Absztrakt

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakoribb konfliktusforrás a digitáliseszköz-használat. Az online világhoz kapcsolódás már mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is érint. A szülők gyakran nem értenek egyet, hogy milyen korlátokkal engedhető egy kiskorú a digitális térbe. Célunk valós esetek tükrében bemutatni, hogyan gondolkodnak erről a családtagok, és mit ad, ha közvetítőhöz fordul a család. A mediátori gyakorlatból merített tapasztalatok irányt mutatnak, hogy miként válhat az otthon biztonságos, ám megengedő közeggé a gyermekek számára, akik a digitális eszközöket már sem a tanulásban, sem szociális kapcsolataikban nem nélkülözhetik. Szakirodalmi áttekintést követően összegezzük, miként érdemes a témáról partnerként beszélgetni, elkerülve a család békéjét feldúló ellenségeskedést. A való életből vett példák tanulságai a segítő szakemberek számára is hasznos szempontokat kínálnak a digitális korszak családi konfliktusainak megértéséhez, támogatásához.

Kulcsszavak: digitális eszközök, konfliktusok, mediáció, gyermekek és szülők digitáliseszköz-használata

DOI: 10.56699/MT.2025.4.8

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként a digitáliseszköz-használat, amely számos feszültséget és elmélyülő vitákat eredményez. Tanulmányunk gyakorlati példákon keresztül mutatja be, hogy az online világhoz kapcsolódás nem pusztán technikai vagy szabályozási kérdés, hanem mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is felvet.

Jelen cikk tíz megtörtént esetet vizsgál, amelyek részben a saját mediációs gyakorlatunkból származnak, részben pedig más hazai mediátorokkal készített interjúk alapján dolgoztuk fel őket. A kutatáshoz 2025. június–július folyamán kerestünk meg olyan hazai mediátorokat, akik lezárt eseteikről anonimizált módon, a titoktartás megsértése nélkül, a szakmai tanulságokra koncentrálva tudtak beszámolni. Olyan esetekre voltunk kíváncsiak, melyekben a digitáliseszköz-használat jelentős szerepet játszott. Felhívásunkra öt mediátor jelentkezett, akik tíz esetről számoltak be. Ezeket mediátori interjú formájában rögzítettük, majd elemeztük őket. Kérdéseink az esetben szereplő család tagjaira, a mediációs folyamat lefolytatásának mikéntjére és az eset utóéletére vonatkoztak. A történetek lejegyzése során a szereplők beazonosíthatóságát elkerülendő több olyan részletet megváltoztattunk, amelyek a tartalmi és tanulságbeli relevancia szempontjából lényegtelenek voltak. Kutatásunk célja elsősorban az volt, hogy megvizsgáljuk, valóban megjelenik-e már – és ha igen, akkor milyen formában – a hazai mediátorok napi gyakorlatában a digitáliseszköz-használat mint konfliktusforrás, másodsorban pedig arra voltunk kíváncsiak, hogy tudnak-e a mediátorok érdemben segíteni a családoknak ezekben a helyzetekben. Ugyanis a szülők mindennapi kihívásai közé tartozik a család-tagok – a gyermekek és a gyermekekkel együtt élő felnőttek – digitáliseszköz-használatának szabályozása, miközben (úgy érzik) ehhez se elég ismeretük, se elég energiájuk nincs (Konok et al., 2017; Matthes et al., 2021). Nagy részük aktívan keresi ehhez szakemberek segítségét is (Auxier et al., 2020). Sokan közülük tisztában vannak a digitális tér veszélyeivel, de azt is látják, hogy az eszközök használata már elengedhetetlen része a tanulásnak, a tájékozódásnak és a kapcsolattartásnak. A bemutatott esetekkel olyan szempontokat kívánunk adni, amelyek nemcsak a szülőknek, de a családokkal foglalkozó segítő szakembereknek és a pedagógusoknak is segíthetnek saját álláspontjuk kialakításában.

A digitáliseszköz-használatból fakadó kockázatok csoportjai

A gyermekek digitális térben való jelenléte több dimenzióban is kockázatokat hordoz. A UNICEF 2025-ös Childhood in a Digital World [Gyermekkor a digitális világban] című jelentése szerint a fenyegetettségek három fő kockázati csoportba sorolhatók, melyek azonban egymással is kölcsönhatásban állnak (UNICEF, 2025).

Az első veszélycsoport az online tartalmakhoz és interakciókhoz kapcsolódik. A kis-korúak rendszeresen találkoznak életkoruknak nem megfelelő tartalmakkal, így például erőszakot vagy szexualitást közvetítő anyagokkal. Emellett a dezinformáció és az álhírek fokozott kitettséget jelentenek számukra, hiszen a kritikai gondolkodás képessége ebben a korban még nem alakul ki megfelelően. Könnyen áldozatául eshetnek hamis információknak vagy megtévesztő hirdetéseknek, részt vehetnek veszélyes online kihívásokban, tudtukon kívül vásárlásra ösztönző manipulációknak lehetnek kitéve, vagy kapcsolatba kerülhetnek rossz szándékú idegenekkel, akik visszaélhetnek a bizalmukkal. Az online zaklatás – amelyet gyakran kortársak követnek el – külön kategóriát képez, hiszen a cyberbullying pszichés következményei (szorongás, depresszió, társas izoláció) tartósak lehetnek, ahogy ezt már több kutatás is igazolja (Tsomokos–Slavich, 2024; Rose–Tynes, 2015).

A második kockázati csoport a túlzott képernyőhasználat egészségügyi és fejlődési hatásaival kapcsolatos. A túlzott eszközhasználat – a Yurika Numata-Uematsu és munkatársai (2018) által bevezetett kifejezéssel – virtuális autizmushoz vezethet, gátolja a korai nyelvi fejlődést (Pogány, 2024), szemészeti és mozgásszervi egészségkárosodást okozhat (Réz–Nagy, 2024). Az Amerikai Egyesült Államok közegészségügyi kockázatait vizsgáló, illetve a lakosság egészségének védelmével foglalkozó Centers for Disease Control and Prevention 2025-ös elemzése szerint a napi négy órát meghaladó nem tanulmányi célú képernyőhasználatot folytató tizenévesek nagyobb valószínűséggel élnek át fizikai inaktivitást, evés- és alvászavarokat, valamint mentális egészségi problémákat, köztük szorongást és depressziót (Zablotsky et al., 2025).

A harmadik kockázati csoport a digitáliseszköz-használat családi és társas kapcsolatokat befolyásoló hatásait foglalja magában. A szülő-gyermek interakciók minősége romlik, ha valamelyik (vagy több) családtag figyelmét folyamatosan elvonják az értesítések, a hírfolyamok vagy az online játékok. A szülők saját okostelefon-használata miatt hiányzó jelenlét (technoference) gyermekükből dühöt, szomorúságot, elhagyatottságérzetet vált ki, hosszú távon pedig hozzájárulhat a kötődés gyengüléséhez és viselkedési problémák kialakulásához (Liszkai-Peres et al., 2024; Madigan et al., 2025), ezenkívül pedig a mozgásos tevékenységek is háttérbe szorulhatnak (Wieprecht et al., 2025). Ha a szülők a gyermek megnyugtatására digitális eszközt használnak, az később indulatkezelési zavarokhoz vezet (Ko-nok et al., 2024). Egy kínai kutatás szerint a gyermekek képernyő előtt töltött ideje nemcsak akkor jelentős, ha a szülő maga is sok képernyőt néz, hanem akkor is, ha a képernyőhasználattal kapcsolatos szabályok alkalmazása nem következetes vagy nem átlátható (Wu–Ye, 2022).

Cikkünkben e harmadik kockázati csoportot kívánjuk részletesebben megvizsgálni, mivel a családi konfliktusok mediációs szempontból is kiemelt jelentőségűek. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a három kockázati terület a gyakorlatban összefonódik, és a családi, pedagógiai, valamint mentálhigiénés következmények nehezen választhatók el egymástól. Fontos kihívás még, hogy a digitális környezet rendkívül gyorsan változik: mire egy longitudinális kutatás lezárul, a megfigyelt jelenségek jelentős része átalakulhat. Ezért különösen fontos, hogy a tudományos közlemények mellett más szakmai fórumok – például közösségimédia-felületek, civil szakmai ajánlások – is hozzájáruljanak a tudatos eszközhasználat előmozdításához (Peternák, 2024; Szakértői charta, 2025).

A gyermekek digitáliseszköz-használatának jelenlegi szabályozása

A digitális eszközök gyors elterjedésével párhuzamosan a szabályozás területén is intenzív munka zajlik a gyermekek védelmének biztosítására. A szabályozási keretek történetileg is fokozatosan épültek ki.

Az első mérföldkövek közé tartozik a 2018-ban hatályba lépett általános európai uniós adatvédelmi rendelet (GDPR), amely bevezette a „digitális nagykorúság” fogalmát, vagyis azt az életkort, amelytől a gyermek szülői hozzájárulás nélkül hozhat önálló on-line döntéseket. A rendelet e korhatár meghatározását tizenhárom és tizenhat év között a tagállamok hatáskörébe utalta (Magyarországon és Lengyelországban ez tizenhat, Portugáliában tizenhárom év).

Újabb mérföldkő volt a három évvel ezelőtt elfogadott Digital Services Act (2022), amely nemcsak a szolgáltatók megfelelését szabályozza, hanem kifejezetten a kiskorúak védelmét célozza. Ennek értelmében a nagy online platformok kötelesek nyilvánosságra hozni algoritmusaik működését, felmérni kockázataikat a fiatalok mentális egészségére nézve, valamint lehetőséget biztosítani a „nem személyre szabott” tartalmak választására. A 2024–2025-ben lezajlott nyílt konzultáció alapján született ajánlások között szerepel, hogy a fiatalkorúak fiókjai alapértelmezésben privát beállításokkal működjenek, valamint az automatikus értesítések és lejátszási listák kikapcsolt állapotból induljanak a függőségi mintázatok csökkentése érdekében. A kiskorúak életkorának hiteles ellen-őrzésére a digitális azonosítótárca (Digital Identity Wallet) bevezetését tervezik 2026-ra.

A Digital Services Act rendelkezéseit egészíti ki a Better Internet for Kids elnevezésű stratégia, amely három pillérre épül: (1) biztonságosabb digitális környezet kialakítása a jogellenes tartalmak visszaszorításával; (2) a gyermekek digitális kompetenciáinak fejlesztése a felelős internethasználat érdekében; valamint (3) a gyermekek aktív bevonása a szabályozási és politikai folyamatokba. Emellett kiemelt hangsúlyt kap a médiatudatosság növelése, a segélyvonalak és forródrótok erősítése.

Magyarországon is megjelentek a szabályozási törekvések. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) 2021-ben publikált kutatása rávilágított, hogy a magyar gyermekek egyre korábban kezdenek internetezni, és a hét-nyolc évesek 10 százaléka már jelen van a közösségi médiában. Bár a családok kétharmadában léteznek szabályok az internethasználatra, a szülők harmada nem lát különösebb feladatot a digitális világra való felkészítésben. 2024-ben kormányrendelet tiltotta meg a mobiltelefon használatát minden iskolatípusban, ami európai összehasonlításban is szigorú lépésnek számít.

Összességében látható, hogy az uniós és nemzeti szabályozási keretek elsősorban a gyermekek közvetlen kockázatoktól való védelmét, valamint a digitális függőség kialakulásának megelőzését célozzák. Ugyanakkor a családi interakciók szintjén jelentkező problémák – például a digitáliseszköz-használatból fakadó konfliktusok – jelenleg még nem tárgyai külön szabályozásnak. Ennek a hiánynak a feltárásához kíván hozzájárulni jelen tanulmány gyakorlati eseteinek bemutatása, amelyek rávilágítanak a digitáliseszköz-használat családi dinamikájára és a mediációban rejlő lehetőségekre.

A kutatás bemutatása

A digitáliseszköz-használat egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként vagy akár központi témaként a mediációs praxisban. A magunk és más mediátorkollégák eseteiből tíz olyan helyzetet gyűjtöttünk össze, amelyben a digitáliseszköz-használat valamilyen formában – közvetlen konfliktus vagy kapcsolati feszültség forrásaként – meghatározó szerepet játszott.

Az esetek öt mediátor praxisából származnak: részben a szerzők saját gyakorlatából, részben más hazai mediátorokkal készült félig strukturált interjúk alapján dolgoztuk fel őket. Az interjúk 2025. június–júliusban zajlottak. A mediátorok lezárt eseteikről önkéntes alapon, anonimizált módon számoltak be, a szakmai tanulságokra fókuszálva, a titoktartás sérelme nélkül.

Az interjúk kérdéskörei az alábbi főbb dimenziókat követték:

• a családtagok és a konfliktus hátterének bemutatása;
• a digitáliseszköz-használat szerepe és megítélése a családi dinamikában;
• a mediációs folyamat jellemzői (ki kezdeményezte, meddig jutott, milyen eszközök működtek);
• a mediációs kimenetek és az eset utóélete.

A részletes esettartalmak terjedelmi korlátok miatt itt nem közölhetők, azonban a teljes kiegészítő jegyzetanyag elérhető az interneten (Konfliktusok, 2025). Az esetek főbb jellemzőit az 1. táblázat mutatja be.

A szóban forgó eseteket nem narratív esettanulmányként, hanem az egyes jelenségek lényeges elemeit kiemelő esetkártyaként mutatjuk be. A cél nem az egyes családok történetének mélyreható elemzése, hanem annak szemléltetése, hogy a digitáliseszköz-használat milyen sokféle kontextusban válhat a családi feszültségek forrásává:

• óvodai és iskolai jelzések kapcsán (#1, #2, #3, #5);
• a kamaszok önállósodásával összefüggésben (#4, #10);
• válási folyamat részeként (#8);
• a mindennapi családi viták során (#6, #7, #9).

Az esetekből azokat a részleteket emeljük ki, amelyek egy-egy tipikus dilemmát, helyzetet vagy szülői tapasztalatot villantanak fel. Ezek a rövid példák segítenek megérteni, hogy a digitáliseszköz-használat kérdése nem elszigetelten, hanem más családi dinamikákkal, nevelési stílusokkal és intézményi visszajelzésekkel együtt formálja a családi folyamatokat. Minden esetkártyánál feltüntetjük azon esetek sorszámát, melyekben a kiemelt jelenség tapasztalható volt.

A tanulmány nem az empirikus cikkek logikáját követi, hanem reflexív megközelítésben építkezik. Az egyes témakörök tárgyalása során hármas szerkezet érvényesül: először röviden megjelenik a szűkebb témához kapcsolódó néhány releváns szakirodalom, ezt követően esetkártyák segítségével szemléltetjük, miként jelenik meg az adott jelenség a mediációs gyakorlatban, végül reflexív összekötéssel értelmezzük a tapasztalatokat. A cél annak bemutatása, hogyan tükröződnek a digitáliseszköz-használathoz kapcsolódó szülői, nevelési és kapcsolati mintázatok a mediációs folyamatokban, és milyen szakmai tanulságok vonhatók le belőlük.

1.táblázat: A vizsgált mediációs esetek főbb jellemzői (saját szerkesztés)

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok

A nevelési elvek különbözősége

A szülők közötti nézetkülönbség a digitáliseszköz-használat tekintetében fokozott konfliktusokkal járhat, és a gyermekek ilyen helyzetekben nagyobb valószínűséggel találkoznak erőszakos médiatartalommal, ami a gyermek agresszív viselkedéséhez és más viselkedésbeli problémákhoz vezethet a 2–17 éves korosztályban (Mares et al., 2018). Ezért kritikus fontosságú, hogy a szülők támogatást kapjanak a közös álláspont kialakításában.

A hazai eredmények is jelzik a potenciális konfliktusforrást: egy 2022-es hazai kutatás szerint a férfiak nagyobb valószínűséggel alkalmaznak engedékenyebb stratégiát a digitáliseszköz-használat szabályozásában (Nagy et al., 2022). A nemi különbségek tehát nemcsak a szabályalkotás, hanem a következetes betartatás terén is megjelennek, ami a családi kommunikációban tartós feszültségekhez vezethet.

1.esetkártya: közös szabályalkotás fordulópontként

Egy családi mediációs esetben (#3) jól kirajzolódott, hogy az édesapa és az édesanya eltérően ítélték meg a tablethasználat szabályozásának fontosságát, és igyekeztek elkerülni a nyílt konfrontációt. A mediációs folyamat előrehaladtával szemléletváltás történt: közösen dolgozták ki a digitáliseszköz-használatra vonatkozó szabályokat, és ezek következetes, közös be-tartatásával – más családi változtatások mellett – sikerült rendezniük a gyermek viselkedési problémáit.

2.esetkártya: a megengedőbb szülői hozzáállás következményei

Több más esetben (#2, #4, #7, #9) is megjelent a szülők eltérő álláspontja, jellemzően az apák megengedőbb hozzáállásával. Ezekben a helyzetekben azonban a mediáció nem indult el, és a négy eset közül csupán egyben (#2) figyelhető meg elmozdulás a gyermek helyzetének javulásában.

Az esetek tapasztalatai arra utalnak, hogy a szakirodalomban leírt kockázatok nemcsak elméleti síkon, hanem a mediációs gyakorlatban is tetten érhetők. Amikor a szülők eltérő nevelési elveket képviselnek, a digitáliseszköz-használat körüli viták gyorsan szimbolikus jelentőségűvé válnak: nem pusztán a képernyőidőről, hanem a tekintélyről, a határok kijelöléséről és az együttműködésről szólnak.

A mediáció lehetőséget adhat arra, hogy ezeket a különbségeket ne hibaként, hanem újratárgyalható nézőpontként kezeljék – ez magyarázhatja, hogy az egyetlen olyan esetben, amelyben valódi közös szabályok születtek (#3), mérhető változás is történt a családi működésben.

A felnőttek digitáliseszköz-használata

Egy 2022-ben publikált kínai kutatás kimutatta, hogy a szülők képernyőidejének növekedése szignifikánsan együtt jár a gyermek képernyőidejének emelkedésével (Wu–Ye, 2022).

3.esetkártya: a szülői minta hatása

Több esetben (#1, #2, #5, #9) is megfigyelhető volt, hogy a szülő saját túlzott eszközhasználata erősítette a gyermek digitális jelenlétét. A képernyőidő sokszor nem tudatos döntés, hanem a fáradtság és a leterheltség következménye volt: a szülők gyakran tekintették a közös tévénézést vagy a párhuzamos online tevékenységet „közös időtöltésnek”, noha valójában alig történt interakció köztük és a gyermek között.

4.esetkártya: a nagyszülő szerepe a digitális mintázatban

Egy másik esetben (#7) a gyermekkel sok időt töltő nagymama folyamatos televíziózása vált konfliktusforrássá. A családtagok eleinte nem tartották problémának a háttértévézést, ám idővel nehezebben lehetett lekötni a gyermek figyelmét, és a családi együttlétek során is egyre gyakoribbá váltak a viták.

Illusztratív megfigyelés: online szülői fórumok

Több online fórumon is felbukkant hasonló tapasztalat. Egy édesanya például arról számolt be, hogy az egyik nagyszülő a szülők kérése ellenére folyamatosan fényképezte az unokáját, és a képeket feltöltötte a közösségi médiába. A helyzet tartós feszültséghez vezetett, mert a szülők a gyermek védelme érdekében korlátozni kezdték a nagyszülővel való találkozásokat.

Az esetek és szülői beszámolók arra világítanak rá, hogy a gyermekek digitális szokásait nemcsak a közvetlen nevelési stílus, hanem a család egészének médiakultúrája is alakítja. A túlzott szülői vagy nagyszülői eszközhasználat nemcsak mintát közvetít, hanem gyakran csökkenti a közös figyelmet és interakciót, ezáltal gyengíti a kapcsolódás élményét. A mediációs tapasztalatok alapján az ilyen helyzetekben a változást leginkább az hozza, ha a felnőttek saját szokásaikra is reflektálnak, és nem kizárólag a gyermek korlátozását tekintik megoldásnak.

A szülők megélése

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok nemcsak nevelési kérdéseket vetnek fel, hanem mélyen érintik a szülői szerep megélését is. A nemzetközi kutatások szerint a szülők többsége ma nagyobb nyomást érez, mint korábban: egy 2020-ban publikált amerikai kutatás alapján a szülők kétharmada úgy véli, ma nehezebb helytállni a gyermeknevelésben, mint húsz éve, és a legfőbb nehezítő tényezőként a technológia, valamint a közösségi média elterjedését jelölték meg (Auxier et al., 2020). Ugyanezen vizsgálat adatai szerint a szülők 71 százaléka aggodalmát fejezte ki gyermeke képernyő előtt töltött idejével kapcsolatban (Auxier et al., 2020). Egy hazai felmérés (Kutrovátz, 2022) pedig arra mutatott rá, hogy a magyar szülők úgy érzik, nem kapnak támogatást az állami iskoláktól gyermekeik technológiahasználatának kezelését illetően.

5.esetkártya: szülői tanácstalanság és túlterheltség

Egy kisgyermekes édesanya (#1) megterhelőnek élte meg, hogy a házimunka mellett folyamatosan le kell foglalnia gyermekét. Tanácstalan volt, miként tudná értelmesen strukturálni a közös időt, ezért gyakran a tabletet használta a gyermek lekötésére. Csak akkor tudott ezen változtatni, amikor külső segítséget kapott, és támogatást talált új tevékenységek kialakításához.

6.esetkártya: a fáradtság mint a digitális engedékenység forrása

Több apa (#2, #7) arról számolt be, hogy a munka utáni fáradtság miatt szabadidős digitális tevékenységet választ, miközben a gyermeknek is biztosít valamilyen képernyős elfoglaltságot. A helyzetet közös időtöltésként értelmezték, bár valójában párhuzamos, de egymástól elkülönülő eszközhasználat zajlott.

7.esetkártya: a digitális pihenés narratívája

Egy édesanya (#9) a közös tévénézést tekintette legitim pihenési formának, ami enyhítette a bűntudatát a kevés személyes figyelem miatt. Hasonló mintázat a nagyszülők körében is megjelent (#7), ebben az esetben a képernyő előtti együttlét a kapcsolódás illúzióját keltette.

Az esetek azt mutatják, hogy a digitális eszközök használata sok családban a túlterheltség és a szülői fáradtság kompenzálójává vált. A szülők gyakran nem egyszerűen engedékenyek, hanem energiáik és figyelmük korlátai miatt keresnek könnyebb megoldásokat a gyermek lekötésére vagy a közös pihenésre.

A nemzetközi trendekhez hasonlóan a hazai tapasztalatok is azt jelzik, hogy a technológiai jelenlét terhe nem elszigetelt probléma, hanem a mindennapi megküzdés része. A mediációs gyakorlatban ezek az esetek rámutatnak, hogy a szülői önreflexió – annak felismerése, hogy a digitális engedékenység mögött gyakran kimerültség és támogatáshiány áll – kulcsszerepet játszik a változás elindításában.

A legkisebbek is lehetnek érintettek

A legfrissebb adatok szerint a digitális eszközök használata már kisgyermekkorban is mindennapossá vált. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének gondozásában 2024-ben megjelent kutatás kimutatja, hogy már a másfél éves magyar gyermekek 37,5 százaléka is napi egy óránál hosszabb időt tölt valamilyen képernyő előtt (Kopcsó et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom következetesen hangsúlyozza, hogy a korai élet-években a digitáliseszköz-használat hátrányosan befolyásolhatja a gyermek szociális, érzelmi, idegrendszeri és nyelvi fejlődését (Madigan et al., 2020; Tomopoluos et al., 2010). A túlzott képernyőidő a szülő-gyermek interakciók beszűkülésével jár, amely különösen a nyelvi és kognitív fejlődésre gyakorol kedvezőtlen hatást. Egy ausztrál kutatók által végzett longitudinális vizsgálat (Brushe et al., 2025) szintén alátámasztja, hogy a két-három éves korban túlzott képernyőidőt töltő gyermekeknél gyakoribb a beszédfejlődés elmaradása. Hosszabb távon ez a korai lemaradás tizenhét éves korig kimutatható: kisebb szókincsben, gyengébb olvasási készségben és verbális memóriában jelentkezik (Rescorla, 2009).

8.esetkártya: a korai eszközhasználat és a beszédfejlődés elmaradása

Egy kisgyermek (#1) esetében a beszédfejlődés elmaradását részben az okozhatta, hogy a szülők két-három éves korában rendszeresen tablettel kötötték le a figyelmét. A készülék használata ideiglenesen megkönnyítette a mindennapokat, ugyanakkor a szülői interakciók beszűkültek, és a gyermek korosztályának megfelelő játékos tevékenységek háttérbe szorultak.

Illusztratív megfigyelés: a piaci kínálat hatása a szülői döntésekre

A szülők digitális eszközökhöz való viszonyát a piaci trendek is formálják: a gyártók gyakran „fejlesztő” vagy „szórakoztató” címkével kínálják a gyermekeknek szánt applikációkat és eszközöket. Megjelentek olyan babakocsi-kiegészítők is, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyermek séta közben is képernyőt nézzen, ami tovább erősíti a digitális jelenlét mindennapiságát.

Az esetek és a kutatási eredmények egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy a digitáliseszköz-használat már a legkorábbi életszakaszban is strukturáló tényezővé vált a családi életben. A kisgyermekeknél a képernyő nem pusztán a szórakoztatást szolgálja, hanem – mint már említettük – gyakran a szülői terheltség kezelésének eszköze is. A segítő szakemberek számára ez különösen fontos felismerés: a kisgyermekkori eszközhasználattal kapcsolatos viták hátterében rendszerint nem technológiai, hanem kapcsolati és megküzdési problémák állnak. A prevenciós és nevelési támogatásnak ezért nem az eszköz tiltására, hanem a közös idő, az élő interakciók és a szülői minták erősítésére kell helyeznie a hangsúlyt.

A közös szülőség a digitáliseszköz-használat kontextusában

A közös szülőség (coparenting) vizsgálata a digitáliseszköz-használat kapcsán lehetővé teszi, hogy ne csupán a szülők és a gyermek viszonyára, hanem a szülők egymás közötti interakcióira is fókuszáljunk. A nemzetközi kutatások szerint a szülők közötti együttműködés minősége jelentősen meghatározza a gyermek médiahasználatát: a támogató, következetes közös szülőség a képernyőidő csökkenésével és hatékonyabb korlátozással, míg az aláásás, a konfliktus vagy a technológiai interferencia túlzott eszközhasználattal és negatív pszichológiai kimenetekkel jár együtt (McDaniel–Walker, 2024; Domoff et al., 2018; Tang et al., 2018). Az említett coparenting-vizsgálatok alapján három nagy terület különíthető el: (1) Pozitív viselkedésminták: idetartozik egymás szülői szerepének támogatása, a következetes szabályalkotás, valamint a gyermek médiahasználatának közös monitorozása. (2) Negatív dinamikák: idetartozik az aláásás, a konfliktus és az eltérő nevelési gyakorlat, amelyek következetlenséget eredményeznek. A kutatások szerint az ilyen helyzetekben a gyerekeket nemcsak a nagyobb médiaexpozíció veszélyezteti, hanem gyakoribbak a viselkedésbeli problémák is (Mares et al., 2018). (3) Technológiai interferencia és modell: nemcsak a szabályozás, hanem a szülők saját eszközhasználati mintái is befolyásolják a gyermekeket (McDaniel–Coyne, 2016).

9.esetkártya: a közös szabályalkotás ereje

Két esetben (#3, #8) a szülők képesek voltak együttműködni a digitális szabályok meghatározásában. Elismerték egymás szerepét, szülői tekintélyét, közös elveket dolgoztak ki, és következetes betartásukkal rövid idő alatt kedvező változások következtek be a gyermekük viselkedésében.

10.esetkártya: az eltérő nevelési gyakorlat következményei

Más családoknál (#2, #4, #7, #9) a szülők közötti nézetkülönbségek tartósan fennmaradtak. Az egyik szülő jellemzően megengedőbben viszonyult a képernyőidőhöz, míg a másik korlátozásra törekedett. A közös szabályozás hiányában a gyermekek több időt töltöttek képernyő előtt, és gyakoribbá váltak a viselkedésbeli nehézségek.

11.esetkártya: a felnőtt minták és a technológiai interferencia

Több családban (#1, #5, #7, #9) a szülők vagy nagyszülők saját túlzott eszközhasználata is konfliktust generált. A gyermekek számára ez nemcsak viselkedési mintát, hanem érzelmi üzenetet is közvetített: a figyelem megosztottságáét és a kapcsolódás hiányáét.

A vizsgált esetek megerősítik a szakirodalomban leírt összefüggéseket: a digitáliseszköz-használat körüli viták nemcsak a gyermek fegyelmezéséről szólnak, hanem a közös szülőség minőségéről is. A pozitív példák (#3, #8) azt mutatják, hogy ha a szülők egymás tekintélyét erősítve, közösen alakítanak ki szabályokat, az nemcsak a gyermek képernyőidejét csökkenti, hanem a családi kommunikációt is javítja. Ezzel szemben az eltérő szülői stratégiák és a technológiai interferencia (#2, #4, #7, #9) a következetlenség érzését erősíti a gyermekben, ami hosszú távon a biztonságérzet és a szülői koherencia gyengüléséhez vezethet. A mediációs gyakorlat szempontjából ez azt jelenti, hogy a digitáliseszköz-használat témája nem kezelhető elszigetelten: mindig a szülők közötti együttműködés, kommunikáció kérdéskörében kell értelmezni.

Társadalmi háttér, szociodemográfiai jellemzők

A család belső működése mellett a tágabb környezet, a család mezo- és makrorendszerei, valamint a társadalmi státusz is meghatározó szerepet tölt be a gyermekek digitáliseszköz-használatában. Egy 2024-ben publikált hazai reprezentatív felmérés kimutatta, hogy a munkahelyen nem dolgozó anyák, az alacsonyabb jövedelmi szinten élő családok, valamint a kevésbé képzett anyák gyermekei már tizennyolc hónapos korban is több időt töltenek képernyő előtt, ezzel szemben a magasabb társadalmi státuszú és képzettebb anyák nagyobb valószínűséggel alkalmaznak kontrolláló stratégiákat a médiahasználat szabályozásában (Kopcsó et al., 2024). Ez arra utal, hogy a szülői gyakorlatok a család anyagi helyzetével és a szülők iskolai végzettségével is szoros összefüggést mutatnak, és a kevésbé képzett szülők gyermekei fokozott kockázatnak lehetnek kitéve.

12.esetkártya: a beszédfejlődés elmaradása mögötti szociális háttér

Egy meglehetősen nehéz anyagi körülmények között élő családban (#1) a kisfiú jelentős beszédfejlődési elmaradásának okai között fellelhető volt az édesanya rossz családi háttere: az otthonról hozott szülői minták hiánya miatt nem tudta, miként bánjon gyermekével, ezért választotta azt, hogy rendszeresen tablettel köti le a két-három éves gyermek figyelmét.

A szociodemográfiai tényezők relevanciáját az NMHH 2021-es országos kutatása is alátámasztja: az alsóbb jövedelmi csoportok mérhető felzárkózást mutattak a digitális eszközök beszerzésében, a gyermekeik pedig egyre korábbi életkorban kezdtek internetezni. A szülői korlátozás képessége azonban gyakran elmaradt, ami különösen a hátrányosabb helyzetű családokban növeli a túlzott digitáliseszköz-használat kockázatát (NMHH, 2021).

A felelősségvállalás és a beavatkozás határai

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos családi konfliktusokban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek viszonyulása és felelősségvállalása is központi kérdéssé válik. A szakirodalom szerint a szülők digitális nevelési stratégiáit gyakran bizonytalanság, ambivalencia és a határok elmosódása jellemzi (Clark, 2011; Blum-Ross–Livingstone, 2018). A szülők sokszor nincsenek tisztában azzal, mikor és hogyan érdemes beavatkozni a gyermek médiahasználatába, illetve mennyiben jogos vagy hatékony más családtagok (nagyszülők, új partnerek) közbelépése. Empirikus vizsgálatok is megerősítik, hogy a felelősségvállalás gyakran reaktív módon – külső jelzések vagy intézményi visszajelzések hatására – jelenik meg, és nem belső kezdeményezésként (Livingstone et al., 2019).

13.esetkártya: a külső jelzés szerepe a cselekvés elindításában

Több családnál (#1, #2) a felnőttek csak azután vállaltak aktív szerepet a gyermek támogatásában, miután az intézmény (óvoda, iskola) jelezte a probléma súlyát. Az #1-es esetben a nagynéni, a #2-esben az apa új élettársa hosszú ideig tartózkodott a beavatkozástól, majd a szakmai visszajelzés hatására vállaltak nagyobb szerepet a gyermek életében.

14.esetkártya: a felelősségvállalás fokozatos kibontakozása

Az egyik családban az apa sokáig külső tényezőkre hárította a felelősséget, míg a mediáció során felismerte saját szerepét, és az anyával együttműködve új szabályokat alakított ki (#3). Egy másik esetben (#2) az apa eleinte csak a kivizsgálás fontosságát ismerte el, de a folyamat előrehaladtával abban is nyitottabbá vált, hogy saját viselkedésén változtasson.

15.esetkártya: a felmentés és önreflexió dilemmája

Az egyik édesanya (#1) eleinte a gyermek esetleges fejlődési problémáját tekintette a nevelési nehézségek okának, ami számára felmentést is jelentett volna. Később azonban elfogadta saját szerepét, és aktívabban kezdett részt venni a megoldásban.

A bemutatott esetek közös mintázata, hogy a felelősségvállalás nem statikus adottság, hanem fokozatosan formálódó folyamat, amelyben a külső visszajelzések és a szakmai támogatás döntő szerepet játszanak. A digitáliseszköz-használat körüli konfliktusok sokszor tünetként jelzik a családi dinamika egyensúlytalanságait: a határok, a szerepek és a kommunikációs minták bizonytalanságát. A mediációs gyakorlatban ezért különösen fontos, hogy a szakember ne csupán a konkrét médiahasználati szabályokra koncentráljon, hanem támogassa a felnőttek önreflexióját és felelősségvállalási képességét is. Amikor a szülők és más családtagok képesek újraértelmezni saját szerepüket, az nemcsak a gyermek helyzetének javulásához, hanem a családi együttműködés megerősödéséhez is hozzájárul.

A mediáció szerepe és kompetenciahatárai

A mediátori gyakorlatban elfogadott, hogy a közvetítőhöz eljutó eseteknek csak a kisebb részében – becslések szerint mintegy 20 százalékban – van lehetőség a közvetítői törvény által szabályozott formális mediáció lefolytatására (Kertész, 2010). A fennmaradó esetekben a mediátorral való beszélgetés ugyan segíthet a gondolkodás átkeretezésében, de formális eljárássá nem alakul. Ennek ellenére ezek az első találkozások is fontos szerepet játszhatnak: elindíthatják a szülőket abba az irányba, hogy keressenek támogatókat, erőforrásokat, és szükség esetén valamilyen más szakemberhez forduljanak.

Az összegyűjtött tíz eset közül ötben (#3, #5, #6, #8, #10) indult el mediációs folyamat, ezekben a szülők eljutottak valamilyen megállapodásig, ami jól mutatja, hogy a mediáció keretet adhat a közös gondolkodásnak és a felelősségvállalás erősödésének. Azokban az esetekben, amelyekben a mediáció nem indult el, csak az egyiknél történt érdemi előrelépés (#1), egy másikban pedig pozitív elmozdulás (#2). Ez is jelzi, hogy a változáshoz nem elegendő a mediátor felkeresése: szükséges az érintettek együttműködési szándéka és a hajlandóság a közös fellépésre.

Az esetek tapasztalatai szerint a digitáliseszköz-használat ritkán jelenik meg önálló indikációként a mediációban. Sokkal jellemzőbb, hogy válási megállapodások vagy kamasz-szülő mediáció tipikus kérdései (például tanulmányok, házirend, barátok) mellett kerül elő kiegészítő témaként. Ha azonban a szülők kifejezetten a gyermek digitáliseszköz-használatával (mint tünettel) érkeznek, az már önmagában jelzésértékű lehet: arra utalhat, hogy a probléma mélyebb, pszichológiai vagy terápiás beavatkozást igényel, és önmagában mediációs keretek között kevéssé kezelhető. Emiatt fontos hangsúlyozni a mediátori kompetenciahatárokat is. A vizsgált esetek közül kettőben (#5, #10) a mediátor a megállapodás után más szakemberhez irányította a családot, mivel a probléma gyökere pszichológiai vagy orvosi jellegű beavatkozást igényelt. Ez jól példázza, hogy a mediáció nem helyettesíti a terápiát vagy az egészségügyi beavatkozást, de segíthet abban, hogy a családok megtalálják a megfelelő támogató szakembert.

Mindezek alapján a digitáliseszköz-használat kérdései a mediációban többnyire más konfliktusok kísérőjelenségeként jelennek meg. Amikor viszont ez a téma válik elsődlegessé, az a mélyebb beavatkozás szükségességére utalhat, és ilyenkor a mediátor egyik legfontosabb feladata a továbbirányítás egy kompetens szakemberhez.

Összegzés és következtetések

A feldolgozott esetek megmutatták, hogy a családon belüli digitáliseszköz-használat nemcsak a gyermekek eszközhasználati szokásai kapcsán, de a szülők saját médiafogyasztása terén is sok kihívást tartogat. Az esetek legfőbb tanulságai:

• A mediáció lehetőségei. A mediáció eredményesen támogathatja a szülői kommunikáció javítását, különösen amikor a nevelési attitűdök eltérése okoz A vizsgált esetekben a mediáció keretei elősegítették a szülők felelősségvállalásának erősödését, valamint a közösen kialakított szabályok következetesebb betartását.

• A pedagógusok Az óvodai és iskolai jelzések kulcsszerepet játszanak a problémák felismerésében. Fontos, hogy a pedagógusok ismerjék és szükség esetén tudják ajánlani a mediáció lehetőségét a szülőknek. Amikor a szülők bizonytalanok a megfelelő szakember kiválasztásában, a mediátor hidat képezhet a család és más segítő szakemberek között azzal, hogy a helyzetet megismerve képes a meg-felelő kompetenciákkal rendelkező szakember felé irányítani a családot.
• Szülői együttműködés és következetesség. Kutatási eredmények is igazolják, hogy nem pusztán a szabályok hiánya, hanem a következetlen alkalmazásuk is a kép-ernyőidő növekedéséhez vezet (Wu–Ye, 2022). Az otthoni „digitális házirend” közös kialakítása és betartása a szülők részéről azonban akár pozitív mintát mutathat a gyermekek számára az önszabályozás fejlesztésében, miközben az autonómiájuknak is teret ad, ami kedvezően befolyásolja a képernyőidőt (Bjelland et al., 2015).
• Közösségi szintű szabályok. A mediátori praxisban több szülő is jelezte, hogy eredményesebb volt, amikor nem egyénileg, hanem iskolai vagy osztályszinten alakították ki a digitáliseszköz-használat közös szabályait. Tekintettel arra, hogy a gyerekek gyakran társaikkal kapcsolódva használják a digitális eszközöket, a közösen elfogadott szabályok kevesebb családi konfliktussal járhatnak.
• Az ismeretterjesztés szükségessége. Amikor egy családban a „szenvedésnyomás” még nem éri el a segítségkéréshez szükséges szintet, akkor irányt mutathat a szülőknek, ha könnyen elérhető, közérthető anyagok állnak rendelkezésre a felelős otthoni digitális szabályozásról. Ilyen kezdeményezésként értékelhetők például a Bethesda Gyermekkórház által kiadott e-bookok és a kapcsolódó Képernyőidő Csökkentő Program (Bethesda Gyermekkórház, 2025). Az uniós ajánlásokkal (BIK, 2022) összhangban indokolt lenne hasonló ismeretterjesztő anyagok országos szintű elérhetővé tétele és népszerűsítése.

Összegzésként megállapítható, hogy a digitáliseszköz-használat a családok életében komplex kihívást jelent, amely a szülők együttműködését, a családi háttér adottságait és az intézményi környezet jelzéseit egyaránt érinti. A mediáció lehetőséget ad arra, hogy a szülők közös szabályokat alakítsanak ki, és felismerjék saját felelősségüket a gyermekek digitális szokásainak formálásában. Bízunk abban, hogy a jövőben a digitális eszközök otthoni korlátozása hasonlóan elfogadott gyakorlattá válik, mint ahogyan más, korábban természetesnek tekintett, de ma már kerülendő nevelési eszközök visszaszorultak a családi mindennapokból.

Absztrakt

A nemzetközi szakirodalomban a családkutatás egyik viszonylag új fogalma a High Conflicted Divorced Families, amelyet a családon belüli konfliktusok és a válás kutatásánál használnak. A fogalommal olyan családokat igyekez­nek leírni, ahol a válás előtt, alatt és után is jellemzőek a szülők közötti heves konfliktusok, amelyeknek a gyermekek is óhatatlanul részesei. Hazánkban még kevésbé ismert ez a fogalom, a külföldi kutatások között azonban egyre több olyan van, amely a válás gyermekekre gyakorolt hatását vizsgálja. Ezek a kutatások igyekeznek felhívni a figyelmet arra, hogy a sok konfliktussal nehezített válás mentálisan és szociálisan is mennyivel nagyobb terhet ró a gyermekre, s az adott esetben akár a felnőttkoráig is elkísérheti. Tanulmányomban ezt a fogalmat szeretném körbejárni azoknak a kutatásoknak az ismertetésével, összehasonlításával és elemzésével, amelyek maguk is használják, így konkrét példákon is bemutathatom, milyen esetekben alkalmazzák a fogalmat.

Kulcsszavak: konfliktusok, válás, család, szülői konfliktusok

DOI: 10.56699/MT.2023.4.6

A család a társadalom egyik alapköve, a szocializáció talán legfontosabb színtere, hiszen a legalapvetőbb társas kapcsolataink innen erednek, és itt tanuljuk meg, hogyan viselkedjünk másokkal életünk során. A családban felmerülő konfliktusok is nagy hatást gyakorolhatnak ránk, akár pozitív, akár negatív értelemben. Önmagában a konfliktusok nem feltétlenül rosszak. Kifejezetten fontos a gyermekek számára, hogy a konfliktusok kezelésének példáját látva a szülőktől megtanulják, hogyan lehet ezekhez viszonyulni, milyen stratégiákat követhetnek. Azonban bizonyos esetekben e konfliktusok olyan mértékűvé válnak, hogy már káros hatásúak lehetnek – akár egészen hosszú távon is.

A nemzetközi szakirodalom és a kutatások ezért is fedezték fel maguknak a családon belüli konfliktusokat, amelyek nagy számban elérhetők a kutatók számára – bár nem mindig könnyű rájuk találni. A kutatások célja jellemzően az, hogy a gyermekek viselkedésében bekövetkezett változásokat megfigyeljék, és megoldásokat kínáljanak arra, hogyan lehet elkerülni a káros helyzeteket, vagy kezelni őket, ha már a megelőzés nem lehetséges. A gyermekeket érő hatásokat sokan és sokféle kérdés kapcsán vizsgálták már, így az ezzel a témával foglalkozó kutatásoknak szerteágazó előzményeik vannak. Nem meglepő talán, hogy nemcsak a szociológia, hanem a pszichológia területén is, sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a családon belüli konfliktusok vizsgálata a két tudomány közös területe. A következőkben igyekszünk áttekinteni a High Conflicted Divorced Families fogalmának meghatározásait, és valamilyen összegzést adni a lényegéről. Ezután bemutatjuk a kutatásokat, amelyek a fogalommal foglalkoztak. Teljességre természetesen nem törekedhetünk, hiszen jóval több kutatás született már a témában, mint amennyit jelen tanulmányunkban be tudnánk mutatni, de amennyire csak lehetséges, igyekszünk átfogó képet adni az eddig született legfontosabb eredményekről.

Olyan kutatásokat választottam ki, amelyekről úgy gondolom, jól példázzák egy-egy tématerület szempontjait a fogalommal kapcsolatban. Hasznosabbnak láttam egy teljesen új fogalom esetében néhány konkrét példa bemutatását, mint a vele foglalkozó összes tanulmány tömény áttekintését. A kutatásokat a vizsgált területek szerint mutatom be, így láthatóvá válik, mennyire szerteágazók.

A fogalomról

Mielőtt mélyebben elkezdenénk végigvenni a fogalom legfontosabb pontjait, annyit tisztáznunk kell, hogy sajnos még nem létezik egységes meghatározása. Vannak elemek, amelyeket szinte minden esetben felfedezhetünk, de nem mondhatjuk, hogy „ennek a fogalomnak ez a meghatározása”. A konfliktusos családok definiálása önmagában is nehéz lenne, hiszen egy család lehet úgy konfliktusos, hogy közben mindenki be tudja tölteni benne a szerepét, és a család jól működik, képes azt a biztonságot, érzelmi támogatást nyújtani, amelyre a tagjainak szükségük van, gazdaságilag stabil, és így tovább. Lehet azonban egy család olyan módon konfliktusos, hogy ezeket a funkciókat már képtelen ellátni, és leginkább csak az tartja össze, hogy a tagjai valamilyen külső körülmény miatt nem tudnak kilépni belőle. Rachel Treloar úgy határozza meg, hogy a különösen konfliktusos válások „nem csupán egyéni vagy interperszonális problémák. Ez egy komplex folyamat, amelyben sok a közrejátszó tényező és a lehetséges út a továbbiakat illetően” (Treloar, 2019: 95). Pontos operacionalizálást és konceptualizálást a kutatások többségénél nem láthatunk, legalábbis a tanulmányokban, ami miatt sok kérdés felmerülhet a fogalom használatával kapcsolatban. Mivel nincs egységes meghatározás, a konkrét kutatásokban használt definíciók és mérőeszközök is a kutatókra vannak bízva – ez rendkívül nagy szabadságot ad, de komoly kérdéseket is felvet.

A fogalom magyar fordítása is komoly problémát okoz, mert a high szó egyszerre utal a konfliktusok gyakoriságára és hevességére. Itt kell kitérnünk arra, hogy milyen konfliktusok férnek bele a fogalomba. Fontos kiemelni, hogy amikor ebben az esetben konfliktusos családokról beszélünk, akkor nem olyanokra gondolunk, amelyekben a konfliktus a fizikai vagy szexuális erőszakig eszkalálódott. Ez nagyon lényeges megkötés, mert amint olyan családokról beszélünk, amelyekben fizikai vagy szexuális erőszak is történik, egészen más típusú problémáról van szó. Nemcsak dinamikájukat tekintve, de az okozott traumák szintjén is teljesen máshogy működnek ezek a családok, és megkülönböztetésük rendkívül fontos. Jelen tanulmányban a különösen konfliktusos fordítást alkalmazom, mert véleményem szerint ez áll a legközelebb ahhoz az értelemhez, amelyben az angol fogalmat használják.

Jon K. Amundson és Jennifer Short (2018) például úgy fogalmaz, hogy ezekben a családokban állandósult a konfliktusos állapot. A családban – ahelyett, hogy adaptálódnának, és a megoldást keresnék – a konfliktus és a saját igazuk bizonyítása lesz a fontos. Eközben pedig háttérbe szorulnak szülői funkciók és a gyermekkel való foglalkozás. Ebben a definícióban a konfliktusos kapcsolat áll a középpontban, kevésbé fontos a válás, bár a legtöbb esetben ez is része a fogalomnak. Stella Laletas és Michelle Khasin (2021) annyival egészítik ki a definíciót, hogy bevonják a válást is, azaz minden olyan aspektust (gyermekelhelyezés, tartásdíjfizetés), amely a jogi folyamat során vitás lehet. Ezzel kapcsolatban ők is megjegyzik, hogy a folyamat akár hosszú évekre elhúzódhat.

Shayne Anderson és munkatársai 2011-ben megjelent Defining high conflict című cikkükben kísérletet tesznek a fogalom definiálására. A különösen konfliktusos párkapcsolatokat úgy határozzák meg, hogy jellemzőiket két csoportba sorolják. Az elsőt az átható negatív cserék csoportjának nevezik, és a következők tartoznak ide: destruktív kommunikációs minták, defenzív viselkedés, visszatámadás, a konfliktus gyors eszkalálódása, szüntelen változtatási próbálkozások és ezek állandó elutasítása, negatív viselkedési minták. A második csoport az ellenséges, bizonytalan érzelmi környezeté, ide erős negatív érzelmek, a biztonságérzet hiánya, az egymással szemben megnyilvánuló bizalmatlanság, a trianguláció és a behálózás tartozik (Anderson et al., 2011: 15). Ha tehát ezek megfigyelhetők egy párkapcsolatban, akkor különösen konfliktusos kapcsolatról beszélhetünk. Ennek vizsgálata, mint a felsorolásból láthatjuk, rendkívül bonyolult és kevéssé jól használható.

Shely Polak és Michael Saini szintén a kutatásokban használt definíciók valamifajta szintézisét igyekeznek megalkotni. Az ökológiai tranzakció modelljével elemzik az összegyűjtött cikkeket, s arra a következtetésre jutnak, hogy ez a különösen konfliktusos helyzet nem egyetlen rendszert érint, „hanem összetett, sokrétű, a családot, a párt és a gyerekeket körülvevő több rendszer integrációja” (Polak–Saini, 2019: 131). Eredményeik alapján úgy látják, hogy a megvizsgált kutatásokban használt definíciók közül egyik sem fedett le minden aspektust, és egyik sem jobb a másiknál. A szerzők javaslata egy olyan komplex meghatározás, amely magában foglalja a tipológiákat és dimenziókat annak függvényében, hogy mely rendszert tekintik központinak.

Ryan D. Davidson és munkatársai (2014) két csoportra bontják a meghatározásokat. Az elsőbe tartozó szerzők olyan konceptualizálást javasolnak, amelynek alapja a konfliktusok témája (problémaközpontú vagy személyes), az, hogy milyen tanult viselkedési formák jelennek meg bennük, és mennyire áthatók (szituatívak vagy krónikusak). A másik csoportba tartozó szerzők a konfliktus természetét két klaszterben vizsgálják: a viselkedésben és az érzelmekben. „A különösen konfliktusos viselkedések olyan átható negatív változások, amelyeket védekező hozzáállás, szóbeli és fizikai agresszió, személyes sértések és a házasság hanyatlása jellemez” (Davidson et al., 2014: 30).

Davidsonék összefoglalása ellenére a fizikai erőszakot nagyon kevés esetben említik, és még kevesebbszer jelenik meg a vizsgálatokban, így nem tekinthetjük a konfliktusok központi elemének. A szerzők azt is megjegyzik, hogy a pontos definiálás azért is nehéz, mert bizonyos mértékig természetesek a konfliktusok a válás során, sőt minden párkapcsolatban megjelenhetnek olyan elemek, amelyeket felsoroltak. Kiemelik emellett, hogy a gyermekekre tett hatások nagyban függnek attól, hogy e konfliktusok mennyire gyakoriak. Végül az alábbi meghatározást alkalmazzák: „A különösen erős konfliktusok olyan konfliktusok, amelyek a válás kimondása után is folytatódnak, átlépnek határokat (a pénzügyi konfliktus átterjed a nevelési vitákra), okozói vagy súlyosbító tényezői a szülői pszichopatológiának (depresszió, alkoholizmus vagy szerhasználat, szorongás), és visszavetik a hatékony szülői együttműködést” (Davidson et al., 2014: 30).

A fenti definíció a legtöbb elemében lefedi a tanulmányok többsége által használtakat, azonban egy dolgot ki kell emelnünk. A High Conflicted családokban a kutatások döntő része szerint nincs szó fizikai erőszakról. A szóban forgó esetekben a szülők közötti konfliktus rendkívül gyakori és heves, de nem fajul tettlegességig. Ezenkívül azonban a másik szidalmazásától a manipuláción át a tárgyak dobálásáig minden elképzelhető. Fontos még, hogy e konfliktusok hosszabb időn keresztül zajlanak. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy a fogalomban is szerepel, hogy elvált családokról van szó. Márpedig a válás hosszadalmas folyamat, van, hogy hónapokat, de akár éveket is igénybe vehet, mire eljutnak a szülők arra a pontra, hogy jogi szempontból elválnak egymástól, a konfliktusok azonban a válás után is folytatódnak.

Beth Archer-Kuhn 2018-as cikkében az ausztrál jogi gyakorlat elemzésén keresztül mutatja be, hogy a különösen konfliktusos kapcsolat nem ugyanaz, mint a családon belüli erőszak. Habár ő maga amellett érvel, hogy a jogi gyakorlatnak nem kellene különbséget tennie, korábbi kutatásokra hivatkozva több olyan pontot is felsorol, amelyben a családon belüli erőszak és a különösen konfliktusos kapcsolatok különböznek. A különösen konfliktusos kapcsolatokban a szülők mindig a másikat nevezik meg a probléma forrásaként, míg egy bántalmazó kapcsolatban a bántalmazó a bántalmazottat fogja beállítani a probléma forrásaként, valamint előbbiben a hatalmi viszonyok is sokkal kiegyenlítettebbek. Érthető azonban Archer-Kuhn álláspontja, miszerint az okozott károk tekintetében nem kellene szem elől téveszteni a különösen konfliktusos családokat mint a gyermek számára kevésbé káros környezetet.

A témában készült kutatások

A tanulmány következő részében olyan kutatásokat mutatunk be röviden, amelyek a High Conflicted Divorced Families fogalmat használják, így lehetőségünk nyílik arra, hogy a vele kapcsolatos kutatások keresztmetszetét adjuk. Természetesen a jelen munkában nincs arra lehetőség, hogy minden kutatást ismertessünk, ezért igyekszünk inkább a jellemzőbb típusokat és témákat áttekinteni. Ezek mentén a fogalom és használata is tisztábban érthetővé válik, ami kitölti az egységesen használt fogalom hiánya által okozott űrt.

Tanárok tapasztalatai gyerekekkel kapcsolatban

Elsőként a már említett Stella Laletas és Michelle Khasin által készített 2021-es kutatást mutatjuk be, amely általános iskolai tanárok tapasztalatain keresztül igyekezett képet alkotni azokról a gyermekekről, akiknek a szülei különösen konfliktusos váláson mentek keresztül. A kutatás nagy erőssége, hogy ily módon a válás előtt, alatt és után is gyűjthettek információt a gyerekekről anélkül, hogy rendkívül költséges és bonyolult longitudinális vizsgálatot kellett volna készíteniük. Hátránya viszont, hogy csak közvetett információkat tudtak gyűjteni, mivel magukkal a gyerekekkel vagy a szülőkkel nem beszéltek.

A félig strukturált interjúk alapján a kutatásban részt vevő pedagógusok segíteni szerették volna a gyermekeket, akiken a szorongás jeleit látták, de ki is merültek abban, hogy olyan gyerekekkel dolgoztak együtt, akiknek a világa éppen darabokra tört. Konfliktusosnak és zavarodottnak írták le őket, szomorúságról és frusztrációról számoltak be, amelyet diákjaik a szülők konfliktusai miatt éreztek. A tanárok úgy látták, hogy a gyerekek a legsebezhetőbbek. Éppen ezért aggódtak, hogy lassabban fejlődnek, és tanulmányi előrehaladásuk is veszélybe kerül, mivel nem tudnak koncentrálni, sem a pedagógusokkal vagy a társaikkal együttműködni, így a lemorzsolódás esélye is magasabb lett. A szerzők kiemelik, hogy mivel a családon belül évekig is fennállhat ez az állapot, a gyermekeken észlelt hatások is hosszú időn keresztül jelentkezhetnek.

Szülői szempontok

A váláskutatás szakirodalmának jelentős részét alkotják azok a vizsgálatok, amelyek a szülők szempontjából elemzik a jelenséget. A különösen konfliktusos válások esetében is fontos lehet látni, hogy a szülők oldaláról mi történik, mit élnek át. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy mivel a folyamat egyik kulcsmozzanata, hogy a szülőket az egymással való csatározás foglalja le, e vizsgálatok eredményei nem sokban különböznek attól, amit egy „általánosan elvált” párokkal kapcsolatos kutatásból kapnánk. A lényeget ugyanis nem a két szülő között lezajló konfliktusok jelentik, hanem ezek hatása a gyermekekre.

Gyermektelen párok esetében is lehetnek hasonlóan súlyos problémák, mint a különösen konfliktusos családokban, de előbbieknél természetesen hiányzik a konfliktus abból adódó eleme, hogy a szülők konfliktusa elvonja a figyelmet a gyermekről. Mindennek alapján az a következtetés adódik, hogy a korábban bemutatott definíciókból ki kell emelnünk, hogy a különösen konfliktusos válások családokat érintenek, amelyekben a párnak már van gyermeke, és nem csak párokat, amelyek elválnak.

Rachel Treloar 2019-es cikkében a szülői szempontokat vizsgálja a különösen konfliktusos válások esetében. Tizennyolc anyával és hét apával készített, félig strukturált interjúkat használó kutatásának eredményei alapján mindkét fél megszenvedte ezeket a válásokat. Pénzügyi szempontból az anyák visszatérése a munkaerőpiacra problémás volt, mivel a gyerekek jellemzően náluk maradtak, ugyanakkor az apák életét nagyban nehezítették a velük szemben támasztott pénzbeli elvárások, és szívesebben foglalkoztak volna a gyerekeikkel a munka helyett. Komoly problémákat okozott emellett, hogy a feladatok megosztását nem egyformán értelmezték, ami hosszan elnyúló konfliktusokat eredményezett. A résztvevők közel fele vett részt terápiában – egyedül vagy csoportosan –, illetve egy részük csatlakozott olyan kezdeményezésekhez, amelyek a törvényi szabályozás megváltoztatására irányultak.

Ezeket a szerző a továbblépés fontos részének látja, mind a terápiát, mind pedig a kezdeményezésekhez való csatlakozást, és úgy gondolja, a szülők rajtuk keresztül adnak értelmet (making meaning) a velük történteknek. Ezek nemcsak ahhoz voltak szükségesek, hogy képesek legyenek továbblépni, hanem ahhoz is, hogy a későbbiekben működőképessé tudják tenni a szülői viszonyukat. Fontos emellett, hogy nemcsak egymás között kellett rendezniük a viszonyt, hanem a gyermekükre is újra figyelmet kellett fordítaniuk, és ez is akkor volt lehetséges, ha képesek voltak feldolgozni a korábbi problémákat. Azok az alanyok tudtak a leginkább fejlődni és továbblépni, akik vagy szakember segítségét kérték, vagy olyan szociális kapcsolatokkal rendelkeztek, amelyek támogatták őket ebben a folyamatban. Ez azonban nagyban összefüggött a pénzügyi és társadalmi helyzetükkel – a rosszabb anyagi helyzetben lévő, alacsonyabb végzettségű szülők nem tudtak hozzáférni ilyen segítséghez.

Jogi szempontok

Röviden fontos kitérnünk arra, hogy vannak olyan kutatások, amelyek a jogi gyakorlat szempontjából vizsgálják a kérdést. A váláshoz mindig hozzákapcsolódik, hogy van egy jogi gyakorlat, amely megszabja a kereteket, és a különösen súlyos esetek, így a különösen konfliktusos válások bírósági szakasza is elhúzódhat. Ezek az elemzések arra igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy a bírósági gyakorlatnak is külön figyelmet kell fordítania ezekre a válásokra, illetve monitorozzák a jelenlegi gyakorlatot is.

A bírósági folyamatok vizsgálata azért is fontos és érdekes, mert kilép a család szűk keretei közül, és egyfajta társadalmi reakcióval találkozik a bíróságok és ügyvédek gyakorlatában, akik igyekeznek valamifajta rendet kialakítani a kusza családi viszonyok közt. Bizonyos szempontból itt könnyen megfogható, hogy mely esetek tartoznak a különösen konfliktusos válások közé, mivel a tárgyalások során felhozott problémák, a kommunikációs minták jól mutatják, hogy mennyire képesek a szülők figyelmet fordítani arra, hogy védjék a gyermek(ek) érdekeit. Fontos megjegyeznünk, hogy a hazai gyakorlatban sem minden válás jut el a bírósági szakaszig, vagyis az ezzel a módszerrel vizsgálható válások erős szűrésen esnek át.

Alexa N. Joyce (2016) kutatása erre építve a bírósági gyakorlatot és egyes eseteket vizsgál, részben azt is bemutatva, hogy a bíróságon elhangzottakból hogyan rajzolódnak ki egy különösen konfliktusos válás körvonalai. Emellett egy olyan szempontot is felvet, amelyet érdemes alaposan átgondolni: tekinthetjük-e a különösen konfliktusos váláson áteső gyermekeket érzelmileg elhanyagoltnak? Definíció szerint, ahogy a tanulmány elején is említettük, rávághatjuk, hogy igen. A különösen konfliktusos válások egyik általánosan elismert vonása, hogy a szülőket kimeríti az egymással való konfliktus és a másik „legyőzése”, így sem érzelmileg, sem más módon nem tudnak segíteni a gyermekeiknek, vagy odafigyelni rájuk. Az érzelmi elhanyagolás, ahogy a szerző is kiemeli, akár olyan súlyos problémákat is okozhat, mint a fizikai elhanyagolás és ezzel az egészség veszélyeztetése vagy a bántalmazás. Ezt azonban rendkívül nehéz megfogni, definiálni vagy akár észrevenni.

Az, hogy az érzelmi bántalmazás vagy elhanyagolás súlyos gondokat okozhat, talán már mindenki számára elfogadható tény, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy még mindig van mit tenni a bántalmazással szemben – szándékosan általános értelemben használva a szót. Nem véletlen, hogy komoly kampányok és programok foglalkoznak azzal, hogy felhívják a figyelmet az ilyen esetekre, és lehetőséget biztosítsanak arra, hogy a bántalmazottak segítséget kérjenek. Az érzelmi bántalmazás vagy elhanyagolás kevésbé megfogható probléma, mivel a fizikai bántalmazás – ha mégoly nehezen is bizonyítható – legalább jár néhány olyan tünettel, amely látható és mindenki számára érthető. Még ilyenkor is hosszú idő telhet el, mire valakinek feltűnik, hogy probléma van, abban az esetben pedig, ha nincsenek efféle jelek, még rosszabb a helyzet.

Fiatal felnőttekkel készült vizsgálatok

Bizonyos kutatások fiatal felnőttekkel készültek, és visszatekintve elemzik, hogy milyen hatással voltak rájuk a szüleik konfliktusai és válása. Ezek a vizsgálatok hosszabb időintervallumot ölelnek fel, így képesek jobb rálátást adni, hogy milyen hatással volt a konfliktus a gyermekekre az évek során. Talán e kutatások a legérdekesebbek, de a legtöbb kérdést is ezek vetik fel azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehetséges a feltételezett ok és az okozat összekapcsolása. Bár voltak longitudinális vizsgálatok – elsősorban a pszichológia területén –, amelyek hosszú távon figyelték meg a válás és a szülői konfliktusok hatásait, mivel rendkívül sokba kerülnek, bonyolultak és rengeteg nehézséggel járnak, talán ezekből van a legkevesebb, és a legtöbb vitát vethetik fel a megbízhatósággal és a háttérokok azonosításával kapcsolatban.

Pszichológiai és biológiai hatások

Egyes kutatások kifejezetten biológiai és pszichológiai szempontból vizsgálják, hogy a különösen konfliktusos szülői kapcsolatoknak és válásoknak milyen hatásuk van a gyermekekre. E vizsgálatok legnagyobb problémája, hogy olyan területét akarják megragadni a kérdésnek, amely nagyon nehezen érhető el. Egy válás és a szülői konfliktusok ideje alatt kifejezetten gyermekeknél vizsgálni, hogy milyen tüneteket mutatnak, rendkívül nehéz, így nem sok ilyen kutatás készült. Kivételes példa a No Kids in the Middle program, amely azzal a céllal jött létre, hogy segítse azokat a családokat, amelyekben a válás különösen konfliktusos, és külön figyelmet fordítson a gyermekekre. Azonban meg kell említenünk, hogy ez egy társadalmi intervenciós program, vagyis elsődlegesen segíteni akart ezeken a családokon, és kutatási részét inkább csak az alkalom szülte. Ettől függetlenül érdekes eredményeket mutatott fel Aurelie M. C. Lange és munkatársai 2021-ben végzett kutatása – szintén ezzel a programmal kapcsolatban –, amelyben a gyermekek poszttraumás stressz szindrómás tüneteit vizsgálták, amelyek a különösen konfliktusos válásból fakadtak. Azt sajnos nem tudjuk meg, hogy a kutatás során pontosan milyen tüneteket soroltak ide. Az eredmények alapján van kapcsolat a szülői konfliktusok és a gyermekek tünetei között, amelynek hatását csak súlyosbítja, ha a szülők konfliktusa elhúzódik (Lange et al., 2022).

A kutatások eredményei alapján vannak mérhető hatások, amelyeket ugyan nem könnyen, de ki lehet mutatni, s még nehezebben lehet a konfliktusokhoz vagy a váláshoz kötni őket, hiszen egy gyermeknél más tényezők is okozhatnak olyan stresszt, amely kiválthat ilyen tüneteket (alvászavar, ingerlékenység, a baráti kapcsolatok hiánya vagy elvesztése stb.). A korábban már említett érzelmi biztonság hiánya is okozhat ilyen problémákat. A szülők érzelmi elérhetetlensége, hogy nem tudnak kellő türelemmel és odafigyeléssel foglalkozni a gyermekkel, szintén olyan stresszhelyzetet okozhat, amely akár közvetlenül, akár a későbbiekben problémák forrása lehet, akár a viselkedésükben, akár a biológiai folyamatokban. Ryan D. Davidson és munkatársai (2014) összefoglaló munkájukban nagyon jól látják, hogy a válással foglalkozó legtöbb kvantitatív kutatás – és ez sajnos az ebben a témában született vizsgálatok nagy részére igaz – nem igazán kapcsolódik össze, legalábbis nem alkotnak összefüggő képet arról, hogy mi is történik a gyermekekkel ilyen élethelyzetben, és erre milyen reakciókat adnak. Egyetlen példát említve: a tanulmány az alvászavart tipikusan ilyen tünetként azonosítja, amely rövid távon is csökkenti a gyermek stressztűrő képességét, hosszabb távon pedig ennél még mélyebb, komolyabb viselkedési problémákat okozhat, amelyek mind az alvási nehézségekre vezethetők vissza – akár egészen felnőttkorig.

Longitudinális vizsgálatok

Paul R. Amato több cikkében is foglalkozik a válás és a gyermekekre tett hatásának különböző aspektusaival, hol primer eredményeket bemutatva, hol pedig korábbi kutatásokat összefoglalva. Az ő munkáján keresztül ismertetjük röviden az alábbiakban a hosszú távú kutatások eredményeit és lehetőségeit. Ahogy már említettük, igazán pontosan csak ilyen vizsgálatokkal lehet megfigyelni és felderíteni azokat a hatásokat, amelyek a gyerekeket nemcsak a válást követő néhány évben érintik, hanem akár egészen felnőttkorukig elkísérik őket.

Több kutatás nem egyértelmű eredményekkel zárult, amelyek inkább csak azt jelzik, hogy lehetnek hosszú távú hatások – vagyis olyanok, amelyek a gyerekek fiatal felnőtt koráig nyúlnak –, de nem tudnak perdöntő bizonyítékokkal szolgálni. Amato és Cheadle (2005) a Fixed Effects (rögzített hatások) módszerével készített elemzésükben arra jutottak, hogy a válás a gyermekek teljesítményének és alkalmazkodóképességének következetes csökkenésével jár, és ez a hatás ugyanúgy érvényes volt a fiatal felnőttekre is. A korai – már ismert – hatásokat kizárva is arra jutottak, hogy a gyermekek jóllétére gyakorolt negatív hatás egészen fiatal felnőtt korukig tarthat.

Kockázat vagy reziliencia

Reine C. van der Wal és munkatársai (2019) 8–18 éves gyermekek rezilienciáját figyelték meg, hogy egy különösen konfliktusos válás után mennyire képesek alkalmazkodni az új helyzethez. Az általuk vizsgált 148 gyermek esetében azt találták, hogy többségük képes az alkalmazkodásra, és a traumák mértéke sem volt jelentős. Azonban azt is megjegyzik, hogy egyéni szinten minél traumatikusabb hatással volt rájuk a konfliktus és a válás, annál nehezebben alkalmazkodtak. Emellett a szerzők hangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy a gyermekek önbecsülése stabil legyen, mivel ez az alkalmazkodóképesség alapja. Ahogyan korábban említettük, más kutatások is arról számoltak be, hogy a gyermekek többsége képes alkalmazkodni a válás után, de a különösen konfliktusos válások esetében jelentős azok száma, akik akár hosszú távon is problémákkal küzdenek.

Van der Walék kutatása tehát kissé ellentmondásos eredményekkel zárult, aminek az az oka, hogy kvantitatív adatokra támaszkodtak, amelyeket a gyermekek maguk adtak meg a kérdőívekben. Ennek következtében nem volt lehetőség megismerni az alkalmazkodás és a gyermekeket ért traumák mélységét. Természetesen az így született eredmények is rendkívül fontosak, de szükséges volna kvalitatív módszerekkel megvizsgálni a téma mélységét is, mert a kvantitatív eredmények kevésbé súlyosnak mutathatnak olyasmit, ami valójában komoly odafigyelést igényel.

Összegzés

Bár a High Conflicted Divorced Families fogalomnak nincs egységesen elfogadott definíciója, sok olyan kutatás használja, amelyek különböző szempontból vizsgálják a válást és a szülők közötti konfliktusokat. A tanulmányban csupán néhány példát tudtunk bemutatni, inkább csak felhívva a figyelmet, hogy milyen szerteágazó és jelentős a téma. A legfontosabb, hogy olyan családokról van szó, amelyek tagjai a szülőpár és legalább egy gyermek, emellett pedig a szülők konfliktusának mértéke különbözteti meg őket a váláson átesett többi családtól. A különösen konfliktusos családokban a szülők, akiknek a konfliktusa átveszi az irányítást, nem tudnak megfelelően figyelni a gyermekre és érdekeire, érzelmileg nem elérhetők számára. Emiatt az számos problémát élhet át. Akadt kutatás, amely egyenesen a poszttraumás stressz szindrómához hasonlította ezek tüneteit, mások „csak” szorongásról és alvászavarról számoltak be. Néhány kutatás hosszabb időn keresztül is vizsgálta a gyermekeket, egészen a fiatal felnőttkorig, és bár nincsenek perdöntő bizonyítékok, úgy tűnik, hogy egyes hatások akár ilyen hosszú időn keresztül is jelentkezhetnek a gyermekeknél.

A High Conflicted Divorced Families fogalom egységesebb meghatározása, leírása mindenképpen szükséges lenne, további széles körű kutatása pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy megérthessük, az esetek kis százalékába tartozó, de annál jelentősebb különösen konfliktusos válások hogyan hatnak a gyermekekre.