a fejlettség egy bizonyos szintjét elérő társadalmak számára egyre fontosabbak lesznek a posztmaterialista értékek, és egyebek mellett fokozottabban odafigyelnek a természeti környezet védelmére is. (Megjegyzendő, hogy ez a latin-amerikai kontextusban egyfajta visszatérésként is értelmezhető az őslakos népek ökológiai szemléletéhez, és maguk a latin-amerikai politikai szereplők is gyakran keretezték így az új keletű környezettudatosságot.)

Másrészt az sem elhanyagolható szempont, hogy a világgazdasági nyitással egyre exportorientáltabbá váló latin-amerikai gazdaságok kénytelenek voltak betartani mindazon környezetvédelmi előírásokat, amelyeket a fejlettebb (és már környezettudatosabb) országok az import feltételéül szabtak. Ez utóbbira jellemző eset például a mexikói tonhalhalászat módszereinek megváltoztatása, hogy ne kerüljenek delfinek a hálókba – erre ugyanis az Egyesült Államok környezetvédő szervezetei kampányokkal hívták fel a figyelmet (Tosun, 2013).

Inglehart posztmaterialista tézisét valamelyest árnyalja, hogy Tosun empirikus vizsgálata alapján a jólét hatása a latin-amerikai közvélemény környezettudatosságára nem bizonyult igazán jelentősnek – inkább az egyes ügyek „láthatósága” (salience) számított. Az elhíresülő, mediatizált esetek mobilizálták a választókat, és az egyre demokratikusabb politikai térben ezek az ügyek mindjobban meghatározták a politikai aktorok viselkedését is (Tosun, 2013).

Noha az ezredforduló táján a Latin-Amerikában aktív környezetvédő mozgalmak többsége a baloldali politikai térben jelent meg, ez nem tekinthető kizárólagosnak: Yamin Vázquez a World Values Survey (WVS) 2005 és 2014 közötti adatai alapján arra az eredményre jutott, hogy a latin-amerikai értéktérképen a környezettudatosság a piacpártisággal, tehát a (gazdasági) jobboldali értékrenddel korrelál. A szerző ezt azzal magyarázza, hogy az etatista-baloldali válaszadók számos szociális kérdést soroltak a környezetvédelem elé, míg a piacpárti-jobboldali válaszadóknál ezek többsége hátrébb került. Ugyanakkor a mozgalmi háttérrel is rendelkező baloldali pártok hatalomra kerülése a korábbi civil aktivizmusból a hivatalos kormánypolitika szintjére emelte a kérdést (Yamin Vázquez, 2020).

A nemzetközi környezet ekkoriban támogatta ezt a környezettudatos eltolódást – főként a formálódó nemzetközi szerződések révén, amelyeknek a latin-amerikai államok a részesei lettek. Tosun kiemeli, hogy a civil szervezetek aktívan hozzájárultak a víz- és légszennyezést csökkentő latin-amerikai szabályozások kialakulásához (beleértve a nemzetközi egyezményeket is). A korszakban szintén igen aktívan építkező regionális szervezetek viszont nem váltak meghatározóvá ebben a témában: a Déli Közös Piac (Mercosur)^[4]1991-ben alapított regionális kereskedelmi és politikai integrációs szervezet, tagjai: Argentína, Brazília, Paraguay, Uruguay. Venezuela 2013-ban csatlakozott, ám tagságát 2017-ben … Részletek ugyan ambicionálta, hogy ilyen témával foglalkozó intézményeket és szabályokat hozzon létre, de ez végül az integrációs lendület megtorpanása miatt nem következett be. Mexikó kapcsán az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezménynek (NAFTA)^[5]1994-ben kötött kereskedelmi egyezmény, melynek részesei: az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Mexikó. 2020. július 1-jével a USMCA (Amerikai Egyesült Államok – Mexikó – Kanada … Részletek viszont jelentős szabályozóereje volt, és az Egyesült Államok környezetvédelmi standardjainak adoptálására kényszerítette az országot (Tosun, 2013).

A nyolcvanas évektől Latin-Amerika államai kivétel nélkül részesei lettek a következő nemzetközi egyezményeknek (ECLAC, 2020):

• bécsi egyezmény az ózonréteg védelméről (1985);
• az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezménye (1992) és a kiotói jegyzőkönyv (1997);
• a biológiai sokféleségről szóló riói egyezmény (1992);
• a környezetben tartósan megmaradó szerves szennyező anyagokról szóló stockholmi egyezmény (2001);
• a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény (2015).

Mindez egy adott pillanatban a régióban domináns szerepet játszó Egyesült Államokkal való összeütközést is eredményezett, hiszen a kontinens északi szuperhatalma nem ratifikálta a kiotói jegyzőkönyvet. Below (2015) elemzése szerint, bár az Egyesült Államoknak globális és regionális hegemón szerepe volt, nem tudta Latin-Amerika vezetőire kényszeríteni az akaratát. Az argentin Carlos Saúl Menem^[6]Carlos Saúl Menem ügyvéd, vállalkozó, 1989 és 1999 között a peronista Partido Justicialista színeiben Argentína elnöke. elnök például a jegyzőkönyv aláírása mellett vállalta a kibocsátások önkéntes csökkentését is. A mexikói államfő, Ernesto Zedillo^[7]Ernesto Zedillo Ponce de León közgazdász, 1994 és 2000 között a balközép Partido Revolucionario Institucional színeiben Mexikó elnöke. is aláírta, bár a kibocsátáscsökkentés elfogadását illetően vonakodott. A venezuelai Hugo Chávez^[8]Hugo Rafael Chávez Frías katonatiszt, 1999-től 2013-ban bekövetkezett haláláig Venezuela elnöke, a nevével fémjelzett „21. századi szocializmus” főideológusa, a Movimiento Quinta … Részletek elnök 2004-ig halogatta a ratifikációt, ám onnantól kezdve határozottan támogatta a jegyzőkönyvet (ugyanakkor ragaszkodott hozzá, hogy a fejlődő országok számára ne legyen kötelező a kibocsátás csökkentése) (Below, 2016).

Chávez esetében különösen feltűnő, hogy az Egyesült Államokkal szemben ellenséges külpolitikája részeként jelent meg a klíma- és környezettudatosság. A kétezres évek elején megerősödő latin-amerikai baloldal azonban nemcsak stratégiai, külpolitikai megfontolásokból fordult a természetvédelmi kérdések felé, hanem ökopolitikai elkötelezettségük sok esetben dekoloniális, indigenista ideológiai keretbe illeszkedett. Felismerték az őslakoskérdés és a környezetvédelem összefüggését: míg korábban az indián föld terra nulliusnak számított, az őserdőt felszabdaló utak pedig a fejlődés jelképeinek, addig az új, sok esetben indián politikai mozgalmakból kinövő erők (a bolíviai Evo Morales^[9]Juan Evo Morales Ayma egykori kokatermesztő, mozgalmi aktivista, 2006-tól 2019-ig a baloldali Movimiento al Socialismo párt színeiben Bolívia elnöke. vagy az ecuadori Rafael Correa támogatói) számára a biodiverzitás értékelése az indián örökség értékelésével kapcsolódott össze. A 2001-ben a brazíliai Porto Alegrében megalapított Szociális Világfórumon ezek az értékek koherens globalizációkritikus (vagy alterglobalista) ideológiai hálóba rendeződtek (Breckenridge-Jackson et al., 2017).

Az új alkotmányok – különösképpen a bolíviai „plurinacionális” alkotmány – figyelembe vették az indián közösségek eltérő természetfogalmát, és korlátozták a természeti erőforrások piacosíthatóságát (Acosta, 2009). Az ecuadori alkotmányozási folyamat során megfogalmazódott az a tézis, hogy az indiánok védelme az indiánok által lakott természeti közeg védelme is, és fordítva. Az ecuadori indiánmozgalom központi terminusa a „jó élet” (spanyolul buen vivir, kecsuául sumak kawsay) lett, amely az életminőséget, a környezeti, közösségi és spirituális jóllétet állította a középpontba a materiális javak felhalmozása helyett (Walsh, 2009).

Az indiánok földtulajdonának kérdése azonban számos konfliktust okozott. Brazíliában Lula da Silva^[10]Luiz Inácio Lula da Silva egykori szakszervezeti vezető, 2003-tól 2010-ig a baloldali Partido dos Trabalhadores színeiben Brazília elnöke. elnöksége alatt meggyengült az indiánok érdekképviseletéért felelős állami szerv, a FUNAI, s megszakadt a kormány és az indián közösségek közötti párbeszéd. Chilében a népesség öt százalékát kitevő mapuche indiánok mozgalmát, amelyet ősi földjeik visszaszerzéséért indítottak, az első Piñera-kormány^[11]Miguel Juan Sebastián Piñera Echenique közgazdász, üzletember, a jobbközép Renovación Nacional párt és a Coalición por el Cambio pártszövetség, majd a Chile Vamos pártszövetség … Részletek a pinocheti időkből fennmaradt terrorellenes törvény hatálya alá helyezte, vezetőit pedig börtönbüntetéssel sújtotta. A mapuche földek rendszerszintű visszaszolgáltatásától a chilei kormány mereven elzárkózott (Soltész, 2012).

A 2010-es évek elejének latin-amerikai mozgalmaiban sokszor összekapcsolódtak a szociálpolitikai követelések (például a jobb oktatás, az egészségügy, a kisebbségek helyzetének javítása érdekében) és a környezetvédelmi célok. Ez utóbbi téma az urbánus, nemzetközi közegben mozgó civil szervezetek és a rurális, paraszti önszerveződések (amelyek a tradicionális és közösségi föld- és vízhasználatért, illetve a hagyományos termelési módszerek megóvásáért küzdöttek) egymásra találását eredményezte, elsősorban Mexikóban (Foyer – Dumoulin Kervran, 2017).

A célkitűzések természetesen nem voltak mentesek az ellentmondásoktól. Chilében és Brazíliában épp a vízerőmű-építési tervek váltották ki a legnagyobb tiltakozást, holott ezek biztosították volna a legtisztább energiaforrást. Míg korábban, az 1984-ben elkészült Itaipu vízerőmű esetében a katonai diktatúra nem vette figyelembe a környéken élők érdekeit, és több ezer négyzetkilométerről kitelepítette a lakosságot, a 2010-es években az északkelet-brazíliai Belo Monte duzzasztógát építését már számos környezet- és indiánvédő mozgalom próbálta megakadályozni. A gát 2019-re ennek ellenére felépült, egy másik projektet, a chilei Hidroaysént viszont a tiltakozások ellehetetlenítették, és a kormány elállt a tervtől (Soltész, 2019a, 2019b).

Különös módon a latin-amerikai integrációs szervezetek lendületének kifulladása is a környezetátalakító nagyberuházások megvalósulása ellen hatott. A Dél-amerikai Nemzetek Uniójának (UNASUR)^[12]2008-ban alapított regionális kereskedelmi és politikai integrációs szervezet, amelynek minden dél-amerikai állam a tagja volt, ám politikai nézeteltérések – elsősorban a venezuelai … Részletek céljai között például olyan gigaprojektötletek szerepeltek, mint a Perut Brazíliával összekötő Transandino Central vasútvonal, illetve a dél-amerikai kontinenst kelet–nyugati irányban átszelő több autóút terve (Soltész, 2011). Ezek a tervek azonban az integráció gyengülése, illetve a kibontakozó gazdasági visszaesés hatására a 2010-es évek közepére lekerültek a napirendről. Ezekben az években úgy tűnt, hogy a latin-amerikai politikai trendek kedvező viszonyokat teremtettek a természeti környezet számára: természettudatosabb, helyi közösségek által vezérelt, kisebb léptékű fejlesztések tűntek reálisnak. A világpiaci változások azonban kedvezőtlen fordulatot indítottak be: a nyerstermékexport-függőség növekedését és az „agrárbiznisz” térhódítását.

A nyerstermék-konjunktúra hatásai a környezetvédelemre

A nyolcvanas és kilencvenes évek kilengései után a kétezres évek masszív gazdasági növekedést hoztak a legtöbb latin-amerikai országnak. A kereskedelempolitikai rezsimek az egyes országok esetében – az egészen szélsőségesen szabadkereskedelem-párti Chilétől kezdve a protekcionistább Mercosur-tagállamokon át az állami szektor által dominált Venezueláig bezárólag – eltérők voltak, az általános trend azonban a világpiaci nyitás volt. Továbbá a régió (elsősorban Brazília) nagyvállalatai közül egyre többen léptek ki a regionális és a világpiacra. A brazil bruttó hazai össztermék (GDP) a világ hetedik legnagyobbja lett, a növekedési ütem pedig még a világválság ellenére sem csökkent évi négy százalék alá. Ugyanezen időszakban más, kisebb latin-amerikai országok, mint Peru, Panama vagy a Dominikai Köztársaság, még gyorsabb ütemű növekedést produkáltak (Nagy–Ricz, 2018).

A növekvő világgazdasági integráció ugyanakkor visszahozta a nyerstermékek (angolul: commodities) exportjának dominanciáját a feldolgozott termékek és iparcikkek rovására. Elsősorban a rohamosan fejlődő Kína nyersanyagéhsége jelentette a latin-amerikai exportpiac-bővülés és gazdasági növekedés fő motorját. Míg a korábbi iparosító-protekcionista tradíció a hazai piacra termelő vállalatoknak kedvezett, addig a szabadpiaci fordulat nyomán új erőre kapó nyerstermékexportőr modell a szójabab- és kávétermesztésnek, az extenzív állattenyésztésnek, valamint az olaj-, földgáz-, szén- és érckitermelésnek biztosított megfelelő feltételeket (Soltész, 2019a).

A nyerstermék-konjunktúrák természetesen mindig is jelen voltak a latin-amerikai gazdaságtörténetben. Brazíliában például minden időben volt egy olyan elsődleges nyerstermék, amelyre éppen nagy kereslet mutatkozott a világpiacon, és minden termelő, aki ebbe a globális láncolatba be tudott kapcsolódni, rendkívüli nyereségre tett szert. A konjunktúraciklusok időtartama és földrajzi kiterjedése mindazonáltal behatárolt volt: nem volt olyan nyerstermék, amelynek előállítása egy évszázadnál tovább nyereséges lett volna, és az előállítására alkalmas terület soha nem volt nagyobb néhány szövetségi államnál. A 17. században ez a termék a cukornád volt, amelyet a partvidéki sáv ültetvényein állítottak elő, majd Minas Gerais arany- és gyémántbányáinak felfedezése után, a 18. században a bányászat tört előre. A 19. század végén a kávétermesztés tette naggyá São Paulót, a 20. század elején pedig az Amazóniában őshonos gumifa nedvét, a kaucsukot fedezte fel magának az autógyártás (Soltész, 2019a).

A világpiaci konjunktúrák kiszámíthatatlan alakulásától függő nyersanyagtermelő gazdaság ugyanakkor rendkívül sérülékennyé tette a latin-amerikai országokat. Ennek ellensúlyozására kialakult egy új gazdaságpolitikai modell, amely a belső piacra termelést, illetve új termelőkapacitások kiépítését tartotta elsődleges szempontnak. Az „importhelyettesítő iparosítás” néven ismertté váló iparpolitika a periferikus fejlődésből kitörni szándékozó, állami tőkére épülő, majd a külföldi tőke bevonására törekvő latin-amerikai államokat azonban hosszú távon adósságválságokba lökte, és csak még jobban kiszolgáltatta őket a globális pénzpiacoknak (Artner, 2013).

A 21. század első évtizedében jelentős nekilendülés volt megfigyelhető számos olyan nyerstermék világpiaci ára esetében, amelynek (egyik) legfontosabb termelőterülete Latin-Amerika volt. Ahogy a 2. ábráról leolvasható, ez elsősorban a kőolaj és az ércek árnövekedését jelentette, de dinamikusan nőtt a mezőgazdasági termékek ára is. A folyamat hátterében, mint már szó volt róla, a kínai import növekedése és azon belül is az egyre jelentősebb szén-, kőolaj-, élelmiszer- és épületfaigény húzódott meg (Ocampo, 2017).

A latin-amerikai országok nyersanyagexport-függősége a 2010 körül tetőző nyerstermékár-robbanás (commodity boom) következtében tehát újra megnőtt. A nyersanyagok (szénhidrogének, ércek, mezőgazdasági nyerstermékek) részaránya 1995-ben az összes latin-amerikai ország teljes exportjának 49,8 százalékát tette ki, majd 2003-ra (ami a nyerstermékár-robbanás kezdetének tekinthető) 43,1 százalékra csökkent. 2013-ra viszont ez az arány jóval az 1995-ös érték fölé, 55,9 százalékra emelkedett. A 2013-as értékek között a leginkább kiugróan magas a szénhidrogén-exportőr országok nyerstermékexport-függősége (Bolívia exportjának 95,9 százaléka nyerstermék, míg Ecuadoré 93,8 százalék, Venezueláé 92,7 százalék, Kolumbiáé pedig 83,3 százalék), de az ércbányászaton és mezőgazdaságon alapuló exportstruktúrájú országok, mint Peru (88,2 százalék), Chile (87,0 százalék) és Brazília (62,9 százalék) nyerstermékexport-függősége is igen magas, és a vizsgált időszakban mindegyik állam nyerstermékexport-részaránya növekedést mutatott (Brazília például az 1995-ös 45,9 százalékról mozdult el a 2013-as 62,9 százalékra). A leginkább agrárexportfüggő országok Paraguay (2013-ban a nyerstermékek aránya az exportban 91,2 százalék, a mezőgazdasági termékek aránya 74,4 százalék) és Argentína (2013-ban a nyerstermékek aránya az exportban 65 százalék, a mezőgazdasági termékek aránya 54,8 százalék). Érdekes ellenpont a dél-amerikai országokhoz képest Mexikó, ahol – jelentős részben a NAFTA okozta exportorientált iparszerkezet miatt – a nyerstermékek aránya a teljes exportban 2013-ban mindössze 24 százalék volt (Ocampo, 2017).

Fontos elemük a fentebb vázolt gazdasági folyamatoknak, hogy a magas nyersanyagárak rekordösszegű bevételekhez juttatták a nyerstermékexportőröket (Venezuelában és Bolíviában elsősorban az államot, míg a többi országban a bánya- és földtulajdonosokat). A rekordösszegű olajexport-bevételek finanszírozták Hugo Chávez expanzív külpolitikáját és nagyvonalú szociálpolitikáját (utóbbi a bolíviai Evo Morales elnökségének első felére is jellemző volt). Brazíliában (illetve Argentínában és Paraguayban) pedig megjelent az úgynevezett agrárbiznisz (agribusiness), az exportorientált, tömegtermelő, tőkegazdag mezőgazdasági magánvállalkozások érdekközössége. A szektor leglátványosabb sikerterméke a szójabab, amely a délnyugat- és közép-brazíliai síkságok óriási területein terem, és melynek révén 2016-ra Brazília a világ első számú szójatermelőjévé vált (Soltész, 2019a).

A kínai növekedés megtorpanását követő, hirtelen jött áresés ugyanakkor 2014 körül destabilizálta e szektorok kedvező várakozásokra alapuló finanszírozását. Az etatista modellekben ez politikai-gazdasági válsághoz vezetett (a venezuelai krízis egészen extrém esete mellett a bolíviai politikai folyamatokat is nagyban befolyásolta az exportbevétel-csökkenés), míg a magántőke által működtetett agrárbizniszt a bevételcsökkenés újabb termőföldek bevonására, illetve a környezet- és munkavédelmi szabályozások be nem tartására ösztönözte (Nagy–Ricz, 2018). Ez utóbbi trendek különösen Jair Bolsonaro brazil elnökjelölt 2018-as kampánya során váltak látványossá, amint azt alább részletesen is kifejtem.

Környezeti szempontból a szarvasmarha-tenyésztés és a szójababtermesztés által előidézett erdőirtás az utóbbi évek legdrámaibb fejleménye. A dél-amerikai deforesztáció éves mértéke elkezdte megközelíteni az ilyen szempontból leginkább kritikus hetvenes évek arányait. Természetesen a bányászat (különösképpen az őserdők mélyén zajló illegális aranybányászat) is komoly környezetkárosító hatással jár – gondoljunk csak a közelmúlt brazíliai bányakatasztrófáira –, az erdőtakaró eltűnése azonban olyan globális jelentőségű folyamat, amely dimenzióit tekintve egyértelműen a legsúlyosabbnak mondható a Latin-Amerikát érintő összes környezeti probléma közül (Romano et al., 2020).

Az erdőirtás három nagyrégióban okoz különösen súlyos károkat: az amazóniai őserdő déli szegélyén, a fás-szavannás Cerrado ökoszisztémában,^[13]Sajátos dél-amerikai ökoszisztéma, mely kétmillió négyzetkilométeren terül el, s a fás és füves területek váltakozása jellemzi. illetve a bozótos Gran Chaco vidékén, amint az a 3. ábrán, a Greenpeace által készített térképen látható (Greenpeace France, 2019).

Amazónia 2006 óta részleges védelmet élvez, és a brazil törvények tiltják az irtásos szójaültetvény-telepítést. A legeltetőterületek növekedését ugyanakkor e törvények sem tudták megakadályozni. A Cerrado, bolygónk egyik legnagyobb biodiverzitású területe már csaknem a felére csökkent: déli részén néhány évtized alatt egyeduralkodóvá vált a szójatermesztés és a szarvasmarha-tenyésztés. A terület északi része – a MATOPIBA^[14]Maranhão, Tocantins, Piauí és Bahia szövetségi államok nevéből kreált betűszó. betűszóval jelölt régió – szárazabb, de az utóbbi időben itt a legintenzívebb az erdőirtás, hogy újabb területeket vonhassanak művelésbe. A délebbre, Argentína, Bolívia és Paraguay területén húzódó, egymillió négyzetkilométeres Gran Chaco pedig száraz trópusi erdő és bozótos, ahol szintén aggasztó ütemben zajlik a deforesztáció. Felmérések szerint nyolc év alatt több mint harmincezer négyzetkilométernyi fás terület tűnt el. Az erdőirtás egyenes következménye mindhárom régióban a talaj eróziója és az üvegházhatású gázok növekvő kibocsátása, ezen túlmenően pedig a (95 százalékban génmódosított) szója termesztéséhez rengeteg rovar- és gyomirtó szükséges, ami a vizek és a talaj szennyezését is okozza (Dobsi, 2019a).

Amazóniában nemcsak a természeti környezet van veszélyben, hanem a környezetvédők is. Míg az egyéni „földfoglalást” a szegény családok folytatják, önhatalmúlag hasítva ki egy-egy parcellát a dzsungelből, addig a nagybirtokos földművelők és állattenyésztők mindezt sokkal nagyobb léptékben, összehangoltan művelik. Domosławski (2017) szerint az erdőirtásokért felelős fakereskedők és állattenyésztők sok esetben likvidálják az érdekeiket sértő civileket. A bányászat is felelős számos megbetegedésért és halálért: az ecuadori Amazóniában az amerikai Texaco olajvállalat okozta szennyezés vezetett halálesetekhez, a perui aranybányák környezetében pedig a bányavállalatok alkalmazottai öltek meg környezetvédő helyieket.

Európai olvasók számára fontos adalék, hogy a 2019-ben megkötött EU–Mercosur szabadkereskedelmi megállapodás (illetve a korábbi években az Európai Unió és Peru, Kolumbia, valamint Ecuador között létrejött hasonló egyezmények) kapcsán komoly vita zajlott a témában. Több európai országban felhívták a figyelmet környezetvédő szervezetek, hogy az előszeretettel hangoztatott környezettudatossága és emberi jogi érzékenysége ellenére az unió is előmozdítója a káros folyamatoknak, hiszen a dél-amerikai nyersanyagexport egyik legfontosabb felvevőpiaca – különösen a kínai visszaesést követően – Európa. A dél-amerikai marhahús, illetve a főként állattakarmányként használt szójabab importját növelő szabadkereskedelmi megállapodások ellen 2019-ben számos tüntetés zajlott Nyugat-Európában: ezek egy része környezet- és emberijog-védő megfontolásból szerveződött, míg másokat az európai agrártermelők érdekvédelme mozgatott. A szerződés aláírási folyamata a tiltakozások hatására megtorpant (Nagy–Soltész, 2019).

Az erdőirtásokhoz és a bányászathoz kapcsolódó környezetpusztítás mellett szinte eltörpül, mégsem szabad megfeledkezni a közlekedés és a turizmus okozta lég-, víz- és talajszennyezésről sem. Ahogy a 4. ábrán látható, a dél-amerikai légszennyezés legfontosabb oka az égő biomassza, ami a spontán létrejövő vagy készakarva okozott bozót- és erdőtüzek következménye. Ugyanakkor az antropogén (az emberi tevékenység által közvetlenül okozott) légszennyezés is kezd súlyossá válni a sűrűbben lakott régiókban, különösen a nagyvárosokban, ahol egyre gyakoribbak a szmogriadók. A kétféle légszennyezés kiegészíti egymást – előbbi a belső, utóbbi a partvidéki területeket érinti elsősorban (Navarro-Drazich, 2020).

Az erdő- és bozóttüzek állandó jelenségnek számítanak a július és szeptember közötti időszakban, a 2019-es évben azonban minden korábbinál nagyobb tüzeket regisztráltak. Ennek hátterében a fentebb vázolt gazdasági okok mellett az is beazonosítható, hogy az új brazil elnök, Jair Bolsonaro személyében az agrárbizniszt korábban visszatartó környezetvédelmi szabályozások engesztelhetetlen ellensége került hatalomra. A tanulmány záró részében a Brazíliában kibontakozó krízisen keresztül a környezetvédelem Latin-Amerikában tapasztalható leértékelődésének különösen drámai esetét mutatom be.

Környezetvédelmi krízis Brazíliában

 Az agrárbiznisz érdeke a munka- és környezetvédelmi előírások lazítása. Az illegálisan vagy féllegálisan, munkajogi szabályozás nélkül dolgoztatott szegényparasztok kizsákmányolása, a földjeikről elűzött indiánok kisemmizése, valamint az engedély nélkül művelésbe vont erdők és fás szavannák letarolása azonban számos esetben vezetett botrányokhoz és bírósági ügyekhez. Az őserdővédő aktivistaként feltűnő Marina Silva,^[15]Maria Osmarina Marina Silva Vaz de Lima brazil környezetvédő aktivista, 2003 és 2008 között környezetvédelmi miniszter, jelenleg a Rede Sustentabilidade ökologista párt tagja. aki 2003 és 2008 között Lula da Silva kormányában volt környezetvédelmi miniszter, sokat tett az ilyesfajta visszaélések megakadályozásáért. 2008-as lemondását azonban épp azzal indokolta, hogy a befolyásos gazdasági szereplők elleni fellépéshez nem látja a politikai akaratot az elnök részéről. Eddigre ugyanis kialakult a földbirtokosok érdekei mentén politizáló parlamenti képviselők csoportja, a bancada ruralista (körülbelül „vidéki platform”), amely egyre több esetben lépett fel blokkoló kisebbségként a környezet- és indiánvédelmi javaslatokkal szemben, a 2010-es évek közepén pedig a képviselőknek már több mint a fele politizált – meggyőződésből vagy pénzért – a nagybirtokosok érdekeinek megfelelően (Nunes–Peña, 2015).

A korrupciós botrányok sorozatába – máig vitatott módon – belebukó brazil Munkáspárt hatalomvesztése, majd a népszerűtlen Michel Temer^[16]Michel Miguel Elias Temer Lulia jogász, 2016 és 2018 között a centrista Partido do Movimento Democrático Brasileiro színeiben Brazília elnöke. átmeneti elnöksége olyan politikai vákuumot eredményezett, amelyben a bancada ruralista minden korábbinál nagyobb befolyásra tett szert. A 2018-as elnökválasztáson e képviselők többsége a jobboldali Jair Bolsonaro kampányát segítette, aki a földbirtokosok mellett az evangéliumi keresztény egyházak és az üzleti körök támogatását is élvezte. Bolsonaro meggyőző többséggel nyert a választáson, és 2019. januári beiktatását követően számos olyan intézkedést hozott, amely az agrárbiznisznek kedvezett. Továbbá azt is gyakran hangoztatta, hogy az indián törzsek számára kijelölt védett területeket túl nagynak tartja, és ezek csökkentése szolgálná a gazdasági fejlődés érdekeit. Ennek megfelelően el is kezdte a szabályozóhatóságok – a környezetvédelemért felelős IBAMA, a biodiverzitás megőrzéséért felelő ICMBio, a földterületek művelésbe vonását szabályozó INCRA és az indiánok védelmével foglalkozó FUNAI – jogköreinek megnyirbálását. Bejelentette azt is, hogy új utak fognak épülni Amazóniában, illetve egy vasútvonal, amely a fő szójatermelő Mato Grosso államból vezetne az Amazonas közelében lévő egyik folyami kikötőhöz (Dobsi, 2019a, 2019b).

Bolsonaro hatalomra kerülését követően Marina Silva arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdőirtások minőségileg új szakaszba léptek. Elismerte, hogy a korábbi kormányok is felelősek a kialakult helyzetért, azonban az új kormány a korábbiakkal ellentétben már nem sikertelenül küzd a nagybirtokos érdekek ellen és a környezetvédelem mellett, hanem nyíltan az erdőirtás és a mezőgazdasági expanzió mellett tör lándzsát. Bolsonaro hivatali idejének első fél évében a brazil űrkutatási központ (INPE) exponenciálisan növekedő deforesztációs trendet regisztrált a műholdképeken: a havi átlag 2019 májusában 34 százalékkal, júniusban 88 százalékkal, júliusban pedig 212 százalékkal emelkedett az előző havihoz képest (Dobsi, 2019c).

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a minden év júniusa és szeptembere között elharapózó – részben természetesen kialakuló, részben az ember által okozott – erdő- és bozóttüzek minden korábbinál nagyobb mértéket öltöttek 2019-ben. Amint az 5. ábráról leolvasható, a 2019-ben Amazóniában lokalizált 73 ezer tűzfészek sokkal több, mint ami a korábbi évek azonos időszakát jellemezte. A tüzeknek több mint a fele az amazóniai erdőséget, szűk egyharmada pedig a Cerrado fás szavannáját pusztította. Brazílián kívül Venezuelában, Bolíviában, Kolumbiában, Argentínában, Paraguayban, Peruban és Chilében is ezres nagyságrendben keletkeztek erdőtüzek, a probléma tehát távolról sem csak a brazil politikai folyamatok következménye, hanem a klímaváltozáshoz köthető rendkívüli szárazságé is (La Prensa del Perú, 2019).

A helyzet a nemzetközi közösség figyelmét is felkeltette, és a G7-államok húszmillió dolláros gyorssegélyt szavaztak meg Brazíliának az erdőtüzek elleni küzdelemre. Amint a bevezetőben már szó volt róla, Bolsonaro elnök hirtelen felindulásból elutasította a segélyt, mert attól tartott, ez a terület feletti brazil szuverenitást csorbítaná. Különösen heves, személyeskedő összecsapásba keveredett Emmanuel Macron francia elnökkel, aki éles kritikát fogalmazott meg Bolsonaro környezetpolitikájával szemben. A brazil elnök emlékeztetett arra, hogy a francia gyarmatosítás nyomán a világ minden táján társadalmi és ökológiai katasztrófák következtek be. Ez az elem gyakori a bolsonarói retorikában: az antikolonializmus, amely korábban a latin-amerikai baloldal (például Hugo Chávez) megszólalásait jellemezte, Bolsonaro színre lépésével a szuverenista jobboldal eszköztárába is bekerült. Az elnök kirohanásait Otavio Rego Barros tábornok, elnöki szóvivő igyekezett elsimítani, és jelezte, hogy Brazília hajlandó elfogadni a nemzetközi segítséget a tüzek megfékezésére, amennyiben az nem sérti az ország szuverenitását, és a műveleteket a brazil hatóságok felügyelhetik (Kottasová et al., 2019; Phillips, 2019).

            A tüzeket végül az októberben megérkező esős évszak oltotta el, azonban számítani lehet arra, hogy a következő években június és szeptember között újra és újra megjelenik majd a probléma. A térség többi országa sem rendelkezik megfelelő eszközökkel a heves tüzek megfékezésére, így nemzetközi koordináció és komoly anyagi segítségnyújtás nélkül aligha lehet gátat vetni az erdők pusztulásának. Ehhez azonban latin-amerikai részről politikai akarat is szükséges lenne, ami jelen pillanatban a régió legnagyobb országában, Brazíliában nem látszik elégségesnek. Venezuelában az általános gazdasági összeomlás teszi lehetetlenné a hatékony védekezést, míg Kolumbiában az utóbbi év folyamán újból elszaporodó őserdei kokaültetvények és kokainlaboratóriumok felkutatása és megsemmisítése köti le a kormány kapacitásait.

Kitekintés

A 2020-as évből visszatekintve úgy tűnik, hogy a Latin-Amerikában az ezredfordulón lendületet kapó környezettudatos, közösségi és örökségvédő társadalmi mentalitást az extraktivista és a tőkelogika vezérelte gazdasági és politikai érdekek maguk alá gyűrték. Ennek leglátványosabb megnyilvánulásai az amazóniai erdőirtás és az elharapózó erdőtüzek, amelyek képei 2019 augusztusában bejárták a világsajtót. Noha a folyamatokért a jelenlegi brazil politikai elitet súlyos felelősség terheli, az okok természetesen sokkal komplexebbek: a környezetvédelem és a gazdasági fejlődés örökös ellentmondása, illetve az egyre nagyobb szárazsághullámokat előidéző globális klímaváltozás is részese a kiváltó okok egymásra halmozódásának.

A tanulmány hipotézisében megfogalmazott fő állítás, miszerint a 21. század első két évtizedében lezajlódó ciklus első felében Latin-Amerikában a környezetvédelem szerepe az értékrendbeli és politikai változások miatt növekedett, majd a világpiaci dinamikák miatt kialakuló nyersanyagár-robbanás (és ennek ellentettje, a nyersanyagárak hirtelen zuhanása) következtében visszatértek az extraktivista politikák, a fentiekben felvázoltak értelmében bizonyítottnak mondható, és tartani lehet attól is, hogy a – jelen tanulmány által nem elemzett – koronavírus-járvány súlyos gazdasági hatásai tovább fogják ösztönözni a latin-amerikai kormányzatokat, nagybirtokosokat és önkényes földfoglalókat, hogy a természeti környezet pusztítása révén állítsanak elő a hazai és nemzetközi piacokon értékesíthető termékeket.

Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a tanulmány nyitányában szereplő megjegyzés – miszerint az elmúlt két évtized eredményei a jelenlegi kedvezőtlen körülmények ellenére sem tűntek el teljesen – szintén alátámasztható: a kétségtelenül drámai amazóniai erdőirtással párhuzamosan olyan folyamatok is zajlanak Latin-Amerikában, amelyek reménykedésre adnak okot. A régióban egyre komolyabb szerepet töltenek be a megújuló energiaforrások: noha a gigantikus vízerőművek környezetterhelése komoly dilemmákat támaszt, más megújulók telepítése ennél sokkal kevésbé konfliktusos. A nap-, szél-, árapály- és geotermikus erőművek egyre fontosabb szerepet töltenek be Chile energiaellátásában, és számos más latin-amerikai országban is megjelentek a legújabb technológiák, amelyek fejlesztése és telepítése hosszú távon a gazdasági fejlődés katalizátorává válhat (Soltész, 2019b).

Mindezek mellett a térség természeti erőforrásai a felgyorsuló emberi beavatkozások ellenére is hatalmasak. Latin-Amerika túljutott a demográfiai átmenet korszakán, így a népesség növekedési üteme egyre alacsonyabb, és a fejlettebb országok értékeihez konvergál. Egy igazságosabb jövedelem- és tulajdoneloszlás, valamint egy felelősségteljesebb fejlesztéspolitika a régió minden lakójának biztosítani tudná azt a fajta „jó életet”, amelyet az évezred elejének indiánmozgalmai tűztek ki célul az anyagi javak felhalmozása helyett. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, a belső igényekre és a társadalmi igazságosságra fókuszáló gazdaság- és szociálpolitikákat zászlajukra tűző politikai erők térnyerésére lenne szükség.

Absztrakt

A tanulmány az ázsiai gazdasági növekedést, a fenntarthatóság kérdéskörét és a környezeti következményeket járja körül, a kínai folyamatokat bemutatva. A Kínában megfigyelhető kettősség ugyanis Ázsia (és a fejlődő világ) egyéb államaira is igaz: egyre inkább felismerik a környezet védelmének fontosságát, de még mindig felülírják ezeket az érveket a gazdasági növekedést előirányzó politikák, és továbbra is a fosszilis nyersanyagok dominálják az energiatermelést. Kínában mindehhez a kettősséghez egy különleges társadalmi-politikai reláció is kapcsolódik, miközben nem lehet figyelmen kívül hagyni a globális folyamatokat, a profitmaximalizálás kérdéskörét és lassan azt a tényt sem, hogy évente 1,6 millió kínai veszti életét a szennyezett levegő által okozott betegségekben.

Kulcsszavak: Ázsia, fenntartható fejlődés, környezeti problémák, Kína, gazdasági növekedés

Bevezetés

„Kína a világ gyára” és „Shift to the East”, vagyis „Kelet felé fordulás”. Két olyan fogalom, mely a Keleten található gazdaságok növekvő szerepét, illetve a világgazdaságban betöltött szerepüket hivatott kifejezni – melyek esetében nem csupán a Kínai Népköztársaság, hanem Délkelet-Ázsia államai és egyre inkább Dél-Ázsia (India, Pakisztán és Banglades) is a figyelem középpontjába kerül. A kiemelt érdeklődés, sokszor emlegetett szerepük ugyanakkor többnyire a gazdasági növekedéshez, gazdasági potenciálhoz kapcsolódik, a GDP-növekedés pedig továbbra is elsődleges politikai célja az államok politikusainak – bár napjainkra egyre inkább kell(ene) foglalkozni a természeti környezet rombolásával is. Noha a fenntartható fejlődés napjaink legtöbbet emlegetett tudományos és gazdasági terminusává vált, a fenntarthatóság és a fejlődés mint létező különálló fogalmak sokszor egymással szemben álló megnyilvánulásokra is képessé tesznek, elég, ha csak az utóbbi klasszikus jelentését vesszük figyelembe, mely lényegében a gazdasági növekedés szinonimája. A terminusnak több, időben is változó jelentése van, de ahogy Klarin fogalmaz, ezekben egyre inkább közös a környezeti fenntarthatóság szerepe, annak felismerése, hogy a fenntarthatóságnak elsődlegesen az ökológiai folyamatok megőrzését kell figyelembe vennie, hisz ezek teszik lehetővé az emberi tevékenységeket (Klarin, 2018: 73–78). Ezenkívül fontos megjegyezni, hogy a fenntartható fejlődés továbbra is komoly kérdőjeleket vet fel, legalábbis megvalósíthatósága kapcsán. Lélé kiemeli, hogy a koncepció ugyan a kormányzati és a nem kormányzati szervezetek, valamint a vállalatok részvételét is hangsúlyozza, ennek szükségességét a helyi szintre helyezi, nem részletezve a döntéshozatali folyamatokat, az elért eredményeket és azok értékelését (Lélé, 1991), de fontos megemlíteni a fejlődő államoknak a szegénységet csökkentő, azt felszámolni igyekvő társadalmi és gazdasági programjait is. Itt érdemes kiemelni napjaink globalizált, kapitalista gazdasági rendszerét, melyben a helyi döntéshozatal egyre inkább a globális gazdasági érdekek mögé szorul, ahol továbbra is a profitmaximalizálás a legfőbb mozgatórugó. Egy ilyen helyzetben pedig az államok és kormányok is kiszolgáltatottak a nemzetközi folyamatoknak és gazdasági döntéseknek, ami a befektetések és beruházások hirtelen visszaesését, illetve növekedését is okozhatja – sokszor veszélybe sodorva hosszú távú gazdasági és környezetvédelmi terveket. Ezt tökéletesen alátámasztja az 1. ábra, mely az Egyesült Államok és Kína közötti vámháború gazdasági következményeit mutatja be, nevezetesen hogy mindkét fél alternatív partnereket igyekezett keresni, alternatív forrásból importált termékeket, aminek legnagyobb nyertesévé egyelőre egy másik ázsiai gazdaság, Vietnám vált. A Vietnámba áthelyeződő termelés egy része pedig azokhoz a környezetterhelő, alacsony hozzáadott értéket igénylő iparágakhoz tartozik, melyek képesek gazdasági növekedést biztosítani a délkelet-ázsiai állam számára, de nem a fenntarthatósági, környezeti szempontok fókuszba helyezésével.

Miért fontos gazdasági növekedésről, fenntartható fejlődésről és profitmaximalizálásról beszélni az ázsiai államok esetében? Mert az érintett kelet-ázsiai, délkelet-ázsiai, dél-ázsiai fejlődő gazdaságokban továbbra is a GDP és az egy főre jutó GDP növelése áll a kormányzati politikák fókuszában, miközben a környezeti értékek védelme még mindig háttérbe szorul. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági és Szociális Bizottságának 2018 végén kiadott környezeti és fejlesztési jelentése borúlátó képet fest a térség környezeti kihívásairól, kiemelve, hogy a nyersanyagok pazarlása és teljes kimerítése, a természeti környezet degradációja és szennyezése, illetve az ember okozta klímaváltozás veszélyezteti a régióban a gazdasági növekedés fenntarthatóságát (UN, 2018: 1–2).

Ázsia és a csendes-óceáni térség: a világ fogyasztói

Az erőforrás-igényes ázsiai gazdaságokról szólva a jelentés megjegyzi, hogy drasztikus mértékben növekedett a háztartási fogyasztás 1997 és 2017 között, az alacsony jövedelmű országokban (low-income) 75 százalékkal, a közepes jövedelmű országok alsó sávjában (lower-middle-income) 69 százalékkal, míg a felső sávhoz tartozó közepes jövedelmű országokban (upper-middle-income) 315 százalékkal (UN, 2018: 3). A dokumentum készítői kitérnek arra is, hogy Ázsia a világ leginkább erőforrás-igényes régiója, mely 2017-ben a világ teljes anyagfogyasztásának 65 százalékáért volt felelős (2010-ben ez a mutató még 53 százalékon állt), amivel kapcsolatban egy másik ENSZ-felmérés megjegyzi, hogy az anyag ebben az esetben a biomassza, a fémek, az ipari és építési ásványi anyagok, illetve a fosszilis üzemanyagok összességét jelenti (UN, 2018: 3; UNEP, 2016: 8). Az ENSZ érintett tanácsa, pesszimista képet festve az ázsiai helyzetről, nemcsak azt mondja ki, hogy 1990 óta gyakorlatilag nem történt előrelépés az erőforrás-intenzitás szempontjából, hanem azt is, hogy az energiaigény megduplázódásával és a vízhiány, valamint a vízszennyezés növekvő kockázata miatt a gazdasági növekedés sem tartható fenn.

Az előrelépésre, a hatásfok növelésére pedig potenciálisan nagy lehetőség van. Ázsia és a csendes-óceáni térség átlagban (tehát például a fejlett Japánt vagy Ausztráliát is ideszámítva) három kilogrammnyi anyagot használ fel egydollárnyi GDP előállításához, miközben a világátlag mindössze egy kilogramm/dollár, mely különbség még drasztikusabb, ha a régió fejlődő államainak mennyiségét (öt kilogramm/dollár) hasonlítjuk a fejlett, iparosodott államokéhoz (0,4 kilogramm/dollár) (UNEP, 2016: 8).

Mindezek nyomán tehát elmondhatjuk: a környezet, a környezeti értékek súlyos degradációja figyelhető meg az ázsiai fejlődő gazdaságokban – amely akár már a közeli jövőben képes lehet a gazdasági fejlődés lassítására, adott esetben megszüntetésére ezekben az erőforrás- és munkaerő-igényes államokban, a nyersanyagok és az erőforrások kiapadásán, valamint a humán erőforrás kimerülésén (betegségek, halálozás, elvándorlás) keresztül.

A kínai politikai és gazdasági háttér

A kínai politika évtizedek óta pragmatikus alapokon álló, az állampolgárok érdekeit figyelembe vevő, de elsősorban gazdasági helyzetüket előtérbe helyező döntéseket hozó struktúra. Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől új típusú társadalmi szerződés, kompromisszum jött létre a politikai vezetés és a társadalom között: az állam biztosítja a javuló életkörülményeket, a kommunista párt pedig megtarthatja hatalmát.^[1]A társadalmi szerződés a Tienanmen téri eseményeken keresztül jól bizonyította: a párt továbbra sem tűri a beleszólást a politikai életbe, amelyben nem hajlandó a nyitásra. A történelmileg is erőskezű központi hatalomhoz szokott nép pedig hallgatólagosan elfogadta ezt a kompromisszumot, legfőképp azért, mert életkörülményeik érezhetően javultak, és azóta is javulnak. Ahogy Jordán Gyula megfogalmazta: „A hatalomgyakorlás módszerei lényegesen változtak. Ennek autokratikus formái változatlanok, de a politikai hatalom szigorú kézben tartása már nem minden területen terjed ki az állampolgárok magánéletének szoros szabályozásáig és ellenőrzéséig. Az emberek viszonylag szabadon vállalkozhatnak, költhetik a pénzüket, mind kevésbé kényszerítik őket arra, hogy a politikával foglalkozzanak. A rendszer szinte sugallja is az apolitikus magatartást, jobbára csak politikailag érzékeny témákkal foglalkozva lehet felkelteni a hatalom (rosszalló) figyelmét. A másik oldalról nézve a kínaiak zöme tulajdonképpen el is fogadta ezt, és az apolitikusság valószínűleg mindaddig jellemző marad, amíg gazdasági helyzetük javulását remélhetik” (Jordán, 1999: 439).

A rendszer tehát a gazdasági haszonszerzést helyezte előtérbe, amelyhez végül a párt legitimációja is kapcsolódott, s elsődleges céllá a gazdasági növekedés és az egy főre jutó GDP emelése vált. Olyan spirálba került tehát a Kínai Népköztársaság, melyben a gazdasági növekedés lehetőségei szükséggé, a növekedést esetlegesen lassító folyamatok pedig üldözötté váltak, miközben a társadalom apolitikussága, illetve a civil szervezetek elnyomása lehetetlenné tette alulról szerveződő helyi csoportok, aktivisták szerepvállalását. E szereplők pedig akár már korábban jelezhették volna a környezeti problémákat, szennyezéseket a hatalom felé. Teng Hsziao-ping már 1985-ben kimondta (és 1989-ben világossá is tette), hogy a párt küzdeni fog a kritikus hangokkal szemben: „Vannak olyanok, akik szerint nem szabad kinyitni az ablakot, mert legyek és egyéb rovarok is berepülhetnek. Zárva akarják tartani, miközben mindnyájan megfulladunk. Mi azt akarjuk, hogy nyissuk ki az ablakot, szippantsunk a friss levegőből, ugyanakkor harcoljunk a legyekkel és az egyéb rovarokkal” (Jordán–Tálas, 2005: 295).

A gazdasági növekedésnek, a nyolcvanas évek szerkezet- vagy profilváltása óta tartó tendenciáknak (elsősorban a globális folyamatoknak és a helyi szabályozások hiányának) köszönhetően Kína szélsebesen vált a világ második legnagyobb gazdaságává. A tendenciák – a nyugati világban a posztmateriális értékek és jogok megjelenése, az eljövendő generációk védelme, továbbá kiemelten a profit növelésének esélye, valamint Kínában a környezeti és munkajogi szabályozások hiánya vagy alacsonyabb foka – kiegészítették egymást, így vált a kelet-ázsiai hatalom nem csupán a világ gyárává, de a világ legszennyezőbb államává is. Az ország termelésben és szennyezésben meglévő súlyát mutatja, hogy 2018-ban Kína a globális fosszilis szén-dioxid-kibocsátás 29,71 százalékáért volt felelős (EDGAR, 2019).

A gazdasági növekedéshez ugyanis minden elérhető nyersanyagot maximálisan felhasznált az ország, ez pedig legtöbb esetben az olcsóbb és rendelkezésre álló fosszilis tüzelőanyagokat jelentette: 2017-ben továbbra is a szén uralta az ország energiafogyasztását, hatvan százalékkal. Mindeközben az olaj 19, a földgáz hét, az atomenergia két, míg a víz és egyéb megújulók nyolc, illetve három százalékkal járultak hozzá az ország energiaigényéhez, mely az előrejelzések szerint 2040-ig biztosan a legjelentősebb marad a világon (BP, 2019). A víz és egyéb megújulók százalékos aránya ugyan nem kiemelkedő, de ha a megújuló energiaforrások által megtermelt energia mennyiségét vesszük górcső alá, Kínát akár már követendő példaként is megnevezhetnénk a világ országai számára. Már egy évtizede is megállapítható volt,^[2]A kínai energiafogyasztásról és a megújulók megjelenéséről szóló korábbi tanulmányom (Vörös, 2010) több megállapítása a mai napig releváns, ezeket beépítettem a jelen … Részletek hogy Kína energiaszükségletének egyre nagyobb százalékát biztosítják megújuló energiaforrások, de az azóta eltelt időszakban a kelet-ázsiai nagyhatalom szinte minden területen piacvezetővé vált, majdnem minden megújulóval kapcsolatban kínai elsőségről beszélhetünk. 2019-re 2536 GW-ra nőtt globálisan a megújulók kapacitása, melyből Kína egymaga 695 GW-tal, a kapacitások 27,4 százalékával rendelkezik (IRENA, 2019b: 2). A pozíciót pedig vélhetően hosszú távon képes lesz megtartani, a Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség (IRENA) adatai szerint ugyanis 2017-ben a globális megújulóenergia-befektetések több mint 45 százaléka Kínában realizálódott (IRENA, 2019a: 28).

Mindezeknek köszönhetően az ország egyre aktívabb szereplő a megújulók piacán, nem csupán a megtermelt energiát tekintve: 2019-re Kína a világ legnagyobb gyártója, exportálója és üzembe állítója lett a napelemeknek, a szélturbináknak, az akkumulátorelemeknek és az elektromos járműveknek (IRENA, 2019a: 40). Mindemellett az ország jelentőségét a benyújtott, kifejlesztett szabadalmak aránya is bizonyítja: 2016 végéig a megújulókkal kapcsolatban benyújtott szabadalmak 29 százaléka Kínából érkezett.

Kell-e akkor kongatni a vészharangot? A helyzet jóval összetettebb ezeknél a sikertörténeteknél, a hosszú évekkel ezelőtt megkezdett, a megújulókkal kapcsolatos befektetések ugyanis nem kizárólagosan és elsődlegesen a környezeti értékek védelmét célozták – bármilyen furcsa is ezt kiemelni. Az újabb technológiákkal párhuzamosan ugyanis ezeknek az energiaforrásoknak a megtérülési rátája is elkezdett csökkenni, sok esetben tehát azért fektetett Kína a megújulókba, azért fordult a nap-, szél- és vízenergia irányába, mert energiaéhségének csillapítását így látta a legegyszerűbben (értsd: gyorsabban és olcsóbban) biztosíthatónak. Sőt, e beruházások némelyike tovább rontotta a környezet állapotát, ahogy arra néhány példán keresztül ki fogunk térni.

Ez a logika, mármint a gazdasági növekedés elsődlegessége pedig továbbra is látszik az energiamátrixon, hiába az óriási növekedés a megújulók piacán, a háttérben még mindig megfigyelhető az energiaéhség és a gazdasági nyomás: minél előbb és természetesen minél olcsóbban kielégíteni a társadalom és a gazdaság gyorsan növekvő szükségleteit. A szén pedig továbbra is nagy hasznot (olcsóbb befektetést, gyorsabb megtérülést, állandó működést és nem utolsósorban rengeteg munkahelyet) jelent, hisz így még a megújulókhoz szükséges tartalékerőművekre sincs szükség, s így megfelel a kínai energiapiacot uraló elvnek: minden kapacitást felhasználva energiát termelni.

Összegezve az ország energiahelyzetét látszik, hogy a jövőre nézve kedvező folyamatok indultak meg Kínában már jó pár évvel ezelőtt, ráadásul a 13. ötéves terv igazán markáns előrelépésnek tekinthető. A 19. pártkongresszus döntései értelmében 2020 ugyanis fordulópontot fog jelenteni az ország életében: a kínai tervek szerint ebben az évben tetőzik a fosszilis nyersanyagok használata, és ettől az évtől kezdve a részarányuk folyamatosan csökkenni fog. Sőt, az optimista tervek értelmében a szén kiváltásához (mely továbbra is több mint hatvan százalékát biztosítja az ország energiaszükségletének) nem lesz szükség a földgázra sem, mint áthidaló energiaforrásra a megújuló energiák valódi térnyeréséig (CNREC, 2018). A bátor vállalás elébe menne a nemzetközi trendeknek. A globális tetőzést az A New World, The Geopolitics of the Energy Transformation [Új világ: az energiaátalakítás geopolitikája] című jelentés ugyanis 2025-re teszi, és számításaik szerint 2050-re várható a nagy fordulat, amikor a megújulók felülkerekednek a fosszilis nyersanyagokon (IRENA, 2019a: 17). Fontos eleme az elképzeléseknek, hogy a szél- és a napenergia hasznosításával számolnak kiemelten, és a vízenergia esetében elvárt kapacitásnövekedést elsősorban a hatékonyság növelésével igyekeznek elérni (a hálózatok kiépítetlensége vagy alacsony kihasználtsága már eddig is súlyos kritikára adott alkalmat a vízerőműveket ez idáig támogató kormányzattal szemben), végre hivatalosan is felismerve, hogy az országnak súlyos vízproblémákkal kell szembenéznie.

Kína természetesen már korábban is komolyan számolt a megújuló energiaforrásokkal és a károsanyag-kibocsátás csökkentésével, csupán ennek mértékét és időpontját nem volt képes, de talán pontosabb megfogalmazás, hogy nem volt hajlandó fix százalékokhoz és határidőkhöz kötni. Az elmúlt pár év döntései és fordulata tehát leginkább abban a felfogásban érhetők tetten, hogy immáron azért is kell a megújulókba fektetni, mert a hihetetlen gazdasági eredmények fenntartásához, az életszínvonal további – a társadalom részéről is elvárt – emeléséhez most már elengedhetetlenül szükség van az újratermelődő energiaforrások (és a kínai tervekben szintén kiemelten szereplő nukleáris energia) jelentősebb hasznosítására, ezzel párhuzamosan pedig a környezet maximális védelmére. Ugyanis hosszú távon csak így tartható fenn a növekedés – és a párt hatalma, szintén nem utolsó szempontként. Ha pedig visszakanyarodunk a társadalmi szerződéshez és ahhoz a kijelentéshez, hogy a gazdasági növekedés lehetőségei szükséggé, a növekedést esetlegesen lassító folyamatok pedig üldözötté váltak Kínában, akkor érthetővé válik a kínai helyzet komplexitása is: a további növekedés fenntartása érdekében a rendkívül pragmatikus kínai vezetés döntései során ugyanolyan fontossá vált a környezeti szempontok figyelembevétele is.

Ugyanakkor, hogy teljes egészében érthetővé tegyük a kínai helyzet kétoldalúságát, és megértsük a gazdasági növekedés elsődlegességét, elég 2019 nyaráig visszamennünk, amikor két újságíró, David Stanway és Muyu Xu kormányzati dokumentumok között vette észre, hogy a kínai kormány újabb szénbányák nyitását engedélyezte, ráadásul megsokszorozva a korábbi évek engedélyeit: 141 millió tonnányi éves kapacitással nyílhattak meg új bányák. Összehasonlítva 2018-ban egész évben mindössze 25 millió tonnányi volt az extrakapacitás. Talán ennek is köszönhető, hogy 2019-ben 2,6 százalékkal nőtt a szénkitermelés az országban, éppen ezért iparági szereplők nem annyira optimisták, mint a kínai ötéves tervek, és prognózisaik alapján a következő években is növekedni fog a szénerőművek kapacitása az országban – szerintük tehát a fosszilis anyagok nem tetőznek 2020-ban (Stanway–Xu, 2019).

Kína magatartása tehát, ahogy sok más területen, a környezetvédelem terén is kétféleképpen alakul: miközben az ország súlyosan szennyezi a bolygót, károsanyag-kibocsátása drasztikus mértékben nő, addig saját céljai között jelentős súllyal megjelennek a „zöldgondolatok”, az ötéves tervekbe is belefoglalt célok pedig magukkal hozzák a szennyező nyersanyagok „visszaszorulását”, kiváltását. Az óriási szennyezés és a hihetetlen mértékű energiafogyasztás mellett ezek a lépések nem elegendők, de az érme másik oldalán az is látszik, hogy Kína minden országot meghaladó mértékben ruház be zöldenergiába és a szennyezéscsökkentés elérésébe.

A felfogás tehát némileg változni látszik, ám a párt legitimációja és a gazdasági növekedés elsődlegességébe vetett hit még mindig sok mindent felülír.

Következmények

A fenntarthatatlan növekedésnek, ezzel párhuzamosan pedig a környezeti értékek rombolásának súlyos, a gazdaságot is érintő következményei lehetnek, de elsősorban az emberi egészségre és lakóhelyre gyakorolt hatásait szokás kiemelni. Kínában az erőltetett gazdasági növekedésből fakadó alábbi problémák merültek fel:

• légszennyezés,
• talajszennyezés és elsivatagosodás,
• vízszennyezés és a folyók vizének túlhasználata,
• a természeti környezet és az állatvilág veszélyeztetése,
• nagymértékű népességmozgás.

A legutolsó pontot leszámítva, melyre röviden szintén kitérünk még, mindegyik veszélyes az emberi egészségre, kockáztatja a túlélést, és annak ellenére, hogy hosszú évek óta ismert és tapasztalható problémákról van szó, láthatjuk, Peking még mindig nem kész teljesen feladni az erőltetett iparosításon alapuló gazdasági fejlesztést. Ma már tudjuk, hogy a környezet rombolása visszafordíthatatlan változásokat idéz elő, és már most súlyos egészségügyi következményekkel jár.

Légszennyezés

Egy néhány éve publikált tanulmány szerint naponta négyezer, évente 1,6 millió kínai hal meg szív-, tüdő- és érrendszeri problémák miatt, melyek mind a szennyezett levegőre vezethetők vissza (Guardian, 2015). A tanulmány szerzői megjegyzik, hogy a kínai lakosság 38 százaléka él az amerikai sztenderdek szerinti egészségtelen levegőjű körülmények között – ezen a helyzeten a szén visszaszorításával és a fűtési rendszerek modernizációjával lehetne javítani. A javulás ugyanakkor biztosan nem lesz jelentős hatással a Földre, legalábbis a legfrissebb felmérések alapján. A legújabb levegőminőségi felmérések szerint ugyanis a világ legszennyezettebb városai már nem Kínában találhatók: noha az első ötven legszennyezettebb város között még mindig huszonkét kínait találunk, az első húsz között mindössze két kínai város áll. A globális folyamatokat ugyanakkor jól szemlélteti, hogy a gazdasági fejlődésben megkésett, de a Kína által is bejárt utat remélő India huszonöt várossal szerepel ugyanezen a listán, ráadásul ebből tizenöt az első húszban található (CNN, 2019).

Talajszennyezés és elsivatagosodás

A gyárak okozta szennyezés a talajt is érinti, a helyzetet ráadásul tovább rontják a különböző gyomirtó és permetezőszerek, illetve idesorolható a fák kivágása, a talaj eróziója és a sivatagos területek terjedése is. Jelenleg az ország területének körülbelül 27 százaléka számít sivatagnak, s hiába a fásítási programok, már a fővárost fenyegetik a homokdűnék, és évente mintegy 3,2 kilométerrel közelebb kerülnek Pekinghez (Forbes, 2017), tovább nehezítve a légszennyezés elleni harcot.

Vízszennyezés és a folyók vizének túlhasználata^[3]Az alfejezet alapja: Vörös, 2009.

A vízkérdéshez Kínában évtizedeken keresztül szovjet-kommunista felsőbbrendűséggel, nihilista környezeti felfogással viszonyultak. Már az ötvenes években, a tízesével születő gátak, valamint új, gigantikus, mesterséges csatornák építésekor sem vették figyelembe a környezeti szempontokat. A vízügyekhez kapcsolódó első átfogó szabályozás is csak a nyolcvanas évek végén készült el, de a helyzet a gazdasági növekedés elsődlegessége miatt sokszor egyáltalán nem javult, és a koncepciók hiánya vagy éppen a korrupció jelenléte sokszor a környezetet tovább károsító beruházásokat hívott életre. Ilyen projekt volt például a Három Szoros-gát, mely a mai napig nem képes teljes kapacitáson működni, hisz nem vették figyelembe, hogy a Jangce erősen hordalékos folyó, és a turbinákat ellepi az iszap, de a rengeteg ember kitelepítése, a Kína által is elismert földrengések és azok kockázata (Guardian, 2011a), sőt az éghajlat változása, egy sajátos mikroklíma kialakulása a felduzzasztott víztömeg miatt, nem is beszélve az állat- és növényvilág befolyásolásáról, a gátépítés következménye. De ugyanitt megemlíthető a Dél–Északi Vízátvezető projektje is. A kétezres évek elején az északi országrész folyóinak vízhozamcsökkenésére, a régió súlyos vízhiányára, a talajvizek szennyeződésére és a vizek fertőzöttségére a kínai vezetésnek mindenképpen megoldást kellett találnia, főként a népesség, az ipar és a mezőgazdaság koncentrációja miatt. A projekt keretében egy keleti és középső folyosón (a nyugati egyelőre csak terveken létezik) már évek óta szállítanak vizet csatornákon, betonmedencéken, alagutakon és viaduktokon keresztül – tovább csökkentve a déli folyók vízszintjét, és szennyezve a szállított vizet, a középső szakaszon ugyanis egy 1267 kilométer hosszú csatornáról beszélünk, mely egészen Pekingig szállít vizet (Adeel–Wirsing, 2017: 162).

Drámai változásokat figyelhetünk meg a folyók esetében is, és még az ország két legnagyobb folyója, a Sárga-folyó és a Jangce is érintett a folyóvíz túlhasználata, illetve szennyezése miatt. A Sárga-folyót tekintve a túlhasználatnak köszönhetően a kilencvenes évek óta szinte minden évben akad időszak, amikor a meder kiszárad, és a folyó nem ér el a tengerig, a víz pedig egyelőre pótolhatatlan „nyersanyagnak” tűnik (Guardian, 2011b). A Sárga-folyó az öntözés, a fejlődő gazdaság és a társadalom egyre növekvő vízigényét már nem képes kielégíteni, amihez a gleccserek visszahúzódása csak további problémákat teremt. Ráadásul a felhasználói oldalon a jövő még borúsabb, a lakosság lélekszámának emelkedése (amelyet a belső migráció is táplál), a háztartások és a gazdaság növekvő vízigénye bőven meghaladja majd a folyó használhatóságának észszerű határait. Az ország leghosszabb folyója, a Jangce pedig a szennyezéssel kell hogy szembenézzen. A probléma mélységét itt is megmutatja, hogy már egy 2007-es jelentés drámai képet festett a folyóról és szennyezettségéről.^[4]„Az elmúlt ötven évben a városok százaiból származó, a folyót érintő szennyezés mintegy 73%-kal növekedett. Egyes mérések szerint az ipari szennyezés és a szennyvíz … Részletek

 A természeti környezet és az állatvilág veszélyeztetése

Az előbb említett elemekkel együtt jár, hogy a környezet rombolásával, a folyók élővilágának megváltoztatásával az állatvilág is veszélybe kerül – ami az emberi tevékenység következtében nem csupán kínai, hanem globális folyamat.

Nagymértékű népességmozgás^[5]A belső migrációról és a kínai népmozgásról lásd Vörös, 2014a, 2014b.

Az olcsó munkaerő és a gyorsan megtérülő költségek miatt vállalatok tízezrei telepedtek meg az országban, és ez a tendencia a munkaerő iránti megnövekedett igényt is magával hozta, melyet a városi régiók hamarosan nem tudtak kielégíteni. A vidéki lakosság munkaereje is szükségessé vált a gazdaság pörgetéséhez, megindítva ezzel a belső népességmozgást. A kínai gazdaságpolitikában zajló változások pedig előrevetítik a kínai migránsok további hullámait, mind belső, mind külső kontextusban, hozzátéve, hogy az országra nézve a belső migráció (több mint kétszázmillió belső migránsról beszélhetünk Kína esetében), a gyarapodó népességű városok, ezzel párhuzamosan pedig a növekvő energiaigény, az ivóvíz- és az élelmiszer-ellátás jelenthet súlyos kihívást Kínában, nem beszélve a további problémákról, például a növekvő társadalmi egyenlőtlenségekről, melyek tüntetéseket is generálhatnak. E félelmeket erősíti, hogy a vidékről érkezők státusza továbbra is bizonytalan, egyfajta lebegő népességként léteznek az országban.

Az egyszerre jelentkező számos probléma tehát tovább nehezíti a kínai vezetés dolgát: nem csupán úgy kell fenntartani a növekedést, hogy kevésbé legyen szennyező, de a már fennálló és az emberek egészségét is drámaian befolyásoló kihívásokra szintén megoldást kell találnia.

Konklúzió

Az összegzés legelején érdemes kiemelni, hogy a kétségkívül prosperáló gazdaság, ezzel párhuzamosan pedig a súlyos környezetszennyezés nem csupán Kína lelkén szárad, és ez a tendencia igaz a fejlődésben előrehaladott egyéb ázsiai és Ázsián kívüli fejlődő államokra, felemelkedő regionális központokra is: a fejlett államok és multinacionális vállalatok voltak azok a szereplők, amelyek az olcsó munkaerő és a lazább környezetvédelmi előírások miatt termelésüket a fejlődő országokba telepítették át, ahol tevékenységüket (többször súlyosan) környezetszennyező módon folytathatták.^[6]A Fülöp-szigeteki helyzetről Klemensits Péternek jelent meg írása, mely a hasonló kihívásokkal küzdő Duterte-kormányzat dilemmáját mutatja be. A szerző megjegyzi, hogy Duterte … Részletek A fejlett államok egyfajta lerakataként működő országok tehát, kiszolgáltatva ezen államok tevékenységének, kénytelenek voltak elfogadni a vállalatok betelepítését a jövőbeni gazdasági növekedés reményében. A 21. századra ugyanakkor elértük azt a pontot, ahol nem lehet következmények nélkül, a környezeti értékek figyelmen kívül hagyásával gazdasági növekedést elérni.

Minden kínai erőfeszítés ellenére számos aggasztó folyamat indult meg az ázsiai országban: az egy főre jutó szennyezésben Kína ugyan még mindig messze elmarad a fejlett és főleg az amerikai átlagtól, a fogyasztói társadalom kialakulásával, az úgynevezett nyugatiasodás megindulásával azonban az élvezeti cikkek iránti kereslet évről évre drasztikusan nő. Egyre több autó fut az utakon, egyre több lakásba szerelnek be légkondicionáló berendezést, tehát az egy főre jutó szennyezés néhány évtized alatt utol fogja érni az északi szintet. Látva a globális folyamatokat és az elkerülhetetlennek tűnő környezeti összeomlást, a 14. ötéves terv várhatóan még komolyabb környezetvédelmi vállalásokat fog tartalmazni, amivel Kína valóban a megújulók kiemelt élharcosává válhat, kérdéses ugyanakkor, hogy egyrészt időben érkezik-e, érkezett-e a szemléletváltás, másrészt hogy valóban ki fog-e tartani az ország a drasztikus változtatások mellett, s a gazdaság lassulása és az elégedetlenség elkerülése érdekében nem fog-e visszanyúlni a fosszilis nyersanyagokhoz.

Absztrakt

Az írás célja, hogy hozzájáruljon az elmúlt évtizedben többször, sok különböző szereplő által hangoztatott „Afrika felemelkedőben” kijelentés/szlogen jobb értelmezéséhez azzal, hogy a 2020-ban megrajzolható Afrika-képet elemzi a mindennapok kontrasztjainak kontextusában. A benne vázolt és következetesen képviselt álláspont szerint a valósághű értékeléshez afrorealista megközelítésre van szükség. A cikk e tekintetben gazdasági (növekedési), fejlesztési (befektetési), politikai (kormányzási-vezetési) és helyi társadalmi kérdéseket egyaránt említ.

Kulcsszavak: afrorealizmus, globális aszimmetriák, összekapcsoltság, afrikai középréteg, partnerség

Bevezető elmélkedés

1960, „Afrika éve”: az annus mirabilis, amikor is tizenhét volt gyarmati terület nyerte el függetlenségét egy év leforgása alatt. Eufória, új afrikai vezetők és kormányaik, afrikanizáció és bizakodó jövőkép, melyet igen hamar államcsínyek sokasága, diktátorok születése és „tündöklése”, gazdaságpolitikák bukása, eladósodás és további marginalizálódás követett. Sok esetben a szerkezeti gyengeségeket a hatalomra jutott vezetők „urambátyám” hivatalosztogatása és klientúraépítése tetézte. Több országban a hatalmat magukhoz ragadók csak a saját etnikai csoportjuk és persze támogató klienseik helyzetbe hozására, illetve saját zsebeik megtömésére koncentráltak (etnikai nepotizmus), ami nem tett jót a társadalom egészével, hiszen az egyébként óriási nyersanyagvagyonnal és természeti kincsekkel rendelkező területek e „rossz kormányzás” miatt nem tudták kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. A 21. század első éveinek még mindig afropesszimista megközelítését azonban a 2010-es évekre újabb afrooptimista hullám váltotta fel. 2000 és 2010 között ugyanis Afrika a világ második leggyorsabban növekvő részének számított a feltörekvő délkelet-ázsiai térség mögött.^[1]Ezt is részletesen elemzik a McKinsey Global Institute 2010-es (Lions on the move: The progress and potential of African economies) és 2012-es (Africa at move: Job creation and inclusive growth) … Részletek 2019-ben pedig a szubszaharai régió számos országa, így például Ruanda, Etiópia és Ghána a glóbusz legintenzívebben gyarapodó gazdaságai között volt, átlagosan hét–kilenc százalékos GDP-növekedéssel.^[2]Lásd például: https://www.gfmag.com/global-data/economic-data/countries-highest-gdp-growth (letöltve: 2020. 05. 10.). Az ENSZ által 1990-től mért humánfejlettségi mutató (HDI) szerint azonban továbbra is sokat kell tenniük a kormányoknak az általános írástudás kiterjedtsége, a születéskor várható élettartam megnövelése, tehát az egészségi-higiénés, illetve az oktatási-képzési kapacitások és teljesítőképességek tekintetében. A szegénység továbbra is jelen van Afrika-szerte, sőt sokak számára még mindig az olyan alapvető szükségletek, mint a megbízható táplálék és az elérhető közelségben lévő tiszta víz megléte a tét, de az afrorealista képlet szerint – amely a mindennapi valóságokról szól, azok mentén alkot véleményt – a 21. század első két évtizedében megindult egyfajta afrikai középréteg-képződés, amely a jövőt illetően fontos, hiszen azok, akik kicsit jobban keresnek, élnek, többek között arra ösztönzik, akár kényszerítik az országokat vezető politikusokat, hogy megfelelő törvények garantálják gyarapodásukat, befektetett munkájuk megtérülését, annak a társadalom felé való visszaforgatását, ezáltal előmozdítva a társadalom általános fejlődését.

Kijelenthetjük azt is, hogy az afrikai kontinens elmúlt hatvan éve nem csupán a területén található társadalmak számára hozott mérvadó változásokat, hanem maga Afrika került a nemzetközi folyamatok fókuszába. Kétség sem férhet hozzá, hogy a globális egymásrautaltságban újfajta lendület érkezik a nemzetközi rendszer „szemiperifériáiról”, az ott lévő feltörekvő gazdaságokból, s ez jelentősen befolyásolja Afrika helyét és szerepét, illetve mindezek megítélését. Szinte valamennyi feltörekvő gazdaság fokozottan figyel az afrikai kontinensre. India, Dél-Korea, Szingapúr, Törökország, Oroszország, Brazília, az Öböl-térség államai, sőt még Irán is, folyamatosan keresik a kapcsolatok bővítésének, illetve a meglévő kétoldalú kapcsolatok mélyítésének módjait. Magyarország a Déli Nyitás jegyében kívánja intenzívebbé tenni gazdaságdiplomáciáját Afrikával – legutóbb egy kormányzati Afrika-stratégia^[3]Lásd 1177/2019. (IV. 2.) Korm. határozat, Magyar Közlöny, 2019/56. formájában. Mindegyikük természetesen jól felfogott nemzeti érdekek mentén van jelen Afrikában. Ez a felfokozott érdeklődés azonban Afrika számára is lehetőséget jelenthet globális jelenlétének, bekötöttségének újrafogalmazására, az egyes afrikai államok fejlődésének és regionális gazdasági közösségek (integrációk) fejlesztésének újragondolására. Éppen a jobb bekötöttség kimunkálása az egyik kulcskérdés a kontinens számára, hiszen tudjuk jól – ahogyan arról Parag Khanna is ír –, az „összekapcsoltság […] a világgazdaság egyik hajtóereje. […] A globális összekapcsoltság forradalma [pedig] elkezdődött” (Khanna, 2017: 32–35). A Fenntartható Fejlesztési Célok (SDGs) is számba veszi többek között az infrastrukturális kiépítettséget, valójában a hálózatokba, mátrixokba való bekapcsoltság mértékét – mely nélkül fenntartható fejlődés elképzelhetetlen.

Remény, felemelkedés, invesztíció

Afrika azonban harcban áll saját magával: egyrészt harcol (gyarmati) örökségei ellen, amelyek nagy részben tehetők felelőssé államainak sérülékenységéért. Másrészt küzd felemelkedéséért, az ezzel kapcsolatos hiányosságokért pedig saját korrupt vezetői vonhatók felelősségre. Mindeközben igyekszik meggyőzni mind a nemzetközi közösséget, mind a befektetni szándékozókat, hogy érdemes hosszú távon gondolkodni Afrikában. A közvetített üzenet ma nem a „reményét vesztett” (hopeless), hanem a „felemelkedő” (rising) kontinens. Richard Dowden, a brit Királyi Afrika Társaság igazgatója szerint ma már senki sem beszél Afrikáról úgy, ahogyan évtizedekkel ezelőtt, hogy Afrika a menthetetlen kontinens. „Az új kép mindenképpen jobb, de továbbra sem szabad általánosítanunk. Kérdésként merül fel, hogy a változások állandósultak-e, avagy csak időszakosak, illetve hogy a növekedés valóban eléri-e a mindennapok embereit” (Dowden, 2013). Fenn tudja-e tartani Afrika ezt a változást? Mire alapozhat a kontinens? Milyen mentális és érzelmi állapotban vannak ma Afrika társadalmai a megújulás, a fejlődés sikeres megvalósítása érdekében?

A kontinens mindennapjai rendkívül kontrasztosak: egyfelől a mély gyökerekkel rendelkező tradicionális lét dominál, másfelől fokozottan teret nyer a sok esetben külső szereplők által hajtott változás. Ha valaki egy szubszaharai afrikai nagyváros utcáit járja, szinte mindenhol építkezéseket, felújításokat lát: utak, vasutak, buszpályaudvarok, repterek, kikötők, iskolák, kórházak épülnek – megannyi projektnél kínai beruházó közreműködésével. A helybéliek az informális gazdaságban léteznek, eladnak-vesznek, csereberélnek, sokszor éppen annyi bevételt termelve naponta, hogy családjuk egy újabb napig életben maradhasson. A több százmillió szegény afrikai mellett azonban (meg)erősödőben van egy „középréteg”,^[4]A középréteg meghatározásáról jelenleg is komoly vita zajlik mind tudományos, mind politikai körökben (Melber, 2016). amely Afrika egyre több pontján képes hallatni a hangját. Az Afrikai Fejlesztési Bank 2011-es számításai szerint az idetartozó közel háromszázötvenmillió fő annyi rendszeres bevétellel rendelkezik, amely képessé teszi őket gyermekeik megfelelő iskoláztatására (akár külföldön), a tágabb értelemben vett családi-rokoni körök támogatására, a rendszeres fogyasztásra és mindenekelőtt egy olyan kritikus tömeg képzésére, amely igényt formál a politikai döntésekbe való beleszólás jogára. Az ő esetükben napi két és húsz dollár közé tehetjük a fogyasztás nagyságrendjét, szemben a többség napi egydolláros vagy az alatti valóságával. E változás az elmúlt évtized során érhető tetten, miközben a kontinens fennmaradó nagyobbik része nem egy esetben az extrém szegénység ellen küzd.

A valódi afrikai felemelkedés táplálásához meglátásom szerint legalább három nagyobb tételt szükséges megneveznünk: (1) a természeti erőforrások, nyersanyagok megfelelő kiaknázását; (2) a humán erőforrás, az oktatás és a képzés fejlesztését; (3) az új önbizalommal felvértezett stratégiai gondolkodás igényének kialakítását. Mind elsősorban a nemzetgazdasági érdek alá rendelt politikai kérdés. Vitán felül áll az a megállapítás, miszerint a sikeres erőforrás-menedzsment megfelelő kormányzást igényel. Afrikának pedig általában szüksége van a stratégiákban gondolkodó, a helyi erőforrásokat ismerő és azokra építő kormányzásra. Sir Paul Collier brit fejlődésközgazdász négy veszélyes csapdát említ, melyek elkerülése meghozhatja a sikert a fejlődő afrikai térségek számára. A következőkről van szó: a konfliktuscsapdáról, a természeti kincsek csapdájáról, a tengeri kijárat hiányából és a rossz szomszédi kapcsolatokból levezethető csapdáról, valamint a rossz kormányzás csapdájáról (Collier, 2008). Legelőször is a saját erőforrásokat kell feltérképeznie az adott kormányzatnak, ugyanis naprakész tudás birtokában lehet előállni fenntartható és a társadalmat szolgáló megoldásokkal.

Mindez megfelelően képzett saját humán kapacitás/erőforrás nélkül elképzelhetetlen. Ha az oktatás teljes spektrumát nézzük, az UNESCO felmérései szerint a függetlenség elnyerése óta látható módon nagyot lépett előre Afrika az alapfokú iskolázottsági szintek megemelésében (bár a népesség rohamos gyarapodása is egyidejűleg ható kihívás). Sokkal többen járnak ma általános iskolába Afrika országaiban, mint a hatvanas és hetvenes években. A nagy kérdés mára a minőségi oktatás – és nem csupán az alapfokú iskolarendszerben, hanem az oktatási szektor valamennyi szintjén. Nem elég pusztán a létszám növelésére koncentrálni, sok, egymással szorosan összefüggő kérdést szükséges megnyugtatóan rendezni. Többek között az oktatás minőségéhez elengedhetetlen erőforrásokat kell hosszú távon rögzíteni. Szükség van elegendő képzett tanárra, élelmezési programokra, elégséges higiénés körülményekre, illetve megfelelő mennyiségű és minőségű taneszközre. Mindezekhez számtalan külföldi és helyi civil szervezet is hozzájárul. Magyarország is büszkélkedhet az Afrikáért Alapítvány kongói (Kinshasa) iskolaprojektjével, a Taita Alapítvány kenyai árvaházprojektjével vagy éppen az AHU Magyar Afrika Társaság orvosi missziós és kórházprojektjeivel.

Afrika középosztályi rétege ugyan még mindig viszonylag vékony és gyenge, de szerepe és befolyása egyre nő. Tagjai inkább több, mint kevesebb demokráciát akarnak. A jog uralmát, annak tiszteletben tartását, kiszámíthatóbb gazdasági környezetet várnak el. Nagyon valószínű, hogy e belső erők fokozatosan veszik át a saját demokráciáik „őre” szerepkört, melyet addig a nyugati donorok tulajdonítottak maguknak. Ennek egyszerűen azért van jelentősége, mert a reményteljes afrikai fejlődés hosszú távon kizárólag velük képzelhető el úgy, ahogy az maguknak az afrikaiaknak lehet jó. Ha pedig ez megvalósul, az afrikaiak még inkább a saját országaikban akarják megvalósítani jövőjüket – ez utóbbi épp Európából szemlélve kulcskérdés az EU és a tagállami kormányzatok számára, hiszen a 2015 óta zajló „migrációs válság” közepette Afrika stabilitása európai érdek is.

Avagy visszatér a 1970-es évek politikai gazdaságtana?

Amikor az afrikai kontinens sorsát és 21. századi fejlődését vizsgáljuk, fontosak az olyan kritikus és megalapozott elemzések, amilyen Ian Tayloré is, hisz ezek segítségével jobban megérthetjük eme „Afrika felemelkedése” mantrát. A tudományos közösségben nem csupán a globális Dél fentebb említett szereplőinek ismételt megjelenéséről folyik vita, hanem egyúttal a hetvenes évek politikai gazdaságtanának visszatéréséről is. Taylor szerint: „Alig múlik el úgy hét, hogy ne jelenne meg egy újságcikk, ne adnának ki egy hivatalos jelentést, vagy ne rendeznének olyan konferenciát, ahol a kontinenst és növekedési mutatóit az egekbe magasztalnák. Első ránézésre, a nyugati országok stagnáló vagy alig növekedő gazdaságaival összevetve Afrika növekedése valóban egészségesnek tűnik, azonban ha továbblépünk a növekedési mutatókon, hamar rájövünk, hogy a különböző gazdasági folyamatok csak súlyosbították Afrika kiszolgáltatottságát a világgazdaságban” (Taylor, 2014a: 31).

A mai nemzetközi munkamegosztás például a világkereskedelem tekintetében még mindig a gyarmati időket idézi. Az afrikai gazdaságok ugyanis továbbra is kiszolgáltatottak a nyersanyagok exportjának. 2019-ben az EU – amúgy Afrika egyik legfontosabb kereskedelmi partnereként, és minden bizonnyal legnagyobb donorjaként, valamint befektetőjeként – hatvanöt százalékban elsődleges nyersanyagokat (élelmiszerhez, illetve kibányászott természeti kincsek, így ércek és olaj formájában) hozott be Afrikából, míg ugyanezen időszakban a teljes EU–Afrika-kereskedelem relációjában az EU-ból Afrikába irányuló export hetven százaléka késztermék volt.^[5]Lásd az Eurostat 2020-as adatait: https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php/Africa-EU_-_international_trade_in_goods_statistics (letöltve: 2020. 06. 10.).

Taylor szerint: „Az agyonmagasztalt új keletű gazdasági növekedés Afrikában – melyen az »Afrika felemelkedése« narratíva is alapul – a nyersanyagokkal való kereskedelemnek és nem a valódi termelésnek köszönhető. A jelenlegi kereskedelemből származó gazdasági előny az Afrikán kívüli felhalmozódási központoknak köszönhető. Ennek következtében Afrika szerepe az olcsó nyersanyagok forrásaként testesül meg, ahonnan a nyersanyagokat külső gazdaságokba exportálják. Ezekben az országokban az Afrikából származó nyersanyagok már a helyi gazdaságot gyarapítják azáltal, hogy magasabb hozzáadott értékkel rendelkező javakat állítanak elő belőlük. Ebben a kontextusban »Afrika felemelkedésének« története tényleg csupán egy történet marad” (Taylor, 2014a: 34).

Africa Rising? BRICS – Diversifying Dependency [Afrika felemelkedőben? BRICS – avagy a függőség diverzifikálása] című munkájában Taylor elsősorban nem a függőség új formáira próbálja felhívni a figyelmet, hanem sokkal inkább azokra az újfajta entitásokra (főként a már többször említett feltörekvő gazdaságokra, illetve az általuk formált együttműködési keretekre), melyek külső erőként hoznak létre még inkább függő kapcsolatokat az afrikai országok számára. Taylor a kereskedelmen – gondolatmenetének fő motívumán – keresztül mutat rá, hogy a feltörekvő országok afrikai kapcsolatai „semmiben sem különböznek a gyarmati rendszert követően a centrum kapitalista államai által kialakított kapcsolatoktól” (Taylor, 2014b: 147). Ki kell emelnünk azonban – Collier gondolataival egybevágó módon –, hogy az afrikai országok igenis képesek lennének (lehetnek) diverzifikálni kapcsolataikat a nyersanyagaikra és piacaikra „éhes” államokkal, amennyiben kormányzataik képesek lennének (képessé válhatnak) megszerezni az irányítást saját erőforrásaik felett. A nyersanyagoktól való állandó függés mértéke tehát meghatározó, és az „újonnan érkező” szereplők e tekintetben regisztrálható dinamikája további aggodalmakat szül. Számos kutató, köztük Taylor is aláhúzza, hogy éppen ebből kifolyólag nem csupán a GDP növekedését, hanem például a korrigált nettó megtakarításokat is komolyan meg kellene vizsgálni egy-egy afrikai teljesítmény realista megítélésekor, sőt számos olyan indikátort is mérni szükséges, mint amilyen a HDI, a CPI vagy a Gini index, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Észak–Dél, Dél–Dél és az afrikai fejlődés partnerségi megközelítése

A globális térben az Észak–Dél fejlettségi szakadék világosan látszik, és Immanuel Wallerstein (2003) szerint ez adja a 21. századi „kaotikus” jövő egyik mérvadó szakítópróbáját is. Meddig tartható fenn, meddig akarják fenntartani a világ vezető hatalmai ezt az állapotot? – kérdezhetjük jogosan. Meddig szemléli (ölbe tett kézzel?) Afrika e folyamatokat, illetve mikor válik képessé arra, hogy fejlődését elsőként saját maga – az egyes afrikai országok és regionális integrációk – fogalmazza meg, megértve tradicionális gyökereit, lehetőségeit és reális kitörési pontjait, majd mindezeket megértetve a világgal megfelelő partnerségeket kialakítva másokkal? Az afrorealista szemlélethez kritikus, gondolkodó, jól képzett és felkészült szakemberekre, politikusokra, a közösségekért dolgozó vezetőkre és példaképekre van szükség Afrika-szerte, olyan személyekre, akik ahhoz járulhatnak hozzá, hogy Afrika egésze újrapozicionálhassa magát a nemzetközi porondon. Ehhez többek között minőségi Dél–Dél együttműködések, valamint újfajta, partnerségi alapokra helyezett Észak–Dél kapcsolatok szükségeltetnek. Ez utóbbit eredményezheti a 2020 márciusában az EU Európai Bizottság által megfogalmazott összetett stratégia, amely a partnerséget helyezi gyújtópontba, és „ikerkontinensekként” Afrika és Európa szoros együttműködéséről értekezik annak érdekében, hogy a 21. század számos globális bizonytalanságát és kihívását közös válaszok segítségével lehessen átvészelni. A javasolt stratégiai keret – melyet a tervek szerint a 2020. októberi EU–Afrika csúcstalálkozón fogadnak el – nem a régi patronizáló tónust használja, hanem pragmatikus, egymásrautaltságokat konstatáló és a kooperációt ezekből levezetve szorgalmazó, egyúttal az afrikai fejlesztésekben vállalt európai szerepeket és támogatásokat világosan felvállaló megközelítést kínál. Ehhez az afrikaiak könnyebben tudnak kapcsolódni, hiszen ez a deklarált szerepvállalás a kiútkeresésben képes asszisztálni, ezzel pedig Afrikát visszahelyezni a világtérképre.

A folyóirat megjelenésekor is zajló COVID–19-pandémiás helyzet ráadásul arra hívja fel a világ figyelmét, hogy olyan globális jelenséggel állunk szemben, amely nem ismer határokat, és tetemre hívja a nemzetközi aréna valamennyi szereplőjét. Az új koronavírus-járvány olyan globális méretű kérdés, melyre a nemzetközi tér egyik szereplője sem tud egyedül választ adni, így tényleges és valóságos kooperációra van szükség, amely túlmutat a retorikán. Mindez különösen igaz az afrikai kontextusban, ahol az országok egy része számos kudarctól sújtott, gyenge vagy bukott állam. Az afrikai fejlődés új alapokra helyezéséhez egyfelől (és leginkább) rátermett és elkötelezett afrikai vezetőkre, értelmes közpolitikai koordinációra, világos regionális integrációra, másfelől támogató és együttműködő külső aktorokra, összezáró nemzetközi közösségre van szükség. Afrika fenntartható módon értelmezhető „felemelkedése” és fejlődése leginkább korrekt viszonyokat és viselkedést igényel, az eleddig fenntartott aszimmetriák megszüntetését várja el, kontinensen belül és a nemzetközi térben egyaránt.

Absztrakt

Az emberiség történetének egyik legnagyobb kihívást jelentő válaszútja elé érkezett. Kérdés, hogy olyan jövő felé haladunk-e, amely minden ember számára biztosítja a méltó emberi élet feltételeit bolygónk eltartóképességének határain belül, vagy feléljük a természeti erőforrásokat, az emberiség fennmaradását is veszélybe sodorva. 2015-ben az ENSZ tagállamai egy új fenntartható fejlődési célrendszert és tizenhét úgynevezett Fenntartható Fejlődési Célt fogadtak el, elismerve, hogy számos területen komoly kihívással nézünk szembe, amelyekre közös válaszokat kell találnunk. Közel öt év telt el a célok elfogadása óta, és az adatok és elemzések szerint a megvalósítás stagnál. A tanulmány ismerteti, hogy milyen érvek szólhatnak a célok és a hasonló globális célrendszerek ellen és mellett, ezek alapján mik az esélyek a megvalósításukra, és hol tartunk ebben a folyamatban. Probléma egyrészt a fenntartható fejlődés, mint a célrendszert megalapozó koncepció ellentmondásos jellege, másrészt a célok és alcélok között fennálló, a megvalósítást nehezítő ellentmondások. A fejlődésben ellentétes hatóerők mindig is léteztek, most azonban egy nemzetközileg deklarált célrendszeren belül kell ezeket koherensen kezelni. Ez rájuk is irányította a figyelmet, így számos, a tanulmány által áttekintett elemzési módszer és modell született az elmúlt évek során, amelyek esélyt teremtenek, hogy az ellentmondásokat sokkal tudatosabban kezeljük, az ellenhatásokat kioltsuk, a pozitív együttállásokat erősítsük, és hogy a célokat ténylegesen megvalósítsuk.

Kulcsszavak: fenntartható fejlődés, Fenntartható Fejlődési Célok, szakpolitikai koherencia a fenntartható fejlődés érdekében, fenntartható fejlődési forgatókönyvek, döntéshozatali szimulációs modellek

„A világ vezetői soha ezelőtt nem tettek ígéretet egy ilyen széles körű és egyetemes szakpolitikai program keretében közös fellépésre és erőfeszítésre. Együtt indulunk el a fenntartható fejlődés felé vezető úton, közösen elkötelezve magunkat a globális fejlődés és a mindenki számára előnyös olyan együttműködésekre való törekvés mellett, amely hatalmas haszonnal jár valamennyi ország és a világ minden része számára.”

Világunk átalakítása: a Fenntartható Fejlődési Keretrendszer 2030

Nem kétséges, ha az ember az éghajlatváltozásról, a fajok kipusztulásáról, a globálisan egyre növekvő népességről és egyenlőtlenségekről szóló híradásokat hallgatja vagy elemzéseket olvassa, esetleg a közösségi médiában találkozik a vonatkozó posztokkal, hogy az emberiség történetének egyik legnagyobb kihívást jelentő válaszútja elé érkezett. Kérdés, hogy olyan jövő felé haladunk-e, amely minden ember számára biztosítja az emberhez méltó élet, a jóllét feltételeit bolygónk eltartóképességének határain belül, vagy a jelenlegi trendek folytatása mellett feléljük, tönkretesszük a természeti erőforrásokat, egyúttal az emberi civilizáció fennmaradását is veszélybe sodorva. Ha az előbbi a cél, akkor már most és a közeljövőben is rengeteg olyan döntés meghozatalára lesz szükség, amely alapvetően befolyásolja a teljes földi lét és a következő emberi generációk sorsát. Miközben még mindig vannak olyanok, akik kétségbe vonják az aggodalmak jogosságát, addig a nemzetközi közösség 2015-ben az ENSZ keretén belül egy fenntartható fejlődési keretrendszer (Transforming our world: the 2030 Agenda for Sustainable Development – Agenda 2030) és tizenhét úgynevezett fenntartható fejlődési cél (Sustainable Development Goals – SDG) elfogadásával elismerte, hogy rengeteg területen komoly kihívásokkal nézünk szembe, és hitet tett amellett, hogy az emberiségnek egységesen szükséges fellépnie, és megoldást találnia ezekre a problémákra (UN, 2015b, 2015c). A tizenhét fejlődési cél a megelőző globális fejlődési célrendszert, a 2015-ben lejárt Millenniumi Fejlesztési Célokat (Millennium Development Goals – MDG) váltotta fel, többéves egyeztetési folyamat eredményeként. Immár majdnem öt év telt el az elfogadásuk óta, tehát csupán tíz év van hátra a megvalósításuk időkeretéül szabott tizenöt évből. Ahogy a millenniumi fejlődési keretrendszer esetében is, legalább annyi ellenzője volt és van a céloknak, mint amennyi támogatójuk. Jelen tanulmányban azt tekintem át, hogy milyen érvek szólhatnak a célok mellett és ellen, illetve hogy ezekből is következően milyen esélyek vannak a megvalósításukra, és hol tartunk jelenleg az ehhez vezető úton. Ennek érdekében először az új fejlődési program hátterét és a korábbi programokhoz képest újszerű vonásait veszem számba, majd bemutatom, milyen érvek szólhatnak az ilyen globális és univerzális célrendszerek ellen és mellett. Ezek után áttekintem, hogy milyen eredményekkel zárult a Millenniumi Fejlesztési Célok végrehajtása, és hol tartunk öt év után az SDG-k megvalósítása terén. Az előrehaladást akadályozó tényezők között kiemelem a fenntartható fejlődés mint a célrendszert megalapozó koncepció ellentmondásos jellegét, illetve a célok és alcélok között húzódó ellentéteket. Ezek után bemutatok többféle elemzési módszert és modellt, melyek a célok közötti koherencia megteremtését hivatottak elősegíteni a sikeres végrehajtás érdekében.

Új fejlődési keretrendszer

A célokat magában foglaló program „az emberekre, a bolygóra és a jólétre irányuló cselekvési terv” (UN, 2015c), és azzal az igénnyel lép fel, hogy rendszerbe foglalja a fenntartható fejlődés különböző (társadalmi, környezeti és gazdasági) dimenzióit, s egyúttal rendelkezzen a program végrehajtásához szükséges lépésekről és eszközökről is. A kommunikáció és az előrehaladás mérése szempontjából a célok kerültek a figyelem középpontjába, de a programot ismertető dokumentum preambuluma és a célokat tartalmazó nyilatkozatrész is továbbértelmezi, fontos részletekkel egészíti ki a konkrét célkitűzéseket, illetve felvázolja a jelenkor kihívásait és az elérni kívánt jövő vízióját. A fenntarthatóság különböző dimenzióit egyesítő integratív szemlélet mellett is a program bevallottan az emberre koncentrál, és korunk legnagyobb kihívásaként, egyben a fenntartható fejlődéshez is elengedhetetlen feltételként a szegénység leküzdését jelöli meg. Maguk az új fejlődési célok sok tekintetben újdonságot jelentenek az őket megelőző Millenniumi Fejlesztési Célokhoz képest. Univerzálisak, tehát a korábbi célokkal szemben nem csak az alacsony és közepes jövedelmű országok felzárkóztatására irányulnak, hanem minden ország fejlődési pályáját hivatottak meghatározni. Új fejlemény volt az elfogadásukkor, hogy az addig hosszú évekig külön zajló, egyrészt a társadalmi és gazdasági fejlődésre, másrészt a környezeti fenntarthatóságra fókuszáló nemzetközi tárgyalási folyamatokat egybeterelték, aminek eredményeképpen a célok immár integrálják ezeket, szemben az MDG-kel, amelyek még inkább a fejlődés társadalmi, gazdasági vonatkozásaira fókuszáltak (Faragó, 2016). Ambícióit tekintve is grandiózusabb vállalkozás az új célrendszer, mint a millenniumi célok voltak. Már a célok száma is jól mutatja ezt, ami nyolcról tizenhétre emelkedett, kialakítva egy sokkal átfogóbb, jóval több területtel foglalkozó struktúrát. A tizenhét célhoz 169 alcélt és 232 indikátort rendeltek. Célokat fogalmaztak meg a szegénység és az egyenlőtlenségek leküzdésétől kezdve a szárazföldi és tengeri ökoszisztémákon át a gazdasági növekedés és a technológiai fejlesztések területéig. Olyan globális, rendszerszintű átalakulást feltételez és céloz meg a keretrendszer, amely jóval túlmutat az MDG-kbe foglalt, szűken körülhatárolt célokon. Az elődökkel szemben az SDG-k alapértelmezetten összefüggnek, elválaszthatatlan egységet képeznek. Újdonság a „senkit nem hagyunk hátra” (leave no one behind) elv hangsúlyozása is. Míg az MDG-k az átlag javításával foglalkoztak, addig az SDG-k kiemelt figyelmet szentelnek a leszakadó, társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő csoportoknak. A korábbi célokkal szemben a megvalósítás eszközeire, többek között a finanszírozásra, a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendszer szükségszerű átalakítására, a technológia és innováció kérdéseire is sokkal részletesebben kitérnek. A célrendszer megalkotásának folyamata is első volt a maga nemében, mivel az államok hivatalos képviselői mellett a tudomány, a civil szféra, az üzleti élet szereplőivel és magánemberekkel folytatott széles körű, globális szinten zajló, többéves egyeztetési folyamat előzte meg a programot és a célokat véglegesítő kormányközi döntéshozatalt.

Van-e értelme globális fejlődési célokat megfogalmazni?

Számos kritika érte az új fejlődési keretrendszert már megalkotása idején és azóta is. Az egyik legkomolyabb, hogy alapvető, sokak szerint feloldhatatlan ellentmondás húzódik a célokban is érvényesülő, növekedésre irányuló gazdasági szemlélet és a fenntarthatóság koncepciója között, és már rögtön ezen a ponton megbukik a célrendszer teljesíthetősége (Bali Swain, 2018; ICSU–ISSC, 2015; Scherer et al., 2018; Spaiser et al., 2017). Mások szerint valójában semmi szükség ilyen célok megfogalmazására, mert a piac megteremti azokat a feltételeket, amelyek elősegítik a fejlődést és a technológiai innovációt is, mely lehetővé teszi, hogy az fenntartható módon történjen (Szirmai, 2015). Egyéb vélemények szerint a célrendszer túl idealista, irreális, és valójában lehetetlen a célok elérése. Túl sok mindennel foglalkozik, úgyhogy prioritáslistát lenne szükséges felállítani, hogy milyen célokra érdemes elsődlegesen koncentrálni (Easterly, 2015; Lomborg, 2014; Szirmai, 2015, Vandermoortele, 2018). Az is probléma, hogy a célok nem kötelező érvényűek, és minden ország úgyis saját tervet fogalmazhat meg, s kérdés, hogy azok mekkora összhangban lesznek egymással, aminthogy az is kétséges, miként is lehetne ugyanazokat a célokat megfogalmazni teljesen eltérő lokális kontextusokra (Easterly, 2015). Egyesek szerint nem a megfelelő célok lettek kiválasztva, márpedig ha nem a lényeggel és a legköltséghatékonyabb célokkal foglalkozunk, akkor az összes cél megvalósulását késleltetjük (Copenhagen Consensus Center, 2012; ICSU–ISSC, 2015; Lomborg, 2014). Megint mások szerint a célok többsége egyáltalán nem lett világosan megfogalmazva (ICSU–ISSC, 2015; Kenny, 2015; Vandermoortele, 2018). Külön kihívás, és egyes vélemények szerint tulajdonképpen megoldhatatlan feladat az eredmények valós helyzetet leíró, megfelelő mérése (Dunning–Kalow, 2016; Kenny, 2015; SDSN, 2015). És bár léteznek becslések, valójában az sem világos, pontosan mekkora pénzügyi forrásra van szükség a célok megvalósításához. Ami egyértelmű, hogy jóval nagyobbra, mint ami jelenleg rendelkezésre áll (OECD, 2018; TWI2050, 2018; UN ITFFD, 2019). A sok ellenérv és kérdésfelvetés dacára a célok támogatói azt mondják, a célrendszer tulajdonképpen leképezi a fejlődés komplexitását (TWI2050, 2018), és nem is igazán lehetne ennél egyszerűbb rendszerrel dolgozni. A következő pontokban e megfontolások közül emelünk ki néhányat, és megvizsgáljuk a célrendszert az általuk kínált szemszögből.

Majdnem öt évvel a Fenntartható Fejlődési Célok elfogadása után, a jelenlegi trendeket figyelembe véve a legtöbb cél esetén nincs esély a megvalósításukra. Sem a megtett lépések, sem a finanszírozás mértéke nem elegendők, aminek hátterében az is áll, hogy a politikai akarat és a szükséges kormányzati intézkedések terén is inkább hiány mutatkozik, mint valós elkötelezettség. António Guterres ENSZ-főtitkár az első négy évet kiértékelő 2019-es SDG-csúcs miniszteri találkozóján úgy fogalmazott: „A bizonyítékok világosak. A fejlődés nem fenntartható, ha nem igazságos és nem befogadó. […] Arra kérem a vezetőket, hogy ne szép beszédekkel készüljenek, hanem konkrét akciókkal, tervekkel, vállalásokkal, hogy felgyorsíthassuk az Agenda 2030 és a párizsi klímamegállapodás megvalósítását.”^[1]Az ENSZ-főtitkár beszéde a Magas Szintű Politikai Fórum miniszteri találkozóján hangzott el 2019. július 16-án: … Részletek A csúcstalálkozón ennek fényében sok minden elhangzott, de valójában csak részsikerek születtek. Mindenesetre a hátralévő tíz évet elnevezték a cselekvés évtizedének, amelynek folyamán kellene felgyorsítani és intenzívebbé tenni a célok megvalósítását.^[2]https://www.un.org/sustainabledevelopment/decade-of-action/

A kihívás nagyságát jelzi, hogy öt évvel a célok elfogadása után is számos olyan ország van (hazánkat is beleértve), ahol nincs kidolgozott terv az SDG-k összehangolt végrehajtására (Sachs et al., 2019). Mintha a döntéshozók azt gondolnák, hogy a már létező fenntarthatósági tervek és az egyes szakpolitikai stratégiai célok amúgy is elvezetnek az SDG-k megvalósításához, vagy az előttük álló feladat nagyságától megriadva bele sem akarnak fogni a tervezés valóban bonyolult, erőforrás-igényes és sok buktatóval teli munkájába. Az SDG-k példa nélkül álló integratív tervezést követelnek meg egészen a globális szintig. Ehhez a tudományos alapokat, a bizonyítékokat, a lehetséges lépésekre alapozott fejlődési forgatókönyveket a tudományos közösség is csak most kezdte részletesebben feltérképezni.

A többek által megfogalmazott kritika szerint a probléma már ott kezdődik, hogy a célokat nem egy összefüggő fejlődéselméletre alapozva, egy koherens fejlődésnarratívából következően, hanem kicsit ad hoc módon, a nemzetközi tárgyalásfolyamat kompromisszumainak is áldozatul esve jelölték ki (ICSU–ISSC, 2015; Vandermoortele, 2018). Ebből is fakadóan – bár elméletileg egységes egészként kell rájuk tekinteni –, a valóságban a célok sokszor átfedik egymást, illetve ellentmondanak egymásnak.

Más vélemények szerint a fejlődéshez leginkább türelemre lenne szükség, mert a piacgazdaság idővel megoldást kínál mindazon problémákra, amelyeket az SDG-k céloznak (Szirmai, 2015). Az e nézettel vitatkozók (Bali Swain – Yang-Wallentin, 2019; Spaiser et al., 2017; TWI2050, 2018) viszont azzal érvelnek (ha a piac által diktált növekedés fenntarthatatlanságára vonatkozó érveket most nem vesszük tekintetbe), hogy a szociális ágazatok terén vagy a környezeti problémákra a magánszektor által kínált megoldások nem vezetnek eredményre, adott esetben még több problémát is okoznak, illetve egyes területekkel a gyér megtérülés miatt nem is foglalkoznak. Arról nem is beszélve, hogy a termelőket és a fogyasztókat jelenleg nem sok minden ösztönzi a természeti erőforrások (víz, föld, levegő) és a biodiverzitás megóvására. Számos SDG pedig épp ezeken a területeken kíván áttörést eredményezni, ezek esetében tehát egyértelmű, hogy a piaci megfontolásoknál és eszközöknél jóval többre van szükség.

Más kritikusok szerint túl nagyszámú cél lett kijelölve, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy ha túl sok mindennel kell foglalkozni, akkor a végén igazán semmivel sem fogunk foglalkozni (Easterly, 2015; Szirmai, 2015; Vandermoortele, 2018). Ez bizonyosan valós kihívás a döntéshozók számára, ezért sok kormányzati tervben, bár elvileg az összes cél teljesítéséhez hozzá kívánnak járulni, egyeseket kiemelten kezelnek, azonban kérdés, hogy pontosan milyen szempontok alapján, és hogy ez esetben mi történik a többi céllal. Ez azért is lényeges, mert ahogy látni fogjuk, az egyes célok egymásra hatása miatt nagyon nem mindegy, hogy mely célokkal foglalkozunk és melyekkel nem.

Már az MDG-k esetében felmerült az a nézet is, hogy számos célba magába kódolva van a nem teljesítés kudarca (például a teljes foglalkoztatás megteremtése mindenki számára tizenöt év alatt), s kevesebbet ígérni reálisabb és korrektebb lett volna, és talán nagyobb mértékben ösztönzött volna cselekvésre is (Easterly, 2015; Szirmai, 2015; Vandermoortele, 2018).

Külön tanulmány tárgyát képezhetné a célok megvalósításához szükséges pénzügyi források kérdése is. A népszerűvé vált angol kifejezés jól tükrözi a kihívást: az USD-ben kifejezett forrásigény „billions to trillions”, milliárdokból billiókká vált. De ha csak az OECD-tagállamok által a fejlődő országoknak nyújtott fejlesztési támogatások (ODA)^[3]Official Development Assistance. Az SDG 17 2. alcélja értelmében a donor országok bruttó nemzeti jövedelmük 0,7 százalékát erre a célra fordítják. mértékét nézzük, ami ugyan jelentéktelen tétel az egyéb finanszírozási formákhoz képest (hazai bevételek, befektetések, hitelek stb.), azt látjuk, hogy ez az – egyébként évtizedek óta létező – nemzetközi vállalás (elérni a 0,7 százalékos ODA/GNI arányt) sem teljesül. Amellett pedig, hogy a nemzetközi segélyek stagnálnak, a fejlődő országokba érkező külföldi befektetések is radikálisan csökkenő tendenciát mutatnak. Ezeket is tekintetbe véve az éves finanszírozási hiányt az OECD mintegy 2,5 billió dollárra becsüli (OECD, 2018), és egyelőre még minden finanszírozási fórumon csak keresik a megoldást a helyzetre.

Az előbbiek alapján akár azt is gondolhatnánk, valójában elég kétséges, hogy van-e értelme egy ennyire reménytelennek tűnő kezdeményezésnek. Ugyanakkor a különböző fejlődési modellek szerint az egyre világosabban látszik, hogy a nem cselekvésnek egyértelműen még nagyobb ára van, amit ugyan nem feltétlenül a mi generációnk fizet meg, de az utánunk jövők mindenképpen.

Az SDG-k lehetséges hasznát vizsgálva ezért érdemes megnézni, hogy a megelőző globális célok, az MDG-k esetében milyen eredményeket értünk el, és a globális célrendszernek vajon volt-e szerepe ebben. Gyakorlatilag egyetlen MDG-t sem sikerült teljesen megvalósítani, viszont a célokon belül számos, az MDG-k ideje alatt kiemelt programokkal megcélzott, jelentős finanszírozást és kutatási figyelmet kapó területen ugrásszerű volt az előhaladás (McArthur–Rasmussen, 2018). 2000 után a legjelentősebb előrelépések különösen az élet-halál kérdést jelentő egészségügyi célok terén történtek, kiváltképp a legalacsonyabb jövedelmű országokban. Radikálisan csökkent a gyermekhalálozás, az anyai halálozás és a járványos betegségek, a HIV/AIDS, a malária és a tuberkulózis által megfertőzöttek száma. Becslések szerint plusz húsz-harminc millió ember halálát előzték meg az MDG-k által generált programok. Az általános iskola elvégzését célzó intézkedéseknek köszönhetően plusz 74 millió gyermek járta ki az elemi iskolát. Több százmillió embert sikerült kiemelni a szélsőséges szegénységből. Bár voltak pozitív eredmények, nem sikerült nagy áttörést elérni a vízhez való hozzáférés, a szanitáció, az alultápláltság vagy a társadalmi egyenlőtlenségek terén. De a legkevésbé sikeresnek az amúgy is csak másodrendű szerepet kapó környezeti célok bizonyultak (UN, 2015a; McArthur–Rasmussen, 2018).

Amit már a millenniumi célok is jelentettek, és ezt az örökséget az SDG-k is továbbviszik, az valójában egy globális szintű konszenzus, tehát amiben adott időszakban a világ államai, felismerve a globális fellépés szükségességét, egyet tudtak érteni. Ennek a konszenzusnak a tartalmát és részleteit meg lehet kérdőjelezni, de már az MDG-k is bebizonyították, hogy akár egy ténylegesen nem is összehangolt, azt is mondhatnánk, hogy csak félig komolyan vett keretrendszer is képes meggyorsítani az előrelépést jól megcélzott területeken. Az eddig készült legátfogóbb SDG-megvalósítási modell szerzői szerint csak választás kérdése, hogy teljesíteni tudjuk-e a célokat. Számításaik alapján a világ össztermelésének négy százalékára lenne szükség mindehhez, ami akár rendelkezésre is állhat, ha az államok úgy döntenek, és ennek megfelelő intézkedéseket hoznak (TWI2050, 2018).

A kérdés tehát leginkább nem is az, hogy kellenek-e hasonlóan átfogó célrendszerek, hanem inkább az, hogy ha már elfogadjuk, akkor valóban komolyan is vesszük-e őket, illetve – ahogy látni fogjuk – talán még inkább az, hogy a megfelelő tudás, a szükséges lépések birtokában vagyunk-e egyáltalán, hogy minden akadály és nehézség ellenére megvalósítsuk őket.

Jó úton haladunk a célok megvalósítása felé?

A kép vegyes. A 2018-as évről szóló SDG-jelentések (Sachs et al., 2019; UN, 2019) szerint nincs olyan ország, amely jó úton haladna az összes cél megvalósítása felé, még a legjobb helyzetben lévő skandináv országok sem. A legnagyobb kihívást jelentő célok a fenntartható fogyasztás és termelés (SDG 12), a fellépés az éghajlatváltozás ellen (SDG 13), az óceánok és tengerek (SDG 14), illetve a szárazföldi ökoszisztémák védelme (SDG 15). A szélsőséges szegénység és gyermekhalandóság továbbra is csökken, de a szegénység felszámolása terén a javuló trend lassulása miatt nem valószínű, hogy sikerül elérni a kitűzött célt. A hepatitis B-vírus által okozott megbetegedések számát jelentősen sikerült visszaszorítani. A gyermekkorban férjhez adott lányok száma csökken, de a nők még mindig alulreprezentáltak a vezető társadalmi szerepekben. A nyomornegyedekben élők száma folyamatosan csökken, a munkanélküliség a gazdasági válság előtti szintre esett vissza. Az éhezők aránya azonban harmadik éve növekvő tendenciát mutat. Az üvegházhatású gázok kibocsátása is növekszik, és a fajkihalás terén is rendkívül rossz irányba haladnak a dolgok. A fejlődési célok finanszírozását biztosító forrásoknak csak a töredéke áll rendelkezésre, a nemzetközi együttműködés vitás kérdéseiben (például nemzetközi kereskedelem, adózás) alig történik előrelépés, és nem állt fel olyan intézményrendszer, sok helyen nemzeti, de nemzetközi szinten sem, amely megfelelően tudná koordinálni a célok végrehajtását. Ráadásul a magas jövedelmű országok tevékenysége határokon átívelően káros hatást gyakorol az alacsonyabb jövedelmű országok képességére, hogy megvalósítsák a célokat.

Milyen út vezet a Fenntartható Fejlődési Célok megvalósításához?

 Növekedés és fenntarthatóság

Már a kiindulásnál problémát jelent, hogy ki hogyan értelmezi a fenntartható fejlődés fogalmát. Ha ebben nincs egyetértés, nyilván nehéz megvalósítani egy ideálisan erre a koncepcióra építő célrendszert. Az Agenda 2030 által felvázolt program célokon, alapértékeken keresztül fejti ki, hogy mit ért fenntartható fejlődésen, ami inkább gyakorlati megközelítés, mintsem tudományos igényű koncepcióalkotás. Épít a Brundtland-bizottság által 1987-ben közzétett Közös Jövőnk című jelentés definíciójára a fenntartható fejlődésről,^[4]„A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk szükségleteinek kielégítését” … Részletek valamint az 1992-es ENSZ-konferencián elindult riói folyamat felfogására és alapelveire.^[5]Rio Declaration on Environment and Development (UN, 1992) Röviden összefoglalva, a program értelmében a fenntartható fejlődés célja a társadalmi haladás, az ökológiai egyensúly és a gazdasági növekedés feltételeinek egyszerre, egymással összhangban lévő biztosítása. Azonban számos elemző felhívta a figyelmet, hogy a gazdasági növekedés alapjára helyezett fejlődés nem lehet fenntartható, mert nem veszi tekintetbe és kimeríti a természeti erőforrásokat, s ez a globális célrendszerekben is ellentmondásokhoz vezet (Dasgupta, 2013; ICSU–ISSC, 2015; Scherer et al., 2018; Spaiser et al., 2017). Redclift szerint a fenntartható fejlődés valójában oximoron, amely elfedi az emberi és természeti rendszerek alapvetően konfliktusos kapcsolatát (Redclift, 2005). Más kritikusai szerint mind az SDG-k, mind a megvalósításukat elemző számos modell valójában antropocentrikus felfogást képvisel, tehát az emberi fejlődést helyezi a középpontba, és a természetre csak mint ennek kontextusára és eszközére tekint. Ezt több elemző problémásnak látja, és egy valóban fenntarthatónak bizonyuló fejlődési modell érdekében szükségesnek tartják a célokat bio- és ökocentrikusabb szemlélettel kiegészülve szélesebb etikai alapra helyezni (Keitsch, 2018; Spahn, 2018), hasonlóan a 2000-ben megalkotott Föld Charta felfogásához.^[6]https://earthcharter.org/read-the-earth-charter/

Koherens célok

Probléma azonban az is, hogy elméleti levezetéseken túl a gazdasági, társadalmi és a környezeti célok közötti ellentmondásokat empirikusan igazoló kutatás egyelőre kevés létezik, és azok is legtöbbször az SDG-k rendszerénél jóval szűkebb területre, általában néhány cél kölcsönhatásaira koncentrálnak. Csupán az elmúlt években kezdtek el kutatók olyan mélységű elemzéseket és modelleket készíteni, amelyek nem csak egy-két, a fejlődésben szerepet játszó tényező vagy megvalósítandó célkitűzés egymásra hatását, hanem számosabb cél, illetve az SDG-k mint egységes rendszer kölcsönhatásait képezik le. Ezek egyébként az alkotók szerint is korlátozott modellek, ugyanakkor alapvetően igazolni látszanak azt, hogy különösen a gazdasági területen megfogalmazott célok a környezeti célok teljesülése ellen hatnak. Az egyik ilyen statisztikai alapú vizsgálatban Spaiser és kollégái kiválasztottak egy-egy célkitűzést az SDG-k gazdasági, társadalmi és környezeti vonatkozású pillérjeiből, és megnézték, milyen hatást gyakorolnak egymásra (Spaiser et al., 2017). Az alkalmazott faktoranalízis szerint az egy főre jutó GDP növekedése pozitív összefüggésben áll a szegénység csökkenésével, de alapvetően negatív viszonyban van a szén-dioxid-kibocsátással. Magyarán, az elemzés értelmében, ha minden a jelenlegi trendek alapján halad tovább, akkor a növekedés és a fogyasztás összeegyeztethetetlenné teszi a különböző SDG-k megvalósítását.

A fenti azonban csak egy kiemelt összefüggés a sok közül, bár nyilván az egyik legfontosabb. A helyzet az, hogy a célok és a végrehajtásukra irányuló szakpolitikai döntéshozatal, akár helyi vagy nemzeti, akár esetleg nemzetközi szinten, a különböző elemzések alapján is csak olyan tudatos, bizonyítékokon alapuló döntésekre alapozva kellene hogy történjen, amelyek a célok közötti koherenciát erősítik. Ennek szükségességére maga a keretendszer és a célok is utalnak. Az SDG 17 14. alcélja értelmében növelni kell a szakpolitikai koherenciát. Sokféle szempontból lehet azonban koherenciáról beszélni. Horizontális értelemben a célok között kell egymást erősítő összhangot teremteni, a vertikális koherencia pedig a különböző döntéshozatali szintek közötti összehangoltságot jelenti, a lokálistól a nemzetközi szintig. Emellett a határokon átnyúló és a következő generációkra is kiterjedő hatásokat is tekintetbe kell venni. A koherencia nyilván nem elégséges, de bizonyosan elengedhetetlen feltétele a Fenntartható Fejlődési Célok megvalósításának. Ehhez a kormányzatoknak példátlan integratív tervezési folyamatokat kell, kellene levezényelniük. Erre vonatkozóan az OECD-nek 2010 óta léteznek ajánlásai, amelyeket 2019-ben megújítottak. Ezek az ajánlások elsősorban a szükséges intézményi és döntéshozatali feltételekkel, mechanizmusokkal foglalkoznak (OECD, 2019b). Az erről szintén az OECD által közreadott éves jelentések alapján úgy tűnhet, hogy – legalábbis az OECD-országokban – számos előrelépés történik a megfelelő intézményrendszer kiépítése terén (OECD, 2019a). Ha azonban közelebbről nézzük, a kép nem ennyire pozitív, és az, hogy egy-egy szükséges testületet felállítanak, nem jelenti automatikusan, hogy a tervezés valóban koherens lesz. Annál is inkább, mivel a módszertan és a tartalom, hogy pontosan mit és hogyan vizsgáljunk a célok végrehajtása érdekében, és hogy koherenciát teremtsünk köztük, még a kezdeti próbálkozások ellenére is nagymértékben hiányzik.

Ami az öt év után meg nem született tervekből, az elmaradó részidős eredményekből és a negatív trendekből kiolvasható, az a bizonytalanság, sokszor az ismeret és megértés hiánya mind a döntéshozók, mind az egyéb szereplők, a civil szervezetek, cégek, helyi önkormányzatok oldalán, hogy hogyan is kellene ezt a nagyigényű célrendszert megvalósítani. Kutatók részben már az MDG-k esetében is vizsgálták a különböző célok közötti összefüggéseket (Lo Bue – Klasen, 2013), de valójában csak az SDG-k elfogadása után kezdték el felmérni mélyebben a lehetőségeket és ellentmondásokat, s javaslatokat megfogalmazni a gyakorlatban végrehajtandó lépésekre. Az elmúlt két-három év során számos vizsgálat, modell, végrehajtási javaslat született adott esetben több tucat, különböző szakterületekről érkező kutató együttműködéséből, ami maga is pozitív lépés a koherencia megteremtése felé (Breuer et al., 2019; ICSU, 2017; Kroll et al., 2019; Nicolai et al., 2015; Nilsson et al., 2018; Pradhan et al., 2017; Spaiser et al., 2017; TWI2050, 2018). Egyelőre azonban az a helyzet, hogy nem létezik olyan általánosan elfogadott, tudományos alapokon nyugvó terv, amely elvezetne az összes fenntartható fejlődési cél sikeres megvalósításához.

Elemzési és tervezési módszerek

Az egyik legnagyigényűbb kísérlet egy ilyen terv létrehozására egy széles körű kutatói hálózat, a The World in 2050 műve, amelyet 2018-ban tettek közzé (TWI2050, 2018). Ez egy átfogó javaslat, amely a részt vevő szakemberek szándéka szerint egyrészt az SDG-keretrendszerből hiányzó elméleti alapvetéseket (egységes fejlődéskoncepció és narratíva) kívánja pótolni, másrészt meg szeretné könnyíteni a döntéshozók dolgát, és hat úgynevezett transzformatív beavatkozást (hat célcsoportot) jelöl ki, melyek elősegítenék a prioritások felállítását és az SDG-k megvalósítását. A fejlődéskoncepció, amelyre alapoznak, erősen emberközpontú, ugyanakkor hangsúlyozzák a bolygó eltartóképességét mint a társadalmi és gazdasági célokat behatároló tényezőt. A hat transzformatív beavatkozási terület:

• emberi erőforrások és demográfia;
• fogyasztás és termelés;
• szén-dioxid-mentesítés és energia;
• élelem, bioszféra és víz;
• okosvárosok;
• digitális forradalom.

A csoportokat a célok szorosabb összetartozása alapján alakították ki, és mindegyik esetében úgynevezett integrált értékelői modellek (integrated assessment models) alkalmazása keretében, kvalitatív és kvantitatív módszereket együttesen használva vázoltak fel különböző fenntartható fejlődési forgatókönyveket (sustainable development pathways) az egyes célcsoportokra vonatkozóan. Azért ezeket a csoportokat jelölték ki, mert lényegében mindegyik beavatkozási terület valamilyen módon hatással van az összes SDG-re, és az emberi döntések függvényében valamennyi nagyon eltérő fejlődési eredményekhez vezethet, akár negatív, akár pozitív irányban. A szerzők maguk is elismerik, hogy munkájuk távol áll az SDG-k teljes összefüggésrendszerének feltérképezésétől, de a jelenleg rendelkezésre álló tudományos eredményeket és adatokat felhasználva ez így is nagyon komplex és véleményük szerint célravezető tervezési rendszer.

Kroll és társai (Kroll et al., 2019) statisztikai összefüggések elemzésén keresztül, a Spearman-korreláció módszerére alapozva nézték meg a 2030-ig terjedő időszakra, hogy milyen szinergiák és milyen negatív hatások állnak fenn elemezhető adatokkal rendelkező 136 SDG-indikátor között. A vizsgálathoz a 2018-ban közzétett integrált SDG-index és egyéb mutatók (Sachs et al., 2018) által alkalmazott indikátorokat és a hozzájuk rendelt statisztikai adattartalmat elemezték. Azt is felmérték, hogy időben hogyan változtak ezek az összefüggések 2010 és 2018 között, és a trendeket kivetítve valószínűleg hogyan fognak változni 2030-ig. Ennek a vizsgálatnak az egyik érdekessége, hogy magukon a célokon belül is megnézték az alcélok közötti összefüggéseket, és ott is számos ellentmondást találtak. Ami szintén érdekes, hogy eredményeik értelmében alapvetően több a célok közötti pozitív kapcsolat, a szinergia, mint a negatív egymásra hatás. Ugyanakkor időben ezek változnak. Pozitív egymásra hatásból idővel akár negatív összefüggés is válhat, és fordítva. A tanulmány szerint e tekintetben 2018-ig volt több olyan célpár, amely negatívból pozitívba fordult át, tehát a célok elkezdték erősíteni egymást, még több esetben viszont éppen ellenkezőleg, a korábbi szinergia megszűnt, és jelenleg a célpárból az egyik cél gyengíti a másik teljesülését. A kutatók tehát arra hívják fel a figyelmet, hogy érdemes még alaposabban megvizsgálni, hogy ezeknek a trendeknek milyen tényezők állnak a hátterében, annak érdekében, hogy a pozitív irányú változás más célok esetében is tervezetten előidézhető legyen.

Nem elég azonban csupán célpárok között pozitív vagy negatív kapcsolatot keresni. Számos szempont tovább bonyolítja és nehezíti az elemzést. Különösen érdekes lehet ez annak a vizsgálatnak a tükrében, amely azt mutatta, hogy nincs két olyan cél, mely önmagában alapvetően kibékíthetetlen lenne egymással (ICSU, 2017). Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a végrehajtásuk mikéntjében rejlenek olyan tényezők, amelyek alapján akár együtt is teljesíthetők lehetnek, de akár hátráltathatja is egyik cél a másikat. Az elemzés szerint nem mindegy ugyanis, hogy a célok megvalósítását előmozdító intézkedések során történnek-e megelőző lépések a cél által akár hátrányosan érintett csoportok védelmére, biztosított-e, hogy mindenki hozzáfér a kérdéses szolgáltatásokhoz és a fejlődés által nyújtott lehetőségekhez, megfelelően kezelik-e a természeti erőforrásokért folyó versenyt, és tekintetbe veszik-e a természet által szabott határokat a társadalmi és gazdasági célok végrehajtása során.

A statisztikai alapú módszertanokhoz képest más utat választott egy 2017-es vizsgálat (Scott et al., 2017). Ennek keretében 85 szakértő személyes véleményét kérdezték meg és összegezték. A szakértőknek az SDG-alcélok redukált listájáról kellett megnevezniük azt a húszat, amellyel megítélésük szerint legelőször lenne szükséges foglalkozni. Az összesített eredményekben a szakértők először az emberi jogokra, a döntéshozatal és a kormányzás kérdéseire, valamint az emberek alapvető életkörülményeire összpontosítanának, míg a környezeti tényezők másodlagos szerepet kaptak prioritáslistájukon. Hasonló eredményt hozott az úgynevezett Copenhagen Consensus által felkért szakértői közösség munkája még 2012-ben (Copenhagen Consensus Center, 2012). Következtetéseikben ők is előrébb helyezték a sürgős teendők listáján az egészség, a szegénység és az oktatás céljait, mint a környezeti teendőket. Ez láthatóan szembemegy az egyéb, akár kvalitatív, akár kvantitatív elemzések környezeti dimenzióra erősebb hangsúlyt helyező eredményeivel, és arra utal, hogy a szubjektív szakértői és adott esetben döntéshozói véleményeken túl mindenképpen szükség van objektívebb elemzési módszertanra is.

Egyes elemzések szerint (Allen et al., 2016; Breuer et al., 2019) jelenleg a különböző döntéshozatali szimulációs modellek – az esetükben szintén meglévő korlátozottságok ellenére is – a leghasználhatóbb módszerek arra, hogy előre jelezzük, különböző döntéshelyzetek esetén hogyan alakul a célok végrehajtása. Ezek a modellek matematikai, fizikai és egyéb logikai összefüggésekre építve szimulálják az eltérő döntések következményeit. Vannak köztük olyanok, amelyeket a gazdasági előrejelzések vagy az éghajlatváltozás kapcsán már évek óta használnak, ilyen például a WEFM,^[7]World Economic Forecasting Model, https://www.un.org/development/desa/dpad/publication/the-world-economic-forecasting-model-at-the-united-nations/ vagy az IPCC^[8]Intergovernmental Panel on Climate Change által is alkalmazott integrált értékelői modell. Van azonban olyan is, mint az iSDG, amelyet a Millennium Institute kifejezetten az SDG-k és a rájuk vonatkozó döntések közötti szakpolitikai koherencia erősítése érdekében hozott létre.^[9]https://www.millennium-institute.org/isdg   Az intézet 2014 óta fejleszti a szimulációs modellt, és folyamatban van, hogy bizonyos országok esetében egyes SDG-kre vonatkozóan kísérleti jelleggel ki is próbálják. Allen és társai számos modellt kielemezve arra jutottak, hogy vannak köztük rendkívül relevánsak, de az egyelőre elképzelhetetlen, hogy minden SDG, az összes alcél és egyéb változók összefüggéseit egyetlen modell képes legyen szimulálni (Allen et al., 2016). A különböző modellek ráadásul eltérő eredményeket képesek produkálni, egyvalami azonban mindegyikben közös: egyik sem mutatja azt, hogy teljesíteni tudnánk az összes célt (IPCC, 2018).

Az elemzési módszerek hiányosságai

A modellek korlátozottsága több okra vezethető vissza. Az első és az egyik legfontosabb, hogy mindegyik nagymértékben hiányos adatokkal kénytelen dolgozni. Minden elemzés, modell szerzője egyetért abban, hogy számos szempontból egyáltalán nem megfelelő a rendelkezésre álló adattartalom (Dunning–Kalow, 2016; Kenny, 2015; SDSN, 2015). Körülbelül a célokhoz rendelt indikátorok fele esetében beszélhetünk megfelelő mennyiségű és elemezhető adatról, míg a másik felével kapcsolatban sok ország nem tud adatokkal szolgálni. Ennek hátterében az áll – és ez hatványozottan igaz a fejlődő országokra –, hogy adott indikátorokról egyáltalán nem, vagy nem egy mindenki által elfogadott módszertannal, vagy nem minden évben gyűjtenek információkat. Ez nyilván nem teszi lehetővé, hogy a modellekbe minden országot, minden évet vagy az összes SDG-t belefoglalják. De ez csak az egyik probléma, sok SDG esetében valójában nem is biztos, hogy az elfogadott indikátor az SDG-ben megfogalmazott cél teljes komplexitását leképezi (Breuer et al., 2019).

Egyéb gyengéje a modelleknek, hogy bizonyos módszertanok esetében nem állítható fel a célok között oksági kapcsolat, tehát egyáltalán nem biztos, hogy két adott cél között kimutatható, hogy ha az egyik változik, akkor emiatt módosul a másik is (Breuer et al., 2019; Kroll et al., 2019). Más esetekben sok a szakértők szubjektív megállapításaira alapozó elem, így viszont nehezen duplikálható más kontextusban az elemzés, mivel ehhez minden esetben ugyanarra a szakértői csoportra lenne szükség. A modellek egyik legfontosabb hiányossága azonban az, hogy nem igazán alkalmasak arra, hogy figyelembe vegyék a helyi kontextust, holott az SDG-k végrehajtása végső soron a nemzeti és az az alatti, helyi szinteken fog történni (Breuer et al., 2019). Néhány esetben a kutatók külön vizsgálták a magas és az alacsonyabb jövedelmű országokat, és az eredmények alapján nem is azonos ajánlásokat fogalmaztak meg számukra (Kroll et al., 2019; Spaiser et al., 2017). Svéd kutatók egy kizárólag Svédországra vonatkozó mátrixot dolgoztak ki, ez azonban rendkívül erőforrás-igényes vállalkozás, és sokkal jobb adattartalommal dolgozott, mint lehetne esetleg más országok esetében (Weitz et al., 2017). További hátrányuk a jelenlegi módszertanoknak, hogy egyelőre a határokon és időben tovagyűrűző hatásokat sem feltétlenül veszik figyelembe. A döntéshozók számára pedig, akik a rendelkezésre álló szűkös pénzügyi források miatt prioritáslistába állított lépésekre szeretnének ajánlásokat kapni, a különböző módszertanok vagy adósak maradnak, vagy kis-, esetleg nagyobb mértékben, de eltérő eredményekkel szolgálnak. Mindezek részletkérdésnek tűnhetnek, de valójában nagyon más döntések születhetnek, ha az egyik modellt vesszük figyelembe, és akár egészen mások, ha a másikat. Ezek a módszertanok egyelőre tehát még csak kezdeti lépést jelentenek mind a tudományos elemzésben, mind pedig az arra alapozott, konkrét gyakorlati javaslatok kidolgozásában a döntéshozók számára. Valószínűleg soha nem fog rendelkezésünkre állni egy tökéletes módszer, de nyilván törekedni kell rá.

Mindez ma, a hazai kontextusban azért lehet érdekes, mert az SDG-megvalósítás itthoni kormányzati koordinációjáért felelős Innovációs és Technológiai Minisztérium fenntartható fejlődési stratégia elkészítését határozta el. Ebben a folyamatban itt van az a pont, amikor az előbb ismertetett megfontolásokat már a tervezési folyamat kialakítása során figyelembe kell venni.

Összegzés

A tanulmányban bemutatott szempontok alapján úgy tűnik, hogy a nemzetközi közösség megalkotott egy fragmentált, önellentmondásokkal terhes víziót, de – vagy inkább éppen ezért – a hozzá vezető utat már nem vázolta föl. Ez nyilván a végrehajtást is késlelteti. Egyes elemzők megfogalmaznak ugyan a káoszban rendet teremtő megoldási javaslatokat, de nyilván kérdés, hogy valóban működőképes modellekről van-e szó, illetve hogy a döntéshozók egyáltalán olvassák-e és bármilyen módon figyelembe veszik-e ezeket.

A kihívás, hiába az eltelt öt év, valójában nagyon új még. Ilyen összetett és széles körű globális célrendszerrel nem volt még dolga az emberiségnek. Az azonban jól látható, hogy a célok elfogadása olyan elemzői munkát generált éppen a célrendszer nagyigényű komplexitása miatt, hogy ezzel a fenntartható fejlődés ügye csak nyerhet. Célokkal vagy nélkülük, ezeket az összefüggéseket és a célokhoz vezető legüdvösebb utat/utakat egyébként is fel kellett volna térképezni. Ezt a még így is rendkívül időigényes folyamatot az SDG-k elfogadása minden bizonnyal felgyorsította. Egyetértve a The World in 2050 jelentés szerzőivel, a Fenntartható Fejlődési Célok keretrendszere valószínűleg szükséges, de korántsem elégséges lépés a fenntarthatóság felé vezető úton (TWI2050, 2018). A megtervezéséből és a végrehajtásából származó tapasztalatok tanulságul fognak szolgálni – ha lesz ilyen – a következő célrendszer kidolgozásakor. Ellentmondások a fejlődés céljai között mindig is léteztek, most nyilván egy nemzetközileg deklarált célrendszeren belül kell kezelnünk őket. Ez azonban jobban rájuk is irányította a figyelmet, és esélyt teremtett, hogy az eredendően egymás ellen ható erőket, épp azért, mert egy globálisan érvényes célrendszerbe kényszerítették őket, sokkal tudatosabban kezeljük, és megkíséreljük az ellenhatásokat tervezéssel kioltani, a pozitív együttállásokat pedig felerősíteni. Ezt az esélyt vesztegetjük el, amennyiben a döntéshelyzetben lévők a „minden menjen tovább, ahogy eddig” forgatókönyvet választják, s nem teszik lehetővé a megfelelő tervezési és végrehajtási folyamatokat, nem áldozva rájuk erőforrásokat.

Absztrakt

Az ökológiai válság nem küzdhető le a világ erőforrás-használatának jelentős csökkentése nélkül. Az ökológiai lábnyom régiónkénti és időbeli alakulásának vizsgálata megmutatja, hogy a mai környezetpolitika nem képes teljesíteni azt a feladatot, hogy a fejlett gazdaságok erőforrás-használatát a szükséges mértékben harmadára–ötödére mérsékelje. Az egyéni és közösségi cselekvésnek is vannak korlátai. A fenntarthatatlanságot okozó társadalmi-gazdasági hajtóerőket szükséges megváltoztatni.

Létre kell hozni a kamatozó pénzrendszer alternatíváit, és meg kell szüntetni a kereskedelmi bankok pénzteremtési jogát. A gazdasági szabályozóknak tükrözniük kell a természeti erőforrások véges voltát, ehhez egy fosszilisenergia-kvótarendszer nyújthat hatékony és igazságos lehetőséget. Felelősebb működésre kell szorítani a vállalatokat a jogi személyiségük megszüntetésével, a befektető–állam vitarendezés felszámolásával, a multinacionális vállalatokat szabályozó nemzetközi szerződés megalkotásával.

Csak akkor lehetséges érdemi változás, ha kultúránk alapvető gondolkodási paradigmái megváltoznak. Ha feladjuk az emberi elme korlátlanságában való hitet, és megteremtjük a tudás és az erkölcs egységét. Ha felismerjük, hogy az együttműködő társadalom belső szabályozásához hozzátartozik a vallás, a hit a kozmikus rendben. Ha megváltoztatjuk a boldogsághoz fűződő viszonyunkat: a fogyasztás és önmegvalósítás helyett a megelégedettségre és a másik emberrel való törődésre fókuszálunk.

Kulcsszavak: ökológiai lábnyom, környezetpolitika, társadalmi-gazdasági hajtóerők, pénzrendszer, boldogság

Az IPBES^[1]Intergovernmental Science-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services – Biodiverzitási és Ökoszisztéma-szolgáltatási Kormányközi Tudományos Testület (https://www.ipbes.net) szerint a legfontosabb szárazföldi fajok egyedszáma az elmúlt százhúsz évben húsz százalékkal csökkent, és egymillió állat- és növényfajt fenyeget a kihalás. Az IPCC^[2]Intergovernmental Panel on Climate Change – Éghajlat-változási Kormányközi Testület (https://www.ipcc.ch/); IPCC, 2016. szerint az éghajlatváltozás bizonyosan növelni fogja a lakosságot, a gazdaságot és az ökoszisztémákat fenyegető kockázatokat, és nagymértékben veszélyezteti az élelmiszer-biztonságot.

A kormányközi tudományos szervezetek jelentéseinek hatására a közvélemény számára is nyilvánvaló már, hogy komolyan kell foglalkoznunk a bolygónkon lévő életet veszélyeztető folyamatokkal. Azt viszont kevesen tudják felmérni, hogy az érdemi javuláshoz milyen léptékű társadalmi és gazdasági változásokra van szükség. A koronavírus-járvány alapjaiban forgatja fel globalizálódó társadalmi-gazdasági rendszerünket, és az ezt létrehozó paradigmáink is meginogtak. Tanulmányomban a modern környezetvédelmi politika és az ezzel összefüggő gazdaságpolitikák és fenntarthatósági politikák hatékonyságát szeretném górcső alá venni, és javaslatokat tenni rendszerszintű megoldásokra, amelyek által fenntarthatóbb társadalmat hozhatunk létre.

A hagyományos környezetpolitika kilátástalansága

Ökológiai lábnyomozás

Akik ráébredtek a globális ökológiai válságra, azt gondolhatják, hogy a koronavírus-járvány elmúltával csak finomítani szükséges és előtérbe kell helyezni jelenlegi környezetvédelmi politikai eszközeinket. A nemzetközi környezetpolitika születése az 1972-es stockholmi környezetvédelmi világkonferenciára datálható. Az azóta eltelt időben számos nemzetközi egyezmény, európai uniós irányelv, nemzeti szabályozás született a környezet védelme érdekében. A kapcsolódó események közül kiemelkedik az 1992-ben Rióban megrendezett világtalálkozó, amelynek a fenntartható fejlődés fogalmát is köszönhetjük. Mi lett ennek a sok környezetvédelmi erőfeszítésnek a hatása az erőforrás-használatra?

A környezet állapotát a terhelések határozzák meg, amelyek rendre háromfélék, és elválaszthatatlanok egymástól: a természeti erőforrások és a tér felhasználása, valamint az eközben keletkező, környezetbe való kibocsátások (Gyulai, 2012). Ezek közül a legfontosabb a természeti erőforrások terhelése, amely magával vonja a másik két terhelést is. Vizsgáljuk meg, hogyan változott az elmúlt közel ötven évben (vagyis a stockholmi konferencia óta), illetve közel harminc évben (a riói csúcs óta) a természeti erőforrások terhelése.

A természeti erőforrások felhasználására az ökológiai lábnyom ad szemléletes becslést a rendelkezésre álló termékeny területre vetítve, megmutatva, hogy hány bolygónyi erőforrást használunk fel az életünkhöz (Rees–Wackernagel, 2001).

Az 1. ábrán a világ ökológiai lábnyomának időbeli alakulása látható (Global Footprint Network, 2019). Épp a stockholmi tanácskozásnál léptük át a fenntarthatósági határt, és azóta a globális ökológiai lábnyom szakadatlanul nőtt, a sok környezetvédelmi egyezmény és szabályozás ellenére. Mára elértük az 1,7 bolygónyi erőforrás-fogyasztást, s egyre nagyobb mértékben éljük fel jövőnket.

A globális helyzetkép mellett érdemes egy pillantást vetni néhány részletre is. Ha az ökológiai lábnyomot az egyes országok bevételei szerint nézzük (2. ábra), láthatjuk, hogy a fejlett világ, az OECD-országok az egy főre jutó 1,7 ha globális kapacitás több mint háromszorosát terhelik (WWF International, 2016). Ez a lábnyom csak elenyésző mértékben csökkent az elmúlt harminc évben. A közepes bevételű országok erőforrás-terhelése radikálisan nőtt, annak köszönhetően, hogy fosszilisenergia-alapú gazdaságra álltak át, amit a szénlábnyom többszörösére növekedése is jelez. A legszegényebbek „stabilan” maradtak a kis erőforrás-használatúak.

Csökkentsük vizsgálódásunk léptékét egy nagyságrenddel, s nézzük meg, hogyan alakult néhány ország, illetve térség ökológiai lábnyoma.

Németország, környezetvédelmi példaképünk, a riói konferencia óta csak kismértékben csökkentette ökológiai lábnyomát (3. ábra), és stabilan hárombolygónyi erőforrást használ fel. Pörögnek a szélkerekek, szorgosan gyűjtik szelektíven a hulladékot a német polgárok, de összességében tapodtat sem mozdultak el a fenntarthatóság felé. Eközben Kína Rió óta megháromszorozta az erőforrás-felhasználását, már kétbolygónyi fogyasztás felett járnak (4. ábra).

Magyarország fogyasztása a kétbolygónyi szint körül ingadozik (5. ábra). Figyelmeztető jel, hogy az utóbbi években megindult erőforrás-fogyasztásunk növekedése. Afrika alulról közelíti a fenntarthatósági küszöböt (6. ábra). Ez annak köszönhető, hogy 1992 és 2016 között megduplázta népességét (Régiók népessége, 2019), miközben az egy főre eső fogyasztása nem növekedett.

Ha vetünk egy pillantást az ökológiai lábnyom szerkezetére (7. ábra), azt láthatjuk, hogy minél „fejlettebb”, többet fogyasztó egy ország, annál kisebb az élelmezéshez és lakhatáshoz szükséges erőforrás-felhasználás aránya az összfogyasztásban (WWF International, 2016). Az egybolygónyi fogyasztást el nem érő Tanzániában ez az erőforrás-felhasználás 95 százalékát teszi ki, a közepesen fejlett Argentínában és Kínában a kétharmadát, Németország esetén a felét, illetve az Amerikai Egyesült Államok polgárai esetében a negyven százalékát. A gazdaságilag fejlett országok lakói a szolgáltatások, az áruk és a közlekedés területén többet fogyasztanak, mint az alapvető szükségletek tekintetében. Az ábra azt is szemlélteti, hogy milyen, szinte lehetetlenül nagy feladat áll előttünk: az észak-amerikai és európai fejlett országoknak harmadára/ötödére kellene csökkenteniük erőforrás-felhasználásukat, hogy elérjék a fenntarthatósági szintet.

Többen nem tartják elég pontosnak az ökológiai lábnyomot mint indikátort, mert például nem képes egyes javakra kiszámítani a tényleges földhasználat nagyságát, és nem veszi figyelembe, hogy vannak tevékenységek, amelyek biológiailag nem aktív területen is elvégezhetők (Bartus–Szalai, 2014). Ennek ellenére látványos eszköz, a tendenciák és a különböző országok egymáshoz képest mért erőforrás-felhasználási arányának bemutatására jól alkalmazható, ezért használom én is a tanulmányban.

Mivel az előző adatok döntően egy főre jutó számok, nem mutatják ki a globális Dél népességnövekedésének hatását. Bár ez utóbbi nem elhanyagolható szempont, kimondhatjuk, hogy nagyobbrészt a fejlett világ felelős a fenntarthatatlan fogyasztásért. Az Oxfam egyik tanulmánya kimutatta, hogy planétánk leggazdagabb tíz százaléka felelős az egyéni fogyasztásból származó fosszilis üvegházhatású gázkibocsátás feléért, míg a Föld lakosságának szegényebb fele – 3,5 milliárd ember – a kibocsátások tíz százalékáért felel (Oxfam, 2015).

Kimondhatjuk: a globális környezeti megállapodások és a fejlett országok nemzeti/uniós szakpolitikai rendszerei érdemben nem tudták fenntarthatóbbá tenni az erőforrások felhasználásáért döntően felelős Északot, és nem voltak képesek mérsékelni a feltörekvő országok erőforrásigényét. Ezen nem tud segíteni az a manapság divatos nézet sem, amely a fejlett világ népességének csökkentésével akarja orvosolni a környezeti problémákat, fenntartva a fogyasztás jelenlegi szintjét (lásd például a Facebookon a Gyermekmentes Övezet nevű oldalt). Ugyanis a kevesebb lakos nem jár automatikusan kevesebb összes erőforrás-használattal, és ha azzal járna is, megmaradna a globális életszínvonal-különbség, amelyre hivatkozva joggal akarhatják növelni fogyasztásukat az alacsonyabb bevételű országokban élők. Egyetlen út van csak: olyan szakpolitikai rendszer létrehozása, amely csökkenti a fejlett országokban élők erőforrás-használatát, és biztosítja, hogy az alacsony jövedelmű országok fejlődése nem jár az erőforrás-felhasználás drasztikus növekedésével.

Merre tovább, szakpolitikák?

Egyes szerzők szerint a klímaváltozás okozta problémák viszonylag kevés eszközzel kezelhetők. Nordhausnak az a véleménye, hogy egy három Celsius-fokos felmelegedés csak mintegy negyed, de legfeljebb egy százalékponttal csökkentené az Egyesült Államok nemzeti össztermékét. Az externáliák megoldására csak mérsékelt szénadó bevezetését javasolja, és erőteljes környezetvédelem nélkül is fenntartható növekedés mellett érvel (Nordhaus, 2008). A technooptimista javaslatot kritizálók kifogásolták a jövő fontosságának alulbecslését, a kárfüggvény specifikációjának elmaradottságát, a katasztrófák valószínűségének alultervezését, valamint az általuk okozott károk nagyságát is (MNB, 2019).

A Magyar Nemzeti Bank Növekedési Jelentése (MNB, 2019) szerint a zöld innováció előretörése elérhetővé teszi a világban egy fenntartható, zöld növekedési pálya elérését, mely nem követeli meg a gazdasági növekedés visszafogását. A jelentés szerint a többek között az Egyesült Királyság pénzügyminisztériumának készített Stern-jelentés (Stern, 2006) nyomdokán kialakítandó szakpolitikákon alapuló új növekedési pálya biztosíthatja a természeti erőforrások minőségének javulását és regenerálódását, ami közvetlen módon, kedvezően hat a többi termelési tényezőre is (a tőkére, a munkára, a technológiára és a hatékonyságra). A zöld növekedési pályára vonatkozó kivetítések alapján az ENSZ számításai (UNEP, 2019) szerint évente a globális GDP két százalékát olyan beruházásokra kell fordítani, amelyek javítják az energiahatékonyságot, és csökkentik a szénintenzitást, miközben hozzájárulnak a munkahelyteremtéshez, és támogatják a növekedést. A szerzők szerint a zöld növekedési pályán az ökológiai lábnyom 2050-ben 1,2 Földre csökken, a jelenlegi 1,7-ről. Így, bár az emberiség ökológiai szükséglete még mindig magasabban alakulna, mint a Föld eltartóképessége, érdemi javulást lehetne elérni a megfelelő lépésekkel.

Ezzel ellentétes következtetésre jutott az Európai Környezetvédelmi Iroda (EEB) a decouplingról (szétválás) szóló tanulmányában (Parrique et al., 2019). Az írás a tapasztalatok megvizsgálásával bizonyítja, hogy a jelenlegi környezetpolitikai feltételrendszerben nem következik be a szétválás. Ennek oka például az, hogy a hatékonyság javulásával többet használjuk az eszközöket (hatékonyabb autóval többet közlekedünk), vagy átterheljük a környezeti problémát egy másik elemre (elektromos autóknál nem a kőolaj-felhasználás, hanem a lítiumbányászat okozza a problémákat), vagy például alábecsüljük a szolgáltató szektor erőforrásigényét. A tanulmány állítja: a hatékonyságközpontú politikákat ki kell egészíteni elegendőségi politikákkal (efficiency–sufficiency), amelyek jelentősen csökkentik a fejlett országok termelési és fogyasztási volumenét.

Véleményem szerint sem elégséges a zöld növekedési elméletek követése. A fejlett világ egy főre eső erőforrás-használatát a jelenleginek a harmadára–ötödére, a feltörekvő gazdaságok esetén pedig a felére kellene csökkenteni, a globális Dél országainak lakói számára érezhető életminőség-növekedést hozva. Hogy megértsük, milyen szintű változásokra van szükség, nézzük meg, mi határozza meg a környezet állapotát rendszerszinten.

A környezetre ható tényezők rendszerbe szedéséhez a DPSIR-modellt (Driving forces – Pressures – State – Impacts – Responses = Hajtóerők – Terhelések – Állapot – Hatások – Válaszok) használom (Gyulai, 2012). Eszerint a környezet állapotát közvetlenül a terhelések határozzák meg (8. ábra).

A terheléseket a struktúrák határozzák meg, például az infrastruktúrák, a települések, a termelési szerkezet és a közintézmények. A struktúrák alatt található az intézmények, a jogi, a politikai és a szakpolitikai szabályozások szintje. Ennél mélyebben van az értékek szintje: például szemlélet, erkölcs, hit, tudomány, filozófia. Minél lejjebb haladunk a piramisban, annál nehezebb változtatnunk, de a változás annál hatásosabb és tartósabb. Ha csak a piramis felső rétegeinek szintjein változtatunk, a lépéseink hatása időleges lesz.

A változáshoz egyéni és közösségi cselekvésre is szükség van, erre példákat adok majd a következő fejezetben. Azonban ha érdemi változást akarunk elérni az erőforrás-használatban, azokra a hajtóerőkre kell hatnunk, amelyek a fenntarthatatlan társadalmi mechanizmusokat újratermelik, tehát a társadalmi-gazdasági rendszerünk alapvető szabályait kell megváltoztatnunk (intézmények szintje). Emellett a mélyreható változás érdekében az értékeket is érinteni kell: ezzel az utolsó fejezetben foglalkozom.

Az egyéni és a közösségi cselekvés lehetőségei

A környezettudatos fogyasztó lehetőségei

A DPSIR-piramis tetején a terhelések szintje van, a környezeti állapotot közvetlenül befolyásoló tényezőként. Egyénként háztartásom és életem vezetésével tudok változtatni a környezetterhelésemen. Takarékosan élhetek, megválaszthatom, milyen terméket vásárolok, csökkenthetem energiafelhasználásomat, hulladékképzésemet. Ehhez ötleteket adhatnak civil szervezetek, állami és oktatási intézmények. Csak néhány példa: A Humusz Szövetség budapesti oktatóközpontjában, online tudástárával kínál sok ötletet a hulladékmentes életre (Humusz.hu). A Magyar Természetvédők Szövetsége az energiafelhasználás kérdéseiről ad tájékoztatást a lakosságnak éghajlatvédelmi szemléletformáló programjában (Mtvsz.hu).

Fontos az egyéni cselekvés, de vegyük észre, egyénként csak kismértékben tudjuk befolyásolni a környezet állapotát. Cselekvési lehetőségeinket meghatározzák a struktúrák, amelyekben élünk: milyen infrastrukturális lehetőségünk van a házunk fűtésére, a közlekedésre, milyen termékek állnak rendelkezésre a piacon. Egyénként nehezen tudok változtatni a struktúrákon, de másokkal összefogva megnövekednek az esélyeim erre.

Alternatív közösségek

A DPSIR-modell második szintje a struktúrák szintje. Közösségként képesek vagyunk alternatív, környezetbarát strukturális megoldásokat kifejleszteni és működtetni. Energiaszövetkezetek tagjaként megújuló energiához juthatok. Élelmiszereim egy részét elérhetem helyi termelőktől, élelmiszer-közösségek által. Meggyőzhetem önkormányzatomat, hogy fejlessze a közösségi közlekedést. Összefoghatok helyben lakó más családokkal, és szövetkezeteket alakíthatok környezetbarát termékek gyártására. Ezekre is lássunk példákat. A Nyíregyházi Kosárközösség által helyi gazdák termékeihez juthatunk (Kosarkozosseg.hu). Az Éghajlatvédelmi Szövetség az önkormányzatokat segíti, hogy településeiket klímabarátabbá tegyék (Eghajlatvedelmiszovetseg.hu). Az Ökológiai Intézet gömörszőlősi oktatóközpontjában alternatív háztartási technológiákkal találkozhatnak az érdeklődők (Ecolinst.hu).

Az alternatív struktúrák működőképessége nem csak a tagok tudásától és lelkesedésétől függ, hanem nagymértékben meghatározza a jogi és gazdasági rendszer, amely a piac szabályait alakítja. A fenntarthatatlan intézményi szint miatt kérészéletű nagyon sok bátor és ötletdús helyi kezdeményezés. Nézzük, mit kell tennünk, hogy ezen a szinten is változásokat érjünk el.

A fenntarthatatlanságot szolgáló jogi és gazdasági rendszer

A pénzrendszer problémái

Az IMF adatai szerint 1970 és 2010 között 145 bankválság, 208 monetáris összeomlás és 72 szuverén adósságválság volt (Lietaer et al., 2015). 2010-ben a napi négybillió dollárt kitevő devizatranzakciók két százaléka kötődött a reálgazdasághoz, 98 százaléka pusztán spekulatív volt. Jelenleg az alacsony bevételű országok 47 százaléka adósság-visszafizetési válságban van, vagy nagy a kockázata annak, hogy abba kerül (Eurodad, 2019). Nem meglepő, hogy folyamatosan növekszik a globális jövedelmi egyenlőtlenség: 2016-ban a nyolc leggazdagabb ember jövedelme egyenlő volt a világ szegényebb felének (3,5 milliárd embernek) a jövedelmével (Éger, 2018).

Lietaer és munkatársai szerint a problémák egyik oka a kamatos kamat rendszerében rejlik. Helmut Creutz 1982-es vizsgálatában tíz jövedelemcsoportra osztotta a német társadalmat, és azt találta, hogy az első nyolc jövedelemcsoport több hitelkamatot fizet, mint amennyi betéti kamatot kap (Creutz, 1997). A kilencedik csoport semleges, ám a leggazdagabbak körében jelentősen meghaladja a kamatterheket a megkapott kamat. Tehát az első nyolc csoportban lévők által megfizetett kamatteher a tizedik, legtehetősebb csoportba rétegződik át jövedelemként, a vizsgálat időpontjában évi nettó 32 milliárd márka értékben.

A kamatos kamat rendszere, a bankok és pénzügyi intézmények politikai túlhatalma növekedési kényszeren alapuló, versengő pénzrendszert eredményez, illetve ciklikus gazdasági válságok sorozatát okozza, amely a fenntarthatatlanság egyik legnagyobb hajtóereje.

Silvio Gesell a mai tulajdonságú pénz helyett szabadpénz bevezetését javasolta eredetileg 1916-ban megjelent klasszikus munkájában (Gesell, 2011). Szerinte a pénzt negatív kamatozással kell ugyanolyan romlandóvá tenni, mint amilyen bármely áru. Lietaer és szerzőtársai szerint meg kell szüntetni a versengő, kamatos pénz egyeduralmát, és kiegészítő pénzhelyettesítőket kell létrehozni, amelyek valamilyen társadalmi közcél előmozdítását szolgálják, és kiküszöbölik a kamatos pénz negatív hatásait. Ezekre példákat is adnak könyvükben.

Az állami pénzrendszer (sovereign money system) kezdeményezésének támogatói a problémát abban látják, hogy az állami jegybankok elvesztették a pénzteremtés kizárólagos jogát (Joób, 2017). Téves az a közvélekedés, mely szerint a kereskedelmi bankok a betéteikből adnak hitelt a gazdaságnak. Az történik, hogy a hitelezés során a bankok új pénzt, elektronikus számlapénzt hoznak létre, amelyet a hitel visszafizetése után megszüntetnek. A bankok tehát nem a betétesek pénzét közvetítik tovább, hanem a saját maguk által teremtett pénzt adják kölcsön kamatra. Ez a pénzrendszer növeli a társadalom adósságterheit, mert kizárólag hitelezéssel kerül forgalomba új pénz. A betétek nincsenek biztonságban, ugyanis ezeket nem a törvényes fizetőeszközben, hanem a bizonytalan, korlátlan mennyiségben készpénzre át nem váltható számlapénzben vezetik a bankok. A társadalom pénzellátása magánkézben van, magánbankok döntenek arról, hogy ki és mire kaphat hitelt. A pénzteremtés haszna a kereskedelmi bankoknál csapódik le, amelyek így túlzott gazdasági és politikai befolyásra kapnak lehetőséget. A mozgalom közgazdászai szerint vissza kell adni a nemzeti bankoknak a pénzteremtés kizárólagos jogát, hogy az ebből származó haszon a közhatalomhoz jusson, és ne a magánbankok érdekeinek legyen alárendelve a hitelezés. Joób számításai szerint az elmúlt években a magyar költségvetés évi ezermilliárd forint pluszbevételhez jutott volna egy ilyen rendszerben. Az állami pénzrendszert célzó kezdeményezés több országban tevékenykedik, néhány éve Svájcban népszavazást indítottak a témában, de sajnos nem járt pozitív eredménnyel.

Az erőforrás-használat végességét nem tükröző szabályozók

Az elmúlt évszázadokban többnyire úgy használtuk fel természeti erőforrásainkat, mintha végtelen sok állt volna rendelkezésre belőlük. Ma, a klímaváltozás korában egyre egyértelműbb, hogy a fosszilis erőforrások felhasználása nem fog csökkenni, ha közgazdasági rendszerünk nem szorítja takarékosságra a gazdasági szereplőket. Az ENSZ Nemzetközi Erőforrás Panel szerint szoros összefüggés van az erőforrás-használat és a környezeti rendszerek romlása között. Szükséges a globális erőforrás-használat leszorítása, hogy a globális felmelegedés másfél vagy két Celsius-fok alatt maradjon (UNEP, 2011).

Egyre több javaslat fogalmazódik meg a karbonadó bevezetésére a negatív externáliák korrigálása céljából, a klasszikus Pigou-adó elmélete alapján. Ennek ellenére még sehol sem vezettek be olyan adómértéket az üvegházhatású gázok kibocsátására vagy a fosszilisenergia-felhasználásra, amely radikális, abszolút értelmű erőforráshasználat-csökkenést okozott volna. Gyulai Iván szerint nehezíti a bevezetést az intézkedés hatása a versenyképességre, illetve az alacsonyabb jövedelmű társadalmi szereplőkre (Gyulai, 2011). Az utóbbi negatív hatás kiküszöbölésére született a karbonosztalék-javaslat (Paul–Underwood, 2019). A javaslat szerint a szén-dioxid-kibocsátást adóztatnák, és az abból befolyó bevételeket egyenlő arányban osztanák el az emberek között. A szerzők szerint ez biztosítaná, hogy az alacsony és közepes jövedelmű háztartások érdekei védve legyenek, és nem fordulnának elő olyan esetek, mint például a francia sárgamellényesek lázadása.

Gyulai szerint a karbonosztalék nem mérsékli elegendően a környezeti károkat. Ugyanis az osztalékot pénzben kézhez kapó szereplők azt valószínűleg erőforrás-felhasználás növekedésével járó gazdasági tevékenységekre használnák fel, ahogy ezt az EEB már említett decoupling-jelentése is bizonyítja. Gyulai – a Magyar Természetvédők Szövetségével együttműködve – egy éghajlatvédelmi ösztönző makrogazdasági eszközt dolgozott ki, amely egy fosszilisenergia-kvótarendszeren alapul (Gyulai, 2011). Az eszköz hasonlít a David Fleming vezette egyesült királysági pártközi parlamenti csoport által javasolt energiakvóta-kereskedelmi rendszerre (Tradable Energy Quotas, Fleming–Chamberlin, 2011). Gyulai az évről évre csökkenő fosszilisenergia-kvótát a társadalom szereplői között osztaná szét, a magánszemélyeket illetően egyenlően. A kvóta kamatmentes pénzhelyettesítőként is működne, a kevesebbet fogyasztók a megtakarítást környezetbarát termékek speciális piacán költhetnék el. A társadalmi és gazdasági szereplők egy visszatérülő alapból kamatmentes kölcsönhöz juthatnának, hogy energiahatékonysági, megújuló beruházásokkal csökkentsék fosszilisenergia-igényüket. A rendszert egy tanácsadó szolgálat segítené. A javaslat nemcsak a természeti erőforrás felhasználását és a társadalmi egyenlőtlenséget csökkenti, de élénkíti a gazdaságot, és választ ad a kamatos pénzrendszer problémakörére is. Európai szinten a Resource Cap Coalition képviseli az elképzelést (Ceeweb.org).

A gazdasági szereplők felelősségének korlátai

A pénzügyi és bankrendszer mellett a vállalatok átfogó szabályozásának megváltoztatása is elkerülhetetlen. David Korten úgy látja, az egyik alapvető probléma, hogy a mai vállalatokat jogi személyiséggel ruháztuk fel (Korten, 1996). Így tulajdonosaik a vállalat tevékenységét illetően ki tudnak bújni a jogi és erkölcsi felelősség alól. A részvénytársaságok esetén a tulajdonosi felelősség még inkább megfoghatatlan. Az arctalan részvényesek megrendelése csak a vállalat jövedelmezőségére irányul, belehajszolva a vállalatvezetést a környezeti és társadalmi erőforrásokat károsító működésbe. Korten szerint meg kell szüntetni a gazdasági szereplők jogi személyiségét, hogy a jogi és erkölcsi felelősség visszakerüljön a természetes személyű tulajdonosokhoz. Korten más javaslatokat is megfogalmaz a gazdaság erkölcsösebb és fenntarthatóbb működése érdekében (Dabóczi, 1998): (1) A politikai demokrácia visszaállítása az üzleti szférából származó kampánypénzek drasztikus korlátozásával. (2) A vállalati „jólét” – részben az adófizetők pénzéből finanszírozott szubvenciókra, adókedvezményekre épülő – rendszerének eltörlése, továbbá annak kikényszerítése, hogy a vállalatok a tevékenységi körükben, tevékenységük révén felmerülő, ám általuk fel nem vállalt (externalizált) költségeket teljes mértékig viseljék. (3) A gazdasági demokrácia elősegítése, a tulajdonosi struktúra kiszélesítése a családi, szövetkezeti vállalkozások támogatásával; a vállalatóriások kisebb vállalkozásokká alakítása szigorú trösztellenes szabályozás mellett. Korten javaslatai között szerepel az is, hogy nemzetközi szerződést alkossanak a transznacionális vállalatok és pénzügyek valódi szabályozására, valamint az emberi jogokért küzdő civil kezdeményezések felkarolására.

A nemzetközi vállalatok politikai és gazdasági befolyásuk révén elérik, hogy az államok olyan szabadkereskedelmi megállapodásokat kössenek, amelyek különösen kedvező helyzetbe hozzák őket. Ilyen eszköz például a befektető–állam vitarendezési eljárás (investor-state dispute settlement, ISDS), amely lehetőséget ad a külföldi befektetőknek, hogy speciális választott bíróságokon perelhessék a profitjukat kockáztató kormányokat. Van Harten 214 ilyen bírósági ügyet vizsgált meg, amelyek során az államok összesen 9164 millió USD kártérítést fizettek cégeknek (Van Harten – Malysheuski, 2016). A kormányok sok esetben az ISDS-perek fenyegetése miatt nem alkotnak meg fontos környezetvédelmi vagy egészségvédelmi szabályozásokat. A Gabriel Resources vállalat 2016-ban indított ISDS-pert a román állam ellen, mert az nem engedélyezi a Verespatakra tervezett cianidos technológiájú aranybánya-beruházást (Fidrich, 2017). A kanadai cég négymilliárd dollár kártérítést követel Romániától, amely a per miatt sokáig halogatta Verespatak felterjesztését az UNESCO világörökségi címére. 2019-ben kétszáz európai civil szervezet indított petíciót a befektető–állam vitarendezési eljárások felszámolására, amely akcióhoz több mint nyolcszázezer európai polgár csatlakozott (Stopisds.org). A petíció egy kötelező érvényű ENSZ-egyezmény meghozatalát is követeli, amely biztosítaná a multinacionális vállalatok elszámoltathatóságát és a helyi közösségek tagjai emberi jogainak biztosítását.

Globalizáció vagy lokalizáció?

A koronavírus-járvány robbanásszerű globális elterjedésének és példátlan negatív gazdasági hatásainak egyik közvetlen oka a globalizáció. A tőke és a személyek felfokozott, globális áramlása, a kontinenseken átnyúló termelési láncok egyszerre segítették a pandémia kialakulását és akadályozták meg a nemzeti gazdaságok működését. A helyzet rámutat arra, hogy a globalizáció versus lokalizáció fejlődési irányokban hangsúlyeltolásra van szükségünk.

A Magyar Természetvédők Szövetsége javaslatokat fogalmazott meg a koronavírus utáni zöldgazdasági helyreállításra, amelynek fontos eleme a lokalizáció elősegítése (Mtvsz.hu). Kiemelik, hogy a szubszidiaritás elvéből kiindulva társadalmi, gazdasági döntéseinket a lehető legalacsonyabb szinten kell meghoznunk. Támogatni kell a helyi tudáson és erőforrásokon alapuló, a hasznokat helyben tartó gazdaságot. Biztosítani kell az önellátáson alapuló fejlődést, növelve a térségek élelmiszer-, energia- és pénzügyi önrendelkezését. A helyi közösségeknek kell rendelkezniük a természeti erőforrások felett, beleértve a termőföldet és az ivóvizet is. Meg kell erősíteni a helyi és térségi szint szerepét a társadalmi és gazdasági döntésekben, az erőforrások allokálásában.

A gondolkodási paradigmák megváltoztatásának szükségessége

Ha gazdasági-társadalmi rendszerünkben átfogó változásokat szeretnénk elérni, gondolkodási paradigmáinkat, szemléletünket is meg kell változtatnunk. Ugyanis gondolkodásunk és hitünk határozza meg társadalmi-gazdasági rendszerünket.

Hit ez emberi elme korlátlanságában

A koronavírus-járvány szembesített minket kultúránk egyik alapvetően hibás gondolkodási paradigmájával, azzal, hogy az emberi elme korlátlanságában hiszünk. Az európai civilizáció modern embere dermedten észleli, hogy a tudomány és a technika – egyelőre – nem találja a betegség ellenszerét. Társadalmi szorongásunk egyik forrása, hogy összetört az a hamis kép, mely szerint a világ bármely problémájára a tudomány és a technika hatásos választ tud adni. Szembesülünk azzal, hogy létezik valami, ami nagyobb és hatalmasabb az emberiségnél.

Pedig mítoszaink évezredek óta óvnak minket ettől az elbizakodottságtól. A görög mitológia Prométheusza Zeusz tiltása ellenére ellopta a tüzet az emberek számára, ezért kegyetlen büntetést kapott. Az emberek is bűnhődtek: Pandóra szelencéjéből kiáradtak a bajok, köztük a betegség. A bibliai emberpár Isten tiltása ellenére evett a jó és a rossz tudásának fáján lévő gyümölcsből. Ezért ki is űzték őket a paradicsomból.

Mit jelent ez a két történet? Isten ellenzi a tudományos-technikai haladást? Nem erről van szó. Aquinói Szent Tamás szerint Ádám és Éva Istent magukkal akarták helyettesíteni, hogy az ember is képes legyen kormányozni önmagát saját természetének fényében, külső világosság segítsége nélkül. Az emberpár nem hitt Isten jóságában, nem hitte el, hogy Isten azért zárta el előlük a jó és a rossz tudásának fáját, mert ez az ő javukat szolgálta. Teremtettségünkből adódóan képtelenek vagyunk teljesen átlátni a világ működését. Elhitték a kígyó hazugságát: azt képzelték, hogy Isten féltékenységből zárta el előlük a tudást. De miért is zárta el Isten az ember elől ezt a fát? Czakó Gábor szerint a tökéletes szeretet és a teljes tudás egységet alkot. Az ősbűn éppen az lehet, hogy az ember a tudást Isten nélkül – a szeretet, az erkölcs nélkül – használta fel. Tehát az ősbűn a tudás és a szeretet szétszakítása, a tudás felhasználása bölcsesség nélkül.

Sohasem vált szét ennyire a tudás és a bölcsesség, mint a modern európai kultúrában. A modernitás a felvilágosodás korától eltávolította Istent a közéletből, az erkölcsöt a gazdasági viszonyokból. A politika és a gazdaság szinte egyetlen célja az ember materiális szükségleteinek fokozása és a felfokozott vágyak kielégítése lett. Az elmúlt évszázadokban a gazdaság egyre jobban maga alá gyűrte az élet összes területét. Minden árucikké, pénzzé válthatóvá vált – a föld, a víz, a biodiverzitás, a munka, a közösségi segítés különböző formái, az emberi kapcsolatok. Az ipari forradalom, az erkölcs szerepének gyengítése, a gazdasági növekedés, minden dolog árucikké változtatása valójában egyet szolgál: hogy kevesek minél több pénzzel – azaz hatalommal, hírnévvel és élvezettel – rendelkezzenek.

Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában a modern ember gyakorlati relativizmusát veti kritika alá: „Amikor az ember önmagát helyezi a középpontba, végül annak ad feltétlen elsőbbséget, ami alkalmi előnyt jelent számára, és így minden más viszonylagossá válik. Így nem lehet meglepő, hogy a mindenütt jelen lévő technokratikus paradigmával és a korlátokat nem ismerő emberi hatalom imádatával együtt kialakul az emberben ez a relativizmus, amelynek értelmében minden jelentéktelenné válik, ha nem szolgálja saját közvetlen érdekeit. Ebben egy olyan logika rejtőzik, amely érthetővé teszi számunkra, hogyan táplálják egymást különböző magatartásformák, amelyek egyszerre eredményezik a környezet pusztulását és a társadalmi hanyatlást” (122).

Csak úgy érhetünk el egy fenntartható társadalmat, ha szakítunk ezekkel a megközelítésekkel. Ha szakítunk a tudományos-technikai haladásba vetett vakhittel, ha a gazdaság és a politika az erkölcs szilárd talaján fog állni, ha a materiális dolgok mellett nagyobb szerepet kap életünkben a család, a közösség, a természet és a Jóistennel való kapcsolat.

Vetélkedés vagy együttműködés?

György Lajos a kozmikus rendről szóló tanulmányában Margaret Mead Cooperation and Competition among Primitive Peoples [Együttműködés és vetélkedés a természeti népeknél] című munkájára (1937) hivatkozik (György, 2000). Mead tizenhárom természeti népet vizsgált. Arra kereste a választ, hogy mennyire dominálja az egyes népek életét az együttműködés és a vetélkedés, illetve hogy ezek milyen társadalmi jellemzőkkel függnek össze. Azt találta, hogy az „én” kiemelkedően fontos minden vetélkedő népnél, és a „tulajdon” is elsősorban náluk lényeges. A „biztonságérzet” elsősorban az együttműködő népekre jellemző, de bizonyos mértékig mindegyikükre: itt tehát feltétlenül megvan a korreláció. A biztonságérzet alapja Mead szerint a mindenségről alkotott nézet. E népek számára létezik egy természetfeletti rend, amely a saját szabályai alapján működik, és az embernek nem tanácsos megsértenie: ez, mint Mead megállapította, a vallásos gondolkodás alapja. Az együttműködő társadalmak esetén az érett rendszerekre jellemző fejlett belső szabályozáshoz hozzátartozik a vallás is.

Jézus hegyi beszédében két egymáshoz közeli ige foglalkozik a pénz hatalmával, a Mammonnal, illetve a gondviseléssel: „Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is” (Mt 6,24). „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja” (Mt 6,31–34).

XVI. Benedek pápa szerint a természettel való kapcsolat nyithatja meg az embert az isteni gondviselés irányába: „A természettel való kapcsolatában az emberi személy önmagát teremtményként fedezi fel, mely kicsi ugyan, de »fogékony az Istenre« (capax Dei), hiszen bensőleg nyitott a Végtelenre. Felfedezi a környező világban a jóság, a szépség és az isteni gondviselés nyomait, és így »természetszerűleg« nyílik meg a dicséretre és imádásra. Szeretet és rácsodálkozás ébred benne, amikor belemerülve a természetbe megérzi és megtalálja ott az Isten jelenlétét” (Morciano–Vértesaljai, 2019).

Civilizációnk az anyagiak iránt táplált belső vágyainktól vezérelve kiiktatta a vallást, hogy egy dominánsan vetélkedő társadalmat hozhasson létre. Ezzel elhalt a világmindenség Teremtőjébe vetett bizalom, a gondviselés megélésének lehetősége is, amelyre oly nagyon szükségünk lenne a koronavírus-járványhoz hasonló események lelki túléléséhez.

Mi a boldogság?

Az igazi változáshoz a boldogsághoz való viszonyunkat is át kell formálnunk. Az euroatlanti civilizációban élők többsége a boldogságot az anyagi jóléttel azonosítja. A mindennapi életben a meghatározó döntési szempont az anyagi gyarapodás, az élvezetek fogyasztása, a több és több kényelem elérése. A koronavírus-járvány hatására boldogságfogalmunk is válságba került. Egyrészt házi karanténba szorulva, személyes és társadalmi gazdasági erőforrásainkat vesztve ellehetetlenült a boldogság ilyen értelmű megélése. Másrészt ráébredhetünk, hogy a világjárvány gyors lefutása és katasztrófaszerű gazdasági hatásai összefüggnek a mohóságunkat kiszolgálni akaró globalizációval, anyagközpontú kultúránkkal.

Lehet-e boldog az ember a koronavírus-járvány alatt? Hadd említsek két példát a boldogságra szélsőséges körülmények között is képes emberekre. A hitleri börtönben kivégzett Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkészről írta egyik fogolytársa: „Bonhoeffer a boldogság és öröm légkörét árasztotta maga körül mindenféle élethelyzetben, s lénye mély hálát látszott sugározni maga körül a puszta tényért, hogy még élhet… Azon kevesek közé tartozott ismerőseim körében, akik számára Isten mindig valósággal közel és jelen volt” (Gémesi, 1973: 25).

Másodikként a múlt század iskolaalapító bécsi pszichiáterét, Viktor E. Franklt szeretném megidézni. Frankl megjárta a náci koncentrációs tábort, és különös dologra lett figyelmes. Azt tapasztalta, hogy az emberek a szélsőségesen rossz körülmények között is lehetnek boldogok és kiegyensúlyozottak. Erre a tapasztalatra építette fel elméletét és terápiás gyakorlatát, a logoterápiát (Frankl, 2015). Szerinte az ember szabad akaratú, értelemre törekvő lény. Boldogságának forrása alkotótevékenysége, az élményei és némely esetben a megváltoztathatatlan körülményekhez való alkalmazkodása. Az ember mint alapvetően transzcendens lény számára a legfőbb érték a másik emberhez való kapcsolódás, a szeretet. Hamis tehát a Maslow-piramis, amely az önmegvalósítást tartja legfőbb értéknek, és ennek feltételéül tekint a testi és anyagi kielégülésre. Minden helyzetben találhatunk értelmet az életünknek. Boldogságunk kulcsa a másik emberhez való viszonyulás. Ez nem csak Viktor E. Frankl véleménye. Az előbb is említett jézusi hegyi beszéd a boldogság meghatározásával kezdődik: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,1–10).

Ha végigtekintünk ezen a listán, nem a fogyasztást és az önmegvalósítást látjuk boldogságunk forrásaként, hanem a másik emberrel való törődést, az igazságra törekvést, a megelégedést és szenvedésünk elfogadását. Adja Isten, hogy ez a boldogságfogalom határozza meg mindannyiunk életét – a világjárvány alatt és után is. Mert akkor talán, ha szelídek leszünk, még a Földet is örökül kapjuk. Úgy legyen!

Interjút készítette: Czirják Ráhel

Sokan, sokszor figyelmeztetnek, hogy a „huszonnegyedik órában van a Föld a klímaváltozás szempontjából” – de valahogy mégsem érezzük át ennek a vészjósló üzenetnek a súlyát. Mi a jelentősége ennek, és mit jelent az „utolsó óra” képe? Hogyan lehetne a legjobban érzékeltetni?

– Mindenekelőtt helyesbítenék: nem a Föld, hanem az emberiség, az emberi civilizáció van a huszonnegyedik órában. A Föld köszöni szépen, jól van, és jól lenne akkor is, ha az emberiség eltűnne – sőt, akkor még sokkal jobban is. De reméljük, idáig nem jutunk el. Isten egy csodálatos bolygót, rá pedig egy csodálatos élővilágot teremtett és adott az emberiségnek. A probléma az, ahogyan ezzel az ajándékkal gazdálkodunk: kapzsi, mohó módon kizsákmányoljuk a saját önző céljaink kielégítésére. Ez oda vezetett, hogy a most ismert civilizációnknak meg vannak számlálva a napjai.

A probléma súlyosságát talán pont a jelenlegi járvánnyal lehetne jól szemléltetni. A kutatók már évtizedek óta – de különösen az utóbbi húsz év során – folyamatosan figyelmeztetnek arra, hogy a természet kizsákmányolásának egyik következményeként egyre gyakoribb lesz az úgynevezett zoonózis, vagyis az állatokról emberekre terjedő fertőzés. Ezt a globalizációval megtoldva egyre könnyebben alakulhatnak ki világjárványok – ahogyan ezt tapasztaljuk is jelenleg. De nem hallgattunk a figyelmeztetésre.

Ugyanez a helyzet az éghajlatváltozással is: ha nem állítjuk meg most a negatív folyamatokat, olyan viszonyok jönnek létre a Földön, amilyenekkel korábban nemhogy az emberi faj, de az emlősök sem találkoztak a földtörténetben. Ez biztos, hogy a civilizációnkat alapjaiban fogja megrázni, nagy részét el fogja pusztítani. De ebben az esetben sem hallgatunk a figyelmeztetésekre, az intő jelekre. Pedig akadnak bőven.

Az utóbbi harminc év során például az északi-sarki jégsapka tömegének háromnegyedét, az öt évnél idősebb jégtömegeknek pedig a 95 százalékát olvasztottuk el. Európában a gleccserek gyakorlatilag a mi gyerekeink élete alatt fognak megszűnni. A rovarvilágban is iszonyatos pusztítást okoztunk: Németországban huszonhét év alatt a rovarok háromnegyedét irtottuk ki. Róluk a legtöbbször azt gondoljuk, hogy kellemetlen a létezésük, ám mivel a földi rendszerekben minden mindennel összefügg, nekik is nagyon fontos szerepük van az élővilág láncolatában, létezésük nagyon sok mindennek az alapját képezi. Gondoljunk csak a beporzásra. Ha nincsenek rovarok, termények sincsenek.

De elképzelhető az is, hogy a klímaváltozás végzetes hatásainak bekövetkezte előtt jön még egy olyan pandémia, ami óriási pusztítást végez az emberiségben. A jelenlegi járvánnyal ugyanis az a szerencsénk, hogy bár nagy a fertőzési képessége ennek a patogénnek, a halálozási arányok nem olyan drasztikusak. Ám elképzelhető olyan járvány is, ami nemcsak rendkívül fertőző, de sokkal halálosabb is.

 A jövőben is számíthatunk ilyen világjárványra?

– Amennyiben gyökeresen nem változtatunk a természethez való viszonyunkon – és úgy gondolom, hogy a nagyon gyorsan terjedő globalizáción is el kellene gondolkoznunk –, akkor egészen biztos. Ezt igazolja az a tény is, hogy mára körülbelül háromhavonta jelenik meg a Föld különböző pontjain egy újabb járvány, amivel korábban nem találkozott az emberiség. Ezeknek a háromnegyede zoonózis, a gerincesekről terjed át az emberre. Emlékezzünk csak a SARS-, a MERS-, a Zika- és a Dengue-láz-járványokra. Ezek mind nagyon jelentős kihívás elé állították az emberiséget, de eddig vagy megoldottuk, vagy egy bizonyos földrajzi helyre tudtuk visszaszorítani őket. A biodiverzitás csökkenése pedig számtalan mechanizmus révén gyorsítja az újabb és újabb járványok megjelenését. Előbb-utóbb sajnos biztos lesz egy olyan, ami az eddigieknél is nagyobb pusztítást végez az emberiségen.

 Öröm az ürömben, hogy a járvány következtében világszerte sok helyen leállt a közlekedés és az ipari termelés, ami a természet „fellélegzését” eredményezi. Mindennek van-e hatása a globális klímaváltozás szempontjából? A vírus megoldotta helyettünk a problémát?

– A járványnak nagyon fontos pozitív hatása van, de nem az, hogy ideiglenesen kitisztult a levegő és csökkentek a szennyezések. Ez csupán arra jó, hogy ízelítőt kapjanak az emberek, milyen az igazi természet, az igazi világ, amit Istentől kaptunk. És hogy ezt egy kicsit jobban megbecsüljük, s elgondolkozzunk azon, hogy biztosan azt az irányt szeretnénk-e követni, amerre most rohanunk: a fogyasztói társadalom bálványai után.

A járvány legnagyobb pozitívumát én abban látom, hogy történelmi lehetőséget ad arra, hogy felgyorsítsuk azokat a folyamatokat, amelyek egy fenntarthatóbb, igazságosabb és egészségesebb értékrendű világ felé visznek minket. Három ok miatt gondolom így:

Egyrészt viselkedéskutatók által alátámasztott tény, hogy az emberek általában nehezen változtatnak az életstílusukon, értékrendjükön, kivéve ha élethelyzetváltás következik be – mint amilyen például a házasságkötés, a gyerekszületés, a munkahelyváltás. Ez a pandémia mindenképpen ilyen, világméretekben állította új élethelyzet elé az embereket, így tehát változtatni is könnyebb.

Másrészt egy olyan élethelyzetet is hozott, amikor az emberek a halál árnyékában – a félelem, a gazdasági lehetőségek beszűkülése vagy a közösségre utaltság fokozódása miatt – elgondolkoznak azon, hogy mi az igazi érték. A közösség erejéről, a szolidaritásról, a szeretetről, összességében a Jézus által tanított értékekről bebizonyosodott, hogy működnek, ezek mentettek meg sokakat, és a válság sok mindenkiből kihozta ezt a jobb oldalát.

A harmadik ok pedig, hogy a gazdaság legszennyezőbb ágai jutottak bajba – például az olajipar vagy a turizmusban a repülés és a luxushajózás –, miközben az új helyzet olyan technikai megoldásokat tett szükségessé, amelyek a fenntartható gazdasági rendszerre való átállásban alapvetők. Ilyen például a szolgáltatások digitalizációja vagy a megújuló energiaforrások.

Ezeknek a hatásoknak az összeadódásával pedig – úgy, hogy az emberek közben megízlelhették, milyen az, amikor a természet visszatér a környezetükbe –, úgy gondolom, sokkal többen akarnak új normát a régi rendszerbe való visszatérés helyett. A közvélemény-kutatások is ezt igazolják.

El is gondolkoztam, hogy ez nem intő jel volt-e Istentől – úgy, mint az Ószövetségben, amikor Izrael bálványokhoz fordult, ami után valamilyen csapás érte őket, egyfajta figyelmeztetésként.

 A veszély(érzet) csökkenésével az új értékek, normák gyakorlatba ültetése tényleg megvalósul, vagy visszazökken a világ az eredeti kerékvágásba?

– A járvány még nincs lejátszva, de az igaz, hogy az emberek könnyen elfelejtik a tanulságokat, és hamar visszatérnek a régihez. Ám a gazdasági hatások még nem értek véget. Ott az új lehetőségek keresése, a társadalmi szolidaritás, az újjáépítés most kezdődik, egyéni, önkormányzati és országos szinten egyaránt. Én sok jó jelet látok, ami alapján bizakodom, hogy nem megyünk vissza a régihez. S amíg nincs védőoltás, addig a járvány sem zárult le, bármikor felerősödhet, visszatérhet.

 Ha már szóba került az Ószövetség: a Bibliában is megfogalmazódik az a gondolat, hogy nem megvédjük, hanem eltékozoljuk azt, amit Istentől kaptunk. Ezek szerint évezredek óta tartó folyamat, hogy felemésztjük a Földet?

– Igaz, hogy régen is jellemzően felelőtlenül bántunk a Földdel, az embereket a kapzsiságuk, a bálványaik hajtották rossz irányba, de az nem veszélyeztette feltétlenül az egész emberi civilizációt. Az igazán nagy léptékű pusztítás az utóbbi harminc-negyven évben tapasztalható. Ennek elsődleges okát abban látom, hogy a technológia miatt az ember teljesen elbízta magát, felfuvalkodott. Elhittük, hogy ügyesebbek vagyunk, mint Isten, mert tudjuk irányítani a természet folyamatait – például az időjárást vagy a géneket. Ha pedig a Földet végleg tönkretesszük, megyünk a Marsra. Pedig dehogyis. Ez a téves hozzáállás az elmúlt három-négy évtized generációira jellemző.

 Ön hogy látja, mi a kapcsolat az etika és a környezetvédelem, klímavédelem között?

– Bár önző alapon is meg lehet közelíteni, a környezet- és klímavédelem alapvetően etikai alapú. Általában nagyon élesen elkülönül egymástól a problémát okozó szennyezők és a negatív hatásokat elszenvedők csoportja. Ez földrajzilag, időben és társadalmilag egyaránt igaz: a fejlett világban történik a túlfogyasztás, de leginkább a világ szegényei szenvednek ennek negatív hatásaitól. Mostani élvezeteinkért a gyerekeink és unokáink fognak nagyon drágán megfizetni. Ugyanúgy a gazdagok és a szegények között is fennáll ez a helyzet: a gazdagok életmódjuk következtében a leginkább felelősek a természetben okozott károkért, de ők tudják legjobban megvédeni magukat a következményekkel szemben. E problémakör kezelése tehát morális és etikai alapon történik.

 A globális klímaváltozásban mekkora felelőssége, szerepe van a fejlett világnak, és mekkora a fejlődőnek?

– A fejlődő világnak – beleértve Kínát is – nagyon kicsi szerepe, felelőssége van a környezeti károkozásban. Hosszabb időtávban kell vizsgálódnunk: azt kell nézni, hogy az egyes országok a történelem során mennyi szennyezést bocsátottak ki. Ugyanis például a felhalmozódó szén-dioxid évtizedeken-évszázadokon át benne marad a légkörben, a körforgás részévé válik. Vagyis a jelenlegi szén-dioxid-szint nem ma keletkezett. Ez egyértelműen a fejlett országok tevékenységének hatása az ipari forradalom óta. És ugyan sokat szidjuk Kínát, azt is fontos látnunk, hogy az ő károsanyag-kibocsátásuk legnagyobb részben nem saját maguk miatt, hanem a fejlett világ fogyasztási szükségleteinek kielégítése közben történik. Ezért gyakorlatilag a mi kibocsátásunk, ami földrajzilag ott valósul meg.

 Ez alapján a problémák megoldásában mekkora szerepet kell vállalnia a fejlett és a fejlődő világnak?

– A megoldásban is egyértelműen a fejlett világé a felelősség zöme. De itt is árnyalnám a dolgot, mert az országokon belül is hatalmas egyenlőtlenségek vannak. Azt kell látni, hogy az emberiség tizedétől származik a teljes károsanyag-kibocsátás fele. És ez fordítva is igaz: az emberiség fele a kibocsátásoknak csak a tizedét okozza. Tehát hiába kényszerítjük a világ szegényebb felét, hogy szorítsa vissza a fogyasztását, a hatás gyakorlatilag észrevehetetlen lesz. De ha csak annyit csinálnánk, hogy a világ leggazdagabb tíz százaléka a kibocsátásait az EU-s átlagra csökkenti – ami azért nem olyan drasztikus, mint ha gyertyával világítva egy barlangban kellene élni –, akkor az egész Föld kibocsátása az egyharmadával csökkenne.

Ez országon belüli szinten is igaz. Tehát nem a szegényeket kell korlátozni. Persze az ő képzésük is nagyon fontos, hogy meg tudják tenni, ami rajtuk múlik, de áldozatokat nem nekik kell hozniuk – korlátozva az életminőségük és egészségük javításával kapcsolatos fejlesztéseket. A leggazdagabb egytizednek van a legnagyobb felelőssége és lehetősége a változtatással kapcsolatban.

A másik, hogy a környezeti túlterheléssel kapcsolatosan sokszor felvetődik, hogy az alapvető probléma, minden gond okozója a túlnépesedés. Így a születésszabályozás eszközeivel ezt kell megoldani, és akkor megszűnik minden további probléma. Ez azonban téves elképzelés. Ugyanis ha összehasonlítjuk az elmúlt pár évtized statisztikáit, azt láthatjuk, hogy a fogyasztás növekedése többszöröse a népességgyarapodásnak. És ez az előrejelzésekre is igaz. Kutatók a Föld lakosságszámának stabilizálódását prognosztizálják a közeljövőben, míg a fogyasztás az évszázad közepére meg fog háromszorozódni. Vagyis hiába állítjuk le teljesen a népességnövekedést, a probléma gyökere alapvetően a fogyasztás növekedése. Ráadásul a népességnövekedés ma ott történik, ahol történelmileg nagyon alacsony a fogyasztás, így a szennyezés mértéke is. Vagyis ezeken a területeken az emberek még évtizedekig nem fognak olyan mértékben fogyasztani, mint a nyugati világ, ahol pedig ugye csökken a lakosságszám.

 Globális klímaváltozás, globális felmelegedés, közben pedig van, ahol hidegebb idő tapasztalható, mint korábban. A két fogalmat szinonimaként használjuk a köznyelvben, ugyanakkor nem feltétlenül világos, ki mit ért rajtuk. Az elnevezés ellenére tapasztalható jelenségek (helyenként sokkal nagyobb hidegek) pedig sok esetben szkepticizmust váltanak ki. Összefoglalná, hogy a két kifejezés mit takar, és az milyen tényezőkben érhető tetten leginkább?

– Eleinte azt vettük észre, hogy melegszik a Föld és az éghajlat. Aztán arra jöttünk rá, hogy a melegedés csak az egyik részprobléma. A nagyobb károk nem konkrétan a melegedésből, hanem az éghajlat megváltozásából származnak. Például a csapadék eloszlásának megváltozása sokkal nagyobb károkat okoz, mint önmagában a melegedés.

Az is érdekes kérdés, hogy most hűlés vagy melegedés történik-e. Azt kell megállapítanunk, hogy sehol nem beszélhetünk hűlésről, az éghajlat mindenhol melegszik. Ez alól a Földön egyetlen terület kivétel: az Atlanti-óceán egy kis része Grönland és Izland alatt, ami az északi-sarki jég olvadása miatt hűl.

Az, hogy az időjárásban időnként extrém hidegeket tapasztalunk, nagyrészt a klímaváltozás eredménye. Korábban már említettem, hogy az Északi-sark jégtakarójának nagy részét elolvasztottuk. Ettől teljesen felbolydult az északi félteke időjárása. Mi volt korábban? Az északi-sarki hideg a jégsapka fölött, egy körkörös áramlással volt bezárva, amit úgy kell elképzelni, mint egy sapkán a prémet. Ahogy viszont elolvasztottuk a sarkvidéki jégtakarót, megváltoztak a légkörzési viszonyok. A fehér színű jég eltűnésével ugyanis megváltozott a terület albedója: a napsugarak nagyobb részét most már nem visszaveri a fehér felület, hanem az óceán sötétebb színe elnyeli, ami miatt hirtelen sokkal erősebben melegedik ez a terület, nagyon megváltoznak a helyi hőmérsékleti viszonyok. Ezért aztán meggyengül ez a körkörös áramlás, és hurkokat kezd vetni – úgy, mint amikor egy póló anyaga kinyúlik, vékonyodik, és hullámos lesz. Időnként ezek a hurkok délebbre mozogva rácsúsznak az északi félteke kontinenseire, extrém hidegeket okozva. Ezért volt májusi hó, tavaly kétméteres hó az Alpokban vagy azok az iszonyatos hidegek Amerikában. Ez mind egyértelműen összefügg a globális éghajlatváltozással, amit nevezhetünk globális felmelegedésnek is, mert a glóbusz folyamatosan melegszik, a lokálisan tapasztalható hidegebb időszakok ellenére is. Ezt a statisztikák egyértelműen alátámasztják. A tavalyi év például Magyarországon a valaha mért legmelegebb volt. Az idei első három hónap Európában ismét az eddig mért legmelegebb negyedév volt. Megint sok rekordot döntünk.

Annyit még mindenképpen fontos megemlíteni a klímaváltozás kapcsán, hogy a szén-dioxid- koncentráció növekedése miatt az óceánjaink elsavasodnak. Emiatt a korallszirtek tönkremennek, a kalciumvázas tengeri élőlények lassan feloldódnak, nem tudnak életben maradni, ami miatt egész tengeri táplálékláncok dőlhetnek be. Ez tehát nem a klímaváltozás eredménye, de ugyanaz okozza, mint a klímaváltozást: az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának növekedése.

 Az éghajlat ingadozására korábbi földtörténeti korokban is volt példa. Mi bizonyítja, hogy ma az emberi tevékenység hatására tapasztalható a felmelegedés?

– Tegyük fel, hogy igazuk van azoknak, akik azt állítják, a mostani változásokat nem az ember okozza. Akkor is azt látjuk, hogy amióta emlősök élnek a Földön, az ipari forradalom előtti földi átlaghőmérséklet mínusz négy és plusz két Celsius-fok között változott. Ebből a tartományból még jégkorszakok idején sem lépett ki az elmúlt körülbelül hárommillió évben. Ez az a hőmérsékleti sáv, amiben az emberi faj képes létezni. Most viszont már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy ebből kilépjünk, az évszázad második felére pedig nagyon túllépünk ezen a sávon. Úgyhogy, ha mindezt nem is mi okozzuk, akkor is olyan légköri körülmények irányába haladunk, amilyeneket az emberi faj korábban soha nem tapasztalt.

Igen, korábban is voltak nagy éghajlatváltozások. Ezeket nagy kihalások is kísérték. Szóval nem a Földnek lesz baja – meglesz utánunk is –, hanem az emberi civilizáció fennmaradásáról, túléléséről van szó. Tehát ha természetes folyamatról beszélnénk, akkor is el kellene gondolkodnunk azon, hogy mit tegyünk a túlélésünk érdekében.

Onnan látjuk, hogy ez nem természetes folyamat, hogy minden eddigi éghajlatváltozáshoz képest most nagyságrendekkel gyorsabban zajlik. Számos tudományos módszerrel be lehet bizonyítani az antropogén aktivitást. Ha kivesszük az emberi hatást a rendszerből, akkor most egy kisebb jégkorszaknak kellene lennie. Ehelyett nem ezt látjuk. Az ipari forradalom előtti időhöz képest meglévő plusz egyfokos növekedést csak az emberi hatással, vagyis a szén-dioxid-koncentráció növekedésével tudjuk magyarázni.

 Ha már szóba kerültek konkrét hőmérsékleti értékek, beszéljünk a 2015-ös párizsi klímacsúcsról és az ott elfogadott másfél Celsius-fokos hőmérsékleti határról. Mit jelent ez pontosan, s miért épp ennyi ez az érték?

– A kutatók sokat gondolkoztak, hogy hol lehet meghúzni azt a hőmérséklet-növekedési határt, aminek a következményeivel a társadalmi-gazdasági rendszereink még meg tudnak birkózni, még alkalmazkodni tudunk hozzá. Korábban ezt nagyjából két Celsius-fokban állapítottuk meg. De minél több adatunk lett, minél jobban megértettük a Föld rendszerszintű összefüggéseit, a klímaváltozás továbbgyűrűző hatásait, annál jobban láthatóvá vált, hogy ez a két fok túl magas érték, mert már egy kisebb éghajlatváltozásnak is sokkal nagyobb, a civilizációnkra károsabb hatásai vannak, mint korábban gondoltuk volna. Ezért ez a viszonylag biztonságos határ lecsökkent másfél fokra.

De azt látni kell, hogy korábban egyetlen tudós sem mert a másfél fokkal kapcsolatos kutatást végezni, mert faölelgető hippinek bélyegezték. A másfél fok hatalmas fordulat, nagyon fontos politikai döntés volt Párizsban, amiben Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája is lényeges szerepet játszott 2015-ben. Ez indította be ugyanis azt a folyamatot, amelynek során elfogadták a Fenntartható Fejlődési Célokat, a sendai katasztrófavédelmi egyezményt, majd a párizsi éghajlatvédelmi egyezményt.

Ez utóbbival a politika azt nyilvánította ki: elfogadhatatlan, hogy a Föld felszínéről bizonyos országok eltűnjenek, ezt nem engedhetjük meg. Mert a másfél és két Celsius-fokos változás között akkora a tengerszint-emelkedési különbség, hogy annak sok tengerparti és szigetország, illetve országrész az áldozatává válna. Emiatt a másfél fok lett meghatározva az ipari forradalom előtti időszak átlaghőmérsékletéhez viszonyítva.

 Mire számíthatunk, ha nem sikerül tartani a másfél Celsius-fokos határt?

– Egyrészt arra, hogy bizonyos területek eltűnnek a Föld színéről. Banglades például nagy veszélyben van, vagy a szigetországokat is ez fenyegeti. Ezenkívül nagyon sok terület lesz szélsőséges időjárási jelenségeknek kitéve, aminek eredményeként élhetetlenné válnak. Nagy problémák lehetnek az élelmiszer-ellátás tekintetében is. Mindenképpen hatalmas migrációs nyomásra számíthatunk a világ bizonyos területein.

A mostani tendenciák folytatódni fognak, azaz a szélsőséges időjárási jelenségek gyakoribbá válnak, ennek nyomán infrastruktúrabeli, vagyoni károk keletkeznek. Egyre több járvány, betegség fog megjelenni – ahogy például Magyarországon is megjelent a nyugat-nílusi láz, vagy egyre gyakoribbak a kullancsok által terjesztett betegségek. Ugyanígy a kórokozók és kártevők elszaporodására, hatalmas inváziójára is számíthatunk. Nálunk ilyen a parlagfű megjelenése vagy a harlekinkaticák és a poloskák inváziója az utóbbi években. Ezek igen kellemetlenek, de jöhetnek olyan inváziók is, amik az egész évi termést tönkreteszik. És mindezen tényezők hatásai jelentős társadalmi, szociális, gazdasági károkat okozhatnak.

 Cselekedni, a kitűzött célokat megvalósítani kinek a felelőssége: az állami vezetésé, a gazdasági szereplőké vagy az egyes embereké? Mit tehet a hétköznapi ember a környezeti hatások mérsékléséért?

– A három szereplőcsoportot nem lehet szétválasztani, mert összefüggenek. Addig egyetlen kormány sem fog lépni, és egyetlen cég sem fog felelősebben termelni, amíg a szavazó, illetve a fogyasztó nem várja el tőle, hogy környezeti szempontból fenntartható módon működjön. Ha mi, szavazók, fogyasztók azt mondjuk, hogy nekünk ez tulajdonképpen kényelmes, és nem szeretnénk kényelmetlen intézkedéseket annak érdekében, hogy a gyerekeink ne főjenek meg, akkor egyetlen kormány sem fog változtatni. És ugyanígy a cégek: ha nincsenek elvárásaink feléjük, hanem megvesszük a környezetszennyező módon előállított termékeiket, akkor nem áll érdekükben, hogy máshogy termeljenek. Ez tőlünk indul.

Meglátásom szerint munkavállalóként a legnagyobb változást a munkánkon keresztül tudjuk elérni. Mert egyrészt a munkahelyünkön töltjük az időnk legnagyobb részét, így az ott bevezetett fenntartható környezeti megoldások jelentősen csökkenthetik az ökológiai lábnyomunkat. Másrészt a legtöbb ember a munkája révén óriási hatást tud gyakorolni a kibocsátásokra – akár tanár, önkormányzati dolgozó vagy bolti eladó.

A Covid kapcsán aktuális példa, hogy egy önkormányzat a személyautókkal való közlekedés helyett ösztönözheti a kerékpár használatát bicikliutak létesítésével, azok biztonságosabbá tételével. Ugyanígy, ha egy cégen belül információs napot tartanak környezeti kérdésekről, vagy egy vezető felelősen viselkedik, azzal nagyon fontos mintát ad a többieknek. Ha felújítunk egy közintézményt, és zéró energiás épület lesz, akkor az ott ügyeket intézők látják, hogy egy ilyen épület sokkal kényelmesebb, egészségesebb, sok szempontból jobb, így pedig arra is hatást lehet gyakorolni, hogy hasonló módon újítsák fel az otthonaikat. Vagy a foglalkoztatók támogathatják a távmunkát, így az embereknek nem kell közlekedniük – vagy csak sokkal kevesebbet. Vállalkozóként elgondolkozhatok egy környezetileg fenntarthatóbb üzleti modellen – hogy a termékeim kisebb környezeti hatásúak legyenek –, vagy bolti eladóként is sokat tehetünk, ha például a szintetikus anyagból készült ruhák helyett a biopamut előnyeit ismertetjük meg a vevőkkel. Tehát a munka világában gyakorlatilag mindenhol tudunk példát találni.

A munkánk mellett választópolgárként és vásárlóként is képesek vagyunk befolyásolni a változást: a döntéshozók és gazdasági szereplők felé is ki kell fejeznünk az elvárásainkat a környezeti szempontból felelős magatartásukkal kapcsolatban. Tehát a három szféra egyensúlyára és együttműködésére van szükség.

 Miben ragadható meg Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájának jelentősége a klímavédelem szempontjából?

– Az enciklika nagyon nagy fordulatot hozott, ugyanis dominóhatást indított el, és olyan globális folyamatokat katalizált, amelyek következtében érdemi, világszintű megállapodások születtek.

Bár a hetvenes évek óta folyamatosan vannak szakértői figyelmeztetések, hogy változtatnunk kell, a cselekvés sokszor elmaradt. Az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezménye kapcsán kezdődött globális összefogás, a következő nagy lépés pedig a Kiotói jegyzőkönyv volt, amit sajnos nem sikerült teljes mértékben betartanunk. Ezek mellett széles körű nemzetközi megállapodások főleg olyan témákkal kapcsolatosan voltak, mint a békekötések vagy a nukleáris leszerelések. Úgyhogy összességében három-négy évtizedet vesztettünk el úgy, hogy nem történt semmi. 2015-ben viszont a Laudato si’-t követően több fontos megállapodás is született, s ha ezeket tényleg megvalósítanánk, nagyon jelentősen javulna az életminőség a Földön. Ezek a Fenntartható Fejlődési Célok, a sendai egyezmény és a párizsi megállapodás.

Az enciklika példa nélkül álló globális szolidaritást katalizált, ugyanis kimondta, hogy miénk a morális felelősség, a Föld ránk van bízva, nekünk kell felelősen gazdálkodnunk vele. Ezzel megszüntette – vagy legalábbis jelentősen csökkentette – a téma korábbi átpolitizáltságát. Mert előtte ha valaki ilyen kérdéskörben foglalt állást, azt valamilyen politikai bélyeggel illették, így pedig nem lehetett érdemben beszélni a témáról, nemhogy cselekedni. De Ferenc pápa az egész keresztény világ számára nyilvánvalóvá tette, hogy a klímaváltozás politikai oldaltól függetlenül mindenki számára veszélyt jelent, és közös felelősségünk, hogy ezt megoldjuk. Tehát nagyon nagy volt a jelentősége, és azt gondolom, ez volt az alapfeltétele annak, hogy a többi egyezmény megszülethessen 2015 során.

 Milyen lehet egy keresztény természet- és klímavédelem, és mik lehetnek a sajátságosan keresztény elemei? Megkülönböztethetünk-e egyáltalán keresztény és szekuláris környezetvédelmi megközelítést?

– Azt gondolom, hogy alapvetően igen, van különbség. Ha a keresztény etika alapján oldjuk meg a klímaváltozást, akkor kizárunk számos olyan megoldást, tendenciát, amivel – a gazdasági érdekek mentén – jelenleg kezelni akarjuk a problémát. Ilyen például az, amikor mindent csak a technológiával akarunk megoldani, ahelyett, hogy az életmódunkon változtatnánk. A kényelmünk, a fogyasztási szokásaink fenntartása érdekében mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig, a negatív hatásokat pedig valamilyen csodaszerként tekintett technológiával akarjuk felszámolni. Vagy ha ez sem jön be, azt gondoljuk, átköltözünk a Marsra.

Ezzel szemben a keresztény etika alapján működő klímavédelem esetén értékrendbeli váltásról van szó, melynek a krisztusi értékek szerinti életvitel megvalósítása a kiindulópontja. Ez a klímaváltozás megoldásának a könnyebb útja. Hiszen ha a keresztény értékek szerint élnénk – nem a földi javak felhalmozására, hanem a szeretetre, a közösségre, a felebarátaink megsegítésére törekednénk –, akkor a problémák forrásának nagy része magától megszűnne. Persze az olajat és a szenet mint erőforrást akkor is le kellene cserélnünk, de a fogyasztási szokások megváltozásával a problémát sokkal könnyebb lenne kezelni.

Így a keresztény értékrend és a klímavédelem között nagyon szoros a kapcsolat. De sajnos ez a szemlélet semennyire nem jellemző a szakpolitika szintjén. Ugyanis az nem meri felvállalni, hogy a környezeti problémák megoldása etikai kérdés. Vagy ha el is jut idáig, mindent csak technológiával akar kezelni. Igaz ugyan, hogy ez is fontos része a megoldásnak, de nem kizárólagos eszköz. Önmagában a technológiával nem fogjuk tudni megoldani a klímaváltozást.

De ma, a járvány következtében történelmi fordulópontra kaptunk lehetőséget, hogy megváltoztassuk az életmódunkat és a gazdasági rendszerünket. Hogy a fogyasztás bálványozása helyett egészségesebb, keresztényibb értékrendszer mozgassa a gazdaságunkat, társadalmunkat. Bízom benne, hogy élni tudunk ezzel a lehetőséggel, aminek eredményeként nemcsak az emberek lehetnek boldogabbak, hanem hosszú távon a környezeti problémákat is megoldhatjuk velük.

Absztrakt

A szegénység véleményem szerint nem azonos a javak szűkösségével, és többé nem számolható fel sem azok növekvő mértékű előállítása, sem igazságosabb elosztása révén. Szegénységen nem kielégítetlen szükségleteket értek, hanem a jó emberi élet feltételeinek a hiányát. Amellett érvelek, hogy a termelés fokozása a természeti források túlterhelése és kimerítése árán többé nem enyhíti, hanem növeli a nyomort. Az esszé végén röviden érintem a növekedési hajsza megfékezésének politikai feltételeit is.

Kulcsszavak: szegénység, szűkösség, szükséglet, gazdasági növekedés, természeti források, ökológiai válság

Szegénységen általában az emberhez méltó élet alapvető anyagi feltételeinek a szűkösségét szokták érteni. A vélekedők többsége az utolsó évszázadokig egyetértett abban, hogy ezek a feltételek mindenkor korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. Időleges vagy tartós hiányukat ezért az emberi állapot normális velejárójának tartották, az ellenkezőjét csak a mitikus előidőkben (a bűneset előtt) vagy utópiákban tartották lehetségesnek. Történelmi tapasztalatuk arról győzte meg őket, hogy a szűkösség elkerülhetetlen, sőt arról is, hogy a korlátozott mértékben hozzáférhető javak egyenlőtlen elosztása, ami egyeseket mentesít a nélkülözéstől, kívánatos és jogos (isteni eleve elrendelésből fakad, vagy a kiválóság jutalma, vagy a társadalmi haladás hajtómotorja). Az uralom mindenkori intézményes rendje ezt az aszimmetrikus elrendezést volt hivatott szentesíteni.

A felvilágosodás kora óta azonban Európában fokozatosan új, a fentiekkel ellenkező elképzelések is gyökeret vertek, és azóta egyre többen gondolják, hogy a szegénység kiküszöbölhető rendellenesség, melynek fennállásáért az egyén vagy a társadalom okkal kárhoztatható. A szegénységtől való megszabadulást – amit az emancipáció részeként szokás elképzelni – általában kétféle eljárástól remélik: az egyik a hiányzó javak fokozott mértékű előállítása, a másik az előállított dolgok méltányos elosztása. E kettő, úgymond, megteremti a gazdasági feltételeket az alapvető szükségletek kielégítéséhez, azaz a szegénység felszámolásához, ezt ma már csak akarni kell. Az alábbiakban azonban amellett érvelek, hogy egyik út sem járható, és ebből igyekszem konstruktív következtetésekre jutni. Azt állítom,

(1) hogy a szegénységről eleve nem adható hiteles leírás a szükségletek-szükségletkielégítés fogalomkörében;

(2) hogy a termelés növelése akár fokozhatja is a szegénységet, és jelenleg pontosan ezt teszi;

(3) végül hogy a méltányos elosztással kapcsolatos várakozások azon a téves hiedelmen alapulnak, hogy egy adott rendszeren belül a javakat alapvetően többféleképpen is el lehet osztani anélkül, hogy a rendszer működésének logikájával kerülnénk feloldhatatlan ellentmondásba.

Álláspontomat az első esetben a szegénység absztrakt, a másodikban ökonomista, a harmadikban szocialista felfogásával szemben kell igazolnom.

 A szegénység és a „szükségletek”

Absztraktnak nevezem azt a megközelítést, amely az életfolyamatok szerves egységétől elvonatkoztatva az embert természeti és társadalmi környezetétől függetlenül, sőt azzal szemben próbálja megragadni. Ebben az elrendezésben a kiindulópont az egyik oldalon az egyén lesz: az éhségtől vagy a mások megvetésétől szenvedő szubjektum, a másikon pedig a szenvedését csillapítani képes dolog: étel, elismerés stb. Az így felfogott „szükséglet” és az ő tárgya azonban korántsem egymástól függetlenül létező, dologi adottságok: táplálék és étvágy egyaránt a táplálkozás történelmileg változó módozataitól függenek. Még nyilvánvalóbb ez az összefüggés a szó szorosabb értelmében vett társadalmi szükségletek esetében. Hogy milyen bánásmódra vágyunk, milyenben részesülünk, egyáltalán hogy mit értünk mondjuk elismerésen és megvetésen, az szerves része annak a társadalmi rendnek és kulturális örökségnek, amelynek keretében képesek vagyunk önmagunkat mint valakit elgondolni: mint urat vagy szolgát, szülőt vagy gyermeket, az adott szerepet sikeresen vagy sikertelenül betöltő személyt. Nélkülözés és elégedettség, szegénység és gazdagság tehát csak egy adott rendszeren belül értelmezhető fogalmak, mert az, aki nélkülöz és az, amit nélkülöz, egyaránt teremtményei az őket formáló kapcsolatok hálózatának.

A rendszerelvű megközelítés azonban nem a szegénység kérdésének relativizálásához vezet, éppen ellenkezőleg, hozzásegít, hogy a kérdést az adott személy, még inkább a csoport társadalmi helyzetének valóságos kontextusában tárgyaljuk. Ez a helyzet pedig nem okvetlenül függ össze javak birtoklásával és a fogyasztás mutatóival. Az embernek alapvetően nem olyasmire van szüksége, amit ilyen mutatókkal egyáltalán mérni lehetne. Arra van szüksége, hogy (1) a társai megértsék, elismerjék, tekintettel legyenek rá, és segítsék, mert ebben az esetben (2) biztonságban érezheti magát, és szabadon bontakoztathatja ki képességeit, (3) következésképpen hozzájut a társadalmi környezetében megfelelőnek tartott élelemhez, hajlékhoz, munkához, családi kapcsolatokhoz, és ezért (4) valószínűleg tovább fog élni, és jobb egészségnek fog örvendeni, mint az, akinek ezeket nélkülöznie kell. A jó emberi élet feltételeinek e négy csoportja között az oksági összefüggés empirikusan bizonyított. Hiányuk az életet nyomorulttá teszi. Azért a nyomor kifejezést használom, mert a szó köznapi értelmében szegényes anyagi körülmények (amit tisztes szegénységnek szokás nevezni) önmagukban nem okvetlenül akadályozzák a boldogulást vagy a kielégítő életvitelt. Ezzel szemben a kiszolgáltatottság, a kirekesztettség, a megaláztatás vagy a társak megvetése nyomorulttá tehet bárkit, és rendszerint – bár nem minden esetben – együtt jár a fizikai létfeltételek nyomasztó hiányával is.

Növekvő termelés – növekvő szegénység?

A szegénység fenti felfogása – hogy nem egyéb, mint bizonyos javakra irányuló kielégítetlen szükséglet – messzemenően ideologikus: lehetővé teszi, hogy a szegénységet gazdasági kérdésként kezeljék. Olyan rendellenességként, amelyet több termeléssel és/vagy igazságosabb elosztással lehet orvosolni. (Ebben az ökonomista felfogásban lényegében a politika sem egyéb, mint a közhatalom birtokosainak az erőforrások elosztására, vagyis a gazdaságra gyakorolt befolyása.) A késő modernitásban egyre elfogadottabb feltevés, hogy az elosztással kapcsolatos társadalmi konfliktusok elkerülhetők vagy elkerülhetők lesznek, amint a termelőtechnikák fejlődése biztosítja a javak és szolgáltatások korlátlanul bőséges előállítását, és így végre mindenkinek mindenből jut majd elegendő. Hiszen a radikális elégedetlenség forrása sohasem a vagyoni különbségek léte volt úgy általában, hanem az alsóbb néposztályok nélkülözése. Ezt pedig felszámolhatja a műszaki haladás és a gazdaság teljesítőképességének növekedése, de fel is kell hogy számolja, amikor a tőke felhalmozásának útjában már nem a terméktömeg előállításának, hanem az értékesítésének nehézségei állnak.

A szegénység azonosítása a javak hiányával nem ártatlan elméleti tévedés: végzetes gyakorlati következményekkel jár. Különös, de hosszú ideig szinte senkinek sem szúrt szemet, hogy a súlyos szükséget szenvedő emberek száma az egymást követő technológiai forradalmak és száguldó gazdasági teljesítmények korában nemhogy csökkent volna, de abszolút és relatív értelemben is nőtt. Talán éppen azért nem tűnt fel ez, mert a szegénységet eleve a mainstream közgazdaságtan mutatóival mérték: az egy főre eső nemzeti jövedelem alakulásával, vagy az árucikkek és szolgáltatások fogyasztásának adataival. Így történhetett, hogy egyértelműen fejlődésnek, felzárkózásnak, modernizációnak tűnt fel az a folyamat, melynek eredményeként a népesség átlagosan világszerte többet vásárol, többet közlekedik, több energiát fogyaszt, több szórakoztatóelektronikával rendelkezik, több gyógyszert szed stb., mint azelőtt. Ami elmondható a szegény országokról is, az alsóbb néposztályokról is, a megalázottakról és megszomorítottakról is. Éppen csak a szegénységgel nem függ össze mindez szükségszerűen.

És itt most nem csak arra gondolok, hogy az emberiségnek ilyen nagy hányada soha nem szenvedett a táplálék és az ivóvíz gyötrelmes hiányától, pedig valószínűleg ezzel a mondattal kellene kezdeni minden nyilvános felszólalást. Tudnunk kell azonban, hogy az ő tűrhetetlen helyzetük, pokoli szenvedésük és korai haláluk nem(csak) a társadalmi igazságtalanság következménye a szó hagyományos értelmében, hanem az egész emberiséget sújtó, egyre növekvő szegénység látványos megnyilvánulása, hogy napjainkban sok száz millió ember számára gondot jelent a puszta élet fenntartása is. (Amire a korábbi századokban csak háború, járvány vagy aszály idején volt példa. Igaz, akkor is többnyire háború volt, járvány vagy aszály.)

Igen, mi, földlakók, együtt szegényedünk, és elszegényedésünk döntő oka éppen az, amit gazdasági növekedésnek neveznek. Ameddig ezt nem értjük, felfoghatatlan lesz az a borzalom, ami a végeken történik: a társadalom alatti népesség körében és az elsivatagosodó éhségövezetekben.

Vegyük hát sorra szegénységünk összetevőit. Nem értékválasztás kérdése, hanem az események logikája diktálja, hogy a tudás elszegényedésével kezdjük. Az erőszakos modernizáció mintáinak globális térhódítása lerombolta vagy elavulttá tette azt a helyi tudást, amelynek birtokában különféle kultúrák a maguk módján képesek voltak fenntartani valamilyen dinamikus egyensúlyt a népesség reprodukciója, a természeti környezet adottságai, a megélhetést biztosító technikák és a társadalom rendjéről gondoskodó intézmények között, amire többé nem képesek. A felsorolt négy tényező közti kényes egyensúly végleges felborulása idézte elő a robbanásszerű népességnövekedést, ennek következményei vezettek a pótolhatatlan természeti források kimerüléséhez, ami állandó háborúskodást okoz, és végül kikényszeríti a népesség egy részének elvándorlását. Hogy ezek a folyamatok egymást erősítik, nem szorul magyarázatra. Az is könnyen belátható, hogy az új mintákhoz (ipari tömegtársadalom, tömegkultúra, tömegdemokrácia) azok a földrészek tudtak alkalmazkodni aránylag a legsikeresebben – Európa és Észak-Amerika –, amelyeknek erre a legtöbb idejük volt. A drasztikus változások itt, így vagy úgy, a saját kulturális örökségükben rejlő lehetőségeket realizáltak, és ami ennél is fontosabb, fokozatosan mentek végbe. (A biológiai és társadalmi rendszerek közös tulajdonsága, hogy lassú, fokozatos változásokhoz elképesztő rugalmassággal képesek alkalmazkodni, míg a hirtelen, erőszakos beavatkozás könnyen vezet káoszhoz, a rendszer összeomlásához. Mindennek semmi köze az úgynevezett fenntarthatósághoz, még kevesebb a jövő nemzedékek szükségleteivel kapcsolatos politikai nyilatkozatokhoz.) A tudásvesztésért nem okvetlenül kárpótol a világhálón terjedő információáradat, sem a nemzetközi oktatási segélyprogramok, amelyek a helyi kultúrák identitásának helyreállítása helyett az alkalmazkodás eszközeit adják a kedvezményezettek kezébe. A papagájt, aki kalickájában elfelejtett repülni, nem kárpótolja, hogy közben megtanulja kimondani a „Pityuka” szót.

Ha az elszegényedés kérdését ezek után az intézményes és technikai változások felől közelítjük meg, azt látjuk, hogy a tudományos-technikai forradalom lehetővé tette a társadalmak anyag- és energiaforgalmának példátlan felpörgetését, és ez azzal kecsegtetett, hogy pusztán a gazdasági teljesítmény növelése megoldja a társadalom valamennyi gondját. Megélhetést nyújt mindenkinek, jóllakatja és össze is békíti az addig egymással ellenséges nemzeteket, társadalmi csoportokat. Ezentúl nem egymás ellen fognak hadakozni, hanem együtt, egymással versengve látnak a természet kizsákmányolásához. Ez utóbbi javában zajlik ugyan, de nem hozott társadalmi békét, hanem újfajta ellenségeskedés, egyenlőtlenségek és elégedetlenség forrása lett. A globális gazdasági verseny sikeres és sikertelen szereplői között olyan szélsőséges különbségek keletkeztek (centrum és periféria között, monetáris gazdaság és reálgazdaság között, a csúcstechnológia ára és a nyersanyagok ára között stb.), amihez foghatóval nem találkozunk az emberiség történetében. Néhány száz cégbirodalom és pénzügyi hálózat vezetői rendelkeznek az emberiség vagyonának döntő részével, ők ellenőrzik a közbeszédet, irányítják a vágyainkat, és döntenek boldogulásunkról. A tényleges rendelkezéshez kellő hatalom azonban már az ő kezükből is kicsúszott: nem urai, csupán haszonélvezői a folyamatoknak, melyeket jobbára személytelen automatizmusok mozgatnak, számítógépes programok irányítanak, és a tehetetlenség ereje tart egyben. Mindez pedig azt jelenti, hogy a másik oldalon nemcsak azok lettek sokkal szegényebbek, akik e verseny kárvallottjaiként elveszítették megélhetésüket, tulajdonukat, létbiztonságukat, hanem azok is, akiknek az életében az egyre kíméletlenebb gazdasági verseny, a növekvő tőkekoncentráció és a totális függés a technológiai rendszerektől „csak” annyi változást hozott, hogy le kellett mondaniuk az önálló vállalkozásról, a hivatástudattal végzett, önbecsülést adó, értelmes munkáról, a hosszabb távon tervezhető életstratégiáról, a munkahely biztonságáról vagy anyanyelvük és kulturális örökségük „versenyképességéről”. Szóval majdnem mindannyian.

A gazdasági növekedés egy másik, ma már sajnos közismert hatása az ökoszisztémák lassú összeomlása. Ennek közvetlen következményeként egyre nehezebben és egyre romló minőségben jutunk hozzá a természet legalapvetőbb szolgáltatásaihoz, ami szánalomra méltóan szegény emberekké tenne minket mondjuk az előttünk élt nemzedékek szemében. Az ő számukra még nem okozott megoldhatatlan gondot, miképpen juthatnának mérgektől megtisztított, nanorészecskéket és szermaradványokat nem tartalmazó tiszta ivóvízhez, jó levegőhöz, csendes, nyugalmas környezethez, madárdalhoz, tájélményhez. Életük jóval kevésbé függött olyan technikai szolgáltatásoktól és áruféleségektől, melyek nélkül mi mozdulni sem tudunk. Több időt töltöttek egymás társaságában, testi és lelki együttműködést igénylő aktivitással, ami az emberi természetnek sokkal inkább megfelel, mint a számítógépes játékok és az internetkapcsolat. A mienkhez fogható kiszolgáltatottságot, a természeti környezet minőségének ilyen mértékű romlását talán el se tudták volna képzelni. Azt a magyarázatot pedig, hogy mi ezt a rengeteg áldozatot úgymond jólétünk érdekében hozzuk, kétkedve fogadnák. Mi lehet az ilyen létben a jó?

És eközben elveszítettük kedves hozzátartozóink sokaságát: a szárazföldet, a levegőt, a vizeket és a talajt benépesítő kisebb-nagyobb élőlények többségét. A tömeges fajkihalásnak még csak az elején járunk, azonban az egyedszám szinte valamennyi állat- és növénypopulációnál a korábbiak töredékére csökkent. S már kezdjük sejteni, nélkülük mennyivel szegényebb lett az életünk.

A modernitás Nagy Elbeszélésének vége

A baloldali vagy kritikai társadalomelmélet kudarca, hogy nem ismerte fel: civilizációnk válsága – amelyet a leglátványosabb tünetek alapján környezeti válságnak szokás nevezni, mintha bizony a válság a „környezetet” sújtaná, és nem bennünket magunkat – nem a javak igazságtalan elosztásának a következménye, és ezért nem is kezelhető az elosztási elvek megváltoztatásával. Sem a mostani világrend keretein belül, sem a rendszerkritikus baloldal radikálisabb programja szerint. Nem mintha a politikai elnyomás, a technológiai kiszolgáltatottság és az igazolhatatlan vagyoni különbségek léte ne volna tűrhetetlen, alkalmasint igazságtalan is. Azonban azt állítom, hogy a világunkat megrontó, bennünket, ma élőket elszegényítő, utódainkat nyomorba taszító ökológiai katasztrófa nem abból fakad, amiben a politikai szereplők nem értenek egyet: nem a javak és a jogok méltánytalan elosztása okozza gazdagok és szegények, urak és szolgák között (merjük már használni ezt a régimódi kifejezést, ha egyszer szolgák vagyunk). Hanem abból, amiben egyetértenek.

Ez a valami a modern ipari társadalmak működését és uralmi viszonyait ténylegesen legitimáló Nagy Elbeszélés, amely az emberiség felemelkedését a természet legyőzésével kapcsolta össze, és a tudományos-technológiai haladás sikerét a megtermelt-elfogyasztott javak (azaz hulladékká alakított erőforrások) tömegének növekedésén mérte. Ez az, amiben a marxisták, szociáldemokraták, liberálisok és konzervatívok többsége mostanáig egyetértett. Akár a piacra, akár az államra bíznák az eszközök elosztását, azaz a társadalmi teljesítmények értékelését, akár lopásnak, akár az erkölcs alapjának tartják a magántulajdont, gyakorlati céljuk közös: a „szükségletek” kielégítése az előállított anyagi javak és szolgáltatások szaporításával. Ezt nevezik jólétnek, és ezt tekintik a szabad társadalom létfeltételének, egyszersmind céljának azok, akik egyáltalán érdeklődnek az ilyesmi iránt. Nos, ez az elbeszélés vált érvénytelenné napjainkra. Mert ha bárki komolyan gondolja még, hogy a fogyasztói jólét áldásait kellene igazságosabban elosztani a Föld lakói közt, annak azt kell kívánnia, hogy az emberiség 85%-a, amely jelenleg a rendelkezésre álló erőforrások 20%-ához jut csak hozzá, fogyasztását arra a szintre emelje, amelyet ma az a 15% élvez, amely az erőforrások 80%-ával rendelkezik. Vajon hány glóbusz erőforrásaira lenne szükség ehhez? (Olyan erőforrásokról beszélünk, amelyek itt a Földön ráadásul egyre nehezebben hozzáférhetők. A csillagközi utazgatás lehetősége pedig továbbra is csak a fantasztikus filmek kedvelőinek képzeletében él.)

Elméletileg elképzelhető persze az a radikálisabb megoldás, hogy eközben a 15%-ot megfosztjuk a túlságos jólét eszközeitől. Azonban egy kis fejszámolással belátható, hogy ez sem változtatna sokat a helyzeten. Legfeljebb annyiban, hogy az emiatt kirobbanó háborús konfliktusok megoldanák túlnépesedési gondjainkat. A forradalom „néma” vagy B változata – amelyet a liberális baloldal ünnepel, a multinacionális cégek bátorítanak, és a szervezett alvilág bonyolít –, hogy sok száz millió ember elhagyja szülőföldjét, és a gazdag országokba vándorol. Valódi egalitárius megoldás: a jólét és a kultúra szigetei pár évtized alatt eltűnnek a világszegénység óceánjában.

A jelenlegi rendszeren belül viszont legfeljebb nyomorenyhítő akciókra futja. Ezek hatása, sajnos, kétszeresen korlátozott. Egyrészt a szegények számaránya a gazdagokéhoz képest folyamatosan növekszik, mert a legtöbb gyerek az alsó néposztályokban és a legszegényebb országokban születik. E szegény országoknak kell ráadásul a globális klímaváltozás legsúlyosabb közvetlen következményeivel szembenézniük (sivatagosodás, ivóvízhiány); megélhetésük fő forrása pedig természeti adottságaik kiaknázása, magyarán a környezet tönkretétele, melyre a jövőben a nyomor növekedésével egyenes arányban lesznek ráutalva. Másrészt tudomásul kell vennünk, hogy a modern ipari társadalom rendjéhez szervesen hozzátartozik a katonai, politikai és gazdasági hatalom egyenlőtlen eloszlása, amely a birtokolt javak szélsőségesen aszimmetrikus eloszlásában ölt testet. Akár állami, akár magánszereplők versenyeznek egymással – a két szféra valójában sohasem különült el egymástól teljesen –, akár kereskednek, akár háborúznak éppen, erőfeszítéseik a hatalom és a tőke összpontosítására irányulnak, a nyertesek egyre szűkülő körében. Ez utóbbiak a hegemónia megszerzésének vagy megőrzésének érdekében egyre költségesebb beruházásokra kényszerülnek, mindenekelőtt a legszélesebb értelemben vett haditechnikai és más logisztikai fejlesztések terén. A globális válsággal járó konfliktusok, a növekvő fenyegetettség érzete csak tovább élezi versengésüket, egyszersmind az egyenlőtlenségek fenntartásához fűződő érdekeltségüket. Mindez jelentősen behatárolja a gazdagok és hatalmasok hajlandóságát az osztozkodásra. Nem a kapitalizmus és nem a szocializmus, hanem a modern ipari társadalom működésének logikája általában, ami a tőke koncentrációját kikényszeríti, és a szereplőket hatékonyság címén az erőforrások maximális kiaknázásában és egyre egyenlőtlenebb elosztásában teszi érdekeltté. A modern ipari társadalmak azért nem képesek megszabadulni a tűrhetetlen egyenlőtlenségektől, mert azok nem a termelési viszonyok, hanem a termelőerők természetéből fakadnak.

A verseny természetesen kiiktatható az emberek közötti érintkezésből, és elvileg az anyagforgalom növelése is korlátozható volna természet és társadalom viszonylatában, de erre békés megegyezés eredményeként csak kisebb közösségekben kerülhet sor. A gazdasági versenyt ellehetetlenítő erőteljesebb kormányzati beavatkozás ezzel szemben minden ismert esetben brutális erőszakkal járt, anélkül hogy közben kérdésessé tették volna magát az erőltetett, embertelen és romboló növekedést mint fő társadalmi célt. A kormányok inkább a növekedés demokratikus és piaci akadályait igyekeztek erőszakkal felszámolni, és ezt rendszerint ellenséges fenyegetéssel vagy alattvalóik jólétének szolgálatával igazolták. Mindeközben az igazságosabb elosztás ígérete sem teljesült, csak újfajta egyenlőtlenségek léptek a régiek helyébe. Gondolhatjuk ugyan, hogy egy globális szuverenitással felruházott hatalomnak nem lenne többé szüksége növekedésre, de egy ilyen vetélytársaktól mentes, tehát korlátlan és ellenőrizhetetlen világkormány uralma az elképzelhető legsötétebb negatív utópia. Az egyetlen jó, amit elmondhatunk róla, hogy megvalósulása úgyszólván lehetetlen.

Azt állítjuk tehát, hogy ma a nyomor bővített újratermelése és átörökítése a jövő nemzedékekre egyenes következménye az erőforrásokat pazarló, ökológiai realitásokkal nem számoló társadalmi berendezkedésnek. Feléljük létforrásainkat, ezáltal folyvást szegényedünk. Amit gazdasági növekedésnek neveznek, valójában a hatalom koncentrációja az egyik oldalon és a nyomor felhalmozódása a másikon. Érveltünk amellett, hogy ez nem az elosztási viszonyok következménye, és nem is valamiféle kizsákmányolásé (amennyiben kizsákmányoláson a munka „meg nem fizetett ellenértékét” értjük, mert az inkább következménye, mintsem oka a fennálló erőviszonyoknak), hanem a termelés és a forgalom megszervezésének módjából fakad. Veszteségeinket már egy jó ideje a nyereség rovatban könyveljük el, és ez a hazugság lett a társadalmi béke záloga. Most, hogy a hazugság kezd lelepleződni, feltehetjük a kérdést: hogyan szabaduljunk meg az emberiséget megnyomorító növekedéstől? (Növekedésen továbbra is az elhasznált anyag- és energiamennyiség növekedését értem, nem a tudásét és nem az elégedettségét.)

Ez pedig politikai kérdés.

Politikai következtetések

Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy

– nem technikai kérdés, mert az ehhez szükséges környezetkímélő, anyag- és energiatakarékos technológiák már ma is a rendelkezésünkre állnak;

– nem is közgazdasági kérdés, mert a nemnövekedés gazdaságtanának irodalma sokoldalúan bizonyította, hogy a természeti források csökkenő igénybevétele nem akadálya, sokak szerint pedig ma már megkerülhetetlen előfeltétele a társadalmi fejlődésnek, az életminőség javulásának, a megfelelő foglalkoztatásnak és nem mellesleg az ökoszisztéma túlélésének; ugyanakkor a szereplők (méltányos és arányos) gyarapodását sem teszi lehetetlenné, legfeljebb a gazdasági teljesítmény mutatóit kellene újakra felcserélni;

– végül nem etikai probléma: mert nem igaz, hogy az emberi szabadság korlátozásával járna. Éppen ellenkezőleg, a nemnövekedés stratégiái a felszabadulás lehetőségét ígérik a technológiai rendszereknek kiszolgáltatott, fogyasztásfüggő életforma és munkarend rabságából.

Ha a kérdés politikai, feltehetjük így is: mi kell ahhoz, hogy a jó döntések megszülessenek?

(Jónak az emberiség fizikai és szellemi erőforrásait megőrző és gyarapításukra hosszabb távon is alkalmas gazdálkodást tekintem, vagyis olyasmit, ami sokban ellenkezik a ma még uralkodó közgazdasági szemlélettel. Ezért nem beszélek fenntarthatóságról, mert a jelenlegi rendszert nem fenntartani kellene, hanem megújítani. Lerombolni és a helyére valami egészen mást építeni – erre viszont most egészen egyszerűen nincs idő. Ha ezt tudomásul vesszük, sok felesleges filozófiai vitát megspórolhatunk.)

A kíméletes, megőrző, szolidáris magatartás olyankor kerül túlsúlyba – akkor se mindig –, amikor egy közösség maga dönthet a saját javairól és életkörülményeiről. Hogy egyáltalán dönthessen, ezt kell tehát elérni. Hogy a közvetlenül érintetteknek legyen meghatározó befolyásuk a döntéshozatalra. A demokrácia azonban csak átlátható méretű, kisebb közösségekben működik, és a nemzet is csak az őt alkotó közösségek közössége lehet, mert ha nem az, akkor csak gyanús jelszó, mellyel az állam igazolja elnyomó vagy kirekesztő intézkedéseit.

Márpedig a globalizációt nem lehet legyőzni a saját fegyvereivel. Akik nyomoruk megszüntetésében érdekeltek, akiknek elemi érdekük volna saját létforrásaik védelme, mindig és szükségképpen azok jutnak a leggyengébb képviselethez a nemzetek feletti szervezetekben. Ellentmondana a rendszer logikájának, ha ez másképp történne. Ezért az ökológiai politika mindenkor a következetes decentralizáció, a lokalizáció, az autonóm közösségek pártján áll. A feltett politikai kérdésre ez a válasz.

A globális igazságosságot – azaz a nemzetek vagy földrészek közötti méltányos osztozkodást – békés úton megvalósító intézményt nem ismerünk. A szabadkereskedelmi világrend az őt fenntartani és korlátozni hivatott nemzetközi szerződésekkel együtt sem alkalmas erre; nem is erre találták ki, akik kitalálták. Az erőszakos megoldások pedig csak fokozzák a nyomort és az emberek kiszolgáltatottságát. Ezért az egyenlőségi elv globális kiterjesztése helyett a szolidaritás elvét részesítenénk előnyben, az pedig csak lokálisan működik. Olyan politikai közösségekben, amelyek tagjait létező közös érdek (egymásrautaltságuk), közös tudás (az összetartozás tudata) és a fizikai környezet közössége késztet arra, hogy saját köreikben őszintén törekedjenek a szegénység enyhítésére és a nyomor felszámolására.