Absztrakt

A tanulmány célja a Tienhszia elnevezésű hagyományos kínai vízió vizsgálata a kínai külpolitikai gondolkodás és a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek fényében. A tanulmány Csao Tingjang elméletét helyezi a középpontba, amely a Tienhsziát egy békés, értékalapú világrend ideáljaként mutatja be. Az írás azt a kérdést vizsgálja, hogyan értelmezhető a Tienhszia világrend-koncepcióként, és milyen hatással lehet Kína külpolitikájára. A tanulmány a szakirodalom kritikai elemzésében feltárja az elmélet utópisztikus és hegemonikus vonásait. A történeti példák rámutatnak, hogy a Tienhszia gyakorlati megnyilvánulásai a harmónia helyett inkább Kína-központúságot és kulturális-politikai befolyást testesítettek meg. A modern külpolitikai gyakorlatban, például az Övezet és Út Kezdeményezésben a koncepció retorikai és ideológiai elemként jelenik meg, amely a kínai puha hatalom és nemzetközi imázs építésének eszköze.

Kulcsszavak: Kína, Tienhszia, világrend, nemzetközi kapcsolatok, kínai filozófia

DOI: 10.56699/MT.2026.1.8

A hidegháború végét követően az Amerikai Egyesült Államok határozta meg a nemzetközi rend struktúráját (Ikenberry, 2009), azonban napjainkban e világrend átalakulása az egyik legaktuálisabb kérdéssé vált, mivel Kína egyre nagyobb kihívást jelent a nemzetközi rendszer alapvető értékrendjével szemben. Kiemelendő, hogy bár a nemzetközi rendszer nyugati gyökerű, a feltörekvő hatalmak növekvő befolyásukkal igyekeznek a saját világképük szerint alakítani (Mazarr et al., 2016).

A tanulmány központi tézise, hogy a külpolitikai stratégiák megértéséhez elengedhetetlen az országok tradicionális, kulturális, történelmi és értékrendszerbeli elemeinek figyelembevétele is (Morgado, 2023), amire Kína kapcsán nyugati (Kissinger, 2012) és kínai kutatók (Pan, 2016; Qin, 2010) egyaránt felhívják a figyelmet. A magyar szakirodalomban a kínai külpolitika sajátosságait már többen is vizsgálták (Tálas, 2009; Jordán, 2012; Salát, 2022). Az is kiemelendő, hogy a tradicionális kínai elemek a külpolitikai (Eszterhai, 2017, 2019), jogi (Kormány, 2018) és geopolitikai (Horváth, 2022) kutatásokban egyaránt megjelentek a magyar szerzőknél. A nemzetközi szakirodalom már többször rámutatott a kínai stratégiai kultúra sajátosságaira, amelyek magukban foglalják a történelmi elemeket (Scobell, 2002; Morgado–Druhalóczki, 2024). Mindezek ellenére a kutatások többsége továbbra is a nyugati (neo)realizmus keretei között vagy filozófiai-elméleti síkon tárgyalja Kína felemelkedését.

Jelen tanulmány álláspontja az, hogy a kínai külpolitika megértéséhez elengedhetetlen a hagyományos koncepciók, különösen a Tienhszia (Tianxia, 天下: ’ég alatti’) fogalmának értelmezése. Ezt, noha hagyományos kínai világrend-koncepcióként is értelmezhető, ritkán kapcsolják össze a modern gyakorlatokkal, főként a magyar szakirodalomban. Ennek fényében azt a kérdést vizsgáljuk, hogyan értelmezhető a Tienhszia világrend-koncepcióként, és milyen hatással lehet Kína külpolitikájára. A vizsgálat középpontjában Csao Tingjang (Zhao Tingyang, 赵汀阳) filozófus elméletének és az azt övező tudományos diskurzusnak a kritikus elemzése áll. A tanulmány elsősorban irodalmi áttekintésre és elméleti elemzésre épül, amely a Tienhszia fogalmának filozófiai, történeti és a nemzetközi kapcsolatok (international relations; IR) elméleteihez köthető értelmezéseit vizsgálja. Ehhez az elemzés kritikai és összehasonlító megközelítést alkalmaz. A tanulmány elsődleges célja, hogy pótolja a Tienhszia mélyebb értelmezésének hiányát a magyar szakirodalomban. Fő hozzájárulása, hogy a kínai külpolitika elemzésében a Tienhszia fogalmát a stratégia értelmezésének aktív kereteként is vizsgálja, amely olyan új perspektívát kínál a Kína-centrikus világrend és a modern törekvések összekapcsolására, amely a további kutatásokban értelmezési eszközként is hasznosulhat. A tanulmány a kínai neveket és fogalmakat magyaros átírással közli, ám a kereshetőség elősegítése érdekében első előfordulásukkor pinyin átírással és egyszerűsített kínai írással is megjeleníti.

A TIENHSZIA ELMÉLETE

A kínai vallási és filozófiai hagyományban kiemelkedő szerepet kapott a Tien (Tian;天: ’ég’), amelynek korszakonként és irányzatonként eltérő jelentése volt, ám mindig megmaradt központi jelentősége a természet és a mindenség rendjének meghatározásában. Az uralkodó hatalmának legitimitását az égi mandátumhoz (tienming; tianming;天命) kötötték, amely összekapcsolta a Tient és a Tienhsziát. Utóbbi birodalomként való értelmezése így egyszerre jelent politikai és erkölcsi kohéziót, amelynek keretében az uralkodó feladata a béke és a jólét megteremtése volt (Kormány, 2018). Ez a gondolat a nemzetközi kapcsolatokban is megfigyelhető, amelyekben az állam tölti be az uralkodó szerepét a nemzetközi porondon (Eszterhai, 2013). Ez alapján a Tienhszia egyszerre filozófiai és értékalapú koncepció.

A modern értelmezés Csao nevéhez köthető, aki a 2000-es évek közepétől foglalkozik mélyrehatóan a Tienhsziával, különösen a Csou- (Zhou; 周) dinasztia (kb. i. e.

1046–256) örökségének fényében (Zhao, 2006, 2009, 2014, 2021). Ekkor ugyanis a korabeli viszonyokból új politikai struktúra jött létre, amely – elviekben – az erőszak helyett kölcsönös elfogadáson és együttműködésen alapult. A filozófus ezt a nemzetközi térben egy „világintézményhez” hasonló struktúraként képzeli el, amely egységes törvényeket alkot, vitákat rendez, közös erőforrásokat kezel, és békét biztosít (Zhao, 2009). A jelenlegi rendszerrel szemben, amelyet az eltérő politikai és értékrendszerek okozta feszültség jellemez, a Tienhsziát a békés, családszerű együttélés víziójaként írja le, amelyben közös politikai és erkölcsi alapok érvényesülnek. Ez a „tökéletes birodalom” platonikus ideáljaként jelenik meg munkáiban, és alternatívát kínál a versengésen alapuló (neorealista, nyugati gyökerű) világrenddel szemben (Godehardt, 2016).

Csao koncepciójának központi eleme a minhszin (minxin; 民心; ’a nép szíve’, ’akarata’), amely alapján a jó vezetőt az emberek önként követik. Ez a Tienhszia pszichológiai dimenziójára utal (Kumar, 2018), amely specifikusan kínai mentalitást tükröz az uralkodással és az irányítással kapcsolatban. Csao munkássága tehát a Tienhsziát nem pusztán történeti vagy filozófiai fogalomként, hanem a nemzetközi együttműködés, valamint a békés rend ideáljaként mutatja be, amely értékalapú keretet kínál a globális politikai viszonyok értelmezéséhez.

Noha egyes szerzők megvalósíthatónak tartják ezt a víziót (Cha, 2018), mások szerint az elmélet utópia (Callahan, 2012). Elsőként fontos kiemelni, hogy a Tienhszia struktúrája Csao értelmezése szerint összhangban áll számos hagyományos kínai művel (például Írások könyve, Szertartások könyve, Csou szertartásai), melyek többsége nem alkalmas a modern politikai gyakorlatban való értelmezésre. A filozófus felismeri ezt (Zhao, 2009), ezért kortárs értelmezése nem teljesen a hagyományos alapokra támaszkodik, hanem saját nézeteit is bevonja (Callahan, 2008). A tanulmány álláspontja szerint Csao a Tienhsziát a modern világ alakulásának fényében próbálta értelmezni, a konfuciánus értékeket pedig kiindulópontként használta. Mindez azonban nem szünteti meg a megvalósíthatósággal kapcsolatos kritikák alapjait. Továbbra is hiányoznak a gyakorlati keretek és a rendszer működésének részletei, így pedig nem világos, milyen eszközökkel lehetne elérni az elfogadást, vagy hogy miként reagálna Kína egy állam ellenállása esetén. Az elméleti fókusz miatt hiányoznak a hatalomgyakorlás, a nemzetközi politika és az országok közötti kapcsolatok részletei, valamint a rendszer szabályainak konkrét leírása.

Emellett a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó elemzésekben alapvető a kemény és a puha hatalom viszonya. Míg a kemény hatalom katonai és gazdasági erőforrások érvényesítését jelenti, a puha hatalom kulturális vonzerővel, értékekkel és diplomáciával gyakorol befolyást (Keohane–Nye, 1998). A Tienhszia vizsgálatakor elengedhetetlen figyelembe venni ezeket, hiszen az elmélet értékalapú kohéziót ígér, ami azonban a gyakorlatban nem választható el a politikai és a katonai hatalomtól. A kritikusok ezért hegemonikus törekvésként értelmezik a Tienhsziát, amely mögött Kína puha és kemény hatalmi törekvései húzódhatnak (Callahan, 2008; Schweller–Pu, 2011).

Csao utal rá, hogy a Csou-dinasztia alatt a politikai struktúra nem volt mentes a kemény hatalom elemeitől: a „világintézmény” birtokolta a legnagyobb alárendelt állam kétszeresének megfelelő területet, és hadserege is meghaladta a többi államét (Zhao, 2009). Ugyanakkor a filozófus állítása szerint elmélete nem utal hegemóniára, mert a legitimáció elveszhetne, ha a központi hatalom nem teljesítené a feladatát. A kritikus értelmezések szerint a Tienhszia elmélete politikai dimenziót is magában hordoz, amelyet a nemzetközi rendszer átalakítására irányuló törekvésként, valamint Kína befolyásának kiterjesztéseként értelmeznek (Callahan, 2008, 2012). Más szerzők viszont a Tienhsziát erős alternatívaként látják a nyugati elméletekkel szemben (Wang, 2017), amely egy olyan potenciális új világrend értelmezéseként jelenik meg, amely a kínai értékrendet közvetíti. Így a Tienhszia, bár idealista és univerzalista eszmének tűnik, valójában a „kínai típusú” hegemónia lehetőségét is magában hordozza.

A TIENHSZIA ÉS A KÍNAI KÜLPOLITIKAI STRATÉGIA

A Tienhszia stratégiában való megnyilvánulásával kapcsolatos első felmerülő kérdés a Tienhszia mint elméleti elem megvalósulása. Csao ugyanis a terminus egyetlen „megtestesülését” a Csou-dinasztiához köti. Ráadásul egy 2024-es interjúban azt is hangsúlyozta, hogy Kína jelenlegi külpolitikai gyakorlatát nem tekinti a Tienhszia megnyilvánulásának (Zhao–Hanafi, 2024). Mindazonáltal ki kell emelni, hogy a Tienhszia egyes aspektusai, főleg az előző fejezet kontextusában, alkalmasak és érdemesek arra, hogy a történelmi és a modern Kína külpolitikai gyakorlatának vizsgálatakor figyelembe vegyük őket. Az alábbiakban az ezekkel kapcsolatos lehetőségeket mérlegeljük.

A történeti kontextus

A kínai hűbéri rendszer (csaokung tihszi; chaogong tixi; 朝贡体系) a Tienhszia egyik leggyakrabban hivatkozott történeti megtestesülése (Eszterhai, 2013; Gruenler, 2019; Česnakas, 2022; Morgado–Druhalóczki, 2024). Ennek oka abban rejlik, hogy a rendszer a Tienhszia kulcsfogalmait tükrözte vissza, úgymint a hierarchiát, a kínai értékrend központi szerepét, valamint a részvétel önkéntességét. Így tehát célja a Kína-központú, hierarchikus kapcsolatrendszer kialakítása volt (Fairbank–Têng, 1941; Fairbank, 1942; Eszterhai, 2013, 2017, 2019). A rendszerben a hűbérállamok szertartásos keretek között ismerték el a kínai uralkodó és politikai rend felsőbbrendűségét, ami egyértelműen mutatja a kulturális és politikai befolyás gyakorlását (Eszterhai, 2019). A részvétel kapcsán világosan látható a rendszernek a Tienhszia minhszin elemétől való eltérése is. Ezen elv szerint ugyanis a vezetőt önként követik, azért, mert jól vezet; ezzel szemben a hűbéri rendszernek többféle motivációja volt – többek között a gazdasági haszon, a kulturális közelség, a biztonságkeresés vagy épp a Kínától való félelem (Nguyen, 2021; Jory, 2021). Ez jól mutatja, hogy a kínai hűbéri rendszer nem volt mentes a kemény hatalomtól, ami hangsúlyos eltérés a Tienhszia eszmeiségétől. Ez megerősíti Peter C. Perdue (2015)

kritikai álláspontját is, miszerint a hűbéri rendszer nem a harmóniát, hanem a kemény hatalom és a kulturális befolyás sajátos keverékét testesítette meg.

A rendszer vizsgálata az ellentétek dacára is segít megérteni, hogyan ölthetett testet a Tienhszia gondolata a gyakorlatban, nem pusztán békés együttélésként, hanem a kínai politikai és kulturális felsőbbrendűség intézményesítésén keresztül. Mindez a modern politikai gyakorlat fényében is releváns irányokat jelezhet.

A Tienhszia lehetséges alakulása

Ahogy az 1. táblázat is mutatja, a Tienhszia, a hűbéri rendszer és a modern kínai külpolitika között világos folytonosság figyelhető meg, ugyanakkor a különbségek is jelentősek. A kapcsolatok szintjén mindhárom modell hangsúlyozza az önkéntességet, ám míg az eredeti Tienhsziában ez idealizált formában jelenik meg, addig a hűbéri rendszerben és a modern gyakorlatban már erőteljes gazdasági és biztonsági tényezők is alakították, illetve alakítják a döntéseket.

1. táblázat: A Tienhszia, a hűbéri rendszer és a modern gyakorlat kapcsolata (saját szerkesztés)

Mindez a hűbéri rendszerben, valamint a modern gyakorlatban aszimmetrikus kapcsolatok kialakulásához vezet. A harmónia elve mindhárom keretben központi jelentőségű: a Tienhsziában ez a végső cél, a hűbéri rendszerben és a mai külpolitikában viszont inkább retorikai hivatkozási pont, amelyet a tényleges geopolitikai és gazdasági érdekek gyakran felülírnak. A legitimáció alapja szintén átalakult: míg a Tienhszia a minhszin támogatására alapoz, addig a hűbéri rendszer és a mai gyakorlat inkább a puha és a kemény hatalom kombinációjára támaszkodik. A modern gyakorlat eközben retorikai szinten igyekszik a minhszinhez hasonló morális képet festeni. A hatalom és a moralitás kapcsolata is jelentős különbséget mutat. A Tienhszia alapvetően a morális irányításra épít (ez a minhszinnel szorosan összefügg), amelyből – elméletileg harmonikus – hierarchia alakul ki (lásd kapcsolatok). Ezzel szemben a hűbéri rendszerre és a modern gyakorlatra – az aszimmetrikus kapcsolatok kialakításának fényében – más irányok jellemzőek. A hűbéri rendszerre a kulturális befolyás és az abból fakadó sajátos normavezérelt, politikai irányítás. Ezzel szemben a modern gyakorlatban, amely alapvetően sokkal diszkurzívabb, és az intézményesítés felé hajlik, a narratívák szintjén a Tienhsziában központi morális irányítás ideája és célja hangsúlyozódik. Kína elképzelt szerepe mindhárom modellben a központiságra összpontosul, ám míg a Tienhszia inkább értékrend-elfogadásra, a hűbéri rendszer pedig regionális politikai és kulturális befolyásra törekedett, addig a modern külpolitikai gyakorlat globális nagyhatalmi pozícióra mutat, amelyben Kína célja saját értékrendjének az elfogadtatása is. Ez egyenlő a nemzetközi rendszer értékrendje átformálásának lehetőségével. Végezetül a központi szerepben lévő Kínával való ellenszegülés kérdése is lényeges. Bár a minhszin fényében vannak utalások arra, hogy a rossz vezető leváltható, és a „világintézmény” ellen nem megfelelő irányítás esetén az alárendelt államok összefoghatnak (Zhao, 2009), a Tienhszia elméletében ez a kérdés nem teljesen tisztázott. A hűbéri rendszer gyakorlatiasabb működésében az ellenszegülés a politikai kapcsolat csökkenéséhez vagy megszűnéséhez vezethetett, amelynek gazdasági vagy akár katonai következményei is lehettek. A modern gyakorlatban hasonló a helyzet; jellemzőek a gazdasági következmények és a gazdasági nyomás is, valamint egyre inkább előtérbe kerül a narratív delegitimáció.

A Tienhszia és a kortárs kínai külpolitika

Kína magatartását kettősség jellemzi. Ugyanis egyszerre van jelen benne a realista megközelítés és a hagyományos kínai világkép hatása (Morgado–Druhalóczki, 2024). Előbbi a hatalomgyakorlás mikéntjét hangsúlyozza, míg utóbbi a hierarchikus együttműködés lehetőségét kínálja. Kína a nemzetközi versengésben elsődlegesen a gazdasági erejére és katonai modernizációjára támaszkodik, ugyanakkor jelentős figyelmet fordít a puha hatalom eszközeinek alkalmazására is. Ez a kettősség szorosan kapcsolódik a Tienhszia fogalmához. Mindez arra mutat, hogy amiben erősen megjelenhet az elmélet gondolatisága, az (1) a nemzeti imázs, (2) a politikai diskurzus, valamint (3) a gazdasági kapcsolatok logikája.

Az olyan gyakorlati politikai példák, mint az Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative; BRI) jól érzékeltetik a fentiekben vázolt logikát. Ennek során ugyanis Kína gazdasági és diplomáciai eszközökkel alakít ki politikai kapcsolatokat és esetleg politikai hűséget is. Ugyanakkor az aszimmetrikus kapcsolatok kritikái rámutatnak, hogy a gyakorlat nem mentes a hatalomgyakorlás egyes formáitól, valamint a hegemonikus törekvésektől, aminek tekintetében a nyugati álláspont egyre inkább hangsúlyozza, hogy a BRI Kína geopolitikai érdekeit szolgálja (Callahan, 2016). Kína ezeket a kritikákat igyekszik megcáfolni, főként a BRI-jal kapcsolatos dokumentumokban és beszédekben. Evégett az elmúlt években egyre hangsúlyosabbak lettek azok a kínai állítások, amelyek a BRI-t a közös jólét, fejlődés és biztonság, valamint a harmónia és elfogadás platformjaként láttatják. Ehhez hozzátartozik, hogy Kína felemelkedését ugyanezek a szövegek szintén árnyalják: olyan politikai diskurzussal, amely Kína fejlődését a világ fejlődésével teszi egyenlővé (The Third Belt and Road Forum for International Cooperation, 2023). Ez a retorika egyértelműen azt sugallja, hogy Kína fejlődése békés. Ezek a Tienhszia gondolatiságában is megjelenő retorikai elemek, amelyek egyrészről csillapíthatják a partnerországoknak a Kínával való kapcsolat építésére vonatkozó aggályait. Másrészről Kína nemzeti imázsát is formálják: egy békés, a világ fejlődését szem előtt tartó nagyhatalom képét festik le. Ebből az is látható, hogy a BRI nem csupán külpolitikai eszköz, hanem a Kína nemzetközi szerepéről szóló átfogó elképzelés része is, amely a Tienhszia elveit is tükrözi. Azt is hozzá kell tenni, hogy a nemzeti imázs alakítására egyre jobban kidolgozott kínai politikai diskurzus stratégiai eszköz is. Jó példák erre a Trump 2.0 alatti 2025-ös kínai–amerikai kapcsolatok, amelyek során Kína – Trump intézkedései és esetleges negatív visszhangjuk mentén – egyre inkább igyekszik formálni a globális narratívát (Eszterhai–Druhalóczki, 2025), amely az 1. táblázatban is szereplő (narratív) delegitimáció egyik megnyilvánulási formája is lehet.

Szintén idekapcsolhatók az olyan konfliktushelyzetek is, mint például a Dél-kínai-tenger helyzete. Itt ugyanis valós kemény hatalmi elemek jelennek meg Kína részéről. Azonban az erről szóló diskurzus a délkelet-ázsiai államok vagy az ASEAN (a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) felé továbbra is az együttműködést, a biztonságot és a harmóniát hirdeti. Ez a kettősség jól mutatja, hogy a Tienhszia retorikája egyensúlyozó szerepet tölt be. Célja, hogy csillapítsa a kemény hatalmi lépések élességét, és minimalizálja a régióban esetlegesen kialakuló feszültségeket vagy konfliktusokat.

A TIENHSZIA LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSE

Az eredeti Tienhszia mindenképpen világrend-koncepcióként értelmezendő, és éppen ezért a Csao által interpretált változat sem lehet minőségében más. Az elmélet az értékrendre fókuszál, ami viszont a kínai külpolitikai gyakorlatban könnyen elfedheti a hegemón törekvéseket. Ez a kettősség kritikai vizsgálatot igényel, különösen az olyan kezdeményezések fényében, mint a BRI. Az elmélet hiányosságai azt mutatják, hogy mind az eredeti, mind a Csao által interpretált Tienhszia inkább filozófiai és kulturális

keretként értelmezhető, mintsem konkrét stratégiaként. A modern kínai külpolitika valós működése alapján ezért csak a stratégiai kultúra fényében értelmezhető. Ilyen értelemben pedig nem stratégiai modellként, hanem a stratégiát befolyásoló koncepcióként szükséges interpretálni. Ám mivel az elméletben jól látható a Kína-centrikusság, a politikai-kulturális befolyás, valamint a kemény hatalmi elemek lehetősége is, érdemes lehet a koncepciót a kínai IR-elméletek irányaival és a történelmi tapasztalatokkal is összekötni. Ilyen értelemben hosszabb távú kutatásokban megfigyelhetővé válhat a Tienhszia valódi természete, amely már nem csupán a stratégiát befolyásoló tényező.

Ennek fontossága abban is rejlik, hogy az elmélet kiegészítése, valamint a nemzetközi kapcsolatok szintjére emelése is számos kihívást foglal magában, ugyanis jelentősen eltér a nyugati IR-megközelítésektől. A realista elképzeléssel szemben a Tienhszia nem annyira hatalomcentrikus, sokkal inkább értékrendközpontú, harmóniafókuszú megközelítés. A liberalizmussal szemben nem annyira intézményközpontú, inkább hierarchikus fogalom. Noha az identitás és az értékek fontossága miatt összefügghetne a konstruktivizmussal, kiemelendő, hogy a Tienhszia egy sajátos kulturális világkép globális szintre emelése. Ezzel együtt pedig nem csupán a konstruktivizmussal nem fér össze, hanem alapvetően az IR-elméletekkel sem, hiszen azoknak globális szinten kellene érvényesnek lenniük. A kínai IR-megközelítésekben a Tienhszia leginkább Csin Jacsing (Qin Yaqing; 秦亚青) hagyományos kínai kapcsolatokra épülő elméletével hozható összefüggésbe, hiszen Csin maga is a Tienhsziát véli elmélete alapjának (Qin, 2007). Azonban a Tienhszia IR-hez kapcsolásának utóbbi kritikája Csin elméletére is igaz: Kína-specifikus, és nem vetíthető ki bármelyik országra.

Mindazonáltal a történelmi tapasztalatok és a kínai IR-megközelítések feltárása, összekapcsolásuk a kínai stratégiában fellelhető nyugati megközelítésekkel és együttes értelmezésük mindenképpen új interpretációs irányként szolgálhat a jövőbeni kutatások számára. Ezek fényében ugyanis olyan értelmezési keretek fedezhetők fel, amelyek támogathatják a kínai stratégia és célok egyes elemeinek mélyebb megértését.

KONKLÚZIÓ

A tanulmány a Tienhszia fogalmát vizsgálva rávilágított, hogy a kortárs kínai külpolitika értelmezéséhez elengedhetetlen a történeti és kulturális gyökerek figyelembevétele. Csao munkássága a fogalmat egy inkluzív, békés és értékrendalapú világrend ideáljaként mutatja be, amely szembehelyezkedik a nyugati (neo)realista megközelítésekkel. Ugyanakkor a kritikusok joggal emelik ki, hogy a koncepció erősen utópisztikus, gyakorlati keretei tisztázatlanok, és könnyen hegemóniatörekvésként értelmezhető.

A történeti példák arra mutatnak rá, hogy a Tienhszia eszméje valamilyen formában már Kína múltbeli külpolitikai gyakorlatában megjelenhetett, noha nem a harmónia, hanem inkább a Kína-központúság és a kulturális-politikai befolyás eszközei mögött húzódó gondolatként. Éppen ezért valószínűsíthető, hogy ez a megközelítés ma is hatással van a kínai külpolitikai gondolkodásra, miközben a modern kínai stratégia a nyugati normákhoz való alkalmazkodást is magában foglalja. Így a Tienhszia mint világrendkoncepció nem önállóan, hanem más hagyományos és modern elméletekkel együtt kínál keretet Kína magatartásának értelmezéséhez.

A tanulmány fő megállapítása, hogy a Tienhszia nem közvetlen külpolitikai modell, hanem elméleti, filozófiai és kulturális háttér, amely világrend-koncepcióként értelmezhető. Ma inkább retorikai és ideológiai hivatkozási alap, amelyet a kínai politikai elit tudatosan épít be narratívájába, ezzel erősítve Kína nemzetközi imázsát és legitimitását. Ugyanakkor a külpolitika gyakorlatának továbbra is része a realista érdekérvényesítés. A fentiek fényében a fogalom értékes eszköz a kínai puha hatalmi stratégiák vizsgálatához, ugyanis új értelmezési keretet nyújt a kínai külpolitika kutatásához, a magyar szakirodalomban is segítve a gazdasági függőség és a puha hatalom összefüggéseinek feltárását. A jövőbeni vizsgálatok számára érdemes lehet feltérképezni a Tienhszia más kínai teóriákkal (például Csin elméletével) való kapcsolatát is.

Absztrakt

Donald J. Trump amerikai elnök második ciklusának egyik első momentuma az amerikai segélyezéspolitikát gyökeresen átalakító és a USAID-et leépítő lépése volt. A tanulmány a körülmények és az amerikai megfontolás bemutatása mellett elsősorban a lépés nemzetközi segélyezésre gyakorolt hatásaira és emellett kiemelten a geopolitikai következményekre fókuszál, ismertetve, hogy az amerikai lépéssel olyan pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuum alakul ki, melyet még a legjelentősebb nemzetközi szereplők és a tanulmányban kiemelt Kína sem képes betölteni.

Kulcsszavak: USAID, világrend, nemzetközi segélyezés, Egyesült Államok, Kína, OECD

DOI: 10.56699/MT.2026.1.5

Donald J. Trump második elnöksége az amerikai segélyezési politika radikális és hirtelen átalakításával vette kezdetét, a USAID (U.S. Agency for International Development) megszüntetése alapjaiban rengetheti meg azt a nemzetközi segélyezési rendszert, amelynek vezető szereplője volt Washington. A lépés finanszírozási hiányt, intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok (Kína, az EU, Japán) csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség.

A USAID MEGSZÜNTETÉSE

Donald J. Trump második ciklusának első heteit az elsöprő lendületű elnöki rendeletalkotás és a kormányzati kiadások átvilágítására és megvágására létrehozott új kormányzati testület, az Elon Musk által fémjelzett DOGE aktív működése jellemezte. A kiadások felülvizsgálata és a külpolitikai prioritások átgondolása mellett a USAID egyik napról a másikra történő megbénítása és leépítése volt jelentős esemény az új adminisztráció első hónapjaiban. Donald Trump 2025. január 20-án egy elnöki rendelettel három hónapra (kilencven napra) szólóan felfüggesztette a szervezet tevékenységét (The White House, 2025), majd március 10-én bejelentették, hogy megszüntetik a USAID szerződéseinek 83 százalékát (Demirjian, 2025).

Az elmúlt évtizedek amerikai kül- és fejlesztéspolitikáját meghatározó szervezet honlapját már 2025 februárjában leállították (Knickmeyer, 2025), elérhetetlenné téve archív és aktuális projektinformációkat, adatokat. Az 1961 novemberében, a sors furcsa fintoraként egy elnöki rendelettel létrehozott szervezet az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökök által is alkalmazott fejlesztéspolitikáját igyekezett szervezett keretek közé terelni (Kennedy, 1961).

Az első lépéseket követő hónapokban az is világossá vált, hogy számtalan bírósági ítélet ellenére (Kates et al., 2025) a USAID csökkentett méretű és fókuszú tevékenységét az Egyesült Államok Külügyminisztériuma (Department of State) alá rendelik, és a 2026-os pénzügyi év tervezését is ennek megfelelően kezdték el, de ahogy azt számos esetben kiemelték, átgondolt szerepvállalás mentén, már a USAID intézményi struktúrája és munkavállalói nélkül képzelik el a szóban forgó segélyezési formát.

2023-ban az Egyesült Államok 71,9 milliárd dollárt fordított nemzetközi segélyezésre, ebből 43,8 milliárd, azaz a segélyre fordított összegek körülbelül 61 százaléka a USAID-en keresztül jutott el a fogadó államokhoz és szervezetekhez – a USAID struktúrájára és több ezer dolgozójára, szakértőjére támaszkodva (DeSilver, 2025). Az a tanulmány írásának pillanatában sem egyértelmű, hogy mi történt vagy fog történni a dolgozókkal és szakértőkkel. Az biztosan látszik, hogy az intézkedések nyomán számos szerződést felbontottak, és a személyi állományt drasztikusan csökkentették, a dolgozók jelentős részét adminisztratív szabadságra helyezték, és csak korlátozott számú kritikus feladatkört tartottak meg – de a pontos számokról az információhiány mellett azon bírósági ítéletek miatt sem beszélhetünk, melyek a szerződés alapján járó összegek kifizetésére és a dolgozók munkahelyükre való visszaengedésére kötelezték a kormányzatot. Éppen ezért a tanulmány a USAID státuszával kapcsolatban következetesen a leépítés és nem a megszüntetés kifejezést használja, figyelembe véve egyrészt az említett bírósági ítéleteket, másrészt azt a tényt, hogy jogilag a szervezet nem szűnt meg, bár egyelőre kevés kézzelfogható információval rendelkezünk arról, hogy a Külügyminisztérium alá rendelve milyen tevékenységet végezhet az elmúlt hónapok döntéseit strukturálisan megszenvedő USAID. A tanulmányban leépítésen tehát nem kizárólag a költségvetési csökkentést értjük, hanem a kapacitás, a programportfólió, a földrajzi jelenlét és az intézményi koordináció együttes gyengülését is. Ennek azért van jelentősége, mert a segélyezés geopolitikai hatása nem pusztán a kihelyezett forrás nagyságából, hanem a végrehajtási hálózatból, a partnerségi struktúrákból és a feltételrendszerből is következik.

KUTATÓI KÉRDÉS ÉS ÁLLÍTÁS

Kutatói kérdésem az volt, hogy az Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre, és ez milyen geopolitikai következményekkel jár, továbbá hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán vagy akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt.

A tanulmány fő állítása, hogy a USAID megszüntetése nem csupán finanszírozási hiányt, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség – még abban az esetben sem, ha e donorok érdekeltek lennének abban, hogy az Egyesült Államok helyébe lépjenek minden olyan térségben és országban, ahonnan az segélyezési tekintetben kivonul.

A leépítés hatásairól azért hármas megközelítésben beszélünk, mert külön értelmezzük a finanszírozási sokkot, az intézményi-szakértői kapacitásvesztést és az Egyesült Államok külpolitikájához is kapcsolódóan a legitimációs veszteséget a segélyezési ökoszisztémában.

MÓDSZERTAN, FOGALMI KERETEK ÉS FELÉPÍTÉS

Az elemzés módszertanilag kvalitatív dokumentumelemzésre és másodlagos (deskriptív) adatelemzésre támaszkodik, valamint a fő donorok helyettesítési potenciálját három összevetési szempont mentén – finanszírozási kapacitás, intézményi/végrehajtási kapacitás, legitimációs-normatív illeszkedés – strukturált módon értékeli. A dokumentum-elemzés célja a USAID leépítéséhez vezető út, illetve annak értelmezése, hogy a lépés miért generál vákuumo(ka)t. A forráskorpusz kormányzati és intézményi dokumentumokból, állásfoglalásokból, továbbá szakpolitikai és kutatási anyagokból, illetve sajtóforrásokból áll – utóbbiak a gyorsan változó események kronológiai bemutatását, továbbá a nyilvános narratívák azonosítását segítik. Az elemzés az amerikai fordulatot megelőző és közvetlenül követő időszakra koncentrál, így már összehasonlítható esettanulmányok helyett egyelőre potenciális űrkitöltő donorokat vizsgál a három elemzett szempont alapján. Az elemzett folyamat több esetben még zajló jogi, pénzügyi és intézményi átalakulás, a tanulmány ezért elsősorban a mechanizmusok feltárására, valamint a donorok helyettesítési potenciáljának bemutatására törekszik.

A tanulmányban a segélyezés kifejezés gyűjtőfogalomként utal az Egyesült Államok külföldi támogatási tevékenységére (foreign assistance), amely magában foglalja a humanitárius segítségnyújtást, a fejlesztési támogatást és biztonsági-katonai jellegű forrásokat (Ingram, 2024; McCabe–Brown, 2024). A fókuszban lévő USAID miatt az elemzés elsősorban humanitárius és fejlesztési komponensekre fókuszál. A donorstatisztikák, -adatok esetében a tanulmány a hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) OECD DAC által megfogalmazott definícióját veszi alapul: „…állami (hivatalos) forrásokat biztosító szereplők által a kedvezményezetteknek (alacsony és közepes jövedelmű országoknak) nyújtott pénzügyi támogatás, olyan területeken, mint az egészségügy, a közegészségügy és higiénia, az oktatás és az infrastruktúra. Többnyire vissza nem térítendő támogatásokból vagy »kedvezményes« (lágy feltételekkel nyújtott) hitelekből áll, és a legkevésbé fejlett országok számára rendelkezésre álló külső finanszírozás több mint kétharmadát teszi ki” (OECD, é. n.).

A tanulmány a segélyezést elsődlegesen nemzetközi világrendi és hatalmi-politikai keretben értelmezi, és a segélyezéspolitikai részleteket a geopolitikai hatások megértésének szolgálatába állítja, ami azért is releváns, mert ahogy Alberto Alesina és David Dollar megállapították, „a külföldi segélyek irányát legalább annyira diktálják politikai és stratégiai megfontolások, mint a kedvezményezettek gazdasági szükségletei és politikai teljesítménye” (Alesina–Dollar, 2000).

A dolgozat először az amerikai segélyezési politika jelentőségét, majd projektjeit mutatja be, hogy értelmezhetővé váljon, miért beszélhetünk pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuumról a USAID megszűnése kapcsán. Ezt követően a lépés politikai-geopolitikai megfontolásait tekintjük át, hogy aztán megvizsgáljuk, képes lesz-e bármelyik egyéb donor állam belépni a Washington által hagyott vákuumba.

AZ AMERIKAI SEGÉLYEZÉSI POLITIKA JELENTŐSÉGE

A USAID leépítéséig Washington messze a világ legnagyobb humanitárius adományozója volt (1. ábra), miközben az Egyesült Államok költségvetésének bőven kevesebb mint egy százalékát költi el külföldi segélyezésre és fejlesztésre (Roy, 2025). Mindamellett, hogy a teljes kiadáshoz képest eltörpül ez az összeg, az Egyesült Államok egyike volt azon országoknak, melyek kötött segélyeket biztosítottak, tehát az összegek elköltése során saját beszállítókra és szállítókra támaszkodtak – azaz üzletet generáltak amerikai cégeknek.

Egy 2021-es adat alapján a USAID-del szerződésben álló cégek 86,4 százaléka amerikai. (Ilasco, 2022). Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Biden-adminisztráció alatt, kiemelten Ukrajna vonatkozásában a direkt, nem kötött segélyek is szerepet kaptak (USAID Office of Inspector General, 2023). Az Egyesült Államok kiemelten alkalmazott bilaterális együttműködéseket fejlesztési segélyeihez, azaz a segély „nyújtását, modalitását, feltételeit, kedvezményezettjeit [az Egyesült Államok] motivációja, gazdasági és politikai érdekei közvetlenül” határozták meg (Kiss, 2024: 9).

Tehát miközben Washington kiemelt szereplő a segélyezési szegmensben, gazdaságilag nem volt számára megterhelő a hozzájárulás, az amerikai gazdaságot is segítették a különböző programok, ráadásul az Egyesült Államok a saját érdekei mentén folyamatosan kontroll alatt tartotta a célországokat.

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy miközben a segélyezés kiterjedt volt, bizonyos elemzések arra is rámutatnak, hogy az „Egyesült Államok kormánya sikeresen használta fel a külföldi segélyprogramokat, hogy külpolitikai engedelmességet érjen el az ENSZ-ben olyan kérdésekben, amelyek létfontosságúak Amerika nemzeti érdekei szempontjából” (Wang, 1999: 199).

1. ábra: A tíz legnagyobb OECD-DAC-donorállam segélyköltése 2019 és 2023 között

Forrás: A Carnegie Africa elemzése az OECD, a Donor Tracker Focus2030 és a Devex adatainak felhasználásával.

Washington segélyei viszonylag széles skálán mozogtak, ami jól látható a nyilvánosan hozzáférhető információk alapján. Az egyik legjobb összefoglalást a Pew Research Center készítette, amely a 2023-as adatokat vizsgálva mutatta be, hogyan is állt össze az abban az évben 71,9 milliárdos segélyezési összeg (2. ábra). Miközben azt a kutatóintézet is megjegyzi, hogy nem minden kategória esetében egyértelmű a költés jogcíme (köszönhetően annak, hogy a USAID mellett a Külügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és többek között az Egészségügyi és Szociális Minisztérium is folyósított fejlesztési támogatásokat), látszanak világos trendek.

• Az adatok értelmében az összegek 27 százaléka ment gazdasági jellegű fejlesztésre, mely döntően Ukrajna pénzügyi támogatását jelentette.

• Humanitárius segítségnyújtásra és katasztrófaelhárításra az összegek 21,7 százalékát költötték, itt az éhínség elleni harcot és például a konfliktuszónák melletti menekülttáborokat, az alapvető szolgáltatások biztosítását kell kiemelni.
• Az összegek 22,3 százaléka egészségügyi segélyként érkezett azokba az országokba, ahol szükség volt erre: HIV/AIDS (a teljes éves összeg 14,7 százaléka), kolera, malária, oltási programok, a fejlődő világ számára biztosított modern egészség-ügyi szolgáltatások.

• Az összegek 14,2 százaléka a béke és biztonság kategóriában sokszor katonai segélyek folyósítását jelentette (Ukrajna mellett itt Izrael és Egyiptom szerepe is kiemelhető).
• Voltak a környezet címszó alatt elköltött összegek (1,9%), továbbá azok a kiadások (a teljes összeg mintegy 3,2 százaléka), amelyek miatt a USAID sok országban címlapra került az elmúlt időszakban: a demokrácia, emberi jogok és kormányzás címszó alatt futó projektek (DeSilver, 2025).

2. ábra: Az Egyesült Államok által a 2023-as pénzügyi évben minden kategóriában folyósított külföldi segélyek aránya

Forrás: ForeignAssistance.gov (letöltve: 2025. január 28.)

A programokról tehát látható, hogy a segélyek döntő többsége humanitárius segítségnyújtásként rászoruló egyéneket, csoportokat, illetve országokat és régiókat célzott, és az is kitűnik, hogy (Ukrajna mellett) elsősorban a fejlődő térségek, országok és régiók részesültek a USAID támogatásaiból, így a leállásból fakadó esetleges következmények is ezekben az államokban lesznek jelentősebbek (3. ábra).

3. ábra: A USAID segélyprogramjai, 2014–2023 (a 2023-as USD-árfolyam szerint)

Forrás: Roy, 2025

KIALAKULT VÁKUUM(OK)?

Azt, hogy az amerikai hozzájárulás megváltozása mekkora űrt hagy maga után, az amerikai segély kiemelkedően magas volumene mellett az elmúlt évek aggasztó tendenciái is befolyásolják. Látható folyamat, hogy globálisan „egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek, ugyanakkor ezzel nem tud lépést tartani a finanszírozási képesség” (Kiss, 2024: 7) – a nyomás többek között a klímaváltozás, a pandémia, a különböző konfliktusok és válságok miatt vált jelentősebbé az elmúlt években, a USAID leépítése kapcsán ezért beszélhetünk pénzügyi kérdésről, illetve esetleges vákuumról.

Tehát olyan ponton válnak kérdésessé az amerikai pénzügyi támogatások, amikor amúgy is növekszik az igény az ilyen jellegű segélyekre. És nem csupán az amerikai összegek kiesése okoz problémát: futó projektek, a helyi viszonyokhoz évek-évtizedek óta alkalmazkodó megoldások és szakemberek, a szakmai tudás és kompetencia tűnhetnek el, tűnnek el, tűntek el egyik napról a másikra. És mindezek helyreállítása nem oldható meg egyik vagy másik ország nagyobb pénzügyi szerepvállalásával, hisz mindegyik állam érdekelt a saját szervezetei mellett a saját szakemberei alkalmazásában, hogy a saját maguk által definiált projektek támogassák nemzeti érdekeik megjelenését vagy megvédését. A USAID mögött évtizedes tapasztalat és szakértelem áll, melynek felépítése nem történhet meg rövid idő alatt. Andrew S. Natsios szerint „a sikeres fejlesztési programok, amelyek valódi változást eredményeznek, tíz–húsz éves időhorizontot igényelnek ahhoz, hogy gyökeret eresszenek, növekedjenek, és önfenntartóvá váljanak” (Natsios, 2020: 114). Az intézményi vákuum is fontos kérdés, de nem csupán a szaktudás leépítése, hanem a rendszer fragmentálódása miatt is. Még több párhuzamos és kevesebb koordinált megoldás „hatalmas adminisztrációs költségekkel jár mind a kedvezményezettek, mind a donorok számára” (Fuchs et al., 2015: 255).

Ha figyelembe vesszük az előző részben említett pénzügyi elemeket és a gazdasági sajátosságokat (például az amerikai gazdaság bekötöttségét), a USAID úgy volt Washington puha diplomáciai eszköze, hogy közvetlen amerikai politikai és pénzügyi érdekeket is szolgált, és hasznot is hajtott – nem véletlen, hogy a szervezet a hidegháborús szembenállás, versenyfutás terméke. John F. Kennedy elnök így fogalmazott mindennek a szükségességéről: „Nincs menekvés a kötelezettségeink elől: erkölcsi kötelezettségeink bölcs vezetőként és jó szomszédként az egymásra utalt szabad nemzetek közösségében – gazdasági kötelezettségeink a leggazdagabb emberekként egy olyan világban, ahol túlnyomórészt szegény emberek élnek, olyan nemzetként, amely már nem függ a külföldi hitelektől, melyek egykor segítettek nekünk saját gazdaságunk fejlesztésében – és politikai kötelezettségeink a legnagyobb ellenállásként a szabadság ellenfeleivel szemben” (Kennedy, 1961). Kennedy tehát nem csupán Washington felelősségét, de a segélypolitika által biztosított előnyöket is látta a nagyhatalmi versenyfutás tekintetében.

Leo Michel (2017) Joseph Nye tézise nyomán amellett érvel, hogy a puha erő kulcsa a legitimáció: ha egy állam hatalmát legitimnek látják, kisebb ellenállásba ütközik, és ennek köszönhetően ritkábban kényszerül költséges kényszerítésre, kemény eszközök használatára. Ehhez szorosan kapcsolódik G. John Ikenberry (2018) intézményesített hegemóniáról szóló elmélete is, amely kiemeli, hogy a nagyhatalmaknak azért is lehet érdekük intézmények és normák létrehozása, mert ebben nem csupán saját cselekvési szabadságuk korlátozását látják, hanem hatalmuk kiterjesztését is – és ez a két folyamat csak látszólag mond ellent egymásnak, teszi hozzá a szerző. Ezek az intézmények és normák egyrészt „bebetonozzák” a kívánatos politikai orientációt más államokban, másrészt növelik a rend legitimitását azáltal, hogy kiszámíthatóvá és szabályhoz kötötté teszik a hegemón hatalomgyakorlást (Vörös–Tarrósy, 2026). Ezek a struktúrák „segíthetnek egy államnak hiteles korlátokat és kötelezettségeket felállítani a saját hatalmára vonatkozóan, ami megkönnyíti az együttműködést, és nagyobb legitimitást ad a rendnek. Más államok nagyobb valószínűséggel üzletelnek veled – azaz melléd állnak (bandwagoning), ahelyett, hogy ellened egyensúlyoznának (balancing) –, ha hitelesen bizonyítani tudod, hogy betartod az elfogadott szabályokat és normákat” (Ikenberry, 2018: 8).

Mindezen logika alapján tehát a USAID leépítése legitimációs vákuumot is okozhat. Nem csupán a kiemelkedő pénzügyi hozzájárulás vész el, hanem gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs szerepe is – amely Washington számára megkönnyítette a koalícióépítést és a partnerekkel való együttműködést. Leo Michel már Trump első ciklusában a soft power leértékelődését látta (Michel, 2017), és e folyamat a második ciklusban folytatódott.

Mielőtt áttérnénk e vákuumok esetleges betöltésére, ki kell emelnünk, hogy a soft power-ellenesség – vagy inkább a soft powerbe vetett bizalom csökkenése – mellett konzervatív körökben régóta kritizálják a USAID szervezetét és általánosságban az Egyesült Államok segélyezési politikáját, ami világossá vált a The Heritage Foundation által összeállított politikai projektterv, a Project 2025 létrehozásával. Az úgynevezett globális progresszív baloldal támogatására fordított összegek, a kiadások nagysága, a Kínával szembeni fellépés szükségessége, a klímavédelmi, az esélyegyenlőséghez, a sokszínűséghez és befogadáshoz kapcsolódó kiadások felülvizsgálata mind-mind jelen voltak és vannak a konzervatív közbeszédben (Primorac, 2023).

POSZTHEGEMÓN ŰR?

A USAID-et érintő amerikai lépés nem egyedülálló és nem is feltétlenül meglepő az Egyesült Államok globális szerepét és helyzetét tekintve, és egy világos narratívában, az úgynevezett poszthegemoniális világfelfogásban azt jelenti, hogy amennyiben a poszthegemón szereplő, az Egyesült Államok nem képes működtetni az általa formált, dominált vagy létrehozott struktúrákat, akkor nem is biztos, hogy érdekelt azok fenntartásában (Tálas, 2021). Ez viszont azt is feltételezi, és erre is látunk példákat, hogy a USAID nem az egyetlen szereplő, a nemzetközi segélyezés pedig nem az egyetlen terület, amellyel kapcsolatban Washington átértékeli a szerepét, adott esetben a hozzájárulását. E folyamat az átalakuló világrenden belül úgy is értelmezhető, hogy az eddigi pólus, az unipoláris világrend stabilitásáért, a feltörekvő államok fejlődéséért is felelős Egyesült Államok már nem kívánja fenntartani azon szolgáltatásokat, melyek a multipolaritásban és a multilaterális megoldásokban érdekelt államok igényeit és érdekeit szolgálták (Vörös–Tarrósy, 2024).

Amikor tehát azon gondolkozunk, hogy a USAID helyére, ebbe a hármas vákuumba megérkezhet bármelyik, akár fejlett, akár feltörekvő szereplő, akkor érdemes abban a kontextusban értelmezni ezt, hogy a USAID kivonulása által okozott űr csak az egyik pénzügyi űr, melyet Washington maga után hagy: az Egészségügyi Világszervezetből való kilépés hasonló nehézségeket, pénzügyi hiányokat, valamint pótolhatatlan infrastrukturális és szakmai veszteségeket jelent, de idesorolható az UNESCO és (esetlegesen) a (közel)jövőben egyéb szakosított ENSZ-intézmények, illetve szervezetek helyzete is: 2026. január 7-én Washington egyszerre hatvanhat nemzetközi, köztük harmincöt ENSZ-hez köthető szervezetből lépett ki Trump elnöki rendeletével. Ahogy Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere fogalmazott: „Nem fogjuk tovább pazarolni erőforrásainkat, diplomáciai tőkénket és részvételünk legitimáló súlyát olyan intézményekben, amelyek irrelevánsak, vagy ellentétesek az érdekeinkkel” (USDOS, 2026).

Ha az Egyesült Államok nem hajlandó tovább finanszírozni e globális szervezeteket, szolgáltatásokat, akkor a potenciálisan nagyobb felelősséget vállaló államoknak számos ponton, területen és szervezetben kell nagyobb pénzügyi hozzájárulást biztosítani akár csak az elköltött összegek eddigi szintjének fenntartásához is. Tehát hatalmas lehet a segélyezés és a multilaterális megoldások mellett kiálló államokra nehezedő anyagi teher.

KÖVETKEZMÉNYEK

Bármilyen lépéseket tesz is a nemzetközi közösség, a USAID-et érintő változásoknak lesznek egyértelmű vesztesei, negatív következményei. A teljesség igénye nélkül az alábbiakat mondhatjuk el ezekről a kimenetekről:

• Egyéni szinten a különböző segély- és fejlesztési programokból közvetlenül részesülő rászorulók, betegek és szegények mögül esik/eshet ki a támogatás – és miután a leépítésre a nemzetközi közösség felé kommunikált hatásvizsgálat nélkül került sor, nehéz felmérni a valódi következményeket. Az egyik legsúlyosabb és rögtön látható hatással a HIV/AIDS-programok haszonélvezői szembesültek: a gyógyszereikre napi szinten rászorulók, a kezeléseket kapó egyének és az azokat biztosító szervezetek. A UNAIDS adatai alapján a HIV/AIDS elleni fellépés legjelentősebb támogatója a USAID volt, 73 százalékát adva az eddigi globális költségeknek (UNAIDS, 2025), és bár Marco Rubio kilenc nappal később kivette a tiltás alól az életmentő gyógyszereket, orvosi ellátásokat, az ételt és menedéket nyújtó szolgáltatásokat (Becker, 2025), a segélyszervezet dolgozóit a munkájuk leállítására felszólító elnöki rendelet megakasztotta a globális projekteket, és a globális segélyszervezetek többsége már jelezte, hogy megérzik a USAID felfüggesztését (UNAIDS, 2025).

• Az egyének hátrahagyása ugyanakkor a fejlődő államokra is kihat: vagy nagyobb terhet vállalnak ezen egyének, csoportok, rétegek támogatásában (ami nehezen valószínűsíthető, hiszen éppen az állami beavatkozások hiánya, elégtelen szintje miatt volt szükség donorok támogatására), vagy magukra maradnak nehézségeikkel az amúgy is számos kihívással szembesülő társadalmakban. A következmények, bármelyik szcenárió válik is valóra, szerteágazók lehetnek: az állami pénzügyi beavatkozás más területektől von el forrásokat, az érintettek hátrahagyása pedig a szegénységet, a leszakadást, adott esetben a munkaerőpiaci tevékenységeket befolyásolná negatív irányba, minden esetben további kockázatokkal terhelve a fejlődő társadalmakat – gondoljunk akár a radikalizálódás jelentette veszélyre is.

• A fejlődő világban kialakuló és növekvő kockázatok ugyanakkor globalizált világunkban nem maradnak lokálisak, akár közvetlen, akár – például konfliktusok következtében, menekülteken keresztül – közvetett módon, de hatással lesznek a nemzetközi közösségre, a fejlett világ államaira is.

• Bár vélhetően csak rövid távon, de a USAID megszüntetésével az amerikai adófizetők nyerhetnek az eddig külföldön elköltött pénzek még nem ismert elképzelések szerinti hazai felhasználásával. Ugyanakkor az amerikai fejlesztéspolitika már ismertetett működése miatt amerikai vállalkozások és munkahelyek kerülnek veszélybe,1 ráadásul a segélyszervezettel együtt az Egyesült Államok puha hatalmának gerincét adó imázsépítő, -támogató projekteknek is búcsút mondhatnak.

Arra a tényre is érdemes kitérni, hogy a globális fejlesztéspolitikák soha nem voltak tökéletesek – bár sok esetben a donor államok egyéni érdekei voltak ezért felelősek. Többször felmerült az az elképzelés, hogy érdemes olyan projekteket megvalósítani és támogatni, melyek a helyi szereplők mellett a fenntarthatóságot és a segélyektől való függés megszüntetését is célozzák. Bár a Trump-adminisztráció döntésének nem ez volt a kommunikált célja, a szűkülő források akár arra is késztethetik mind a donor, mind a fogadó államokat, hogy a kevesebb forrást hatékonyabb módon költsék el.

E lehetséges következmények azt a globális – és helyi – igényt vetíthetik előre, hogy a kiesett projektek helyére más donor államok kezdeményezései érkezzenek. E tekintetben az a kérdés, vajon beszélhetünk-e olyan államokról, melyek nyertesei lehetnek az amerikai lépéseknek. A segélypolitika ugyanis geopolitikai tényezővé vált. Natsios kiemeli, hogy a nagyhatalmi rivalizálás az elmúlt évtizedben „átlépett” a nemzetközi fejlesztési térbe, miközben a poszthidegháborús fejlesztési rend „felbomlóban” van (Natsios, 2020: 101). E keretben az intézményi visszalépések stratégiai jelentőségűek, mert „a fejlesztési tér nem szereti a vákuumot” (Natsios, 2020: 107), és ez Natsios véleménye szerint lehetőséget teremt más szereplők számára.

KI TÖLTHETI KI A VÁKUUMO(KA)T?

A sajtóban (Wolf, 2025) és politikusi körökben (Dent, 2025) viszonylag gyorsan megszületett az a narratíva, mely szerint Kína lehet a jelenlegi helyzet nyertese, számos térségben és országban átvéve a USAID helyét és szerepét. Natsios is Kína szerepét emelte ki tanulmányában (Natsios, 2020). Ugyanakkor annak vizsgálata, hogy ez valóban megtörténhet-e, komplexebb kérdést vet fel, hiszen az átalakuló világban nem csupán Kína, hanem több középhatalom, feltörekvő állam is érdekelt a status quo megváltoztatásában (Tarrósy–Vörös, 2019) és az amerikai hegemónia megtörésében – elméletileg tehát érdekeltek lehetnek az Egyesült Államok pozícióinak átvételében.

Kína

Kína nemzetközi segélyezésről alkotott véleménye jelentősen eltér az OECD-államok és az Egyesült Államok normáitól és felfogásától, és az ázsiai ország inkább tekinti e tevékenységét partneri kapcsolatnak a Dél–Dél-kooperáció részeként, amelyben a fogadó államok érdekei is megjeleníthetők (Dreher et al., 2018; Vörös, 2024). Peking tehát inkább a fejlesztési együttműködést preferálja, melyben vegyíti a segélyezést a befektetésekkel, a kereskedelemmel és a különböző fokú együttműködésekkel, sőt hitelekkel – a segélyezés szempontjából kevésbé átlátható módon. Tehát az figyelhető meg, hogy „a kínai segélypolitika nehezen elválasztható a kereskedelem- és a beruházáspolitikától, a három terület összefonódása megmutatkozik a segélyezés céljaiban, eszközeiben és formáiban, valamint intézményrendszerében egyaránt” (Vári, 2016: 79). Mindez azt is jelenti, hogy a klasszikus segélyezés nem része Kína segélyezési portfoliójának, a gazdasági hasznot hajtó együttműködések vonzóbbak a kelet-ázsiai állam számára – így nem arról kell beszélni, hogy például a HIV/AIDS-programok finanszírozását folytatná, átvenné Kína, hanem arról, hogy Peking rövid (és vélhetően közép)távon nem is rendelkezik azokkal az infrastrukturális adottságokkal (szervezeti felépítés, szakembergárda), melyek lehetővé tennék az ilyen jellegű segélyprogramok akár csak részleges átvételét.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy globális imázsát, a „felelős Kína” képét építve Peking nyerhet olyan projektek támogatásával, melyek a fejlődő, rászoruló államok igényeire reagálnak, és Kínát olyan szereplőként festik le, amely egy jobb világ megteremtésén dolgozik. A multilaterális együttműködéseket támogató és azoknak elsőbbséget adó szereplőként ez nem állna távol Kína külpolitikai-geopolitikai-stratégiai céljaitól. Ennek okán elképzelhető, hogy bizonyos zászlóshajóprojektek, globálisan jól kommunikálható esetek kapcsán Peking tesz majd lépéseket. Talán nem véletlen, hogy Kambodzsa, Pápua Új-Guinea és Nepál neve is felmerült (Wolf, 2025) olyan államként, ahol Kína rögtön megjelenhet. Ezen értesülések közül azonban egyelőre egyiket sem lehet megerősíteni. Például a kambodzsai aknamentesítő projektet érintő kínai hozzájárulásról szóló döntés már jóval az amerikai felfüggesztés előtt megszületett – igaz, a USAID leállása miatt az amerikai pénzek valóban nem érkeztek meg (Chheng, 2025).

Ráadásul, ahogy arra már kitértünk, az amerikai visszalépés miatt nagyobb nyomás nehezedhet Kínára egyéb globális programok, például a WHO vonatkozásában is, így az évek óta a gazdasági kihívásainak orvoslásával elfoglalt kelet-ázsiai államnak számos területen át kellene vállalnia az amerikaiak által eddig vitt terheket. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy bár Kína nyerhet a USAID drasztikus mértékű zsugorodásán, amennyiben ezt a nyereséget pusztán a nemzetközi megítélésben mérjük, viszont nem lesz képes az űr kitöltésére, az Egyesült Államok helyettesítésére, így viszont Pekingnek globális értelemben, esetleges biztonsági konfliktusok során akár számottevő károkkal is szembe kell néznie.

További középhatalmak nyerhetnek teret?

Ahogy fentebb már volt róla szó, a USAID körüli helyzet egyéb szereplők érdeklődését is felkeltheti, az átalakuló világrendben számos ilyen államról beszélhetünk, melyek akár Kínához hasonló érdekekkel és megfontolásokkal jelentkezhetnek – ennek már jóval Trump döntését megelőzően is voltak jelei. Az úgynevezett csendes forradalom részeként számos ilyen új donor állam tűnt fel az elmúlt időszakban: például a multipolaritásban érdekelt államok elitklubjaként is definiálható BRICS-et kell megemlítenünk (Kiss, 2024), és így akár Oroszország is kiemelhető a témában érdekelt szereplőként.

A Kínára vonatkozó megállapítások ezen államokkal kapcsolatban is igazak lehetnek, és egy gyors körkép segíthet felmérni az elképzelések valószínűtlenségét: a BRICS-államok egy része maga is segélyre szorul, például a legújabb tag, Indonézia inkább foglalkozik azzal, hogy az ő esetükben ki helyettesítheti a USAID segélyeit (Widianto, 2025), semmint hogy miképpen lennének képesek globálisan kiváltani az amerikai segélyeket, de az egyik alapító tag, Brazília is hasonló problémákkal néz szembe. Jelenlegi gazdasági helyzetében Moszkva ugyan nem lenne képes helyettesíteni Washingtont, de rövid távú hasznokról, politikai megfontolásokról Pekinghez hasonlóan orosz oldalon is beszélhetünk, és a volt keleti blokk országaiban, illetve a volt szovjet tagköztársaságok területén az amerikai alternatíva eltűnése részükről üdvözölt esemény lehet.

Érdemes volna még az Öböl-államok, Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy Katar esetleges szerepvállalását is vizsgálni, de az valamennyi esetben látható, hogy egyik feltörekvő szereplő sem képes az amerikai összegek helyettesítésére. Rövid távú, regionálisan fókuszált, imázst segítő bejelentésekre készülhetünk, de átfogó, globális programokra egyik ilyen jellegű szereplőnek sincs anyagi vagy szervezeti, strukturális lehetősége.

Az Európai Unióról se feledkezzünk el

Az Egyesült Államokat követően (és Kína mellett) a legjelentősebb donorok az OECD-államok, a fejlett államok, például az európai szereplők. Az Egyesült Államok visszaszorulása kifejezetten a hagyományos segélyezési struktúrákban pedig azt eredményezheti, hogy az évtizedekkel ezelőtt megkezdett programok és célok megvédése érdekében ezek az országok növelik hozzájárulásukat. Itt kell kiemelni az Európai Uniót mint olyan globális szereplőt, amely már csak földrajzi okokból is érdekelt(ebb) lehet a kelet-európai, dél-kaukázusi, afrikai és közel-keleti kihívások kezelésében. Az EU 2021-ben alakította át globális segélyezési rendszerét, és igyekezett hatékonyabbá tenni: a Szomszédsági, Fejlesztési és Nemzetközi Együttműködési Eszköz – Globális Európa (NDICI – Globális Európa) nevet kapó új kezdeményezés célja, hogy az összes harmadik országgal folytatott együttműködést fedezze, s földrajzi, tematikus és úgynevezett gyors reagálású pilléreken nyugszik. A tematikus pillérről szólva az EU kiemelte, hogy „a tematikus programok az emberi jogokra és a demokráciára, a civil társadalomra, a stabilitásra és a békére, valamint az olyan globális kihívásokra összpontosítanak majd, mint az egészség, az oktatás és képzés, a nők és a gyermekek, a munka, a szociális védelem, a kultúra, a migráció és az éghajlatváltozás” témája (Council of the European Union, 2021), így az látszik, hogy az Európai Unió lehet a legérdekeltebb a USAID által hátrahagyott űr kitöltésében. Ugyanakkor, ahogyan Kína esetében, úgy itt is meg kell említenünk, hogy nem ez az egyetlen terület, amelyen nagyobb szerepvállalásra lenne szükség az európai szereplők részéről, és az nem is várható, hogy egyedül képesek vagy akár hajlandók lennének teljes egészében pótolni a USAID által biztosított segélyösszegeket. Mindez az Európa biztonságáról szóló közös európai gondolkodás témájában is világossá vált – kiemelve egy újabb olyan területet, amelyre az európai államoknak a jövőben többet kell fordítaniuk.

ÖSSZEGZÉS

Összességében elmondhatjuk, hogy a USAID felfüggesztése, majd szerződésállományának drasztikus visszavágása nem pusztán egy amerikai belpolitikai, illetve költségvetési lépés volt, hanem olyan döntés, amely már rövid távon is érzékelhetően kezdi átformálni a nemzetközi segélyezési rendszert és az arról szóló gondolkodást. Bár a tanulmány írásának pillanatában a jogi procedúrák még tartanak, és nem teljesen egyértelmű, mely programok és projektek folytatódnak, az már most látszik, hogy egy ilyen jellegű – és ilyen hosszú – leállás nem csak „szünetet” jelent: a futó programok működése, a partnerekkel való együttműködés és a terepi végrehajtás is sérül, miközben a következmények felméréséhez valószínűleg hosszabb időre lesz szükség.

A kutatói kérdés első része arra vonatkozott, hogy az Amerikai Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre. A tanulmány fő állítása mentén erre az a válasz, hogy a USAID leépítése nem csupán finanszírozási hiányt okoz, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is létrehoz. Finanszírozási értelemben az amerikai forráskiesés önmagában is óriási lyukat üt a rendszeren, különösen egy olyan időszakban, amikor – a klímaváltozás, pandémiák, konfliktusok és humanitárius válságok miatt – eleve egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek. Intézményi értelemben pedig nem egyszerűen pénz tűnik el, hanem a USAID mögött álló évtizedes tapasztalat, terepi jelenlét, szakértői kapacitás és végrehajtó infrastruktúra is: azok a működési megoldások és helyi viszonyokhoz alkalmazkodó szakmai tudás, amely egyik napról a másikra nem pótolható. Végül legitimációs értelemben gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs súlya a segélyezési ökoszisztémában, ami a koalícióépítést és a partneri együttműködéseket is nehezíti.

A kutatói kérdés második része a geopolitikai következményekre irányult. A tanulmány alapján itt is az a fő következtetés, hogy a segélyezés ebben az értelemben nem mellékes fejlesztéspolitikai kérdés, hanem a világrendi és hatalmi-politikai mozgások része. A USAID a hidegháborús versenyfutás termékeként egyszerre szolgált humanitárius és fejlesztési célokat, és működött Washington puha diplomáciai eszközeként: úgy adott mozgásteret az Egyesült Államok számára, hogy közben nemzetközi jelenlétet, reputációt és együttműködési hálózatokat is épített. A visszalépés geopolitikai értelemben azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nemcsak „pénzt” von ki, hanem azt a képességét is csökkenti, hogy intézmények és normák mentén kiszámíthatóan, legitim módon alakítsa a nemzetközi együttműködéseket. Mindez az átalakuló világrendben abba a tágabb folyamatba is illeszkedik, amelyben Washington több területen átértékeli szerepét és adott esetben a hozzájárulását, miközben a rendszer többi szereplőjének alkalmazkodnia kell egy egyre inkább rendezetlen, kevésbé stabil és kiszámítható környezethez.

A kutatói kérdés harmadik eleme az volt, hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán, illetve akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt. A tanulmány válasza itt egyértelműen az, hogy részlegesen és/vagy szelektíven lehet szó helyettesítésről, de Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség. Kína kapcsán a sajtóban gyorsan megszületett narratíva, hogy Peking „készen áll” átvenni az amerikai szerepet, ugyanakkor az elemzés rámutatott, hogy a kínai modell nem a klasszikus segélyezésre, hanem a fejlesztési együttműködés és a gazdasági hasznot is hozó együttműködések keverésére épül, így sem tematikusan, sem intézményi kapacitásában nem reális, hogy például a humanitárius és egészségügyi programok nagy részét átvegye. Peking bizonyos zászlóshajóprojektek és jól kommunikálható esetek mentén nyerhet reputációs hasznot, de a teljes pénzügyi és intézményi kiesés pótlása, valamint az amerikai globális hálózat helyettesítése nem várható tőle. Hasonló logika mentén a középhatalmak és feltörekvő szereplők esetében is legfeljebb regionális fókuszú, rövid távú, imázstámogató bejelentések képzelhetők el, átfogó és globális programokra azonban sem anyagi, sem szervezeti, strukturális lehetőségük nincs.

Az Európai Unió e szereplők közül a leginkább „kézenfekvő” alternatíva, hiszen intézményesített fejlesztési együttműködési keretekkel és tematikus fókuszokkal is rendelkezik, valamint földrajzi okokból is érdekelt lehet több válságtérség stabilizálásában. Ugyanakkor a tanulmány alapján az is látszik, hogy az EU előtt sem egyetlen probléma jelenik meg, hanem egyszerre több területen nő a felelősségvállalási kényszer (biztonságpolitika, multilaterális intézmények finanszírozása, regionális válságkezelés). Ezért bár elképzelhető hozzájárulás-növelés, a teljes amerikai kiesés átvállalása és a USAID által képviselt globális infrastruktúra kiváltása európai oldalról sem reális.

Mindezek fényében a tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a USAID leépítése olyan hármas – finanszírozási, intézményi és legitimációs – vákuumot hoz létre, amelyet a nemzetközi rendszer többi szereplője legfeljebb részleteiben, szelektíven és saját érdekei szerint tud majd kezelni. A nemzetközi segélyezésre ugyanakkor a jövőben is szükség lesz, és miközben a folytatással vagy az alternatív donorok szerepvállalásával kapcsolatban egyelőre sok a bizonytalanság, a negatív következmények már most láthatóan súlyosbodhatnak – különösen ott, ahol a segélyezés nem „plusz”, hanem alapfeltétel az egészségügyi, humanitárius és társadalmi stabilitás fenntartásához.

Absztrakt

A Kínai Népköztársaság az elmúlt évtizedek növekvő gazdasági sikerei következtében egyre kiemeltebb szerepet tölt be a nemzetközi rendszerben. Csupán az elmúlt évtizedben olyan központi kínai kezdeményezések születtek, mint a 2013-ban indított Övezet és Út kezdeményezés. Az ilyen lépések miatt Kínára számos ország tekint kihívásként, aminek részben oka lehet, hogy a politikai célok megértésének egyik kulcsát jelentő kulturális elemek nem teljeskörűen ismertek. Annak érdekében, hogy a kínai célok a nyugati keretrendszerben is érthetőbbé váljanak, a tanulmány egyrészről ismerteti az Övezet és Út kezdeményezés hivatalosan megfogalmazott elveit, másrészről megvizsgálja a nemzetközi kapcsolatok kínai iskolájának egyik központi, Csin Ja-csing politológus által megfogalmazott elméletét. Végezetül megfigyeli, hogy a kínai iskola elmélete potenciálisan megjelenhet-e az Övezet és Út kezdeményezésben.

Kulcsszavak: Kína, Övezet és Út kezdeményezés, konfucianizmus, kínai iskola, Csin Ja-csing

DOI: 10.56699/MT.2024.2.10

A Kínai Népköztársaság (Csunghua Zsenmin Kunghokuo, Zhonghua Renmin Gongheguo中华人民共和国, KNK) egyre inkább foglalkoztatja a tudományos és politikai köröket, valamint a médiát. Ennek oka, hogy Kína napjainkban a nemzetközi rendszer egyik kiemelkedő alakja, hiszen olyan nagyhatalomról van szó, amely a világ második legnagyobb gazdasága. Az, hogy főként a nyugati országok egyre inkább ki- hívást látnak Kínában (Morris–Sárvári, 2021), több okra vezethető vissza. Egyrészről Hszi Csin-ping (Xi Jinping 习近平) 2013-as hivatalba lépése óta Kína újfajta külpolitikai irányt vett, amelynek megfelelően egyre inkább hangsúlyozza nézeteit és véleményét, valamint szuverenitásának fontosságát. Mindez összefügg azzal, hogy Kína egyre inkább felvállalja nagyhatalmi szerepét (Zeng–Breslin, 2016; Eszterhai, 2021). Az azonban, hogy egyre több állam kezeli Kínát kihívásként, részben abban is gyökerezik, hogy a jelenlegi liberális nemzetközi rendszernek nyugati gyökerei vannak. A liberális nemzetközi rendszer és Kína kapcsolatának meg- értéséhez fontos hangsúlyozni azokat az álláspontokat, amelyek kiemelik, hogy a nyugatitól eltérő értékrendű fejlődő hatalmak idővel a nemzetközi rendszer átformálására törekednek (Mazarr et al., 2016). A fentiek fényében levonható a következtetés, hogy Kína jelenlegi státusza alkalmas lehet arra, hogy formálja a nemzetközi rendszert, továbbá valószínűsíthető, hogy vannak ilyen törekvései. A nemzetközi rendszerben jelen lévő értékrendek megértéséhez elsősorban a kultúrát, valamint a kulturális különbségeket érdemes figyelembe venni, amelyek Kína politikai szándékainak meg- értését is befolyásolhatják (Qin, 2010).

A fentebb említettek az Övezet és Út kezdeményezés (Jitaj jilu, Yidai Yilu 一带一路, Belt and Road Initiative, BRI) megítélésére is hatással lehetnek. A 2023-ban a tizedik évfordulóját ünneplő kínai kezdeményezéshez mára már több mint százötven ország csatlakozott, ami részben oka lehet annak, hogy a tudományos és politikai körök figyelmét is felkeltette. A BRI megítélése rendkívül sokszínű, és mivel céljai kifejezetten nem részletezettek a hivatalosnak tekinthető dokumentumaiban, teret ad a különböző feltételezéseknek. A BRI megértését az is nehezíti, hogy több dimenzióban is vannak hatásai, így például a külgazdasági kapcsolatok alakítása éppúgy lehet célja, mint a kínai belpolitikai helyzetek megoldásainak keresése (Baranyi et al., 2020). A külpolitika tekintetében egyes szerzők kiemelik a BRI regionális együtt- működések erősítésében játszott szerepét (Bábosik, 2021), az Európa, Afrika és Ázsia közötti kapcsolatok átformálását (Eszterhai, 2021), a gazdasági célokon túl megjelenő politikai célkitűzések fontosságát (Callahan, 2016), valamint az eurázsiai régió feletti hatalom megszerzését is (Harper, 2019).

Ahhoz azonban, hogy a BRI mögött potenciálisan meghúzódó politikai célok valamennyivel érthetőbbé váljanak, lényeges a már említett értékrendbeli és kulturális különbségeknek is figyelmet szentelni. Ugyanis szem előtt kell tartani, hogy a kínai külpolitikai döntéseket más logika határozza meg, mivel a politikai elitet és így a politikai döntéshozatalt másféle, a kínai kulturális elemeket magában foglaló világkép befolyásolhatja, amely eltér a nyugati keretrendszertől (Kissinger, 2012; Pan, 2016; Eszterhai, 2019; Horváth, 2022). Ennek alapján a tanulmány arra vállalkozik, hogy először bemutatja a vitatott kínai nemzetközi kapcsolatok elmélete iskolájának Csin Ja-csing (Qin Yaqing秦亚青) politológus által megfogalmazott, a kapcsolatokra hangsúlyt fektető elméletét. Másodszor bemutatja a hivatalos kínai álláspontot a BRI elveivel kapcsolatban, valamint igyekszik megfigyelni a BRI-t az említett elmélet tükrében.

A tanulmány a kínai neveket és fogalmakat magyaros átírással, első előfordulásukkor pedig a pinjinnel és az egyszerűsített kínai karakterrel együtt közli.

Az Övezet és Út kezdeményezés

Hszi Csin-ping kínai elnök 2013 októberében, kazahsztáni látogatása során említette először nyilvánosan az úgynevezett Selyemút Gazdasági Övezetet (Szecsou cse lu csingcsi taj; Sichou zhi lu jingji dai 丝绸之路经济带; Silk Road Economic Belt), majd egy hónappal később Indonéziában bemutatta a 21. századi Tengeri Selyemutat (21 sicsi hajsang szecsou cse lu; 21 Shiji haishang sichou zhi lu 21世纪海上丝绸之路; 21st century Maritime Silk Road). Még abban az évben a „Selyemút Gazdasági Övezet és 21. századi Tengeri Selyemút” (Szecsou cse lu csingcsi taj ho 21 sicsi hajsang szecsou cse lu; Sichou zhi lu jingji he 21 shiji haishang sichou zhi lu 丝绸之路经济带和21世纪海上丝绸之路) Kína hivatalos külpolitikai célkitűzésévé vált (He, 2020), és megkezdte pályafutását. A BRI-hez mára több mint százötven ország csatlakozott, de fejlődése nem csupán ebben mérhető. Az évek során az eredeti két (szárazföldi és tengeri) selyemutat magában foglaló kezdeményezés további selyemútformákat is eredményezett, többek között a Zöld Selyemutat, a Légi Selyemutat és a Digitális Selyemutat (Horváth, 2022). Mind a szárazföldi, mind a tengeri selyemutaknak több gazdasági folyosójuk van: hat fő szárazföldi (Új Eurázsiai Híd; Kína–Mongólia–Oroszország gazdasági folyosó; Kína–Pakisztán gazdasági folyosó; Kína – Közép- és Nyugat-Ázsia gazdasági folyosó; Banglades–Kína–India–Mianmar gazdasági folyosó; Kína–Indokínai-félsziget gazdasági folyosó) és három fő tengeri (Kína–Indiai-óceán–Afrika–Földközi-tenger útvonal; Kína–Óceánia–dél-csendes-óceáni útvonal; Kína–Jeges-tenger–Európa útvonal) gazdasági folyosót különböztetünk meg, amelyek a főbb földrajzi központokat jelzik. Bár a kezdeményezést 2013 szeptemberében mutatták be, részletesebb fejlesztésére csak később került sor. 2014-ben hozták létre az eredetileg kifejezetten a BRI-projektek támogatására szolgáló Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankot (Asian Infrastructure Investment Bank, AIIB) és a Selyemút Alapot (Silk Road Fund), végül 2015-ben nevezték ki a BRI koordinálásával megbízott vezetőket (Small Leading Group), és adták ki a BRI-vel kapcsolatos első dokumentumot, amely az alapelvekre is kitért. Az eredetileg a kínai Nemzeti Fejlesztési és Reformbizottsághoz, a Külügyminisztériumhoz és a Kereskedelmi Minisztériumhoz tartozó (He, 2020) kezdeményezés az említetteken túl az Országos Kínai Nyelvoktatási Tanácshoz is kötődik (Csikó, 2020), aminek révén a BRI-hez csatlakozott országok többségében számos Konfuciusz Intézet jött létre. Ezek elsősorban a kulturális programokért, a nyelv- oktatásért és a tudományos-kutatási tevékenységekért felelnek.

Mindebből jól látható az is, hogy noha a BRI valóban számos új gazdasági kapcsolatot eredményezhet, amelyek Kína, valamint a vele együttműködő országok gazdasági fejlődését is támogathatják, a mögötte lévő elképzelés messze nem csak erről szól. A BRI elveit magában foglaló 2015-ös dokumentum (FMPRC, 2015) például kiemeli az Európa, Ázsia és Afrika közötti kapcsolatok erősítésének fontosságát, valamint a kulturális különbségekből fakadó félreértések és konfliktusok enyhítésének jelentőségét is. A 2023-as BRI-fórum keretében kiadott dokumentum (BRF, 2023) emellett az országok sokszínűségét, valamint közös érdekeiket és felelősségüket hangsúlyozza. Noha több olyan dokumentum is létezik, amely a BRI elveit részletezi, ezek csak kevés olyan állítást tartalmaznak, amelyek a külpolitikai célok pontos meghatározását segítenék. Ebből jól látható, hogy noha a BRI-nek láthatóan sokféle tevékenység a része, céljai nem teljesen tisztázottak, éppen ezért a pontos célkitűzéseket, a BRI megvalósulásának határidejét, valamint a kezdeményezésre szánt összeget sem határozták meg (Eszterhai, 2021). Lévén hogy a célokat egyik dokumentum sem világítja meg teljeskörűen, ez nemcsak a BRI-ben részt vevőknek ad rugalmasságot, hanem a kezdeményezés formálásának is. A lehetséges politikai célok mentén való alakításra példa lehet, hogy amint mások rámutattak, a BRI a kínai gazdasági problémákra is megoldást igyekszik keresni, aminek hatására alapelveinek a hangsúlya máshova kerülhet, és került is az elmúlt évek alatt (Baranyi et al., 2020).

A külpolitikai dimenziónál maradva: míg a kínaiak alapvetően a konnektivitás, az együttműködések és a gazdasági kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák a BRI kapcsán, valamint a politikai elit elveti annak gondolatát, hogy a kezdeményezés geopolitikai törekvés lenne, addig a Nyugat töretlenül a geopolitikai ambíciókat keresi benne. Noha a jelen tanulmány kiemelten fontosnak tartja a kulturális elemek figyelembevételét, a BRI jelenlegi helyzetét és számos ponton meglévő tisztázatlanságát szem előtt tartva kiemeli, hogy a kezdeményezés láthatóan külpolitikai-stratégiai célokat is szolgál. E célok, ahogy arra például Horváth Renátó (2021) is rámutatott, nem feltétlenül a BRI-vel kezdődtek, ám a kezdeményezés ezek egyik következő lépése vagy eszköze lehet. Az azonban, hogy az említett külpolitikai stratégia pontosan milyen célokat szolgál, továbbra sem világos. Egyes kutatók rámutatnak, hogy a kezdeményezés az eurázsiai térséget is jelentősen érinti, ezáltal Kína státuszát erősítheti e régióban (Szilágyi, 2021). Ez a biztonságpolitikai törekvésekkel is összhangban lehet. Ahogy némelyik szerző hangsúlyozza, a BRI arra is alkalmas lehet, hogy egyes területek támogatásával esetlegesen stabilizálja a térségeket, így növelve Kína saját biztonságát vagy nyersanyagokhoz való hozzáférésének lehetőségét (Baranyi et al., 2020; Morris–Sárvári, 2021).

Ezek mellett azonban szükséges kiemelni, hogy a BRI azt a célt is szolgálhatja, hogy az egyes államokat befolyásolja, és ezáltal végső soron a nemzetközi rendszert is formálja. Ennek oka a már említett jelenlegi liberális nemzetközi rendszer természetében, valamint az ehhez való viszonyulásban is keresendő, ugyanis az egyes országok, köztük – de nem kizárólagosan – Kína is, további fejlődési lehetőségekhez kívánnak jutni. Az is említésre méltó, hogy a már tárgyalt, eredetileg a BRI-hez köthető AIIB nem csupán az eredeti feladatát látja el, de napjainkra már a nemzetközi színtéren betöltött szerepe is kiemelkedő, ezáltal pedig alternatívát nyújt a liberális nemzetközi rendszerben gyökerező olyan társaival szemben, mint a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap (IMF). Ennek értelmében talán helytálló kijelenteni, hogy a BRI hasonló helyzetben van, vagyis érdemes így is szemlélni, hiszen alternatívát nyújthat a világnak az elmúlt évtizedekben kínálkozó, főként nyugati gyökerű kezdeményezések mellett. Ezt olyan elméleti háttérrel teszi, amely a nyugatitól nagyban eltér, ezáltal annak keretrendszerében nem teljesen definiálható. E háttérnek megfelelően a hivatalos kínai dokumentumok és politikai szereplők kiemelik a BRI inkluzív voltát, s hogy Kína számos országgal kapcsolatban nyitott az együttműködésre. Noha mindez összhangban van a BRI alapelveivel, fontos figyelembe venni, hogy az alternatíva létrehozásán túl a BRI-nek, ahogy arról már szó esett, további céljai is vannak: mivel az alternatívák népszerűvé válásával az eredeti kezdeményezések és intézmények egy idő után elgyengülhetnek, a BRI a nemzetközi rend- szer átformálásának egyik eszköze lehet.

A BRI-vel kapcsolatos hivatalos kommunikáció alapján arra következtethetünk, hogy a kezdeményezés elvei közé tartozik a harmónia, a béke, a fejlődés, az együttműködések, valamint a win-win kapcsolatok kialakítása. Ezek az elvek azonban a nyugati nemzetközi kapcsolatok elméleti iskoláinak keretrendszereiben mint külpolitikai célok nem azonosíthatók. Ehhez tartozik az is, hogy a kínai dokumentumokban szereplő elvek politikai-geopolitikai értelemben nem részletezettek. Ezért kiemelten fontos megfigyelni a nemzetközi kapcsolatok kínai elméletének megközelítéseit, amelyek által a nyugati keretrendszerben is értelmezhetőbbé válhatnak a fent említettek. A tanulmány a továbbiakban a kínai iskola specifikus elméletét vizsgálja meg, ezen belül a kínai külpolitikai döntések és ambíciók mögött meghúzódó logika feltárása és a nyugati keretrendszerben való értelmezése a cél.

A nemzetközi kapcsolatok kínai megközelítése

Ahhoz, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletének úgynevezett kínai iskolája, vala- mint annak jelentősége érthetővé váljon, először a nemzetközi kapcsolatok elmélete iskoláinak Kínába érkezését kell megvizsgálni, amely Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping邓小平), a KNK volt vezetőjének „reform és nyitás” politikájához köthető (Qin, 2007). Ennek hatására ugyanis a Nyugat felé minden értelemben megnyíló Kínába megérkeztek azok a nyugati teóriák is, amelyek a nemzetközi kapcsolatok elméletének alapjait képezik, és amelyek máig tartó vitát eredményeztek a kínai akadémiai körökben. Egyesek ugyanis azt hangsúlyozzák, hogy a kínai kulturális elemek nem értelmezhetők teljes egészében a nyugati keretrendszerben, emiatt pedig szükséges kidolgozni a nemzetközi kapcsolatok új elméletét, amely magában foglalja a kínai kulturális sajátosságokat. Ezzel párhuzamosan számos kínai kutató alkalmasnak tartotta a nyugati elméleteket, és ellenezte a különálló kínai iskola létrejöttét (Wang–Buzan, 2014; Eszterhai, 2019). Az úgy- nevezett kínai iskola végül létrejött, bár kiemelendő, hogy nem teljes körben elfogadott, tételei a kínai és a nyugati kutatók körében is vitatottak. Lényeges különbség ugyanis, hogy míg a nyugati keretrendszeren nyugvó kínai megközelítések tételeikbe bevonják a kínai kulturális sajátosságok egyes aspektusait, a kínai iskola kizárólag ezekre fókuszál. A kínai iskola, amelynek egyik fő képviselője Csin Ja-csing politológus, elméletének középpontjába a tradicionális konfuciánus családmodellt és társadalmi hierarchiát állította. Ahhoz, hogy a Csin által központivá tett konfuciánus kapcsolatok modern külpolitikában való megjelenése érthető legyen, először a konfuciánus családmodellt és társadalmi hierarchiát szükséges ismertetni.

Ezekre a tradicionális kapcsolatokra legfőképp az úgynevezett kuanhszi (guanxi 关系) gyakorol hatást. A kuanhszi konfuciánus fogalma kapcsolatot, pontosabban az egyének közötti kapcsolatok minőségét és az arra vonatkozó szabályokat foglalja magában. E szabályrendszer a konfuciánus családon belül fennálló és végezetül a társadalomban is megjelenő elvrendszert veszi alapul. Fontos, hogy a konfuciánus családmodellben kétféle kapcsolatot különböztetünk meg: a házastársak, valamint a szülő és a gyermek közti kapcsolatot (Yao, 2000). Ezek közül a fontosabb, a társadalmi hierarchiára is erősen hatást gyakorló kapcsolat a gyermek és a szülők közti viszony, azon belül is az úgynevezett hsziao (xiao 孝). A kifejezést Tőkei Ferenc például a „szülők tiszteletének” (Tőkei, 2005: 57) és „fiúi szeretetnek” (Tőkei, 2005: 59), míg Várnai András „szülőtisztelőnek” (Várnai, 2011: 3) fordítja, jelentése ezekkel párhuzamosan a gyermekek szülők felé tanúsított, a konfuciánus családmodellben elvárt tisztelete (Gao, 2015). E kapcsolat azonban kétoldalú; noha a gyermektől elvárják, hogy a tisztelet jegyében engedelmeskedjen szüleinek, a szülőknek is vannak kötelezettségeik, így például az, hogy gondoskodjanak gyermekeikről (Kormány, 2018). A társadalmi hierarchia hasonló módon épül fel, meg- különböztetve a különböző természetű kapcsolatokban a beosztásuknál, koruknál vagy helyzetüknél fogva alacsonyabb, illetve magasabb pozícióban lévőket (Hong Van, 2020). A hierarchia a családmodellben látottak szerint alakul; az alacsonyabb pozícióban lévő tisztelettel és engedelmességgel tartozik a felette állónak, míg a magasabb pozícióban lévőnek kötelessége emberséggel bánni az alatta lévővel, és feladatkörét megfelelően ellátni (Gao, 2015). Mindebből jól látható, hogy a konfucianizmusban az emberek közti kapcsolatokat szigorú szabályok jellemzik, amelyeknek szerepmeghatározó erejük van: ennek alapján az egyén megszűnik egyénnek lenni, helyette inkább a kapcsolati rend- szerben betöltött szerepköre s az ahhoz tartozó kötelezettségek és szabályok határozzák meg. Ez a rendszer nem marad meg a társadalom szintjén, hanem kihat a kormányzásra is (Yao, 2000): a nép a családmodell gyermekéhez hasonlóan tisztelettel és kötelezettségekkel tartozik a kormánynak, míg annak teljesítenie kell azokat a kötelezettségeket, amelyekkel a nép jólétét biztosítja (például megélhetés, béke). Ennek megfelelően az sem meglepő, hogy idővel ez az elmélet a kínai külpolitikára is hatást gyakorolt. A kínai kutatók számára nem idegen, hogy a kuanhszit a külpolitikai stratégiák vonatkozásában is alkalmazni kezdjék (lásd Pan, 2016). A hagyományos kapcsolatoknak a modern kínai külpolitikai stratégiában való megjelenéséről, azaz a kuanhsziról mint külpolitikai modellről a magyar szakirodalomban egyedülálló módon Eszterhai Viktor (2019) írt.

Ahhoz, hogy jól érthető legyen Csin elmélete, fontos megemlíteni a kínai filozófia sajátosságait is. Csin gondolatai a kínai univerzumelmélethez vezetnek vissza, amelynek középpontjában a jin és a jang (yin és yang 阴阳) áll (Qin, 2016). Ezek a minőségek, noha egymásnak ellenpólusai, együtt léteznek, és egyesülésük esetén jön létre a csi (qi 气), amely felépíti az univerzumot. Következésképp kijelenthető, hogy bár a kínai világképnek része a dualitás, az a nyugati látásmóddal szemben nem végérvényes ellentéteket hoz létre, hanem olyanokat, amelyek együttműködése végső soron a világot is alkotja. Ahogy azt Csin is írja, a nemzetközi kapcsolatok nyugati elméleti iskolái a nyugati, azon belül is a hegeli filozófián alapszanak, amelyben az ellentétek kizáró jellegűek (Qin, 2016). Vagyis amikor két különböző kulturális háttérrel rendelkező nemzetközi szereplő találkozik, az a nyugati „vagy-vagy” logika alapján konfliktushoz vezet (Qin, 2010). Csin szerint a kínai világnézet sokkal inkább a „mindkettő”, illetve „és” logikán alapszik (Qin, 2016), tehát inkluzív természetű (Qin, 2014). A politológus azt is erre vezeti vissza, hogy a nyugati politikát az önazonosság vezérli, míg a kínai inkább kapcsolati körökben gondolkodik, amelyeket a hajlamok, érdekek mentén, az úgynevezett tendencia (si; shi势) fényében alakítanak ki. E kapcsolati körökben az egyén a kapcsolati háló többi tagjához kötődik, ami természetét, kötelezettségeit, valamint szerepkörét is meghatározza (Qin–Nordin, 2019). Ennek következtében az egyén mint egyén megszűnik létezni, megismeréséhez pedig a továbbiakban a kapcsolati kört szükséges vizsgálni (Qin, 2016). Csin szerint azok a szereplők, akik nem tartoznak kapcsolati körökhöz, nem azonosíthatók szereplőként, hiszen kapcsolati háló nélkül nincs létező (Qin, 2010). Az elmélet szerint a nemzetközi rend is ilyenformán működik – a nemzetközi szereplők nem különíthetők el egymástól. Mindazonáltal a nemzetközi színtér szereplőit a „folyamatban levés” állapotával jellemzi, mivel a kapcsolati körök alakulásával a szereplő is folyamatos változásban van. Az elmélet szerint a kormányzás és általában a szabályok valójában az ilyesfajta kapcsolatokat hivatottak harmonizálni, a nemzetközi színtéren is (Qin, 2010), ezzel pedig Csin a nemzetközi rendszer lehetséges felépítését a konfuciánus kormányzáshoz hasonlítja (Qin, 2011). Következésképp Csin számára egy ország helyzetének felmérése mindenképpen kapcsolati hálójának a vizsgálásával kezdődik.

Mivel a nemzetközi rendszert érzékeny kapcsolatok hálójaként képzeli el, Csin elméletének középpontjában értelemszerűen a harmónia kialakításának fontossága áll (Qin, 2014). Ez azzal is összhangban van, hogy mivel a szereplők a kapcsolati körök függvényében folyamatosan változnak, a múltbéli konfliktusok felejthetők lesznek. Más szóval a kapcsolati körök finomítása által az államok közötti konfliktusok is feloldódhatnak. Az elméletben a BRI-nél is kiemelt közös elvek kapnak erős hangsúlyt, amelyeket Csin a konfuciánus rítus (li 礼) szóval ír le (Qin–Nordin, 2019). A teória azt is hangsúlyozza, hogy a kapcsolati körökön belüli kapcsolatoknak prioritást kell élvezniük a szereplők részéről, megkülönböztetve azokat más, nem a kapcsolati körbe tartozó szereplőktől. Mindez hozzájárul az „arc” (mience; mianzi 面子) létrejöttéhez is, amely egyfajta reputációként is elképzelhető, s a kapcsolati háló mennyiségét és minőségét foglalja magában. A nagyobb „arccal” rendelkező szereplők nagyobb hatalommal és befolyással rendelkeznek, azonban arányosan több a felelősségük is (Qin, 2016). A felelősség ebben az esetben úgy értelmezendő, hogy a szereplő számára fontos a kapcsolati kör (és tagjainak) jóléte, hiszen annak bármilyen romlása a szereplő arcának, reputációjának csökkenésével is járhat. Tehát a kapcsolati körök tagjai közös elvek és értékrendek mentén alapuló harmonikus együttműködésének kiemelt jelentősége van.

A kínai iskola elméletének megfigyelése az Övezet és Út kezdeményezésben

A fentiek alapján a kapcsolatokat középpontba helyező Csin-féle elmélet kiemelt jellemzői a következők: (1) inkluzív; (2) harmóniára törekszik; (3) az ellentétek (békés) együttműködését, együttélését hangsúlyozza; (4) a szereplők folyamatosan változnak; (5) kapcsolati köröket alkotnak; (6) közös elvek mentén működnek együtt.

Az előző két fejezet arra mutatott rá, hogy a BRI elvei és a kínai iskola elmélete számos ponton egyeznek. A BRI egyik kiemelt tétele a közös elvek mentén való együttműködés és fejlődés. Amennyiben azt feltételezzük, hogy a BRI mint kezdeményezés össze- tartó erő, avagy Csin szavaival élve kapcsolati kör, akkor a szereplői, vagyis a BRI-hez csatlakozó országok közös elvek mentén működnek együtt, és egymás „arcát” formálják. A közös elvek valójában a békés és harmonikus, jólétet biztosító együttműködésre való szándékot foglalják magukban, ám ezen elvek vagy „célok” nem értelmezhetők a nemzetközi kapcsolatok nyugati iskoláinak elméleti keretei között.

A fontosabb elemekre kitérve azonban látható, hogy napjainkban a fejlett országok egyre kevésbé kívánnak együttműködni Kínával a BRI-n belül, amihez a politikai szándékok tisztázatlansága, valamint a különböző értékrendek egyre hangsúlyosabbá válása is hozzájárul. Noha ezt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, megjegyzendő, hogy Kínának a fejlődő országokhoz fűződő kapcsolata valószínűleg nem csupán erre vezethető vissza, hanem stratégiai célokat is érint. A BRI-hez csatlakozott jó néhány állam Nyugaton (az USA vagy az EU által) szankcionált vagy rosszabb megítélésű. Emellett az is jól látható, hogy a Kínával vagy más országokkal való esetleges múltbéli konfliktusok sincsenek figyelembe véve az együttműködések során, ami szintén a Csin-féle kapcsolati körök alakulásának jellemzője. Látható, hogy Kína kezdeményezése valóban inkluzív, s a távol-keleti állam ennek keretei között együttműködést kezdeményez olyan országokkal is, amelyek esetlegesen rossz megítélésűek, szankcionáltak vagy szegényebbek. Ennek mérlegelése során természetesen figyelembe kell venni Kína már tárgyalt viszonyát a fejlett országokkal, de azt is, hogy az érintett fejlődő régiók milyen nyersanyagokban gazdagok, valamint stabilitásuk milyen mértékben érintheti vagy akár segítheti Kínát.

A BRI legalapvetőbb elve a kínai kommunikáció szerint az, hogy a világ országainak egy céljuk van: az, hogy a társadalmak békében és jólétben élhessenek. Jól látható azonban, hogy az ilyen célkitűzések a nyugati keretrendszeren belül nem azonosíthatók. Ezért fontos figyelembe venni Csin elméletét, amely összhangban van a BRI egyes elveivel, és amelynek keretein belül a BRI szerinti kínai ambíciók más fénybe kerülhetnek, s a nyugati keretben is könnyebben értelmezhetővé válnak.

Arra is fontos kitérni, hogy Csin a kapcsolati hálók és az „arcok” nagyságától függően kiemeli az úgynevezett kapcsolati erőt (relational power) mint a kemény (hard) és puha (soft) hatalom melletti harmadik hatalmat (Qin, 2016). A kapcsolati erő a kapcsolati körök legnagyobb „arcú” szereplőjének azon tevékenységét jelenti, amely során a kapcsolati kör többi tagját, ezáltal pedig az egész kapcsolati hálót befolyásolja. Ezt annak érdekében teszi, hogy a kapcsolati kör, valamint szereplőinek viselkedése úgy alakuljon, hogy az számára a legkedvezőbb legyen. Más szóval, noha a BRI-ben foglaltak nem teljes mértékben azonosíthatók a nyugati keretrendszerben, ez nem azt jelenti, hogy a hatalom valamilyen fajta gyakorlásának kérdését mellőzné a BRI. Csin elmélete ugyanis arra mutat rá, hogy a BRI-n belüli kapcsolati hálók alkalmasak arra, hogy az egyes államok manipulálhassák a többieket. Ahogy Eszterhai (2022) is rávilágít, ez a kapcsolatok aszimmetrikus alakulásához vezethet, amely által az egyes államok függővé válhatnak a nagyobb „arccal” rendelkezőtől, és kiszolgáltatottak lehetnek neki. Míg például egyes kutatások rámutattak, hogy Kína kapcsolatai a fejlődő országokkal azon a megfontoláson alapulnak, mely szerint a stabilitás és a jólét biztosítása a társadalmak megfelelő értékeinek megtalálásához is szükséges, tehát végső soron a harmónia és a béke kialakítását szolgálja (Bunskoek–Shih, 2021), addig a kapcsolati erő szempontjából érdemes figyelembe venni az olyan ténylegesen puha hatalmi törekvéseket, amelyek által a gazdaságilag támogatott országok megismerik és esetlegesen prioritásként is kezelhetik a kínai értékeket. Ez a kapcsolatok, valamint a bennük részt vevők manipulálásával lehet egyenlő, aminek következtében végül a Kína által gazdaságilag támogatott államok a kínai (politikai, eszmerendszeri) mintát részesíthetik előnyben.

Mindezek jelentősége abban rejlik, hogy Kína mint a nyugatitól eltérő értékrendű nagyhatalom jól láthatóan törekszik a jelenlegi liberális nemzetközi rendszer átformálására. Ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy Kína, valamelyest felvállaltan, az Amerikai Egyesült Államokkal szemben foglal állást. Ahogy arra Eszterhai (2022) is rámutatott, Kína gazdasági nagyhatalomként a gazdasági fejlődésére és az ebből fakadó kiemelkedő kapacitásaira építve, a létrejött kapcsolati körök és tagjaik manipulálásával igyekszik elérni céljait. Mindez összhangban van a Csin által megfogalmazott elmélettel és a benne részletezett kapcsolati erővel is. Ezeket figyelembe véve kijelenthető, hogy megalapozott a feltételezés, miszerint Kína a gazdasági kapcsolatait, valamint az ilyen jellegű együttműködéseiből adódó partnerségi kapcsolatait igyekszik a saját érdekei mentén alakítani (a Csin által is ismertetett „arc” fogalma tükrében), s kiemelendő, hogy ezt valószínűsíthetően az egyéni törekvései, illetőleg a nemzetközi rendszer átalakítása érdekében teszi.

A fentiek nyomán megállapítható, hogy a Csin által felvázolt elméletnek létjogosultsága van. Egyrészről bizonyos aspektusait a BRI elveit magukban foglaló dokumentumok, valamint az általános kínai kommunikáció is megfogalmazza. Másrészről a BRI-t megfigyelve is feltételezhető a kapcsolatokra fókuszáló megközelítések, valamint a kapcsolati erő használata. Ez azt is jelenti, hogy a Csin által leírtak nem csupán a BRI-ben jelennek meg, hanem valószínűsíthetően a kínai külpolitikai stratégiának is alapvető részei, amelyek a geopolitikai víziókat és ambíciókat is formálják. Mindez alátámasztja azt a lényeges meglátást, hogy a kínai külpolitikai és geopolitikai víziók és célok vizsgálatakor a nyugati keretrendszer mellett a konfuciánus értékrend figyelembevétele is kiemelt fontosságú, hiszen ennek megértésével az említett kulturális különbségek okozta félreértések is felszámolhatók, valamint Kína azon módszerei is tisztázódnak, amelyek a nyugati keretrendszerben nem teljes mértékben azonosíthatók.

Összegzés

A jelen tanulmány arra vállalkozott, hogy megvizsgálja a BRI alapvetéseit és elveit, feltárja a nemzetközi kapcsolatok kínai iskolájának Csin Ja-csing által megfogalmazott elméletét, végül pedig megfigyelje a kínai gyökerekből fakadó, a kapcsolatokat és a kapcsolati köröket hangsúlyozó elmélet feltételezhető jelenlétét a BRI elveiben.

A tanulmány első fejezetében a BRI elveit és a kezdeményezésre vonatkozó vélekedéseket vizsgálva kiderült, hogy a BRI dokumentációja a pontos tervek tekintetében homályos, kiemelten gazdasági-politikai terveket nem részletez. Megfogalmazott elvei és a hivatalos álláspontok alapján a BRI inkluzív, nyitott, az országok közötti harmonikus, közös fejlődés és együttműködés fontosságát hangsúlyozza, ezek azonban a nyugati keret- rendszerben nem értelmezhető célkitűzések. A tanulmány második fejezete a nemzetközi kapcsolatok kínai iskolája témájának vonatkozásában is népszerűvé vált politológus, Csin Ja-csing hagyományos kínai kapcsolatokat középpontba állító elméletét vizsgálta. Megállapítható, hogy Csin elgondolása a kapcsolati hálókat kiemelő olyan külpolitikai elmélet, amely a hagyományos kínai családmodellt és társadalmi hierarchiát a kuanhszihoz hasonlóan, arra erőteljesen támaszkodva, ám annak jelenleg ismert módszertanától kissé eltérően állítja középpontba.

A tanulmány eredményei alapján megállapítható, hogy a kapcsolatokat és kapcsolati köröket középpontba állító Csin-féle kínai külpolitikai-stratégiai megközelítés helyt- álló, és kiemelt fontosságú, hogy a nemzetközi kapcsolatok nyugati elméletei mellett ezt is figyelembe vegyük a kínai külpolitikai stratégiák vizsgálatakor. Az elmélet némely aspektusa megfigyelhető a BRI hivatalos kommunikációjában, valamint egyes részei a BRI bizonyos értelmezéseiben részben vagy egészben feltételezhetően megjelennek. Ezek feltárása azonban a BRI működését mélyebben elemző további kutatásokat igényel. A tanulmány rámutatott, hogy a kínai külpolitikai döntések valószínűsíthetően a nyugatitól eltérő mentalitás és logika alapján születnek. Ezért a kínai külpolitikai és geopolitikai ambíciók vizsgálatát is a kínai álláspontok és mentalitás hangsúlyos figyelembevételével kell elvégzeni, ami segítheti a további kutatásokat és a politikai döntéshozatalt a Kínával kapcsolatos kérdésekben.

Ennek megfelelően a további kutatásokban kiemelt fontosságot kell tulajdonítani a hagyományos kínai kapcsolatoknak, illetve a külpolitikai és geopolitikai nézőpontokat és törekvéseket befolyásoló olyan tradicionális eredetű elméleteknek is, mint a tienhszia (tianxia 天下) rendszer, a kuanhszi, valamint ezek esetleges összevonása. A tanulmányban felvázoltak alapján a jövőben a Csin által megfogalmazott elmélet és a kuanhszi vizsgálatának, ezek hasonlóságainak és különbségeinek is jelentős hangsúlyt kell kapniuk, hiszen ezen elméletek összekapcsolása és megértése nagy eséllyel biztosíthatja a kínai politikai működés jobb megértését.

Absztrakt

A tanulmány Kelet-Ázsia mint a globális térség kritikus gazdasági és geostratégiai központjának fejlődő dinamikáját vizsgálja. Gazdasági ereje és demográfiai jelentősége mellett a térség a regionális és globális nagyhatalmi érdekek által táplált, kialakulóban lévő feszültségekkel küzd.

A tanulmány feltárja a Kína és az USA közötti kapcsolatot, amelyet gazdasági konfliktusok, ideológiai különbségek és geostratégiai feszültségek jellemeznek. Bemutatja a sharp power („éles hatalom”) fogalmát és az egymással versengő politikai rendszerekből és értékekből eredő konfliktusokat súlyosbító hatását, továbbá ismerteti a geostratégiai konfliktusok, különösen a tengeri viták, valamint a Kína „fait accompli” („kész helyzet”) stratégiája jelentette eszkalációs kockázatokat, amelyek bonyolultabbá teszik a helyzetet, és előhívják a nem szándékolt eszkalációtól való félelmet. Különös figyelmet szentel a tajvani konfliktusnak, amelyben Kína katonai demonstrációi és Tajvan sebezhetősége aggodalmat keltenek, melyet a Senkaku-szigetek szerepe és az USA beavatkozásának lehetősége is súlyosbít.

Kulcsszavak: Kelet-Ázsia, biztonságpolitika, Kína, Tajvan, szürke zónás konfrontáció

DOI: 10.56699/MT.2024.2.7

A 21. századra Kelet-Ázsia a globális gazdasági, illetve geostratégiai folyamatok szempontjából az egyik legfontosabb régióvá lépett elő. Itt található a világ termelői kapacitásának jelentős része (Irwin-Hunt, 2021), a Csendes-óceán ázsiai térségében él a globális lakosság 60 százaléka (Worldometers, 2024), ez a régió ad otthont a világ második (Kínai Népköztársaság) és negyedik (Japán) legnagyobb gazdaságának. A régió nagy- és középhatalmai (Koreai Köztársaság / Dél-Korea, Kínai Köztársaság / Tajvan) a fejlett technológiai ipari kapacitások és innováció vezető államai. A térségben található a világ számos potens katonai nagyhatalma. Kelet-Ázsia és az indopacifikus térség biztonságpolitikai folyamatai így vitathatatlanul releváns kérdések.

Kelet-Ázsia regionális és szubregionális sajátosságai

A regionális tanulmányok általában két szubrégiót különítenek el a térségben: Északkelet-Ázsiát és Délkelet-Ázsiát (Buzan–Waever, 2003: 152–155). Északkelet-Ázsia az orosz Távol-Kelet területeinek északkeleti partvidékétől indulva terül el a Koreai-félsziget, majd Kína partjai mentén, és amennyiben az országhatárok és nem más – akár kulturális – logika mentén húzunk határokat, egészen Hainan^[1]A tanulmányban a kínai, illetve japán szavak leírásánál ezen nyelvek saját latin betűs átírási rendszereit használtam (a kínai esetében a Pinyint, a japán esetében a Hepburnt), … Részletek szigetéig terjed. Hosszanti irányú jelentős szakaszán az ázsiai kontinens partjaitól néhány száz kilométerre húzódik a számtalan szigetből álló Japán, illetve Tajvan. Délkelet-Ázsia fontosabb földrajzi egységei, az Indokínai-félsziget, az Indonéz-szigetvilág, valamint a Fülöp-szigetek szinte hermetikusan zárják körbe a térség és globális világunk egyik legfontosabb vízfelületét, a Dél-kínai-tengert.

Dinamikáját tekintve a két alrégióban közös, hogy számos feszültséggóc található itt, melyek jelentős része kötődik valamilyen módon a helyi (általában kínai) és régión kívüli nagyhatalmi érdekekhez (USA, India, Oroszország) (Matura, 2014; Háda, 2014). Nincs azonban a térségben a NATO-hoz hasonló multilaterális, intézményesített, kollektív védelmi funkciójú szövetségi rendszer, illetve nincs olyan nemzetközi intézmény, amely akár az EU-hoz hasonló regionális integrációt jelentene.^[2]Délkelet-Ázsiában ugyanakkor jelen van egy olyan – igaz, más hasonlókhoz képest jóval visszafogottabban intézményesített keretrendszerű – szervezet, amely közösségi egységként … Részletek Vannak azonban olyan törekvések, amelyek célja a széles spektrumú gazdasági és kereskedelmi integráció (Átfogó Regionális Gazdasági Partnerség: Regional Comprehensive Economic Partnership, RCEP [ASEAN, 2022], a korábban Transzpacifikus Partnerségi Egyezményként ismert Comprehensive and Progressive Trans-Pacific Partnership, CPTPP [Institute for International Law and Justice, 2019]), illetve biztonságpolitikai együttműködések kollektív és kooperatív előmozdítása (Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd: Quadrilateral Security Dialogue, röviden Quad) (The White House, 2021). Ezek nem elsősorban északkelet-ázsiai fókuszú szervezetek, de közvetetten fontos elemei a térség nemzetközi folyamatainak, hiszen az itteni országok jelentős része tagja e kezdeményezéseknek.

Átfogó, rendszerszintű biztonságpolitikai tényező azonban a térségben az amerikai katonai jelenlét, ennek alapját kétoldalú védelmi szerződések jelentik. Bilaterális keretrendszere miatt ezt „kerékagy és küllők” rendszernek (hub-and-spokes system) is nevezik, illetve a védelmi szerződések aláírásának helyszíne miatt a „San Fransisco System” név is elterjedt (Kim, 2014: 46–47). Bár Észak- és Délkelet-Ázsia belső dinamikái eltérőek, a közvetlen amerikai katonai jelenlét és a „kerékagy”, vagyis az USA szövetségeseinek rendszere összekötő tényezőként van jelen mindkét régióban (1. táblázat) (Tan–Acharya, 2004: 9).

1. táblázat: Az Amerikai Egyesült Államok kollektív védelmet érintő bilaterális szerződései Kelet-Ázsiában (saját szerkesztés)

A régió biztonsági folyamatai szempontjából több jelentős feszültséggócot is azonosíthatunk. A Koreai-félsziget megosztottsága és Phenjan tömegpusztítófegyver-programja, a Tajvani-szorosban zajló válságok, illetve a tengeri területekkel és szigetcsoportokkal kapcsolatos területviták a legfontosabb eszkalációs potenciállal rendelkező tényezők (Matura, 2014).

A tengeri szigetviták esetében egyelőre jellemző, hogy főként „szürke zónás” konfrontációk zajlanak, a legnagyobb esetszámban a Kínai Népköztársaság és más regionális szereplők között. A szürke zónás koncepció lényege (Bartók, 2020: 220–221), hogy a felek közötti incidensek során, vélhetően szándékosan, a katonai konfrontációs ingerküszöb alatti eszközöket használnak érdekérvényesítésre. E szürke zónás konfrontációk sok esetben Kína és az USA valamely szövetségese vagy regionális partnere között zajlanak, így közvetett módon a két nagyhatalom közötti viszonyrendszernek is fontos elemei.

A realista gondolkodók évtizedek óta egy egyre fokozottabban destabilizálódó régióra hívják fel a figyelmet, illetve arra, hogy a közvetlen strukturális amerikai–kínai érdekellentétek (Mearsheimer, 2001: 401), valamint a szövetségi hálózatot érintő közvetett feszültséggócok a konfliktus komoly kockázatát hordozzák magukban (Kireeva, 2016).

Az interdependencia-alapú liberális megközelítések viszont amellett érvelnek, hogy a kölcsönös gazdasági kitettség a feszültséggócok és szürke zónás területviták ellenére is kellőképpen mérséklő hatású tényező volt az eszkaláció elkerülése érdekében (Magcamit–Tan, 2016). Ok-okozati mechanizmusokat leíró tanulmányokat találunk arról, hogy a Kínai Népköztársaság hogyan építi be a gazdasági-kereskedelmi érdekeket eszkalációskockázat-kalkulációjába (Zhang, 2019), de arról is, hogy hogyan teszik ezt a kínai területvitákban érintett másik felek (Wu, 2019).

Területi feszültséggócok a térségben

Földrajzi logika mentén a kínai területi igényekhez két nagyobb tengeri régió tartozik, a Dél- és a Kelet-kínai-tenger terület- és szigetvitái.

Kína dél-kínai-tengeri törekvései főként az ötvenes évek végétől érzékelhetők. Indoklásukként általában az úgynevezett kilencpontos vonal által kijelölt, gyakorlatilag a Dél-kínai-tenger egészét lefedő koncepció szerepel (Government of the People’s Republic of China, 1958). Az ötvenes évektől a Paracel-szigetek feletti kontroll kialakításáért zajlott regionális vetélkedés, ám a stratégiai erőviszonyok első jelentős átrendeződésére a hetvenes években került sor. Az évtized második felében a kínai vezetés amellett, hogy a vitás kérdések diplomáciai rendezésének lehetőségét is igyekezett fenntartani, eseti jelleggel akár el is foglalt szigeteket vagy más képződményeket (Cronin, 2015: 149). A kínai–vietnámi háború (1979) során azonban a szárazföldi hadműveletek mellett Peking a Paracel-szigetcsoporton is számos offenzív műveletet hajtott végre, jelentősen növelve ellenőrzését a terület felett. A szigetcsoport teljes egészében 1988-ban került kínai fennhatóság alá, ezenkívül a konvencionális katonai összecsapások is véget értek, miután Kína a Spratly-szigetcsoport területén a Johnson South Reef-i ütközetből győztes félként került ki. Ezt követően a Kínai Népköztársaság figyelme a Spratly-szigetek irányába fordult, illetve a Fülöp-szigetekhez közelebb található, a két nagy szigetcsoporttól kissé elkülönült zátonyrendszerek felé (Turcsányi, 2018).

A kilencvenes évek óta a Dél-kínai-tengeren lezajlott jelentősebb incidenseket és a térséggel összefüggő fontosabb eseményeket az 1. ábra mutatja be.

1. ábra: A Dél-kínai-tengeren zajló szürke zónás konfrontáció fontosabb eseményeinek idővonala (saját szerkesztés)

Tajvan és a Kínai Népköztársaság viszonyrendszere fontos feszültségforrás a régióban. Miután a Kínai Kommunista Párt 1949-ben diadalmaskodott, a Kuomintang (KMT) által irányított kormány, melyet Chiang Kai-shek vezetett, a korábban Formosaként ismert tajvani főszigetre menekült, és sikerült megtartania vagy elnyernie a szuverenitást néhány további kisebb szigetcsoport fölött is.^[3]Quemoy és Matsu szigetcsoportjait az 1950-es években szerezte meg a tajpeji kormányzat. Az ötvenes és hatvanas években eseti szinten még történtek összecsapások a két fél haderői között, a hetvenes évekre azonban a helyzet konszolidálódott annyira, hogy legalábbis katonai beavatkozás nélkül megoldódjanak a konfliktusok. A nyolcvanas és kilencvenes években az enyhülés jelei mutatkoztak a viszonyrendszerben, először a kölcsönös utazási megállapodások formájában, majd a korlátozott tőkeáramlások kereteinek kialakításával.

Azonban az 1995–96-os tajvani válság komoly fordulatot hozott. Tajvanon az első többpárti demokratikus választások előtt olyan politikai hangok jelentek meg, amelyek a sziget szárazföldi Kínától való további gyakorlati és szimbolikus távolodását szorgalmazták. Kína aggódott amiatt, hogy ezek a folyamatok veszélyeztetik a korábbi enyhülés eredményeit, és növekszik az elszakadáspárti politikai erő Tajvanon, ezért igyekezett nyomást gyakorolni a szigetre. 1995 nyarán nagyszabású haditengerészeti gyakorlatokat tartott Tajvan közelében, amelyek során két napon át ballisztikus rakétákat lőttek át a sziget felett (IISS, 1995: 171–172).

Ezt követően majdnem egy évtizedet kellett várni a következő enyhülési időszakra. 2008 és 2016 között ismét óvatos közeledési kísérletek és kevésbé feszült szakaszok jellemezték a kínai–tajvani kapcsolatokat. Ám fordulópontot jelentett, hogy a 2014-es hongkongi tüntetések és a kínai válaszlépések, valamint hasonló események 2019-es kiújulása után jelentősen megerősödött a tajvani Demokratikus Progresszív Párt (DPP) támogatottsága. A DPP és a KMT továbbra is a tajvani pártpolitika két legnagyobb és lényegében uralkodó formációja. Míg a KMT nem zárja ki nyíltan a békés országegyesítés lehetőségét kínai vezetés alatt, addig a DPP ezt nem támogatja, és sokkal óvatosabb nézeteket vall a pekingi vezetéssel kapcsolatban. Tsai Ing-wen elnökasszony, a DPP jelöltje 2016-ban és 2020-ban is győzött a tajvani elnökválasztáson, aminek következtében a DPP kormányra került, s ez további hűvösebb periódust eredményezett a két ország kapcsolatában. 2024 januárjában ismét a DPP jelöltje, Lai Ching-te nyerte az elnökválasztást, így Tsai Ing-wen törvényileg korlátozott két elnöki mandátuma után továbbra is DPP-s elnöke lesz Tajvannak. 2016 óta szignifikánsan megnőtt a két fél közötti különböző incidensek száma. Fokozódó tendenciaként érzékelhető a kínai nyomásgyakorlás intenzitása. Ennek egyik kiemelkedő eseménye volt 2022 augusztusában, amikor Nancy Pelosi amerikai törvényhozási házelnök látogatása miatt az 1995–96-os tajvani válsághoz hasonlóan katonai erődemonstrációra került sor.

Tajvan szempontjából fontos kérdés az Egyesült Államok egyedi elkötelezettsége Tajpej iránt. Miután az USA diplomáciai kapcsolatait rendezte Kínával, hivatalos diplomáciai kapcsolatait megszakította Tajvannal. Mindazonáltal más országokhoz hasonlóan az USA fenntartott nem hivatalos, de facto diplomáciai kapcsolatokat a KMT által vezetett tajvani kormányokkal. Fontos eleme ennek az amerikai törvényhozás által elfogadott Taiwan Relations Act, amely szerint az USA támogatja a kínai–tajvani kérdés békés rendezését, és utóbbi országnak biztonsági garanciát nyújt, melynek hivatalos megnyilvánulását jelentik a sziget önvédelméhez szükséges fegyvereladások. Az amerikai Tajvan-doktrína egy másik fontos eleme a „stratégiai kétértelműség”. Ez azt jelenti hogy az USA nem vállal nyílt kötelezettséget Tajvan közvetlen katonai támogatására külső támadás esetén, de nem is garantálja Kínának, hogy Tajvan megtámadása esetén nem avatkozna be. Joe Biden elnök többször is egyértelműen kijelentette, hogy támogatja Tajvant katonailag, és az amerikai haderő évek óta készül a sziget védelmére egy kínai támadás esetén.

Szintén jelentős feszültségforrást jelent a térségben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (Észak-Korea) és a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) viszonyrendszere, a félsziget megosztottsága, Phenjan kapcsolatrendszere a külső nagyhatalmakkal, illetve nukleáris fegyverkezési programja. Eszkalációs szempontból elsősorban az utóbbi jelent kihívást. Ha területi vitákról van szó, fontos megjegyezni, hogy nemcsak Kína és más felek között vannak ilyen ügyek. Diplomáciai feszültséget okoz Japán és Dél-Korea között például a Dokdo/Takeshima-szigetek kérdése, illetve jóval súlyosabb a japán–orosz szigetvita. Ez utóbbi az északkeleti nagy japán sziget, Hokkaido és a Szahalin-szigetcsoport közötti szigetlánc elemeire vonatkozik. Ezek közül számos sziget jelenleg orosz ellenőrzés alatt áll, de Japán ezt jogosulatlannak tartja, és sajátjának tekinti a szóban forgó területeket. A rendszerint „északi területek vitájának” nevezett ügy általában diplomáciai feszültségekkel jár. Bár nagyobb konfliktusokhoz nem vezetett, intenzitása az ukrajnai háború és a japán szankciók bevezetése óta markánsan növekedett.

Mindezek mellett a biztonság számos más szektorális kihívása is jelen van a régión belül, így vallási-etnikai feszültségek (például a kínai xinjiangi ujgurkérdés, a rohingya etnikummal szemben zajló népirtás Mianmarban), politikai instabilitás (polgárháború Mianmarban), környezeti problémák, gazdasági és további társadalmi kérdések (például demográfiai elöregedés). Ezek és néhány más biztonságpolitikai feszültséggóc magukban hordozzák a szándékos vagy nem szándékos eszkaláció lehetőségét.

Eszkalációs lehetőségek és a Kína–USA bilaterális kapcsolatok

Külön érdemes említenünk az eszkaláció témájában Kína és az Egyesült Államok viszonyrendszerén belül azokat a tényezőket, amelyek ilyen kockázatot hordoznak magukban. Idetartoznak a gazdasági érdekellentétek, a politikai dimenziók esetén a közvetett vagy absztrakt érdekellentétek, valamint a két fél geostratégiai érdekeinek ütközése, javarészt Kína és valamely olyan regionális szereplő vitája kapcsán, amelyben az Egyesült Államok a „kerékagy és küllők” rendszer révén érintett.

A két fél gazdasági vetélkedése mára a nemzetközi tér meghatározó, strukturális tényezőjévé vált. Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok de facto kereskedelmi háborút hirdetett Kínával szemben, amelyhez a világ számos országa különböző módon próbál alkalmazkodni ma is (Bown–Kolb, 2023). Ennek során Trump az általa vélt amerikai kereskedelmi és gazdasági sérelmek miatt a Kínával szemben bevezetett vámtarifa-intézkedésekkel igyekezett megtorolni az elszenvedett károkat.

A kereskedelmi háború narratívája meghatározó motívumává vált a kínai–amerikai viszony elemzésének 2017 után, így számos írás foglalkozott a témával (Navarro, 2006; Navarro–Autry, 2011).

Eszkalációs szempontból e témakörnek talán két fontosabb vonatkozását érdemes kiemelni. Elsőként a gazdasági szankciók és a „kereskedelmi háború” mint nyomásgyakorlási eszköz potenciális eszkalációs hatásait (Goodman, 2019). Másodszor általánosságban a nemzetközi tanulmányok szakirodalmában az a paradigma meghatározó, mely szerint a gazdasági interdependencia végső soron ellenérdekeltté teszi a feleket a konfliktusokkal és az eszkalációval kapcsolatban, mivel egy háborús konfliktus megszünteti a gazdasági nyereséget eredményező kereskedelem szükséges feltételrendszereit. Az elmúlt évtizedekben azonban egyre több törekvést látunk annak vizsgálatára, hogy az interdependencia paradox módon hogyan teremthet mégis negatív ösztönzőket két aktor között, így akár bizonyos technológiai komponensek egyoldalú függési mechanizmusai (Tirkey, 2020), az intézményrendszerek és nemzetközi hálózatok összekapcsolódásai (Farrell–Newman, 2019), melyek a maguk módján lényegében megerősítik a szakirodalom egy klasszikusabb részkérdését, miszerint bizonyos olvasatokban az interdependencia a gazdasági ösztönzők mellett megteremti a függés percepcióját, és így akár arra is sarkallhatja az egyes szereplőket, hogy a függés „elharapódzása” előtt megszakítsák ezt a viszonyrendszert, amely így az eszkalációs trendeket erősítheti (McMillan, 1997).

Az Amerikai Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság politikai és társadalmi értékeiben és érdekeiben sok ponton különbözik. A szakértők az Egyesült Államokban a diplomáciai kapcsolatok rendezése, valamint a „reform és nyitás” politikája nyomán azt várták, hogy Kína előbb-utóbb politikai rendszerének reformját is megvalósítja, illetve gazdasági felemelkedése békés integrációt jelent majd. Ezek az elképzelések nem váltak valóra (Gallagher, 2002).

Az USA a demokratikus értékek terjesztését alapvetőnek tartja, míg Kína erőszakos beavatkozásként érzékel minden törekvést saját politikai struktúrájának megváltoztatására, továbbá fenyegetésnek tekinti az amerikai jelenlétet a térségben. A politikai rendszerek közötti különbségek fontos problémát jelentenek Kína és az Egyesült Államok kapcsolatában. Kína számára a politikai dimenzió elsősorban belső fenyegetés, mivel szerinte az USA és a „Nyugat” a kínai politikai rendszer megbontására törekszik. Ezért szerintük minden olyan kritika, amely a kínai berendezkedéssel kapcsolatos, nem érték- alapú vita, hanem inkább támadás a kínai politikai vezetés ellen (KNK Külügyminisztériuma, 2022).

Az Egyesült Államok a kínai politikai berendezkedést nem feltétlenül tekinti fenyegetésnek a saját politikai struktúrájával szemben. A sharp power („éles hatalom”) koncepcióhoz kapcsolódó szakmai viták vizsgálják azt az elmúlt években, hogy az autokratikus rendszerek miként igyekeznek rendszerszinten hitelteleníteni a transzparens, plurális demokráciát mint modellt a globális térben. A sharp power elképzeléssel foglalkozó szakértők szerint ezek a rendszerek így támadást intéznek a nemzetközi béke és stabilitás ellen, ami az amerikai olvasat szerint elősegíti a globális demokratizációs trendeket (Wal- ker–Ludwig, 2017; 2021).

A 20. század második felét meghatározó hidegháborús konfliktusnak stratégiai szempontból is szimbolikus pontja volt George F. Kennan Long Telegram [Hosszú távirat] című 1946-os jelentése, amelyet később, név nélkül a Foreign Affairs című folyóiratban is publikáltak. Az amerikai diplomata szerint a moszkvai vezetés fenyegetésként tekintett a Nyugatra és politikai intézményi struktúráira, s törekedett befolyási övezetének kiterjesztésére, hogy nagyobb „pufferzónát” hozzon létre saját létfontosságú területei és a Nyugat között. Kennan azt állította, hogy az Egyesült Államoknak nem egy tényleges háborúra, hanem átfogó konfliktusra kell felkészülnie, amely ideológiai, politikai, katonai és diplomáciai dimenziókat egyaránt magában foglalhat, akár évtizedeket is átívelve (Kennan, 1960).

2021-ben az Atlantic Council intézet kiadványában jelent meg egy szintén név nélkül jegyzett írás, The Longer Telegram [Hosszabb távirat] címmel (Anonymous, 2021). Ez a szöveg alapvetően hasonló perspektívát kíván festeni Kínával kapcsolatban, mint annak idején Kennan a moszkvai vezetés vonatkozásában. Több mint három évtizeddel a (szándékosan nagy kezdőbetűvel írt) Hidegháború vége után Washington szellemi holdudvarában egyre inkább hasonló értelmezési keretrendszerben vitáznak a Kínával való kapcsolatokról, mint a Szovjetunióról a Hidegháború kezdetén.

Kína és az Egyesült Államok számos ponton egymásnak ellentmondó koncepciók mentén fogalmazza meg geostratégiai érdekeit. Az amerikai stratégiai hagyomány erőteljesen támaszkodik a tengeri hatalom elméleti keretrendszerére és így a világtengerekhez való háborítatlan hozzáférésre. Az USA geopolitikai hagyományai alapján egy olyan felemelkedő szárazföldi hatalmat, amely képes regionális szinten hegemónná válni, valamint lokális tengeri hatalmával a világóceánok bizonyos szegmenseiről „kizárni” az USA flottaegységeit, összességében a szabad hozzáférésre vonatkozó fenyegetésként értelmez. Ennek megfelelően a kínai térnyerés a Dél-kínai-tengeren, az erőviszonyok alakulása a Tajvani-szorosban, valamint Kína haditengerészetének növekvő globális erőkivetítési képességei mind olyan tényezők, melyek ütköznek az USA stratégiai érdekeivel (Masters, 2019).

Az érem másik oldala Kína fenyegetettségészlelési koncepciója. Ennek egyik központi eleme, hogy az USA és szövetségi rendszere kettős szigetlánccal zárja el potenciálisan Kínát a világtengerekhez való hozzáféréstől és ezen keresztül a gazdasági stabilitásához szükséges nemzetközi kereskedelemtől. E status quo megváltoztatása, elsősorban az erőviszonyok Kína számára kedvező irányba való elmozdításával vitális érdeknek tűnik az ázsiai állam szemében. A világtengeren való erőkivetítés, illetve az ezt lehetővé tevő útvonalakhoz való unilaterális és háborítatlan hozzáférés olyan problémakört alkotnak, amely mindkét fél számára életbe vágó, így kevés mozgástér van az érdekek konszolidálására ezzel kapcsolatban.

Ugyancsak jelentős téma a versengés a kritikus infrastruktúrák hatékony működtetését szolgáló területeken. Az elmúlt évtizedekben egyre inkább kiéleződött a verseny mind a kibertérben, mind a világűrben, ahol a világ vezető nagyhatalmai versengenek eszközrendszerük és képességeik fejlesztése területén. Kína és az Egyesült Államok kiemelkedő szereplői e versenynek, amelyben más országok is részt vesznek. Néhány értelmezés szerint már zajlik egyfajta konfliktus, különösen a kibertérben (Perloth, 2021). Bár nem jár kinetikus támadásokkal vagy közvetlen fizikai veszteségekkel, érdemes főként a konfliktus perspektívájából értelmezni (Financial Times, 2021; Work, 2021).

Kína és az Egyesült Államok globális geostratégiai törekvései alapvetően ütköznek egymással. Kína a „kerékagy és küllők” struktúrát olyan rendszerként értelmezi, amely a világtengerek felől „bezárja”, és ennek megnyilvánulása az „első és második szigetlánc” kialakítása (Yoshihara, 2012). Az „első szigetlánc” az USA kelet-ázsiai szövetségeseire, partnereire és az amerikai erőkre utal. Ennek része Tajvan, ezért az országegyesítés nemcsak politikai-ideológiai, hanem geostratégiai szempontból is fontos. A „második szigetlánc” az USA csendes-óceáni területeire és támaszpontjaira vonatkozik (新浪军事, 2017). A kínai perspektívában az Egyesült Államok és kontinentális területei harmadik vonalként jelennek meg. Kína célja évtizedek óta az, hogy kitörjön a bezártságból, s ennek lehetőségét három stratégiai irányban keresi. E három a Dél-kínai tenger, Tajvan és a Kelet-kínai tenger, ideértve a Tajvan és Japán közötti tengerszorosok területét.

Bár egyik fél sem kíván eljutni a konvencionális katonai konfliktusig, összességében fennáll az eszkaláció veszélye az említett három stratégiai irány mentén, akár nem szándékos módon is. A dél-kínai-tengeri feszültségterület talán a legkevésbé veszélyes ezek közül. Kína már megszerezte azokat a földrajzi képződményeket, amelyek domináns pozícióba helyezik a terület vizei feletti kontroll szempontjából. Katonai erőfölénye főleg az ASEAN tagállamaival szemben értelmezendő. Mivel az USA-nak kevés közvetlen jelenlétű támaszpontja van itt, inkább az áthaladás fontos számára. Az Egyesült Államok törvényhozásának legutóbbi háttértanulmánya szerint az eszkaláció leginkább a Kína és a régió egyes országai közötti szürke zónás konfrontációkban, valamint az amerikai „szabad hajózási műveletek” esetleges hibás lépéseiben lenne elképzelhető. Nem valószínűsítenek olyan helyzetet, amelyben az USA kockázatot vállalna az eszkalációra az egyik helyi állam érdekében Kínával szemben. Az USA elsősorban a tengeri útvonalak zavartalan használatára helyezi a hangsúlyt a térségben. Amíg Kína nem gátolja ezt, és az USA nem próbálja megszüntetni a kínai pozíciókat, lehetséges egy elfogadható patthelyzet mindkét fél számára.

Tajvan számos szempontból komoly kockázati tényező a régió stabilitására nézve. Először is politikailag-ideológiailag fontos kérdést vet fel, ami közvetlenül érinti a kínai politikai vezetés legitimitását. A sziget státusza és a vele kapcsolatos kínai politika hatással van a pekingi kormány hatalmi alapjaira és legitimációs problémáira (Gupta, 2005). Másodszor Tajvan geostratégiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű, mivel a „első szigetlánc” középpontjában helyezkedik el. Ez stratégiai fojtóponttá teszi Kína számára, hiszen az elzárás vagy éppen a bekerítésből való kitörés egyik legfontosabb ugródeszkáját jelentheti (Lee–Schreer, 2013). Harmadszor az USA részleges elköteleződése miatt Tajvan az amerikai szövetségi struktúra egyfajta töréstesztjévé is válhat. Egy esetleges tajvani konfrontáció kihívást jelentene a „kerékagy és küllők” rendszer stabilitására nézve, márpedig az kapcsolja össze az USA ázsiai szövetségeit és partnereit, s erősíti az amerikai jelenlétet a térségben.

2022–23-ban Kína évtizedek óta nem látott mértékű erődemonstrációkat folytatott a Tajvani-szorosban, többnapos hadgyakorlat keretében. Ennek során Tajvan közelében hat előzetesen kijelölt – majd az utolsó pillanatban hozzáadott hetedik – zónában tartott éleslövészettel együtt járó műveleteket a kínai haderő légiereje, hadászati rakétaerői, haditengerészete és szárazföldi hadereje. Az első tájékoztatás alapján a hadgyakorlat helyi idő szerint augusztus 4-én éjféltől augusztus 7-én éjfélig tartott, és a kínai hatóságok nem javasolták (Xinhua, 2022), hogy a nemzetközi hajó- és repülőfogalom ez idő alatt áthaladjon a kijelölt területeken. A lépés az amerikai képviselőház elnökének, Nancy Pelosinak a tajvani látogatására adott válaszreakció volt Peking részéről (Mészáros, 2022).

Az erődemonstráció kapcsán a hazai és a nemzetközi sajtóban egyaránt felmerült annak lehetősége, hogy a hadgyakorlat egy közelgő inváziót vetít előre (HVG, 2022; Yang, 2022). Ezt első ránézésre alátámasztani látszik, hogy a kínai katonai erőfölény Tajvannal szemben jelentős. Azonban a legtöbb elemzés arra a következtetésre jutott, hogy jelen körülmények között egy kínai invázió még jelentős veszteségekkel és kockázatokkal járna az ázsiai állam számára, így feltételezhetően egyelőre nem tűnik vonzó lehetőségnek (Easton, 2021; Bartók, 2022). Egyrészt történelmi léptékű inváziós erőt kellene összeállítani és mozgósítani, amelynek logisztikai támogatása hatalmas vállalkozást jelentene nemcsak a fegyveres erőkre nézve, de összkormányzati és össztársadalmi szempontból is. Másrészt egy inváziós kontingens meglehetősen sérülékeny célpontot jelent, és ha Tajvan nem is ambicionálhat olyan műveleti célokat, hogy ezt a csoportosítást megállítsa, a kínai A2/AD-hez hasonló, hajó elleni cirkálórakéta-eszközparkkal, mellyel Tajvan rendelkezik, komoly károkat lehetne okozni a kínai partraszállító erőknek. Ennek esélye jelentős veszteségkalkulációt jelent a pekingi vezetés számára. Sokkal kecsegtetőbb stratégiának tűnhet Tajvan más eszközökkel elérendő térdre kényszerítése, legyen szó információs hadviselésről, tengeri blokádról vagy gazdasági nyomásgyakorlásról, ezek azonban kevésbé valószínűsítik egy olyan konvencionális katonai eszkaláció lehetőségét, amely klasszikus háborús konfliktusba sodorná Kínát és az Egyesült Államokat.

A három említett közül talán a legproblémásabb a Kelet-kínai-tenger jelentette kitörési irány. Kína itt nem rendelkezik előretolt jelenléttel, mint a Dél-kínai-tengeren, van azonban egy fontos szigetvitája a Senkaku/Diaoyu-szigetek hovatartozásáról. Kínának nem csupán területi igényei miatt jelenthet központi kérdést a szigetcsoport, de annak stratégiai elhelyezkedése egy Tajvannal kapcsolatos konfliktus esetén is kritikusnak tekinthető. Kína számára egy tajvani konfliktus során nyitott kérdés volna az amerikai közbeavatkozás, ez azonban a legkézenfekvőbben az USA Japánban és a Csendes- óceánon található támaszpontjai felől lenne várható. A Senkaku-szigetek elhelyezkedése megfelelő lehet ahhoz, hogy egy előretolt kínai katonai jelenlét akadályozni tudja egy esetleges amerikai támogatás célba juttatását Tajvan területére vagy közvetlen körzetébe (Santoro–Cossa, 2023). 2014-ben a japán sajtó beszámolt egy állítólag a kínai katonai felső vezetés köreiből kiszivárgott elemzésről, amely úgy értékelte, hogy a Senkaku-szigetek elfoglalása szükséges előfeltétele egy sikeres Tajvan elleni inváziónak. A dokumentumot nem sikerült hitelesíteni, és a kínai fél értelemszerűen tagadta valós mivoltát, a japán biztonságpolitikai diskurzusba azonban bekerült ez a félelempercepció, így ma már az elérhető japán nyelvű szakmai elemzéseknek visszatérő motívuma, hogy egy esetleges Tajvan elleni invázió előkészítő lépéseként számolnak a Senkaku-szigetek elfoglalásával, bár az idősíkok elemzésenként változnak (樋口譲次, 2021).

Röviden a „fait accompli” logikáról: a kínai szigetvitákban és feszültséggócokban érintett felek részéről visszatérő fenyegetettségpercepciós elem, hogy attól tartanak, a status quo megváltoztatása kínai részről olyan hirtelen történik majd, hogy a politikai reakció előtt Kína stabil jelenlétet képes kialakítani az egyes szigeteken és más szárazulatokon. Amerikai, japán és tajvani elemzők attól tartanak, hogy ebben az esetben a nemzetközi közösséget „kész helyzet” elé állítva Kína elejét tudná venni a negatív következményeknek, ezért a szerzők a legtöbbször valamilyen ellenintézkedés igényét fogalmazzák meg a „fait accompli” helyzet megakadályozására (Ministry of Foreign Affairs of Japan, é. n.).

Összegzés

Kelet-Ázsia kulcsfontosságú gazdasági és geostratégiai csomóponttá vált a globális színtéren. A globális termelés komoly részarányával és a világ népességének számottevő részével a régiónak óriási a jelentősége. Kína és Japán a legnagyobb gazdaságok közé tartozik, míg Dél-Korea és Tajvan a technológiai fejlődésben is élen jár.

Északkelet- és Délkelet-Ázsia azonban a regionális és globális nagyhatalmi érdekekhez kapcsolódó feszültségeket is rejt magában. A Koreai-félsziget megosztottsága és Észak-Korea tömegpusztítófegyver-programja jelentős kihívást jelent. Hasonlóképpen a tengeri területi viták és a Tajvani-szoros válságai is konfliktusokat gerjesztenek a régióban.

Kína növekvő befolyása, különösen a Dél-kínai-tengeren tett lépései révén, tovább erősíti a regionális feszültségeket. Különös aggodalomra ad okot a Kína és Tajvan közötti politikai és katonai feszültségek fokozódása. Ez a dinamika tovább eszkalálódhat, különösen Kína magabiztos lépései és Tajvan stratégiai fontossága miatt.

Kína és az USA kapcsolata gazdasági konfliktusokkal terhes, beleértve a kereskedelmi háborúkat és a szankciókat. Emellett az ideológiai különbségek és a geostratégiai konfliktusok fokozzák az eszkaláció kockázatát. Az „éles hatalom” kifejezéssel leírt törekvések súlyosbítják e helyzetet, mivel a konfliktusok az egymással versengő politikai rendszerekből és értékekből erednek.

Kína expanzív fellépése a Dél-kínai-tengeren és a Tajvani-szorosban fokozza a feszültségeket. A „fait accompli” logikája tovább bonyolítja a helyzetet, és nem szándékolt eszkalációhoz vezethet.

A tajvani konfliktus különösen aggasztó, mivel Kína katonai erőt demonstrál, Tajvan pedig sebezhetővé válik. A Senkaku-szigetek szerepe a bonyolultság újabb rétegét adja, ami az USA lehetséges beavatkozását vonzza. A Kína által alkalmazott „fait accompli” stratégia lehetősége fokozza az eszkalációtól való félelmet, kiemelve a helyzet bizonytalan jellegét.

Absztrakt

A tanulmány az ázsiai gazdasági növekedést, a fenntarthatóság kérdéskörét és a környezeti következményeket járja körül, a kínai folyamatokat bemutatva. A Kínában megfigyelhető kettősség ugyanis Ázsia (és a fejlődő világ) egyéb államaira is igaz: egyre inkább felismerik a környezet védelmének fontosságát, de még mindig felülírják ezeket az érveket a gazdasági növekedést előirányzó politikák, és továbbra is a fosszilis nyersanyagok dominálják az energiatermelést. Kínában mindehhez a kettősséghez egy különleges társadalmi-politikai reláció is kapcsolódik, miközben nem lehet figyelmen kívül hagyni a globális folyamatokat, a profitmaximalizálás kérdéskörét és lassan azt a tényt sem, hogy évente 1,6 millió kínai veszti életét a szennyezett levegő által okozott betegségekben.

Kulcsszavak: Ázsia, fenntartható fejlődés, környezeti problémák, Kína, gazdasági növekedés

Bevezetés

„Kína a világ gyára” és „Shift to the East”, vagyis „Kelet felé fordulás”. Két olyan fogalom, mely a Keleten található gazdaságok növekvő szerepét, illetve a világgazdaságban betöltött szerepüket hivatott kifejezni – melyek esetében nem csupán a Kínai Népköztársaság, hanem Délkelet-Ázsia államai és egyre inkább Dél-Ázsia (India, Pakisztán és Banglades) is a figyelem középpontjába kerül. A kiemelt érdeklődés, sokszor emlegetett szerepük ugyanakkor többnyire a gazdasági növekedéshez, gazdasági potenciálhoz kapcsolódik, a GDP-növekedés pedig továbbra is elsődleges politikai célja az államok politikusainak – bár napjainkra egyre inkább kell(ene) foglalkozni a természeti környezet rombolásával is. Noha a fenntartható fejlődés napjaink legtöbbet emlegetett tudományos és gazdasági terminusává vált, a fenntarthatóság és a fejlődés mint létező különálló fogalmak sokszor egymással szemben álló megnyilvánulásokra is képessé tesznek, elég, ha csak az utóbbi klasszikus jelentését vesszük figyelembe, mely lényegében a gazdasági növekedés szinonimája. A terminusnak több, időben is változó jelentése van, de ahogy Klarin fogalmaz, ezekben egyre inkább közös a környezeti fenntarthatóság szerepe, annak felismerése, hogy a fenntarthatóságnak elsődlegesen az ökológiai folyamatok megőrzését kell figyelembe vennie, hisz ezek teszik lehetővé az emberi tevékenységeket (Klarin, 2018: 73–78). Ezenkívül fontos megjegyezni, hogy a fenntartható fejlődés továbbra is komoly kérdőjeleket vet fel, legalábbis megvalósíthatósága kapcsán. Lélé kiemeli, hogy a koncepció ugyan a kormányzati és a nem kormányzati szervezetek, valamint a vállalatok részvételét is hangsúlyozza, ennek szükségességét a helyi szintre helyezi, nem részletezve a döntéshozatali folyamatokat, az elért eredményeket és azok értékelését (Lélé, 1991), de fontos megemlíteni a fejlődő államoknak a szegénységet csökkentő, azt felszámolni igyekvő társadalmi és gazdasági programjait is. Itt érdemes kiemelni napjaink globalizált, kapitalista gazdasági rendszerét, melyben a helyi döntéshozatal egyre inkább a globális gazdasági érdekek mögé szorul, ahol továbbra is a profitmaximalizálás a legfőbb mozgatórugó. Egy ilyen helyzetben pedig az államok és kormányok is kiszolgáltatottak a nemzetközi folyamatoknak és gazdasági döntéseknek, ami a befektetések és beruházások hirtelen visszaesését, illetve növekedését is okozhatja – sokszor veszélybe sodorva hosszú távú gazdasági és környezetvédelmi terveket. Ezt tökéletesen alátámasztja az 1. ábra, mely az Egyesült Államok és Kína közötti vámháború gazdasági következményeit mutatja be, nevezetesen hogy mindkét fél alternatív partnereket igyekezett keresni, alternatív forrásból importált termékeket, aminek legnagyobb nyertesévé egyelőre egy másik ázsiai gazdaság, Vietnám vált. A Vietnámba áthelyeződő termelés egy része pedig azokhoz a környezetterhelő, alacsony hozzáadott értéket igénylő iparágakhoz tartozik, melyek képesek gazdasági növekedést biztosítani a délkelet-ázsiai állam számára, de nem a fenntarthatósági, környezeti szempontok fókuszba helyezésével.

Miért fontos gazdasági növekedésről, fenntartható fejlődésről és profitmaximalizálásról beszélni az ázsiai államok esetében? Mert az érintett kelet-ázsiai, délkelet-ázsiai, dél-ázsiai fejlődő gazdaságokban továbbra is a GDP és az egy főre jutó GDP növelése áll a kormányzati politikák fókuszában, miközben a környezeti értékek védelme még mindig háttérbe szorul. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági és Szociális Bizottságának 2018 végén kiadott környezeti és fejlesztési jelentése borúlátó képet fest a térség környezeti kihívásairól, kiemelve, hogy a nyersanyagok pazarlása és teljes kimerítése, a természeti környezet degradációja és szennyezése, illetve az ember okozta klímaváltozás veszélyezteti a régióban a gazdasági növekedés fenntarthatóságát (UN, 2018: 1–2).

Ázsia és a csendes-óceáni térség: a világ fogyasztói

Az erőforrás-igényes ázsiai gazdaságokról szólva a jelentés megjegyzi, hogy drasztikus mértékben növekedett a háztartási fogyasztás 1997 és 2017 között, az alacsony jövedelmű országokban (low-income) 75 százalékkal, a közepes jövedelmű országok alsó sávjában (lower-middle-income) 69 százalékkal, míg a felső sávhoz tartozó közepes jövedelmű országokban (upper-middle-income) 315 százalékkal (UN, 2018: 3). A dokumentum készítői kitérnek arra is, hogy Ázsia a világ leginkább erőforrás-igényes régiója, mely 2017-ben a világ teljes anyagfogyasztásának 65 százalékáért volt felelős (2010-ben ez a mutató még 53 százalékon állt), amivel kapcsolatban egy másik ENSZ-felmérés megjegyzi, hogy az anyag ebben az esetben a biomassza, a fémek, az ipari és építési ásványi anyagok, illetve a fosszilis üzemanyagok összességét jelenti (UN, 2018: 3; UNEP, 2016: 8). Az ENSZ érintett tanácsa, pesszimista képet festve az ázsiai helyzetről, nemcsak azt mondja ki, hogy 1990 óta gyakorlatilag nem történt előrelépés az erőforrás-intenzitás szempontjából, hanem azt is, hogy az energiaigény megduplázódásával és a vízhiány, valamint a vízszennyezés növekvő kockázata miatt a gazdasági növekedés sem tartható fenn.

Az előrelépésre, a hatásfok növelésére pedig potenciálisan nagy lehetőség van. Ázsia és a csendes-óceáni térség átlagban (tehát például a fejlett Japánt vagy Ausztráliát is ideszámítva) három kilogrammnyi anyagot használ fel egydollárnyi GDP előállításához, miközben a világátlag mindössze egy kilogramm/dollár, mely különbség még drasztikusabb, ha a régió fejlődő államainak mennyiségét (öt kilogramm/dollár) hasonlítjuk a fejlett, iparosodott államokéhoz (0,4 kilogramm/dollár) (UNEP, 2016: 8).

Mindezek nyomán tehát elmondhatjuk: a környezet, a környezeti értékek súlyos degradációja figyelhető meg az ázsiai fejlődő gazdaságokban – amely akár már a közeli jövőben képes lehet a gazdasági fejlődés lassítására, adott esetben megszüntetésére ezekben az erőforrás- és munkaerő-igényes államokban, a nyersanyagok és az erőforrások kiapadásán, valamint a humán erőforrás kimerülésén (betegségek, halálozás, elvándorlás) keresztül.

A kínai politikai és gazdasági háttér

A kínai politika évtizedek óta pragmatikus alapokon álló, az állampolgárok érdekeit figyelembe vevő, de elsősorban gazdasági helyzetüket előtérbe helyező döntéseket hozó struktúra. Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől új típusú társadalmi szerződés, kompromisszum jött létre a politikai vezetés és a társadalom között: az állam biztosítja a javuló életkörülményeket, a kommunista párt pedig megtarthatja hatalmát.^[1]A társadalmi szerződés a Tienanmen téri eseményeken keresztül jól bizonyította: a párt továbbra sem tűri a beleszólást a politikai életbe, amelyben nem hajlandó a nyitásra. A történelmileg is erőskezű központi hatalomhoz szokott nép pedig hallgatólagosan elfogadta ezt a kompromisszumot, legfőképp azért, mert életkörülményeik érezhetően javultak, és azóta is javulnak. Ahogy Jordán Gyula megfogalmazta: „A hatalomgyakorlás módszerei lényegesen változtak. Ennek autokratikus formái változatlanok, de a politikai hatalom szigorú kézben tartása már nem minden területen terjed ki az állampolgárok magánéletének szoros szabályozásáig és ellenőrzéséig. Az emberek viszonylag szabadon vállalkozhatnak, költhetik a pénzüket, mind kevésbé kényszerítik őket arra, hogy a politikával foglalkozzanak. A rendszer szinte sugallja is az apolitikus magatartást, jobbára csak politikailag érzékeny témákkal foglalkozva lehet felkelteni a hatalom (rosszalló) figyelmét. A másik oldalról nézve a kínaiak zöme tulajdonképpen el is fogadta ezt, és az apolitikusság valószínűleg mindaddig jellemző marad, amíg gazdasági helyzetük javulását remélhetik” (Jordán, 1999: 439).

A rendszer tehát a gazdasági haszonszerzést helyezte előtérbe, amelyhez végül a párt legitimációja is kapcsolódott, s elsődleges céllá a gazdasági növekedés és az egy főre jutó GDP emelése vált. Olyan spirálba került tehát a Kínai Népköztársaság, melyben a gazdasági növekedés lehetőségei szükséggé, a növekedést esetlegesen lassító folyamatok pedig üldözötté váltak, miközben a társadalom apolitikussága, illetve a civil szervezetek elnyomása lehetetlenné tette alulról szerveződő helyi csoportok, aktivisták szerepvállalását. E szereplők pedig akár már korábban jelezhették volna a környezeti problémákat, szennyezéseket a hatalom felé. Teng Hsziao-ping már 1985-ben kimondta (és 1989-ben világossá is tette), hogy a párt küzdeni fog a kritikus hangokkal szemben: „Vannak olyanok, akik szerint nem szabad kinyitni az ablakot, mert legyek és egyéb rovarok is berepülhetnek. Zárva akarják tartani, miközben mindnyájan megfulladunk. Mi azt akarjuk, hogy nyissuk ki az ablakot, szippantsunk a friss levegőből, ugyanakkor harcoljunk a legyekkel és az egyéb rovarokkal” (Jordán–Tálas, 2005: 295).

A gazdasági növekedésnek, a nyolcvanas évek szerkezet- vagy profilváltása óta tartó tendenciáknak (elsősorban a globális folyamatoknak és a helyi szabályozások hiányának) köszönhetően Kína szélsebesen vált a világ második legnagyobb gazdaságává. A tendenciák – a nyugati világban a posztmateriális értékek és jogok megjelenése, az eljövendő generációk védelme, továbbá kiemelten a profit növelésének esélye, valamint Kínában a környezeti és munkajogi szabályozások hiánya vagy alacsonyabb foka – kiegészítették egymást, így vált a kelet-ázsiai hatalom nem csupán a világ gyárává, de a világ legszennyezőbb államává is. Az ország termelésben és szennyezésben meglévő súlyát mutatja, hogy 2018-ban Kína a globális fosszilis szén-dioxid-kibocsátás 29,71 százalékáért volt felelős (EDGAR, 2019).

A gazdasági növekedéshez ugyanis minden elérhető nyersanyagot maximálisan felhasznált az ország, ez pedig legtöbb esetben az olcsóbb és rendelkezésre álló fosszilis tüzelőanyagokat jelentette: 2017-ben továbbra is a szén uralta az ország energiafogyasztását, hatvan százalékkal. Mindeközben az olaj 19, a földgáz hét, az atomenergia két, míg a víz és egyéb megújulók nyolc, illetve három százalékkal járultak hozzá az ország energiaigényéhez, mely az előrejelzések szerint 2040-ig biztosan a legjelentősebb marad a világon (BP, 2019). A víz és egyéb megújulók százalékos aránya ugyan nem kiemelkedő, de ha a megújuló energiaforrások által megtermelt energia mennyiségét vesszük górcső alá, Kínát akár már követendő példaként is megnevezhetnénk a világ országai számára. Már egy évtizede is megállapítható volt,^[2]A kínai energiafogyasztásról és a megújulók megjelenéséről szóló korábbi tanulmányom (Vörös, 2010) több megállapítása a mai napig releváns, ezeket beépítettem a jelen … Részletek hogy Kína energiaszükségletének egyre nagyobb százalékát biztosítják megújuló energiaforrások, de az azóta eltelt időszakban a kelet-ázsiai nagyhatalom szinte minden területen piacvezetővé vált, majdnem minden megújulóval kapcsolatban kínai elsőségről beszélhetünk. 2019-re 2536 GW-ra nőtt globálisan a megújulók kapacitása, melyből Kína egymaga 695 GW-tal, a kapacitások 27,4 százalékával rendelkezik (IRENA, 2019b: 2). A pozíciót pedig vélhetően hosszú távon képes lesz megtartani, a Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség (IRENA) adatai szerint ugyanis 2017-ben a globális megújulóenergia-befektetések több mint 45 százaléka Kínában realizálódott (IRENA, 2019a: 28).

Mindezeknek köszönhetően az ország egyre aktívabb szereplő a megújulók piacán, nem csupán a megtermelt energiát tekintve: 2019-re Kína a világ legnagyobb gyártója, exportálója és üzembe állítója lett a napelemeknek, a szélturbináknak, az akkumulátorelemeknek és az elektromos járműveknek (IRENA, 2019a: 40). Mindemellett az ország jelentőségét a benyújtott, kifejlesztett szabadalmak aránya is bizonyítja: 2016 végéig a megújulókkal kapcsolatban benyújtott szabadalmak 29 százaléka Kínából érkezett.

Kell-e akkor kongatni a vészharangot? A helyzet jóval összetettebb ezeknél a sikertörténeteknél, a hosszú évekkel ezelőtt megkezdett, a megújulókkal kapcsolatos befektetések ugyanis nem kizárólagosan és elsődlegesen a környezeti értékek védelmét célozták – bármilyen furcsa is ezt kiemelni. Az újabb technológiákkal párhuzamosan ugyanis ezeknek az energiaforrásoknak a megtérülési rátája is elkezdett csökkenni, sok esetben tehát azért fektetett Kína a megújulókba, azért fordult a nap-, szél- és vízenergia irányába, mert energiaéhségének csillapítását így látta a legegyszerűbben (értsd: gyorsabban és olcsóbban) biztosíthatónak. Sőt, e beruházások némelyike tovább rontotta a környezet állapotát, ahogy arra néhány példán keresztül ki fogunk térni.

Ez a logika, mármint a gazdasági növekedés elsődlegessége pedig továbbra is látszik az energiamátrixon, hiába az óriási növekedés a megújulók piacán, a háttérben még mindig megfigyelhető az energiaéhség és a gazdasági nyomás: minél előbb és természetesen minél olcsóbban kielégíteni a társadalom és a gazdaság gyorsan növekvő szükségleteit. A szén pedig továbbra is nagy hasznot (olcsóbb befektetést, gyorsabb megtérülést, állandó működést és nem utolsósorban rengeteg munkahelyet) jelent, hisz így még a megújulókhoz szükséges tartalékerőművekre sincs szükség, s így megfelel a kínai energiapiacot uraló elvnek: minden kapacitást felhasználva energiát termelni.

Összegezve az ország energiahelyzetét látszik, hogy a jövőre nézve kedvező folyamatok indultak meg Kínában már jó pár évvel ezelőtt, ráadásul a 13. ötéves terv igazán markáns előrelépésnek tekinthető. A 19. pártkongresszus döntései értelmében 2020 ugyanis fordulópontot fog jelenteni az ország életében: a kínai tervek szerint ebben az évben tetőzik a fosszilis nyersanyagok használata, és ettől az évtől kezdve a részarányuk folyamatosan csökkenni fog. Sőt, az optimista tervek értelmében a szén kiváltásához (mely továbbra is több mint hatvan százalékát biztosítja az ország energiaszükségletének) nem lesz szükség a földgázra sem, mint áthidaló energiaforrásra a megújuló energiák valódi térnyeréséig (CNREC, 2018). A bátor vállalás elébe menne a nemzetközi trendeknek. A globális tetőzést az A New World, The Geopolitics of the Energy Transformation [Új világ: az energiaátalakítás geopolitikája] című jelentés ugyanis 2025-re teszi, és számításaik szerint 2050-re várható a nagy fordulat, amikor a megújulók felülkerekednek a fosszilis nyersanyagokon (IRENA, 2019a: 17). Fontos eleme az elképzeléseknek, hogy a szél- és a napenergia hasznosításával számolnak kiemelten, és a vízenergia esetében elvárt kapacitásnövekedést elsősorban a hatékonyság növelésével igyekeznek elérni (a hálózatok kiépítetlensége vagy alacsony kihasználtsága már eddig is súlyos kritikára adott alkalmat a vízerőműveket ez idáig támogató kormányzattal szemben), végre hivatalosan is felismerve, hogy az országnak súlyos vízproblémákkal kell szembenéznie.

Kína természetesen már korábban is komolyan számolt a megújuló energiaforrásokkal és a károsanyag-kibocsátás csökkentésével, csupán ennek mértékét és időpontját nem volt képes, de talán pontosabb megfogalmazás, hogy nem volt hajlandó fix százalékokhoz és határidőkhöz kötni. Az elmúlt pár év döntései és fordulata tehát leginkább abban a felfogásban érhetők tetten, hogy immáron azért is kell a megújulókba fektetni, mert a hihetetlen gazdasági eredmények fenntartásához, az életszínvonal további – a társadalom részéről is elvárt – emeléséhez most már elengedhetetlenül szükség van az újratermelődő energiaforrások (és a kínai tervekben szintén kiemelten szereplő nukleáris energia) jelentősebb hasznosítására, ezzel párhuzamosan pedig a környezet maximális védelmére. Ugyanis hosszú távon csak így tartható fenn a növekedés – és a párt hatalma, szintén nem utolsó szempontként. Ha pedig visszakanyarodunk a társadalmi szerződéshez és ahhoz a kijelentéshez, hogy a gazdasági növekedés lehetőségei szükséggé, a növekedést esetlegesen lassító folyamatok pedig üldözötté váltak Kínában, akkor érthetővé válik a kínai helyzet komplexitása is: a további növekedés fenntartása érdekében a rendkívül pragmatikus kínai vezetés döntései során ugyanolyan fontossá vált a környezeti szempontok figyelembevétele is.

Ugyanakkor, hogy teljes egészében érthetővé tegyük a kínai helyzet kétoldalúságát, és megértsük a gazdasági növekedés elsődlegességét, elég 2019 nyaráig visszamennünk, amikor két újságíró, David Stanway és Muyu Xu kormányzati dokumentumok között vette észre, hogy a kínai kormány újabb szénbányák nyitását engedélyezte, ráadásul megsokszorozva a korábbi évek engedélyeit: 141 millió tonnányi éves kapacitással nyílhattak meg új bányák. Összehasonlítva 2018-ban egész évben mindössze 25 millió tonnányi volt az extrakapacitás. Talán ennek is köszönhető, hogy 2019-ben 2,6 százalékkal nőtt a szénkitermelés az országban, éppen ezért iparági szereplők nem annyira optimisták, mint a kínai ötéves tervek, és prognózisaik alapján a következő években is növekedni fog a szénerőművek kapacitása az országban – szerintük tehát a fosszilis anyagok nem tetőznek 2020-ban (Stanway–Xu, 2019).

Kína magatartása tehát, ahogy sok más területen, a környezetvédelem terén is kétféleképpen alakul: miközben az ország súlyosan szennyezi a bolygót, károsanyag-kibocsátása drasztikus mértékben nő, addig saját céljai között jelentős súllyal megjelennek a „zöldgondolatok”, az ötéves tervekbe is belefoglalt célok pedig magukkal hozzák a szennyező nyersanyagok „visszaszorulását”, kiváltását. Az óriási szennyezés és a hihetetlen mértékű energiafogyasztás mellett ezek a lépések nem elegendők, de az érme másik oldalán az is látszik, hogy Kína minden országot meghaladó mértékben ruház be zöldenergiába és a szennyezéscsökkentés elérésébe.

A felfogás tehát némileg változni látszik, ám a párt legitimációja és a gazdasági növekedés elsődlegességébe vetett hit még mindig sok mindent felülír.

Következmények

A fenntarthatatlan növekedésnek, ezzel párhuzamosan pedig a környezeti értékek rombolásának súlyos, a gazdaságot is érintő következményei lehetnek, de elsősorban az emberi egészségre és lakóhelyre gyakorolt hatásait szokás kiemelni. Kínában az erőltetett gazdasági növekedésből fakadó alábbi problémák merültek fel:

• légszennyezés,
• talajszennyezés és elsivatagosodás,
• vízszennyezés és a folyók vizének túlhasználata,
• a természeti környezet és az állatvilág veszélyeztetése,
• nagymértékű népességmozgás.

A legutolsó pontot leszámítva, melyre röviden szintén kitérünk még, mindegyik veszélyes az emberi egészségre, kockáztatja a túlélést, és annak ellenére, hogy hosszú évek óta ismert és tapasztalható problémákról van szó, láthatjuk, Peking még mindig nem kész teljesen feladni az erőltetett iparosításon alapuló gazdasági fejlesztést. Ma már tudjuk, hogy a környezet rombolása visszafordíthatatlan változásokat idéz elő, és már most súlyos egészségügyi következményekkel jár.

Légszennyezés

Egy néhány éve publikált tanulmány szerint naponta négyezer, évente 1,6 millió kínai hal meg szív-, tüdő- és érrendszeri problémák miatt, melyek mind a szennyezett levegőre vezethetők vissza (Guardian, 2015). A tanulmány szerzői megjegyzik, hogy a kínai lakosság 38 százaléka él az amerikai sztenderdek szerinti egészségtelen levegőjű körülmények között – ezen a helyzeten a szén visszaszorításával és a fűtési rendszerek modernizációjával lehetne javítani. A javulás ugyanakkor biztosan nem lesz jelentős hatással a Földre, legalábbis a legfrissebb felmérések alapján. A legújabb levegőminőségi felmérések szerint ugyanis a világ legszennyezettebb városai már nem Kínában találhatók: noha az első ötven legszennyezettebb város között még mindig huszonkét kínait találunk, az első húsz között mindössze két kínai város áll. A globális folyamatokat ugyanakkor jól szemlélteti, hogy a gazdasági fejlődésben megkésett, de a Kína által is bejárt utat remélő India huszonöt várossal szerepel ugyanezen a listán, ráadásul ebből tizenöt az első húszban található (CNN, 2019).

Talajszennyezés és elsivatagosodás

A gyárak okozta szennyezés a talajt is érinti, a helyzetet ráadásul tovább rontják a különböző gyomirtó és permetezőszerek, illetve idesorolható a fák kivágása, a talaj eróziója és a sivatagos területek terjedése is. Jelenleg az ország területének körülbelül 27 százaléka számít sivatagnak, s hiába a fásítási programok, már a fővárost fenyegetik a homokdűnék, és évente mintegy 3,2 kilométerrel közelebb kerülnek Pekinghez (Forbes, 2017), tovább nehezítve a légszennyezés elleni harcot.

Vízszennyezés és a folyók vizének túlhasználata^[3]Az alfejezet alapja: Vörös, 2009.

A vízkérdéshez Kínában évtizedeken keresztül szovjet-kommunista felsőbbrendűséggel, nihilista környezeti felfogással viszonyultak. Már az ötvenes években, a tízesével születő gátak, valamint új, gigantikus, mesterséges csatornák építésekor sem vették figyelembe a környezeti szempontokat. A vízügyekhez kapcsolódó első átfogó szabályozás is csak a nyolcvanas évek végén készült el, de a helyzet a gazdasági növekedés elsődlegessége miatt sokszor egyáltalán nem javult, és a koncepciók hiánya vagy éppen a korrupció jelenléte sokszor a környezetet tovább károsító beruházásokat hívott életre. Ilyen projekt volt például a Három Szoros-gát, mely a mai napig nem képes teljes kapacitáson működni, hisz nem vették figyelembe, hogy a Jangce erősen hordalékos folyó, és a turbinákat ellepi az iszap, de a rengeteg ember kitelepítése, a Kína által is elismert földrengések és azok kockázata (Guardian, 2011a), sőt az éghajlat változása, egy sajátos mikroklíma kialakulása a felduzzasztott víztömeg miatt, nem is beszélve az állat- és növényvilág befolyásolásáról, a gátépítés következménye. De ugyanitt megemlíthető a Dél–Északi Vízátvezető projektje is. A kétezres évek elején az északi országrész folyóinak vízhozamcsökkenésére, a régió súlyos vízhiányára, a talajvizek szennyeződésére és a vizek fertőzöttségére a kínai vezetésnek mindenképpen megoldást kellett találnia, főként a népesség, az ipar és a mezőgazdaság koncentrációja miatt. A projekt keretében egy keleti és középső folyosón (a nyugati egyelőre csak terveken létezik) már évek óta szállítanak vizet csatornákon, betonmedencéken, alagutakon és viaduktokon keresztül – tovább csökkentve a déli folyók vízszintjét, és szennyezve a szállított vizet, a középső szakaszon ugyanis egy 1267 kilométer hosszú csatornáról beszélünk, mely egészen Pekingig szállít vizet (Adeel–Wirsing, 2017: 162).

Drámai változásokat figyelhetünk meg a folyók esetében is, és még az ország két legnagyobb folyója, a Sárga-folyó és a Jangce is érintett a folyóvíz túlhasználata, illetve szennyezése miatt. A Sárga-folyót tekintve a túlhasználatnak köszönhetően a kilencvenes évek óta szinte minden évben akad időszak, amikor a meder kiszárad, és a folyó nem ér el a tengerig, a víz pedig egyelőre pótolhatatlan „nyersanyagnak” tűnik (Guardian, 2011b). A Sárga-folyó az öntözés, a fejlődő gazdaság és a társadalom egyre növekvő vízigényét már nem képes kielégíteni, amihez a gleccserek visszahúzódása csak további problémákat teremt. Ráadásul a felhasználói oldalon a jövő még borúsabb, a lakosság lélekszámának emelkedése (amelyet a belső migráció is táplál), a háztartások és a gazdaság növekvő vízigénye bőven meghaladja majd a folyó használhatóságának észszerű határait. Az ország leghosszabb folyója, a Jangce pedig a szennyezéssel kell hogy szembenézzen. A probléma mélységét itt is megmutatja, hogy már egy 2007-es jelentés drámai képet festett a folyóról és szennyezettségéről.^[4]„Az elmúlt ötven évben a városok százaiból származó, a folyót érintő szennyezés mintegy 73%-kal növekedett. Egyes mérések szerint az ipari szennyezés és a szennyvíz … Részletek

 A természeti környezet és az állatvilág veszélyeztetése

Az előbb említett elemekkel együtt jár, hogy a környezet rombolásával, a folyók élővilágának megváltoztatásával az állatvilág is veszélybe kerül – ami az emberi tevékenység következtében nem csupán kínai, hanem globális folyamat.

Nagymértékű népességmozgás^[5]A belső migrációról és a kínai népmozgásról lásd Vörös, 2014a, 2014b.

Az olcsó munkaerő és a gyorsan megtérülő költségek miatt vállalatok tízezrei telepedtek meg az országban, és ez a tendencia a munkaerő iránti megnövekedett igényt is magával hozta, melyet a városi régiók hamarosan nem tudtak kielégíteni. A vidéki lakosság munkaereje is szükségessé vált a gazdaság pörgetéséhez, megindítva ezzel a belső népességmozgást. A kínai gazdaságpolitikában zajló változások pedig előrevetítik a kínai migránsok további hullámait, mind belső, mind külső kontextusban, hozzátéve, hogy az országra nézve a belső migráció (több mint kétszázmillió belső migránsról beszélhetünk Kína esetében), a gyarapodó népességű városok, ezzel párhuzamosan pedig a növekvő energiaigény, az ivóvíz- és az élelmiszer-ellátás jelenthet súlyos kihívást Kínában, nem beszélve a további problémákról, például a növekvő társadalmi egyenlőtlenségekről, melyek tüntetéseket is generálhatnak. E félelmeket erősíti, hogy a vidékről érkezők státusza továbbra is bizonytalan, egyfajta lebegő népességként léteznek az országban.

Az egyszerre jelentkező számos probléma tehát tovább nehezíti a kínai vezetés dolgát: nem csupán úgy kell fenntartani a növekedést, hogy kevésbé legyen szennyező, de a már fennálló és az emberek egészségét is drámaian befolyásoló kihívásokra szintén megoldást kell találnia.

Konklúzió

Az összegzés legelején érdemes kiemelni, hogy a kétségkívül prosperáló gazdaság, ezzel párhuzamosan pedig a súlyos környezetszennyezés nem csupán Kína lelkén szárad, és ez a tendencia igaz a fejlődésben előrehaladott egyéb ázsiai és Ázsián kívüli fejlődő államokra, felemelkedő regionális központokra is: a fejlett államok és multinacionális vállalatok voltak azok a szereplők, amelyek az olcsó munkaerő és a lazább környezetvédelmi előírások miatt termelésüket a fejlődő országokba telepítették át, ahol tevékenységüket (többször súlyosan) környezetszennyező módon folytathatták.^[6]A Fülöp-szigeteki helyzetről Klemensits Péternek jelent meg írása, mely a hasonló kihívásokkal küzdő Duterte-kormányzat dilemmáját mutatja be. A szerző megjegyzi, hogy Duterte … Részletek A fejlett államok egyfajta lerakataként működő országok tehát, kiszolgáltatva ezen államok tevékenységének, kénytelenek voltak elfogadni a vállalatok betelepítését a jövőbeni gazdasági növekedés reményében. A 21. századra ugyanakkor elértük azt a pontot, ahol nem lehet következmények nélkül, a környezeti értékek figyelmen kívül hagyásával gazdasági növekedést elérni.

Minden kínai erőfeszítés ellenére számos aggasztó folyamat indult meg az ázsiai országban: az egy főre jutó szennyezésben Kína ugyan még mindig messze elmarad a fejlett és főleg az amerikai átlagtól, a fogyasztói társadalom kialakulásával, az úgynevezett nyugatiasodás megindulásával azonban az élvezeti cikkek iránti kereslet évről évre drasztikusan nő. Egyre több autó fut az utakon, egyre több lakásba szerelnek be légkondicionáló berendezést, tehát az egy főre jutó szennyezés néhány évtized alatt utol fogja érni az északi szintet. Látva a globális folyamatokat és az elkerülhetetlennek tűnő környezeti összeomlást, a 14. ötéves terv várhatóan még komolyabb környezetvédelmi vállalásokat fog tartalmazni, amivel Kína valóban a megújulók kiemelt élharcosává válhat, kérdéses ugyanakkor, hogy egyrészt időben érkezik-e, érkezett-e a szemléletváltás, másrészt hogy valóban ki fog-e tartani az ország a drasztikus változtatások mellett, s a gazdaság lassulása és az elégedetlenség elkerülése érdekében nem fog-e visszanyúlni a fosszilis nyersanyagokhoz.