Absztrakt

Magyarországon a gazdasági központoktól távol fekvő, aprófalvas vidéki térségekben az egymással összekapcsolódó társadalmi problémák évtizedek óta képeznek megoldatlan, mélyülő válsághelyzetet. A leghátrányosabb helyzetben lévő falvak lakóit támogató Felzárkózó települések program sajátos jellemzője a lokális perspektíva érvényesítése, a helyi szükségletekre reagáló, diagnózisalapú beavatkozás. Jelen írás ezt a szemléletet erősíti. A tanulmány helytörténeti dokumentumok, a szocializmus utolsó évtizedeiben íródott falu- krónikák segítségével mutatja be azokat a kulcsfontosságú folyamatokat, amelyek ma is meghatározzák a Sellyei járás leszakadó, „felzárkózó” településeinek életét. A falusi élettér kiüresedése, a falu funkciótlanná válása, a közösségek válsága és hiánya, illetve az etnikai szegregáció problémaköre egyre markánsabban jelenik meg az éves szintű beszámolók anyagában, megelőlegezve, kezdeti fázisában bemutatva a jelenlegi válsághelyzetet.

Kulcsszavak: etnikai szegregáció, felzárkózó települések, helyi társadalom

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.3

A vidéki Magyarország jellegzetes problémáit állatorvosi lóként hordozzák a gazdasági központoktól távol fekvő, peremhelyzetű, aprófalvas térségek. A fiatalok és képzettebbek folyamatos elvándorlása az alacsony iskolázottsággal és rossz munkaerőpiaci pozícióval jellemezhető sokgyermekes családok beköltözése, illetve domináns jelenléte miatt többnyire nem vezet a kistelepülések elnéptelenedéséhez. Ezekben a közösségekben nemcsak az integrációt aláásó szocializációs minták és az alacsony hatékonyságú megküzdési stratégiák öröklődnek át, hanem a kitörést ellehetetlenítő életkörülmények is.

A felzárkóztató programok munkatársai számára nemcsak a segítségnyújtás hatékony formáinak kidolgozása jelent komoly kihívást, de a komplex problémahalmaz megfelelő értelmezése is. Az anyagi nehézségek, a családi konfliktusok és az eladósodottság hátterében ugyanis nemcsak az alacsony végzettség és az elégtelen munkaerő-piaci helyzet állhat, hanem a tartós kirekesztődés és depriváció, illetve a szociális ellátó- rendszer nem megfelelő működése is. Jelen írás ehhez a munkához kíván hozzájárulni a történeti Ormánság nagy részét tömörítő Sellyei járásban az elmúlt évtizedek során lejátszódott folyamatok elemzésével. A tanulmány kiindulópontját a hetvenes és nyolcvanas években íródott éves szintű falukrónikák adják. Az országban egyedülálló módon a Baranya Megyei Tanács 44/1971-es utasításával bevezette a községi krónikaírást, konkrét szempontokat rögzítve a munkaanyagok elkészítéséhez. A községi tanácsok egy-egy megbízottja, a vb-titkár által kijelölt személy leírást készített az adott település előző évi eseményeiről, illetve bemutatta a falu aktuális helyzetét. A dokumentum egy példánya a tanácsi elfogadást követően a megyei levéltárba került. A kiadott feladat szakmai kontrollját a levéltár egyik munkatársa látta el. A legtöbb település esetében egészen a rendszerváltozásig folytatódott a krónikaírás, tehát a falvakban 1972 és 1990 között születtek változó igényességű és terjedelmű forrásanyagok.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által koordinált Felzárkózó települések program (www.fete.hu) a leghátrányosabb helyzetű magyarországi kistelepülések szociális rehabilitációját, az ott élő emberek társadalmi integrációját szolgálja. Baranya megye Sellyei járásában 2022-ig tíz település csatlakozott a programhoz. Ebben a járásban található az érintett baranyai falvak többsége (1. ábra). Jelen tanulmány célja a krónikák szempontjából lényeges, ugyanakkor a falvak mai életét is meghatározó problémakörök bemutatása. A ki- választott három kistelepülés forrásanyagai rámutatnak, hogy a jelenlegi problémák és konfliktusok gyökereit, illetve számos elemét megtalálhatjuk a késő Kádár-kor világában.

1. ábra: A Felzárkózó települések programban részt vevő falvak a Sellyei járásban

Forrás: TeIR Helyzet-Tér-Kép; Felzárkózó települések

A Baranya megye délnyugati részén, a Dráva síkjában fekvő Sellyei járás egyike azoknak a vidéki területeknek, ahol a hátrányos helyzet és az etnikai szegregáció településhatárokon átívelő, térségi problémaként jelenik meg. A járás jelentős része az Ormánság gazdag kultúrájú történeti kistájához tartozik, ahol virágzó, fenntartható tájhasználatra épülő gazdasági és társadalmi rendszer működött a 19. század közepéig (Andrásfalvy, 2013). Az 1767-es úrbéri pátens, majd a helyi népesség szempontjából kedvezőtlenül szervezett, a nagybirtokokat megerősítő, 1848-at követő tulajdonrendezés megpecsételte az itt élő népesség sorsát, s a 19. század végére kialakult az önpusztító „egyke” kultúra, amely jelentősen meggyengítette a hagyományos falusi közösségeket (Elek et al., 1936; Kiss, 1937; Kiss Z., 1991). 1948-tól 1965-ig a vizsgált térség jelentős része (a jugoszláv határvonal tizenöt kilométeres körzetében) szigorúan ellenőrzött, csak hatósági engedéllyel látogatható határövezetként működött (Saád, 2010). A gazdaság szocialista átalakítása során megkezdődött a népességcsere a képzettebbek elvándorlásával, alacsonyabb státuszú rétegek beáramlásával, illetve az erdei telepeken élő beás cigányság falvakba költöztetésével. Az Ormánság lakóinak harmadát veszítette el ezekben az évtizedekben (Boros, 2018; Kovács T., 2005). A továbbiakban a népességcserével, az etnikai szegregációval és a falusi intézmények, szolgáltatások visszaszorulásával kapcsolatos helyi tapasztalatok bemutatására kerül sor három ormánsági kistelepülés falukrónikái alapján.

A vizsgálat módszertana

A mintába került falvak mind részt vesznek a Felzárkózó települések programban. 2022-ig a Sellyei járás tíz falujában indult el a Máltai Szeretetszolgálat által irányított integrációs munka. Tanulmányomban három település (Gilvánfa, Hirics, Téseny) falu- krónikáit vizsgálom. A községek kiválasztása mellett szólt a hasonló népességszám (az 1970-es népszámlálás adatai alapján Gilvánfán 595, Hiricsben 365 – tíz évvel korábban még 510, Tésenyben pedig 518 fő élt; KSH), az önálló tanácsi lét hiánya, illetve az a tény, hogy mindhárom falu esetében előrehaladott volt az etnikai szegregáció folyamata. A falvak egyedi problémáinak megértéséhez a többi település adatai is szükségesek, ezek feldolgozása folyamatban van.

A falukrónikák írógéppel készült levéltári dokumentumai többféle elemzésre adnak lehetőséget. A munkaanyagok eltérő hosszúságúak: évenként jellemzően hét–tizenkét oldalas részletesebb eseményleltárt tartalmaznak havi bontásban (ünnepi alkalmak, népszerűsítő előadások, tanácsi ülések, az időjárás és a mezőgazdasági termelés összefüggései stb.), majd néhány oldalas összegzést közölnek a település helyzetéről (népmozgalmi adatok, infrastrukturális változások, fejlesztések stb.), illetve esetlegesen újságcikkek és fotók egészítik ki az információkat (Bezerédy, 1975). A krónikákból származó idézetek forrását minden esetben a Baranya Megyei Levéltár anyagát képező községi krónikák jelentik (Községi krónikák, é. n.).

Az egyszerű szövegelemzés módszerével vizsgáltam azt a három kulcsfontosságú témát, amely jelenleg is meghatározza az aprófalvas térségben élők mindennapjait: a helyi szolgáltatások és intézmények helyzete, a negatív migrációs trendek és – ezzel összefüggésben – az etnikai szegregáció problematikáját. A témaköröket egyrészt a leszakadó aprófalvas térségek konfliktusaival foglalkozó szakirodalom (vö. Ladányi–Szelényi, 2004; Váradi, 2008; Virág, 2015), másrészt a falukrónikák tematikája határozta meg.

A szövegelemzés során a rövidebb, év végi összegző részek áttekintésére került sor. Az értelmezés megkönnyítése érdekében néhány esetben a kapcsolódó kronologikus részeket is bevontam a vizsgálódásba. A három témakörhöz kapcsolódó szövegrészeket táblázatban rögzítettem. Kigyűjtöttem az el- és beköltözéssel, a cigány/roma népességgel, az egyes falvakhoz kapcsolódó infrastrukturális fejlesztésekre és hiányosságokra vonatkozó megállapításokat és leíró pontokat. Az elemzés során fontos kérdés volt, hogy milyen szövegösszefüggésben, milyen helyzetben kerülnek elő a vizsgált témakörök. A kutatás legfontosabb célja az volt, hogy árnyaltan, helyi kontextusban értelmezzük a falusi tér kiüresedésével, a negatív irányú migrációs trendekkel és a szegregációval kapcsolatos jelenségeket, s olyan megállapításokat fogalmazzunk meg, amelyek értelmezik a jelenlegi problémákat, illetve segítik megoldásukat. A krónikák szövege természetesen nem tekinthető tárgyilagos látleletnek a késő Kádár-korszak világáról. A szövegek a krónikaírók személyes véleményét, látásmódját tükrözik, s – mivel a megyei rendelet csak kereteket adott a munkához – már a témák és események szelekciója is a szerzők választásán múlott. Ezzel együtt is fontos e dokumentumok elemzése, mivel a lokális perspektívát és a helyi hatalom szempontjait érvényesítő, a kor domináns diskurzusát megjelenítő munkaanyagokról beszélünk.

A sellyei járás „felzárkózó” falvainak helyzete az 1970-es, 1980-as évek falukrónikáinak tükrében

A térségben korábban készített interjúk anyagai (Ragadics, 2019) alapján a középkorú vagy idősebb megkérdezettek a jelenlegi nehézségek gyökereként tekintenek a termelő- szövetkezetek felbomlására s – ezzel összefüggésben – a helyi falusi közösség szétesésére. Visszaemlékezéseikben a szocializmus időszaka a békés együttélés, az aktív munka, az együtt megélt ünnepek és a létbiztonság világaként jelenik meg (vö. Valuch, 2013; Majtényi, 2019). A vizsgált falvak hetvenes–nyolcvanas években íródott krónikái jelentősen árnyalják ezt a nosztalgikus képet.

Migrációs trendek, etnikai szegregáció

A Sellyei járás vizsgált településeinek közös vonása az etnikai szegregáció. A hetvenes években már előrehaladott volt a hagyományos paraszti közösségek felbomlása. Az önkizsákmányolásra épülő háztáji termelés még együttműködést generált a helyi társadalomban, a többletmunkával megszerezhető jövedelmek még hozzájárultak a falvak népességmegtartó erejéhez, de a fiatalok egyre nagyobb számban hagyták el a vidéki tereket a jobban jövedelmező ipari-kereskedelmi munkahelyek és a könnyebb, kényelmesebb városi élet reményében. Erről tanúskodnak a krónikák feljegyzései is: „…a fiatalok a városba mennek ipart tanulni, munkát keresni, s ott is telepednek aztán le.”

Ugyanitt: „A szülők is segítik őket egy kis lakás megszerzésében, s már csak vendégként látogatnak vissza a szülőfalujukba” (Téseny, 1973).

A határhoz közeli, fejlesztésre alkalmatlannak tartott területeken a hatóságok nem engedélyezték új építési parcellák kijelölését. A krónikák szerint erre nem is volt igény, mert egyre több volt az üres ház a faluban (Hirics, 1978).

Az ötvenes évektől zajló, gyakran erőszakos telepfelszámolások során a beás cigány családokat (tanácsi intézkedések és támogatás révén) a környező kistelepülések üresen maradt házaiba költöztették. Erre szolgáltat példát az alábbi gilvánfai leírás (1973):

„A község déli részén található állami erdőgazdaság területén, tehát az erdőben, az úgynevezett Géza Telepen ezelőtt két éve még 15 család élt meglehetősen embertelen körülmények között. Az állami intézkedések és a községi közös tanács együttes erőfeszítése révén a telep az 1972-es évben teljesen felszámolódott, a kunyhók véglegesen eltűntek. Lakóinak egy része a Varga telepre, más része be a községbe és a Járás egyéb községeibe telepedett le.” Másutt: „A felszabadulás után Pártunk Államunk jóvoltából sikerült a fent említett »Telep«-et felszámolni.” Gilvánfán új, faluszéli telepet hoztak létre az átköltöztetés során. A krónika szerzője is elismeri, hogy az áttelepített cigány családok életkörülményei nem változtak meg jelentősen: „Az új telepen felépült házakat sem lehet egyértelműen háznak nevezni, inkább a ház és kunyhó közötti átmeneti lakások…” Két év múlva már az újabb telep felszámolásával kapcsolatban számolnak be problémákról: „Ha a telepen valamelyik családnak házat vásárolnak, azok (korábbi) lakásába már beköltözik egy újabb házaspár” (Gilvánfa, 1975).

„Összefoglalva megállapítható, hogy Hiricsben ez évben fejlődés nem volt. Több család elköltözött a faluból, házukat cigány családoknak vették meg. Egy házat lakhatatlanság címén lebontottak” (1979). Majd később: „…népesség szempontjából a cigány lakosságnál növekvő, a magyaroknál csökkenő, az építkezés szempontjából stagnáló képet mutat a község” (Hirics, 1981). A krónikákban különböző forráselemek utalnak a fokozódó népességcserére (például a cigány tanulók arányának növekedése az iskolában, az elköltözők és beköltözők leírása stb.).

„A 84 éves Cs. F. elköltözik Pécsre a fiához. Házában már itt az új lakó, Orsós M. és család- ja. Egy szoba és egy konyha a lakható terület a kis házban. A család, amely beköltözött, 12 főből tevődik össze…” (Téseny, 1978).

A vizsgált korszak végére az etnikai szegregáció Téseny és Hirics esetében jelentősen előrehaladt, Gilvánfán pedig teljessé vált.

A többségi társadalom által helyesnek tartott viselkedési normák átadása számos ismeretterjesztő előadás tárgyául szolgált a falvakban. Gilvánfa (1981): „A sellyei nőgyógyász a szülők felelősségére hívta fel a figyelmet a gyermekvállalással, neveléssel kapcsolatban, majd a fogamzásgátlás lehetőségeit ismertette…”

A cigány népesség beilleszkedésével kapcsolatban számos panasz és probléma fogalmazódik meg a krónikákban. Hiricsben (1980) a helyi kocsmát csak a cigányok látogatták, s a feljegyzések szerint „nem dolgoznak megfelelően, illetve a fizetés után kb. 1 hétig nem mennek dolgozni”. Másutt: „A cigányok nehezen illeszkednek bele a normális életformába. A hatóságoknak még dolguk van velük…” (Téseny, 1973).

Megjelennek ugyanakkor az integrációra és a békés együttélésre utaló feljegyzések is – előítéletektől nem mentesen. Több helyen egyértelmű annak elismerése, hogy az adott településen lakó cigány családok törekednek arra, hogy a többségi társadalom által elfogadott normák szerint éljenek. „Egy tapasztalat azért elég biztató: az, hogy többségben vannak azok, akik megunták a telep életét, és kulturáltabb körülmények közé vágyódnak” (Gilvánfa, 1976).

Érdekes és fontos trend mutatkozik a hetvenes évek végétől: a cigányság mobilabb, felzárkózó rétege – az elköltöző fiatalokhoz hasonlóan – elhagyja a szegregálódott településrészeket, és magasabb státuszú falvak irányába költözik. A cigány népesség társadalmi integrációjának legfontosabb faktoraként a főállásban végzett munka jelenik meg a falukrónikákban:

„Örvendetes, hogy a cigányok nagy része már dolgozik […] nehéz dolga van a becsületes, dolgozó cigányoknak” (Téseny, 1977). „A férfilakosság munkát vállal, és megfelelő keresettel rendelkezik, bár a megkeresett pénz nem mindig szolgálja a család anyagi felemelkedését…” (Gilvánfa, 1973).

A felzárkóztatás feladatában a munkáltatóknak is komoly szerepük van: „A pécsi Bőrgyár képviselője megjelent a tanácsi kirendeltségen […] húsz fiatal cigány lány és asszony jelentkezett nemsokára. A Bőrgyár nap mint nap munkahelyre és hazaszállítja a dolgozó nőket. Ezt igen pozitívan lehet értékelni. Más vállalat is követhetné a Bőrgyár példáját” (Gilvánfa, 1974). Az asszimilációs hajlandóságot számos területen számonkérték a kényszerrel felszámolt erdei telepekről érkező cigány családoktól. A foglalkoztatás és a szorgalmas munkavégzés mellett fontos eleme volt az integrációnak a megfelelő lakhatás, a többségi társadalom elvárásaihoz alkalmazkodó családszerkezet (alacsonyabb gyermekszám) és a szabadidő megfelelő eltöltése is. Az elvárások gyakran ellentmondásosak, teljesíthetetlenek voltak. Az állami segítségnyújtás már nem fedezte a megvásárolható ingatlanok árát, és több családfő – a folyamatos munkaviszony hiánya miatt – nem is volt jogosult az állami támogatás igénybevételére.

A migrációs helyzet leírása a krónikákban erős egybeesést mutat Ladányi és Szelényi északkelet-magyarországi, csenyétei kutatásaival: „Az 1970-es évek közepétől azután meg- kezdődött az intenzív népességcsere – a parasztok egyre nagyobb számban költöztek el a faluból, s bár némelyikük inkább lebontotta a házát, mintsem hogy cigány költözzön bele, legtöbbjük azért eladta az otthonát a telepről beköltözőknek. Az 1980-as évek végére Csenyéte népessége jóformán teljesen kicserélődött” (Ladányi–Szelényi, 2004: 59).

A krónikák szövege gyakran utal a cigányság alacsonyabb termelési hajlandóságára. Kóczé Angéla szerint az államszocializmusban „…a romákkal való viszonyt is a lumpen-proletariátussal kapcsolatos, mélyen gyökerező ellentétek és sztereotípiák határozták meg” (Kóczé, 2021). A forrásszövegekben erőteljesen jelenik meg a Kovai Cecília (2017) által érzékletesen leírt „asszimilációs rezsim”, amely szerint a „cigány” kifejezés a vállalhatatlan civilizálatlanságot, az alsóbbrendűséget hordozza magában, s amely rend- szerben ez a helyzet a formális bérmunka, illetve a foglalkoztatottság által haladható meg. A kilencvenes években, a teljes foglalkoztatottság megszűnésével és az alacsonyabb képzettséget kívánó munkahelyek visszaszorulásával jelentősen csökkent a cigányság foglalkoztatási mobilitásának esélye, miközben – átidomítva, a nyílt rasszizmus elhallgatása mellett – fennmaradt az asszimilációs kényszer.

Helyi intézmények, szolgáltatások

A falukrónikák rögzítésével megbízott községi tanácsok a kis falvak többségében nem működtettek önálló hivatalt, a körzetesítési trendek és összevonások eredményeként csak települési képviselőket delegálhattak a nagyobb, központi szerepkörrel felruházott községekben működő közös tanácsokba. A vizsgált időszakban Gilvánfa a magyarmecskei, Téseny a baksai, Hirics pedig a Vejtiben, majd a Vajszlón székelő közös tanács tag- községeként működött.

Postahivatalok voltak a kisebb falvak többségében, de a vizsgált időszak során számuk csökkent. „Május 30-ával megszűnt a postahivatal, ami azt jelenti az itt élőknek, hogy nincs semmi összeköttetés a külvilággal.” „…ígéretet kaptunk egy nyilvános telefonra, de ez év végére is csak ígéret maradt” (Téseny, 1985).

A dokumentumok tanúsága szerint napi szintű orvosi ellátás csak a nagyobb településeken valósult meg. A falvak többségébe kéthetente látogatott el az orvos, ekkor került sor csecsemő-tanácsadásra is. Az ellátások egy része mobil formában valósult meg, például évente tüdőszűrő-teherautó érkezett a településekre. „A téli hónapokban a tanácsadás elmarad, mert a rendelőt a benne lévő kis olajkályhával nem lehet megfelelően befűteni” (Hirics, 1978). A falvak kulcsfontosságú intézményként tekintenek a helyi általános iskolákra, melyek többsége a 19. század vége óta működött a településeken. Az ötszáz fő alatti falvak esetében a vizsgált periódus a helyi összevont tanulócsoportos kisiskolák megszűnésének időszaka. A cigány családok beköltözése lassíthatta az iskolabezárás folyamatát, például Téseny esetében: „Ha a tőlünk nyugatra eső Gilvánfa községben lévő cigánytelepről nem költözött volna ide 11 cigány család, úgy még szomorúbb képet mutatna a lélekszám alakulása” (Téseny, 1973).

Tésenyben 1975-ben szűnt meg az általános iskola, Hiricsben 1982-ben, Gilvánfa alsó tagozatát pedig 1983-tól „körzetesítették be” a magyarmecskei iskolába. Gilvánfán – a magasabb gyermekszámra való tekintettel – a kilencvenes évek elején újra megnyitotta kapuit az iskola, amelyet mindössze négy évig tudott fenntartani a község.

Az iskola és az orvosi rendelő mellett a helyi boltok, kocsmák (az ÁFÉSZ által működtetett vegyes- és italboltok), gázcseretelepek a községi szolgáltatások fontos elemei- ként jelennek meg – gyakran a szabadidő eltöltésének tereként is szolgálva.

Az 1980-ban kitöltött, a krónikához mellékletként csatolt megyei kérdőív alapján a kistelepülési kocsmák még komoly közösségi tényezőként jelennek meg, annak ellenére, hogy a krónikaírók szerint ezeket elsősorban a helyi társadalom alsóbb rétegei látogatták.

A helyi kiskereskedelmi egységek működése nem jelenti egyértelműen az alapvető igények maradéktalan kielégítését: „…ezt vegyesboltunkkal kapcsolatban nem mondhatjuk el, ugyanis a legalapvetőbb szükségleti cikkek sem kaphatók. Az italbolt is sokszor zárva van, áru hiánya miatt, a presszó egyáltalán nem működik” (Téseny, 1979).

A „felzárkózó települések” helyzete a rendszerváltozást követő időszakban (szakirodalmi összegzés)

A rendszerváltozást követően, a termelőszövetkezetek és más gazdasági egységek meg- szűnésével fokozatosan beszűkültek a helyi munkalehetőségek, s visszaszorult az ingázás, valamint a háztáji termelés jelentősége. A szolgáltatások és intézmények leépülése felerősítette a negatív migrációs trendeket, melyek hatásaként erodálódott a társadalomszerkezet: állandósult a képzettebb, motiváltabb népesség elvándorlása, s – az alacsony ingatlanárakkal összefüggésben – fokozódott a leszakadó népesség koncentrációja (Feischmidt, 2008; Virág, 2008; Ragadics, 2019). A térség a szociális indíttatású vándorlás célterületévé vált (Kovács K., 2005; Ladányi–Virág, 2010). A kirekesztettség és a válsághelyzet állandó tényezőként jelenik meg az itt élő családok mindennapjaiban (Boros–Bucher, 2020). A lokálisan jelentkező problémák és konfliktusok önerőből kezelhetetlenek, külső források bevonása szükséges.

A rendszerváltozást követő rövid fellendülés után a kistelepülési intézmények és szolgáltatások szempontjából a kereslet-kínálat mechanizmusainak erősebb érvényesülése, valamint a forráshiányos önkormányzatok takarékossági intézkedései váltak meghatározóvá. Ennek következtében számos falusi intézmény zárta be kapuit, és a helyi ellátás mobilszolgáltatásokkal való pótlására került sor. A fogyasztói társadalom kultúrájának térhódításával a fiatalabb népesség egyre erősebben érzékeli a fejlett városok és a kistelepülések közötti szakadékot a szolgáltatások szintjén. Ezek a szempontok tovább erősítik az elvándorlást, s visszahatásként tovább gyengítik a helyi szolgáltatások volumenét és színvonalát.

Annak ellenére, hogy jelentős a falvakat sújtó elvándorlás, a fiatal népesség egy része – a képzetlenség, motiválatlanság és diszkrimináció miatt – nem képes elhagyni a rossz munkaerőpiaci körülményekkel és a rendelkezésre álló szolgáltatások rendkívül alacsony szintjével jellemezhető, tömegközlekedéssel nehezen elérhető aprófalvakat. Ennek eredményeként a helyhez és helyzethez kötött hátrányok továbböröklődnek a leszakadó/felzárkózó településeken.

Az alacsony iskolázottsággal, a tartós munkanélküliséggel és a közfoglalkoztatottak magas arányával (Ragadics, 2020a) összekapcsolódó komoly probléma az alacsony jövedelemszint. A fenti nehézségek kiegészülnek még a lakosság magas szintű eladósodottságával, az oktatási rendszerrel kapcsolatos negatív attitűdökkel, a korai iskolaelhagyás és a tinédzserkori gyermekvállalás összekapcsolódásával, illetve a családi viszonyok rendezetlenségével és konfliktusaival (vö. Boros–Bucher, 2020; Ragadics, 2020b). Az iskola – a nagyobb lélekszámú, intézményeit őrző, mikroközpontként funkcionáló Drávafok kivételével – a Sellyei járás minden „felzárkózó” településén megszűnt. Az alapvető élelmiszereket a lakosság jellemzően a közeli központokban vagy a falvakat járó mobilboltokból vásárolja, s csak néhány összevont vegyes- és italbolt élte túl a 2000-es évek bezárási hullámait.

Összegzés

A rendszerváltozást követő időszak mindeddig leghosszabb távra tervezett, komplex fejlesztési kezdeményezése a Felzárkózó települések program, amely a háromszáz legszegényebb magyar falu társadalmi integrációját célozza a „fogantatástól a foglalkoztatásig” (www.fete.hu).

A Sellyei járásban kiválasztott „felzárkózó” települések helyzetének változása meg- felelően mutatja be a redisztributív központoktól távolabb fekvő magyarországi vidéki térségek átalakulását. A hetvenes–nyolcvanas években jelzett tendenciák folytatódtak, a problémák sok esetben mélyültek, másutt új formában, új kontextusban jelentkez-tek a rendszerváltozást követő időszak társadalmi-gazdasági átalakulásai során (például a helyi szolgáltatások hiányosságai, iskola- és postabezárások a 2000-es években). Komoly problémát jelent, hogy a felgyorsuló népességcserével, a nemzedékváltással, a lokális pozíciók és munkahelyek visszaszorulásával eltűnt a leszakadó falvakból az a réteg, amely képes a tapasztalatok átadására, illetve arra, hogy a meg- élt múlt alapján levonja a szükséges következtetéseket a továbblépés és a helyi közösség fejlődése érdekében. A hagyományos falusi közösségek meg- törnek, eltűnnek, s nem alakulnak ki helyettük tartós új közösségek. Az individualizációs folyamatok és a szegénység összekapcsolódásával a hátrányos helyzetű falvak lakóinak figyelmét a mindennapi megélhetés biztosítása köti le.

Ennek tükrében értékelődnek fel a lokális tudást rögzítő dokumentumok. A krónikák anyagában megjelenő folyamatok, nehézségek és konfliktusok – kevés kivétellel – továbbra is megoldásra várnak. Elemzésük s ezzel együtt a hátrányos helyzetet kiváltó okok lokális tényezőinek értelmezése nagy jelentőségű feladat a felzárkózó települések helyi diagnózisainak és intézkedési terveinek kidolgozása során.

A falukrónikák anyaga alapján fontos szembesülni azzal a ténnyel, hogy a „felzárkózó települések” állandó migrációs mozgásnak kitett, instabil helyi társadalmaknak adnak otthont, amelyekben az állandóság hiánya miatt sem adottak a közösségképződés fontos feltételei. Az itt élő emberek és családok számára a lakóhely nem választás kérdése; a térben elfoglalt pozíciójuk sokkal inkább egymáshoz kapcsolódó, gyakran ellent- mondásos, a politikai hatalom által generált kényszerhelyzetek eredményeként fogható fel. A többségi társadalom által támasztott igazodási követelmények jellemzően nem alkalmazkodnak az integrációs presszió által érintett csoport lehetőségeihez és speciális élethelyzetéhez. A generációkon átívelő válsághelyzet megtörését célzó felzárkóztató munka fontos elemét kell képeznie a személyes autonómia fejlesztésének és a közösségképződés elősegítésének az emberhez méltó környezet és a 21. század követelményeinek megfelelő szolgáltatások biztosítása mellett.

Absztrakt

A társadalomnéprajzi jelenkutatás célja megragadni és értelmezni azokat a paraszti hagyományokat, hagyománytöredékeket, melyek beépülnek egy-egy közösség mentalitásába, életébe. E hagyománytöredékek családi keretek közötti átörökítését az egyéni gazdálkodók esetében több kutatás regisztrálta, annak ellenére, hogy konszenzus született a parasztságnak mint meghatározó társadalmi csoportnak a megszűnéséről. Úgy tűnik azonban, a paraszti értékrend töredékei megragadhatók egy-egy kontinuus helyi társadalomban, azok önkormányzatiságában. Kutatásaim alapján a vizsgált települések tradicionális társadalmi rétegének vagy leszármazottainak tagjai feladatuknak érzik közösségi és közéleti feladatok ellátását, adott esetben határozott kulturális mintákat fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban. Körükben felülreprezentáltak a hagyományosan is tisztséget betöltő, tősgyökeres módos vagy középparaszti családok tagjai, helyben maradt leszármazottai.

Kulcsszavak: társadalomtörténet, önkormányzat, helyi társadalom

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.4

Magyarországon a falvak önigazgatása, annak jogszabályi keretei, társadalmi háttere csak az elmúlt száz év alatt is több gyökeres átalakuláson ment keresztül. A különböző tudományterületek más-más aspektusból értelmezik a változó társadalmi keretet, mely végső soron elválaszthatatlan a történeti parasztság sorsától. A vidékkel foglalkozó társadalomtudományok szempontjából megkerülhetetlen a paraszti társadalom változásának, elmúlásának vagy megmaradt jellemzőinek értelmezése. A társadalomnéprajzi jelenkutatás szemléletéből kiindulva tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a paraszti múlthoz való kötődés miként jelenhet meg a jelenkori vidéki települések és közösségek életében. Célom egy történelmi alulnézet, mikroperspektíva megrajzolása a rendszerváltás óta tisztséget betöltő polgármesterek és egy helyi közösség példáján, s ezzel a vidéki önkormányzatiságról alkotott kép árnyalása.

Források és módszerek

A társadalomnéprajzi jelenkutatás célja megragadni és értelmezni azokat a paraszti hagyománytöredékeket, életmód-stratégiákat, melyek beépülnek egy-egy közösség vagy társadalmi csoport mentalitásába. Az adott társadalmi kontextusokat egy komplex történeti folyamat szerves részeként értelmezi, egyszerre szinkron és diakron szemlélettel végezve vizsgálatait (Balogh 2009a: 368–369), sajátos válaszait a hagyomány viszonyrendszerébe ágyazza (Szilágyi 2009: 155). E szemlélet jegyében folytattam kutatásokat vidéki vezetők, polgármesterek körében, a rendszerváltással létrejött vidéki önkormányzatiságról. Elsősorban nem a közigazgatási, jogi, politikai keretekre helyeztem a hangsúlyt, hanem a helyi társadalmak történetére, értékrendjére, integritására, a helyi vezetők személyi jellemzőire, beágyazottságára, lokális identitására.

Az elemzés empirikus alapját részben a Rendszerváltás Történeti Kutatóintézet és Archívumnak a rendszerváltás vidéki vonatkozásaival, a települési önkormányzatok létrejöttével kapcsolatos, 2021-es kutatása adta, melynek keretében nyolc polgármesterrel készítettem interjút Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megyében. Majd 2022-ben újabb terepmunkát végeztem Baranya megyében, további nyolc „rendszerváltó” polgármesterrel készítettem interjút. Helyismeretemen túl a terepválasztást indokolja az aprófalvas perifériára jellemző sajátos választási attitűd, választási hiperaktivitás. Bódi Ferenc kutatásai azt mutatják, hogy a választási aktivitás mértéke erőteljesen kötődik az egyes településtípusokhoz, a rendszerváltás után vizsgált tíz évben kirívó, 70 százalékos részvételi arány jellemezte az ország legkisebb településeit, aprófalvas térségeit az önkormányzati választásokon. A magas részvételi arány ugyanakkor alacsony versengési hajlandósággal társul, előfordul, hogy csak néhány vagy akár egy-egy érdemi jelölt indul a választásokon (Bódi, 2020).

A választási adatok alapján Baranyában nagy számban vannak a tisztségüket tartósan betöltő polgármesterek. A 297 település csaknem egyharmadának, 103 településnek volt legalább öt cikluson keresztül ugyanaz a személy a vezetője, ebből 63 településnek volt az első húsz évben kontinuus polgármestere, és a harminckét év alatt 69 településen volt mindössze két polgármester. 2021-ben még tizenöt olyan polgármester volt pozícióban, aki a rendszerváltás óta folyamatosan töltötte be a tisztségét. Tekintettel arra, hogy az interjúalanyok kiválasztásánál a polgármesterek személye volt meghatározó, a települések rendkívül heterogének, van köztük kisváros, aprófalu, zsákfalu, agglomerációs térségben lévő település, sikeres és kevéssé prosperáló községek.

Empirikus kutatásaimat a grounded theory szellemében végeztem, mely lehetővé tette számomra a témavezérelt mintaválasztást, illetve az interjúk feldolgozása során képzett értelmezési kategóriákat. A középszintű elméletek létjogosultságát a falusi politikák, a kistelepülések helyi közéleti és hatalmi viszonyainak kutatásában Glózer Rita (2007) munkássága is megerősítette. A polgármesterek személyes elbeszéléseiből kirajzolódó mintázatok alapján értelmeztem a tradicionális értékrendhez, a paraszti hagyományokhoz való viszonyukat. Az adatgyűjtés és a feldolgozás során mindvégig szem előtt tartottam a megkérdezett helyi vezetők paraszti társadalomhoz való kötődését, illetve a helyi társadalmak kontinuitását, integritását.

A mintázatokat megmutató szélesebb empíria mellett szükségét éreztem egy konkrét helyi társadalomban végzett mélyebb terepmunkának is. Ehhez a téma szempontjából ideáltipikus települést választottam a 2022-ben vizsgált baranyai falvak közül. A helyszíni kutatások során a megfigyelés, a helytörténeti és levéltári források feldolgozása mellett hat lazán strukturált interjút készítettem helyi lakosokkal, közöttük közéleti személyekkel, régi és új beköltözőkkel, valamint tősgyökeres lokálpatriótákkal.

Elméleti keretek

Paraszti polgárosodás

A rendszerváltást követően társadalomtudományi vita alakult ki, tekintettel arra, hogy érvényes – a korábbi ideológiai kötöttségektől mentes – fogalmakat igyekeztek találni a posztszocialista társadalmi valóság leírásához. A tapasztalatok szerint a magyar társa- dalom és gazdaság szerkezetének számos kontinuus, rendies eleme tovább élt a rendszer- váltás utáni években (Kotics, 2011). E kontinuitást hangsúlyozó megközelítés a polgárosodáselméletek sajátja. A témában kibontakozó diskurzust a polgárosodásról a Replika 1993-as, a paraszti polgárosodásról a Századvég 2003-as tematikus számai közölték. Számos értelmezési szempontból, olykor ellentétes aspektusból ragadták meg a szerzők a vitatott társadalmi jelenségeket, a 20. századi parasztság létezését, a szövetkezeti parasztságtól az utóparasztságon (Márkus, 1973) át a megszakított vagy felemás polgárosodás elméletén keresztül (Szelényi, 1992) egészen a paraszttalanításig (Kovách, 2003).

Általában az is vitatott, hogy mit érthetünk polgárosodáson, illetve hogy annak folyamata egyáltalán értelmezhető-e a magyar társadalom vonatkozásában (Gáspár, 1993). Kovács Teréz a paraszti gazdaság és társadalom átalakulásáról, a birtokstruktúra változásának jelentőségéről és a paraszti társadalom belső rétegzettségének következményeiről folytatott kutatásai során megállapította, hogy Magyarországon az 1945-ös föld- osztás a maga radikalitásával, ellentmondásaival és sajátságaival felszámolta a polgárosodásra kész polgári és paraszti középbirtokokat és ezzel a polgárosodás folyamatát is (Kovács, 2010). A földosztás következtében a földterület jelentős része a kis- és közepes gazdákhoz került, s a mezőgazdasági termelők körében soha nem látott magasságba szökött a családi gazdálkodóként élő parasztok aránya. A szerző kiemeli, hogy a parasztság a második világháború után nagy életerővel, kedvvel és szorgalommal, a nehézségekkel szemben kitartással és lelkesedéssel látott munkához, s jórészt az ő munkájuk emelte ki a magyar mezőgazdaságot a háború okozta visszaesésből (Kovács, 2010). Az 1948-as fordulat, a kényszerkollektivizálás, a kuláküldözés azonban megszakította a folyamatot. Kovács Teréz és Balogh Balázs idézett munkái, továbbá Ö. Kovács József kutatásai rávilágítanak, hogy a teljes körű kollektivizálás nagyon rövid idő alatt és radikálisan változtatta meg a paraszti társadalom generációk közötti kapcsolatait. Tekintettel arra, hogy a földet nem lehetett továbbadni, a következő generációt eltanácsolták a faluból és a mezőgazdaságból, az iparba vagy az iskoláztatásba menekítették (Balogh, 2009b; Kovács 2010; Ö. Kovács 2012, 2015).

Paraszttalanítás

Kovách Imre vezette be a szakirodalomba a paraszttalanítás fogalmát, melynek strukturális, társadalmi és kulturális dimenzióit különbözteti meg. A strukturális paraszttalanítás egy változásegyüttest jelöl, melynek keretében a vidéki társadalom és gazdaság mezőgazdaságtalanítására került sor. A történelmi parasztság mint társadalmi osztály, rend vagy csoport eltűnt, ugyanakkor a vidéki, falusi társadalom számbeli arányának és jelentőségének hanyatlása ennél jóval kisebb mértékben következett be. A társadalmi paraszttalanítás a kistermelés társadalmi funkciójának változására vonatkozik a szocializmus alatt és az azt követő korszakban. A paraszti termelés lényege az önellátás és a korlátozott fogyasztás mellett a javak visszaforgatása a gazdálkodásba s ezzel a paraszti státusz megőrzése volt (csajanovi modell). A szocialista korszak intenzív kistermelése azonban kényszerűen a fogyasztásra és javak felhalmozására irányult, felülírva a korábbi kulturális normákat. A leghangsúlyosabb a harmadik tényező, a kulturálistradíció-vesztés. A fogyasztási céloknak alárendelt gazdálkodás a paraszti társadalom intézményeinek funkcióvesztésével együtt vezetett a történeti parasztság értékeinek és hagyományainak eróziójához (Kovách, 2012).

Mentalitástöredékek

A kutatók körében konszenzus alakult ki arról, hogy a parasztság mint társadalmi réteg politikai és társadalmi értelemben Európa-szerte elvesztette meghatározó jellegét, ha az egyes országokban eltérő módon és tempóban is. Ugyanakkor a parasztságra jellemző értékrend és mentalitás elemei jelen vannak/lehetnek a társadalom egyes csoportjaiban. A rendszerváltás, a reprivatizáció és a földkárpótlás szinte provokatív lehetőséget kínált a parasztsággal foglalkozó társadalomtudományok számára, melyek a kistermelői habitusokban és üzemtípusokban tapasztalták a kontinuitást: a pluriaktivitás tartós jelenlétében, a pénzkímélő életmódra és az önellátásra való berendezkedésben, a gazda- sági kockázatcsökkentés tradicionális formáiban (Kovách, 2012; Kotics, 2011; Balogh, 2009b). Kovács Teréz az újkapitalizmus egyéni gazdálkodóinak paraszti származását mutatta ki, egyfajta megszakítottságot és folytonosságot a parasztság, a szocializmus alatti kistermelők és az új kapitalizmus korának egyéni főfoglalkozású mezőgazdasági gazdái között. A gazdálkodási stratégiák és mentalitások tekintetében kiemeli a családi vonatkozásokat, a gazdag parasztság leszármazottainak magas arányát, illetve a paraszti felmenők sikerének és kudarcának a családban megőrzött mértékadó, az identitásuk és stratégiáik részévé vált emlékét (Kovács, 2006).

A föld kétségtelenül materiális alapja a paraszti identitásnak, azonban ennél többet is jelent. A vagyoni, családi, rokoni és falusi társadalmi kötelékek meghatározója, az ősökkel is összekötő örökség. A földbirtoklás, a föld tulajdonjoga és a földművelés minősége az énkép és az adott személyről alkotott külső kép legfontosabb eleme volt a paraszti világban. A szocialista fordulatot követő parasztellenes politika, az erőszakos vagyonelkobzások és téeszszervezések, a gazdaelit kriminalizálása végső soron az énfelfogásoknak a terror eszközeivel való elbontását és a falusi társadalmak gyökeres átformálódását is jelentette (Ö. Kovács, 2015). Ugyanakkor a téeszbe kerültek sajátos előremeneküléséről tanúskodnak azok az egyéni és kollektív cselekvések, amelyek az adott politikai, hatalmi és gazdálkodási kereteken belül igyekeztek megőrizni valamit a korábbi létformából. Ö. Kovács József véleménye szerint a paraszti társadalom a kollektivizálás során hallatlan mértékű alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot (Ö. Kovács, 2012).

Általánosan ismert és elfogadott tény a szocializmus időszakával kapcsolatban a háztájiban végzett munka, az onnan származó jövedelem és élelmiszer jelentősége a megélhetésben és a gyarapodásban. A 20. század elején berögzült szokások egy része, így például a paraszti szorgalom és önkizsákmányolás, a szocializmusban is átöröklődött. A munka, a föld és a szabadság Erdei Ferenc által megfogalmazott paraszti ideáljából a munka maradt. A családok termelőfunkciója nem szűnt meg a kollektivizálással, a falusi gondolkodásban a vagyon megszerzésének képessége, a gyarapodás továbbra is fontos érték maradt. Kovács Teréz kimutatta, hogy a családok egykori anyagi helyzete – nem kizárólagos érvénnyel, de – kihatással volt a nyolcvanas évekre, „akik 1945-ben közép- vagy gazdag parasztok voltak, azok jobb anyagi körülmények között éltek az 1980-as években is” (Kovács, 2010: 173). Valuch Tibor is megerősíti a paraszti társadalom belső tagolódásának, rétegzettségének újratermelődését a szövetkezeti korszakban (Valuch, 2005).

A Kádár-kor az „alku” keretében hagyta dolgozni az embereket, akik életkörülményeik általános javulását valójában a mentalitásuk részévé lett önkizsákmányolással teremtették meg. Bódi Ferenc Szelényi Iván gondolataira utalva fogalmazza meg, hogy „e félig megtűrt spontán fejlődés máig ható eredménye, hogy a falvak nagy része nem vált slum övezetté a szocializmus négy évtizede alatt” (Bódi, 2020: 65). A kilencvenes évektől azonban nagyon rövid idő alatt strukturálódott át a falvak társadalma. Vidékiek tömegei 1993-ban egyszerre vesztették el munkahelyüket és a háztáji intézményét is, s a közösségek minden szempontból átmeneti helyzetbe kerültek. A vidék átstrukturálódásával pedig olyan, korábban ismeretlen jelenségek tűntek fel, mint a belső perifériák, a gettófalvak és a „vidéki underclass” (Kovách, 2012; Bódi, 2020).

A szakirodalom alapján a rendszerváltás idején atomizálódott, sok vonatkozásában korábbi gazdasági, közösségi, rokoni és családi kapcsolataikban megrongálódott, ugyanakkor egyes paraszti normákat átmentő vidéki társadalmakat tételezek fel. Kovách Imre csak az ezredforduló vidéki társadalmáról vélekedik úgy, hogy a parasztságra jellemző adaptációs képességét, társadalmi aktivitását, érdekei felismerésének és követésének képességét elvesztette. „A közösségi kontroll túlélte gazdasági bázisának, a magántulajdonnak az eltörlését, és a vidékiek még hosszú ideig számíthattak arra, hogy a közösségi kontrollal szabályozott érték- és normavilág valamilyen védelmet, legalább az összetartozás és közös sors érzését kínálja” (Kovách, 2012: 200).

A kontinuus helyi társadalom jelentősége

Egyes baranyai társadalomtörténeti munkák kimutatják a helyi társadalom megmaradásának, integritásának jelentőségét egy-egy település későbbi boldogulásának, fejlődésének szempontjából. Gáspár Gabriella a nyolcvanas években Bóly és társközségei társadalomszerkezetének történeti változásait vizsgálta az etnikai arányok, a gazdasági-kulturális és értékrendbeli specifikumok, valamint a kortárs települési pozíciók összefüggésében. Egyértelműen kimutatta, hogy a hatvanas évekig lezajlott változások – elsősorban a ki- és betelepítések – minden községben gyökeresen átalakították a helyi társadalom összetételét. Az összehasonlításokból azonban kirajzolódik, hogy a (sváb) őslakosság nagyobb mértékű elvándorlása hosszú távon is hátráltatta a helyi társadalmak regenerálódási folyamatát, illetve a fennmaradás és a fejlődés esélyei szorosan összekapcsolódnak a lakosság identitásával és a közösséghez való ragaszkodásával. Jelentősége van tehát annak, hogy a lakosságnak megmaradt-e egy tradicionális rétege, amely normáit és értékeit el tudja fogadtatni a betelepülőkkel (Gáspár, 2001). Ugyancsak Baranya megyei német falvakban kutatott Aschauer Wolfgang. Három különböző típusú és társadalom- struktúrájú német települést hasonlított össze a második világháború utáni kitelepítések hatását vizsgálva. Először is kimutatta, hogy elsősorban nem az emberek (németek) politikai cselekvései döntöttek a kitelepítésükről (bár tagadhatatlanul azok is), hanem a tulajdonuk nagysága és a gyors elszállíthatóságuk. Három falu közül a leggazdagabb parasztok lakta, jól működő állattenyésztéssel és fejlett szántókultúrával rendelkező Palotabozsok németeinek kétharmadát telepítették ki, a kevéssé tehetős somberekieknek csak az egyharmadát, míg a törpebirtokosok, szegényparasztok és napszámosok lakta Görcsönydoboka lakói közül csak néhány családot vittek el. A települések későbbi fejlődésében, sikerességében, pályájában, a betelepítettekkel való etnikai konfliktusaik minőségében a kutató a helyi társadalmak kontinuitásának, integritásának egyértelmű szerepét mutatta ki (Aschauer, 1994).

A fenti kutatások a lakosságcserében kiemelkedően érintett baranyai sváb falvakat mutatnak be. Ragadics Tamás egy magyar településről, Tésenyről írt társadalom-történeti elemzése azt a folyamatot követi nyomon, hogyan lesz egy átlagos uradalmi településből, majd a szocialista időszakban még kedvező körülményekkel jellemezhető faluból marginalizálódott, hasadt társadalmú, etnikai szegregációval sújtott település, elsősorban az elmúlt évtizedek gazdaság- és társadalompolitikai történéseinek, döntéseinek hatására (Ragadics, 2022).

Tapasztalatok a polgármesterekkel készített interjúk során

Az önkormányzatiság első éveiben több kutató is foglalkozott a polgármesterek, helyi vezetők személyével, társadalomstatisztikai jellemzőivel, pártpolitikai függetlenségük kérdésével. Általános tapasztalat, hogy a legtöbb településen helyben született, a közéletben addig is formális vagy informális vezető szerepet betöltő tekintélyt választottak polgármesternek. A jelöltek sikere sokkal inkább a helyben végzett munkájuktól és a lakóhelyi kapcsolataiktól függött, mintsem a politikai álláspontjuktól vagy a választási programjuktól (Borboly-Csite, 1999; Kovách, 2012; Bódi, 2020). A volt gazdagparaszti réteg tagjai, annak leszármazottai a rendszerváltást követő évtizedben felülreprezentáltak voltak a települési önkormányzatok képviselői körében. Ez összefügghetett a földkárpótlással és a földvisszaigényléssel, a visszaparasztosodás rendszerváltáskor csak remélt társadalmi folyamatával. A korszakra vonatkozó, polgármesterek körében végzett 2021-es és 2022-es kutatások hasonló következtetésekkel zárultak, kiegészítve a hagyományos paraszti társadalomhoz való kapcsolódás nézőpontjával (családi minták, agrárérintettség stb.). A megkérdezett tizenhat polgármesterből tizenhárman tősgyökeres helyi paraszti család leszármazottai, ebből két fő vált annak tagjává házasság révén. A polgármesterek fele közép- vagy gazdagparaszti származású, közülük tizenegy fő tud a felmenői között legalább egy, de általában több községi bíróról, esküdtekről, presbiterekről, tanácstagokról, téeszelnökökről vagy egyéb közéleti szereplőkről. A megkérdezettek fele helyi agrárérintettséggel bíró gazdálkodó. A reprivatizációkor visszaigényelt családi földeken gazdálkodnak, esetleg bérben műveltetik azokat, illetve többen vásároltak hozzájuk területeket. Több településen az utolsók között művelik kisparcellás, státusszimbólumnak is beillő szőlőjüket.

A modern önkormányzatisággal létrejött szabadságot, az önálló, helyi döntéshozatal lehetőségét nagy lelkesedéssel, eufóriával élték meg, még ha feladatuk ellátásához nem is voltak megfelelő pénzügyi eszközeik, illetve eleinte tapasztalatuk sem. Minden településen megfogalmazódott a rendezett környezet igénye. Ennek megteremtésében a kilencvenes években még nagy jelentősége volt a társadalmi munkának. Elsőként jellemző módon olyan szimbolikus, a lokális identitás és a paraszti értékrend szempontjából is kiemelkedő jelentőségű szakrális építményeket és tereket hoztak rendbe, mint a temetők, a templomok, feszületek. Jellemzőek voltak az ugyancsak jelentős társadalmi munkával kivitelezett, a helyi társadalom prosperitását demonstráló presztízsépítkezések (sportcsarnokok, iskolák). A megkérdezettek felelősen, racionális döntéseket hozva igyekeztek gazdálkodni, s hangsúlyozták, hogy a jó gazda sokszor a családból hozott szellemével vezették településüket.

A megkérdezett polgármesterek közül mindössze egy indult pártszínekben, a többiek mindvégig pártpolitikailag függetlenek voltak. Alapvetően a középutasság jellemzi őket. Vezetőként kiegyensúlyozottságra törekednek, kistérségi, képviselő-testületi és helyi társadalmi szinten egyaránt. A vidéki polgármesterek függetlensége a rendszerváltáskor, majd későbbi politikai elköteleződésük számos kutatás tárgyát képezte, melyek a nagy- politika vagy a választási struktúra oldaláról értelmezik a jelenséget. Az interjúk elemzése alapján azonban a polgármesterek narratívája, érvelése minden esetben nagyon hasonlít egymáshoz, illetve a parasztságot összefogó klasszikus civil szervezetek – agrár- közösségek, gazdakörök, olvasókörök – alapszabályaiban megfogalmazott világnézeti és politikai semlegességet követelő attitűdökhöz (Szóró, 2015). A politikai jellegű elköteleződés könnyen megoszthatta volna a tagságot, a helyi közösséget, ezért az olvasó- és gazdakörök nagy része tudatosan távol tartotta tagjait a körön belüli politizálástól. A meg- kérdezett polgármesterek érvelésében függetlenségüket ugyancsak a megosztottság elleni törekvéseik indokolják, különösen a kis lélekszámú településeken.

Az első jelölésekkel, választásokkal és a későbbi sikerességgel kapcsolatban a narratívák alapján egy közösség által megőrzött tradicionális értékrend is megnyilvánul. Jellemzően nem saját ambícióik motiválták a megkérdezett polgármestereket arra, hogy induljanak a választásokon, a helyi közösség kereste meg és beszélte rá őket a közéleti szerepvállalásra. Csupán néhány esetben történt korábbi helyi vezető javaslatára a választási részvétel, alig néhány főnek volt közülük tanácsi vezetői tapasztalata.

Hozzá kell tennem, hogy a vizsgált községek társadalmának többsége – még a sváb települések esetében is – kontinuus maradt. Egyes falvakat a kedvezőtlen gazdasági adottságaik miatt kerülték el a tömeges kitelepítések, míg másutt néhány év elteltével visszavásárolták magukat otthonaikba az eredeti közösség tagjai.

Esettanulmány: egy sikeres község és közösség

Települési adottságok

A vizsgált község Pécs húsz kilométeres vonzáskörzetében található, jó természeti adottságokkal bíró, rendezett település. A Mecsek nyugati lábánál elterülő síkságon jó minőségű mezőgazdasági termőterülettel rendelkezik. A középkor óta káptalani birtok- ként tartották nyilván, magyarságát mindvégig megőrizte. A földbirtokokra vonatkozó történeti adatok alapján látható a kisbirtokosok nagyobb aránya és a száz hold feletti birtokosok csekély száma, a szőlő, az erdő és a nádat adó területek hiánya. A település lélekszáma a 19. századtól körülbelül ezer fő, melyet kisebb változásokkal a 21. századra is meg tudott tartani.

A mezőgazdaság jelentősége a rendszerváltás után is megmaradt a településen, a volt termelőszövetkezet utódintézményei és egyéb agrárvállalkozások a mai napig prosperálnak. Több társas és egyéni vállalkozás ad lehetőséget a munkaképes korúak foglalkoztatására. A rendszerváltás idején és az azt követő években számos infrastrukturális fejlesztésre került sor a településen, gáz- és vízvezeték, telefon- és helyi kábeltelevízió-hálózat, széles sávú internet-szolgáltatás érhető el. A település rendkívül rendezett, játszóterek, parkok, köztéri szobrok, kulturált közterületek jellemzik. Több szociális és egyéb intézmény, védőnői, orvosi, fogorvosi szolgálat, továbbá számos civil szervezet, sportegyesület, polgárőrség stb. működik a községben.

A helyi társadalom

A helyi lakosság magyar, a bármely más nemzetiséghez tartozók száma történeti léptékben is elenyésző. A falu népessége az évszázadok alatt kontinuus tudott maradni, a tömeges ki- és betelepítések elkerülték. A második világháború utáni társadalmi kataklizmák, az 1945. évi földfoglalások, földosztások és a kuláküldözések itt is megtörténtek. A levéltári forrásokban a 18–19. századtól beazonosíthatók a legjelentősebb gazdák/ jobbágyok, máig meghatározó családok nevei. Tanácstagként, virilisként, esküdtként, bíróként, malomtulajdonosként, a későbbiekben termelőszövetkezeti vezetőként vagy helyettesként, tanácstagként szerepelnek az iratokban. A közösségbe beágyazott, általában módosabb családok tagjai ma is vállalnak aktív közéleti szerepet, civil szervezeti és képviselő-testületi tagságot. Az interjúk narratívája alapján a tradicionális közösségi mintákat, a családban öröklődő feladatokat tudatosan folytatják, vállalják, sőt adják tovább gyermekeiknek a 21. században is. Fórumot jelent erre a helyi egyházközösség működtetésében való szerepvállalás, a karitatív tevékenység, a helyi bálok, ünnepek szervezésében, illetve az önkormányzat és egyéb intézmények rendezvényein való aktív részvétel. E lokálpatrióta családok tagjai közül többen gazdasági szereplőként, pedagógusként, értelmiségiként, hivatalnokként vagy önkormányzati képviselőként is tagjai a helyi elitnek.

A polgármester

A település polgármestere 1990-ben a helyi közösség támogatásával, biztatásra indult az első választásokon. Tősgyökeres gazdacsalád helyben maradt, értelmiségivé vált leszármazottja, aki a rendszerváltás idejére elismert közösség- és kultúraszervező tevékenységet folytatott a településen. A negyvenes–ötvenes években földfoglalásokat, kuláküldözést elszenvedett egyik, ha nem a legnagyobb helyi gazdacsalád identitásában erős sarja. Felmenői közül többen is községi bírók voltak a környező településeken. Nagyapja nagygazdaléte ellenére – illetve épp azért – az első helyi termelőszövetkezet elnöke lett. A polgármester a rendszerváltás óta a település sikeres, kiterjedt kapcsolathálóval rendelkező, harminckét éve újraválasztott, pártpolitikailag független vezetője. Mindvégig társadalmi megbízású polgármesterként töltötte be tisztségét. Rokonsága, felmenői, testvérei és házassága révén is a falu elitjébe tartozik, történetileg és a jelen vonatkozásában egyaránt. A vele készült interjúk narratívája alapján a közösségért való tenni akarás a neveltetéséből, családi mintáiból fakad, ezek közül nagyapja gazdálkodó szelleme, sikeressége, tradicionális közösségi szemlélete meghatározó. A rendszerváltás idején az önkormányzatiságban lehetőséget látott a település és a közösség sorsának alakítására, irányítására. A családi földeket a rendszerváltás után visszaigényelte, és bérben művelteti őket, szőlőjét maga műveli. Személyes példája alapján a családban megtartott, továbbadott, identitást és szemléletet meghatározó normák tehát nemcsak az egyéni gazdálkodóvá válás során lehetnek meghatározók, hanem a közösségért való felelősségvállalásban is.

A támogató közösség jelentősége

A polgármester részéről kezdetektől egyértelműen megfogalmazott cél a település infrastrukturális fejlesztése mellett a helyi közösség megtartása, építése, a lokális identitás őrzése és erősítése. Három évtized távlatából megfogalmazott tapasztalat a kettő egymást feltételező jellege, illetve az ezredforduló után a közösségek lassú bomlása. A helyi társadalomban mindvégig egyértelműen kitapintható egy tősgyökeres, közép- és gazdagparaszti származású családokból álló tömörülés, melynek tagjai kiemelkedő szerepet játszanak a helyi közösségi és közéletben. A levéltári forrásokban családneveik virilisként, malomtulajdonosként, esküdtként, bíróként, tanácstagként stb. jelennek meg. Jellemzően önkormányzati képviselők, civil szervezetek vezetői, közösségi és községi programok, rendezvények aktív szerepvállalói. Jellemző a körükben az agrárérintettség. Általában középfokú végzettséggel rendelkeznek, gyermekeik jórészt felsőfokú tanulmányokat folytatnak.

A civil szervezetek döntő többsége alapítását, működését és finanszírozását tekintve erősen kötődik az önkormányzathoz, s hosszú távon sem volt képes attól független, önálló szervezetté válni. Az épített és a természeti környezet rendezése, a helyi lakosság kulturális emlékeit feltáró, tradicionális értékeket őrző programok mellett több fesztiváljellegű, nagyobb tömeget vonzó, populáris rendezvénynek is otthont ad a település, továbbá a magaskultúra, a képzőművészet, illetve alkotótáborok is helyet kapnak.

Még van a községben pap. A helyi katolikus közösség prosperitásáról árulkodik, hogy a társegyházközségi szervezetben kilenc községben feladatot ellátó plébánia egy jóval nagyobb településsel szemben tartotta meg központi szerepét. A helyi egyházszervezet világi vezetője ugyancsak tősgyökeres család tagja, aki felmenőitől vette át a társadalmi szerepet, mintát követ, és tudatosan adja tovább azt gyermekének.

A helyi társadalom és a beköltözők

Bár a községnek nincs különösebb természeti értéke vagy turisztikai vonzereje, a céltudatos fejlesztéseknek, rendezett társadalmának és faluképének köszönhetően a Pécsről kiköltözők célpontjává vált. Lakossága az 1990-es népszámlálás idején 872 fő volt, a 2000-es évekre pedig mintegy ezer főre növekedett, s ezen érték körül stabilizálódott. A nyolcvanas–kilencvenes években beköltözők az interjúk alapján integrálódni tudtak a helyi közösségbe, többen közéleti, társadalmi szerepre is vállalkoztak. A település északkeleti részén kialakult új lakóövezet, a „lakóparkként” emlegetett településrész újabb beköltözői azonban már kevéssé voltak képesek kapcsolódni a helyi társadalomhoz. Többen ingázó életmódot folytatnak, a város szolgáltatásait veszik igénybe, családi, baráti kapcsolataik, programjaik sem a településhez kötik őket.

Tipikus konfliktusforrás a városközeli, agglomerációvá váló, alvótelepülési funkciókat mutató községek helyi társadalmában a tősgyökeres lakosság és a beköltöző, sokszor iskolázottabb rétegek egymáshoz való viszonya. A faluról alkotott idilli kép, a rurális imázs elemeinek és a vidéki valóságnak a találkozása gyakran szül ellentéteket. A szóban forgó településen nincsenek kiélezett helyi társadalmi vagy politikai konfliktusok, de az értékrendek különbsége miatt a kapcsolódásnak, integrálódásnak vannak akadályai. A két társadalmi csoport nyilvánvalóan eltérő helyidentitása, például a volt szakrális helyekhez, az ótemetőhöz fűződő viszonya a vizsgált településen is feszültséget generál. A betelepülők növekvő száma ellenére azonban a helyi közösség meg tudta őrizni integritását.

A helyi siker

Mit érthetünk sikeren, és mitől válik sikeressé egy polgármester, egy önkormányzat vagy egy helyi társadalom? A kérdéskört több szempontból is meg lehet közelíteni, például a nagypolitika, a helyi politika, a helyi társadalom vagy a helyi lakosok személyes boldogulásának oldaláról. Bódi Ferenc kutatási eredményeinek összefoglalása alapján a sikeres helyi társadalomhoz és önkormányzathoz végső soron kell egy helyi elit által támogatott polgármester, egy kivitelezhető, racionális helyi ötlet, kistérségi/területi együttműködés, az innovációkat elfogadó helyi társadalom, továbbá sokat jelent a felsőbb politikai szférákból érkező támogatás. A sikerességben a polgármester egyértelműen kulcsfiguraként, összekötő kapocsként jelenik meg a különböző szférák, a hivatal, a helyi és a nagypolitika, illetve a helyi társadalom között, sokszor egyensúlyozva a jogi lehetőségek és a közéleti elvárások mezsgyéjén. A helyi viszonyokon túl jelentősen meghatározza egy település sikerességét, jövőjét a reputációja. Ez sok esetben a polgármester személyes kapcsolathálóját, a különböző minisztériumokban, országos szövetségekben, szakmai fórumokon és kistérségekben való ismertségét és elismertségét jelenti (Bódi, 2020).

A vizsgált település polgármesterének attitűdje, helyzete sok átfedést mutat e kutatási eredményekkel. Narratívája szerint a sikerhez mindenekelőtt dolgozni kell (a munka paraszti eszménye). Kell egy megvalósítható, reális ötlet, valamint egy támogató csapat (közösség), azaz összefogás. Saját személyére vonatkozóan a türelem, a szolgálat és a példa- mutatás kategóriáit nevezte meg. A megfogalmazott értékek nagy hasonlóságot mutatnak a polgárosodó parasztság értékrendjével, a 20. század eleji, a közösségi életet erősen meghatározó paraszti szervezetek normáival, vezetőválasztási szempontjaival (Márkus, 1988; Szóró, 2015). A vagyoni helyzet, az egyéni alkalmasság, a személyes képességek és kvalitások, a szociális érzékenység mellett a példamutató életmód, a közösség iránti elkötelezettség, a tagság összefogását és eredményes együttműködését biztosító személyes presztízs fontos kritériumok voltak (Szóró 2015: 320). A vidéki társadalom e sajátos önszerveződési formái – a különböző agrártömörülések, olvasó- és gazdakörök – az 1860- as és 1950-es évek között jelentős szerepet játszottak a közösségi érzések felkeltésében, a közösségépítésben, a helyi lakosság megszervezésében, összefogásában. A legnagyobb számban a 1930-as években működtek, míg a kommunista hatalmi berendezkedés fel nem számolta őket (Szóró, 2015; Bódi, 2020).

Összegfoglalás

Az esettanulmány helyszínéül választott településnek a rendszerváltás idején nem voltak különleges adottságai, természeti kincsei vagy turisztikai vonzereje, kiemelkedő mezőgazdasága. Bár a tanácsrendszer idején kisebb központnak számított, középületei, infrastruktúrája, úthálózata, közterei ugyanolyan elhanyagoltak voltak, mint más kistelepülésekéi. Úgy tűnik azonban, hogy megmaradt az integritását és identitását sok vonatkozásban őrző helyi társadalma, melynek tagjai valóban élni kívántak az önkormányzatiság adta lehetőségeikkel.

Kiemelkedésében minden kétséget kizáróan döntő szerepet játszik/játszott a lokális identitásában és elhivatottságában igen erős, saját örökségét, „emberméretű közösségét” (Bertók László) szolgáló polgármestere. Személyes identitása számos vonatkozásban tükrözi a polgárosodó parasztság értékrendjét, a jó és helyes élet paraszti ideáljait (az idősek tisztelete, a föld szeretete, szorgalom, mértékletesség, a közösség törvénye, hit, példamutató élet, egyéni kvalitások és ambíciók stb.). A település önkormányzata a demokratikus, konszenzuskereső önkormányzatok kategóriájába tartozik. Saját jól felfogott érdekénél fogva törekszik a belső kohézióra, hangsúlyt helyez a belső erők megszervezésére, a helyi társadalom és közösség építésére, s ennek megfelelően hoz döntéseket (Bódi, 2020). A polgármester agilitása, ismertsége, kistérségi szerepvállalása, a megyei vagy az országos sajtóban való rendszeres megjelenése, az évtizedek alatt kialakult kapcsolat- hálója a település fejlődésének meghatározó tényezője. Elkötelezettségének és egyéni kvalitásainak jelentőségét alátámasztja a hasonló méretű, sőt kedvezőbb adottságokkal rendelkező, de hektikus helyi vezetésű szomszéd település ellenpéldája. Tény, hogy a személyes kvalitásokon alapuló helyi hatalom kockázatokkal jár. Ugyanakkor a kistelepülések szempontjából nagy baj, ha nem alkalmas vagy nem a közérdeket szolgáló személy kerül pozícióba, bármilyen csekély források felett rendelkezzen is (Glózer, 2007).

Konklúzió

A személyes megfigyelések és az elkészült interjúk alapján kétségtelen, hogy a vizsgált község tradicionális faluközösséghez tartozó társadalmi rétegének tagjai a mai napig fel- adatuknak érzik közösségi és közéleti feladatok ellátását, határozott kulturális mintákat fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban, melyeket a gyermekeiknek is igyekeznek továbbadni. Felülreprezentáltak körükben a tősgyökeres, módos vagy középparaszti családok tagjai vagy helyben maradt leszármazottai. A helyi civil szervezetek vezetői, illetve a polgármester személye és a képviselő-testület összetétele alapján jelen településre is igaz az általános tapasztalat, mely szerint a községi önkormányzatok testülete inkább vált a helyi elit exkluzív intézményévé, s lett egy szűkebb patríciusi csoport érdekhordozója, mint a szélesebb helyi társadalom fóruma (Bódi, 2020). Azonban ez a helyi társadalom hagyományosan tisztséget betöltő tagjainak mintát követő közéleti szerepvállalását is jelenti.

A rendszerváltó polgármesterek körében készített interjúk és egy helyi közösség mélyebb megismerése nyomán úgy gondolom, a paraszti hagyománytöredékeknek az egyéni gazdálkodási és életmód-stratégiák keretében értelmezett továbbélése mellett a helyi közösségeket is érdemes vizsgálni.

A rendszerváltással létrejött vidéki önkormányzatiság, minden hibájával együtt, széles körben lehetőséget nyújtott a szocializmus alatt többé-kevésbé látens módon átörökített paraszti mentalitás közösségi megnyilatkozásának. Erre utalnak az ezredfordulóig megőrzött vidéki normákról vagy az egyéni vállalkozók gazdálkodási stratégiáiról szóló megállapítások. A paraszti polgárosodásról vagy a paraszttalanításról szóló elméletek joggal állapítják meg, hogy a parasztság elvesztette társadalmi és gazdasági jelentőségét. A családi keretek között továbbélő mentalitás- és identitáselemek meglétét azonban sokan regisztrálták a szocialista és a posztszocialista társadalomban.

Tanulmányomban egy olyan forma keretében kíséreltem meg az identitáselemeket feltárni, melyek elvileg minden község és helyi közösség számára megadattak a rendszer- váltás idején. Bódi Ferenc álláspontja szerint, bár a rendszerváltáskor létrejött önkormányzatoknak képességeiket és anyagi lehetőségeiket messze meghaladó problémákat kellett (volna) megoldaniuk, a háromezer helyi szabadságvilág menekülési utat mutatott a vidéknek abból a nyomorból, amelybe a gazdasági rendszerváltás taszította a magyar- országi vidék zömét (Bódi, 2020). A helyi hatalom és a modern önkormányzatok szereplőinek politikai és gazdasági érdekek által befolyásolt harminc éve ellenére úgy tűnik, maradtak olyan életvilágok, ahol a helyi társadalmak története és struktúrája a helyi politika szerkezetét meghatározó tényező tudott maradni. Az elért települési sikerek természetesen nem pusztán a töredékeiben megmaradt tradíció vagy társadalomszerkezet érdemei, sőt. Ezek magyarázatát inkább abban a szerencsés találkozásban látom, amelyben a hagyományos és a paraszti jelzők nem pusztán a rurális imázs turizmusösztönző kategóriájaként jelennek meg, hanem szerves részei, társadalmi értelemben vett értékei maradtak egy lokális közösségnek. Úgy tűnik, hogy bár ritkán és a hagyományhoz viszonyított olvasatban, a helyi politika vonatkozásában a múlttá nem vált történelemnek lehetnek pozitív tartalmai.