Absztrakt

A segítő szakemberektől hosszan tartó, intenzív szellemi koncentrációt, érzelmi bevonódást és aktív beavatkozást követel munkavégzésük, miközben a látványos eredmények, pozitív visszajelzések és a hasznosság, sikeresség megélése esetükben viszonylag ritka. A kiégési kutatások a jelenséggel kapcsolatban döntően a szervezeti/munkahelyi kiváltó okokra koncentrálnak, azonban újabb vizsgálatok eredményei szerint az egyén maladaptív tulajdonságai, diszfunkcionális attitűdjei is fontos szerepet játszanak a kimerülésben. A tanulmányban épp ezért térek ki a hitre, amely a segítő személyének lehet mentális támasza, de gátló tényezője is a kiégés felismerésében és időbeni kezelésében. Egyéni életünknek meghatározó része a társas támogatás, amely a kiégés folyamata során nagymértékben csökkenhet. A szupervizor és a szupervizált kapcsolata megelőzheti a segítő szakember teljes kimerülését és elszigetelődését egy elmagányosodott állapotban. Megállapításaim szupervíziós és mentori eseteim feldolgozásán alapulnak.

Kulcsszavak: szupervízió, kiégés, hit, segítés, szerepek

DOI: 10.56699/MT.2024.3.10

„A hajó, amelyik éveket tölt a tengeren, ezernyi kagylót gyűjt össze. A kagylók rátapadnak az aljára, és végül olyan súlyt képeznek, amely veszélyezteti az egész szerkezet biztonságát. A hajónak szüksége van arra, hogy megszabadítsák a kagylóktól, aminek a legolcsóbb és legkönnyebb módja, ha lehorgonyozzák egy édesvízi kikötőben, ahol nem érheti sós víz. A kagylók hamarosan maguktól fellazulnak az oldalán, és lepotyognak. A hajó, terhétől megszabadulva, újra kifuthat a tengerre.”

(Sean Covey)

Tapasztalatom szerint a segítő munka velejárója, hogy – a fent idézett képet használva – akaratlanul is kagylók tömkelege rakódik láthatatlanul a felszín alatt lévő hajótestünkre. Ha a munkánkba fektetett energia és a visszakapott energia aránya felborul, megjelenhet bennünk a kétely önmagunkban és a munkánk hasznosságát illetően. Motivációnkat, elhivatottságunkat és önmagunkat is elveszítjük, megfeneklünk ha erőfeszítéseinkre nem kapunk visszajelzést, elismerést, megerősítést. Csüggedésünk adódhat akár a kliensekkel végzett munkából, akár a terhelt munkatársi közegből, a rendszer működésének zavaraiból vagy a vezetői támogatás hiányából. Épp ezért a kiégés megelőzése érdekében a legjobb szakembernek is szüksége van időről időre az édesvízi kikötésre.

Szupervizorként teret biztosíthatunk a hozzánk érkezőnek, ahol megállhat, és időt kaphat a „kagylói elvesztésére”. Fő feladatunk a keretek biztosítása, melyek között a segítő szakember nyíltan megélheti érzéseit, reflektálhat szakmaiságára és újratervezhet. Közel sem biztos, hogy a folyamat során a „hajó mindegyik kagylótól meg tud válni”, de nem is ez a cél, hiszen szakmai személyiségünk fejlődése folyamatos önismereti munkát feltételez. A szupervízió során a szupervizor megteremtheti az „édesvízi kikötőt” mindössze annyival, hogy a szupervizálttal türelmesen kivárja, míg lehullanak a hajótestről azok a kagylók, amelyekhez el tudnak jutni a felmerülő kérdések mentén. Így könnyebbé és stabilabbá válik a hajó, s újra ki tud futni a tengerre. Ez sok esetben lassú és láthatatlan folyamat, amelybe nem lehet erőszakkal beavatkozni a gyorsítás szándékával, mert akkor – a hajótest esetéhez hasonlóan – kárt tehetünk a hozzánk érkező kollégában.

Írásomban azt szeretném bemutatni, hogy szupervizorként hogyan válhatunk „édesvízi kikötővé”, s hogyan kísérhetjük és segíthetjük a szupervizáltat „kagylói elvesztésében”.

A megfeneklett hajó

A segítői munka során számtalan külső és belső konfliktussal, hatással és stresszel kell megküzdenünk. A hosszan tartó és elhúzódó érzelmi megterhelés hatására egyre kevésbé tudunk saját mentális állapotunkra figyelni. A kialakuló érzelmi, mentális és fizikai kimerülés lassan hatni kezd a társas interakcióinkra, környezetünkre. „Lassan az egyének nem képesek reálisan megítélni sem önmagukat, sem a környezetükben lévő személyek viselkedését, teljesítményét, és kialakul a kiégés szindrómája” (Mihálka, 2015: 9).

A kiégés során az ember testileg, lelkileg elfárad, nem képes kapcsolódni másokhoz, és sok esetben munkaképtelenné válik, éppúgy, ahogy Illés próféta a Hóreb hegy felé vezető úton (1Kir 19,13).

A segítő szakmában dolgozók kimerülési folyamatának legismertebb bemutatása Herbert J. Freudenberger és Gail North (Ónody, 2001) nevéhez fűződik. E kutatók tizenkét szorosan egymásra épülő lépcsőt határoztak meg:

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig: az egyén célja, hogy ideális segítővé váljon, amit a környezet meg is jutalmaz.
2. Fokozott erőfeszítés: a tökéletesség jegyében a segítő mindent kézben akar tartani, mindent kontrollálni akar, mindent maga csinál, ez fáradtsághoz és a teljesítmény csökkenéséhez vezet.
3. A személyes igények elhanyagolása: a személy életében eluralkodik a munka, ott- hon is ezzel foglalkozik, a személyes életét elhanyagolja, megfeledkezik az ezzel kapcsolatos dolgokról.
4. A személyes igények és konfliktusok elfojtása: a kimerültség fokozódik, amit környezete előtt titkol, túlteljesítéssel kompenzál, a fáradtság fokozódik.
5. Az értékrend megváltozása: a sok lemondás következtében az értékrend is megváltozik, a helyzetek percepciója, megítélése ennek megfelelően torzul, a baráti kapcsolatok
6. A fellépő problémák tagadása: a feladaton, teljesítésen kívül minden más megszűnik, teher, az érdeklődés beszűkül, a kapcsolatok megszakadnak.
7. Visszahúzódás: a környezet iránti érdeklődés megszűnik, az egyén elmagányosodik, az ettől való félelem szorongást vált ki.
8. Magatartás- és viselkedésváltozás: a környezet pozitív jelzéseit nem veszi, a negatív jelzésekre túlérzékeny, jelentősen módosul a személy viselkedése, szélsőségesség
9. Deperszonalizáció: az önérzékelő képesség elvész, idegennek érzi a saját testét, a veszélyérzet eltűnik.
10. Belső üresség: diagnosztizálható tünetek, pszichés zavarok alakulnak ki (például pánikroham, klausztrofóbia).
11. Depresszió: az egyén belső késztetése elfogy, nehéz bármit is csinálni, fáradtság és kétségbeesés jellemzi, az életet értelmetlennek tartja.
12. Teljes kiégettség: a szomatikus és a pszichés veszélyeztetettség egyidejűleg jelentkezi.

Freudenberger a kiégést a következőképpen definiálta: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális ki- merülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Ónody, 2001: 82)

A kiégés folyamatában elindult segítő szakember sok esetben nem érzi, nem látja értelmét a munkájának, nem tud megújulni, töltődni, erőt meríteni sehonnan. Érdektelenné, rezignálttá válik. Christina Maslach szerint a kiégést három fő jel kíséri, melyek segíthetnek a felismerésében: érzelmi kimerültség (exhaustion), deperszonalizáció (elszemélytelenedés) és csökkent teljesítőképesség (inefficiency) (Rézsó, 2016: 22). A folyamat során az érintett elkötelezettsége csökken a rábízottak, a munkatársai, általában a személyes kapcsolatai iránt. Az elszemélytelenedés legtöbbször közömbös, cinikus hozzáállásban nyilvánul meg másokkal, a munkájával vagy az élettel kapcsolatban is. Sorozatossá válik, hogy belső és külső konfliktusokkal küzd. Elveszíti a hitét önmagában, a környezetében, a motivációját, és negatív gondolkodásmóddal reagál a körülötte lévő helyzetekre. A kiégés során az egyén elszigetelődik, elmagányosodik.

Ha nem talál segítséget, mint láttuk, a hosszan tartó kimerítő állapot fizikai és mentális tüneteket is eredményezhet. Ebben az állapotban a „kagylóink” ledobása létkérdéssé válik, hiszen ahogy a hajó megfeneklik a sok kagyló súlya alatt, az érintett segítő szakember is megakad a munkafolyamataiban, és idővel elveszíti a támogató, megtartó munkatársi, kapcsolati hálót maga körül. A segítségkérés egyik formája lehet ezen a ponton az egyéni szupervízió kezdeményezése.

A szupervízió, avagy a kikötő

Varga Szabolcs megfogalmazásában a szupervízió „önreflektív, öntanulási folyamat, ahol az egyén célja elősegíteni a saját szakmai tevékenységének, működésének hatékonyságát” (Varga, 2016: 242). Ez a folyamat olyan speciális tanulási teret hoz létre, amelyben az ülések során felismerhetjük és megtapasztalhatjuk érzéseinket, szükségleteinket és másokra gyakorolt hatásukat. Feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek közelebb visznek tehetetlenségünk, toporgásunk megértése felé, és segíthetnek az egyes esetekkel, személyekkel, döntéseinkkel kapcsolatos érzéseink azonosításában.

A szupervízió reaktívan segíthet a stressz feldolgozásában, és megelőzheti a kiégést. Támogatást adhat szakmai szerepeink, kompetenciáink és felelősségünk átgondolásában, valamint lehetőséget biztosíthat számunkra a „hajó új útvonalának” megtervezésében és a folytatáshoz szükséges motiváció megtalálásában. Nagyon fontos azonban leszögezni, hogy a szupervízió nem direkt tanácsadó, nem krízisintervenciós vagy problémamegoldó közeg. Az a hely, ahol olyan kérdésekkel foglalkozunk, foglalkozhatunk, amelyekre „nincs időnk” a rohanó hétköznapokban.

A szupervízió keretes szerkezetű, eklektikus műfaj, a szupervizor e sajátos tér megteremtéséhez számtalan módszert alkalmazhat. Alapmódszere minden esetben a reflektivitás és a kérdezés. A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson van: a szupervizált a szakmai tapasztalataival, kapcsolódásaival, kérdéseivel és megéléseivel dolgozik. Az ülések során újra meg újra visszakérdezve visszatérünk arra, hogy a szupervizált éppen „hol tart”. Folyamatosan reflektáltatjuk a kérdése alakulására és változására. Segítjük az úton, összefoglalunk, átfogalmazunk, kiemelünk és értelmezünk. Reflektív jelenlét nélkül – amelynek mind a szupervizort, mind a szupervizáltat jellemeznie kell – a folyamat elképzelhetetlen.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy szakmai személyiségünk nem választható el egyediségünktől és megnyilvánulásainktól. Szakmai jelenlétünk a munka során akaratlanul is összefonódik a személyiségünkkel, és ebből adódóan a szupervízióban elért személyiségfejlődési eredmények nemcsak a szakmai személyiségünkre hatnak, hanem a személyes létünkre is. A szupervízióban a szupervizáltnak lehetősége nyílik a biztonságos érzelmi munkára. E közös munkának az alapja a szupervizált belső elhatározása és elköteleződése a folyamat mellett. A szupervízió eklektikussága teszi lehetővé, hogy személyre szabottan tudjuk kísérni a szupervizáltat a személyiségfejlődés útján.

A szupervizáltat a szupervizor a kérdéseken túl leggyakoribb kiegészítő módszerként a pszicho-, a művészet- és a drámaterápia, illetve különböző tréningtechnikák eszköztárából merítve segíti, támogatja a folyamatban. A technika kiválasztásában két döntő tényező játszik szerepet. Az egyik, hogy a szupervizált kérdése, személyisége mely technikát hívja elő a szupervíziós ülés során. A másik pedig, hogy a szupervizor korábbi szupervíziós munkájában és egyéb szerepeiben melyik módszert alkalmazta a legbiztonságosabban. A technika kiválasztásánál nem szabad elfelejtenünk, hogy a szupervizor elsődleges feladata a biztonságos, támogató légkör megteremtése, hogy az alkalmazott verbális, szituatív vagy vizuális technikák segítsék a szupervizáltat abban, hogy szabadon kifejezhesse szakmai dilemmáit, félelmeit, hibáit, és képessé váljon fejleszteni érzelmi és szociális alkalmazkodóképességét, valamint megküzdési stratégiáit.

Mindezek együttesen tehetik a szupervíziót olyan reflektív térré, amelyben a szakember más szemszögből tekinthet elakadásaira, és ahonnan „hajója” ismét kifuthat.

„Itt és most”, avagy értelem és érzelem

A szupervízió során az itt és mostban dolgozunk. Ehhez a legfontosabb, hogy a szupervizált lássa az itt és most valóságát. Ehhez a „látáshoz hozzátartozik, hogy a szupervizált érzékel, hipotéziseket készít és elenged, rendszerben szemléli a hallottakat és látottakat, valamiképpen stratégiát fogalmaz meg, és igyekszik magában a semlegességet kiművelni, fenntartani” (Tomm, 1990: 112). De az itt és mostnak része az érzelmek beazonosítása és kimondása is, amely lehetővé teszi a szupervizált számára, hogy meglássa a most pillanatában a külső tényezők és a belső érzelmi világa közötti ok-okozati összefüggéseket, hatásokat. Ez elvezetheti helyzete kognitív megértéséhez, és lehetőséget biztosít számára szükségletei beazonosításához.

A jelenleg elfogadott érzelemelméletek mind megegyeznek abban, hogy az érzelmek megjelenése során (előttük, velük egy időben vagy őket követően) mindig történik kognitív információfeldolgozás, mindig megjelennek a fiziológiai és viselkedésváltozások (arckifejezés, metakommunikáció, fizikai aktivitás), majd legvégül mindezen hatások eredőjeként a szubjektív érzelmi észlelés. Ez a folyamat jelenik meg Viktor E. Frankl osztrák neurológus és pszichiáter logoterápiás elméletében, amely az emberi létezést és értelemkeresést három szintre tagolja (Varga, 2015: 405):

1. A szomatikus (testi) szint a biofizikai működés, kémiai és fizikai folyamatok mentén írja le az emberi létezést.
2. A pszichikai vagy lelki szint a kognitív megértés és az emocionális megnyilvánulások szintje, ahol az érzelmek és a megértés van a fő fókuszban.
3. A noétikus vagy szellemi szinten tudjuk az önálló akarat, döntések, az alkotás, a vallásosság és hit, a lelkiismeret, a szeretet és az értékfelfogás oldaláról értelmezni a létezésünket. Ez a szint az emberiség sajátja.

Az ember a szellemi-noétikus dimenzió révén képessé válik az önelhatárolásra és az öntranszcendenciára. Az önelhatárolás által másoktól különálló lénynek éli meg magát, akinek szabadsága van dönteni. A szupervizált ebben a dimenzióban megélheti, hogy egyedi és megismételhetetlen létező. „Az öntranszcendencia azt jelenti, hogy az ember élete nem önmaga körül forog, az emberlét valami olyanra utal, ami nem önmaga” (Szili, é. n.). Az önátadás révén pedig az ember valakinek vagy valaminek a javára lemond

„önmagáról”. Ez a valami lehet egy ügy, például egy személy segítése, szeretete (ahol egy másik ember) vagy a hit (ahol Isten szolgálata áll az egyén létezésének középpontjában). Az önállóság és önzetlenség kettősségéről van szó. Ahogy Martin Buber mondja: az én csak a te révén válik énné (vö. Buber, 1990). Ez a létértelmezés segítheti a leginkább a szupervizáltat. Az önálló akarati döntések mögött meghúzó- dó érzelmek és értékek, mint például a szeretet, keresztyén fogalmak (megbocsátás, testvériesség), jó alapot, kiindulási pontot adhatnak a szupervizált önmagára tekintésének, létezésének és az itt és most megértésének. Ez a reflektív értelmezés lehetőséget ad az egyén továbbfejlődésére.

A szupervízióban a kezdeti kérdésektől elindulva, ezek mentén haladva próbáljuk tudatosítani a külső képet és a belső érzelmi viszonyulást. A binokuláris (mindkét szemmel) látás segítheti a szupervízió során a szupervizáltat helyzete azonosításában. A folyamatban képessé válik az itt és mostban külső szemlélőként meglátni saját helyét és szerepét a munkahelyén, és ez teszi lehetővé, hogy a helyzetben felismerje belső érzelmi viszonyulásait (Siba 2015: 167).

Kesserű Péter azt mondja: „A szupervizor feladata az, hogy támogassa és képessé tegye az esethozót arra, hogy miközben az távolodik jelenlegi helyzetétől, megfigyelje az állapotává vált érzések, érzelmek történetként kavargó-forgó áradatát” (Kesserű, 2015: 178).

Az érzelmeinkkel való tudatos munka közelebb vihet minket a megértéshez. Az érzelmi intelligencia szakértője, Daniel Goleman szerint öt kompetencia határozza meg érzelmeink tudatos azonosítását és használatát:

1. Önismeret (self-awareness): saját aktuális érzéseink ismerete, tudatosítása, érzelmi preferenciáink érvényesítése döntéseink meghozatalánál.
2. Önuralom (self-regulation): érzelmeink kezelése úgy, hogy segítsék és ne akadályozzák feladataink elvégzését, lelkiismeretesség, gyors talpra állás érzelmi hullámvölgyek után.
3. Motiváció (motivation): alapvető preferenciánk mozgatórugóként való felhasználása kezdeményezéseinknél és törekvéseinknél, akadályok leküzdésénél, kudarcok elviselésénél.
4. Empátia (empathy): mások érzelmeinek felismerése, helyzetük, nézőpontjuk átér- zése, másokkal való harmónia, összehangolódás.
5. Szociális készségek (social skills): az érzelmek értelmes kezelése az emberi kapcsolatokban, társasági helyzetek és hálózatok érzékelése, súrlódásmentes együttműdödés, az ilyen képességek felhasználása a vezetésben, mások meggyőzésében, viták rendezésében, az együttműködésben és a csapatmunkában (Tomka–Bőgel, 2010: 277).

Az érzelmeinkkel való kognitív munka eredményessége nagymértékben függ attól, hogy mennyire vagyunk képesek a fenti kompetenciákat készségszinten megélni és integrálni.

„Az érzések az emberi psyché válaszai az észlelésekre és tapasztalatokra” (Weiß, 2011: 80). Annak következtében, hogy a szupervíziós folyamatban nem elmaszkoljuk az érzelmeket, hanem transzparenssé tesszük őket, a szupervizált képessé válik arra, hogy elfogadja saját érzéseit, és tovább tudjon lépni a kognitív megértés szintjére. A teljes folyamatban az érzelmek tudatosulása és kimondása segíti a szakembert szakmai szerepének újrapozicionálásában és „kagylói ledobásában”.

„Jutalom, hogy tehetem”

A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson alapuló tanuláson van, de mint említettük, szakmai személyiségünk nem választható el személyiségünk egyéb (lelki, magánéleti, társas) vonatkozásaitól. A két dimenzió hat egymásra, és egyik sem értelmezhető a másik nélkül. Önmagunk definiálása tapasztalataink és a mások által adott visszajelzések alapján fejlődik. Azonban azt, hogy mely visszajelzések lesznek hitelesek számunkra, és hogyan kezeljük ezeket, melyek lesznek formáló vagy romboló hatással ránk, azt az egyéni életünkben kialakított viszonyrendszerek és értékek határozzák meg. Péter azzal keresett meg, hogy szakmai vezetőként úgy érzi, nem tudja jól végezni a munkáját, és cserben hagyja a kollégáit. Péter keresztyén családból származik. Édesapja lelkész és tanár volt, akinek életében a szolgálat volt az első, a család a második, és önmaga szerepelt a legutolsó helyen. Péter ebbe nőtt bele, ez volt az apai mintája. Egyházi iskolába járt, munkahelyei egyházi intézmények voltak. Munkája mellett presbiterként szolgál a gyülekezetében, szabadidejében annak munkáját segíti. A munka és a szolgálat számára sok esetben egy és ugyanaz.

Péter értékei, szokásai a keresztyén alapelvekre épülnek, és önmaga értelmezése kizárólag ezen a szűrőn át valósítható meg. Épp ezért a szupervizált kérdései tekintetében fontos, hogy szupervizorként legyen „terepismeretünk”, értsük a fogalmakat, a kérdések mögött meghúzódó összefüggéseket és a hozzájuk kapcsolódó dilemmákat. Péter esetében a szakmai elakadások terén is mindig jelen van a keresztyén gondolkodás, etika. A vele végzett munka során nagyon sokat jelentett, hogy – szakmai és egyéni tapasztalataim miatt – értettem, mit jelent számára a szolgálat, és hogy tisztáztuk, az ő olvasatában mit jelent keresztyénnek lenni.

Az egyházi közegben a munka és a szolgálat sok esetben összemosódik. „Jutalmam, hogy tehetem” – szól a diakónusok jelmondata, és ez Péter alapeszméje a munkával kapcsolatban. A keretek, kompetenciahatárok nem rajzolódnak ki egyértelműen. Az egyházi intézményekben gyakran a másutt szokásos munkarendtől, munkatempótól eltérően kell dolgozni. A rendszeres, természetes életmód ezekben a munkakörökben gyakran felborul: a rendszeres esti, hétvégi alkalmak és a váratlan élethelyzetek (például halálesetek, betegségek, ad hoc egyházi szolgálatok) lehetetlenné teszik az egyéni ritmus- hoz való igazodást.

„A mentálhigiéné tekintetében a vallásgyakorlás szignifikáns kapcsolatban áll a depresszió, reménytelenség és szorongás alacsonyabb fokával. Védőfaktor az önkárosító magatartásformákkal szemben. Egyes kutatók a vallásosságnak a lelki egészségre gyakorolt pozitív hatásával hozzák összefüggésbe a hála, áhítat, remény, tisztelet megélését. Például a hála érzésének megtapasztalása az emberi kapcsolatokat – legyen az kollegiális, baráti vagy magánjellegű – pozitív irányba befolyásolja. A mentálhigiéné és vallásosság témájával foglalkozva azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a megbetegítő és patológiás formákat, következményeket sem. Elsőnek megemlítendő a társas kirekesztettség érzése, mely azoknál jelentkezik, akik életmódjukkal nem tudnak megfelelni vallásuk normarendszerének, vagy a szigorú erkölcsi előírásokhoz mérten érzik magukat értéktelennek. Előfordul, hogy egyes vallási tanítások nyomán az attól való félelem, hogy bűnt követett el s megszégyenül, dominánssá válik a mindennapokban, ami a lelki egészség szempontjából károssá válhat” (Ferencz, 2018: 33).

Péter esetében jellemzőek voltak a tervezhetetlen munkafolyamatok, a kompetenciahatárok elmosódása, a folyamatos lelki és szellemi próbatétel, amelyek idővel stresszforrássá váltak. Ehhez társult még, hogy vezetői szerepének értelmezésében „tabuvá” váltak valós érzései és megélései. Mint mondta: „A vezető nem lehet gyenge.” Vezetői attitűdjének alapelvei – az, hogy a vezető hűséges, bizakodó, hívő, őszinte, szavahihető, becsületes, megbízható, engedelmes – a szerepéből adódó elvárások miatt sérültek. Ehhez társult még, hogy saját felettese kiszámíthatatlan, nem érhető el a megbeszélt időben, Péter nem kap tőle megfelelő iránymutatást, főnöke kihátrál a döntései mögül, és a konfliktusokban őt teszi felelőssé szakmai vezetőként. Péter vezetőjének viselkedése nagymértékben eltér a Péter által elképzelt keresztyén vezető normarendszerétől.

Péter szakmai személyisége tudja, hogy vezetője több olyan döntést hoz, amelyek szakmailag és etikai szempontból megkérdőjelezhetők. Ezek eredményezik Péter elakadásait, de ő személyes keresztyén szerepében hisz, erre támaszkodik, nem ítélkezik, és elmondása szerint engedelmesen végrehajtja főnöke utasításait. A Bibliában talál is ehhez megerősítést: „Engedelmeskedjetek vezetőiteknek, és maradjatok az ő fennhatóságuk alatt! Hiszen ők felelősek értetek, és figyelmesen vigyáznak rátok és a lelketekre” (Zsid 13,15).

Ehhez társul, hogy Péter fiatalkora óta ismeri felettesét, nemcsak kollégák, hanem barátok is, és e szerepeikben erős kötődést alakítottak ki egymással. Barát, kolléga, keresztyén testvér, beosztott – e szerepek mind jelen vannak az egyes döntési folyamatok során. Ütközésük fékezi Pétert a csoportja melletti elköteleződésben és szakmai döntéseinek meghozatalában, felvállalásában a felettesével szemben. Szakmailag tudja, hogy nem jó ez az irány, de keresztyén emberként alázatos és engedelmes, barátként pedig kitart a vezetője mellett. Ez folyamatos belső konfliktust és stresszt eredményez. E folyamatos feszültség miatt merül fel benne újra meg újra a kérdés, hogy jól végzi-e a munkáját, itt van-e a helye, alkalmas e vezetőnek, és emiatt érzi magát folyamatosan kimerültnek és betegnek.

Rövid távon Péter döntései helyesnek tűnnek, hiszen ezekkel elkerülhető a konfrontáció. Hosszú távon azonban maladaptív hatásúak, hiszen komoly belső konfliktusokat eredményeznek, és folyamatosan rombolják önértékelését, vezetői hitelességét önmaga előtt.

Szabadság és döntés

Az „akarat szabadsága” a determinista felfogással ellentétben azt fogalmazza meg, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, amelyet Istentől kapott. Ezt az akaratszabadságot betegség, éretlenség, szenilitás korlátozhatja ugyan, de megléte nem vonható kétségbe. Erre alapozható az, hogy bárki képes a változásra. Ez minden tanácsadási folyamat – így a szupervízió – és terápia alapja. „Az emberi szabadság nem jelent mentesülést a körülményektől, hanem olyan álláspontok megszerzésére szolgál, amelyek által képesekké válunk a körülményekkel való szembesülésre” (Lukas, 2011: 17). Az ember szabadsága korlátozott, hiszen nem független a körülményeitől, azonban adott a lehetősége arra, hogy ezekkel kapcsolatban hogyan foglal állást. „Végső soron rajta áll a döntés, hogy aláveti-e magát a körülményeknek, vagy a körülmények maguk alá gyűrik-e őt” (Frankl, 1996: 52).

Péter esetében az új munkalehetőségnél érkeztünk el ehhez a ponthoz. A döntés nem volt teljesen magától értetődő. Péter kérdései az alábbiak voltak: Mi lesz a beosztottjaimmal? Mi lesz azzal, amit eddig felépítettem? Mit csinálhattam volna máshogy, hogy a vezetőm elégedett legyen?

Paul Tillich német-amerikai teológus, egzisztencialista filozófus szerint az ember élete nemcsak adomány, kötelezettség is. „Felelősek vagyunk az életünkért. Előbb vagy utóbb fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit kezdtünk magunkkal, az életünkkel? Vezetőként ehhez a dilemmához kapcsolódik a másokért való felelősség. Ezt a kérdést hallva bűntudat okozta szorongást érezhetünk, önelutasítást vagy önelítélés okozta szorongást” (Farkas, 2023).

A fejlődés nagyon sok esetben valaminek az elengedésével kapcsolódik össze, valaminek a végét és valaminek a kezdetét jelenti. Azonban az új út, az ismeretlen felé haladva szembe kell néznünk legmélyebb félelmeinkkel, önmagunkkal, és vissza kell tekintenünk, mit hagyunk magunk mögött. Ilyenkor akaratlanul is értékelni kezdjük a veszteségeinket és a lehetőségeinket. Segítő szakemberként a másokért vállalt felelősség a hitelességünk alapja. Szakmaiságunk sokszor megnehezíti a saját magunkért hozott döntéseinket, hiszen hiába látjuk a számunkra helyes utat, nem léphetünk rá mindaddig, míg nem tudjuk szakmailag hitelesen elvégezni, lezárni a már megkezdett munkát. Péternek a szupervíziós folyamat abban segített, hogy képes legyen levetni a szerepeiből adódó láncokat. Azáltal, hogy az egyes konkrét döntési helyzetekben azonosította érzéseit, megértette, milyen kérdések feltétele teszi szabaddá. Képessé vált a szükségletei megfogalmazására, és ezáltal a tanult tehetetlensége megszűnt. Az új munkahelyen „kevesebb kagylóval” képessé vált újra önmagát megőrizve másokat szolgálni.

Hit és szupervízió

Ahogy Péter esetében is fontos volt szerepeinek a tudatosítása, úgy ez számomra is döntő kérdés. „Segítőként magunk felelünk szerepeink tudatosításáért, eszközként való alkalmazásukért a kapcsolat érdekében” (Tésenyi–Joób, 2013: 264). Véleményem szerint ez tehet minket professzionális segítőkké. Ahhoz, hogy szupervizorként definiálni tudjam magam, fontos tudnom, mit is jelent ez a szerep számomra. Tornay Krisztina vizsgálta a keresztény hit és a szupervízió kapcsolatát, és nyolc olyan kapcsolódási pontot is talált, amely összefoglalja mindazt, aminek a segítségével talán a legjobban leírhatom keresztyén szupervizori szerepvállalásomat:

1. Szabadság: A szupervizált szabadsága, a szabad akarat és felelősség mint alapérték és kiindulási pont.
2. Személyközpontúság: A szupervizált tisztelete, egyedisége és a folyamat egyedi volta, mindig kitalálhatatlan újdonsága: a sémákkal és rutinnal szembeforduló irány.
3. Testvériség: Egyik embernek a másikra való rászorultsága, egy közösség, emberi testvériség képe a háttérben: amennyiben a szupervízió, a rálátás egy másik személy vagy csoport közreműködésével, a »személyes találkozás aktualitásában« jön létre.
4. Áldozatvállalás: A szupervizor figyelmében bizonyos értelemben »meghalasztja« saját személyes működését, háttérbe szorítja, és aszketikusan, magáról lemondva a másiknak adja idejét és figyelme teljességét, még azt a kettős figyelmet is, amelynek egyik ága saját, a folyamathoz kapcsolt történéseit figyeli.
5. Kegyelem: A folyamatban való tényleges előrehaladás kegyelmi működés, amely kívül esik az irányíthatóság területén.
6. Szeretet: Aminek nem az érzelmekhez van köze, hanem a másik feltétel nélküli elfogadása, bizalom ajándékozása, ami feltétele a közös munkának, a folyamat megtartója, biztos alap, amelynek megléte a szupervizor részéről bátorságot ad a szupervizáltnak, hogy maga is szeretettel nézze saját történéseit.
7. Nyitottság: A hipotézisekkel és reflexióval való munka állandó nyitottságot jelent, a meglátások újraértelmezésének esélyét teszi lehetővé, változásra tesz képessé a változásnak mint a folyamat alapjellemzőjének tapasztalatával. Nyitottság a folyamat előre nem tervezhetősége miatt a váratlanra, a kontrollálhatatlanra, meglepőre. Bizalom és nyitottság egymás felé, amely a kiszámíthatatlanság ellenére ráhagyatkozásban jelenik meg.
8. Hit: Abban az értelemben szükséges a szupervízió folyamatához, hogy a közös munka során elkerülhetetlenek a sötét szakaszok, sőt, a teljes elbizonytalanodás és akár a szupervizor részéről is bekövetkező zavar. E szakaszok fontosak, és hozzátartoznak a komoly belső munkához. Ugyanakkor a sötétség, káosz beállásakor semmi más fogódzó nincs a továbbhaladáshoz, mint a nyitott figyelem és a sötétség kitartó elviselése, annak biztos tudatában, hogy ez a sötétség tovább- visz, vezet valahová. E pillanatokban nincs semmi támpont, csupán a szupervizor hite és a szupervizáltak bizalma, illetve hite abban, hogy van valami, ami működik, sőt, éppen így működik, a káoszon át. Bátorság szükséges a sötétséghez, s e bátorságnak az alapja az, amit itt hitnek nevezek” (Tornay, 2011: 49–50).

Ezek az alapelvek azok, amelyek „szentjánosbogárként” vezetnek engem mint szupervizort a folyamatban, melyben a szupervizálttal együtt várjuk kagylói lehullását. Az ezen a területen eltöltött immár húsz év alatt számomra is fontos volt, hogy megálljak és számot adjak. A szupervízió során megélt őszinte elfogadás, a szupervizorom „nyelveken szólása” és áldozatvállalása tette hitelessé ezt a műfajt, és segített abban, hogy megújuljak. Ami bizonyossá vált számomra segítői pályafutásom során, hogy a szupervizor és a szupervizált szerepei, érzelmei és szükségletei a másik ember hiteles, őszinte elfogadása révén, a közös gondolkodás és megélések által kapcsolódnak egymáshoz. A szupervízió segíthet megállítani, visszafordítani a kiégés folyamatát, még mielőtt elérne a végére. A folyamatban jelen lévő tudatosítás, kérdezés, szünetek és csendek biztosítják azt a teret, amelyben megélhetjük az elmélyülést az itt és mostban. A belső világra fókuszáltatás pedig lehetőséget ad a szupervizáltnak érzései megélésére, tudatosítására, és arra, hogy egyénként megélje az Istentől kapott döntés szabadságát.

Absztrakt

Napjainkban gyakran hallunk arról, hogy a társadalmi bizalomvesztés ko­rát éljük. E kijelentés több oldalról vizsgálható. A jelen írásban arra teszünk kísérletet, hogy a bizalom emberi jelenségéből, annak vázlatos elemzéséből kiindulva tárjuk fel azokat a zavarokat, amelyeket az egyéni és társas élet terén tapasztalunk. Az így nyert belátások segíthetnek minket annak megfogalmazá­sában, hogy a bibliai hitfelfogás és a keresztény meggyőződés miként segíthet a bizalom torzulásainak gyógyításában, a társadalmi folyamatok jobbításában, hogyan válhat inspirációvá és támasszá a bizalom visszaszerzésének útján.

Kulcsszavak: bizalom, hit, közjó, társadalom

DOI: 10.56699/MT.2023.4.1

Akkor kezdünk el sokat beszélni valamiről, amikor hiányát érezzük, vagy azzal szembesülünk, hogy megszűnt egyszerű, közvetlen magától értetődősége. A bizalom kapcsán azonban azt érzékeljük, hogy a nehézkedés általánosabb és mélyebben gyökerező.

A bizalomvesztés és -hiány tapasztalata minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Alig van olyan ókori írásmű, amely így vagy úgy ne számolna be annak az embernek a tanácstalanságáról, kilátástalanságáról, reményvesztéséről vagy depressziójáról, aki csalatkozott a másiknak megszavazott bizalmában. A Zsoltárok könyvében olvassuk: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát” (41,10). E panaszirodalomnak megannyi emléke tűnik elénk Egyiptomból, Mezopotámiából vagy akár Hellászból. A hívő ember erre a nehéz helyzetre Istenének segítségül hívásával felel: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól. […] Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye” (Jer 17,5.7).

Napjainkban azonban olyan átfogó és kiterjedt problematikával állunk szemben, hogy talán újra itt az ideje egy ősi gondolat felfejtésének, a bizalommal, annak hiányával való tudatos szembesülésnek – és annak, hogy őszinte szavakat kimondva utat találjunk egy emberibb világ felé.

Az ember bizalma

Amióta tudatos önreflexiót folytatunk, újra és újra feltesszük a kérdést: ki az ember? Mi tesz minket emberré? Egy időben – olykor egészen látványosan – különváltak a természettudományok és a bölcseleti tudományok által szolgáltatott kritériumjavaslatok. Az egyik oldalon ott állt például az eszközkészítés és -használat, a másikon pedig a halál utáni élettel kapcsolatos hiedelmek megjelenése (amely a sírleletek alapján igazolható). Napjainkban inkább elfogadottak azok a nézetek, amelyek komplex módon kezelik a kérdést, s átfogó válaszokat igyekeznek adni rá. Csányi Vilmos Íme, az ember című könyvében arról ír, hogy ami a leginkább sajátságos fajunkban, az az ember „rendszerszervező, kultúraképző tehetsége. Az embert azóta tekinthetjük embernek, amióta kultúrákban él” (Csányi, 2022: 414). Külön vizsgálható, milyen evolúciós utat kellett bejárni ahhoz, hogy a kultúraképzés alapvető feltételei megjelenjenek.

Az emberré válás folyamata azt is jelentette (s jelenti), hogy az elemi kötődések kulturális keretbe helyeződnek: színre lép az, amit családnak és közösségnek, társadalomnak nevezhetünk. Olyasmi ez, ahol megint csak át- és átjárja egymást az, amit biológiai fejlődésnek, illetve kulturális formálódásnak nevezhetünk:

„Az ember alapvető tulajdonsága a rendszerszervezés. Ha tisztán biológiai okokból – szexualitás, anyaság, együttműködés miatt – az emberek közeli kapcsolatba kerülnek egymással, azonnal megindul a csoporttá, rendszerré, közösséggé szerveződés. Közös akciók, morális elkötelezettség, áldozathozatal jellemzik az új szociális egység kialakulását, legyen az házasság, barátság vagy éppen család” (Csányi, 2022: 125).

A „közös akciókban” szükségképpen hatnak érzelmek is. Ezeket olykor alábecsüljük, kevéssé vesszük számításba nagy ívű elemzéseink során, ám ez súlyos hiba, hiszen elemi szinten determinálják egy közösség működését. A pszichológia egyes iskolái öt és hét közötti úgynevezett alapérzelmet különböztetnek meg (Pataki, 2011b: 156). Az alapérzelmek listái eltérnek egymástól: az öröm, a szomorúság és az undor mindenképpen szerepel itt, ahogy a félelem és a düh is. Vannak, akik idesorolják még a meglepetést. Ezeknek nemcsak az a sajátosságuk, hogy elemi erővel mozgatják meg a psziché legmélyebb rétegeit, hanem az is, hogy a hozzájuk társuló mimika kultúrától függetlenül egyetemesen felismerhetővé teszi őket – az érzelmek megélésének vannak ugyan kulturális meghatározottságai, az alapérzelmek esetében nagyfokú bizonyossággal meg tudjuk állapítani a másik emberről (bármekkora legyen közöttünk a kulturális távolság), hogy örömöt vagy haragot érez-e. Azért van ez így, mert ezek az alapérzelmek a biológiai evolúciónk során fejlődtek ki, s ilyen módon fajunk sajátos meghatározottságának részét képezik. A szocializáció során természetesen összetettebb és olykor több kognitív elemmel gazdagított érzelemmegélés és -kinyilvánítás jelenik meg bennünk. Az ilyen típusú (egyesek által másodlagosnak, illetve harmadlagosnak nevezett) érzelmek gyermekkorunkban, társas kapcsolataink keretében forrnak ki bennünk, elsődlegesen a család közegében. „A családhoz kötődés elősegíti a család normáinak elfogadását (legyen az békés vagy agresszív), míg a kötődés hiánya aszociális (gyakran agresszív) viselkedéshez vezet” (Csányi, 2022: 127). Ez azt is jelenti, hogy a kicsinykori kötődéshiány nemcsak a társas képességek torzulását, fogyatékosságát eredményezi, de magával vonja az érzelmi fejletlenséget, akár a bizonyos komplexebb érzelmek megélésére és kinyilvánítására való képtelenséget. Nem véletlenül írja – hangsúlyozzuk: már pusztán az etológia szintjén, megelőzve minden erkölcsi-értékrendi megfontolást – Csányi Vilmos: „A társadalom még nem ismerte föl, hogy a teljes értékű ember csak teljes értékű szocializációs folyamatban fejlődhet ki. Sok évig kell egy gyermeknek a megfelelő mintákat mutató környezetben élnie ahhoz, hogy a szocializáció teljes értékű legyen” (Csányi, 2022: 128).

A család hálójában megtapasztalt, megélt és ilyetén módon elsajátított komplex érzelmek közül kiemelten kezelhetjük a bizalmat (amelyet egyesek a hála és az elfogadás érzésének kettőseként értelmeznek). Egy ideje már bevett kifejezés az „ősbizalom”. Az első két életévben sajátos folyamat játszódik le mindannyiunkban: az anyaméhben létezést követően kilépünk a külvilágba. Hogy ez számunkra ellenséges, szorongást keltő hely-e, vagy olyan otthon, amelyben szeretetet, elfogadást tapasztalunk, azon múlik, miként bánnak velünk, milyen mintákat tapasztalunk meg. Ha pozitív közegben növekszünk, az elemi, mondhatni velünk született ráhagyatkozás átalakul azzá az ősbizalommá, amely későbbi életünk során képesít minket bizalomteljes kapcsolatok kialakítására, kötődésre és az emberi élet szempontjából rendkívül fontos számtalan más megélésre. Erik H. Erikson a személyiségfejlődés első szakaszában megkülönbözteti az ősbizalom és az ősbizalmatlanság állapotát. „Az előbbi – hála a csecsemőkori gondoskodó törődésnek és a testi állapot kedvező alakulásának – a világot a védettség, a pozitív élmények, a jóindulat és a jóakarat forrásának tekinti. A másik véglet a korai elhanyagoltságból, a személyre szabott törődés hiányából és a külvilágból származó fájdalmas élményekből ered; ennek eredménye beteges, olykor paranoid vonásokat mutató állandó gyanakvás, bizalmatlanság és hellyel-közzel üldözési mánia lesz” (Pataki 2011a: 26). Mindez természetesen kihat minden további fejlődési szakaszra is. A negatív csecsemőkori környezet „őstörést” válthat ki, amely végül akár komoly sérüléseket, egész életünkre kiható torzulásokat okoz, s nemegyszer kötődési vagy érzelemmegélési zavarokban, szorongásban, depresszióban jelentkezhet (Kőváry, 2006).

Miért ennyire elemi fontosságú a bizalom, illetve az arra való képtelenség? E kérdés megválaszolásához érdekes szemponttal szolgál Pataki Ferenc szociálpszichológus: „…számos újabb pszichológiai kutatás szerint a bizonytalanság redukálására és eltüntetésére irányuló késztetés a legerőteljesebb emberi indítékok közé sorolható. A krónikus bizonytalanság ugyanis cselekvésképtelenné – következésképpen életképtelenné – tesz. Erről szól a jól ismert Buridán szamara talány” (Pataki, 2011b: 153–154). Johannes Buridanus (Jean Buridan) skolasztikus filozófus volt a 14. században. Az európai közgondolkodás az ő nevéhez köti a szamárról szóló példázatot, bár úgy tűnik, írásaiban egyszer sem szerepel. Komoly kutatást váltott ki, hogy pontosan hol van a tanmese forrása. Végül Arisztotelészig jutottak el a filozófiatörténészek (De caelo), s első ízben Spinozánál azonosították be a tanító történet Buridanushoz kapcsolását, mégpedig Etika című művében (Zupko, 2018). A példázat szerint az éhes állattól egyenlő távolságra két teljesen azonos szénarakást helyeztek el. Mivel nem tudott a két egyformán vonzó és kívánatos élelemforrás közül racionálisan választani (hiszen nem volt semmilyen ráció, vagyis érv az egyik vagy a másik mellett), végül éhen halt. A tanító történet illeszkedik azon kortárs viták sorába, amelyek az emberi szabadság, szabad akarati döntés természetét, abban az értelem (intellectus) és az akarat (voluntas) viszonyát vizsgálták. A mi szempontunkból ehelyütt annak van kiemelt jelentősége, hogy a döntést akkor is meg kell hoznunk, ha a racionális megalapozhatóság igénye nem teljesül (hiánytalanul). Ilyenkor azonban csakis valamiféle bizalom mentén választhatunk. Aki nem bízik (akár abban, hogy valóban egyforma a két szalmakupac, akár abban, hogy jó döntést fog hozni), végül életképtelennek bizonyul majd.

Márpedig a társas létezés szünet nélkül bizonytalan és racionálisan nem vagy csak részben felfejthető helyzetek elé állít bennünket. Ez még akkor is így van, amikor a másik nem színlel, vagy a valóság nem rejtőzik el, mivel megismerésünk, megértésünk és ebből fakadó szabad döntésünk mindig korlátok között mozog, ezernyi tényező függvényeként. A bizalmatlan és szorongó ember ilyenkor blokkolódik, s a helyzet bizonytalansága úrrá lesz rajta. A bízni képes alany ellenben a lehetőségek kínálta megfontolás után mer dönteni, mert úgy hiszi, van jó kimenetele a választásának (vagy mert a tévedéstől való félelem, bár valamilyen szintig megjelenhet benne, nem bénítja meg). A világgal, a másikkal és önmagunkkal (a saját megértésünkkel, akarásunkkal, döntésünkkel) szemben megélt bizalom alapvető fontosságú ahhoz, hogy emberi módon tudjunk létezni a világban.

Bizalomzavarok

Érdemes Pataki Ferenc éleslátó tézisével kezdenünk e pontot: „…a bizalom a társadalmi integráció nélkülözhetetlen »kötőanyaga«, vagyis kapcsolat-, közösség- és társadalomszervező (társadalomfenntartó) erő. Hiánya egyaránt aláássa a közjó érvényesítését, a társadalmi intézmények, norma és értékrendszerek működését, valamint a legszemélyesebb magánkapcsolatok világát” (Pataki, 2011a: 24).

A fentiekben kifejtettük, miért elemi fontosságú egyéni és közösségi önmegalkotásunk, létezésünk szempontjából a bizalomra való képesség, illetve képtelenség. E meglátások tükrében csakis igazat tudunk adni Pataki Ferencnek, aki téziseivel utat is mutat jelen helyzetünk jobb megértéséhez. Hiszen nemcsak az első két év, az ősbizalom tapasztalata (vagy éppenséggel az „ősbizalmatlanság” meggyökeresedése) döntő fontosságú, de a későbbi életévek és társadalmi létezés tapasztalásai is. Ha az ember rendszeresen azt éli meg, hogy a közege bizalmatlan magatartást mutat, vagy esetleg az általa másoknak juttatott bizalommal sokszorosan visszaélnek, ez az ősbizalom megléte mellett is korlátozza, visszaszorítja a bizalmas magatartásformák alkalmazását. Ily módon az egyéni dráma apránként közösségi tragédiába fordul át. Ha az emberi társadalmat szövetségnek (pontosabban alacsonyabb és magasabb szintű szövetségek hálózatának) tekintjük, akkor hamar beláthatjuk, hogy a csoportok önmagukban való fennállása és más csoportokhoz való viszonya nagyban múlik azon, mennyire bízunk a szabályok fennállásában, a másik magatartásában, abban, hogy meghatározott helyzetben meghatározott cselekvés meghatározott reakciót vált ki (Csányi, 2022: 204–205). Ennek hiányában egyfelől megjelenik a bezáruló, pszichés problémákkal küzdő egyén és a zavaroktól szenvedő társadalmi csoport (a családtól az államig), amely szabályokkal és azok (nemegyszer erőszakos) betartatásával kívánja elérni azt, ami normál esetben az egészséges, jól szocializált személyek közötti viszonyok terén magától értetődőnek és természetesnek számítana. Rengeteg konkrét példát hozhatunk. Mára külön ügymenete van a csendháborításra vonatkozó panaszok adminisztratív úton történő kezelésének. Az emberi viszonyok formális túlszabályozásának gyökerénél felfedezhetünk egy jól körvonalazódó problematikát: a családok (egyének) társas együtt-, illetve egymás mellett élésük során nem vesznek figyelembe elemi elvárásokat, illetve hiányzik kapcsolataikból az elvárható egymásra figyelés. Hasonlóképpen: mivel az alkoholfogyasztás súlyos problémává terebélyesedett, és nemegyszer a magunk vagy mások életének veszélyeztetését vonja maga után, elengedhetetlenné vált a zéró tolerancia elvének bevezetése, már-már statáriálisnak tűnő eljárásrendek alkalmazásával. Folytathatnánk a sort, a sebességhatár-átlépésektől a közösségi közlekedésben való bliccelésig, az adóelkerüléstől a (munka)szerződések betartatásának igen sokszor perig menő területéig. Mindegyik helyzetben közös vonás egyfelől a minimális bizalom hiánya, másfelől annak felismerése, hogy minden szabály csak még nagyobb fokú trükközést, kiskapukeresést von maga után, s nem a kívánt cél (a közjó érdekében történő önkorlátozás és racionális személyes döntéshozatal) felé segít bennünket. Miközben egyre többen panaszkodnak a túlzó kontrollra, valójában azt is elmondhatjuk, hogy a közösség érdekében végzett cselekvésre való készség (s ezáltal a társadalmi bizalom) közeledik a mélyponthoz. Ördögi kör ez, hiszen a folyamatos felülszabályozás implicit módon kifejezi a közösség egyénbe vetett bizalmának fogyatkozását. Ma már nem feltétlenül kell negatív, bizalmatlanságot szülő közegben felnőtt gyermeknek lenni, hogy nehezünkre essen idegenekkel szemben, ismeretlen helyzetekben bizalomteljesen eljárnunk. Azt jelenti mindez, hogy lépésről lépésre Buridán szamaraivá fogunk válni?

Ha e folyamatok mélyére ásunk, rengeteg okot és katalizátort fedezhetünk fel, például a bizalomteljes magatartáshoz kapcsolódó pozitív élmények hiányát, a szavahihetőség erodálódását, a közösségi konszenzusok törékennyé válását, az empátia elsorvadását, a tekintély(ek) megingását (Pataki, 2011a: 27–29). Egy azonban bizonyos: a bizalom meggyengülése vagy elvesztése mind a közösség, mind az egyén szintjén gyanakváshoz vezet, és agressziót gerjeszt (hiszen végül maga az állam is monopolizált erőszakszerveivel igyekszik fenntartani a meglazult társadalmi egységet), s apránként teret nyit a manipuláció előtt. Miért? Alapvetően azért, mert a bizalmatlan közeg szükségszerűen félelmet, szorongást kelt. Ilyen állapotban pedig elképesztő erővel nyilvánulhat meg a védettség, a bebiztosítottság vágya (vagy ha ezek már nem lehetségesek, legalább az oltalmazottság illúzióját szeretnénk megkapni). A valóság végül leegyszerűsödik: Isten hiányában (vagy torzult istenkép mellett) kell egy olyan figura, akibe belehelyezhetem azt a bizalmat, amelyet rajta kívül senkinek nem tudok megadni. Lehet ő közszereplő, politikus, apafigura, valamilyen szellemi tartalom (például hazaszeretet, vallási lelkesedés és kötődés) megtestesítője, egy a lényeges: tudja azt az érzést nyújtani nekem, hogy ha másban nem is, benne feltétel nélkül megbízhatom. Ha mindenkiben csalódtam már, benne nem fogok.

Nehezen kezelhető helyzetek, amikor ez a bizalomszemély látványosan bizalomra méltatlannak mutatkozik (személyes életvitele, erkölcsi hiátusai, elleplezhetetlen önös szándékai vagy bármi hasonló okán). Mit teszek ilyenkor? Mivel a bizalom elengedhetetlen a létezéshez, a puszta túléléshez, ahhoz, hogy merjek egyáltalán létezni a veszedelmesnek és fenyegetőnek látott világban, elkezdem tagadni a valóságot. Illuzórikus buborékot hozok létre magam körül, amelybe nem juthatnak be olyan impulzusok, amelyek megcáfolhatatlanul bizonyítanák, bizalmam romlott alapon nyugszik. Itt megint számos példát hozhatunk. Gondolhatunk a feleségre, akit megcsal, bántalmaz és kizsákmányol a férje, ő azonban – úgy tűnik – minderről nem vesz tudomást, mert a házastársi kapcsolaton kívül elképzelhetetlennek tartja a létezést. De megjelenhet előttünk az az ember, aki szó szerint rabjává válik egy bántalmazó rendszernek, mert úgy véli, azon kívül képtelen lenne túlélni, önértékelése, önbizalma olyan súlyosan sérült, hogy totálisan és feltétel nélkül képes kiszolgáltatni magát az abuzív rendszernek. Maga az egyház is lehet ilyen szervezet, gondoljunk az úgynevezett ekkleziogén patológiák (neurózis, depresszió) már nemegyszer vizsgált kérdéskörére. A témával úttörő módon foglalkozott Samuel Pfeiffer (1993, 1994), magyar nyelven pedig az elsők között írt róla Gyökössy Endre (1988). Aki jobban elmélyülne e kérdéskörben, annak hivatkozásai miatt is ajánljuk Tringer László (2013) tanulmányát. Végül magunk előtt láthatjuk azt a (kulturális, nemzeti, társadalmi, pártpolitikai) csoportja iránt „elfogult” személyt, aki képes valóban minden olyan hírt, beszámolót tökéletesen figyelmen kívül hagyni, amely esetleg azt eredményezné, hogy meginog a bizalma abban az egyetlenben, aki (ami) iránt egyáltalán még képes ezt érezni.

Ily módon beláthatjuk, hogy a bizalom torzulása, fogyatkozása és hiánya igen komoly következményekkel jár, és adott esetben lehetetlenné teszi a csoportok (és a tagjaik) közötti egészséges kapcsolattartást, aminek eredményeképpen a közjó, a közös célok megvalósítása mindinkább lehetetlennek tűnik. Márpedig ilyenkor az önérdek és a csoportérdek uralkodik el, ez pedig a rákos daganathoz hasonlatos: lappangva kiterjed, apránként felemészt minden erőforrást, mígnem végül azt vesszük észre, hogy a teljes test megbetegedett, sőt életveszélybe sodródott.

(Újra) rálépni a bizalom útjára

Hívő emberként nem csak azért foglalkozunk a bizalom kérdésével, mert bennünket is érint mind a magán-, mind a társadalmi életünk szintjén. Van ennek az érdeklődésnek és útkeresésnek egy sajátságosabb, lényege szerint teológiai oka.

Liturgiánkban gyakran elhangzik az amen szó. Azzal általában tisztában vagyunk, hogy héber eredetű kifejezéssel van dolgunk, ám pontos fordítása terén már nehézségekbe ütközünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hitoktatási (és papi prédikációs) gyakorlat egy téves meglátást gyökereztetett meg a gondolkodásunkban. A katolikus egyház katekizmusa ezért figyelmesen fogalmaz:

„A héber ’Amen’ ugyanabból a gyökből származik, mint a ’hinni’ szó. E szógyök szilárdságot, megbízhatóságot, hűséget fejez ki. Így érthető, hogy miért állítható az ’Amen’ Isten irántunk való hűségéről és a mi belé vetett bizalmunkról egyaránt. […] A hitvallás végső ’Amen’-ja megismétli és megerősíti annak első szavát: ‘Hiszek’.

Hinni azt jelenti, hogy ’Amen’-t mondunk Isten szavaira, ígéreteire, parancsolataira; teljesen rábízzuk magunkat arra, aki a végtelen szeretet és a tökéletes hűség ’Amen’-ja. A mindennapok keresztény élete tehát ’Amen’ lesz keresztségi hitvallásunk ’hiszek’-jére” (KEK 1062, 1064).

Vagyis szó nincs arról, hogy az amen pusztán valamiféle vágyat, szándékot fejezne ki: „Úgy legyen… Legyen úgy.” Ez olyan téves közhely, amely elgyöngíti, aláássa az eredendő kifejezési szándékot, ráadásul nem felel meg a bibliai héber nyelvhasználatnak sem. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy A katolikus egyház katekizmusa eléggé megengedő e kérdésben. Bár – mint láttuk – tisztázza a kifejezés pontos jelentését, később kompromisszumot köt a bevett fordítással (KEK 2856, 2865). Valójában ugyanarról a szentírási szakaszról van szó mindkét pontban, s a megengedő magatartás alapja egy Jeruzsálemi Szent Cirilltől vett idézet, amely Szűz Mária angyali üdvözletkor kimondott igenjére utal vissza: „Fiat mihi secundum verbum tuum – Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Persze elgondolkodhatunk azon, vajon Mária csak annyit közölt: „Legyen úgy!”, vagy esetleg abbéli bizonyosságát és feltétlen bizalmát fejezte ki, hogy a Mindenható képes beteljesíteni mindazt, amit az angyal hírül adott, jóllehet ez emberi szempontból lehetetlennek tűnik.

Az ’mn gyök a Bibliában megbízhatóságot, hűséget, biztonságot, bizonyosságot fejez ki – jelentése igen sokrétű, attól függően, hogy névszói (igazság, bizalom, megbízhatóság stb.) vagy igei (bízik, ráhagyatkozik, hűséges, igaznak tart stb.) használatával találkozunk (Brown, 1939: 53–54). Számos bibliai előfordulása közül nem egy éppen azt a bizalmat írja le, amelyről jelen írásunkban szólunk. A fordítás természetesen nehéz feladat, olykor – már csak a beidegződéseink miatt is – a „hisz” magyar szóval adjuk vissza az ’mn gyök jelentését, holott teljességgel értelmes és megalapozott lenne a „bízik” ige alkalmazása (például Ter 45,26; Kiv 4,1.8; Iz 7,9). Vannak esetek, amikor a fordítók – az egyértelmű kontextus okán – ezzel a megoldással élnek: „A népet félelem töltötte el az Úr színe előtt, de bízott az Úrban és Mózesben, az ő szolgájában” (Kiv 14,31), vagy: „Ne bízzál benne, ha hangja barátságos, mert a szívében hét aljasság lakik” (Péld 26,25). Érdemes megjegyeznünk, hogy a görög piszteuó ige (’hisz’, ’bízik’) és a latin fides főnév (’hit’, a szó azonos gyökből ered, mint a fiducia, ’bizalom’) ugyanezzel a sajátossággal rendelkezik.

Mi lehet az oka annak, hogy a magyarban elkülönülő két szó – ’hinni’ és ’bízni’ – ennyire átjárja egymást a Szentírásban? A gondolat gyökerénél a szilárdság, a megbíz- hatóság áll. Isten szavai igazak, mégpedig azáltal, hogy a tettek szintjén kivétel nélkül megvalósulnak. Ily módon az embernek oka van Istenre hagyatkozni, és szavait igaz- nak tartani. Ő szövetséget köt az emberrel, s ehhez a szövetséghez, bármi történjen is, feltétel nélkül hűséges. Ezért vált a zsidóság fő ünnepévé pészah, az egyiptomi kivonulás. A kereszténység számára Istennek ez a megbízhatósága és hűsége Jézus Krisztusban öltött testet. „Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi – én, Szilvánusz és Timóteus – köztetek hirdettünk, nem volt »igen« is meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne” (2Kor 1,19). Amikor az ember ament mond, tulajdonképpen így felel Isten őt szólító szavára: elfogadom, hiszem, hogy ez így van, azaz annyira biztosnak tartom mindezt, hogy kész vagyok feltétel nélküli bizalommal teljesen erre alapozni az életemet. A héberből kölcsönzött szavunk tehát körkörösséget és dialogikusan egymásra utaló viszonyt hoz létre Isten felénk való megnyílása (meg- tapasztalhatóvá válása) s az ezáltal bennünk kiváltott reakció között: „Jézus Krisztus maga az »Amen« (Jel 3,14). Ő az Atya irántunk való szeretetének végső »Amen«-je; Ő átveszi és tökéletessé teszi a mi Atyának mondott »Amen«-ünket: »Ahány ígérete csak van Istennek, az Őbenne ’Van’, ezért hangzik Általa ajkunkon az ’Amen’ Isten dicsőségére« (2Kor 1,20)” (KEK 1065). Vagyis Krisztus a definitív „igen”, amit az Atya kimondott a Szentlélekben az emberiségnek: akart, vágyott, szeretett, elfogadott, befogadott, magukra nem hagyott lények vagyunk egy világban, amelyet otthonunkként ajándékba kaptunk. Isten atyasága pedig éppen azáltal válik egzisztenciális igazsággá számunkra, hogy benne a szóhoz, az ígérethez való abszolút hűség mutatkozik meg. Ez még akkor is így van, ha mi nem növünk föl ennek a szövetségnek az igazságához: „…ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2Tim 2,13). Másként megfogalmazva: Isten igenje szilárdan áll akkor is, amikor mi megingunk. „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róm 11,29).

Amikor tehát az ember amennel felel az őt megszólító Istennek, tulajdonképpen az „igen” örök és visszavonhatatlan körforgásába emeli be magát. Éppen azt kapja ajándékba a Teremtőtől, ami minden ősbizalom forrása, alapja és elemi tapasztalása. Ilyetén módon Isten hűségére a maga teremtményi bizalmával felel.

Innen eredeztethető a bibliai zsidó-keresztény hit sajátossága: bizalom nélkül nem lehet hinni – és hit nélkül nem lehet megalapozottan bízni. E kettősség szépen egymásba fonódik az izajási intésben: „Bizony, ha nem hisztek, nem maradtok meg” – „Bizony, ha nem bíztok, nem maradtok meg” (Iz 7,9). E kijelentésnek megvannak a sajátos kötődései az első két pontban elmondottakhoz:

• Akiben a bizalom alapvető érzése/magatartásmintája nem vagy csak korlátozottan alakult ki (sérült az ősbizalom kiforrásának fejlődési fázisában), annak a hite terén is nehézségekkel kell szembenéznie. Már-már közhelyes igazság: akinek nehezére esik bízni a mindennapos emberi kapcsolatai szintjén, az nagy valószínűséggel zavarokat fog tapasztalni az istenkapcsolata és -hite terén is. Azonban e megfontolás fordítottja is igaz: az egészséges hittudat segítséget nyújthat az emberi bizalom gyógyulásához.
• A bizalmat aláásó, elgyengítő közeg (család, alacsonyabb szintű csoportosulások, közösségek, társadalom, nemzet, állam) rombolja a hitet Az egyéni élet- szentség ugyan kibontakozhat ellenséges külső feltételek közepette is, ám nehezen képzelhető el életerős közösségi hit, egyházi létezés paranoid, szorongásra és félelemre épülő társadalmi keretek között. Kényelmetlen és kellemetlen kijelentés ez, ám nincs okunk megkérdőjelezni.
• Amennyiben a bizalomvesztett ember – hogy élni tudjon – feltétlen bizalmat szavaz egy csoportnak vagy személynek, akkor alkalmatlanná válik a feltétlen hitre. Ennek egyrészt az az oka, hogy Isten „féltékeny Isten”, vagyis nem tűr meg maga mellett alternatívákat, pótlékokat (s ez nem valamiféle isteni érzelemnek a következménye, hanem az Abszolútum természetéből adódó, filozófiai szinten belátható szükségszerűség), másrészt pedig az, hogy a bizalom- személyek valójában bálványok. „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik” – aminek egyenes következménye, hogy „szíve elfordul az Úrtól” (Jer 17,5). Vagy Isten az életem Istene, vagy valaki (valami) mást teszek istenemmé (bizalmam feltétlen alapjává), csakhogy ebben az esetben magának Istennek már nem marad hely a szívemben (mivel a féltékeny Isten nem fogadja el a „második helyet”).
• A bizalom útjára lépés olykor kiszakadásként, törésként mutatkozik előttünk. Túl kell haladnom eddigi bizonyosságaimon, ki kell lépnem bebiztosított létezésem keretei közül, le kell mondanom a bálványok erősségéről és támaszáról. Ez félelmes lehet – ahogy minden valódi és igazi hitpróba. Csakhogy azt kell tudatosítanom magamban, hogy a kilépésemkor nem a semmibe, a bizonytalanba jutok, hanem épp így és ekkor találok szilárd talajt a lábam alá. Szépen tükrözi mindezt Péter vízen járásának elbeszélése (Mt 14,22–33): furcsamód azt kell felismernie, hogy nem a hánykolódó hajóban, hanem a hullámok tetején van biztonságban (ott, ahol a Mester van). El kell hagynia azt, amitől addig a túlélését remélte, és oda kell elmennie, ahol úgy vélte, a halál vár rá. Ez az átlépés, áthaladás – Péter személyes pészahja, a szó eredeti héber értelmében – a hit és a bizalom pillanatává válik. Persze megvan a döntés és a lépés veszélye is: „…az erős szél láttára azonban megijedt, és merülni kezdett” (30). A bizalom felépítésének útja gyakran olyan helyzetek tudatos vállalásán át vezet, amelyek épp a félelmet és a szorongást, a bizalom ellenérzéseit erősítik fel bennünk. A kérdés az: ekkor, itt, így képes vagyok-e a tekintetemet a Mesterre szegezni, és a lehetetlennek tűnő körülmények között is igent, ament mondani? Ha nem, akkor elnyel a háborgó mélység. Itt azonban még egy dologra ügyelni kell: a félelem önmagában nem elég motiváció. A személyes kötődés és megnyílás eleme szükséges. Péternél ez egyetlen kiáltásban mutatkozik meg: „Uram, ments meg!” Az „Uram” megszólítás személyessége és kötődése (az én Uram) menti meg az apostolt.

Zárszó gyanánt

„A bizalom lényege mindig az elővételezett és előlegezett bizonyosságban rejlik” (Pataki, 2011a: 24). Ez a mondat mintha rímelne az Újszövetség hit- (és egyben bizalom)definíciójára: „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka” (Zsid 11,1). XVI. Benedek pápa e szakaszt kommentálva okkal írja Spe salvi kezdetű enciklikájában: „A hit nem csupán személyes törekvés valami eljövendőre, ami még teljesen előttünk áll; a hit ad nekünk valamit. Már most a miénk valami a várt valóságból, és ez a jelen lévő valóság az, ami »bizonyítékot« szolgáltat amellett, ami még nem látható. Bevonja a jelenbe a jövőt, úgy, hogy a jövő ezután nem tisztán »még nem«. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent; a jelent megérinti az eljövendő valóság, és így a jövendő dolgok belépnek a jelenbe, a jelenvalók pedig a jövőbe” (7). A bizalom egyszerre bizonytalanság és bizonyosság. Bizonytalanság abban az értelemben, hogy az itt és most konkrét adottságait meghaladva mondunk igent valakire, valamire. Bizonyosság pedig azért, mert nem alap és belátás nélkül tesszük ezt. Okunk van rá, efelől vagyunk meggyőződve, amikor végiggondoljuk, mit is jelent amen szavunk. A jelen pedig valóban megváltozik ott, hol színre lép a bizalom.

Becsaphatnak bennünket, visszaélhetnek a bizalmunkkal, megbánthatnak és megsebezhetnek minket – ez a másik ember döntése és szabadsága. Én pedig bezáródhatok, feladhatom a reményt s vele a bizalmat, vagy épp ellenkezőleg, mintegy lázadva a rossz ellen újra igent mondhatok – ez pedig az én döntésem és szabadságom. Lehet azt mondani, hogy a „remény elleni remény” (Róm 4,8), a „valóság elleni bizalom” őrültség. Ám egy kérdést őszintén és nyíltan fel kell tennünk: Milyen lesz a világ, ha nem így, ezzel az őrültséggel döntünk? És milyen ember leszek én magam, ha már nem merem vállalni a bizalom őrültségét? Valóban ezt akarom?

Absztrakt

A 2016 és 2019 közötti időszakban egy közvetlen európai uniós projekt koordinátora voltam. A HomeLab projekt a V4-országokban valósult meg. Magyarországon Budapesten (Utcáról Lakásba Egyesület) és Veszprémben az MMSZ közreműködésével. A kiválasztott öt célcsoportban lévő háztartások számára komplex (lakhatási, foglalkoztatási, szociális) szolgáltatást nyújtott. Az öt között volt egy kis létszámú célcsoport, a „börtönből szabadultaké”. Tanulmányomban bemutatom e speciális, stigmatizált célcsoport komplex támogatását. Ennek során a projektben végzett munkámra, következtetéseimre, a „beavatkozásokról” készített feljegyzéseimre, statisztikáimra, valamint a témában megjelent szakirodalomra kívánok támaszkodni. Ismertetem, milyen sikerek, nehézségek vezettek el a közös eredményekhez, továbbá hogy a szűkebb közösség hogyan viszonyult a támogatott személyekhez.

Kulcsszavak: börtön, hit, támogatás, közösség, elfogadás

„A börtön mindenkit megváltoztat.”

Gyermekkoromban az óvodába vezető út a sátoraljaújhelyi börtön és fegyház mellett haladt el. Sokszor láttam az elítélteket rabruhában dolgozni a börtön körül. Mindig fegyveres és kutyás őrök vették körbe őket. Visszagondolva semmi félelem nem volt bennem velük kapcsolatban, inkább valami sajnálatféle, már amilyen sajnálatot egy öt-hat éves gyermek érezhet.

Több éve járok be a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe mint reintegrációval foglalkozó szociális segítő. 2016-ban, amikor először léptem be a börtön falai közé, bizony voltak előítéleteim, tele voltam vegyes érzelmekkel a fogvatartottakkal és a hellyel kapcsolatban. Amikor kívülről az épületre néztem, szomorú érzések és sötét gondolatok fogtak el. Abba a kísértésbe estem, amibe számos embertársam – köztük sok keresztény felebarátom is. Gondolhatnánk, jobbak vagyunk a másik embernél, és ez feljogosít bennünket, hogy bíróként viselkedve elítéljünk másokat, újra és újra, konzekvencia, fellebbezés nélkül.

Azóta már túl vagyok sok-sok személyes lelki beszélgetésen, mind fogvatartottakkal, mind azokkal, akik ellátják a felügyeletet, a reintegrációt és a fogvatartottak gondozását – ahogy ők maguk mondani szokták: „Letöltendő életfogytiglan, amióta itt dolgozom.” A mottómban azt írtam: „A börtön mindenkit megváltoztat.” Az elmúlt évek alatt őszintén rájöttem, hogy engem is megváltoztatott. Már azt látom a fogvatartottak tekintetéből, hogy akár én is lehetnék az ő helyükben, ha az életem másként alakul. Megtanultam, hogy csak akkor tudom szívvel-lélekkel végezni segítői munkámat, ha csendesen megállok minden olyan ember előtt, akit a gonosz megkínzott, és meghallgatom őket. El kell fogadnom a másik embert, elfordítva tekintetemet a bűnről, amelyet elkövetett. Aki velem szemben áll, csak így lesz képes megbízni bennem, és erőt meríteni belőlem ahhoz, hogy feladja eddigi énjét, s megadja magát a jó hatalmának. Így lesz képes arra, hogy másként tekintsen magára jelen állapotában.

Hiszen mi is a cél? Talán mindenki számára egyértelműen az, hogy az elítélteket úgy vezessük vissza a társadalomba (reszocializáljuk őket), hogy ne legyenek visszaesők. Ebben az eredményesség legfontosabb eleme maga az ember: az elítélt, a nevelő, a felügyelő, a szociális segítő. Nem tudunk hatékony rendszert építeni, ha ezeket az embereket nem hallgatjuk meg, ha nem értjük meg eddigi életüket, bennük munkáló élményeiket.

A HomeLab projekt

A HomeLab projekt (a biztos lakhatás és munkahely megteremtéséért), amely 2016 októberében indult el, az Európai Bizottság Foglalkoztatás, Szociális Ügyek és Társadalmi Befogadás Főigazgatóság „Foglalkoztatás és Társadalmi Innováció” (EaSI) programja támogatásának keretében valósul meg. Vezető partnere a Városkutatás Kft. Jelenleg két fő van a projektben, és tervezzük a bővítést.

A HomeLab új utakat mutat a biztos munkával és lakhatással nem rendelkezők számára. A projekt keretén belül a négy visegrádi országban (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) öt kísérleti program valósult meg, köztük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi programja.

A HomeLab lényege, hogy integrált lakhatási és foglalkoztatási szolgáltatásokat nyújtunk a szociális lakásügynökség modellje keretében. A szociális lakásügynökség modelljének alapfeltevése szerint a lakhatási és foglalkoztatási problémákat egyszerre kell kezelni, hogy az emberek számára elérhetővé váljon a megfizethető lakhatás és a megfelelő szintű jövedelem, s képessé váljanak e helyzet fenntartására is. A szociális lakásügynökség olyan intézményesített integrációs modellt kínál, amelyben a piac szereplőivel – munkaerőpiaci szereplőkkel (munkáltatók) vagy magánlakások tulajdonosaival (leendő bérbeadók) – és a szociális intézményrendszerrel is szorosan együttműködik céljának elérése érdekében. A modell azáltal, hogy integrálja a szociális lakhatás különböző típusait, ki is tágítja a szociális lakhatás fogalmát, például a kínálatába bevonja a bérleti magánpiacot is, mint a megfizethető lakhatási formák egyik fontos forrását.

A projekt keretében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex lakhatási, foglalkoztatási és szociális szolgáltatásokat nyújtott Veszprémben. Annak ellenére, hogy a régió munkaerőhiánnyal küzd, találunk itt olyan, főként hátrányos helyzetben élő embereket, akik jelenleg nem részesei a munkaerőpiacnak. Ezért a Szeretetszolgálat azon dolgozik, hogy összekösse a munkaerőpiac kínálati és keresleti oldalát. A biztos munkahelyre alapozva a Veszprém Megyei Jogú Város és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által 2016. április elején létrehozott „VESZOL” Veszprémi Közösségi Lakásügynökség Nonprofit Kft. közreműködésével a célcsoport lakhatási problémáira is megoldást lehetett találni.

A projektet harmadik eleme, a szociális munka teszi fenntarthatóvá. A szociális munka révén támogatjuk a klienseket, míg első fizetésük megérkezik, és lakhatási helyzetük megoldódik. Segítünk a munkakeresésben, az önéletrajzírásban, szükség esetén háztartás-gazdálkodási ismereteket adunk át nekik, ebben a Hitel-S program szakértői segítenek. A program során támogatást nyújtottunk az időközben felmerülő problémák megoldásához, legyen szó munkával, lakhatással kapcsolatos vagy egyéb családi problémáról.

Öt célcsoportban hatvankilenc háztartást vontunk be a projektbe, és jellemzően lakhatási segítséget nyújtottunk. A foglalkoztatás területén sikeresen együttműködtünk helyi vállalatokkal, valamint napi kapcsolatban voltunk a helyi Foglalkoztatási Paktum irodával is, nekik köszönhetően mindig azonnal értesültünk a legfrissebb foglalkoztatási és/vagy képzési lehetőségekről. Nagyon jó munkaviszony alakult ki a projekt időtartama alatt a helyi civil és egyházi szervezetekkel. Projektünkre és integrált szolgáltatására felfigyelt az Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnokság is, ezért létrehoztak Veszprémben egy munkacsoportot, melyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is képviselteti magát. Aktívan részt veszünk a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetből szabadultak reintegrációjában, maximálisan kihasználva a HomeLab projekt által nyújtott integrált szolgáltatásokat.

Tanulmányomban az említett projekt egyik (a legkisebb létszámú) célcsoportjával, a börtönből szabadultakkal foglalkozom. Egy – természetesen beazonosíthatatlan – eseten keresztül mutatom be azt a szociális segítő munkát, amely a másfél év alatt eredményre vezetett. E munkának nagyon fontos eleme volt az Istenbe vetett hit, amely a börtön és a szabad élet közötti hídnak bizonyult.

Hajdanán egyáltalán nem volt jellemző, hogy zárt intézeti keretek között fogva tartott embereknek nevelési céllal szervezett hitoktatást, más szóval felnőttkatekézist tartsanak. Kutatásaim során csak egy példát találtam erre: a szempczi fenyítőház 1780. évi szolgálati utasítása alapján a rabok kötelező vallásoktatásban vettek részt, amelynek célja az elítéltek nevelése volt (Vajna, 1906). Véleményem szerint napjainkban elengedhetetlen, hogy – mint az ókeresztényeknél – javító-nevelő szándékkal és ami a legfontosabb, irgalmassággal közelítsük meg a témát, hiszen a büntetés-végrehajtás mára már túllépett klasszikus „büntető” feladatán, és megjelent a társadalommal összeütközésbe került egyén reintegrálásának gondolata. Ebbe a munkába illeszkedik a felnőttkatekézis, melynek során fontos, hogy a fogvatartottakban pozitív istenkép alakuljon ki, amely segít átértékelni a tetteiket.

Vallás a börtönben – történeti visszatekintés

Nagyiványi Fekete Gyula A dologház és lakói című értekezéséből (Nagyiványi, 1891) megtudjuk, hogy a 19. század végén a fegyencet befogadáskor orvosi vizsgálatnak vetették alá, a nála lévő értékeket és a ruháját elhelyezték a raktárban, s ezután – bármely valláshoz vagy felekezethez tartozott – érkezéséről azonnal értesítették az illetékes lelkészt.

Ennek okai a 19. században elindult nagy börtönépítési programban keresendők (akkor épült tíz büntetés-végrehajtási intézet, mely ma is működik), amikor is az elítéltek nevelése, oktatása, valamint lelkigondozása a börtönügy szerves részévé vált. A római katolikus, a református, az evangélikus egyház és az izraelita felekezet képviseltette magát ebben a munkában.

Fontos leszögezni, hogy míg bizonyos jogok szünetelnek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt, más részük pedig korlátozottan érvényes, addig vannak olyanok is, amelyek az intézet falai között is korlátlanul és érintetlenül érvényesülnek. Ez utóbbiak közé tartozik a gondolat-, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jog is.

A vallásszabadság valóban olyan abszolút alapjog, amelyet semmilyen formában nem korlátoznak a büntetés-végrehajtási intézmények. Sőt, összhangban vannak a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozatával is, mely kimondja: „E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék” (2). A zsinat továbbá kijelenti, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik. A Hittani Dikasztériumnak az emberi méltóságról szóló, Dignitas infinita kezdetű nyilatkozata (Hittani Dikasztérium, 2024) szerint négyféle méltóságfogalmat különböztethetünk meg: van ontológiai, erkölcsi, társadalmi és egzisztenciális méltóság. A legfontosabb az ontológiai méltóság, amely azért illeti meg a személyt, mert Isten megteremtette, mert létezik. E méltóság nem törölhető el, mindig érvényben marad, mindentől és minden körülménytől függetlenül. Az erkölcsi méltóság azt jelenti, hogy az egyén a szabadságát gyakorolva dönt. Fennáll számára a lehetőség, hogy bármikor a lelkiismerete ellen döntsön. Az erkölcsi méltóság elveszíthető. Ezért kell azon fáradoznunk, hogy akik rosszat tettek, tettüket megbánhassák, és jó útra térjenek.

A Börtönlelkészi Szolgálatról szóló 13/2000. (VII. 14.) IM-rendelet a börtönlelkészi szolgálat létrehozásával intézményesítette a történelmi egyházak büntetés-végrehajtási intézetekben folytatott hitéleti tevékenységét. A felhatalmazás alapján minden bejegyzett egyház, vallásfelekezet és vallási közösség folytathat a bv-intézetekben hitéleti tevékenységet, amely a fogvatartottak csoportos és egyéni vallásgyakorláshoz fűződő jogainak érvényesítését és a lelkigondozás biztosítását is felöleli (Igazságügyi Minisztérium, 2000).

Az elítéltek lelkigondozását a katolikus, a református és az evangélikus egyház, valamint az izraelita felekezet képviselőiből álló, egyházi felügyeletű börtönlelkészi szolgálat végzi. Fő feladatai közé tartoznak az istentiszteletek, a bibliaórák és a hitoktatás, az egyéni és közösségi lelkigondozás, illetve rendszeres fogadóórák tartása. Munkájuk része az életismereti és valláserkölcsi oktatás; más vallások képviselői tevékenységének és a börtönmissziónak a koordinálása, illetve a fogvatartottak kérésére egyéb egyházi szolgálatok végzése (például keresztelés, esketés).

Reintegráció vagy reszocializáció?

A büntetés-végrehajtásban a reintegráció olyan tevékenységrendszert jelent, amelynek célja, hogy eredményeként az elítélt visszatérhessen a társadalomba, azonban ez kevesebb, kisebb elvárást támaszt a reszocializációhoz képest, mivel a reintegrációs tevékenység nem feltétlenül jelenti a fogvatartott lényeges mértékű belső megjavításának szándékát, megmarad a rab negatív irányú megváltozásának – lehetőség szerinti – megakadályozásánál. A reszocializációs tevékenységrendszer célja azonban az, hogy eredményeként a társadalmi szabályokat megtagadó (vagy azokat nem ismerő) fogvatartott elsajátítsa azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való majdani hatékony részvételéhez szükségesek.

A veszprémi büntetés-végrehajtási intézet személyi állományával folytatott beszélgetések és konzultációk alapján kijelenthetem, hogy mindkét folyamat csak akkor lehet eredményes, ha a fogvatartottak csupán a szükséges mértékben szenvednek korlátozást, egyébként pedig benti életük nem tér el radikálisan a kintitől. Ebben az összefüggésben az emberi méltósághoz szorosan kapcsolódó vallásszabadság gyakorlása reintegrációs és reszocializációs szempontból sem elhanyagolható, mivel a fogvatartottak sokszor éppen a vallás segítségével találnak rá a kiútra nemegyszer kilátástalannak tűnő helyzetükben. Azt látom, hogy a fogvatartottak bűnbánatgyakorlása e zárt térben szinte mindennapos, van idejük és lehetőségük eddigi életükön elgondolkodni, tetteik felismerésével rádöbbenhetnek emberi felelősségükre, így képesek lehetnek átértékelni gyakran téves értékekre épült múltbeli cselekedeteiket. Ezért fontosnak tartom Szent Benedek, Európa fővédőszentjének jelmondatát: „Ora et labora”, vagyis „imádkozzál és dolgozzál”. A szabadságvesztés büntetés nevelési funkcióját alapvetően ez a két eszköz tudja eredményre juttatni: a munka és a rendszeres lelkigondozás.

A vallás mint többek között kötelező magatartási szabályok összessége meghatározó szerepet tölt be a hívő ember személyiségének alakulásában és kibontakozásában. Az általa közvetített és a személy által vallott értékek, illetve viselkedési normák (például béke, bölcsesség, türelem, szeretet, tisztelet, felelősség, becsület, megbocsátás, segítőkészség, szerelem, család, barátság, belső harmónia, önfegyelem…) elsajátítása kihat az egyéni és a közösségi cselekvés módjára és minőségére. A vallás által közvetített értékek az emberi cselekvés normatív kritériumai lehetnek, amelyek a társadalomban elfoglalt helyünket alapjaiban határozzák meg.

A vallás többek között ezért képviselhet jelentős összetartó erőt társadalmi és börtönszinten is, s mint ilyen, komoly szerepet tölthet be az elítéltek reintegrációjában, amelynek során aktív szerepe van a megtévedt ember új értékszemléletének kialakításában. A vallás segítségével a fogvatartott olyan értékekkel találkozhat, amelyeket korábban nem vagy nem helyesen ismert. Több fogvatartott arról számolt be nekem, hogy a börtönben találkozott azokkal az emberekkel, akik segítenek neki megtalálni az irgalmas Istent. Azt az irgalmas Istent, aki őket is szereti mint embert, mint bűnöst, és a bűnt ítéli el. Mindez nem egy szokványos közösségen belül történik.

Ahogy Máté evangéliuma mondja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (18,20).

Osztom Ruzsonyi Péter ehhez kapcsolódó gondolatait, melyek szerint „a vallásnak a társadalom visszaváró üzenetét is közvetítenie kell, de ezenkívül képes normalizálni a börtönökben az emberi kapcsolatokat. […] a lelkészek és az önkéntes segítők erőfeszítései hozzájárulnak a fogvatartottak rehabilitációjához, a büntetés-végrehajtás céljainak megvalósításához” (Ruzsonyi, 1993: 103).

Kiválasztás és istenképek

A projektbe korlátozottan tudtunk résztvevőket bevonni a szóban forgó célcsoportból. Figyelembe kellett vennünk mentális jellemzőket és személyiségjegyeket is.

A program kezdetekor fontos volt számomra, hogy megismerjem a büntetés-végrehajtási intézetben szabadságvesztésüket töltő fogvatartottak személyiségének mozgatórugóit. Ennek első és legfontosabb elemeként az eredményesen segítő szociális munkához szükséges volt ismernem azt az istenképet, amelyet a fogvatartottak magukénak gondolnak. Ezen ismeret nélkül a velük folytatott bármilyen beszélgetés, foglalkozás nem, illetve nehezen lett volna megvalósítható. Karl Frielingsdorf (2019) jezsuita pasztorálpszichológus szerint vannak olyan istenképek, amelyek beteggé tesznek, és vannak olyanok, amelyek gyógyítanak. Ha végiggondolom az Istenről folytatott személyes lelki beszélgetéseket, akkor azt látom, hogy sok érintettnél – a helyzetükből adódóan – a „démonikus bíró isten” képe jelent meg, aki „mint kérlelhetetlen bíró, minden ballépést megbüntet, anélkül, hogy az indítékokat és a hátteret megvizsgálná” (Frielingsdorf, 2019: 44). Ismerős, nem?! Hiszen most is ilyen helyzetben vannak a fogvatartottak. Szerintük a „világi” bíró sem nézi az indítékot, a hátteret, s persze van, amikor csak az indítékot nézi. A másik megbetegítő istenkép a „könyvelő istené”. Ez esetben „úgy jellemezhetjük Istent, mint egy fenyegető felügyeleti szervet, mint »a nagy testvért, aki figyel téged«, mint pedáns Törvény-istent, kellemetlen besúgót, erkölcsi házőrző kutyát, a világ rendőrét, mint az adósok istenét…” (Frielingsdorf, 2019: 62). A fogvatartottak helyzetükből adódóan erre az istenképre is hivatkoztak a beszélgetéseink során.

Hogy mi volt az első feladat? Az, hogy ezeknek az embereknek, akiket megismertem, és akik sok esetben a börtön sötétjében keresnek választ végtelennek tűnő szenvedéseik miértjére, amire azt kell, hogy mondjam, ez majdnem természetes, meg kell mutatni az irgalmas Isten képét, el kell mondani nekik, hogy „az irgalmas Isten szeretetből szabadságot biztosít gyermekeinek, annak a kockázatával is, hogy ők az otthont elhagyva távoli földre merészkednek, és mindent eljátszanak. Ő azonban tárt karokkal várja őket, amelyek nem büntetnek, hanem áldást osztanak. A tékozló fiak tévútjaik és baklövéseik miatt már egyébként is megbűnhődtek. Az Atya tudomásukra akarja hozni, hogy az a szeretet, amelyre görbe útjaik folyamán vágyakoztak, mindig megvolt, jelen van, és részükre mindig is jelen lesz” (Frielingsdorf, 2019: 46–47). Méltóságunkat Istentől kapjuk, nem tudjuk kikövetelni vagy kiérdemelni. Isten mindenkit önmagáért szeret, ő akar mindenkit, s ezért az ember méltósága sérthetetlen.

Azok többségéről, akikkel a beszélgetések alkalmával kapcsolatba kerültem, kiderült, hogy szociálisan hátrányos helyzetű (sok esetben roma) családból származnak, ahol nem ritka a generációkon keresztül jelen lévő bűnelkövetés. Az egyik fogvatartott elmondta: „Gyermekkoromból emlékszem a rideg, ellenséges környezetre, amiben felnőttem. […] Kerestem én igaz barátokat, szerettem volna, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, de nem jártam sikerrel. Mások boldogságát látva szenvedést éreztem, úgy éreztem, hogy én csupán kerékkötő lehetek.” Van, aki ilyen esetben is ragaszkodik a családjához, de olyan is, aki nem tartja velük a kapcsolatot.

A személyes beszélgetések során nagyon fontos volt a hiteles jelenlét, amelyet biztosítottam számukra. Nemcsak külsős segítő szociális munkás voltam számukra, hanem az az ember, aki, ha kell, meghallgatja őket, együttérez velük, megérti fájdalmaikat, szenvedésüket, s van, amikor csak hallgat, jelen van.

Beszélgetéseim során megtapasztaltam, hogy sok fogvatartottra jellemző a normakövetés teljes vagy részleges hiánya. Ezt az információt nemcsak a program miatt tartottam fontosnak, hanem a többi fogvatartottal és a szabadultakkal való együttműködés és kommunikáció szempontjából is. A „csoporton” kívüliekkel szemben a fogvatartottak nem mindig elfogadók, nem tisztelik a tekintélyt.

A fogvatartottak önismerete sok szempontból fejlesztésre szorul. A foglalkozásokon megfigyeltem, hogy hajlamosak önmaguk alulértékelésére, mert nagyon ritkán kapnak (kaptak) pozitív visszajelzést teljesítményüket illetően, viszont egy-egy jó szó, dicséret mindig jelentős motivációs tényező számukra. „A börtönben mások megvetése ahhoz vezetett, hogy önmagamat is megvessem – fogalmazott egyikük, de később már a következőket mondta: – Nincsenek és nem is keresek mentségeket vagy enyhítő körülményeket arra, amit tettem. A börtönben olyan embereket találtam, akik visszaadták elvesztett önbizalmamat.”

A célcsoport

Projektünk célcsoportjába női fogvatartottakat vontunk be. A kiválasztás után már a büntetés-végrehajtási intézetben megkezdtük a munkát. Fontos leszögeznünk, hogy a börtönben, „steril” körülmények között nem lehet mindenre felkészülni. Figyelembe kell venni a szabadulók jellemzőit és nehézségeit. Általában személyiségproblémákkal és készségek hiányával küzdenek. Munkalehetőségeik korlátozottak vagy egyáltalán nincsenek. Lakhatási problémáik vannak, sokszor hajléktalanok. Nincsenek megfelelő önérvényesítési képességeik. Kommunikációs, konfliktuskezelési és beilleszkedési problémáik vannak. A feléjük irányuló információkat nehezen fogadják be. Szocializációs és szociális deficittel, minőségi emberi kapcsolatok hiányával élnek. Stigmatizáltak, kirekesztettek, súlyos problémáik, félelmeik, előítéleteik vannak. Ezek a jellemzők a női szabadultakra fokozottan érvényesek.

Szabadulás után

A szabadult fogvatartottak gyakran azért kerülnek vissza a börtönbe, mert tiszta erkölcsi bizonyítvány és bejelentett lakcím nélkül nincs esélyük munkát kapni. Pár ezer forinttal kilépve a börtönkapun csak nagyon kevesen tudnak valóban új életet kezdeni. Az élet a börtönben, egy totálisan zárt intézményben ma alapvetően az izolációról szól, és sajnos a büntetés letöltése után is folytatódik a kirekesztés, a társadalom – a büntetett előéletből adódó „stigmatizálás” miatt – nehezen fogadja vissza a szabadultakat. A börtön lényege, hogy a bekerülő fogvatartott elszigetelődik a külvilágtól, s új rendszabályokat és követelményeket állítanak elé. A börtönnek sajátos érték- és normavilága van. A fokozatos alkalmazkodás speciális képességeket fejleszt ki. A hétköznapok szürkék és egyformák, unalmasak, de egyfajta biztonságot is nyújtanak. A szabadság és a döntés megvonása fájdalmas, de általa a felelősségtől is mentesül a fogvatartott. A döntéseket helyette és nélküle hozzák, ami kényelmes és felelősségmentes helyzet. Szabadulás után mindezek komoly problémát jelentenek a „kinti” valós világban, ahol döntések sokaságát kell meghozniuk, és a döntéseik után a felelősséget is vállalniuk kell.

 Nőként szabadulva

Az esetismertetés főszereplője egy ötvenes nő, aki a projektbe való bevonás időpontjában a jogerősen kiszabott büntetését töltötte. Budapesten, intézményi körülmények között lakik a tizennyolc éves lánya. A fogvatartott szeretné, ha szabadulása után a lánya hozzáköltözne, és segítené őt. Szeretne minél előbb elhelyezkedni. Szabadulása előtt fél évvel kezdtük meg a gondozást, bevonva a reintegrációs tisztet, a pszichológust, a pártfogót és a börtönlelkészt is. Kérdőívekkel felmértük a fogvatartott kompetenciáit, és hogy milyen jellegű munkát végezne. Célunk volt, hogy már a szabadulás pillanatában legyen lehetősége biztos és biztonságos lakhatásra, ellátásra (élelmiszer, ruhák stb.), munkalehetőségre, várja egy befogadó egyházi közösség. Meg kellett teremtenünk annak lehetőségét, hogy a lánya hozzá tudjon költözni, és egy másik városban fejezze be középiskolai tanulmányait.

Az első három hónap mindig nagyon szoros és intenzív szociális munkát igényel. Speciális kérések, igények merülnek fel, amelyeket viszonylag rövid időn belül szükséges megoldani. A szabadult személy sokszor úgy gondolja, hogy ha letöltötte kiszabott büntetését, akkor „tabula rasa”, elkezdheti az új életét. Ez a mi kliensünk esetében is így volt. Akkor szembesült azzal, hogy nem olyan egyszerű munkahelyet keresni úgy, hogy öt-hat év „hiányzik” az önéletrajzából, és hogy azzal a szakmával, amivel annak idején jól keresett, ma már nem tud megélni. Ekkor visszaesést és depressziót élt meg, amit fel kellett oldani. Ezen a ponton csatlakozott be a közösség, amelynek tagjai elfogadták úgy, ahogy van, a múltjával és a jelenével együtt. Hamarosan lett munkája, templomi takarítóként. A közösség segítségével és ajánlásával aktívan be tudott kapcsolódni a helyi hitéletbe is. Nagyon fontos, hogy a program alatt mindvégig ugyanaz a szociális segítő volt mellette, és mondhatni hídszerepet töltött be az életében.

Hat hónap után a kliens már maga fizette a rezsijét, és leányával együtt lakott. Még mindig igényelte az intenzív szociális munkát, de már sok mindent el tudott intézni egyedül és/vagy a leánya segítségével, aki sikeresen tudta folytatni tanulmányait. A kliens nyelvtudását használva egy ideig idegenvezetőként dolgozott, majd mentális problémák miatt elvesztette a munkahelyét, ezért újra intenzívebb szociális segítségre szorult. Megfogalmazódott benne, hogy szeretne új szakmát tanulni. Ebben segített a munkaügyi hivatal és helyi karitatív és civil szervezetek is. Az új szakma elsajátítása után, egy évvel a szabadulását követően már aktívan dolgozott, volt megtakarítása. Leánya is elvégezte az iskolát, és dolgozni kezdett. Másfél évvel az anya szabadulása után saját albérletbe költöztek, és az életük rendben volt.

Mondhatnánk, hogy a munkánk véget ért. De ez nem így van, mert az utógondozás is nagyon fontos tényezője a programnak. Igaz, nem mindennaposak a megkeresések (amikor e sorokat írom, évente egyszer-kétszer futunk össze a városban), de ha valamiben elakadnak, akkor keresnek minket. Fontos, hogy a kellő időben el tudjuk engedni ezeket az embereket, családokat, de tudniuk kell, hogy bármikor ott vagyunk, emberként, szociális segítőként, közösségként.

A projekt időtartama három év volt. Ebben az időintervallumban három börtönből szabadult személynek segítettünk a társadalomba való visszailleszkedésben. A három klienssel kapcsolatos „beavatkozásokat” a következőképpen dokumentáltuk összesítve:

• A klienssel kapcsolatos beavatkozások az ő érdekében:
  • A szociális munkással: 71 alkalom (2535 perc)
  • Külső szolgáltatónál: 2 alkalom (65 perc)
  • Partnerszervezetnél: 21 alkalom (735 perc)
• Ki kezdeményezte a találkozókat a klienssel vagy az ő érdekében?
  • Kliens: 30 alkalommal (1110 perc)
  • Szociális munkás: 49 alkalommal (1500 perc)
  • Partnerszervezet: 15 alkalommal (150 perc)
  • Bv-pártfogó: 10 alkalommal (435 perc)
  • Külső szolgáltató: 2 alkalommal (65 perc)
• A klienssel vagy az ő érdekével kapcsolatos beavatkozások típusa:
  • Személyes találkozó: 64 alkalommal (2310 perc)
  • Csoportmegbeszélés: 10 alkalommal (330 perc)
  • Telefonos konzultáció: 8 alkalommal (110 perc)
  • Reintegrációs team: 18 alkalommal (475 perc)

A felvázolt esetismertetés, valamint a fenti adatok is azt támasztják alá, hogy fontos a szabadulás krízisének csökkentése, a biztonságos szociális „híd” kiépítése már a börtönben. A szabadult számára lényeges, hogy bizalommal legyen aziránt, aki az ő „embere”. Fontos még az elfogadó (egyházi) közösség kialakítása, amelyben megtapasztalhatja a bűnbocsánatot és az önzetlen segítést. Mindez sokat segít a visszaesés megelőzésében.

Nagyon lényeges még a többségi társadalom szemléletének alakítása is, hiszen ez alapja annak, hogy a börtönből szabadultak vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Fontos, hogy a közösség valódi segítségforrásként jelenjen meg, hozzáállásukat, viselkedésüket ne az elutasítás, az előítéletek, hanem az elfogadás, az ítélkezésmentesség határozza meg. Sokszor azt tapasztaltuk, tapasztaljuk, hogy a szociális intézmények dolgozói is előítéleteket táplálnak a börtönből szabadultakkal szemben. Az előítéletektől eltérően a megismerés hatásos lehet, de pusztán információk közvetítésével nehéz megváltoztatni a bevésődött attitűdöket. Valós kapcsolatok szükségesek, hogy valaki elfogadó és megértő legyen ezzel a csoporttal is.

Végeredményben azzal, hogy a segítő kapcsolat keretében rávezetjük az egyént önmaga megsegítésére, már eredményt értünk el. De ezt csak nyílt, hiteles, tiszta kommunikációval tudjuk elérni, illetve olyan nem tanulható emberi tényezőkkel, mint például az életkedv, a humor és a figyelem. Egy szóval összefoglalva: szeretettel.

Munkánk eredményeit több magyarországi konferencián bemutattuk. Programunkra felfigyelt a Belügyminisztérium és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága is. 2024-ben is folytatjuk a megkezdett utat, együttműködve az országos és helyi egyházi, karitatív és civil szervezetetekkel, valamint a veszprémi büntetés-végrehajtási intézettel.

A visszaesés okai

Forrás: Büntetés-végrehajtási Intézet (2016)

“I was in prison and you came to me” (Mt. 25,36)

Starting life after prison

Abstract

In the period between 2016-2019, I was the coordinator of a direct European Union project. The HomeLab project was implemented in the V4 countries. In Hungary, in Budapest (Utcáról Lakás Egyesület) and Veszprém with the cooperation of MMSZ. In the project, it provided complex (housing, employment, social) services for households in the 5 selected target groups. Among the 5 target groups, there was a small target group, the target group of “released from prison”. In my study, I present the complex support of this special, stigmatized target group. I would like to rely on my work in the project, my conclusions, my notes on the “interventions”, my statistics, as well as the literature published on the subject. I will present the successes and difficulties that led to common results. Furthermore, how the wider community related to the supported persons.

Keywords: prison, faith, support, community, acceptance