Absztrakt

Magyarországon folyamatosan növekszik az idősek bentlakásos otthonaiban élők száma. Az intézménybe költözés jelentős pszichés megterhelést jelenthet, és az identitást is érintheti, mivel megváltozhatnak az énkép alapját képező szerepek, kapcsolatok és életkörülmények. Ugyanakkor a kutatások szerint az idősek többsége képes alkalmazkodni az új helyzethez, és megőrizni identitását. Jelen kvalitatív kutatás a relokalizáció identitásra gyakorolt hatását vizsgálta öt 74–86 éves személy körében, akik legalább hat hónapja idősek otthonában élnek. A félig strukturált interjúkat interpretatív fenomenológiai analízissel (IPA), mesterséges intelligencia támogatásával dolgoztuk fel. Az eredmények szerint a beköltözés hatása egyénenként eltérő volt, azonban valamennyi résztvevő alapvetően folyamatosnak és változatlannak élte meg magát. A vizsgálat arra is rámutatott, hogy az interperszonális kapcsolatok, valamint a kontroll és az ágencia megélésének lehetősége hozzájárulhat az identitás kontinuitásának fenntartásához.

Kulcsszavak: időskor, identitás, idősek otthona, relokalizáció

DOI: 10.56699/MT.2026.3.7

Jelen kutatás rövidített változata egy szakdolgozatnak, amely az identitás és az idősek otthonába költözés kapcsolatát vizsgálta félig strukturált interjúk elemzésével. A téma megértése érdekében elsőként szeretnénk rövid áttekintést nyújtani az időskor bio-pszicho-szocio-spirituális megközelítéséről, valamint az identitás és az idősek bentlakásos intézményeinek legfontosabb jellemzőiről.

ELMÉLETI HÁTTÉR

Az időskor – biológiai aspektusból – együtt jár a testi funkciók fokozatos hanyatlásával, a homeosztatikus kapacitás csökkenésével és a betegségekkel kapcsolatos fokozott sérülékenységgel (Pétervári et al., 2013). Az öregedést ugyanakkor nem csupán genetikai tényezők, hanem környezeti hatások is alakítják (Pék, 2014; Siró, 1999). Magyarországon a krónikus betegségek előfordulása az életkor előrehaladtával jelentősen növekszik, a hetvenöt éven felüliek körében már 80 százalékra nő ennek aránya (KSH, 2025). Ugyanakkor a veszteségmodell mellett megjelent az aktív idősödés szemlélete is, amely hangsúlyozza az egészségmegőrző magatartás, különösen a rendszeres testmozgás jelentőségét az életminőség fenntartásában (Lukács, 2017; Pétervári et al., 2013).

Pszichológiai szempontból az időskort a memória, az ítélőképesség, az intellektuális teljesítmény és a hangulati élet változásai jellemezhetik (Siró–Bódor, 1999). Ebben az életkorban gyakrabban jelennek meg szorongásos és hangulati zavarok, valamint demencia és delírium (Csókási et al., 2025; Singh–Upadhyay, 2014). Ugyanakkor más kutatások szerint az idősek a pozitív érzelmek gyakoribb megélésére is képesek, amit többek között fejlettebb érzelemszabályozási stratégiáik magyarázhatnak (Csókási et al., 2025; Kerekes–Karádi, 2013). Több szakirodalmi mű szerint az idősek pszichés jóllétét alapvetően a fizikai és mentális egészségük határozza meg (Ferwagner, 2022; Olvasztóné Balogh et al., 2011; Pék, 2014).

Társadalmi szempontból az időskor modern kori elkülönülése szorosan kapcsolódik a nyugdíjrendszer kialakulásához (Tomka, 2008). Az időseket gyakran éri életkori diszkrimináció (ageizmus), amely a médiában, a munka világában és az egészségügyben is megjelenhet (Wilkinson és Ferraro, 2002). Ezzel párhuzamosan a közösségi kapcsolatok és a társadalmi integráció fontos védőfaktort jelentenek, hozzájárulnak a pszichológiai jólléthez és a jobb életminőséghez (Ferwagner, 2022; Parkar, 2015; Pukánszky et al., 2021).

A spiritualitás szerepe szintén felértékelődhet időskorban. Az idősek körében gyakoribb lehet a vallási közösséghez tartozás és a transzcendens kérdésekkel való foglalkozás, amely segítheti az elmúlással, a veszteségekkel való megküzdést (Koenig, 2006; Lavretsky, 2010; Zimmer et al., 2016).

Az idősotthonok a szociális ellátórendszer szakosított ellátási formái közé tartoznak, azon belül is az úgynevezett ápolást, gondozást nyújtó intézmények közé soroljuk őket. Működésüket Magyarországon az 1993. évi III. (Szociális) törvény szabályozza (Magyar Országgyűlés, 1993).

Az intézményi elhelyezés hátterében gyakran az egészségi állapot romlása, a fokozódó gondozási szükséglet, a magány vagy a biztonság iránti igény áll (Péntek–Zoltán, 2008). A beköltözés az idősek otthonába ugyanakkor nem pusztán lakóhelyváltás, hanem jelentős életmódbeli változás is, amely gyakran krízishelyzetet idéz elő.

A relokalizáció során az időseknek alkalmazkodniuk kell az új környezethez, szabályokhoz és kapcsolatokhoz. A szakirodalom különböző alkalmazkodási szakaszokat ír le, amelyekben gyakori a kezdeti félelem, bizonytalanság és veszteségélmény, később azonban kialakulhat az elfogadás és az új környezethez való alkalmazkodás (Brooke, 1989; Lan et al., 2020). A korai kutatások a relokalizáció negatív következményeit hangsúlyozták, például az élettel való elégedettség csökkenését és a fokozott pszichológiai terhelést (Bourestom–Tars, 1974; Pino et al., 1978). Újabb vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy ezek a hatások gyakran átmenetiek, és a beköltözést követő hónapok során mérséklődnek (Verspeek et al., 2025; Washburn, 2005).

Az alkalmazkodást leginkább a kontrollérzet és a szociális támogatás segíti. A megfelelő tájékoztatás, a beköltözés előkészítése és az önkéntes döntés lehetősége növeli az egyén kontrollélményét (Brooke, 1989; Haight et al., 1998; Pino et al., 1978). Ugyanilyen fontos a család, a barátok, az intézményi közösség és a személyzet által nyújtott érzelmi támogatás is (Chang–Park, 2010; Munson, 2022).

Jelen kutatás elméleti háttérének harmadik pillére az identitás. Ennek fogalma nem egységes a pszichológiai szakirodalomban. Az integrációra törekedve Bögre Zsuzsanna (2020) alapvetően két megközelítést javasol: az identitást stabil belső magként felfogó, illetve a konstruktivista szemléletet.

Az első megközelítés legismertebb képviselője

Erik H. Erikson. Pszichoszociális fejlődéselmélete szerint az időskor központi konfliktusa az integritás, illetve a kétségbeesés krízise között alakul ki. Az egyén életének végéhez közeledve igyekszik egységes egésszé rendezni múltját, és kialakítani az élet értelmességének érzését. Ennek hiányában kétségbeesés és értelmetlenségélmény jelentkezhet. A neves pszichológus felesége, Joan M. Erikson írta le a modell kilencedik fejlődési szakaszát, amely során nagyon idős korban az egyénnek korábbi pszichoszociális eredményeit kell megőriznie a fokozódó függőség és sérülékenység mellett (Erikson–Erikson, 1998).

A konstruktivista elméletek szerint az identitás folyamatosan formálódik az egyén és társadalmi környezete kölcsönhatásában (Bögre, 2020). Részei lehetnek a szerepidentitások, a szociális identitások és a személyes identitások (Burke–Stets, 2009).

Az időskori identitást erősen befolyásolják a testi változások, a veszteségek és a kor. Az úgynevezett elesettségi identitás azoknál jelenhet meg, akik kénytelenek szembesülni gyengülő testi erejükkel, az autonómia csökkenése pedig megingatja énképüket (Andrew et al., 2012; Warmoth et al., 2016). A korábbi szerepek megváltozása szintén megterhelő lehet az idős személy számára, így például a nyugdíjba vonulás (Bódi, 2012; Osborne, 2012), a nagyszülővé válás vagy a gondoskodásra szorulás (Anderson et al., 2022). A kor ugyanakkor többletjelentéssel is felruházhatja az identitást. Az életkor, az identitás fennállásának időbeli hossza és a generáció mind más megvilágításba helyezhet egy énaspektust (Vincent, 2003). Neal R. Norrick (2009) idősek interjúit elemezve azt találta, hogy elbeszéléseikben rendkívül gazdag és komplex identitáskép jelenik meg a múlt és a jelen történeteinek vegyítésével.

A relokalizáció az identitás szempontjából különösen jelentős életesemény. Az idős személy egyszerre szembesül az időskor normatív krízisével és az intézményi elhelyezés által kiváltott akcidentális krízissel. E két tényező találkozása úgynevezett krízismátrixot hozhat létre, amelyben az egyénnek újra kell értelmeznie önmagát és helyét a világban (Bóna, 2015; BUSZSZH–MMSZE, 2024).

Az otthonba költöző egyén identitására leginkább a testi állapot romlása, az autonómia csökkenése, a mindennapi rutinok megváltozása, a szociális szerepek átalakulása, a kapcsolatok változása és a személyes környezet elvesztése lehet hatással (O’Neill et al., 2020; Paddock, 2015; Windahl et al., 2014). Mindezek természetesen nem jelentik az identitáskrízis feltétlen kialakulását. A lakók gyakran igyekeznek hangsúlyozni önállóságukat, fenntartani korábbi szerepeiket, illetve új identitáselemeket kialakítani az intézményi környezetben (Riedl et al., 2013), elősegítve énképük kontinuitását. A családi kapcsolatok megőrzése, valamint az új közösségi kapcsolatok kialakítása szintén támogathatja az identitás megőrzését (Bitzan és Kruzich, 1990; Kang et al., 2020; O’Neill et al., 2020). Több kutatás szerint a kezdeti nehézségek ellenére sok idős személy képes integrálni új intézményi identitását korábbi énképébe, és elfogadni megváltozott élethelyzetét (Johnson–Bibbo, 2014; Paterniti, 2003; Riedl et al., 2013).

Összességében a relokalizáció az identitás számára jelentős kihívással járó változás. Az egyénnek egyszerre kell megküzdenie veszteségeivel és alkalmazkodnia új környezetéhez, közben igyekezve megőrizni önazonosságát és élettörténetének folytonosságát.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK

A korábbi empirikus kutatások és szakirodalmi tanulmányok alapján arra számítottunk, hogy az időskorú személyek a beköltözésüket követően olyan kihívást jelentő helyzettel szembesülnek, amely identitásfenyegető lehet számukra. Ennek mentén három kutatási kérdést fogalmaztunk meg:

1. Az intézetben élő idősek hogyan érzékelik énképüket a beköltözés előtti időszakhoz képest, illetve tapasztalnak-e változást önmagukon, és ha igen, ezt hogyan értékelik?
2. Milyen kapcsolat tárható fel történeteiken keresztül a relokalizáció előtti és a jelenlegi identitásuk között?
3. Észrevehető-e bármilyen közös mintázat, tapasztalat vagy élmény a vizsgálati személyek identitásának alakulásában?

MÓDSZER

A kutatás bevonási kritériumaként határoztuk meg a minimum hetvenéves kort, valamint hogy az illető legalább hat hónapja éljen idősek otthonában. Kizárási kritériumnak számított ezek hiánya, illetve a diagnosztizált depresszió, bipoláris zavar, szkizofrénia és/vagy személyiségzavar. A demenciát nem tartottuk kizáró tényezőnek, mivel egyes kutatások azt mutatják, hogy az ilyen kognitív zavarral élő személyek is képesek hosszú ideig megőrizni identitásuk egyes részeit (Cohen-Mansfield et al., 2000; Spini–Jopp, 2014; Vézina et al., 2011). Ezek alapján öt budapesti idősek otthonában élő személyt válogattunk be a kutatásba a róluk gondoskodó intézmények jóváhagyásával.

A vizsgálat során az idősekkel demográfiai kérdőívet vettünk fel, amely az alapadatok mellett (kor, nem, végzettség stb.) rákérdezett az intézménybe költözés idejére és okára, illetve felmérte a hozzátartozói jelenlétet a mindennapokban (1. táblázat). Emellett félig strukturált interjúkat készítettünk a személyekkel: ezek rákérdeztek korábbi életükre, szokásaikra, tevékenységeikre, és arra, hogyan látják magukat a jelenben. A beszélgetések változatos időtartamúak voltak (29–79 perc), felvételük mobiltelefonnal történt. Az interjúk az idős személyek életterében, az intézményekben történtek.

Az interjúkat interpretatív fenomenológiai analízissel (IPA) elemeztük, amelynek lépéseit Kovács Asztrik (2023) nyomán ismertetjük. A beszélgetések leiratainak elkészülte után először az interjúk idiografikus elemzését végeztük el, amely során magyarázó jegyzeteket készítettünk a jobb érthetőség és a mélyebb elemzés elősegítéséhez. Ezután összegyűjtöttük az összes olyan egyéni témát, amely az interjúalanyok elbeszéléseiben megjelent; ehhez a lépéshez a mesterséges intelligencia segítségét vettük igénybe oly módon, hogy az előzetesen anonimizált szöveget feltöltve a Gemini és a ChatGPT rendszerébe az összes fellelhető téma kigyűjtését kértük. Az így kapott adatokat végül egy kutató vetette össze az eredeti szöveggel, és alapos kritikai átdolgozás után alkotta meg a végleges témákat, interjúnként 29–71 darabot. Azért választottuk az MI használatát, mert több tanulmány is beszámol a kvalitatív kutatásokban való hasznosságáról, a megfelelő szigor alkalmazása mellett (Franken–Vepřek, 2026; Jalali–Akhavan, 2024; Morgan, 2023). A témákból végül alcsoportosítással alkottuk meg a vizsgálati személyek interjúinak négy-öt végső élménytémáját. Az utolsó lépés az egyéni élménytémák közös élménytémákká alakítása volt.

Avizsgálat soránaz etikaikritériumokrais figyeltünk. Akutatásiterveta Károli Gáspár Református Egyetem hagyta jóvá a 2025. október 23-án kelt BTK-Pi/23471-1/2025 engedélyszám alatt. A vizsgálati személyek az interjúk előtt beleegyező nyilatkozatot, valamint részletes tájékoztatót írtak alá, amennyiben hozzájárultak a kutatáshoz. A hangfelvételekhez harmadik fél nem fért hozzá, ezeket a leirat során anonimizáltuk, utána pedig töröltük.

1. táblázat: A vizsgálati személyek szociodemográfiai jellemzői (álneveket használva) (saját szerkesztés)

EREDMÉNYEK

Változás a beköltözés hatására

Az első kutatási kérdés arra irányult, hogy az intézménybe költöző idősek hogyan érzékelik önmaguk változását a beköltözés előtti időszakhoz képest. Az interjúalanyok eltérően értékelték a relokalizáció hatását, illetve az sem mindig egyértelmű, hogy az esetleges változás pusztán a relokalizációnak köszönhető-e.

Vilmos egyértelműen pozitív változásról számolt be. Elmondása szerint megfontoltabbá és empatikusabbá vált: „Annyi változott, sokkal megfontoltabb lettem, nem… tehát nem összevissza ítélkezek, mint régebben előfordult, most már nem.” Saját fejlődését bölcsebbé válásként írja le: „Hát, sokkal megfontoltabb lettem. Bölcsebb, úgymond. És próbálom megérteni azt az embert is, akit nagyon nehéz.” A változás okát az intézményi környezetben látja:

„…olyan emberek közt élek, akik rászorulnak a segítségre.”

Pál esetében a változás kevésbé tudatosan jelenik meg. Narratívájából inkább az aktivitás csökkenése rajzolódik ki. Míg korábban barkácsolással és szereléssel foglalkozott, jelenleg elsősorban passzív tevékenységeket végez: „Hát újságot, reggel újságot olvasok. Hallgatom a rádiót… meg ezeket a hogyhívjákokat… rejtvényeket csinálgatom.” A különbséget saját szavaival így fogalmazza meg: „Hát, otthon nem csináltam, mert otthon elvoltam…”

Márta nem érzékelt jelentős változást önmagán. Úgy véli, identitása alapvetően stabil maradt: „Szerintem nemigen változtam, legalábbis én nem veszem észre.” Ugyanakkor azt sem zárja ki, hogy bizonyos változások bekövetkeztek, de ezek nem feltétlenül a költözéshez kapcsolódnak: „Hát lehet, hogy valamennyit, de lehet, hogy azt akkor is változtam volna, ha nem itt vagyok.”

Emília esetében a relokalizáció negatív élményként jelenik meg. Az intézmény nyújtotta lehetőségek nem felelnek meg korábbi életmódjának és igényeinek: „Hát, én azt tudom mondani, hogy én lelkületileg változtam egy kicsit, mert tulajdonképpen az igényem nem az, ami itt van.” A személyes tér elvesztését és a korábbi otthon hiányát különösen fájdalmasnak éli meg: „Szóval, és ezek a dolgok, hogy úgy mondjam, olyan lehangolóak nekem.” Összegzésként így fogalmaz: „Tehát lelkületileg sivárabb az életem.”

Gabriella pozitív változásról beszélt, bár annak kezdete megelőzte az intézménybe költözést. Saját korábbi viselkedését kritikusan szemléli: „Én nagyon szégyellem magam a visszamenőleges viselkedésemért, mert egy hirtelen haragú vagyok, kiabálós, nagyszájú, parancsolgatós…” A változás folyamatát egy meghatározó olvasmányhoz köti: „A változásom akkor következett be, mikor […] a szomszéd boltosnál volt a pulton egy könyv.” Az intézményben ezt spirituális fejlődésként élte meg: „Nagyon sokat változtam. Nagyon-nagyon sokat, és érdekes módon, hogy mindig jön valahonnan valami segítség.” Saját törekvését pedig így fogalmazza meg: „…nagyon-nagyon nem voltam jó, de most igyekszem jóvátenni.”

Az identitás alakulása

A második kutatási kérdés azt vizsgálta, hogyan kapcsolódik egymáshoz a relokalizáció előtti és utáni identitás.

Vilmos történeteiben erősen megjelenik a folytonosság. Továbbra is fontosak számára az emberi kapcsolatok, a család, a társas élet és a fizikai aktivitás. Korábban is vezető szerepeket töltött be, jelenleg pedig az intézmény érdekképviseleti elnöke. A beköltözés utáni változás (empatikusabbá válás) nála nem identitástörés, hanem személyiségének fejlődését jelenti (2. táblázat).

2. táblázat: Vilmos élménytémái (saját szerkesztés)

Pál esetében a kontinuitás elsősorban a tevékenységek változásán keresztül ragadható meg. Korábban aktív, dolgozó emberként jellemezte magát, később azonban egészségi állapotának romlása, valamint felesége és fia elvesztése jelentősen beszűkítette lehetőségeit. Az intézményi életben inkább passzív elfoglaltságok jellemzik (3. táblázat).

3. táblázat: Pál élménytémái (saját szerkesztés)

Márta identitásában erős a stabilitás. A tudás szeretete, a humor, a hála és a tanulás iránti nyitottság továbbra is meghatározó elemei önképének. Fontos szerepet töltenek be életében a hosszú távon fennmaradó kapcsolatok, valamint az, hogy tudatosan alakítsa életét és emberi kapcsolatait (4. táblázat).

4. táblázat: Márta élménytémái (saját szerkesztés)

Emília esetében az interperszonális kapcsolatok, a kompetenciaérzés és a gondoskodás a legerősebb folytonossági elemek. Aktív éveiben emberekkel foglalkozott, ma pedig az intézmény közösségi életében vesz részt. Ugyanakkor identitásának fontos része a korábbi otthon és életforma elvesztése miatt érzett hiány (5. táblázat).

5. táblázat: Emília élménytémái (saját szerkesztés)

Gabriella története mutatja a legnagyobb törést. Életének korábbi szakaszát konfliktusos kapcsolatok, anyagi nehézségek és lakhatási bizonytalanság jellemezte. Az intézménybe költözés után azonban új identitáselemek jelentek meg nála: spirituális fejlődés, segítőkészség, elfogadás és új emberi kapcsolatok. Ugyanakkor számára is fájdalmas a korábbi élet és egzisztencia elvesztése. Esetében sokszor inkább relokalizáció előtti és utáni identitásról lehet beszélni (6. táblázat).

6. táblázat: Gabriella élménytémái (saját szerkesztés)

Közös tapasztalatok

Utolsó, harmadik kutatási kérdésünk az interjúalanyok közös tapasztalataira volt kíváncsi, a válaszokhoz az úgynevezett közös élménytémák feltárására volt szükség. Ebből az utolsó lépésből azonban alapos megfontolások után egy interjút (Pál) ki kellett hagynunk, mivel nagyon különbözött a többitől. Ennek részletes indoklására később kerül sor. Így végül a négy interjú elemzése során három közös főtémát és két altémát azonosítottunk (7. táblázat).

7. táblázat: Az IPA-elemzés közös élménytémái (saját szerkesztés)

A társas kapcsolatok valamennyi résztvevő narratívájában központi szerepet kaptak. Egyrészt úgy, hogy a beköltözés után is meg tudták őrizni korábbi interperszonális kapcsolataikat, másrészt képesek maradtak szociális kapcsolatok kialakítására az új környezetben, kezdeményezőkészségük érintetlennek tűnt.

Vilmos életében a család központi jelentőségű. Aktív éveiben sokat dolgozott azért, hogy biztosítani tudja családja megélhetését: „Én majdnem mindig dolgoztam a munka mellett, nagyon sokat […] hogy minden meglegyen a gyerekeknek.” Jelenleg is szoros kapcsolatot ápol a családjával, különösen a lányával, aki segített megfelelő intézményt találni számára: „A lányomnak köszönhetem… ő kereste meg ezt a helyet.” Emellett büszkén beszél gyermekei, unokái és dédunokája sikereiről: „Két unokám van… van már egy dédunokám is […] nagyon büszke vagyok már.” Az otthonbeli társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának egyik lehetséges módja a programokon, rendezvényeken való részvétel, ezeken Vilmos is szívesen megfordul: „…én minden rendezvényen, mindenféle kézművesfoglalkozáson ott vagyok […] és tényleg, mindenhol ott vagyok, mindenhol. Olyan… olyan, mit tudom én, farsangi mulatság vagy bármi, mindenütt én… és még táncolok is!”

Márta esetében a családi kapcsolatok helyett a hosszú évek alatt kialakított barátságok töltenek be fontos szerepet. Hálás azoknak az embereknek, akik ma is figyelnek rá:

„Hát érdekes, két olyan leányzó is törődik velem… szerintem ez ritka, hogy az anyjuk barátnőjét pátyolgatnák. És az egyik, hát azt gondolhatja, milyen régi barátság volt, együtt jártunk iskolába. Az ő lánya szokott néha fölhívni. Már meghalt sajnos az anyja, de azért így néha váltunk pár szót.” Különösen jelentős számára az egyik barátnője unokájával kialakított kapcsolata, akit szinte fogadott unokájának tekint: „…és úgy megimádtuk egymást, neki nincs nagyanya, neki nincs… örökbe fogadtuk egymást.” Szociabilitása az intézményben sem csökkent, önmagáról így nyilatkozik: „Hát azt nyilván észrevette, hogy kapcsolatteremtéssel nincs problémám”, az otthon életében pedig tevékenyen részt vesz: „Mondjuk, úgy azért abban úgy benne vagyok, ilyen közös dolgokban. Vannak ilyen kézműves-foglalkozások meg ilyenek, ott ugye elbabrálok…”

Emília szintén a családjában találja meg kapcsolati erőforrásait. Nagy szeretettel beszél fiáról, unokáiról és dédunokáiról: „Egy fiam van, két unokám van, egy fiú meg egy lány. Na most a fiúéknál van kettő, egy kislány meg egy kisfiú. A kislány már iskolás, a fiú négyéves most. Imádom őket, nagyon-nagyon szeretem.” Fia, akivel rendszeres kapcsolatot tart fenn, nemcsak az intézménybe költözésben segített, hanem a mindennapokban is támogatja:

„Minden héten bejön. Tartjuk a telefonkapcsolatot, megkérdezi, hogy mire van szükségem.” Önmagáról (Mártához hasonlóan) úgy nyilatkozik, hogy társasági ember, és szívesen alakít ki kapcsolatot másokkal: „Tehát szeretem az embereket, szeretek beszélni, szeretek olyan dolgokat megtudni, amit még nem tudok. És hát ezek a dolgok mind olyanok voltak, ami szinte azt mondhatom, hogy ösztönzött arra, hogy ne egyedül legyek, hanem hát közösségben. Társas lény az ember, gondolom én, én nem egy magamnak való nő vagyok, hanem mindig, világéletemben mindig szerettem az embereket, és jó is volt.” Róla is elmondható, hogy aktívan ápolja az egyéni és csoportos kapcsolatait: „Hogy úgy mondjam, minden csoportban vagy minden olyan dologban mindig részt veszek, amit szerveznek. Tehát mondjuk én vagyok az állandó beszélgető-partner…”

Gabriella ezzel szemben éppen a kapcsolatai fokozatos beszűküléséről számol be. Lánya halála után csupán két unokájával tart fenn laza kapcsolatot: „A lányomnak van három fia, abból kettővel úgy-ahogy tartom a kapcsolatot. A harmadik, az még én mielőtt ide bejöttem, akkor eltűnt. Nem tudjuk, mi van vele.” Korábbi társas kapcsolatai inkább felszínesek és rövid életűek voltak. A nyugdíjasklubban és a lakókörnyezetében ugyan kialakultak ismeretségei, de ezekről úgy nyilatkozik, hogy „valahogy nem volt soha az az igazi”. Esetében az új kapcsolatok a beköltözés előtt elkezdődött, majd az otthonban kiteljesedett változásnak köszönhetők: „Olyan nagyon hamar bekerültem ebbe a közösségbe! Akkor volt egy nagydarab, kopasz, száznegyven kilós, magas férfi, az is minden, nagyon kedves volt hozzám. Aztán volt a B. bácsi, az is kedves volt hozzám…” Azt is elmondja, hogy az ápolási részlegen fekvő egyik lakótársáról naponta gondoskodik: „…mindennap megyek hozzá. Mivel tudtam, hogy ma ilyen forgalmas lesz a nap, ezért már én elvittem neki, mielőtt idejöttem volna, a kajáját neki, és akkor tegnap megyek, és mondja nekem, azt mondja »tenélküled én már öngyilkos lettem volna«.”

A második közös fő téma, a kontroll és az ágencia szintén lényegesnek bizonyult. Vilmos például fizikai aktivitásában és vezető szerepeiben őrzi kompetencia- és kontroll-érzését. Állapotáról így nyilatkozik: „Hát igen, jó az immunrendszerem is, meg minden, tehát még a fizikumom is szerencsére.” Ezen túl a korábbi munkahelyi tekintélyszerepét (mint oktató és mentor) az intézményben az érdekképviseleti elnöki tisztség tölti be: „Én vagyok a társadalmi elnök az egész intézménynek, igen. […] A [z ő szerepe a] legfontosabb, tehát elnökként az én aláírásom nélkül nem, nem dönthetnek.”

Márta önálló döntéseiben és segítő tevékenységében éli meg autonómiáját. A reiki gyakorlásáról így beszél: „Hát a barátnőimnek azt küldeni is lehet, nem muszáj személyesen. Van, amikor négynek is küldök, mert ez a baja, az a baja, küldjek. Hát az nekem is sikerélményem, volt osztálytársnőm, évek óta nem jár ki az utcára, főleg a térde fáj, meg mit tudom én, még mi baja van. És mondja, most már föl tudok állni a székből kapaszkodás nélkül, a reikizés óta.” Emília életében a kompetencia és a felelősségvállalás hosszú ideje meghatározó.

Munkáját „nagyon fontosnak, precíznek” tartotta, megjelenésével kapcsolatban pedig hangsúlyozta: „Otthon is szerettem szépen öltözni, itt is szeretek.”

Gabriella történetében a kontroll elvesztése és újbóli megtalálása figyelhető meg. Korábbi életét kemény munka jellemezte, később azonban súlyos veszteségeket szenvedett el, addigi egzisztenciája semmivé foszlott. Beköltözése után egyrészt a másokon való segítéssel tudott kialakítani egyfajta kontrollérzést: „Segítőkész vagyok mindenféleképpen, ha látom, hogy segíteni kell a tolókocsisnak vagy valamelyiknek felállni vagy leülni, vagy arrébb menni, vagy bármi ilyen van, azt én mindent megcsinálok.” Másrészt úgy tűnik, hatóerejét externalizálva (Isten kezébe helyezve) sikerült visszaszereznie a kontrollt az élete fölött:

„Én nem tudom, de egyre jobban érzem azt, hogy mégis van, hogy valaki irányítja az embert valahonnan.”

Az utolsó közös élménytéma a beköltözéssel megjelenő különböző változásokat foglalja magában, ezt részletesen az első kutatási kérdésnél tárgyaltuk.

Csökkent önreflexió

Az interjú során többször úgy tűnt, hogy Pál nem érti pontosan a kérdéseket; amikor életútjának rövid bemutatására kértük, visszakérdezett: „Már hogy a családom mit dolgozott?”, az interjú végén pedig egy korábbi egészségügyi problémáját kezdte részletezni. A harminckilenc perces beszélgetés témáinak nagy része korábbi munkájára és az egészségi állapotára vonatkozott. Elbeszéléseiben kevés önreflexió jelent meg, és a személyes kapcsolatok sem kaptak hangsúlyos szerepet. Felesége és fia haláláról inkább tárgyszerűen számolt be: „A házat eladtam […] hamvasztva lett a fiam is, meg a feleségem.” Életének eseményeit főként dátumok, történések és gyakorlati szempontok mentén rendezte.

Pál esetében a gondolatok és érzések megfogalmazása, valamint a metakognitív reflexió alacsonyabb szintet mutatott, mint a többi interjúalanynál. Ennek hátterében több tényező állhat, például az időskorban csökkenő önreflexió, nyilvános éntudatosság és érzelmi kifejezőkészség (Gross et al., 1997; Kirk, 2015). Kutatások szerint az önkifejezés csökkenése összefügghet a kognitív hanyatlással és a nyelvi készségek romlásával is (Demnitz-King et al., 2022; Gil et al., 2001; McDonnell et al., 2020). Emellett szerepet játszhat ebben az alacsonyabb iskolázottság (Krause, 2007), illetve a generációs-kulturális háttér is (Kim–Sherman, 2007).

Az eset fontos módszertani kérdést vet fel: mi történjen azokkal az interjúkkal, amelyek nem illeszkednek a többségi mintázatokhoz? Véleményünk szerint ezek különösen értékesek, hiszen egy személy tapasztalatait és megéléseit tükrözik. Kizárásuk a kutatásból nemcsak információvesztést jelenthetne, hanem az időskori tapasztalatok sokféleségének figyelmen kívül hagyását is.

ÖSSZEGZÉS

Kutatásunk célja annak vizsgálata volt, hogy a relokalizáció milyen hatással lehet az időskorú személyek identitására. Öt olyan személlyel készítettünk félig strukturált interjút, akik legalább fél éve intézményben élnek. A beszélgetéseket IPA-módszerrel dolgoztuk fel.

Az első kutatási kérdésünkkel kapcsolatos eredmények alapján egy résztvevő nem tapasztalt változást, három személy kisebb, míg egyvalaki jelentős átalakulásról számolt be. A változások között szerepelt az empatikusabb attitűd, a tevékenységek és az élettér beszűkülése, a másokról való gondoskodás, valamint a spirituális fejlődés.

Második kutatási kérdésünkkel kapcsolatban elmondható, hogy az idiografikus elemzés alapján a résztvevők többségénél az énkép viszonylagos stabilitása volt megfigyelhető. A relokalizáció és az élethelyzeti nehézségek ellenére önmagukat alapvetően ugyanannak a személynek élték meg. A kontinuitást elsősorban a jelentős személyes tulajdonságok, a kapcsolatok, valamint egyes mindennapi szokások fenntartása támogatta. Egy interjúalany esetében jelentősebb változás mutatkozott, amely azonban egy spirituális fejlődési folyamat részeként is értelmezhető. Eredményeink összhangban állnak azokkal a kutatásokkal, amelyek az időskori identitás rugalmasságát és folytonosságát hangsúlyozzák (Johnson–Bibbo, 2014; O’Neill et al., 2020; Riedl et al., 2013), valamint az időskorúak identitásalakító szerepét emelik ki (Charenkova, 2020; Paterniti, 2003).

A harmadik kutatási kérdésnél a négy interjú összehasonlítása alapján három fő téma rajzolódott ki. A társas kapcsolatok a korábbi kapcsolatok megőrzését, illetve az új kapcsolatok kialakításának képességét jelenti, amelyek segítették az alkalmazkodást, és csökkentették a relokalizáció negatív hatásait. A kontroll és ágencia hozzájárult, hogy az egyének kompetensnek és önazonosnak érezzék magukat olyan változatos tevékenységeken keresztül, mint a másokról való gondoskodás, a tudatos viselkedés, az öltözködés vagy a korábbi szerepek fenntartása. A változás témakörét az első kutatási kérdésnél mutattuk be. Eredményeink összhangban vannak azokkal a kutatásokkal, amelyek az interperszonális kapcsolatok, a kontroll és az autonómia identitásvédő szerepét hangsúlyozzák (Johnson–Bibbo, 2014; Kang et al., 2020; O’Neill et al., 2020; Paddock et al., 2019; Roberts–Bowers, 2015), valamint kiemelik, hogy ezek enyhítik a relokalizáció pszichésen megterhelő hatását (Chang–Park, 2010; Mikhail, 1992; Munson, 2022; Verspeek et al., 2025).

Az egyik interjú jelentősen eltért a többitől, ezért külön kezeltük. Ez az eset rámutat, hogy az önreflexió, a nyelvi készségek és az érzelmi kifejezőkészség időskori csökkenése (Gross et al., 1997; Kirk, 2015; McDonnell et al., 2020) módszertani kihívásokat eredményezhet a kvalitatív kutatásokban.

Összességében az eredményeink arra utalhatnak, hogy az időskorú személyek identitása jelentős rugalmassággal rendelkezik. Az interperszonális kapcsolatok, valamint a megőrzött kontroll, ágencia és autonómia fontos védőfaktoroknak bizonyulhatnak az identitáskrízissel szemben. Bár eredményeink nem általánosíthatók, hozzájárulnak az időskori relokalizáció és identitás kapcsolatának jobb megértéséhez.

LIMITÁCIÓK ÉS ERŐSSÉGEK

A vizsgálat legfontosabb limitációja az alkalmazott IPA módszertanából fakad; a kis létszámú, homogén minta miatt az eredmények nem általánosíthatók az idősek otthonában élők teljes populációjára, illetve gyakorisági tendenciák sem tárhatók fel, az elemzésben pedig a kutató interpretációja jelentős szerepet kap. További korlátot jelentett, hogy az idős résztvevők önreflexiója és verbális önkifejezése esetenként korlátozottabb volt, illetve az énképre vonatkozó élményeik gyakran közvetetten, személyes történe-teiken keresztül jelentek meg. Ugyanakkor a kutatás több szempontból is hiánypótlónak tekinthető, mivel a relokalizáció identitásbeli vonatkozásait feltáró hazai kvalitatív kutatások száma korlátozott. A vizsgálat érdemének tartjuk azt is, hogy a hazai szociális ellátórendszer ezen érzékeny kérdésének vizsgálatába sikerült bevonni olyan időskorú személyeket, akiket első kézből érint a relokalizáció, így eredményeink közvetlenül az ő tapasztalataikra és értelmezéseikre épülhetnek.

KUTATÓI ÖNREFLEXIÓ

A szerző egy budapesti idősotthonban dolgozik mentálhigiénés munkakörben, ami hozzájárult a témaválasztáshoz, ugyanakkor torzító tényezőt is jelenthetett az adatok értelmezésekor. Ennek mérséklésére a kutatás során kiemelt figyelmet kapott a reflexív kutatói attitűd, a módszertani szigor, valamint a trianguláció alkalmazása, amelyet a mesterséges intelligencia támogatott. Mivel a szerző korábban nem végzett önálló kvalitatív kutatást, az eredetileg a szakdolgozata alapjául szolgáló vizsgálat a konzulense folyamatos szakmai iránymutatása mellett valósult meg, amiért hálás köszönettel tartozik dr. Molnár Emesének. A jövőbeni kutatások szempontjából fontos tanulságként fogalmazódott meg például pilotinterjúk alkalmazása, nagyobb minta bevonása és longitudinális kutatási elrendezés alkalmazása.

Absztrakt

Kutatásunk célja a demenciával élő időseket támogató családtagok gondozói szerepének feltárása a változó gondozási folyamatban. Kvalitatív kutatásunkban tíz olyan családi gondozó szerepinterpretációit tártuk fel mélyinterjúkon keresztül, akiknek a gondozottjait felvették idősek otthonába. Elemzésünkben ezeknek a családi gondozói szerepeknek a változásait és azok jelentőségét igyekszünk bemutatni, egy általunk kialakított szociológiai gondozási modell, a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modell dimenzióján keresztül. A kutatás az aktuális társas támogatók, jelen esetben a családtagok és a gondozásban részt vevő szakemberek közötti interakciók során konstruálódó családgondozói szerepfelfogásokat igyekezett megragadni, melyek hatással vannak a gondozás alakítására, az idősek és gondozóik jóllétére. A családi gondozók által nyújtott segítség megfelelő szakpolitikai támogatással erőforrásként vonható be az idősotthonban a demenciával élő idősek gondozásába.

Kulcsszavak: demencia, családi gondozó, gondozási modell, idősek otthona

DOI: 10.56699/MT.2025.1.7

A demencia pszichiátriai kórkép, amely fokozatos mentális és fizikai leépülést jelent. Három fázisa ismert: az enyhe, a középsúlyos és a súlyos demencia. Az Európai Unióban 2018-ban 9,1 millió hatvan év feletti demenciával élőt tartottak nyilván (Alzheimer’s Disease International, 2015). Becslések szerint a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet országaiban 2021-ben több mint huszonegymillió ember szenvedett demenciában (OECD, 2021: 256), melynek egyik fő okaként az időskort említhetjük (Kiss, 2017). Ha ez a növekedési tendencia folytatódik, 2050-re a létszámuk a duplájára emelkedhet. Magyarország népességén belül a hatvanöt évesnél idősebbek aránya a KSH adatai szerint 19,34 százalék volt 2019-ben, 19,88 százalék 2020-ban, 20,54 százalék 2022-ben, és 2050-re a 31,21 százalékot is elérheti (KSH, é. n.). Hazánkban a demenciával élők száma 136 ezer és 250 ezer fő közé tehető (Szabó, 2015; Kopasz, 2020).

Tekintettel az idősek, azon belül pedig a demenciával élők számának növekedésére, a róluk való gondoskodás kialakításának érdekében a jövőbeli kutatásoknak nagyobb figyelmet kell fordítaniuk az őket körülvevő gondozói háló együttműködésére (Kane, 2001). Kapcsolódó kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a családtagok bevonása a gondozási folyamatba mind a gondozás megszervezése, mind az idősek jólléte szempontjából kiemelt jelentőségű. A családi gondozók nemcsak otthon látnak el gondozói feladatokat, hanem az idősek otthonában is, kiegészítve a formális gondozást, ugyanakkor hatással vannak az idősek bio-pszicho-szociális állapotára is. Huszonnyolc ápolást-gondozást végző intézmény 298 lakója adatainak elemzése alapján azoknál az időseknél, akiket ritkán vagy nem látogattak, gyakoribbak voltak a betegségek, és ez hosszú távon a mortalitásra is hatott (Greene–Monahan, 1982). A hozzátartozók bevonása a formális gondozási folyamatba erősíti a családi összetartozás érzését, hozzájárulva az érintettek jóllétéhez (Montgomery, 1982).

A kutatás elméleti háttere, modelljei

Az egyéneket támogató társas kapcsolatok feltérképezése érdekében kutatásunk az úgynevezett konvojmodellre támaszkodott. A modell megalkotói három koncentrikus körben helyezték el, hogy az egyének körül kik a közeli, közelebbi és a legközelebbi személyek (Kahn–Antonucci, 1980). A társas konvoj kifejezés arra utal, hogy az életkor előrehaladtával az összes lehetséges kapcsolatot és támogatási formát figyelembe veszzük, keresve azokat, akik akkor vannak jelen az egyén életében erőforrásként, amikor éppen szükséges a segítségnyújtás. A gondozás konvojának modellje Candace L. Kemp és munkatársai (2013) kutatásaiban a konvojmodellre építve előrehaladó együttműködést feltételez a gondozás érintettjei, vagyis az informális/családi és formális gondozók, valamint a gondozást igénybe vevő között. A gondozásba bekapcsolódó személyeknek erősebb vagy gyengébb kapcsolatuk lehet a gondozottal, illetve egymással, és különféle típusú tevékenységekkel támogathatják az idős embert.

Kutatásunkban a családi gondozókat mint erőforrást szeretnénk láthatóvá tenni a gondozási folyamatban. A demenciával élő időseket otthonukban körülvevő támogató kapcsolatok az idősek mentális és fizikai leépülésének súlyosbodásával változhatnak, kiegészülhetnek formális (intézményesült) gondozókkal. Az idős ember intézménybe költözésével felcserélődnek ezek a gondozói szerepek. A családtagok szerepe mind az otthoni, mind az ápolást-gondozást nyújtó intézményekben kevésbé kutatott téma. Az 1. ábrán a demens idős személyeket körülvevő lehetséges támogató kapcsolati hálót szemléltetem otthoni, valamint a gondozói háló szereplőinek változása esetén intézményi gondozásban.

1. ábra: A demens időseket támogató gondozói háló időbeli változásai (saját szerkesztés)

Az otthoni gondozás során az egyéneket körülvevő társas támogatók (családtagok) között alkufolyamatok zajlanak azzal kapcsolatban, hogy kinek milyen feladat jut az idős hozzátartozó gondozásában. Ennek eredményeként kiválasztódnak a primer és szekunder gondozók. A primer gondozókat 80 százalékban az idősek lányai jelentik (Tróbert, 2019), az általuk végzett gondozás sokszor láthatatlan, fizetés nélküli tevékenység (Larsen, 2017). Ennek feladatait nehezen tudják összeegyeztetni a saját családjukban betöltött szerepükkel, illetve a munkavállalásukkal. A demenciával élők egészségi állapotának romlása pedig egyre több gondozási időt és egészségügyi ismeretet követel a gondozóktól, különösen a súlyos demenciával élők esetén, akiknek huszonnégy órás felügyeletre, ellátásra van szükségük. Ezeket az otthoni gondozásban a családi gondozók nem tudják igényelni a szociális szolgáltatások keretén belül. Állandó felügyeletük és hosszú távú ápolási szükségleteik kielégítésére a demenciával élőknek bentlakásos intézményekben van lehetőségük (Gaálné Szabó, 2022a). Az idősek otthonában a bentlakók teljes körű komplex ellátását, gondozását lehet igénybe venni, a fizikai, egészségügyi ellátástól a mentálhigiénés és terápiás célú foglalkoztatásig (Magyar Országgyűlés, 1993). E szakellátást nyújtó intézményekbe Magyarországon a négy órát meghaladó gondozási szükségletű idősek költözhetnek be (SZMM, 2007). A gondozásra szoruló idősek 20 százaléka él ápolást-gondozást nyújtó, szakellátást biztosító intézményekben (KSH, 2019). A többség tehát a saját otthonában él, és róluk a családjaik gondoskodnak.

A családban zajló támogatást meghatározza a családi gondozók egyéni felfogása a maguk és mások (a formális gondozók) gondozási szerepéről, illetve a gondozásról való tudásuk. E szerepfelfogás feltárásához a szociális konstrukcionizmus elméletét vesszük alapul, mely szerint a személyek tudásán és az érintettek közötti interakciókon keresztül formálódnak az egyének cselekvései, jelen esetben meghatározva a gondozás alakítását (Szőllősi, 2012; Berger–Luckmann, 2016; Symonds, 1998; Weicht, 2015; Cronin, 2018). A gondozó által a gondozott számára a formális és informális kapcsolat keretében nyújtott gondozás olyan folyamat, melynek során személyek cselekednek az őket körülvevő kontextus keretei között, saját szerepértelmezéseik alapján. Vizsgálatunk annak megértésére irányult, hogy a családi gondozók számára mit jelent a gondozás, hogyan konstruálódik a támogatói feladat a gondozás előrehaladtával, pontosabban amikor az otthon gondozott demenciával élő személy beköltözik az idősek otthonába. Feltételeztük, hogy a gondozók által alkotott, illetve birtokolt interpretációk tükrözik cselekvéseik motívumait, illetve azok kifelé megfogalmazott magyarázatait, amelyek az idősek gondozását meghatározó tényezők.

Kutatásunkban a fent említett modelleket (konvojmodell és szociális konstrukcionizmus) felhasználva alakítottuk ki saját gondozási modellünket, a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modelljét. Ennek fontosságát az adja, hogy a szakpolitikai folyamatokban nem látható az időseket gondozók tudása, szerepkonstrukciói, amelyek azonban a legtöbb esetben meghatározhatják a gondozást. A modell ezeket a gondozói szerepinterpretációkat helyezi a figyelem fókuszába (2. ábra).

2. ábra: A Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modellje (saját szerkesztés)

A Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modellje a demenciával élő idősekről gondoskodók interakcióinak feltárásán túl felhasználható azokon a szakterületeken is, amelyeken a gondozotti csoport cselekvőképtelenségéből fakadóan a társas támogatók (informális és formális) szerepkonstrukcióinak, a gondozási szükségletnek és a szakpolitikának kiemelt jelentősége van a gondozottak jóllétének alakításában. Ilyen szociális professzióhoz kapcsolódó szakterület lehet a gyermekek, fogyatékos személyek vagy pszichiátriai betegek gondozása. Ezenkívül a modell bármely társadalomtudományi területen hasznosítható keretet kínál társadalmi jelenségek (párkapcsolati választásaink, pályaválasztás, migráció stb.) mikroszociológiai vizsgálatához, ugyanis feltételezéseink szerint választásainkat, cselekvéseinket befolyásolják a támogató társas konvoj tagjaival folytatott interakcióink, alkufolyamatok, ezáltal az életminőséget, jóllétet is alakítva.

Modellünk jelen értelmezése szerint tehát az idős embert támogató társas kapcsolatok – formális és informális gondozók – cselekvéseit és magát a gondozás alakulását meghatározzák a gondozók szerepkonstrukciói a maguk, illetve a másik fél gondozói szerepéről. Ezeket a szerepkonstrukciókat befolyásolják a demenciával élő idősek személyes jellemzői, a gondozási szükségletük, illetve társadalmi események, valamint a gondozás szakpolitikai keretei. Ezek együttesen határozzák meg az idősek gondozását, jóllétét.

A modell dimenziói:

1. A támogató társas konvoj gondozói szerepértelmezéseinek statikus és dinamikus formái: az aktuális gondozási helyzetben, illetve az időben változó támogató kapcsolatok szerepkonstrukciói.
2. A gondozók (formális és informális) szerepkonstrukcióinak hatása a maguk és egymás cselekvéseire, a gondozásra.
3. Az idősek jólléte, életminősége.

A kutatás kérdései

A fent ismertetett probléma feltárásához az alábbi kérdéseket fogalmaztuk meg:

• A családi gondozók hogyan interpretálják a demenciával élő idősek családból idősotthonba költözését, otthoni gondozói szerepeik változásait, e szerepek átadását a formális gondozóknak?
• A családi gondozók hogyan értelmezik a formális gondozók feléjük megnyilvánuló szerepviszonyulásait az intézményi gondozásban, és azok hogyan hatnak a cselekvéseikre, az idősek jóllétére?

Minta és módszer

Egy Győr-Moson-Sopron vármegyei idősotthonban élő tíz idős személy családi gondozóját vontuk be a kutatásba szakértői mintaválasztással, 2022. december és 2023. június között. A tanulmány szerzője és az adatfelvételben részt vevő terápiás munkatárs az intézmény dolgozója. Az intézményi gondozás során az adatfelvételben közreműködő családi gondozókkal bizalmi viszony alakult ki, amely segítette az interjúk felvételét. Igyekeztünk feltárni a családi gondozók felfogását saját gondozói szerepük változásáról, a formális szakemberekkel zajló együttműködésük jellemzőit és azok hatásait a döntéseikre, cselekvéseikre. A családi gondozók az interjú felvétele előtt tájékoztatást kaptak a kutatás céljáról, illetve beleegyező nyilatkozatukkal hozzájárultak a felméréshez. A beszélgetésekre a családi gondozók otthonában került sor. Ragaszkodtunk e terephez, mivel otthoni környezetben személyes, bensőséges beszélgetésre van lehetőség. A beszélgetések eltérő hosszúságú időt (0,5–3 óra) vettek igénybe. Volt, aki bővebben fejtett ki egy-egy témakört, vagy épp a saját élettörténetével egybeszőve mesélt a gondozói tevékenységéről.

Az interjúkról hangfelvételt és jegyzeteket, ezekről pedig átiratot készítettünk, és az információkat tematikusan elemeztük. Elemzésünk a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modelljének fentebb leírt első dimenzióján belül készült (a családi gondozók saját szerepükről és a formális gondozói szerepről alkotott interpretációi a változó gondozási folyamatban). Mikroszociológiai kutatásunk a mélyinterjúk alacsony száma miatt nem reprezentatív, azonban ezeken az adatokon keresztül megismerhetjük a demenciával élő idősek gondozói konvojának alakulását, szerepkonstrukcióit, a hazai szociális ellátórendszerrel való összefüggéseit. Ez a demenciával élő idősek gondozásának alakítása, fejlesztése szempontjából nélkülözhetetlen.

Eredmények

A kutatásban részt vevő gondozók és támogatott idősek szociodemográfiai adatai

A családi gondozók (n=10) átlagéletkora 54,80 (±9,750) év volt. Átlagosan három és fél évig tartott a gondozott idős személy intézményi felvételét megelőző otthongondozási idő (a legkevesebb két év, a legtöbb tizenkét év volt). Az időseket látogató családi gondozók mind nők voltak, nyolc esetben az idős személyek lányai, egy meny és egy testvér. A gondozott idősek átlagéletkora 81,41 (±9,442) év volt, megoszlásuk a demencia súlyossága szerint: négyen enyhe, négyen középsúlyos és ketten súlyosan demensek voltak a családtagok elmondása szerint. A látogatásra négy idős ember esetében kétnaponta, hármuknál hetente egyszer, kettejük esetében havonta és egyvalakinél naponta került sor. A látogatás öt fő esetében átlagosan három órát vett igénybe, három fő esetében két órát, két fő esetében pedig átlagosan egy órát töltöttek a családi gondozók az otthonban látogatásaik idején.

Családgondozói interpretációk a demenciával élők idősotthoni elhelyezéséről

 Az egészségügyi állapot romlása, az állandó felügyelet hiánya

A demenciával élő idősek egészségügyi állapotának rosszabbodását fogalmazták meg a családi gondozók annak fő motivációjaként, hogy kezdeményezték az idősek intézményi elhelyezését. A nehezedő ápolási-gondozási helyzetben a családi gondozók saját erőforrásai, munkahelyi kötelezettségeik, lakhatási viszonyaik nem teszik lehetővé az idősek otthoni gondozását. Voltak olyan gondozók, akik akár tíz évig is végezték az otthongondozási feladatokat, azonban a formális segítségnyújtás hiánya vagy elégtelensége, a szakápolási feladatok sűrűsödése arra késztette őket, hogy idősek otthonában kezdeményezzék az idős további gondozását. „A szüleim a házi segítségnyújtást vették igénybe, azonban amikor édesapám egészségi állapota is megromlott anyu ápolása mellett, telefonált nekünk, hogy nem bírja tovább” (a gondozott negyvennyolc éves lánya).

A demencia súlyosbodása, illetve egyéb pszichiátriai betegséggel való társulása esetében az állandó felügyelet szükségessége volt az egyik meghatározó tényező, amely miatt idősek otthonába került az idős személy: „Amikor gyógyszer-túladagolás miatt a pszichiátrián feküdt, édesapám egészen ágyban fekvő lett. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy idősek otthonába kerüljön, de be kellett lássam, hogy nem tudjuk biztonsággal otthon ellátni. Az első hónapok nehezek voltak mindenkinek, az elválás” (a gondozott negyvenhat éves lánya). „Térben és időben nem tudott tájékozódni, egy alkalommal elment sétálni, és késő este találtuk meg, mert nem talált haza; 0–24 órás felügyeletre volt szüksége” (a gondozott negyvenhét éves lánya). „Hónapról hónapra súlyosbodott a demenciája, nem lehetett egyedül hagyni. A kórházban, mikor bent fogták állapotromlás miatt, nem viselte jól az ottlétet. Egy alkalommal megszökött, és egy éjszaka hálóingben egy játék babával járta az utcákat. Elindítottam a gondnokság alá vételi folyamatot, és kérelmeztük a felvételét az idősek otthonába” (a gondozott hatvanhét éves menye).

Családi gondozók saját szerepértelmezései a gondozói feladataikról, azok változásáról

A gondozás elengedése, átadása formális gondozóknak

Nemcsak az intézménybe költöző időseknek okoz nehézséget a beköltözés, hanem a családi gondozók számára is. Némelyikük ezt az elválást, krízist megfelelően tudja kezelni: „Megkönnyebbültem, mikor felvették az otthonba, mert a huszonnégy órás felügyeletet már nem tudtam vállalni. Tudtam, hogy ott folyamatos felügyelet alatt van, vigyáznak rá, jó helyen van. Folyamatosan látogatjuk felváltva a fiammal, legkisebb testvérét ritkán el tudjuk hozzá vinni. Jó idő esetén lemegyünk vele az udvarra sétálni. Beszélgetni sajnos nem tudunk, csak néha megmosolygom, amikor vicceset mond az ő kis képzelt világából” (a gondozott hatvanhét éves menye).

Más családi gondozónak problémát okoz az idős családtag beköltözése esetén a gondozói feladat átadása. A szégyen, az önvád, hogy demens családtagját idősotthonba költözteti, az üresség sokszor konfliktus formájában nyilvánul meg a formális gondozókkal szemben: „Miután felvették aput az otthonba, tehetetlenséget és ürességet éreztem. Nehéz volt elengedni, kérdések sorozata volt bennem: Vajon be tud-e illeszkedni? Nem fog-e visszaesni az állapotában? Megkapja-e azt az ápolást, amit én adtam neki itthon?” (a gondozott negyvenegy éves lánya). „Nehezen engedtem el a gondozását. Megviselt, hogy nincs lehetőségem tovább gondozni, és hogy nem a saját otthonában van. Ezt enyhítette a tudat, hogy az intézmény dolgozójaként naponta láthattam. Súlyos állapota miatt ápolói képesítés nélkül tovább nem tudtam otthon ellátni” (a gondozott ötvennyolc éves nevelt lánya). Még abban az esetben is lelkiismeret-furdalást éreznek családi gondozók, ha tudják, hogy a saját családjukban kell helytállniuk. „Az otthonba kerülés után nyugalmat éreztem, mert tudtam, hogy ott éjjel-nappal figyelnek rá, amit én nem tehettem meg. Valahol mégis mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy betettem egy otthonba… Sokan próbálták ezt az érzést bennem tompítani, ott volt a férjem, a három gyerek, akiknek ugyanúgy szükségük volt rám. Ezt az érzést úgy kompenzáltam, hogy mindennap bementem kezdetben az anyuhoz, segítettem, amiben csak tudtam a nővéreknek a gondozásban (a gondozott negyvenhét éves lánya).

Némelyik családtag csak részben volt képes elengedni otthoni gondozási szerepét, aminek az oka az idős esetleges fizikai-egészségi állapotrosszabbodása miatt érzett aggodalom, féltés volt: „A gondozását csak részben tudtam elengedni – a körömvágás, pelenkacsere, felfekvések folyamatos kontrollálása –, nem szeretném elengedni. Ez az én lelkemnek is nagyon fontos. A látogatásaim is emiatt hosszúak, két-három órásak, mert ha igényli, még egy kicsit meg is tornáztatom, átmasszírozom krémmel. Fontos, hogy odafigyeljek a lelkére is, hiszen a halál torkából gyógyult fel, még ha nem teljesen is. Mivel szellemileg friss, sokat beszélgetünk, kivesézünk egy-egy aktuális témát. Köszönet ezért a nővéreknek, hogy hagyják, hogy a gondozásban részt vegyek, ha csak minimálisan is” (a gondozott negyvenegy éves lánya). Utóbbi interjúrészeletből láthatjuk, hogy egy enyhén demens idős ember egészségi állapotának romlása is súlyos fizikai terhet jelentett az otthoni gondozásban a család- tagok számára, ami arra enged következtetni, hogy az egészségi állapot romlása enyhe vagy esetleg nem demens idősek esetében is intézményi szolgáltatás igénybevételéhez vezet.

Vannak olyan családi gondozók, akiknek nem okoz krízist a felügyelet, a gondoskodás átadása, azonban a feladatokból így is megtartanak néhányat, ami inkább az összetartozást jelképezi az idős és családi gondozója között: „Édesapám ahogy bekerült az intézménybe, megkönnyebbülést éreztem, hogy jó helyen, biztonságban van. Teljesen el tudtam engedni a gondozást, egy minimális gondoskodás maradt meg csak: hajvágás, borotválás, körömvágás. Ezek inkább apu kérésére, megszokásból és bizalomból: »Az jó, ahogy te csinálod« – mondta. Minden héten látogatom, leviszem az udvarra, jó idő esetén néha édesanyám is jön velem, aki anyagi helyzetünk miatt még nem tud hozzá beköltözni” (a gondozott hatvanhárom éves lánya).

A gondozás átalakulása a fizikai szükségletek kielégítéséről a mentálhigiénés támogatásra

A családi gondozók otthon végzett feladatai átalakulnak a gondozott idősotthonba költözésekor. „A gondozási szerepek a kisebb ápolási feladatok mellett főleg a mentális egészség megőrzésére tevődnek át. Nagyon fontosnak tartom a rendszeres látogatást, segítségnyújtást” (a gondozott negyvenhat éves lánya). Az otthoni gondozás során elsősorban a fizikai szükségletek kielégítésére helyeznek hangsúlyt, míg az idősek otthonában a mentálhigiénés támogatás kerül az első helyre a családi gondozók részéről: „A gondozás inkább lelki gondozás, ami megmaradt a látogatásokkor. Az odafigyelés, hogy mire van szüksége” (a gondozott hatvanöt éves testvére).

Az alábbi táblázatban összefoglaltuk azokat a feladatokat, melyeket elmondásuk szerint otthon végeztek a családi gondozók, és azokat, amelyeket az idősotthonba költözést követően a saját értelmezésük miatt fontosnak tartottak elvégezni vagy folytatni (1. táblázat).

1. táblázat: A családi gondozók feladatainak időbeli változásai (n = 10) (saját szerkesztés)

Családi gondozók interpretációi a formális gondozói szerepekről, illetve azok hatásai a felfogásukra és a gondozásra

A családi gondozóktól szerettük volna megtudni, hogy az intézményben a gondozást kiegészítő feladataik elvégzésekor milyen interpretációik vannak a formális gondozói szerepekről, illetve ők hogyan értelmezik azokat a közös gondozás során.

Információáramlás, bizalom és bizalmatlanság

Az intézmény öt részlegének élén részlegvezető ápoló szervezi a szakmai munkát. Némelyik részleg vezetője és dolgozói megfelelő információáramlást biztosítanak mind a saját tagjaik, mind a családi gondozók felé, ami a bizalom kialakulását eredményezte, de van olyan részleg is, ahol ennek az ellenkezője volt tapasztalható: „A részlegen, ahol a J. bácsit elhelyezték, bizalmi kapcsolat alakult ki a gondozókkal. Bármit kértem, figyelmesen hallgatták, informálták egymást és engem. A minimális gondozási feladatokat ellátták, ami nekem is kellett, hogy biztonságban tudhassam” (a gondozott ötvennyolc éves nevelt lánya). Egy másik részlegen a formális gondozók elzárkózása az aggódó családi gondozótól bizalmatlansághoz vezetett: „Mindig jeleztem az ápolóknak, hogy milyen feladatokat végeztem el az apunál. Gyakran adódott problémám, ha kértem valamit pl. katétercsere, gyógytornász […] nem szeretném, ha hanyagság miatt fertőzést kapna az apu. Ezért a bizalmam is megrendült a gondozókban, tisztelet a kivételnek” (a gondozott negyvenegy éves lánya). Az interjúkban azok a szervezeti változások is megjelennek, amelyek külső tényezőként a gondozói konvoj munkamegosztására, kommunikációjára, minőségére hatnak. Az intézmény életében bekövetkezett szervezeti átalakítások és vezetőváltás hatásairól így vall az egyik családi gondozó: „Az otthonban a kezdeti időszakban végtelen empátiával, gondoskodással találkoztam, elégedett voltam az ellátással. Sajnos ez az idő rövid volt, ugyanis a vezetőváltás után lassan minden megváltozott. Nem kaptunk információkat, eltitkolták a problémákat […] érdektelenségbe ütköztem. Kialakult bennem egy bizalmatlanság” (a gondozott negyvenhat éves lánya).

A kommunikáció és a munkaerőhiány értelmezése

A családi gondozók belelátnak az intézmény napi feladatellátásába, és próbálják megérteni a helyzeteket, konfliktusokat. Úgy értelmezik a kommunikációs problémákat, hogy azok az ápolói létszámhiányból erednek: „A kommunikáció elég nehézkes, aminek több oka is lehet. Elsősorban kevés a személyzet, és eszközproblémák vannak. Ha megborotváltam az apukámat, mert már nem tudta maga megcsinálni, támadásnak, kritikának vették a gondozók, pedig nem volt szándékomban” (a gondozott negyvennyolc éves lánya). A családi gondozók szembesülnek az idősotthonok munkaerőhiányával, és saját szerepfelfogásuknak megfelelően alakítják a közös munkát. Némelyek igyekeznek ezt toleránsan kezelni, kisegíteni a feladatellátást, partnerként tekinteni egymásra. „Az ápolókkal nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki, segítettünk egymásnak. Annyit megjegyeznék, hogy se megbecsülve, se megfizetve nincsenek, kevesen is vannak, ami az ellátási munka rovására megy. Csak a napi rutin, az ágyazás, etetés, pelenkázás, fürdetésre van idő, pedig nagyon fontos lenne a lelki ápolás is, amire alig jut idő” (a gondozott negyvenhét éves lánya). „Semmi negatív érzés nincs az otthonban dolgozókkal [kapcsolatban] bennem, megbízom bennük. Látom, hogy az emberhiány ellenére feszített tempóban dolgoznak, és így is kedvesek az idősekhez. Amit hiányolok, az alapos takarítás, amelyre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni” (a gondozott hatvanhárom éves lánya).

Együttműködés

Vannak olyan családi gondozók is, akik a velük kapcsolatban lévő formális gondozókkal jó együttműködést tudtak kialakítani. Ehhez egymásra figyelésre és kölcsönös segítségnyújtásra van szükség. A gondozók viszonyulása egymás szerepének fontosságához meghatározza a kapcsolatot, a gondozás minőségét, az idősek és gondozóik jóllétét. „Az intézményben a dolgozókkal nagyon jó kapcsolat alakult ki. Kérésemet mindig meghallgatták, ha tudták, teljesítették. Külön köszönet, hogy a Covid ideje alatt videós kapcsolatteremtést biztosítottak a családtagok és lakók között” (a gondozott hatvanöt éves testvére).

Megjelent az interjúkban a formális és informális gondozók közötti szakmai együttműködés is. Az intézményi orvos a családi gondozóknak információt és mentálhigiénés támaszt nyújtott az egyik legnehezebb élethelyzetben: „Az intézet orvosa sokat segített, mikor apukámnál daganatot diagnosztizáltak. Felkészített minket a folyamatokra, és lelki támogatást nyújtott. Együttműködést, jó információáramlást mondhatok az ezen az osztályon dolgozók között. Bizalmasan kezeltek minden kényesebb kérdést, mint pl. apukám inkontinenciáját és demenciáját” (a gondozott negyvennyolc éves lánya).

Az intézményben dolgozó mentálhigiénés munkatársak és szociális munkások a társas és mentális támogatásban különösen nagy erőforrásai az ellátottaknak, ennek eredménye pedig a családi gondozók elégedettsége és a kölcsönös megbecsülés: „Külön köszönettel tartozom a foglalkoztatóknak, mert anyut ki tudták mozdítani a szobájából. Előtte legtöbbször csak az ágyában feküdt, nem ment sehová. Nem tudom, hogy csinálták, de az én depressziós anyum kávéházba járt, kreatív foglalkozásra, udvarra is kiment. Ezért hálás köszönet” (a gondozott hatvanöt éves lánya).

Összefoglalás és megbeszélés

Kutatásunk demenciával élő idősek családi gondozóinak szerepkonstrukcióit tárta fel egy általunk kialakított gondozási modell dimenzióján keresztül. Demenciával élő időseket gondozó családtagokkal készített mélyinterjúk adatait elemezve azt láthatjuk, hogy a demencia következtében fellépő mentális és fizikai egészségromlás következményeként, az állandó felügyelet hiánya, illetve a szakápolási feladatok megjelenése miatt kerültek gondozottjaik idősek otthonába. A demenciával élő idősek intézménybe költözése után a családi gondozók szerepváltozásaikat különbözőképpen értelmezik. Némelyek megkönnyebbülést éreznek, hogy biztonságban tudhatják szeretteiket, míg mások nehéz lelki teherként élik meg a váltást, és időre van szükségük megváltozott szerepeik kialakításához. Vannak, akik könnyen tudtak alkalmazkodni az új helyzethez, míg másoknak nem sikerült elengedniük a korábbi gondozói feladatokat, látogatásaik alkalmával tovább végezték őket, vagy a gondozási helyzetet értelmezve új feladatokat jelöltek ki maguknak.

Kvalitatív kutatások félig strukturált interjúkkal családtagok látogatásának motivációit tárták fel speciális ápolási intézményekben, és a mieinkhez hasonló eredményekre jutottak. Harminc véletlenszerűen kiválasztott családtag azért látogatta a hozzátartozóját, mert korábban nagyon közeli kapcsolatban álltak egymással, illetve a formális ellátásról alkotott negatív interpretációik, bizalmatlanságuk motiválta őket a további gondozásra (Kelley et al., 1999). Találkozhattunk olyan családi gondozókkal is, akik napi gyakorisággal a látogatási idő minden percét kihasználják. Ők azok, akik követik az idős emberek formális gondozását, amelyet ők a saját, korábbi otthoni gyakorlatuk szerint egészítenek ki (Naleppa, 1996; Utley-Smith et al., 2009). Az otthonukból intézményi ellátásba került idősek családi gondozói továbbra sem feledkeznek meg idős családtagjukról, hanem rendszeresen látogatva továbbra is a család tagjának tekintik őket (Keefe–Fancey, 2000). A családi gondozók sokszor élnek át bűntudatot, haragot, tehetetlenséget, amiért idős családtagjuk idősek otthonába kerül, ezért érzelmi, mentális támogatásukra nagy szükség lenne. Kutatások szerint a családtagok intézményi látogatásaik alkalmával bizonyítani szeretnék, hogy nem „kidobták” az időseket otthoni környezetükből, ezért hetente legalább egyszer felkeresik az idősek 61 százalékát, 25 százalékukat ritkábban, és csupán 11 százaléknak nem volt látogatója (Ross et al., 1997). Félig strukturált interjúval végzett elemzésekből láthatjuk, hogy tizennégy családi gondozónak a saját interpretációjuk szerint milyen motivációik vannak a gondozásra: a családi élet folytatásának illúzióját szeretnék továbbra is fenntartani; nem tudják abbahagyni korábbi gondozói feladatukat; csak ők tudják, leginkább mire van szüksége idős családtagjaiknak; több esetben pedig az idős ellátása miatt érzett aggodalom jelentette a látogatások okát (Kellett, 1998, 1999).

Az idősotthonban a családi gondozók bevonását a gondozásba meghatározza mind a családi, mind a formális gondozók viszonyulása, együttműködése. Olykor a családi gondozók konfliktushelyzetet generálnak kompetenciahatáraik átlépésével (például sebkötözés, diétás beteg étkeztetése). A formális gondozókkal való kommunikáció, interakciók néha segítették e konfliktusok feloldását, azonban a szakemberek között voltak olyanok is, akik nem tekintették a gondozás szereplőinek a családi gondozókat, így a konfliktusok fennmaradtak. Családi gondozók megfogalmazása szerint ugyanazon intézményben különbözően viszonyulnak hozzájuk a formális szakemberek (Bauer et al., 2014). Hasonlókat tapasztaltunk mi is a kutatásunk során: például az intézményi erőforrások hiányosságai, változásai – munkaerőhiány, strukturális változások, különböző vezetői stílusok, tárgyi feltételek hiánya – más-más módon hatottak a formális és informális gondozók felfogására, cselekvéseire.

A családi gondozók felfogása a közös gondozásról egészen eltérő eredményekre vezethet: bizalmatlanság, elzárkózás vagy ennek az ellenkezője is előfordulhat. Volt olyan családi gondozó, aki pótolni szerette volna a hiányzó gondozási elemeket, azonban a szakemberek viselkedése, elfordulása miatt a nyitott hozzáállású együttműködés nem valósult meg, bizalmatlanság, keserűség vette át a segítő szándék helyét. A formális gondozók kooperációját vizsgáló kutatások az európai idősgondozási rendszerekben túlnyomóan az ápolók és orvosok közötti együttműködéssel foglalkoznak. Fellelhetők azonban olyan modellek is, amelyek az adott szervezeten belüli szakmaközi kooperáción kívül a szervezet és környezete együttműködését is figyelembe veszik. Németországban a formális gondozók szakszerű közeledése az informális gondozókhoz javította az együttműködést a gondozási folyamatban. A formális szakemberek egyértelmű akadálynak vélték a gondozók egymás közötti versengését, illetve az állandó kapcsolattartó, esetmenedzser hiányát (Stephan et al., 2015). Nemzetközi gondozási modellek legfőbb jellemzője a személyközpontú gondozás kialakítására való törekvés a családi erőforrások bevonásával. Ez a demenciával élő idősek és családjaik életminőségének és jóllétének javítását célozza. B. R. Bonder és munkatársai (1991) szerint a konfliktusok a legtöbb esetben a szerepek tisztázatlanságából fakadnak, amikor nem egyértelmű, hogy kinek mi a feladata.

Következtetések

Az idős ember intézménybe kerülése után a családi gondozók szerepei átalakulnak, feladataik megváltoznak. E gondozói szerepkonstrukciókat egy általunk kialakított gondozási modell dimenzióján keresztül vizsgáltuk, ami lehetőséget adott arra, hogy a családtagok a gondozásra vonatkozó saját tapasztalataikat interpretálják. A családi gondozói szerep tisztázása a gondozási folyamatban több pozitív hatással lehetne a gondozásra a bentlakásos intézményekben: ellensúlyozhatná a munkaerőhiányt, csökkenthetne a formális és családi gondozók közötti konfliktusokat, ami az érintettek jóllétéhez járulhatna hozzá.

Kutatásunk kiemeli azt is, hogy a gondozás mint soktényezős konstruktum minőségének javítása érdekében nem csupán a személyi és tárgyi feltételek hiányosságain fontos javítani, hanem a gondozói konvoj hatékonysága szempontjából hasonló horderejű a szemléletformálás, az oktatás, az együttműködés kialakítása a családi és az informális gondozók körében. Demenciával élők esetén különösen lényeges a kooperáció folyamatossága, ugyanis a demens idősek mentális hanyatlásuk következtében rá vannak utalva arra, hogy szükségleteiket a gondozóik értelmezzék, s e szükségletek kielégítéséhez mind a formális, mind az informális gondozókra szükség van (Cruz et al., 2011; Fetherstonhaugh et al., 2021). Ezért a családi gondozók helyének és szerepének meghatározása, koordinálása az ápolást-gondozást nyújtó intézményekben szakpolitikai feladat.

A kutatás jelentőséges, további kutatási irányok

A demenciával élő idősek gondozásának feltárását olyan szempontok szerint végeztük el, amelyek egyedülálló eredményekkel járulnak hozzá a hazai demenciakutatáshoz: egy új gondozási modell kialakítása, valamint a családi gondozók szerepkonstrukciónak feltárása idősek otthonában hiánypótló a hazai kutatások között. Ezek az eredmények lehetővé teszik a változó gondozási szükségletek kielégítéséhez elengedhetetlen erőforrások, vagyis a családi gondozói szerepek feltárását, beépítésüket az időspolitikába.

Feltételezhetjük, hogy a gondozás vállalását vagy nem vállalását, teljesítésének alakulását a gondozottat körülvevő konvoj (egy adott időpontban jelen lévő, a személyt időben végigkísérő támogatóhálózat), valamint a személyek cselekvéseit befolyásoló viszonyulások komplex vizsgálata alapján lehet teljesebben értelmezni. A gondozás konvoja keretében végzett és végzendő longitudinális kutatások hozzájárulhatnak a gondozói szerepek mélyebb megértéséhez, a demenciával élő idősek gondozási módszereinek fejlesztéséhez.