Absztrakt

A publikáció célja, hogy felhívja a figyelmet a digitális térben zajló kommunikáció elterjedése miatt kialakult önismereti elakadásokra, melyek jelen esetben pályaorientációs és pályakorrekciós tanácsadás során kerültek előtérbe. Az online felületek térhódítása miatt gyakran visszaszorulnak a közvetlen emberi kapcsolatok. E folyamat sok esetben negatív hatást gyakorol az énképre, megnehezíti az önmegismerést, az önelfogadást, önmagunk meghatározását társas kapcsolatainkban. Az írás egyéni esetek tapasztalatait használja fel, ezek reflexióit közli. Az esetmunka során művészetterápiás eszközöket is használó segítő beszélgetések zajlottak. A beszélgetések érintik az egyén mentális jóllétét, emellett a család, a társas kapcsolatok mintázatai jelentek meg a segítői folyamat során. A művészetterápiás eszközök használatával az egyén megküzdési stratégiáit is feltártuk, illetve a szabad alkotófolyamat hozzájárult a szorongás oldásához.

Kulcsszavak: digitális tér, művészetterápia, karrier-tanácsadás, társas kapcsolatok, önismeret

Be kell vallanom, az alábbiak megírásának kezdetén egy ideig alkotói válságba kerültem. Volt, hogy az az objektívnek tűnő gondolat kerekedett felül bennem, mely szerint a digitális térhódítás pozitívan hat a társadalomra és az egyénekre, hol pedig az, hogy minden, de főként a társas kapcsolatok kezdenek széthullani. Végül a művészet sietett segítségemre, nem először az életemben. Megnéztem a Network című 1976-os amerikai film színházi adaptációját. Az előadás felkavaró volt, mintha hullámvasúton ültem volna. A testemben keletkező érzetek, a bennem feltörő érzések értették meg velem azt a kettősséget, melyet valószínűleg sokan átélünk…

Az online térhódítás önismeretre gyakorolt hatása egyre kézzelfoghatóbbá válik. Részben azért, mert az internet segítségével bárki rengeteg pszichológiai tartalomhoz hozzáférhet. Elárasztanak bennünket a konyhanyelven írt önismereti bölcseletek, a tudományos podcastek, shortsok, reelsek (jelentsen is ez bármit édes anyanyelvünkön) és a tudományosan megalapozott szakmai írások. Segítő szakemberként nagyon örülök, hogy egyre nagyobb figyelmet kap az önismeret fontossága, jelentősége. Ennek terjedésében nagy szerepe van a világháló nyújtotta gyors és gyakorlatilag korlátlan elérhetőségnek. Ugyanakkor az is belátható, hogy felgyorsult világunk információéhségét főként az instant, egy-két perc alatt átolvasható, de leginkább fél szemmel megnézhető videók elégítik ki. Persze ezek is felhívják a figyelmet gyermekkori traumáink feldolgozásának fontosságára, a digitális off jótékony szerepére (mindezt online fórumokon hirdetve) vagy a szexuális problémák megoldási lehetőségeire és az önismeretünk szempontjából fontos számos további kérdésre, melyekről nehéz beszélni.

Tapasztalatom szerint az a nyomasztó trend, mely nagymértékben rombolta mindannyiunk önbecsülését, kezd alábbhagyni. Már a Covid miatt „bezárt” életünk előtt is észrevehető volt, hogy bár az emberek tudják, nem minden igaz, amit látnak a közösségi médiában, azt alapértelmezésként kezelték az életükre vonatkozóan. Úgy tűnt, hogy aki nem posztol kétnaponta valami csodaszép helyről, nem tökéletes a haja, a sminkje, az már nem is része ennek a társadalomnak. Tudtuk, hogy különböző alkalmazásokkal ezt remekül lehet stimulálni, de az agyunkban így is könnyen megindultak az ezekre a vizuális ingerekre adott válaszreakciók. Szerencsére épp azoktól a fiataloktól jött a felmentő sereg, akik ennek a jelenségnek életkoruk miatt talán a leginkább élvezői és elszenvedői: a Z generáció tagjaitól. Közülük kerültek ki azok, akik felhívták a figyelmet a társadalmi problémákra vagy a testpozitív hozzáállásra.

Több mint húsz éve dolgozom a segítés területén, és lassan egy évtizede tartok egyéni foglalkozásokat művészetterápiás eszközök segítségével. Az alkotótevékenység önmagában is oldja a feszültséget, a szorongást, rekreációs hatása mellett katarzist is átélhetünk általa. Segíti a kifejezést, a kommunikációt, önmagunk és mások megértését, valamint támogatja azokat az énfunkciókat, melyek fontosak a konfliktusok uralásához, az érzések megfogalmazásához, kontrollálásához (Farkas, 2009). Az általam tartott egyéni foglalkozások célja, hogy a kliens képessé váljon megfogalmazni, tudatosítani belső elakadásait, jobban megismerje önmagát, kommunikációs képessége fejlődjön a biztonságos, bizalmi légkörben.

Három eset rövid bemutatásán keresztül szeretném megvilágítani a digitális térhódítás kapcsán megjelenő önismereti kérdéseket, esetleges problémákat, a konkrét helyzetben ezekre adott válaszokat, továbblépési lehetőségeket.

Az egyik kliensem pályaválasztási döntés előtt állt, a másik kettő pályakorrekción gondolkodott, és ebben kérték segítségemet. Az alapkérdés mindhárom esetben ez volt: merre tovább?

Tamás tizenhárom éves, hetedik osztályos tanuló. Dávid huszonnyolc éves, egyedülálló fiatal felnőtt. Katalin negyvenhat éves, háromgyermekes anyuka.

Tamás csendes, visszahúzódó fiú. Ennél a korosztálynál a pályaválasztási döntés meghozatalához általában az érdeklődés feltárására helyezzük a hangsúlyt, valamint megkeressük azon képességeket, melyek már most is akár kiemelkedők, és azt is tisztázzuk, még milyen képességeket érdemes fejleszteni. Pályaorientációs beszélgetéseink során több kérdőívet is használtunk, ezek területén Tamás otthonosan mozgott. Pár találkozás után kezdett körvonalazódni előttem, hogy milyen szakmaterület, ágazat állhatna közel hozzá. De ez csak bennem alakult ki… A beszélgetésekből kiderült, hogy szinte semmilyen szakmát nem ismer a valós életből, mivel iskola után hazamegy, tanul, majd a számítógépén játszik, videót néz. Szerencsére szokott kicsit tervezni is 3D-ben. Azt azonban nem igazán tudja, mivel foglalkoznak a körülötte élő felnőttek – akik szintén a gép előtt ülnek. Szívesen néz „autótuningoló” videókat, de azokon nem látja, hogy olajos lenne a készítőjük keze, és főleg nem érzi, hogy a benzinnek, az olajnak szaga van-e, vagy illata – számára. Szereti a főzős videókat is. Barátaival néha kijár a térre focizni. Sokat beszélgetnek. A baj az, hogy mindenki külön-külön, otthonról. Írásban. Csetelve. Egy ideje fontos tisztázandó kérdés klienseimmel, hogy a „sokat beszélünk” kifejezést milyen értelemben is használják. Közvetett vagy közvetlen kommunikáció zajlik-e, élőszóban vagy írásos formában.

Tamás pályaválasztási döntésének meghozatalában segítséget jelentett, hogy montázstechnikával megjelenítette jövőbeni céljait, terveit. Szülei segítségét kérve a valóságban is megnézhette, hogyan is dolgozik egy autószerelő, és kipróbálta magát a konyhában. Korábban szívesen hajtogatott papírból, ezt a szabadidős tevékenységet ismét végzi. Hetedikes lévén még van egy kis ideje, hogy a való világban is (újra) megélje, mi az, ami érdekli, mi az, amiben jó, és mit kell tennie azért, hogy elérje, ami fontos számára, valamint most már tudatosan elkezdje megismerni a különböző szakmákat.

Dávid egy kereskedelmi cégnél kezdett dolgozni könyvelői végzettségével. Elmondása szerint jó a társaság, jóízűen beszélgetnek a kávészünetben, és „elmegy”, amit egész nap csinálnia kell, bár nem érzi úgy, hogy kiteljesedne a munkájában. Sokat beszélgettünk a munkaértékekről. Arról, hogy mi a fontos számára a munkavállalással, a jelenlegi életével kapcsolatban. Hiszem, hogy élethelyzetenként ez sokat tud változni, noha az értékeink, az értékrendünk viszonylagos állandóságot mutat. Dávid megfogalmazta, hogy nagyon sok pénzt szeretne keresni. Ez teljesen elfogadható, hiszen mind örülnénk annak, ha hivatásunk jövedelmező lenne, és ennek segítségével boldog, kielégítő életet élhetnénk. Témánk szempontjából viszont jelentős szerepe van annak, hogy miért is ilyen fontos, sőt a legfontosabb számára ez a munkaérték. Jelenleg nincs párkapcsolata. Régóta próbál párt találni, de a „jó csajok”, akik az egyik fényképmegosztó portálon csodás képeket posztolnak magukról, nem csak a tökéletességükre várnak visszajelzést. Azt is céltudatosan meghatározzák, hogy milyen férfira vágynak. Többek között olyanra, akinek pár millió van a bankszámláján, mert ők szeretnek utazgatni, szeretik a jó éttermeket, a szép és márkás ruhákat, parfümöket. (Itt most nem fejtem ki ezt a témát, mert nagyon messze vinne kliensem pályakorrekciójától.) Tehát Dávidban a pályamódosítási szándék a pártalálás sikertelensége miatt fogalmazódott meg. Beszélgetéseink és az alkotás során sikerült tisztáznia magában, mi fontos számára. Képes volt hosszú távú célokat megfogalmazni, nem csak a munkával kapcsolatban. Végül sikeresen felvételizett egy felsőoktatási intézménybe. Maradt gazdasági területen, hiszen ez továbbra is érdekli, és rendelkezik azon képességekkel, melyek alkalmassá teszik a szakterületen való megfelelésre. Azonban saját értékei és értékrendje tisztázásával párhuzamosan meg tudta fogalmazni párkapcsolati igényeit is. Ezek feldolgozásához verseket használtunk. Az alapvető emberi kapcsolatok mintázatainak költeményekben való megjelenése indirekt módon hat az egyénre, így elkerülhető a túl korai tudatosítás (Antalfai, 2007). Az alkotófolyamat felszabadított olyan érzéseket Dávidban, melyek miatt eddig tehetetlennek, „lecövekeltnek” érezte magát. (A társkereséssel kapcsolatos említett probléma a saját klientúrámban sem egyedi eset. Egy Dávidnál fiatalabb férfi kliensemnél olyan szexuális zavarokat okoztak a világhálón látott elvárások, melyek kezelése nem tartozott a kompetenciámba.)

Katalin azzal keresett fel, hogy szeretne visszatérni a munkaerőpiacra, mivel három gyereke már elég nagy, önállók, „otthon nincs már rám úgy szükség”. Közgazdász végzettsége van, a gyerekek születése előtt sikeres volt a szakmájában, de elmondása szerint nem talál munkát – az ő korában.

A nők gyermekvállaláskor életre szóló döntést hoznak. Persze a férfiak is, csak talán még mindig úgy működik a világ, hogy nagyrészt a nők maradnak otthon a gyerekekkel, ők érzik úgy, hogy akkor kerek egész az élet, ha vannak gyerekeik. A férfiak közül talán kevesebben fogalmazzák meg fiatalkorukban, hogy nem tudnak teljes életet élni, ha nem válnak apává. És úgy tűnik, akkor is életre szóló döntést hoznak a nők, szerencsés esetben a párjukkal, amikor eldöntik, hogy hány gyereket vállalnak, és meddig maradnak otthon velük. Számomra teljes mértékben elfogadható az a döntés is, ha valaki szülés után viszonylag hamar visszatér a munkahelyére, ha az apuka marad otthon, ha főállású anyaként marad otthon az anyuka, ha egy gyermeket vállal(nak), vagy ha sokat, vagy ha úgy dönt(enek), hogy nem vállal(nak) gyermeket. A lényeg az, hogy saját döntésről legyen szó, ne a társadalmi nyomásra vagy társadalmi elvárásra adott válaszról. A társadalom és főként az állam részéről legyen az a feladat, hogy segíti mindegyik utat mind erkölcsi, mind anyagi elismeréssel. És segít, amikor ez az élethelyzet megváltozik. Mert hiszen a gyerekek életkorával a (szülői) szerepek is változnak.

Visszatérve Katalin esetére: beszélgetéseink során feltártuk többek között azt az elhelyezkedést nehezítő körülményt, hogy kliensemnek olyan alacsony az önértékelése, hogy az önéletrajzát sem meri beküldeni. Sok objektív és szubjektív, megélésbeli szempontot is feldolgoztunk. Harmincnégy éves korában született az első gyermekük. Elmondása szerint Katalin akkor érezte úgy, hogy karrierjében elérte, amit szeretett volna, már nem élvezte annyira a munkát, egyre többször érezte úgy, hogy az anyaság mint női szerep nagyon hiányzik az életéből. Tizenkét évet volt otthon, férje támogatta abban, hogy maradjon a gyerekekkel, míg a harmadik kisfiuk is óvodáskorú nem lesz. Élvezte az anyaságot, büszke volt arra, hogy van ideje és türelme kisfiai életkori sajátosságainak „elviseléséhez”. Szívesen végezte a házimunkákat, megszerette a sütés-főzést, kreatív lett a konyhában, sokat fejlődött az időmenedzsmentje. Ez idő alatt észrevette magán, hogy nagyon el tud mélyülni feladatokban. A Covid-járvány alatt a család össze volt zárva, de élvezték, hogy végre többet vannak ötösben. Katalin elmondása szerint ekkor érezték meg, hogy csak a férjének van „valódi” jövedelme. Már ekkor megfogalmazódott, hogy részmunkaidőben, leginkább otthonról végezhető munkát vállal, de nem talált ilyet. Szeretett volna az ismeretségi körétől segítséget, tanácsot kérni, de nem igazán volt ismeretségi köre. Írásom témáját szem előtt tartva a továbbiakban az esetvezetés ezen szálát fejtem ki. Katalin elmondta, hogy azok a kollégák, akikkel szülés előtt együtt dolgozott, már máshol vannak. Azok az anyukák, akikkel beszélgetni szokott az óvoda előtt vagy a játszótéren, szintén nem jártak sehová a Covid miatt bevezetett lezárások következtében. És rájött, hogy az elmúlt években teljesen leépült a kapcsolatrendszere, amely most segíthetett volna neki a munkaerőpiaci reintegrációban. Sokkoló volt számára, ahogyan egy porpasztell alkotásban megjelenítette a kapcsolatrendszerét. Ekkor rajzolódott ki előtte, hogy kapcsolathálózata mennyire beszűkült. Szembesült azzal, hogy a „Mi helyzet? Hogy vagytok?” típusú üzenetváltások nem tarthatnak fenn olyan kapcsolatokat, melyek révén segítséget merne kérni. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetett volna, csak valamiért nem mert. Kiderült, szégyelli magát, lelkiismeret-furdalása van, hogy hosszú ideig nem figyelt oda másokra. És ha ez a kínzó érzés, a szembesülés még nem lenne elég, Katalin azt is megfogalmazta, milyen borzalmasnak látja magát. Megöregedett, a kora miatt bekövetkezett természetes hormonváltozások miatt a ruhái már nem úgy állnak rajta, de nincs miért új ruhát venni. Innentől az önbizalomhiány okait kezdtük feltárni, és kliensemben megfogalmazódott, hogy kisebbrendűnek érzi magát, mert nem olyan „trendi” anyuka. Vele szemben ülve bennem sem az fogalmazódott meg, hogy egy trendi anyukát látok, hanem az, hogy milyen kedves mosolyráncai vannak, hogy milyen jól áll neki a sok ősz hajszál, milyen jó, hogy fejlődött az időbeosztása, holott régebben folyton „meg volt csúszva”, milyen jó, hogy ennyit olvasott a gyerekeinek, milyen fantasztikus dolog, hogy új dolgokban mélyült el… És még sorolhatnám. De őt az bántotta, hogy látta az ismerősei posztjait, akik a párjukkal kettesben posztoltak külföldről, pedig nekik is olyan idős gyermekeik vannak, mint az övéik; elszomorította, hogy megváltozott a teste, mert látta, hogy a vele egykorú ismerősei milyen csinosak. És dühös lett. Dühös a világra, önmagára, mindenre és mindenkire. Ez volt az az energia, amely erőt adott, hogy felhívja régi egyetemi barátnőit, és elmenjenek kávézni. (Persze először csak rájuk írt.) Ez volt az az energia, amely rávilágított, hogy több területen tudott fejlődni a gyerekekkel otthon töltött idő alatt, amit kamatoztathat majd a munkájában. Ezek után tudtunk elindulni azon az úton, amelyen már a tanuláson, az átképzésen lehetett dolgozni.

Mindhárom esetből látható, hogy milyen csalóka lehet a digitális térben való működésünk, életünk, kapcsolataink. Azt hisszük, rengeteg ismerősünk van, vagy a tökéletes párt meg lehet(ne) találni az online térben; mivel sok idő megy el a napunkból a „beszélgetésekkel”; abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy hiteles információkat szereztünk különböző dolgokról – végül pedig a legtöbbször becsapva érezzük magunkat.

Ha az online térből ránk zúduló információkat, vizuális tartalmakat elvárásként fordítjuk le a magunk számára, nehezen vesszük észre saját értékeinket. Ha azzal hitegetjük magunkat, hogy kapcsolatainkat (online) rendszeresen ápoljuk, leforrázva vehetjük észre, hogy e kapcsolatok egy részének nincs megtartóereje. Ha nem szerzünk tapasztalatokat a való életből, nem leszünk képesek arra, hogy olyan döntéseket hozzunk, melyek hatással vannak a valódi életünkre. Ezek az egyéni szinten megnyilvánuló problémák társadalmi szintűvé nőnek (vagy már nőttek). Hiszen az ember társas lény. Az online térben létező közösségek csak átmenetileg képesek kiváltani a közvetlen emberi kapcsolatokat, ha egyáltalán képesek rá. Szükségünk van az érintésre, az illatokra, a másik arcáról, mozdulatairól, bőréről leolvasható nonverbális jelekre. Általában csak ezekkel együtt „érvényes” és érthető a kommunikáció.

Az interneten elérhetők hackerekkel készült interjúk, melyekben megfogalmazzák: az online világban anonim módon akárkik és bármik lehettek. Nem kellett önmaguknak lenniük, és épp olyanok lehettek, amilyenek szerettek volna lenni a valóságban, csak a szorongásuk miatt erre képtelenek voltak.

Azoknak az embereknek, akik nehezen barátkoznak, szoronganak a társas helyzetektől, sokat adhatnak az online közösségek. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy közben még inkább eltávolodhatnak attól, hogy képessé váljanak az online téren kívüli társas kapcsolatok kialakítására. Mint mindenben, az egyensúlyon és a tudatosságon, valamint az önismereten van a hangsúly.

Ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy a technika fejlődése visszafordíthatatlan, s a rengeteg információhoz való hozzáférést a hasznunkra fordíthatjuk, fejlődhetünk általa.

Írásommal az volt a célom, hogy bemutassam, például milyen összefüggések lehetnek a digitális világ és önmagunk megismerése között. A segítő kapcsolat fontos része, hogy támogassuk kliensünket abban, hogy megtalálja a valós problémáját és megoldását. Tamás esete nem egyedi. A pályaválasztás előtt álló fiatalok gyakran már ott elakadnak a döntéshozatalban, hogy nem ismernek szakmákat, így nem is tudhatják, mik közül lehetne választani a személyiségükhöz megfelelő területet. Dávid online térben való működése sem példátlan. A felhasználók nagy százaléka küzd önbizalomhiánnyal a folyamatosan szembejövő, sokszor stimulált tartalmak miatt. Katalin pedig nem az egyetlen anya, aki önként vállalt szülői szerepe miatt beszűkült kapcsolatrendszerről és önbizalomhiányról számol be.

Írásomat egy önvallomással kezdtem, és most önvallomással fejezem be. A bennem dúló ambivalens érzés a digitális kommunikációval kapcsolatban megmaradt, hullámai hol felerősödnek, hol csillapodnak. Következtetésként talán annyit vonok le (a magam számára), hogy próbáljunk minél többször közvetlen kapcsolatban lenni a körülöttünk lévő emberekkel, a természettel és a művészettel.

#Online communication#Changes in social relations#Art therapy#Career

 Correlations between digital communication and self-awareness

Abstract

The purpose of this publication is to draw attention to the blocks of self-awareness caused by the spread of communication on digital platforms, which came into view during career orientation and career correction counselling.

This publication uses the experience of individual case studies and communicates its reflections. During the case work supportive conversations took place, supplemented with art therapy. Conversations concern the individuals’ mental well-being; and besides this, patterns of family and social interactions appear during the supportive sessions. Coping strategies has also been revealed with the use of art therapy methods, while free creative processes contributed to the resolution of anxiety.

The expansion of online platforms is often a detriment to personal interactions. In many cases, this process has a negative effect on self-image, interfering with knowing ourselves, self-acceptance, and also self-definition in our relationships

Keywords: digital ground, art therapy, career guidance, social interactions, self-awareness