Absztrakt

A cikk Losonczi Ágnes Ártó-védő társadalom című munkájának a recenziója. Az 1989-ben kiadott könyv alapját egy 1977-ben megjelent egészségügy-szociológiai kutatás alkotta. A mű fontos a közelmúlt történelme és a jelen társadalmának megértése szempontjából is. Ráadásképpen tanulságokhoz jutunk általa a tekintetben is, hogy milyen lehetőségekkel és korlátokkal számolhat a szociológiai megismerés egy autoriter rezsim idején.

Kulcsszavak: Losonczi Ágnes, egészségügy-szociológia, Kádár-korszak

DOI: 10.56699/MT.2025.4.11

Losonczi Ágnes (1928–2024) a magyar szociológia alapító generációjának tagjaként még nem kaphatott formális szociológiai képzést (ez Magyarországon csak a hetvenes években indult el), de már fiatal kutatóként részt vehetett az 1963-ban alapított MTA Szociológiai Kutatócsoport munkájában. Az ilyen indítás a Kádár-kori társadalomtudomány sajátosságaival – mindenekelőtt a tompított verseny- és a teljesítmény-kényszerrel, valamint a fokozott ideológiai-politikai nyomással – kombinálva a tartósan fennmaradó amatőrség kockázatát is hordozhatta (mint az néhány korabeli pályatárs példáján látható is). Losonczi azonban előnyére fordította a szituációt: autodidaktaként profi szociológussá vált, miközben megőrizte – manapság atipikusnak számító – tág intellektuális horizontját és érdeklődését is. Mindehhez ráadásul kiváló emberi kvalitások járultak (s ezt nem csak a nyilvánvalóan elfogult recenzens állítja; csak példaképpen: Klopfer, 2015).

Az Ártó-védő társadalom egy 1977-ben elkezdett kutatás eredményeit foglalja össze egy 1989-ben kiadott kötetben. Nem csak szociológiatörténeti szempontból tanulságos a projekt rövid története: az egészségügy és az államigazgatás országos szervei a megkeresés első körében gyakorlatilag egyöntetűen elutasították az együttműködés lehetőségét. Még a kutatók számára fontos társadalmi tényezők alapján bontott statisztikák sem léteztek, vagy „nem sikerült kézhez kapni” őket. „Magunknak kellett elindulni. Társadalom-egészségügyi kutatás saját erőből? Kevesen voltunk, de a lelkesedés nálunk és az ellenállás velünk szemben azt mutatta, hogy fontos dologba vágtunk bele” (Losonczi, 1989: 16).

Végül mégsem szorultak kizárólag „saját erőre”: Zala, a korábban erősen mezőgazdasági, majd a hatvanas–hetvenes években felgyorsult iparosodást megélő megye vezetése és a helyi közvélemény egy fontos része meglátta a közös metszet lehetőségét saját érdekérvényesítő törekvései és a kutatás érdekei között. A helyszín megtalálása után bekövetkezett az áttörés: a kutatók a helyi szervek („megyei pártbizottság, megyei tanács, oktatási igazgatóság, levéltár, könyvtár”) segítségével és önkéntesek („helyi pedagógusok, egészségügyi dolgozók, népművelők”) „lelkes részvételével” is számolhattak (Losonczi, 1989: 17). Így tudtak kétezer zalai család egy-egy tagjával szociológiai felvételt készíteni, s a megkérdezettek 80 százalékát arra is sikerült rávenni, hogy a kutatással összehangolt alapos orvosi vizsgálatra is elmenjenek. Nem mellesleg erőfeszítésük nem „csak” szociológiai eredményekkel járt: az addig „orvost kerülő” megkérdezettek 37 százalékánál találtak addig fel nem tárt egészségügyi problémákat (Losonczi, 1989: 52). A Magyar Tudományos Akadémia – akkor már Szociológiai Kutatóintézetnek nevezett – intézményének kutatói annak az ezerhatszáz zalai lakosnak a válaszait dolgozták fel, akik mindkét vizsgálatban részt vettek, márpedig ez a reprezentativitás hiánya ellenére is jelentős mintának tekinthető (Losonczi, 1989: 52).

„A szociológusokkal szemben még mindig uralkodó gyanakvás” kora

A fejezetcímben idézett fordulat (Losonczi, 1989: 16) ebben a korszakban egyáltalán nem számított költői túlzásnak. A kormányzati hatalommal azonosulók „gyanakvását” azonban ellensúlyozta – vagy inkább magyarázta – a mai szemmel nézve szinte hihetetlen érdeklődés a szélesebb közvélemény részéről. „Az első jelentések még csak belső használatra láthattak napvilágot” (Losonczi, 1989: 17), bár ezeket a „titkos” kéziratokat akkoriban gyakran meglepően széles kör olvasta, illetve hallott róluk formális vagy informális beszélgetésekben, vitákon, fórumokon, előadásokon. Nem véletlenül folytatódik így az idézet: „Az akkor még publikálhatatlan tények mára [kiemelés tőlem – D. Cs.] már csaknem közhellyé laposodtak, bizonyítva nemcsak az igazság érvényesülésének útját, hanem azt is, hogy sokkoló tények felszínre kerülve – némi megbotránkoztatás után – belesápadhatnak a közismeretbe” (Losonczi, 1989: 17).

„A különböző tilalomfák ledőlése után ma már szinte hihetetlen, mi mindent titkoltak és tiltottak még néhány évvel ezelőtt is” – írta a szerző a kötet bevezető oldalain (Losonczi, 1989: 18). Ma már szinte hihetetlen, hogy egy 1988 nyarán lezárt kézirat be-vezetésében befejezett múltban írtak a szociológiai kutatások útjában álló tilalomfák ledőléséről.

A késő Kádár-kori magyar szociológia korabeli hatását a tabudöntés, a hatalom számára kényelmetlen tények és összefüggések kimondása, a csírájában elfojtott politikai kritika funkcionális helyettesítése is fokozta (lásd például: Kuczi, 1992). Az Ártó-védő társadalom megjelenése óta eltelt évtizedek perspektívájából azonban látható, hogy a kötet nem pusztán a korabeli politikai pikantéria miatt érdekes. A könyv jelentőségét a mai olvasó számára elsősorban ez a kombináció adja: az egészségügy-szociológia szerencsés kezű alkalmazása a korabeli magyarországi viszonyokra találkozott a késő Kádár-kori társadalom átvilágításával. Kezdjük az első aspektussal.

A paternalizmus erős, bár omladozó bástyája

Az egészségügy-szociológia nemzetközi szakirodalma egészen a 20. század közepéig elfogadta, mi több, tipikusan funkcionálisnak találta, hogy az egészségüggyel kapcsolatos interakciókban és diskurzusokban az orvos dominál, a pácienssel és a hozzátartozókkal szemben is (példának okáért: Parsons, 1951). Az ilyen viszonyrendszer kritikájának hulláma a hatvanas–hetvenes években emelkedett fel, a gyógyítás gyakorlatában pedig a következő évtizedekben lett kimutatható a változás.

Első pillantásra kézenfekvőnek tűnik, hogy az államszocialista társadalmi környezet csak felerősítette a korabeli orvostudomány általánosan jelentkező „autoriter hajlamait”. Egy másik cikkem első változatában az akkori magyar egészségügy gyakorlatának, attitűdjeinek és diskurzusának jellemzésére a „hatósági” kifejezéssel próbálkoztam, éppen Losonczi Ágnes (és egy sajnos már lezárult korszakban közös kollégánknak számító Szalai Júlia) munkáira hivatkozva (Dupcsik, 2020: 162–163). A cikk publikált változatában azonban ebből csak egy lábjegyzetes reflexió maradt: rá kellett jönnöm ugyanis, hogy szerzőnktől idegen lett volna egy olyan terminus használata, amely – nem kellően gondos megfogalmazás esetén – az egészségügyi személyzet egyoldalú hibáztatását sugallja a diszfunkcionális viszonyok miatt. Losonczi Ágnes ugyanakkor kerülte annak akár csak a látszatát is, hogy ő a betegekkel szemben volna kritikus, mint például az általa is távolságtartóan hivatkozott (Losonczi, 1989: 37) Ivan Illich (1975) tette. Márpedig a korabeli magyar diskurzusokban ez volt a tipikus: az egészségügyi kultúra hiányosságának hibáztatása, merthogy amiatt az emberek, úgymond, fegyelmezetlenek az egészségügyi rendszer utasításainak követésében.

„Országunkban létezik ellenzék: néhány társadalomtudós, szociológus…”

Kádár János e bizalmasnak szánt 1985-ös kijelentése (idézi Baráth–Rainer, 2000: 62) jól mutatja: az autoriter rezsimek, különösen a diktatúrák idején, a szociológusok bármennyire óvatos, de kritikai észrevételeit nagyon könnyen politikai, ellenzéki megnyilvánulásként értelmezhetik. (Ironikus, de ez már „haladásnak” volt tekinthető: a Rákosi-korszakban ugyanis a társadalomkritikát még ellenséges megnyilvánulásként stigmatizálták volna.)

Márpedig az Ártó-védő társadalom egyértelműen kritikus mű, amely kritikáját egyértelműen az össztársadalmi rendszer ellen irányítja. Igaz, nem olyan leegyszerűsítő módon, hogy rámutasson például arra, hogy a centralizált bürokratikus koordináció, a hiány és pazarlás rendszerszintű újratermelése a felelős minden problémáért az egészségügyi rendszerben (is).

A 351 számozott oldalon keresztül részletezett, kidolgozott, számos tényezőt figyelembe vevő fejtegetéseknek jelen terjedelmi keretek között akár csak egy részét is lehetetlen lenne visszaadni. Ezért csak egyetlen, nagyon vázlatos példát hoznék: a májbetegségekét, amelyek száma a leginkább veszélyeztett férfikorosztályokban két évtized alatt a hétszeresére nőtt. A leggyakoribb közvetlen okának az alkoholizmus megugrását tekintették, ami „lehetséges magyarázat, de nem elégséges” (Losonczi, 1989: 238). Arról nem is beszélve, hogy az alkohol, „a legtipikusabb »szorongásgátló«” (Losonczi, 1989: 239) fogyasztása éppúgy össztársadalmi feszültségek tünetének tekinthető, mint a tabletta formájában szedett nyugtatók fogyasztásának növekedése (vagy az öngyilkossági mutató beragadása a világ „élmezőnyébe”). Ráadásul a májbetegség „alattomos”, az akut fázisig tipikusan sem az orvos, sem a beteg nem tudatosítja, „nem alarmíroznak, szűrés nincs. Egyetlen válasz: az alkoholizmus, egyetlen prevenció, hogy »ne igyanak«” (Losonczi, 1989: 245). A lehető legrövidebben összefoglalt magyarázat tehát: így működik ez a társadalom. S ez tulajdonképpen nyugtalanítóbb, mint ha rá lehetne mutatni egy „felelősre”.

Ráadásul, morbid megszemélyesítéssel, a májbetegségeknek erős mezőnyben kell versenyezniük a figyelemért és így a kezelésért. Losoncziék ezerhatszáz fős mintájában megkülönböztetik

• a „panasszal élők”,
• a „visszatérő betegséggel élők”,
• a „krónikus betegek”, valamint
• a „tartós betegállapotban szenvedők” csoportját.

És csupán a fennmaradó csoport tagjait sorolják

• a „teljesen egészségesek” kategóriájába. Ebbe tartozik a minta 20,4 százaléka (Losonczi, 1989: 55).

A zalai mintába került személyek közül csak minden ötödik tekinthető teljesen egészségesnek? Nincs itt valami tévedés? A kötet idézni tudta az 1983-as országos reprezentatív »tökéletesen, minden kóros állapottól mentesen egészségesnek«” (Losonczi, 1989: 55). (Jellegzetes, hogy az országos vizsgálat az előző mondatban idézett beismerést megelőzően még ilyen „optimista” módon foglalja össze legfontosabb eredményét: a „lakosság 71,4 százaléka életmódjában nem korlátozott”, idézi Losonczi, 1989: 55.)

Az országos vizsgálat és a zalai kutatás eredményének különbsége pedig könnyen megmagyarázható: „…az általunk vizsgált népesség az országos átlagnál nagyobb arányban falusi, és több az időskorú” (Losonczi, 1989: 55). Ez az érvelés az Ártó-védő társadalom egyik legfontosabb, legrészletesebben vizsgált tézisére mutat rá: a legkülönbözőbb társadalmi dimenziók mentén a hátrányosabb helyzet mindig az egészség kisebb esélyét implikálja, mint az előnyösebb helyzet (táblázatos összefoglalás: Losonczi, 1989: 60–61). A zalai kutatás megkezdése és az Ártó-védő társadalom kéziratának lezárása között publikálta Józan Péter nagy port felverő tanulmányát arról, hogy a belső-budai kerületek halálozási mutatója Nyugat-Németországéhoz, míg a szlömösödő pesti kerületek halálozási mutatója Szíriáé-hoz hasonlít (hivatkozza: Losonczi, 1989: 23).

Az ilyen és hasonló szociológiai összefüggések kimondásához akkoriban – nem túlzás a kifejezés – igazi bátorság, civil kurázsi kellett. „Különösen gyanakvó lehet a szak-ember, ha a betegségek határait olyan egyszerű társadalmi tényezők mentén húzzuk meg, mint a szegénység [kiemelés tőlem – D. Cs.], a tanulatlanság vagy a települési előnyök-hátrányok vonalán. Ezek az összefüggések kétségtelenül ellenindulatokat is ébreszthetnek” (Losonczi, 1989: 202). Losonczi akkor már – és még – volt kollégája, Kemény István egy 1970-es előadásában szegénységről beszélt, s ennek megtorlásaként különböző retorziók érték (Kemény, 1992). A szociológus végül 1977-ben kényszerült emigrációba – tehát a Losonczi-féle kutatás megkezdésének évében.

A szociológiai művek „sorsának” egyik jellegzetes típusa: (legalább) egy korszakvál-tással később nem is a saját tudományuk, hanem inkább a történelemtudomány – pontosabban a társadalomtörténet – számára jelentenek fontos, előfeldolgozott forrást (Dupcsik, 2022). Különösen ez a helyzet egy fél évszázaddal korábbi társadalom elemzése kapcsán, illetve tipikusan lassan változó, hatásukat generációkon át éreztető tenden-ciák esetén. Egyetlen példa: manapság a Kádár-korszak társadalom- és szociálpolitikájának van egy furcsa respektusa, amely keresztbe metszi az ideológiai-politikai táborokat. Magyarán: sokszor még azok is, akik kritikusak például a kor politikai viszonyaival kapcsolatban, úgy vélik, hogy legalább az állam gondoskodott mindenről, „ingyenes” volt az egészségügyi ellátás, nem volt akkora stressz – tehát az emberek tovább és egészségesebben éltek, mint a rendszerváltást követő kapitalizmus idején. Cáfolatként elég elolvasni az itt ismertetett művet, amelyből feketén-fehéren kiderül: a halandósági mutatók látványos romlása Magyarországon a hatvanas évek közepén kezdődött (Losonczi, 1989: 23). Tegyük hozzá: a kortárs mitológiával szemben a mutató javulása néhány évvel az 1990-es rendszerváltás után kezdődött.

Végezetül a recenzió egyetlen kritikus megjegyzése: mai szemmel nézve az Ártó-védő társadalom erősen túlírt mű, becslésem szerint több mint másfél millió leütést tartalmaz. Manapság nemcsak a „közízlés” megváltozása miatt nem lehetne ilyen hosszú könyvet írni egyetlen kutatásról, hanem azért sem, mert ezt a tudományértékelési rendszerek nem preferálják.

Losonczi Ágnes: Ártó-védő társadalom. Ahogy a társadalom betegít és gyógyít, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989