Absztrakt

A segítő szakemberektől hosszan tartó, intenzív szellemi koncentrációt, érzelmi bevonódást és aktív beavatkozást követel munkavégzésük, miközben a látványos eredmények, pozitív visszajelzések és a hasznosság, sikeresség megélése esetükben viszonylag ritka. A kiégési kutatások a jelenséggel kapcsolatban döntően a szervezeti/munkahelyi kiváltó okokra koncentrálnak, azonban újabb vizsgálatok eredményei szerint az egyén maladaptív tulajdonságai, diszfunkcionális attitűdjei is fontos szerepet játszanak a kimerülésben. A tanulmányban épp ezért térek ki a hitre, amely a segítő személyének lehet mentális támasza, de gátló tényezője is a kiégés felismerésében és időbeni kezelésében. Egyéni életünknek meghatározó része a társas támogatás, amely a kiégés folyamata során nagymértékben csökkenhet. A szupervizor és a szupervizált kapcsolata megelőzheti a segítő szakember teljes kimerülését és elszigetelődését egy elmagányosodott állapotban. Megállapításaim szupervíziós és mentori eseteim feldolgozásán alapulnak.

Kulcsszavak: szupervízió, kiégés, hit, segítés, szerepek

DOI: 10.56699/MT.2024.3.10

„A hajó, amelyik éveket tölt a tengeren, ezernyi kagylót gyűjt össze. A kagylók rátapadnak az aljára, és végül olyan súlyt képeznek, amely veszélyezteti az egész szerkezet biztonságát. A hajónak szüksége van arra, hogy megszabadítsák a kagylóktól, aminek a legolcsóbb és legkönnyebb módja, ha lehorgonyozzák egy édesvízi kikötőben, ahol nem érheti sós víz. A kagylók hamarosan maguktól fellazulnak az oldalán, és lepotyognak. A hajó, terhétől megszabadulva, újra kifuthat a tengerre.”

(Sean Covey)

Tapasztalatom szerint a segítő munka velejárója, hogy – a fent idézett képet használva – akaratlanul is kagylók tömkelege rakódik láthatatlanul a felszín alatt lévő hajótestünkre. Ha a munkánkba fektetett energia és a visszakapott energia aránya felborul, megjelenhet bennünk a kétely önmagunkban és a munkánk hasznosságát illetően. Motivációnkat, elhivatottságunkat és önmagunkat is elveszítjük, megfeneklünk ha erőfeszítéseinkre nem kapunk visszajelzést, elismerést, megerősítést. Csüggedésünk adódhat akár a kliensekkel végzett munkából, akár a terhelt munkatársi közegből, a rendszer működésének zavaraiból vagy a vezetői támogatás hiányából. Épp ezért a kiégés megelőzése érdekében a legjobb szakembernek is szüksége van időről időre az édesvízi kikötésre.

Szupervizorként teret biztosíthatunk a hozzánk érkezőnek, ahol megállhat, és időt kaphat a „kagylói elvesztésére”. Fő feladatunk a keretek biztosítása, melyek között a segítő szakember nyíltan megélheti érzéseit, reflektálhat szakmaiságára és újratervezhet. Közel sem biztos, hogy a folyamat során a „hajó mindegyik kagylótól meg tud válni”, de nem is ez a cél, hiszen szakmai személyiségünk fejlődése folyamatos önismereti munkát feltételez. A szupervízió során a szupervizor megteremtheti az „édesvízi kikötőt” mindössze annyival, hogy a szupervizálttal türelmesen kivárja, míg lehullanak a hajótestről azok a kagylók, amelyekhez el tudnak jutni a felmerülő kérdések mentén. Így könnyebbé és stabilabbá válik a hajó, s újra ki tud futni a tengerre. Ez sok esetben lassú és láthatatlan folyamat, amelybe nem lehet erőszakkal beavatkozni a gyorsítás szándékával, mert akkor – a hajótest esetéhez hasonlóan – kárt tehetünk a hozzánk érkező kollégában.

Írásomban azt szeretném bemutatni, hogy szupervizorként hogyan válhatunk „édesvízi kikötővé”, s hogyan kísérhetjük és segíthetjük a szupervizáltat „kagylói elvesztésében”.

A megfeneklett hajó

A segítői munka során számtalan külső és belső konfliktussal, hatással és stresszel kell megküzdenünk. A hosszan tartó és elhúzódó érzelmi megterhelés hatására egyre kevésbé tudunk saját mentális állapotunkra figyelni. A kialakuló érzelmi, mentális és fizikai kimerülés lassan hatni kezd a társas interakcióinkra, környezetünkre. „Lassan az egyének nem képesek reálisan megítélni sem önmagukat, sem a környezetükben lévő személyek viselkedését, teljesítményét, és kialakul a kiégés szindrómája” (Mihálka, 2015: 9).

A kiégés során az ember testileg, lelkileg elfárad, nem képes kapcsolódni másokhoz, és sok esetben munkaképtelenné válik, éppúgy, ahogy Illés próféta a Hóreb hegy felé vezető úton (1Kir 19,13).

A segítő szakmában dolgozók kimerülési folyamatának legismertebb bemutatása Herbert J. Freudenberger és Gail North (Ónody, 2001) nevéhez fűződik. E kutatók tizenkét szorosan egymásra épülő lépcsőt határoztak meg:

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig: az egyén célja, hogy ideális segítővé váljon, amit a környezet meg is jutalmaz.
2. Fokozott erőfeszítés: a tökéletesség jegyében a segítő mindent kézben akar tartani, mindent kontrollálni akar, mindent maga csinál, ez fáradtsághoz és a teljesítmény csökkenéséhez vezet.
3. A személyes igények elhanyagolása: a személy életében eluralkodik a munka, ott- hon is ezzel foglalkozik, a személyes életét elhanyagolja, megfeledkezik az ezzel kapcsolatos dolgokról.
4. A személyes igények és konfliktusok elfojtása: a kimerültség fokozódik, amit környezete előtt titkol, túlteljesítéssel kompenzál, a fáradtság fokozódik.
5. Az értékrend megváltozása: a sok lemondás következtében az értékrend is megváltozik, a helyzetek percepciója, megítélése ennek megfelelően torzul, a baráti kapcsolatok
6. A fellépő problémák tagadása: a feladaton, teljesítésen kívül minden más megszűnik, teher, az érdeklődés beszűkül, a kapcsolatok megszakadnak.
7. Visszahúzódás: a környezet iránti érdeklődés megszűnik, az egyén elmagányosodik, az ettől való félelem szorongást vált ki.
8. Magatartás- és viselkedésváltozás: a környezet pozitív jelzéseit nem veszi, a negatív jelzésekre túlérzékeny, jelentősen módosul a személy viselkedése, szélsőségesség
9. Deperszonalizáció: az önérzékelő képesség elvész, idegennek érzi a saját testét, a veszélyérzet eltűnik.
10. Belső üresség: diagnosztizálható tünetek, pszichés zavarok alakulnak ki (például pánikroham, klausztrofóbia).
11. Depresszió: az egyén belső késztetése elfogy, nehéz bármit is csinálni, fáradtság és kétségbeesés jellemzi, az életet értelmetlennek tartja.
12. Teljes kiégettség: a szomatikus és a pszichés veszélyeztetettség egyidejűleg jelentkezi.

Freudenberger a kiégést a következőképpen definiálta: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális ki- merülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Ónody, 2001: 82)

A kiégés folyamatában elindult segítő szakember sok esetben nem érzi, nem látja értelmét a munkájának, nem tud megújulni, töltődni, erőt meríteni sehonnan. Érdektelenné, rezignálttá válik. Christina Maslach szerint a kiégést három fő jel kíséri, melyek segíthetnek a felismerésében: érzelmi kimerültség (exhaustion), deperszonalizáció (elszemélytelenedés) és csökkent teljesítőképesség (inefficiency) (Rézsó, 2016: 22). A folyamat során az érintett elkötelezettsége csökken a rábízottak, a munkatársai, általában a személyes kapcsolatai iránt. Az elszemélytelenedés legtöbbször közömbös, cinikus hozzáállásban nyilvánul meg másokkal, a munkájával vagy az élettel kapcsolatban is. Sorozatossá válik, hogy belső és külső konfliktusokkal küzd. Elveszíti a hitét önmagában, a környezetében, a motivációját, és negatív gondolkodásmóddal reagál a körülötte lévő helyzetekre. A kiégés során az egyén elszigetelődik, elmagányosodik.

Ha nem talál segítséget, mint láttuk, a hosszan tartó kimerítő állapot fizikai és mentális tüneteket is eredményezhet. Ebben az állapotban a „kagylóink” ledobása létkérdéssé válik, hiszen ahogy a hajó megfeneklik a sok kagyló súlya alatt, az érintett segítő szakember is megakad a munkafolyamataiban, és idővel elveszíti a támogató, megtartó munkatársi, kapcsolati hálót maga körül. A segítségkérés egyik formája lehet ezen a ponton az egyéni szupervízió kezdeményezése.

A szupervízió, avagy a kikötő

Varga Szabolcs megfogalmazásában a szupervízió „önreflektív, öntanulási folyamat, ahol az egyén célja elősegíteni a saját szakmai tevékenységének, működésének hatékonyságát” (Varga, 2016: 242). Ez a folyamat olyan speciális tanulási teret hoz létre, amelyben az ülések során felismerhetjük és megtapasztalhatjuk érzéseinket, szükségleteinket és másokra gyakorolt hatásukat. Feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek közelebb visznek tehetetlenségünk, toporgásunk megértése felé, és segíthetnek az egyes esetekkel, személyekkel, döntéseinkkel kapcsolatos érzéseink azonosításában.

A szupervízió reaktívan segíthet a stressz feldolgozásában, és megelőzheti a kiégést. Támogatást adhat szakmai szerepeink, kompetenciáink és felelősségünk átgondolásában, valamint lehetőséget biztosíthat számunkra a „hajó új útvonalának” megtervezésében és a folytatáshoz szükséges motiváció megtalálásában. Nagyon fontos azonban leszögezni, hogy a szupervízió nem direkt tanácsadó, nem krízisintervenciós vagy problémamegoldó közeg. Az a hely, ahol olyan kérdésekkel foglalkozunk, foglalkozhatunk, amelyekre „nincs időnk” a rohanó hétköznapokban.

A szupervízió keretes szerkezetű, eklektikus műfaj, a szupervizor e sajátos tér megteremtéséhez számtalan módszert alkalmazhat. Alapmódszere minden esetben a reflektivitás és a kérdezés. A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson van: a szupervizált a szakmai tapasztalataival, kapcsolódásaival, kérdéseivel és megéléseivel dolgozik. Az ülések során újra meg újra visszakérdezve visszatérünk arra, hogy a szupervizált éppen „hol tart”. Folyamatosan reflektáltatjuk a kérdése alakulására és változására. Segítjük az úton, összefoglalunk, átfogalmazunk, kiemelünk és értelmezünk. Reflektív jelenlét nélkül – amelynek mind a szupervizort, mind a szupervizáltat jellemeznie kell – a folyamat elképzelhetetlen.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy szakmai személyiségünk nem választható el egyediségünktől és megnyilvánulásainktól. Szakmai jelenlétünk a munka során akaratlanul is összefonódik a személyiségünkkel, és ebből adódóan a szupervízióban elért személyiségfejlődési eredmények nemcsak a szakmai személyiségünkre hatnak, hanem a személyes létünkre is. A szupervízióban a szupervizáltnak lehetősége nyílik a biztonságos érzelmi munkára. E közös munkának az alapja a szupervizált belső elhatározása és elköteleződése a folyamat mellett. A szupervízió eklektikussága teszi lehetővé, hogy személyre szabottan tudjuk kísérni a szupervizáltat a személyiségfejlődés útján.

A szupervizáltat a szupervizor a kérdéseken túl leggyakoribb kiegészítő módszerként a pszicho-, a művészet- és a drámaterápia, illetve különböző tréningtechnikák eszköztárából merítve segíti, támogatja a folyamatban. A technika kiválasztásában két döntő tényező játszik szerepet. Az egyik, hogy a szupervizált kérdése, személyisége mely technikát hívja elő a szupervíziós ülés során. A másik pedig, hogy a szupervizor korábbi szupervíziós munkájában és egyéb szerepeiben melyik módszert alkalmazta a legbiztonságosabban. A technika kiválasztásánál nem szabad elfelejtenünk, hogy a szupervizor elsődleges feladata a biztonságos, támogató légkör megteremtése, hogy az alkalmazott verbális, szituatív vagy vizuális technikák segítsék a szupervizáltat abban, hogy szabadon kifejezhesse szakmai dilemmáit, félelmeit, hibáit, és képessé váljon fejleszteni érzelmi és szociális alkalmazkodóképességét, valamint megküzdési stratégiáit.

Mindezek együttesen tehetik a szupervíziót olyan reflektív térré, amelyben a szakember más szemszögből tekinthet elakadásaira, és ahonnan „hajója” ismét kifuthat.

„Itt és most”, avagy értelem és érzelem

A szupervízió során az itt és mostban dolgozunk. Ehhez a legfontosabb, hogy a szupervizált lássa az itt és most valóságát. Ehhez a „látáshoz hozzátartozik, hogy a szupervizált érzékel, hipotéziseket készít és elenged, rendszerben szemléli a hallottakat és látottakat, valamiképpen stratégiát fogalmaz meg, és igyekszik magában a semlegességet kiművelni, fenntartani” (Tomm, 1990: 112). De az itt és mostnak része az érzelmek beazonosítása és kimondása is, amely lehetővé teszi a szupervizált számára, hogy meglássa a most pillanatában a külső tényezők és a belső érzelmi világa közötti ok-okozati összefüggéseket, hatásokat. Ez elvezetheti helyzete kognitív megértéséhez, és lehetőséget biztosít számára szükségletei beazonosításához.

A jelenleg elfogadott érzelemelméletek mind megegyeznek abban, hogy az érzelmek megjelenése során (előttük, velük egy időben vagy őket követően) mindig történik kognitív információfeldolgozás, mindig megjelennek a fiziológiai és viselkedésváltozások (arckifejezés, metakommunikáció, fizikai aktivitás), majd legvégül mindezen hatások eredőjeként a szubjektív érzelmi észlelés. Ez a folyamat jelenik meg Viktor E. Frankl osztrák neurológus és pszichiáter logoterápiás elméletében, amely az emberi létezést és értelemkeresést három szintre tagolja (Varga, 2015: 405):

1. A szomatikus (testi) szint a biofizikai működés, kémiai és fizikai folyamatok mentén írja le az emberi létezést.
2. A pszichikai vagy lelki szint a kognitív megértés és az emocionális megnyilvánulások szintje, ahol az érzelmek és a megértés van a fő fókuszban.
3. A noétikus vagy szellemi szinten tudjuk az önálló akarat, döntések, az alkotás, a vallásosság és hit, a lelkiismeret, a szeretet és az értékfelfogás oldaláról értelmezni a létezésünket. Ez a szint az emberiség sajátja.

Az ember a szellemi-noétikus dimenzió révén képessé válik az önelhatárolásra és az öntranszcendenciára. Az önelhatárolás által másoktól különálló lénynek éli meg magát, akinek szabadsága van dönteni. A szupervizált ebben a dimenzióban megélheti, hogy egyedi és megismételhetetlen létező. „Az öntranszcendencia azt jelenti, hogy az ember élete nem önmaga körül forog, az emberlét valami olyanra utal, ami nem önmaga” (Szili, é. n.). Az önátadás révén pedig az ember valakinek vagy valaminek a javára lemond

„önmagáról”. Ez a valami lehet egy ügy, például egy személy segítése, szeretete (ahol egy másik ember) vagy a hit (ahol Isten szolgálata áll az egyén létezésének középpontjában). Az önállóság és önzetlenség kettősségéről van szó. Ahogy Martin Buber mondja: az én csak a te révén válik énné (vö. Buber, 1990). Ez a létértelmezés segítheti a leginkább a szupervizáltat. Az önálló akarati döntések mögött meghúzó- dó érzelmek és értékek, mint például a szeretet, keresztyén fogalmak (megbocsátás, testvériesség), jó alapot, kiindulási pontot adhatnak a szupervizált önmagára tekintésének, létezésének és az itt és most megértésének. Ez a reflektív értelmezés lehetőséget ad az egyén továbbfejlődésére.

A szupervízióban a kezdeti kérdésektől elindulva, ezek mentén haladva próbáljuk tudatosítani a külső képet és a belső érzelmi viszonyulást. A binokuláris (mindkét szemmel) látás segítheti a szupervízió során a szupervizáltat helyzete azonosításában. A folyamatban képessé válik az itt és mostban külső szemlélőként meglátni saját helyét és szerepét a munkahelyén, és ez teszi lehetővé, hogy a helyzetben felismerje belső érzelmi viszonyulásait (Siba 2015: 167).

Kesserű Péter azt mondja: „A szupervizor feladata az, hogy támogassa és képessé tegye az esethozót arra, hogy miközben az távolodik jelenlegi helyzetétől, megfigyelje az állapotává vált érzések, érzelmek történetként kavargó-forgó áradatát” (Kesserű, 2015: 178).

Az érzelmeinkkel való tudatos munka közelebb vihet minket a megértéshez. Az érzelmi intelligencia szakértője, Daniel Goleman szerint öt kompetencia határozza meg érzelmeink tudatos azonosítását és használatát:

1. Önismeret (self-awareness): saját aktuális érzéseink ismerete, tudatosítása, érzelmi preferenciáink érvényesítése döntéseink meghozatalánál.
2. Önuralom (self-regulation): érzelmeink kezelése úgy, hogy segítsék és ne akadályozzák feladataink elvégzését, lelkiismeretesség, gyors talpra állás érzelmi hullámvölgyek után.
3. Motiváció (motivation): alapvető preferenciánk mozgatórugóként való felhasználása kezdeményezéseinknél és törekvéseinknél, akadályok leküzdésénél, kudarcok elviselésénél.
4. Empátia (empathy): mások érzelmeinek felismerése, helyzetük, nézőpontjuk átér- zése, másokkal való harmónia, összehangolódás.
5. Szociális készségek (social skills): az érzelmek értelmes kezelése az emberi kapcsolatokban, társasági helyzetek és hálózatok érzékelése, súrlódásmentes együttműdödés, az ilyen képességek felhasználása a vezetésben, mások meggyőzésében, viták rendezésében, az együttműködésben és a csapatmunkában (Tomka–Bőgel, 2010: 277).

Az érzelmeinkkel való kognitív munka eredményessége nagymértékben függ attól, hogy mennyire vagyunk képesek a fenti kompetenciákat készségszinten megélni és integrálni.

„Az érzések az emberi psyché válaszai az észlelésekre és tapasztalatokra” (Weiß, 2011: 80). Annak következtében, hogy a szupervíziós folyamatban nem elmaszkoljuk az érzelmeket, hanem transzparenssé tesszük őket, a szupervizált képessé válik arra, hogy elfogadja saját érzéseit, és tovább tudjon lépni a kognitív megértés szintjére. A teljes folyamatban az érzelmek tudatosulása és kimondása segíti a szakembert szakmai szerepének újrapozicionálásában és „kagylói ledobásában”.

„Jutalom, hogy tehetem”

A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson alapuló tanuláson van, de mint említettük, szakmai személyiségünk nem választható el személyiségünk egyéb (lelki, magánéleti, társas) vonatkozásaitól. A két dimenzió hat egymásra, és egyik sem értelmezhető a másik nélkül. Önmagunk definiálása tapasztalataink és a mások által adott visszajelzések alapján fejlődik. Azonban azt, hogy mely visszajelzések lesznek hitelesek számunkra, és hogyan kezeljük ezeket, melyek lesznek formáló vagy romboló hatással ránk, azt az egyéni életünkben kialakított viszonyrendszerek és értékek határozzák meg. Péter azzal keresett meg, hogy szakmai vezetőként úgy érzi, nem tudja jól végezni a munkáját, és cserben hagyja a kollégáit. Péter keresztyén családból származik. Édesapja lelkész és tanár volt, akinek életében a szolgálat volt az első, a család a második, és önmaga szerepelt a legutolsó helyen. Péter ebbe nőtt bele, ez volt az apai mintája. Egyházi iskolába járt, munkahelyei egyházi intézmények voltak. Munkája mellett presbiterként szolgál a gyülekezetében, szabadidejében annak munkáját segíti. A munka és a szolgálat számára sok esetben egy és ugyanaz.

Péter értékei, szokásai a keresztyén alapelvekre épülnek, és önmaga értelmezése kizárólag ezen a szűrőn át valósítható meg. Épp ezért a szupervizált kérdései tekintetében fontos, hogy szupervizorként legyen „terepismeretünk”, értsük a fogalmakat, a kérdések mögött meghúzódó összefüggéseket és a hozzájuk kapcsolódó dilemmákat. Péter esetében a szakmai elakadások terén is mindig jelen van a keresztyén gondolkodás, etika. A vele végzett munka során nagyon sokat jelentett, hogy – szakmai és egyéni tapasztalataim miatt – értettem, mit jelent számára a szolgálat, és hogy tisztáztuk, az ő olvasatában mit jelent keresztyénnek lenni.

Az egyházi közegben a munka és a szolgálat sok esetben összemosódik. „Jutalmam, hogy tehetem” – szól a diakónusok jelmondata, és ez Péter alapeszméje a munkával kapcsolatban. A keretek, kompetenciahatárok nem rajzolódnak ki egyértelműen. Az egyházi intézményekben gyakran a másutt szokásos munkarendtől, munkatempótól eltérően kell dolgozni. A rendszeres, természetes életmód ezekben a munkakörökben gyakran felborul: a rendszeres esti, hétvégi alkalmak és a váratlan élethelyzetek (például halálesetek, betegségek, ad hoc egyházi szolgálatok) lehetetlenné teszik az egyéni ritmus- hoz való igazodást.

„A mentálhigiéné tekintetében a vallásgyakorlás szignifikáns kapcsolatban áll a depresszió, reménytelenség és szorongás alacsonyabb fokával. Védőfaktor az önkárosító magatartásformákkal szemben. Egyes kutatók a vallásosságnak a lelki egészségre gyakorolt pozitív hatásával hozzák összefüggésbe a hála, áhítat, remény, tisztelet megélését. Például a hála érzésének megtapasztalása az emberi kapcsolatokat – legyen az kollegiális, baráti vagy magánjellegű – pozitív irányba befolyásolja. A mentálhigiéné és vallásosság témájával foglalkozva azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a megbetegítő és patológiás formákat, következményeket sem. Elsőnek megemlítendő a társas kirekesztettség érzése, mely azoknál jelentkezik, akik életmódjukkal nem tudnak megfelelni vallásuk normarendszerének, vagy a szigorú erkölcsi előírásokhoz mérten érzik magukat értéktelennek. Előfordul, hogy egyes vallási tanítások nyomán az attól való félelem, hogy bűnt követett el s megszégyenül, dominánssá válik a mindennapokban, ami a lelki egészség szempontjából károssá válhat” (Ferencz, 2018: 33).

Péter esetében jellemzőek voltak a tervezhetetlen munkafolyamatok, a kompetenciahatárok elmosódása, a folyamatos lelki és szellemi próbatétel, amelyek idővel stresszforrássá váltak. Ehhez társult még, hogy vezetői szerepének értelmezésében „tabuvá” váltak valós érzései és megélései. Mint mondta: „A vezető nem lehet gyenge.” Vezetői attitűdjének alapelvei – az, hogy a vezető hűséges, bizakodó, hívő, őszinte, szavahihető, becsületes, megbízható, engedelmes – a szerepéből adódó elvárások miatt sérültek. Ehhez társult még, hogy saját felettese kiszámíthatatlan, nem érhető el a megbeszélt időben, Péter nem kap tőle megfelelő iránymutatást, főnöke kihátrál a döntései mögül, és a konfliktusokban őt teszi felelőssé szakmai vezetőként. Péter vezetőjének viselkedése nagymértékben eltér a Péter által elképzelt keresztyén vezető normarendszerétől.

Péter szakmai személyisége tudja, hogy vezetője több olyan döntést hoz, amelyek szakmailag és etikai szempontból megkérdőjelezhetők. Ezek eredményezik Péter elakadásait, de ő személyes keresztyén szerepében hisz, erre támaszkodik, nem ítélkezik, és elmondása szerint engedelmesen végrehajtja főnöke utasításait. A Bibliában talál is ehhez megerősítést: „Engedelmeskedjetek vezetőiteknek, és maradjatok az ő fennhatóságuk alatt! Hiszen ők felelősek értetek, és figyelmesen vigyáznak rátok és a lelketekre” (Zsid 13,15).

Ehhez társul, hogy Péter fiatalkora óta ismeri felettesét, nemcsak kollégák, hanem barátok is, és e szerepeikben erős kötődést alakítottak ki egymással. Barát, kolléga, keresztyén testvér, beosztott – e szerepek mind jelen vannak az egyes döntési folyamatok során. Ütközésük fékezi Pétert a csoportja melletti elköteleződésben és szakmai döntéseinek meghozatalában, felvállalásában a felettesével szemben. Szakmailag tudja, hogy nem jó ez az irány, de keresztyén emberként alázatos és engedelmes, barátként pedig kitart a vezetője mellett. Ez folyamatos belső konfliktust és stresszt eredményez. E folyamatos feszültség miatt merül fel benne újra meg újra a kérdés, hogy jól végzi-e a munkáját, itt van-e a helye, alkalmas e vezetőnek, és emiatt érzi magát folyamatosan kimerültnek és betegnek.

Rövid távon Péter döntései helyesnek tűnnek, hiszen ezekkel elkerülhető a konfrontáció. Hosszú távon azonban maladaptív hatásúak, hiszen komoly belső konfliktusokat eredményeznek, és folyamatosan rombolják önértékelését, vezetői hitelességét önmaga előtt.

Szabadság és döntés

Az „akarat szabadsága” a determinista felfogással ellentétben azt fogalmazza meg, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, amelyet Istentől kapott. Ezt az akaratszabadságot betegség, éretlenség, szenilitás korlátozhatja ugyan, de megléte nem vonható kétségbe. Erre alapozható az, hogy bárki képes a változásra. Ez minden tanácsadási folyamat – így a szupervízió – és terápia alapja. „Az emberi szabadság nem jelent mentesülést a körülményektől, hanem olyan álláspontok megszerzésére szolgál, amelyek által képesekké válunk a körülményekkel való szembesülésre” (Lukas, 2011: 17). Az ember szabadsága korlátozott, hiszen nem független a körülményeitől, azonban adott a lehetősége arra, hogy ezekkel kapcsolatban hogyan foglal állást. „Végső soron rajta áll a döntés, hogy aláveti-e magát a körülményeknek, vagy a körülmények maguk alá gyűrik-e őt” (Frankl, 1996: 52).

Péter esetében az új munkalehetőségnél érkeztünk el ehhez a ponthoz. A döntés nem volt teljesen magától értetődő. Péter kérdései az alábbiak voltak: Mi lesz a beosztottjaimmal? Mi lesz azzal, amit eddig felépítettem? Mit csinálhattam volna máshogy, hogy a vezetőm elégedett legyen?

Paul Tillich német-amerikai teológus, egzisztencialista filozófus szerint az ember élete nemcsak adomány, kötelezettség is. „Felelősek vagyunk az életünkért. Előbb vagy utóbb fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit kezdtünk magunkkal, az életünkkel? Vezetőként ehhez a dilemmához kapcsolódik a másokért való felelősség. Ezt a kérdést hallva bűntudat okozta szorongást érezhetünk, önelutasítást vagy önelítélés okozta szorongást” (Farkas, 2023).

A fejlődés nagyon sok esetben valaminek az elengedésével kapcsolódik össze, valaminek a végét és valaminek a kezdetét jelenti. Azonban az új út, az ismeretlen felé haladva szembe kell néznünk legmélyebb félelmeinkkel, önmagunkkal, és vissza kell tekintenünk, mit hagyunk magunk mögött. Ilyenkor akaratlanul is értékelni kezdjük a veszteségeinket és a lehetőségeinket. Segítő szakemberként a másokért vállalt felelősség a hitelességünk alapja. Szakmaiságunk sokszor megnehezíti a saját magunkért hozott döntéseinket, hiszen hiába látjuk a számunkra helyes utat, nem léphetünk rá mindaddig, míg nem tudjuk szakmailag hitelesen elvégezni, lezárni a már megkezdett munkát. Péternek a szupervíziós folyamat abban segített, hogy képes legyen levetni a szerepeiből adódó láncokat. Azáltal, hogy az egyes konkrét döntési helyzetekben azonosította érzéseit, megértette, milyen kérdések feltétele teszi szabaddá. Képessé vált a szükségletei megfogalmazására, és ezáltal a tanult tehetetlensége megszűnt. Az új munkahelyen „kevesebb kagylóval” képessé vált újra önmagát megőrizve másokat szolgálni.

Hit és szupervízió

Ahogy Péter esetében is fontos volt szerepeinek a tudatosítása, úgy ez számomra is döntő kérdés. „Segítőként magunk felelünk szerepeink tudatosításáért, eszközként való alkalmazásukért a kapcsolat érdekében” (Tésenyi–Joób, 2013: 264). Véleményem szerint ez tehet minket professzionális segítőkké. Ahhoz, hogy szupervizorként definiálni tudjam magam, fontos tudnom, mit is jelent ez a szerep számomra. Tornay Krisztina vizsgálta a keresztény hit és a szupervízió kapcsolatát, és nyolc olyan kapcsolódási pontot is talált, amely összefoglalja mindazt, aminek a segítségével talán a legjobban leírhatom keresztyén szupervizori szerepvállalásomat:

1. Szabadság: A szupervizált szabadsága, a szabad akarat és felelősség mint alapérték és kiindulási pont.
2. Személyközpontúság: A szupervizált tisztelete, egyedisége és a folyamat egyedi volta, mindig kitalálhatatlan újdonsága: a sémákkal és rutinnal szembeforduló irány.
3. Testvériség: Egyik embernek a másikra való rászorultsága, egy közösség, emberi testvériség képe a háttérben: amennyiben a szupervízió, a rálátás egy másik személy vagy csoport közreműködésével, a »személyes találkozás aktualitásában« jön létre.
4. Áldozatvállalás: A szupervizor figyelmében bizonyos értelemben »meghalasztja« saját személyes működését, háttérbe szorítja, és aszketikusan, magáról lemondva a másiknak adja idejét és figyelme teljességét, még azt a kettős figyelmet is, amelynek egyik ága saját, a folyamathoz kapcsolt történéseit figyeli.
5. Kegyelem: A folyamatban való tényleges előrehaladás kegyelmi működés, amely kívül esik az irányíthatóság területén.
6. Szeretet: Aminek nem az érzelmekhez van köze, hanem a másik feltétel nélküli elfogadása, bizalom ajándékozása, ami feltétele a közös munkának, a folyamat megtartója, biztos alap, amelynek megléte a szupervizor részéről bátorságot ad a szupervizáltnak, hogy maga is szeretettel nézze saját történéseit.
7. Nyitottság: A hipotézisekkel és reflexióval való munka állandó nyitottságot jelent, a meglátások újraértelmezésének esélyét teszi lehetővé, változásra tesz képessé a változásnak mint a folyamat alapjellemzőjének tapasztalatával. Nyitottság a folyamat előre nem tervezhetősége miatt a váratlanra, a kontrollálhatatlanra, meglepőre. Bizalom és nyitottság egymás felé, amely a kiszámíthatatlanság ellenére ráhagyatkozásban jelenik meg.
8. Hit: Abban az értelemben szükséges a szupervízió folyamatához, hogy a közös munka során elkerülhetetlenek a sötét szakaszok, sőt, a teljes elbizonytalanodás és akár a szupervizor részéről is bekövetkező zavar. E szakaszok fontosak, és hozzátartoznak a komoly belső munkához. Ugyanakkor a sötétség, káosz beállásakor semmi más fogódzó nincs a továbbhaladáshoz, mint a nyitott figyelem és a sötétség kitartó elviselése, annak biztos tudatában, hogy ez a sötétség tovább- visz, vezet valahová. E pillanatokban nincs semmi támpont, csupán a szupervizor hite és a szupervizáltak bizalma, illetve hite abban, hogy van valami, ami működik, sőt, éppen így működik, a káoszon át. Bátorság szükséges a sötétséghez, s e bátorságnak az alapja az, amit itt hitnek nevezek” (Tornay, 2011: 49–50).

Ezek az alapelvek azok, amelyek „szentjánosbogárként” vezetnek engem mint szupervizort a folyamatban, melyben a szupervizálttal együtt várjuk kagylói lehullását. Az ezen a területen eltöltött immár húsz év alatt számomra is fontos volt, hogy megálljak és számot adjak. A szupervízió során megélt őszinte elfogadás, a szupervizorom „nyelveken szólása” és áldozatvállalása tette hitelessé ezt a műfajt, és segített abban, hogy megújuljak. Ami bizonyossá vált számomra segítői pályafutásom során, hogy a szupervizor és a szupervizált szerepei, érzelmei és szükségletei a másik ember hiteles, őszinte elfogadása révén, a közös gondolkodás és megélések által kapcsolódnak egymáshoz. A szupervízió segíthet megállítani, visszafordítani a kiégés folyamatát, még mielőtt elérne a végére. A folyamatban jelen lévő tudatosítás, kérdezés, szünetek és csendek biztosítják azt a teret, amelyben megélhetjük az elmélyülést az itt és mostban. A belső világra fókuszáltatás pedig lehetőséget ad a szupervizáltnak érzései megélésére, tudatosítására, és arra, hogy egyénként megélje az Istentől kapott döntés szabadságát.

Absztrakt

A professzionális szociális munkához hozzátartozik a szupervízió, a humán szakterületek olyan tanulást elősegítő módszereként, mely a szervezeti kultúra, a vezetői attitűd és a csoportdinamikai folyamatok vizsgálata mellett a szociális munkás mentális egészségének védelmét hivatott biztosítani. Elsődleges célja a szakmai személyiség fejlesztése, a konkrét szociális munkából fakadó kérdésekre, segítői dilemmákra fókuszáló válaszai révén. És hol lenne égetőbb szüksége ezeknek a kérdésfeltevéseknek, mint az olyan komplex programokban, mint a Felzárkózó települések (FETE) Jelenlét programja? Írásunk ezekbe a kérdésekbe enged betekinteni, olyan történeteken keresztül, amelyek a leszakadó települések mindennapos élethelyzeteit tükrözik.

Kulcsszavak: kiégés, jelenlét, dilemmák, tehetetlenség, vikariáló trauma

A FETE-programban a Baptista Szeretetszolgálat kezdetektől fogva (2019) több településen részt vesz, és 2023-ra kirajzolódott, hogy az aktív jelenléttel megvalósuló szociális munka a szegregátumban is kétirányú. A segítő munka nemcsak a segítettek életét befolyásolja, hanem hat a segítőkre is, akár negatív, akár pozitív módon. A megvalósítók szembesültek azzal a kihívással, hogy a Nyírségben, Szabolcsban nehezebb képzett és elhivatott munkaerőt találni, és a kezdetek óta eltelt három évben a szociális szakemberek érzelmileg megterhelődtek, szociálisan és fizikálisan stresszel telítődve végzik munkatevékenységüket. Az intenzív empatikus jelenlét, a számos interperszonális konfliktus és a különböző élethelyzetekből adódó frusztráció, tehetetlenség összeadódva kiégéshez vezethet, és a legelhivatottabb szociális munkások is kezdenek eltávolodni reményteljes attitűdjüktől. A kiégési (burnout) szindróma fogalmát először Herbert Freudenberger pszichoanalitikus írta le 1974-ben. „Ez a szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve a másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Freudenberger, 1980). A szerző folyamatként definiálja ezt az állapotot, mely éppen annak a készségnek az elvesztésére irányul, amely meghatározza a szociális munka minimális alapjait, az empátiás kapacitás meglétét. A Baptista Szeretetszolgálat 2023-as beavatkozása preventív jelleggel a legismertebb megküzdési stratégiát, a szupervíziót hívta segítségül a komplex programban legrégebben részt vevő tíz településén dolgozó szakemberei számára.

Keretek és módszer

A települések az adott Jelenlét Pontra jellemző feltételekkel dolgoznak, az ott dolgozó szakemberek igen különböző előképzettségű, szakmai végzettségű és személyiségű kollégák, ezért a számukra hasznos szupervíziós módszer is különbözhet. A szakmai minimum mindegyik csoportnál célkitűzésként fogalmazódott meg: a segítő szakemberek a munkájukat minél nagyobb megelégedéssel, hatékonysággal tudják végezni, ezért a szupervízió szupportív (támogató) munkaformáját választottuk mintául. Csoportos szupervízióban dolgoztunk, és megegyezés kérdése volt, hogy az adott Jelenlét Ponton dolgozó összes szakmai megvalósító beletartozik-e a teambe, vagy csak a szociális területen tevékenykedő szakemberek. A csoportos szupervízióban (Bányai, 2006) a ciklikus modellt alkalmaztuk, amelyben a résztvevők legfontosabb érzései, gondolatai kerültek felszínre, elősegítve a fókuszváltás lehetőségét. A folyamat során kialakított reflektív térben nemcsak az esetekre, hanem egymás szakmai személyiségére, elakadásaira is lehetett reagálni, kreatív megoldásokat keresni. Ez a reflektív tér a szupervízió legfontosabb színtere, ahol az ösztönös megérzések, élményszerű felismerések megszületnek, itt lehet lazítani a szerepkliséket, formálni a szakmai identitást, és csoportként fejlődni, együtt gondolkodni. A szupervízió elején a Maslach Burnout Inventory (MBI) kérdőív segítségével bemeneti feltételként a munkahelyi csoportok kiégésének mértékét néztük meg. A kérdőív a kiégés három dimenzióját vizsgálja: az emocionális kimerültséget, a deperszonalizációt és a személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenését. Az érzelmi kimerülés jelzi, hogy a személy érzelmi erőforrásai kiapadtak, nincs pszichés energiája, amelyet másoknak átadhatna. A deperszonalizáció személytelen, negatív viszonyulást jelent a kliensekkel, illetve a munkatársakkal szemben, akiket az érintett felelősnek tart állapotáért, s így viszonyulását jogosnak tekinti. A személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenése azt jelenti, hogy az egyén azt érzi, nem tudja megvalósítani, amit elvár önmagától, egyben negatívan értékeli magát a munkafolyamatokban.

A kérdőívet huszonhat fővel vettük fel, ebből az átlagértéktől való legszembetűnőbb és hangsúlyos eltérést az érzelmi kimerülés területén lehetett mérni, huszonnégy fő ért el nagyon magas pontszámot. A kliensekkel végzett munkában és a munkatársi viszonyulásokban jelentkező negatív hatás már csak nyolc főnél tapasztalható, teljesítménycsökkenés pedig nem volt kimutatható. Tehát a magas szakmai színvonalon végzett hatékony munka igen megterhelő mivolta látszik kidomborodni a felmérésből.

Jelen lenni, önmagunk számára is

A terepen gyorsan történik minden, a problémákat meg kell oldani, amikor nincs tüzelő, éhezik valaki, vagy éppen menekíteni kell a bántalmazója elől. A szegregátumban az idő fogalma kitágul, a jelen óriásivá nő, mint egy éhes száj, azonnal követeli a változás hozzávalóit a segítőktől. Ez a nyomáskényszer, mely megsokszorozza a tehetetlenség érzését, nemcsak a kliensek felől érkezik, hanem a projektmunka velejárója is. Talán ez volt a legnehezebb a szupervízióban is: ellenállni ennek a nyomáskényszernek, és lelassulni, jelen lenni önmagunk számára is. Időt és alkalmat keresni a befelé figyelésre, meglátni az értelmet az önmagunkra irányuló, illetve a szociális munkában. Mert a lassan változó életkörülmények és a nehéz dinamikájú kliensekkel végzett esetmunka leggyakrabban és legégetőbben feltett kérdése az, hogy „megéri-e a sok energia, odafordulás?”, „mi értelme van a segítésnek, mire való a szociális munka, ha nem változnak semmit a körülmények, a kliensek?”. Kelemen Gábor (2011) írja tanulmányában, hogy a segítő szakmában negatív képességnek nevezik azt, amikor anélkül bírjuk elviselni a nem tudás állapotát, hogy valamilyen teóriával töltenénk meg a kliens és a segítő közötti interakciós helyzetet. Ez a helyzet a kliens megértése szempontjából fontos, és teret ad a segítő belső párbeszédének megindulásához is. Ilyenkor létrejön a befelé és a kifelé figyelés kettős perspektívája. Csoportjaink számára a nem tudás állapotát próbáltuk előidézni, a friss szemmel látás és gondolkodás kialakítását a problémamegoldó megközelítés helyett.

Történetek

A szupervíziós ülésekbe behozott esetek egyediek, és a megtalált válaszok is azé a csoportéi, amellyel dolgoztunk rajta, ám a szociális munkások dilemmáiban felismerhető és általánossá tehető egy-két kérdés. Ezért olyan esetek leírására törekedtünk, amelyek segítséget nyújthatnak másoknak is. Ilyen Mónika, egy sokgyerekes roma asszony esete is.

A beavatkozás dilemmája

Mónika egyedül neveli négy gyermekét, és munkája, szakmája nem lévén prostitúcióból tartja el családját. Velük él az egyik gyerek nagymamája is, aki besegít a gyerekek ügyeinek intézésébe, a háztartás vitelébe. A négy gyerek három apja nincs jelen a család életében, sem anyagilag, sem érzelmileg nem érhetők el számukra. A szociális munkás már egy éve kíséri a családot, a beavatkozások főleg a gyerekek oldaláról történtek, de a nagymamával is együtt tudott működni. A jelenlegi dilemma Mónikával kapcsolatban merült fel benne, amikor az asszony segítséget kért terhességének megszakítása ügyében. Mónika nem szeretett volna még egy babát világra hozni az amúgy is szűkösen tengődő, nehézségekkel küzdő családjába, illetve az apa kiléte is bizonytalan volt számára, így a nagymamával egyetértésben határozott döntéssel érkezett a segítőhöz: indítsák el az abortuszkérelmét. Az esetet viszont bonyolítja Mónika együttműködési készségének nehézsége: a megbeszélt találkozókat nem tartja be, az orvosi kivizsgálás időpontjait lekési, másnap jelenik meg, és kéri, hogy vigyék orvoshoz. Ez az együttműködési nehézség értelmezhető akár rejtett vágyként is Mónika részéről, aki kulturális hagyományaival szembemenve döntött az abortuszról. Szégyenkezve mondta, hogy „nálunk nem szokás az elvetetés, nem is tudom, hogyan kell aztat csinálni”. A szociális munkás az eset ismertetése után feltette a kérdést, hogy saját etikai meggyőződése ellenére beavatkozzon-e Mónika életébe, vagy hagyja, hogy az asszony nemtörődömsége miatt kifussanak az időből, és már ne lehessen művi úton megszakítani a terhességet. A csoport körbejárta a lehetőségeket, kérdésekkel segítette az esethozót érzelmeinek feldolgozásában, és támogatóan tudott jelen lenni az értékek szétválogatásánál. Dilemmáinak kihangosítása során az esethozó tisztábban látta önmagát, viszonyulását és saját motivációját az esettel kapcsolatban, így azt is el tudta fogadni, hogy nem jó és rossz döntés között kell választania, hanem csak a kisebbik rosszat. A tapasztalati tanulás jellegzetessége, hogy valódi, interaktív helyzetekhez kapcsolódik, amelyekben nagy érzelmi amplitúdóval is megjelenhet egy-egy érzékenyebb téma. A valódiság és az interakció arra utal, hogy az esethozó aktívan vesz részt a feldolgozási folyamatban, újra átéli az adott helyzethez fűződő érzelmeit, elakadásait és az elakadás mélyén rejlő érzelmi gátakat. Megértheti saját indulati dinamikáját, felismerheti a működési mechanizmusát meghatározó védekező magatartási mintákat. Ezek a felismerések teszik előremutatóvá, feldolgozhatóvá a helyzetet. Sárvári György szerint a valóság és a tapasztalatok hátterében működő előfeltevések (személyes élmények, történetek lecsapódásai) között feszülő különbség felismerése teszi lehetővé a változást, a segítő változását (Sárvári, 1999).

Érintettség

Béla idősebb alkoholista, akit már mindenki elhagyott, nincsenek támaszai. A faluban és a kocsmában szeretik, mert korábban, amikor az állapota még engedte, ezermester lévén sok mindent meg tudott javítani, és kevéske alkoholért cserébe szívesen állt rendelkezésre. Gyermektartás nem fizetése miatt börtönben is volt, de arra már nem emlékszik senki, hogy ez miként befolyásolta sorsa alakulását. A női segítővel nehezen találta meg a hangot, szégyellte a koszos körmeit, szakadt ruháit, viskószerű hajlékát. Zárkózott személyiségét még ellenállóbbá tette az alkohol, és a volt asszonya iránt érzett haragot leginkább erre a női segítőre zúdította.

A szociális munkás az eset értelmetlensége miatt hozta szupervízióba Béla történetét. A férfi az adományokat eladja, a segítséget elutasítja, a mosodai szolgáltatást hiába veszi igénybe, ugyanolyan koszos marad, és házának lakhatóvá tétele is feleslegesnek bizonyult, mert dohányzás közben felgyújtja a padlót. Az eset elkeserítő volta indulatokat és feszültséget keltett a segítőben, nem látta értelmét a munkájának, nem tudott célokat megfogalmazni, és empatikusan sem tudott gondolni a kliensére. A csoportmunka során viszont kiderült, hogy igazából nem Béla személyével van gondja, hanem a tehetetlenség érzésével, amelyet gyermekkorában élt át saját édesapja alkoholizmusával szemben. Az kimondatlan és kezeletlen élményként dolgozott benne tovább, és amikor szembejött vele egy segítséget igénylő eset formájában, megbénult, nem tudott mit kezdeni a feltörő élményeivel. A szupervíziós csoport nyújtott segítséget az áttétel megértésében. A feldolgozás folyamán az alkoholizmushoz kapcsolt apa iránti érzéseit szavakba tudta foglalni, felnőttként talán most először. Megértette, hogy a személyes múltjában történteken nincs mit javítani, megoldani, csak el kell ismerni őket, és elviselni a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Az akkori érzések átélésével és a jelenben való tudatosítással kerül át a fájdalmas esemény a gondolkodás szintjére. Ha a sebek és sérülések átalakulnak, jelentéssel telnek meg, és kimondhatóvá válnak, akkor már nem elvesznek, hanem feldolgozva hozzáadnak a személyiséghez, és ez az önmagával törődni képes hiteles segítői személyiség kialakulását eredményezi. Béla esetével kapcsolatban is elérte a csoport, ami előreviheti az esethozót az elakadásában: felébresztette benne az empátiát az esendő és alkoholbeteg ember iránt.

Tehetetlenség

„A jelenük megváltoztathatatlansága sokszor tehetetlenséget szül bennem, a tehetetlenségem pedig megkérdőjelezi a segítői képességeimet. Sokszor érzem, hogy a segítői tér szűkül, és a negatív érzelmeim és a testemben megjelenő fájdalmas érzetek erősödnek.” Ezek a háromszáz leghátrányosabb magyarországi település egyikén dolgozó szociális munkás mondatai egy szupervíziós csoportból. Tehetetlenségét az adományozói munka kapcsán élte meg. „Amit odaadunk, azt eladják. A kerti vécét, a kályhát. Odaadjuk, és másnap már nincs meg. Eladják, a töredékéért annak, amennyibe kerül. És kinek adjunk? A lehetőségek korlátozottak. Hogyan határozzuk meg, ki kapjon, és ki ne kapjon? Ki dönti el? Én? Mi?” Kérdések, melyek a csoporttagokban rendszeresen megfogalmazódnak a munkájuk során, hiszen a hátrányos helyzetű településeken végzett munka egyik jellemzője, hogy a legtöbbször mélyszegénységben, kilátástalan élethelyzetben lévő emberekkel dolgoznak, s ennek során gyakran megélik a tehetetlenség érzését is, mely néha azzal a következménnyel járhat, hogy védekezésül a segítő szakember a megmentő szerepét próbálja felvenni. Ezzel azonban a szociális munka alapvető szakmai célja, a „kliens képessé tevése” sérül, és a segítő szakember azt az üzenetet sugározhatja, hogy a kliens semmit sem képes önállóan tenni a saját érdekében, ezzel egyre inkább a tanult tehetetlenség állapotában tartva őt, önmagát pedig kudarcok sorozatába sodorja. Fontos volt az ülés során tisztázni, hogy kinek a tehetetlenségéről is van szó. A mélyszegénységben élő kliens mindennapjait átható falakba ütközés tehetetlenségéről vagy a segítő tehetetlenségéről az adományozási munka eredménytelensége miatt? A kettő akár egyszerre is igaz lehetett, ezért is volt fontos ránéznünk a helyzetre. A csoportmunka során a tehetetlenség fogalmával dolgoztunk, körbejártuk, hogy kinek mit jelent, kiben milyen érzések jelennek meg a tehetetlenséggel kapcsolatban. Az esethozó megfogalmazta az önreflektív kérdést: „Mit tesz velem a tehetetlenség?” Ebből indultunk el és mélyültünk a cirkuláris kérdések által egészen az esethozó dühéhez és haragjához, melyet a fiatalkorában megélt kilátástalan élethelyzetéhez tudott kötni. Nagyon fontos volt felfedni a tehetetlenség és a saját élmény közötti összefüggést, hogy a segítő szakember külön tudja választani a maga és kliense problémáját, hiszen a tehetetlenség gyakori és fel nem dolgozott megélése oda vezethet, hogy a segítő szakember alulértékeli szakmai tudását, képességeit és a segítő kapcsolatba vetett hitét is.

A vikariáló trauma

A szupervízió a személyiségfejlesztéssel a szakmai kontextus keretei között foglalkozik, a szakmai személyiségre fókuszál. A szakmai személyiség azonban nincs betonfallal elválasztva a személyiségtől, így a szupervizált esetleges traumái, veszteségei teret követelhetnek a szupervízió folyamatában is, csakúgy, mint a szupervizált vikariáló (helyettesítő, vagyis a kliensétől átvett) traumával való érintettsége is. A vikariáló trauma kevésbé láthatóan, kézzelfoghatóan jelenhet meg a szupervíziós térben, mint a szupervizált esetleges saját traumája. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció nem a „saját traumája” a szupervizáltnak, így sok esetben nem is tud a létezéséről, mégis komoly veszélyforrást jelent a traumatúlélőkkel dolgozó szakemberek számára (Bakó, 2009: 183). A vikariáló trauma kifejezést Laurie Anne Pearlman és Karen W. Saakvitne (1995) említette először. Leírásuk szerint a traumát elszenvedőkkel dolgozó szakemberek hite a biztonságos világgal kapcsolatban alapvetően változik meg a hosszú távú munka során. Fontos megemlítenünk azt is, hogy a gyerekként szexuális abúzust elszenvedett személyek terápiájáról írja Pearlman és Saakvitne (1995), hogy sok terapeuta számol be fejfájásról, álmosságról, zsibbadtságról, genitális fájdalomról, fojtogató érzésről, a hangja elvesztéséről, sírásról és a terápiás üléshez köthetően jelentkező más váratlan fizikai reakciókról. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció tehát elsősorban olyan foglalkozású szakembereket érint, akik traumát közvetlenül elszenvedett áldozatokkal foglalkoznak. Ezeknél a szakembereknél egyértelműen megfigyelhető, hogy a klienseik traumáival való gyakori találkozás hatással van rájuk. A traumát átélt áldozatokkal végzett munka magában hordozza annak kockázatát, hogy a segítőnél a traumát közvetlenül átélő áldozatéihoz hasonló, bár azoknál enyhébb fokú tünetek alakulnak ki. A jelenség oka az áldozat felé irányuló mély együttérzés, a vele való azonosulás. Ezekben az esetekben a segítőben olyan gondolatok merülnek fel, hogy mi volna, ha ő maga is részese lett volna a traumához vezető eseményeknek. Ez az állapot különféle érzelmek, illetve tünetek, például düh, szomorúság, hosszas gyász, szorongás, agresszió és depresszió, fizikai szinten fejfájás, gyomorfájdalom, levertség, társas szinten pedig elszigeteltség, hangulatingadozások és ingerlékenység megjelenésével járhat. E. Ann Kaplan Trauma Culture [Traumakultúra] című könyvében (2005) ír a traumának arról a típusáról, amely közvetett módon, általában traumaátélők elbeszélése nyomán vagy vizuális ingerek hatására traumatizál. Ő ezt nevezi vikariáló traumának.

Tehát a szupervizált traumája és vikariáló traumája egyaránt megjelenhet a szupervízióban, ahogy ez meg is történt a csoportos szupervízió során.

Az esethozó egy tizenkilenc éves fiatal nővel dolgozik hosszabb ideje, aki tizenhat évesen szexuális erőszak áldozata lett. A szakember munkája során először találkozott szexuális erőszak áldozatával, s ez nagyon megrendítette. Olyannyira, hogy nehezen aludt, munkaidőn kívül is rengeteget gondolkodott az eseten, azon, hogy hogyan lehetett volna elkerülni, és alkalmanként áldozathibáztatáson is „kapta magát”. Az erős bevonódás hatással volt a mindennapi munkájára is, mert elvonta a figyelmét a többi klienséről, és attól tartott, ez az eset „feltette a pontot az i-re”, és egyre inkább azt érezte, hogy a kiégés veszélyezteti. A szupervízió során transzparenssé tettük a kiégés fogalmát. Kinek mit jelent? Érezte-e már a közelségét? Ennek nyomán nagyon nehéz esetek kerültek felszínre a csoportban, szinte tapintható volt, ahogyan a szakemberek eseteket visznek magukkal akár éveken keresztül is, ami komoly hatással van a működésükre. De hogyan is van, illetve lehet kapcsolatban a vikariáló trauma és a kiégés? A fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott vikariáló trauma nagyon komoly károkat okozhat a segítő szakemberben. A Budapesti Módszertani és Szociális Központ és Intézményei részvételével készült, Erőszakot és hajléktalanságot megtapasztalt nőknek nyújtott szolgáltatások fejlesztése című tanulmányban is szó esik a vikariáló trauma és a kiégés kapcsolatáról. „A burnout-szindróma a vikariáló vagy másodlagos traumával összefüggésben kialakuló foglalkozási ártalom az olyan intézményekben, ahol jelentős a traumatúlélő ügyfelek száma. Kutatások is bizonyítják, hogy a nehéz sorsú klienscsoportokkal végzett munka a másodlagos traumatizáció fokozódásához vezethet” (BMSZKI, é. n.: 9). Látható tehát, hogy a vikariáló traumával érintett szakembereket hosszú távon lényegesebb mértékben veszélyezteti a kiégés, éppen ezért rendkívül fontos a rendszeres és folyamatos szupervíziós támogatás.

Összegzés

A stresszről és a kiégési szindrómáról szóló pszichológiai kutatási eredmények azt is feltárták, hogy megfelelő támogatás nélkül nem lehet hosszú távon eredményesen dolgozni a segítő foglalkozásokban. Ezek a kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a szupervíziónak prevenciós hatása van, amit az is bizonyít, hogy a szupervízió a szakemberek támogatás iránti igényeként (prevenció) és a minőségbiztosítás módszereként jelent meg a szakmai köztudatban. Ha a munkatársak számára folyamatosan biztosított a szupervízió lehetősége, ez nagyban hozzájárul a szakmai személyiségük védelméhez, a szakmai munka minőségének biztosításához és a kiégés megelőzéséhez. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a folyamatos szupervízió fontosságát a segítő szakemberek számára. A szupervízió elősegíti a szakmai önazonosság és kompetencia megerősödését, a szakmai szerepek tisztázását, a munkahelyi hatékonyságot, a mentális egészség megerősítését. A szupervízió a leghatékonyabb módszer a segítő szakembereket fenyegető kiégés kivédésére. A szupervíziós folyamat során a segítő biztonságos, elfogadó szakmai közegben kaphat támogatást.

Supervision stories

Abstract

Supervision is an integral part of professional social work, as it is a method that promotes learning in the human sciences. It aims to ensure the protection of the mental health of social workers, alongside the examination of organizational culture, leadership attitudes, and group dynamic processes. Its primary goal is the development of professional personality, focusing on responses to specific questions and helper dilemmas arising from social work. And where would these questions be more urgent than in complex programs such as the Presence Program for Catch-up Settlements. This study provides insight into these questions through stories that portray everyday situations in lagging communities.

Keywords: burnout, being present, dilemmas, helplessness, vicarious trauma