Absztrakt

A vallásnak jelentős értékadó és erkölcsi szabályozó szerepe van a társadalomban, pozitív hatással van a családi és párkapcsolati állapotra is. A Hungarostudy kutatások is figyelmet szentelnek a vallásosság szerepének a magyar népesség testi és lelki egészségével kapcsolatban. Elemzésünk a Hungarostudy 2021 felmérés adataira épül, azon belül a 18–41 éves személyek kétezer fős almintájára. Létrehoztuk a „Házasság mint intézmény” skálát, valamint két alskáláját, amelyek a házasság elavultságát, illetve az elköteleződés fontosságát mutatják. Ezeket egyben és külön is megvizsgáltuk. Eredményeink szerint a házassággal kapcsolatos attitűdök összefüggnek a vallásossággal. Az egyházat mint intézményt elfogadók a házasság intézményét kevésbé tartják elavultnak, a vallásosság iránt elkötelezettebbek pedig a házasság esetén is fontosabbnak tartják az elköteleződést. A megkérdezettek a leginkább abban értettek egyet, hogy a boldogtalan házasság esetén szük­séges a válás.

Kulcsszavak: család, vallás, házasság, attitűdök

DOI: 10.56699/MT.2023.4.3

A vallásosság konzekvenciális dimenzióját tekintve a vallás értelemadó, értékadó, erkölcsi szabályozó szerepe tetten érhető a társadalom életében. A vallásosság a vallási szocializáció során épül be az egyén azonosságtudatába, hovatartozásába, és ebben a családnak kiemelkedő szerepe van. Az egyén életére hatást gyakorló elsődleges szocializációs közeg, a család, illetve a vallás, vallásosság két eltérő, ugyanakkor alapvetően meghatározó dimenzió. A napjainkban virágkorát élő értékpluralizmusban is szerepet játszanak a hagyományos, tradicionális értékek, hiszen a vallásosság mint értékrend biztos alapot és eligazodást nyújt az életben (Pusztai, 2020).

A magyar népesség testi és lelki egészségével foglalkozó, országosan reprezentatív Hungarostudy kutatások közül a második, 1995-ös felmérés már figyelmet fordított a vallásosságnak a magyar népesség körében betöltött szerepére. A vallásosság két dimenziójával kapcsolatban különböző kérdések segítették a vallás fontosságának megismerését, illetve a Tomka Miklós-féle önbesorolás alapján (határozottan nem vallásos, nem vallásos, vallásos a maga módján, vallásos az egyház tanítása szerint) a társadalmi vallásgyakorlás módjának feltárását (Tomka, 1977; Kopp et al., 2006).

A vallásosság fontosságát tekintve az ezredfordulót követő Hungarostudy kutatások (2002, 2006, 2013) eredményével egyezően a 2021-es mintából is az látszik, hogy a különböző társadalmi és demográfiai jellemzők közül az életkor és a nem mutatott szorosabb összefüggést a vallás fontosságával, míg a jövedelem és az iskolázottság nem. A fiatalabb, harmincöt év alatti korosztályban magas volt a nem hívők aránya (35%), ugyanez – a nemeket tekintve – a férfiak körében (31%) volt inkább jellemző. A nők 35 százaléka, a férfiak 25 százaléka gyakorolta a vallását a saját egyházában, ugyanakkor a vallást a férfiak 17 százaléka, a nők 33 százaléka mondta nagyon fontosnak (Kopp et al., 2004). 2006-ig az a trend volt megfigyelhető, hogy a magukat valamilyen módon vallásosnak vallók aránya növekedett (Székely–Lázár, 2013), majd ezt követően csökkenésnek indult, de a magyarországi népesség több mint kétharmada (63%) még 2021-ben is valamilyen formában fontosnak tartotta a vallási hovatartozását. Ugyanakkor az is kimutatható, hogy az intézményesített vallásgyakorlás egyre inkább elveszíti hangsúlyozottságát (Székely–Kovács, 2022).

A 2013-as Hungarostudy eredményéből az látszódott, hogy a magyar társadalomra erős szekularizáció jellemző. Minden korcsoportra igaz, hogy emelkedett a korábbi felméréshez képest a nem hívők aránya, a hullámzó tendenciát mutató fiatalabb korosztály esetében is (Székely–Lázár, 2013). Hámori Ádám és Rosta Gergely (2011), illetve Luxné Prehoda Anna és Hámori Ádám (2020) tanulmányában a fiatal korosztály vallásosságát vizsgálva azt állapította meg, hogy az egyház tanítása szerinti tradicionális vallásosság redukálódása mellett az ezredfordulót követően a fiatalok vallásossága egyre inkább individualizált formát öltött. Ugyanakkor felhívták a figyelmet, hogy az egyházias vallásosság csökkenése mögött társadalmi okok is állnak, amit úgy magyaráztak, hogy csökkent a vallásos nevelésben részesülők aránya, és gyengült a vallási szocializáció hatásfoka (Hámori– Rosta, 2011). Pusztai Gabriella (2020) különböző kutatási eredményeinek összegzéseként leírja, hogy az egyén vallásossága függ az őt körülvevő kultúrától és környezettől, illetve a családi és intézményi vallásos nevelés formájától, tartalmától, eredményességétől. Az pedig, hogy a családi vallásos nevelés mit tartalmaz, függ a felekezeti hovatartozástól és a szülők vallásosságától. Az is elmondható, hogy a szülők értékrendje, vallásuk gyakorlásának intenzitása nagymértékben megmutatkozik a gyermeknevelésük terén is (Pusztai, 2016). Pusztai 1999-ben megvizsgálta a felekezeti szektoron belül a középiskolás diákok családjának életstílusát, értékválasztásait, és ennek megfelelően különböző környezetben élő tanulótípusokat különített el. Így voltak kevésbé stabil vallásosságú, világias értelmiségi családok, nagyvárosi, hitvalló értelmiségi családok, valamint vállalkozói háttérrel rendelkező, közösségben aktív egyházias családok. A negyedik típus volt a passzív kultúrvallásos, leginkább középfokú végzettséggel rendelkező falusi, kisvárosi család, az ötödik pedig az elsősorban a vallási közösségektől elszigetelt, kelet-magyarországi munkáscsaládok csoportja. Végül volt egy olyan tanulói csoport, amelynek tagjai közül sokan szegény, főleg falusi munkás, alacsonyan képzett szülők gyermekei voltak (Pusztai, 2004).

Luxné Prehoda Anna és Hámori Ádám (2020) kvalitatív kutatásának eredménye szerint a családi közösségeken túl a társas kapcsolatok, a település kulturális összetétele, a gyülekezetek közössége nagy hatást gyakorol a személyes vallásosságra nézve is. A szerzők azt is igazolták, hogy a vallásosság befolyásolhatja a személyes értékrendet, de a vallásgyakorlás rendszeressége, a vallásos identitás eltérő módon gyakorolhat hatást a személyes meggyőződésre és értékekre.

A társadalomban a párkapcsolati sokszínűség ugyan mindig jelen volt, mégis a házasság elfogadottsága volt dominánsan jellemző. Az egyre inkább megjelenő és teret nyerő különböző alternatív együttélési formák egyre elfogadottabbak a tradicionális forma mellett (Pongráczné, 2008; 2009; 2012). A magyar társadalomra továbbra is a házasság melletti állásfoglalás jellemző, változás leginkább a házasság előtti együttélésben mutatkozik meg. Azonban azt is meg kell említenünk, hogy az élettársi kapcsolat választásában több tényező is szerepet játszhat, kezdve a gyermekkori rossz tapasztalattal, folytatva a szabadság felértékelődésével és az anyagi függetlenséggel (Visontai-Szabó, 2018).

Ahogy több európai országban, úgy hazánkban is az élettársi kapcsolat gyakori együttélési forma (Pongráczné, 2009), azonban R. Fedor Anita és Balogh Erzsébet (2016), valamint Engler Ágnes (2018) kutatásai is igazolják, hogy a házasságpárti és gyermekcentrikus fiatal generáció számára is fontos, hogy párkapcsolatukat, ha később is, de hivatalossá tegyék. A Magyar Ifjúság 2016 felmérés eredményei szerint a párválasztásnak kedvez a vallásosság, az egyház tanítását követő, 19 és 29 év közötti megkérdezett fiataloknak több mint a fele nyilatkozott úgy, hogy van párkapcsolata. Pusztai (2020) vizsgálata szerint a nem vallásosak alul-, a vallásosak felülreprezentáltak abban a kérdésben, hogy szeretnének-e megházasodni. Ez megerősíti Bacskai Katinka (2018) kutatási eredményét, mely szerint a felekezeti hovatartozás ugyan nem, de a vallásos önbesorolás szignifikáns összefüggést mutat a házasodási szándékkal.

A családi állapot és a vallásosság közötti összefüggést többen, több irányból vizsgálták. Kopp Mária és munkatársai (2006), Pusztai Gabriella (2016), Engler Ágnes (2017), valamint Kopp Mária és Skrabski Árpád (2007) vizsgálatai szerint a vallásosság pozitív hatást gyakorol a családi légkörre, a mentális és fizikai egészségre.

Az iskolai végzettség vizsgálatai során Keller Tamás (2010) és Pusztai Gabriella (2020) megerősítették, hogy az ezredfordulót követő két évtizedben a vallásgyakorlók között emelkedett a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők száma. A nem, az életkor és a lakóhely településtípusa szerint Keller (2010) leírja, hogy lényeges változások nem következtek be a rendszerváltozást követő évekhez képest. Megállapítja még, hogy azok, akik kisebb településen élnek, nők és az idősebb korosztály tagjai, nagyobb valószínűséggel a rendszeres vallásgyakorlók körébe tartoznak.

M. Császár Zsuzsanna és Pete József (2019) a 2011-es népszámlálási adatokat elemezve megvizsgálta az ország vallási mintázatát földrajzi perspektívából. A 2001-es cenzushoz képest alig mutatkozott változás, azt találták, továbbra is a fővárosban a legalacsonyabb a vallásgyakorlók jelenléte. A településszerkezet nagyságának csökkenésével viszont nő az arányuk, a kisvárosokban és a falvakban élők körében a legmagasabb a vallásgyakorlók száma. Pári András (2014) a 25–40 éves férfiak csoportját elemezte gazdasági, társadalmi szempontból a népszámlálási adatok alapján, és azt találta, hogy a legvallásosabbnak az ország nyugati, ezen belül is a Dunántúl nyugati része és az ország északkeleti térségei bizonyultak. Vizsgálatának újdonsága, hogy a gyermekvállalási döntéseket befolyásoló attitűdök szempontjából a jellemzően „házas” térségekben az északnyugati országrész egy kisebb, de összefüggő, míg az északkeleti egy nagyobb, de széttagoltabb térség képét mutatja.

Vallásgyakorlás és a vallás fontossága, a házassággal kapcsolatos attitűdök

Számos kutatás (Kopp–Skrabski, 2007; Engler, 2017; Bacskai, 2018; Pusztai, 2016; 2020) igazolta már, hogy a vallásosság jótékony hatást gyakorol a harmonikus családi állapotra, a kiegyensúlyozott párkapcsolatra. A Magyar Ifjúság 2016 eredménye azt mutatja, hogy a vallásosságnak már a párválasztásra is kedvező a hatása, a harminc év alatti, valamely egyház tanítását követő fiataloknak több mint a fele (59%) jelezte, hogy van párkapcsolata, és a vallásosak csaknem háromnegyede nyilatkozott úgy, hogy szeretne megházasodni. Ezt Bacskai (2018) felsőoktatási intézményekben végzett kutatása is alátámasztotta, az egyetemisták vallásos önbesorolása és a házasodási szándék között szignifikáns eredményt kapott.

A Hungarostudy kutatások két fő kérdés köré épülve vizsgálják a vallásosság fontosságát a lelki egészség meghatározásában. Az első kérdés a vallásgyakorlást és a vallás fontosságát helyezi a középpontba, azaz megvizsgálja, hogy valaki vallási hovatartozást vall-e vagy sem, valamint ha igen, milyen módon gyakorolja a vallását. A második kérdés pedig arra irányul, hogy milyen szerepet játszik a spiritualitás az egyén értékrendjében, amire Kopp és Skrabski (2003) is felhívja a figyelmet. Tanulmányunkban e két kérdés alapján vizsgáljuk a házasságra mint intézményre vonatkozó attitűdöket.

Módszertan

Vizsgálati minta

Elemzésünkben a Hungarostudy 2021 felmérés során felvett adatokat használtuk. Az adatfelvétel 2021 nyarán készült TAPI-(tablet segítségével felvett interjú) módszerrel. A felmérés során a házassággal kapcsolatos attitűdöket csak a 18–41 éves személyek esetében kérdezték le, így vizsgálatunkban csak a Hungarostudy 2021 felmérés kétezer fős „B” almintáját használtuk, amely reprezentatív a 18–41 éves magyarországi lakosságra. A reprezentativitást több szempontú súlyozással, a 2016-os mikrocenzus tizennyolc év feletti népességre vonatkozó adataihoz igazítva biztosítottuk. A súlyozási eljárásba a következő szociodemográfiai változókat vontuk be: nem, életkor, településtípus és iskolai végzettség (Susánszky et al., 2022).

A vallásgyakorlás módjára a „Gyakorol-e valamilyen vallást, és ha igen, milyen módon?” kérdéssel kérdeztünk rá. Az alminta csaknem fele, 45,5 százalék mondta ma- gát nem hívőnek, és 7,1 százalék gyakorolja valamilyen módon egyházában a vallását (1. táblázat).

1. táblázat: A vallásgyakorlás módjának megoszlása a teljes mintában és az almintából a 18–41 évesek körében (saját szerkesztés)

A vallásosságra vonatkozó kérdésre („Mennyire fontos életében a vallás?”) kapott válasz támpontot adhat, hogy azok, akiknek bármilyen értelemben és mértékben, de fontos a vallás az életükben, mennyiben rendelkeznek más attitűdökkel, mint azok, akik határozottan kijelentik, hogy számukra a vallás egyáltalán nem meghatározó. Elemzésünkben ezt a két csoportot – akiknek egyáltalán nem fontos (a továbbiakban: nem vallásos) vagy bármennyire is fontos a vallás (a továbbiakban: vallásosak) – hasonlítjuk össze a különböző korcsoportokban. Azt feltételezzük, hogy a vallásosak attitűdjei inkább házasságpártiak, ők fontosabbnak tartják az életükben a házasságot, mint azok, akik nem vallásosnak vallják magukat (2. táblázat).

2. táblázat: A vallás fontosságának megoszlása a 18–41 éves almintában (az elemzéshez felhasznált, összehasonlított csoportokat a táblázatban kiemeléssel jelöljük) (saját szerkesztés)

Az almintába tartozó 18–41 évesek fele egyedülálló, az élettárssal vagy házasságban élők hasonló arányban fordulnak elő a mintában (3. táblázat).

3. táblázat: A családi állapot szerinti megoszlás a teljes mintában és az almintából a 18–41 évesek körében (saját szerkesztés)

A házassággal kapcsolatos attitűdök, statisztikai módszerek

A Hungarostudy kutatás több kérdést is tartalmaz a családdal és a gyerekvállalással kapcsolatban. A gyerekek száma, a gyerekvállalási szándék, az ideális gyerekszám, a párkapcsolat hossza, a testvérek száma stb. mellett a házassággal kapcsolatos attitűdökre is rákérdeztünk, és jelen tanulmányunkban csak ezekkel foglalkozunk. Az elemzéshez a házassággal kapcsolatos attitűdök vizsgálatára a Hungarostudy 2021 „A 18–41 éves fiatalokra vonatkozó párkapcsolati kérdőívének” kérdéseit használtuk fel (Susánszky et al., 2022). Az elemzés során az alábbi állításokra adott válaszokat elemeztük, hogy megvizsgáljuk a házassághoz mint intézményhez való viszonyulást:

1. A házasság idejétmúlt intézmény.
2. A házasság élethosszig tartó kapcsolat, és nem érhet véget.
3. Ha egy házasság boldogtalanná válik, jobb, ha elválnak, még ha gyermekük van
4. A házasság csak papírforma, mintha jogosítványt adnának az együttéléshez.
5. A házasság biztonságot
6. A házasság mélyebb elköteleződést, átgondoltabb köteléket
7. A házasság a maximális megpecsételése annak a vállalásnak, hogy egy életen keresztül a másikhoz akarsz tartozni.
8. Egy jól működő család alapja a házasság.
9. A gyermekvállaláshoz fontos a házasság.

A megkérdezetteknek ötfokú Likert-skálán kellett kiválasztaniuk a rájuk leginkább jellemző választ; a legalacsonyabb érték az „Egyáltalán nem ért egyet”, a legmagasabb pedig a „Teljes mértékben egyetért” válasz volt.

Elemzés

Az elemzésnél először azt vizsgáltuk meg, hogy a kilenc állítás mennyire tekinthető egy skálának, lehet-e összevontan nézni a válaszokat. Ehhez először a skála Cronbach-alfa- értékét számoltuk ki. A kapott érték 0,834, ami elég magas, de a 4. táblázatban láthatjuk, hogy az egyik elem („Ha egy házasság boldogtalanná válik, jobb, ha elválnak, még ha gyermekük van is”) korrelációja a teljes skálával nagyon alacsony. Így a továbbiakban ezt az állítást külön vizsgáljuk.

4. táblázat: Az egyes elemek korrelációja a teljes skálával (reliability analysis) (saját szerkesztés)

A megmaradt nyolc állítás esetén a Cronbach-alfa-érték 0,873, azaz a skála megbízhatósága javult. A következő lépésben megvizsgáltuk, hogy a skála felosztható-e különálló faktorokra, amihez faktoranalízist végeztünk el.

A faktoranalízis eredményeként a következő két állításcsoportot kaptuk. Az első csoportba hat állítás került:

1. A házasság élethosszig tartó kapcsolat, és nem érhet véget.
2. A házasság biztonságot
3. A házasság mélyebb elköteleződést, átgondoltabb köteléket
4. A házasság a maximális megpecsételése annak a vállalásnak, hogy egy életen keresztül a másikhoz akarsz tartozni.
5. Egy jól működő család alapja a házasság.
6. A gyermekvállaláshoz fontos a házasság.

Ezt az állítások alapján „A házasság elköteleződés” alskálának neveztük el. Az alskála esetén a Cronbach-alfa értéke 0,893.

A második csoportba a fennmaradó két állítás került:

1. A házasság idejétmúlt intézmény.
2. A házasság csak papírforma, mintha jogosítványt adnának az együttéléshez.

Ennek az alskálának „A házasság elavult” nevet Az alskála Cronbach-alfa-értéke 0,723, ami alacsonyabb, de még mindig megfelelő.

A két alskála együttesen a teljes variancia 69 százalékát magyarázza.

Mind a teljes skála, mind az alskálák esetén a kérdésekre adott válaszok összegét elosztottuk a kérdések számával, így a kapott érték 1 és 5 között helyezkedik el.

A kapott skálák átlagértékeit az 5. táblázatban láthatjuk. Az NS értékkel jelöltük, ha a csoportok között nincs szignifikáns eltérés.

Nemek szerint a házasság mint intézmény a nők számára fontosabb, de elsősorban azért, mert kevésbé tartják elavultnak. Az elköteleződés fontosságát tekintve a férfiak is hasonló válaszokat adtak. Iskolai végzettség szerint a magasabb végzettség pozitívabb hozzáállást jelent a házassághoz minden skálát tekintve. A vallásgyakorlás módja szerint a nem hívők és a rendszeres vallásgyakorlók értékei képviselik a két szélsőértéket a házassággal mint intézménnyel kapcsolatban, de az egyes alskálákban más a kép. A házasság elavultságát tekintve csak a rendszeres vallásgyakorlók válaszai térnek el jelentősen az összes többitől, az elköteleződésnél szintén ők adták a leginkább támogató pontszámot, de itt a nem hívők jelentősen kevésbé támogatták ezt a szempontot. A válás szükségességét nézve más a kép, ott a vallásukat nem vagy a maguk módján gyakorlók értenek inkább egyet ezzel a kijelentéssel a többiektől eltérően – bár meg kell jegyezni, hogy az erre a kérdésre adott válaszok átlagpontszáma minden csoportban magas.

5. táblázat: A házasság mint intézmény skála és alskáláinak átlaga a különböző csoportokban (saját szerkesztés)

A továbbiakban megvizsgáltuk, hogy a házassághoz mint intézményhez való viszonyulás mennyiben függ össze a vallásosság két kérdésével, illetve az életkorral, a nemmel, az iskolázottsággal és a családi állapottal a 18–41 évesek körében a Hungarostudy 2021 felmérésben.

A mintabeli eltérések elemzése során bináris logisztikus regressziót alkalmaztunk. A dichotóm függő változók és a magyarázó (folytonos, illetve kategoriális) változók közötti lineáris kapcsolat erősségének és irányának vizsgálatát bináris logisztikus regresszióval végeztük el. Az elemzéshez a házassággal mint intézménnyel kapcsolatos skálát és az alskálákat dichotomizáltuk, az alacsonyabb értéket adó válaszadókat (1 és 3 között) a „Nem ért egyet” kategóriába, a 3-nál magasabb értéket adó válaszadókat pedig az „Egyetért” kategóriába soroltuk. A dichotomizálás után a különböző kategóriákba eső válaszadók számát a 6. táblázat mutatja. Látható, hogy a házasságot mint intézményt az általunk választott kettéosztás alapján elutasítók aránya 33,6 és 37,4 százalék között, azaz egyharmad körül mozog.

6. táblázat: A házasság mint intézmény skála és alskálái – az alacsony és a magas értékek megoszlása (saját szerkesztés)

Első modellünkben függő változónak a házasság mint intézmény fontosságát (1 = egyetért; 0 = nem ért egyet), a másodikban a házasság elavultságát (1 = egyetért; 0 = nem ért egyet), a harmadikban a házasság fontosságát az elköteleződésben (1 = egyetért; 0 = nem ért egyet), a negyedikben pedig a válás szükségességét boldogtalanság esetén (1 = egyetért; 0 = nem ért egyet) tekintettük. Mind a négy modellbe magyarázó, illetve kontrollváltozóként kerültek be a szociodemográfiai változók (nem, életkor, iskolai végzettség, családi állapot), a vallásosság két változója és a település jellege.

A kategóriaváltozók esetében az esélyhányados azt fejezi ki, hogy a vizsgált csoportban az adott viselkedés előfordulásának esélye hányszor nagyobb vagy kisebb egy kijelölt referenciacsoporthoz képest. Folytonos változók, így például az életkor esetében az esélyhányadost úgy értelmezhetjük, hogy az életkorban egyévnyi elmozdulás hányszorosára növeli vagy csökkenti az adott rizikó-magatartás előfordulásának esélyét.

Eredmények

A bináris logisztikus regresszió eredményeit a 7. táblázat mutatja. Az első és legérdekesebb eredmény, hogy ha az elemzésbe bevontuk a többi változót, akkor sem a nem, sem az életkor nem mutatott szignifikáns összefüggést a házasság fontosságához kapcsolódó attitűdökkel. Így ezeket nem is szerepeltetjük a táblázatban.

A házasságra mint intézményre vonatkozóan a vallásosság mindkét mutatójával találtunk összefüggést. Azok körében, akik vallásosnak érzik magukat, 43 százalékkal nagyobb az esélye a házasság pozitív megítélésének. A vallásgyakorlás szerint nézve a vallásukat rendszeresen, egyházukban gyakorlók körében volt szignifikánsan magasabb ennek az előfordulása, náluk hatszoros az esély – a többi csoportban ennek aránya nem különbözött a nem hívők közöttitől. A családi állapotot nézve érthetően az élettársi kapcsolatban élők közt alacsonyabb az egyetértők előfordulásának valószínűsége (74%) az egyedülállókhoz képest, míg a házasok körében háromszoros. A felsőfokú végzettség másfélszeresére növeli a házasság intézménye pozitív megítélésének esélyét. Jól látható, hogy a fővárosiak körében jellemzőbb a házasság elutasítása, az ország egyéb területein élők között mintegy másfélszeres az esélye a házasság mint intézmény támogatottságának a budapestiekhez képest.

Ha a házasságot mint idejétmúlt intézményt vizsgáljuk, a vallás fontossága szerint nem találunk különbséget, de a vallásukat rendszeresen gyakorlók itt is jelentősen eltérő választ adtak, körükben negyedannyian vélik úgy, hogy a házasság már elavult. Családi állapot szerint ezzel a házasságban élők értenek egyet a legkevésbé, de még az élettársi kapcsolatban élők is kevésbé tartják elavultnak, mint az egyedülállók. Érdekes módon habár – mint előzőleg láthattuk – a községben élők pozitívabbak a házassággal kapcsolatban, körükben magasabb azok előfordulása, akik elavultnak tartják, 50 százalékkal nagyobb eséllyel fordulnak elő. A felsőfokú végzettségűek közt ellenben kisebb az előfordulásuk.

Ha az elköteleződés alskálát nézzük, akkor a vallás mutatói közül a vallásosság marad az elemzésben – azaz nem annyira a vallásosság formája, mint inkább a megélése, a spirituális szintje határozza meg, mennyire tartjuk fontosnak a házasságot az elköteleződés szempontjából. Akiknek legalább kicsit fontos a vallás, azok között kétszer akkora eséllyel találunk olyat, aki magas pontszámot adott a vonatkozó kérdésekre. Családi állapot szerint az élettársak között alacsonyabb, a házasságban élők közt jelentősen, két és félszer magasabb az előfordulásuk az egyedülállókhoz képest. Településtípus szerint nézve csak a városban élők válaszai térnek el jelentősen a budapestiekétől, a községben élők számára az elköteleződés ugyanannyira fontos, mint a fővárosiak számára.

A külön maradt kérdést, azaz a boldogtalanság esetén szükséges elválást vizsgálva a vallásosság csökkenti ennek a véleménynek az esélyét, a vallásgyakorlásnál azonban érdekes módon a vallásukat nem vagy a maguk módján gyakorlók véleménye tér el a nem hívőkétől, ők csaknem kétszer nagyobb eséllyel értenek ezzel egyet. Településtípus szerint nézve ebben a kérdésben a városban élők – beleértve a fővárost – véleménye van közel egymáshoz, a falvakban élők azonban mintegy 80 százalékkal nagyobb eséllyel teszik magukévá ezt az álláspontot.

7. táblázat: A házassággal mint intézménnyel kapcsolatos attitűdök összefüggése a vallásosság mutatóival, valamint a családi állapottal és a településtípussal a 18–41 évesek körében (bináris logisztikus regresszió) (Csak a szignifikáns értékeket tüntettük fel, zárójelben a referenciakategóriák) (saját szerkesztés)

OR = esélyhányados; 95% CI = 95%-os konfidenciaintervallum; *p < 0,05; **p < 0,01; ***p < 0,001

A táblázatban a statisztikai elemzések eredményeit mutatjuk be, azaz a modellekben szereplő magyarázó változók és kategóriák esélyhányadosait (OR), illetve a hozzájuk tartozó konfidenciaintervallumokat (CI).^[1]A statisztikai szignifikancia megállapításához 95 százalékos konfidenciaintervallumot (95% CI) és p-értéket is számítottunk. A statisztikai szignifikancia feltétele az volt, hogy az … Részletek

Megbeszélés, összegzés

A Hungarostudy 2021 felmérésben megvizsgáltuk a házassággal kapcsolatos attitűdöket a vallásossággal és a vallásgyakorlással összefüggésben. Az elemzésbe bevontuk az életkort, a nemet, az iskolai végzettséget és a lakóhely településtípusát is.

Először az attitűdök vizsgálatára használt kilenc állítás kapcsolatát néztük meg, létrehozva a házasság intézménye skálát és annak két alskáláját („A házasság elavult” és „A házasság elköteleződés”), külön vizsgálva „A válás szükséges boldogtalan házasság esetén” állítást, mely a többitől független mintázatot mutatott.

Eredményeink szerint a nők körében a házasság mint intézmény fontosabb, kevésbé is érzik elavultnak, de ugyanannyira tekintik fontosnak az elköteleződés szempontjából, mint a férfiak. A végzettség növekedésével a házasság mint intézmény elfogadottsága nő. Érdekes a kapcsolat vallásgyakorlás szerint is: a magukat vallásosnak mondók számára fontosabb a házasság, a házasság elavultságával pedig a vallásukat rendszeresen, egyházukban gyakorlók értenek a legkevésbé egyet – azaz összefügg a két „intézmény” elfogadottsága. A vallás fontosságát nézve nem találunk különbséget a házasság elavultságát illetően – de az elköteleződéssel már van együtt járás.

Eredményeink alapján lehetséges, hogy a házasságnak van egy sajátos spirituális dimenziója, és az ahhoz, valamint a spiritualitást képviselő egyházakhoz való viszony összefügg egymással.

Családi állapot szerint az élettársi kapcsolatban élők szerint a legkevésbé, a házasságban élők szerint a leginkább elfogadott a házasság – de azt nem tudhatjuk az adataink alapján, vajon ez ösztönzi a házasságok megkötését, vagy a házasságban élés erősíti a házasság iránti pozitív attitűdöt.

Településtípus szerint látható, hogy a fővárosban élők kevésbé állnak pozitívan a házasság intézményéhez, a lakóhely méretével fordítottan arányosan változik a pontszám.

Érdekes eredmény, hogy az az állítás, miszerint boldogtalan házasság esetén szükséges a válás, a legmagasabb pontszámot kapta minden csoportban, és a különbségek is kisebbek, tehát az erre a kérdésre adott válasz kevésbé függ a többi háttértényezőtől. Végzettség szerint látunk csökkenést, valamint vallásgyakorlás szerint, és a községben élők értenek egyet leginkább ezzel az állítással – vagyis ott fontosabbnak tartják a házasságot, de több is az elvárás, legalábbis a boldogság terén.

Logisztikus regresszióval vizsgálva a háttértényezők együttes hatását – az életkort is be- levonva az elemzésbe – a férfiak és nők között nem találtunk különbséget. A vallásgyakorlást tekintve csak a vallásukat rendszeresen, egyházban gyakorlók eredményei különböztek a többiekéitől, egyedül számukra fontosabb a házasság intézménye, de ez is elsősorban abból következik, hogy kevésbé tartják elavultnak – az elköteleződésben nincs különbség, annál inkább a vallásgyakorlás szerint, azaz a fentebb említett kapcsolat az intézményhez vagy az elköteleződéshez való viszony alapján ebben az elemzésben is megmutatkozott.

Életkor szerint csak a házasság elavultságával találtunk szignifikáns, de nem túl erős kapcsolatot, azaz minél idősebb a megkérdezett, annál inkább érezte idejétmúltnak a házasságot.

Családi állapot szerint az élettársi kapcsolattal járt kevésbé együtt a házasság mint intézmény elfogadottsága – kivéve a házasság elavultságát, ezzel leginkább az egyedülállók értettek egyet.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a házasság mint intézmény kapcsolata a vallásossággal a 18–41 éves korosztályban nem mutatható ki minden esetben, de megfigyelhető egyfajta összefüggés az intézményes vallásossággal, illetve az elköteleződés esetén a vallás iránti elkötelezettséggel. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ez a fajta együtt járás vajon más intézményes, illetve elköteleződést jelentő állítások, attitűdök esetén is fennáll-e, vagy csupán a házasság intézménye és az egyház, illetve a vallásosság között létezik ez a kapcsolat.

Absztrakt

A tanulmány Szent II. János Pál családteológiáját járja körül. Célja, hogy ismertesse gondolkodásának teológiára és társadalomra gyakorolt hatását. Bemutatja, hogy napjaink társadalmában a család egyre kevésbé képes betölteni alapvető funkcióit. A szent életű pápa antropológiai és teológiai nézőpontja a házasságról és a családról egyfajta választ ad erre a problémára. A tanulmány továbbá kifejti, e szemlélet milyen új távlatokat, lehetőségeket nyit meg számunkra, és milyen hatása lehet a tudomány fejlődésére, illetve magára az emberiségre. Célom eléréséhez leginkább az analógia és a katalógia módszerét alkalmaztam, így eljutva a Szentháromság analóg értelmezéséhez a családon keresztül, illetve a családegyház fogalmához, melyek által a család nem pusztán a társadalom alapját képező sejt lesz, hanem az isteni minta élő valósága a földön.

Kulcsszavak: család, házasság, Szent II. János Pál pápa, családteológia

DOI: 10.56699/MT.2023.3.6

Korunk társadalmának egyértelmű irányultsága, hogy a család alapvető helyzetét redukálja. A szerelem kisajátítása, magánüggyé degradálása zajlik. Ennek következménye, hogy a házasság mint intézmény szintén az egyén vélekedésére és belátására van bízva, így megszűnik a családi és társadalmi élet kiindulópontjának lenni. Csupán személyes, privát kapcsolatként létezik, amely mindenkinek a saját döntésétől és életmódjától függ (Trujillo, 2012).

A szeretet csupán kereskedelmi termék lesz, amelyet le lehet cserélni, el lehet dobni az első adandó probléma felismerésekor, hiszen rögtön jelen van rengeteg új és másik lehetőség a pótlására. Ebben a szellemi közegben nem maradhat fenn a család közössége, amely megvédhetne e külső behatásoktól (Melina, 2020).

Az iparosodás és városiasodás következményeként a családok mérete is változott. Míg korábban a több generációt is magában foglaló, patriarchális család volt jellemző, ma már szűkebb, nukleáris családokat láthatunk. Ennek eredménye, hogy a családok működése is megváltozik. A termelési és védelmi funkció végérvényesen eltűnni látszik, és a család számára csupán az alapfeladatok maradnak: az apa és anya számára a szülői teendők elvégzése, a gyermekek fejlesztése és nevelése, adottságaik és lehetőségeik kibontakoztatása (Ouellet, 2016).

„A mai család egyik legszembeszökőbb vonása, hogy többé már nem az ész és az érdek házasságára épül, hanem a házastársak között fennálló személyes szerelemre. […] A szekularizáció környezetében a szerelem egyre jobban eltávolodik a hagyományos vallási értékektől és erkölcsiségtől, és mindentől függetlenedve saját jogait hangsúlyozza, ami számos törésponthoz vezet:

1. a családi kapcsolatok elszakadnak a házasságtól;
2. a szexualitás elszakad a szeretettől és az utódnemzéstől;
3. a család a magánélet szférájába szorul vissza” (Ouellet, 2016: 16).

Az említett folyamatok hátterében a személyes jogok abszolutizálása is áll. A személyes szabadsághoz való jog lehetőséget biztosít a szexualitás határok nélkül való megélésére. A fogamzásgátlás és az abortusz szintén e jogok közé tartozik, biztosítva a szabadság teljességének megtapasztalását. Emiatt a társadalomnak kötelessége biztosítani az egyén számára a semlegességet és az egyenlőséget. Ezekbe a folyamatokba egyszerűen nem fér bele a család, amely tradicionális alapokkal és biztosítékokkal működik. Az állam egyre kevésbé képes szabályozni a folyamatokat, hiszen ő maga is egyre kevésbé ismeri a család mindenkori értékét. A polgári törvények és egyházi szabályok eltávolodnak egymástól, a hívek lelkiismerete elhomályosul (Melina, 2020). Ebben a helyzetben kötelességünk kezünkbe venni a dolgokat, megvédeni a családokat, továbbfejleszteni az alapokat, kapcsolatba hozni őket a hívek mindennapi életével.

II. János Pál pápa a családról

Szent II. János Pál pápa 1979. szeptember 5-én kezdte el a test teológiájáról szóló katekézissorozatát. Kiindulópontja az a történet Máté evangéliumából, amelyben a farizeusok próbára teszik Jézust, azt a kérdést intézve hozzá, hogy a férfinak el szabad-e bocsátania a feleségét. Válaszában Jézus nem megy bele a vitába, nem kezdi bizonygatni, hogy miért hamis és rossz az érvelésük, hanem kétszer is egy bizonyos „kezdetre” utal (vö. Mt 19,3–8). Ez a kezdet a Teremtés könyvében leírt, bűnbeesés előtti állapot. Az Írásokat a jelen lévő farizeusok is jól ismerték, így Jézus könnyen le tudta vonni azt a normatív következtetést, miszerint senki nem bocsáthatja el feleségét, hiszen a teremtő Isten akarata szerint ők már egy test (vö. Ter 2,24) (Szent II. János Pál, 2021: 149–151). Azonban azt is kijelenthetjük, hogy amikor Jézus az eredeti állapotra hivatkozik, akkor valójában minden teremtett létező valódi eredetére utal. Ez nem pusztán a múlton való töprengés,

hanem minden dolog, amely Isten tervében benne van, így a család eredeti céljának a keresése is. Istennek terve van a családdal, és nekünk kutatnunk kell ezt a tervet (Melina, 2020).

Az Atyaisten megteremti világunkat, melybe a saját képére és hasonlatosságára beleteremti az embert. II. János Pál szövegértelmezése szerint nem csupán külön a megteremtett férfi és külön a nő Isten képmásai, hanem ketten együtt, egységükben (Waldstein, 2021). Ráadásul később ezt olvassuk a teremtés történetében: „Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön!«” (Ter 1,28). A „szaporodás” szót már előbb is használja a szent szerző, azonban a képmási méltóság egyedül az ember sajátja. „Az emberi anyaság és atyaság – jóllehet biológiailag hasonló más élőlényekéhez – lényegileg és kizárólagosan hordozza az istenhasonlóságot, s erre alapul a család, az emberi élet közössége, a szeretetben egyesült személyek közössége” (II. János Pál pápa, 2011: 20).

A kezdet, melyre Krisztus utal az evangéliumokban, és amely a szentatya számára kiindulási pontként szolgál, nem csak a teremtésre vonatkoztatható. János apostol a következőképpen kezdi evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (1,1). Az Ige, a második isteni személy, a Fiú, „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki, ahogy a bizánci rítusú házasságkötési szertartás mondja, jelenlétével a kánai menyegzőt megáldotta (Euchologion, 1967), és aki mint az egyház vőlegénye jelenik meg a keresztény tanításban (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa – a továbbiakban: KEK – 1942), közvetíti számunkra, hogy a házasság szentségének magját ne csak a teremtés kezdetében keressük, hanem a Szentháromság kapcsolataiban is, mint a közöttük áramló szeretet önajándékozását (Melina, 2020).

Livio Melina szerint a család az a hely, ahol valamit megtapasztalhatunk abból az eredeti állapotból, abból az élményből, melyet az első emberpár, Ádám és Éva kezdetben megélt. „A családban értheti meg az ember saját természetét mint fiú vagy lány, aki szeretetből származik, aki aztán megtanulja megosztani ezt a szeretetet mint fiú-, illetve lánytestvér, aki ezt követően arra hivatott, hogy önmagát férjként vagy feleségként odaadja, és aki végül felfedezheti a szeretet gyümölcsözőségét mint édesapa vagy édesanya” (Melina, 2020: 671).

A gyermek eredete és rendeltetése Isten kezében van. Éppen ezért a szülővé válást is Isten előtti alázattal kell kezdenünk (vö. Ef 3,14), majd ebből fakadóan tudunk emberi erőfeszítéseink által szülővé válni. Szülőnek lenni azt jelenti, hogy a kölcsönös önátadás, szeretet újfajta kikristályosodását élhetjük meg, és ez nemcsak a biológiai apaságban és anyaságban van jelen, hanem lelkileg is. Korunk nyugati társadalmában nehéz szülővé válni. A szabadságot már nem az eredeti rendeltetésének megfelelően értelmezik, hanem puszta hatalomként és önrendelkezésként, amellyel az ember kiválasztja, mit akar tenni és mit nem (Wojtyła, 2010). Ennek túlhangsúlyozása és az eredeti isteni tervtől való elszakítása borzalmas következményeket von maga után. II. János Pál hangsúlyozza, hogy ez az individualista szabadságértelmezés a halál kultúrájának alapja (Evangelium vitae, 19), mely elnyomja a gyengéket, és felemeli az erőseket. Ez az eltorzult felfogás reményvesztetté teszi a társadalmat, ami kihat a szülővé válásra és így a gyermekvállalásra, a reprodukcióra is. A megoldás az, hogy megkeressük a szabadságunk eredeti jelentését, mely által megtapasztalhatjuk, hogy apává és anyává válni nem emberi jog és erőfeszítés, hanem kegyelem, a szeretet törvényéből fakadó dinamizmus (Melina, 2020).

„A házastársi szerelem eljut arra a teljességre, melyre természete szerint rendeltetett, tudniillik a házastársi szeretetre, amely különleges és sajátos módja annak a krisztusi szeretetnek, amellyel Ő adja magát a kereszten. […] A Krisztus életében való részesedésnek különleges elemei valósulnak meg: a házastársi szeretet olyan egyetemességet hoz magával, amelyben a személy minden alkotóeleme helyet kap – a test és az ösztön igényei, az érzékek és az érzelmek erői, a lélek és az akarat vágyai –, s e szeretet arra a legszemélyesebb egyesülésre irányul, amely a testi egyesülésen túl nem mást, mint egy szívet és egy lelket hoz létre” (Familiaris consortio, 13). Ezt az egységet, melyet Isten a kezdetektől nekünk adott és célként rendelt (vö. Ter 2,24), maga a Szentlélek jelenléte teszi teljessé. Amikor a férfi és a nő, magányosságukból kilépve, felismerik emberi s így férfi és női mivoltukat, és ebből fakadóan képesek ajándék lenni egymás számára, annak legteljesebb mértékében, akkor ebben az emberi szeretetben a végtelen Isten szeretetét és jelenlétét is közvetítik. Ráadásul minderre a saját testük és nemiségük közvetítésével képesek (Melina, 2020).

Egész házastársi és családi életünk Krisztus szeretetének a képe, ahogyan ő szereti egyházát. Ez a szeretet valódi forrása a szülői, gyermeki és testvéri szeretetnek, melyek a családban valósulnak meg.

Mint említettük, az ember istenképmási méltóságát kiváltképpen a férfi és a nő egységében, önajándékozásukban hordozza. Ez a szeretetegység ráadásképpen nem egyszerűen Isten emberek iránt mutatott szeretetének a képe. Isten maga a szeretet (vö. 1Jn 4,16), s a házastársak szerelme a Szentháromság személyei között meglévő dinamikus kapcsolatnak is a képe. Így az ember nemcsak a saját testében, hanem annak odaajándékozásában is az Atya, a Fiú és a Szentlélek kapcsolatát mutatja. A keresztény család arra hivatott, hogy fényes epifániája legyen a Szentháromság kommuniójának, és így megnyissa az ember útját Istenhez. A család, mely az előbb összefoglalt házastársi szeretet gyümölcse, az emberiség fénye és jövője. Csak ebben a környezetben vagyunk képesek megérteni a szeretet aktusából származó létünket, mely nemi különbözőségben létezik, és arra rendeltetett, hogy odaadjuk a másiknak, mint házastárs, férj vagy feleség. Végül ennek az önátadásnak a gyümölcse lesz az apaság és az anyaság, így a szülők gyermekeikkel együtt, családban, a kezdeti isteni terv szerint élhetik életüket (Melina, 2020).

A pápa családteológiájának hatása

A családteológia kialakulása

A harmadik évezredben a család pasztorálteológiai jelentősége és az új evangelizációra gyakorolt hatása egyre növekszik, és ezt Szent II. János Pál pápa prófétai pontossággal látta előre. Az ő teológiai és antropológiai gondolkodása és munkássága is ebbe az irányba fejlődött. Kiválóan észlelte, hogy a II. vatikáni zsinattal igen jelentős fejlődés indult el a házasságteológiában, illetve talán pontosabb azt mondani, hogy folytatódott, hiszen Németországban és Franciaországban már voltak erre utaló kezdeményezések, azonban a család teológiájáról ezt nem lehetett tapasztalni. Ezért adta ki a pápa 1981-ben a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítását, mely igen jelentős és talán az első lépés volt a család teológiájának felvázolásában. Közben már folytak a pápa szerdai katekézisei a test teológiájáról, majd 1988-ban kiadta a Mulieris dignitatem kezdetű apostoli buzdítását és 1994-ben a Levél a családokhoz című dokumentumot (II. János Pál pápa, 2011). A szentatya számára rendkívül fontos volt, hogy megfelelő teológiai alapot adjon a családnak, de a lelkipásztori feladatokról sem feledkezett meg. Ezért alapította meg a II. János Pál Pápa Intézetet és a Család Pápai Tanácsát (Ouellet, 2016).

„A családot a legutóbbi időkig olyan helynek tekintették, ahol az egyház lelkipásztori döntéseit kell alkalmazni. Ez az idő elmúlt. A II. vatikáni zsinat tanítása nyomán, mely a családról mint »családegyházról«, »teológiai helyről«, »szentségi valóságról« beszélt, az egyház üdvözítő küldetésében való részesedés olyan távlatai nyíltak meg, amelyekre korábban gondolni sem lehetett” (Ouellet, 2016: 12). Új perspektívák nyílnak például az evangelizációban is, amelyben eddig a hittani ismeretek átadása volt az elsődleges cél (KEK 1657). A zsinat azonban a közösség fogalmát szorgalmazza, így válhat a család az evangelizáció alanyává, a Szentháromság közösségének szentségeként (KEK 2205).

Az egyház házasságról való gondolkodása tehát óriási változáson ment keresztül az elmúlt száz évben. Míg korábban a kifejezetten jogi értelmezés uralkodott, mára a perszonalista megközelítés vált uralkodóvá, mely az alkotó személyek közötti kapcsolatot, szerelmet veszi elsődlegesnek. Ennek a folyamatnak lényeges eleme a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója, mely a házasságot olyan intim, benső helyként ábrázolja, ahol a felek önként képesek odaadni magukat a másiknak, és befogadni őt (48).

Bizonyos értelmezések szerint úgy tűnt, ezzel némileg ellentétes irányba mutat a VI. Pál pápa által 1968-ban kiadott Humanae vitae kezdetű enciklika, mely igen heves ellenállást váltott ki egyes teológiai körökből. Fő témája a fogamzásgátlás, ám túlzott „biologizmusa” – az említett vélemények szerint – visszalépést jelent a zsinati iránytól. Az erős és kitartó ellenállást jól mutatja, hogy mekkora belső küzdelmekkel néz szembe az egyház, illetve az ellenállás jól tanúskodik a tanítóhivatali állásfoglalás egyre gyengülő erejéről is. A történésekbe II. János Pál pápa hozott változást, aki nem egyszerűen kiállt a már kihirdetett erkölcsi igazságok mellett, hanem kidolgozta teológiai és filozófiai alapjukat. A II. vatikáni zsinat perszonalizmusa nem ellentétes az objektív erkölcsi törvényekkel. A fogamzásgátló módszerek alkalmazása nem erősíti, hanem hanyatlásba taszítja a család meglévő értékeit (Ouellet, 2016).

Szentháromságos antropológia

A modern világ nehezen tud megbirkózni a „természetfeletti” fogalmával. Csupán úgy képes értelmezni, mint a természetes mellett lévő valóságot, mellyel egyáltalán nincs kapcsolatban. A II. vatikáni zsinat Krisztus-központú gondolkodása alapján azonban nem tudunk egyetérteni ezzel az értelmezéssel. Krisztus magában foglalja a természetfelettit és a természetest, tökéletes Isten és tökéletes ember (KEK 464–469). A zsinat nyomán e gondolatnak II. János Pál pápa számára is kiemelt jelentősége volt, s a házasságról és a családról írt munkáiban rendre felbukkan (Ouellet, 2016).

A zsinat témánk szempontjából fontos másik fókusza az egyháztan, ugyanis ebben a jogi megközelítés helyébe a misztérium, a titok került. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége és közössége meghatározza az egyházról mint közösségről való gondolkodást és ezzel együtt a család mint „családegyház” fogalmát is. Ez szintén felfedezhető a szentatya gondolkodásában, amikor a családról mint személyek kommuniójáról beszél (KEK 2204–2206).

A családegyház és a szentháromságos antropológia további értelmezéséhez röviden szóljunk az analógia módszeréről, mely a kezdetektől fontos szerepet tölt be a katolikus teológiában. Alulról felfelé építkezik, a teremtés világa felől haladva Isten felé. Amikor Istennel kapcsolatban az analógia módszerét alkalmazzuk, mindig tisztában kell lennünk annak határaival, amit a szentatya Canterburyi Szent Anzelmre hivatkozva meg is fogalmaz Fides et ratio kezdetű 1998-as enciklikájában. Az emberi természet véges, és ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ezzel együtt az ember sosem szűnik meg kutatni Isten misztériumát, melyet csak a hitben képes befogadni (Fides et ratio, 14). Ennek némileg ellentmond Hans Urs von Balthasar módszere, melyet a svájci teológus katalógiának nevez. Ez éppen fordítva működik, mint az analógia, hiszen nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé haladva építkezik. Témánknál maradva mondhatjuk, hogy az analógia módszerével a családból próbáljuk felfedezni a Szentháromság titkait, a katalógiával pedig a Szentháromság felől közelítünk a család felé (Ouellet, 2016). „A két módszer harmonikus ötvözésével meghaladhatjuk azokat a korlátokat, amelyek a Szentháromság családi analógiájának hagyományában rejlenek, mely a Szentháromság és a család között fennálló hasonlóságok és különbségek esszencialista megközelítésére korlátozódik. Miközben továbbra is erre a hagyományra támaszkodunk, és Krisztusból mint kiindulópontból értelmezzük, nem az lesz a fő kérdésünk, hogy miként segíthet a család a Szentháromság misztériumának megértésében, hanem az, hogy mit kíván kifejezni a Szentháromság a család által a szövetség tágabb kontextusában” (Ouellet, 2016: 25).

„Az ember legmélyebb misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán” (Gaudium et spes, 22), olvashatjuk a II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciójában, mely igazán eklatáns példája a katalogikus metodikának. Az antropológia csúcsa és legtágabb értelmezési horizontja a krisztológia, Krisztusnak mint a tökéletes embernek a példája. A korábban kifejtett kezdet ugyanezen logika mentén épül fel. Csak úgy tudjuk megérteni a házasság és a család valódi mélységét, ha nem a most divatos humántudományokra építünk, hanem az eredeti isteni tervre. E tudományok eredményei fontosak és felhasználandók, mégis le kell szögeznünk, hogy nem határozhatják meg a teológia irányát (Ouellet, 2016).

A szentatya gondolataiban visszatérő fogalom a communio personarum (személyek közössége), mely mind a családnak, mind a Szentháromságnak sajátja. Ennek alapja a személyek között lévő szeretet, amely létrehozza a közösséget, és amely megtalálható a családban és a Szentháromságban (Ouellet, 2016).

Két fontos teológiai következménye van a pápa gondolkodásának. Analogikusan értelmezve fontos antropológiai alap a szentháromságos Isten megismeréséhez. A kinyilatkoztatásból kiindulva, illetve az emberi tapasztalatot és kapcsolatokat felhasználva jutunk ismerethez Istenről. A másik következmény a katalogikus értelmezés, miszerint a családi élet forrása a Szentháromság. Ez akkor látszik, amikor a férj és a feleség részesül a Szentháromság közösségéből, és teljesen odaajándékozzák magukat egymásnak. Ennek következménye nem csupán a kapcsolatuk kiteljesedése, hanem az ő „mi”-jükből az isteni szeretet egy „te”-t alkot azzal, hogy új élet fogan és születik a földre (II. János Pál, 2011: 11).

Azonban nem csupán az új élet születését próbáljuk meg ily módon leképezni, hanem istenképiségünket is. Amikor a férfi és a nő „egy testté” lesz, és ezáltal az emberi élet legmélyebb értelmét tapasztalják meg újból és újból, tudniillik hogy önmaguk odaajándékozásával és a másik teljes elfogadásával átlépik az eredeti magány határát, és az egységet élik meg (Szent II. János Pál, 2021: 198–199), s ebből új élet jön létre (Gaudium et spes, 50), akkor az istenképiség továbbadásáról is szó van, tehát valamiképpen Istennel közös termékenységről beszélhetünk. Ez minden olyan horizontális kapcsolatban megjelenik, amelyet a szeretet jellemez. Isten jelen van bennük, és termékenységével gyümölcsöt terem, szinte átisteníti a kapcsolatokat (Ouellet, 2016).

„A Szentlélek kegyelme egyértelműen szerepet játszik ebben, különösen a házasság szentsége révén, amely a hitvesek egységét Krisztus és az Egyház egységéhez kapcsolja. Újfajta, valóban természetfeletti hasonlóság jelenik meg itt, amely azzal koronázza meg az első teremtést, hogy a családot családegyházzá teszi. Megkoronázza, de egyben meg is haladja a családot. Megkoronázza, hiszen a Krisztusban megvalósuló új és örök szövetség új értelmet ad a család természetes termékenységének, mivel lehetővé teszi, hogy magának a Léleknek a termékenységében részesedjék. Meg is haladja azonban, hiszen Krisztus, az eszkatologikus Jegyes egyes tanítványait, férfiakat és nőket arra hív, hogy szüzességben szenteljék magukat neki, és így a szűzi szeretetben kialakított kapcsolatokban mélyebb lelki termékenységre jussanak. Újszövetségi beteljesedésekor az első teremtéshez tartozó család valóságából – anélkül, hogy sajátos jellemzői elenyésznének – ígéret, prófécia, a nagyobb misztérium »jele« lesz: Krisztus és az Egyház termékeny egységéé” (Ouellet, 2016: 50).

A családegyház

A második isteni személy, a Fiú inkarnációját vizsgálva láthatjuk, hogy neki úgy tetszett, hogy a család szerető közösségének keretein belül jöjjön el hozzánk, amelyben Jézus szüleinek engedelmeskedve növekedhetett bölcsességben, korban és kedvességben (vö. Lk 2,51–52). Később tanítványokat gyűjtött maga köré, és belőlük alapította meg egyházát, melyet Isten családjának tekinthetünk. A Szentlélek eljövetele után pedig az apostolok nemcsak egyéni szinten kezdték hirdetni Isten országát, hanem egész családok tértek meg az evangélium örömét látva és megértve. A család intézménye mindig is fontos volt a szentháromságos Istennek (KEK 1655).

A családegyház fogalmának eredete meglepően korai időkre tehető, hiszen már a Szentírásban is fellelhetők morzsái, de Aranyszájú Szent János is többször használja. Buzdítja az apákat, hogy tegyék otthonukat kis egyházzá, azonban az egész család felelőssége, hogy ez megtörténjen, beleértve az ott dolgozó szolgákat is. Ehhez tartozik még a nyitottság a szegények és elesettek iránt, valamint az idegenek befogadása. Az egyházatya értelmezésében tehát a „családegyház” egyfajta lelkiséget jelentett (Ouellet, 2016).

Ezt követően egy ideig nem igazán találkozhatunk a kifejezéssel, egészen a II. vatikáni zsinatig, amely felkarolta a témát. A család az egyház és a társadalom őssejtje (Schwaderlapp, 2012), az evangelizáció kiemelt és tevékeny szereplője (Gaudium et spes, 52), az a hely, ahol a nagy egyház aspektusait fel kell tudnunk ismerni (Ouellet, 2016).

Ugyanezt a gondolatot vitte tovább Szent II. János Pál pápa is. A család a házastársakon keresztül, az efezusiakhoz írt levél alapján (vö. 5,21) valóságos, de természetfeletti módon részesül a Szentháromság szeretetéből és kegyelméből, olyan mértékben, amennyire Krisztus szereti az egyházat. Mindezt teljessé teszi a Szentlélek, aki a házasság szentségében adott kegyelemmel és szeretettel nemcsak a két személyt köti össze egy testben, hanem egyházzá, Krisztus testévé is teszi őket. A teremtett személyek kommuniója tehát a Szentháromság személyeinek kommunióját jeleníti meg és mutatja meg számunkra (Waldstein, 2021). Ez a hitvesi közösség nem egyszerűen jelenvalóvá teszi az egyházat, nem pusztán segíti és előreviszi működését, hanem ő maga válik az egyházzá.

A II. vatikáni zsinat és II. János Pál pápa e tanításának hatása fedezhető fel a Katekizmusban is. A családok úgy vannak jelen a világban, „mint a hit élő és sugárzó tűzhelyei” (KEK 1656). E hit miatt nevezhetjük őket valóságosan is családegyháznak, amelyben a szülők a nevelés feladata mellett (vö. Egyházi törvénykönyv, 1055. k. 1. §) valamennyi családtag elsődleges hithirdetői is. Ebben a közösségben a gyermekek növekedhetnek és erősödhetnek, mint Krisztus is tette családi körében (vö. Lk 2,40), megtanulhatják a kölcsönös szeretetet és megbocsátást, Isten szolgálatát és a kitartó munkát (KEK 1656–1657).

A szentségek jelek, melyek érzékelhetők, láthatók számunkra (KEK 1084), és „eszközök, melyek által a Szentlélek kiárasztja Krisztusnak, a Főnek kegyelmét az egyházra, ami az ő Teste. Az egyház tehát hordozza és közli a láthatatlan kegyelmet, melyet ő maga jelez. Ebben az analóg értelemben nevezzük az egyházat is szentségnek” (KEK 774). Ugyanebben az analóg értelemben nevezhetjük a családegyházat is szentségnek, hiszen magán hordozza a Szentháromság képét, így amint a test megjeleníti a láthatatlan lelket, analóg módon a család is megjeleníti itt a földön a Szentháromságot, azaz jellé, szentséggé válik (KEK 2205).

A családegyház szentségtani gyökere mindenekelőtt a beavató szentségekben rejlik. A keresztség az a szentség, mely létrehozza kapcsolatunkat Krisztussal, amelyet megerősít a bérmálás szentsége (Lumen gentium, 11). E kettő által, továbbá a rómaiakhoz írt levél alapján (vö. 14,7–8) mondhatjuk, hogy már nem saját magunké vagyunk, hanem Krisztusé. A házasság megkötésekor Krisztus nem pusztán megáldja a frigyet, hanem a keresztségből és bérmálásból fakadóan már maga a szeretetkapcsolat is az övé lesz, és ő emeli fel abba a magasságba, ahogyan szereti jegyesét, az egyházat (Ouellet, 2016).

A II. vatikáni zsinat egyházról szóló dogmatikus konstitúciója, a Lumen gentium egyébiránt még tovább megy ezen a ponton. A házasságban a hitvesek „az egyház egysége és termékeny szeretete misztériumában részesednek, és azt megjelenítik” (11). A házasságból ered a család, mely a gyermekek elfogadásával, nevelésével és megkeresztelésével alkotója és fenntartója Krisztus titokzatos testének (KEK 1267), amelyben a Lélek kegyelmét kapják, és az egyház tagjai lesznek. Ezt nevezi a zsinat „családi egyháznak”, amelyben a szülők az egyetemes papságot gyakorolva lesznek gyermekeik elsődleges igehirdetőivé, fenntartva ezzel az egyházat (Lumen gentium, 11).

Amint megköttetik a házasság, a két személy, férfi és nő egy közösséggé válik Krisztusban. Amikor megígérik, hogy szeretni fogják egymást, akkor Krisztus megáldja ezt a szándékukat, tehát mondhatjuk, hogy ő maga is létrehozóvá, sőt mi több, a húsvéti misztérium által és a Lélekkel közösen a felbonthatatlanság garanciájává válik. Ez azért fontos, mert így „a hiposztatikus egység révén, amely a hitvesek szövetségének alapja és kerete, egymás iránti személyes szeretetük az isteni személyek kapcsolatába vétetik fel” (Ouellet, 2016: 70). Ez a család szentségi mivoltának alapja. A házastársak egymás iránti szeretete és gyermekeikkel való kapcsolata jellé válik, a Szentháromságban létező Istent hirdeti, akivel örökre szóló szövetségre léptek (Ouellet, 2016). Ugyanezt fogalmazza meg a Katekizmus, amikor azt írja, hogy „a keresztény család a személyek közössége, az Atya és a Fiú Szentlélekben élő közösségének nyoma és képmása. Életet fakasztó és nevelő tevékenysége az Atya teremtő művének tükröződése. Az a hivatása, hogy részt vegyen Krisztus imádságában és áldozatában. A napi imádság és Isten Igéjének olvasása erősíti a szeretetben. A keresztény család evangelizáló és misszionáló közösség” (KEK 2205). Christopher West pedig megerősíti: „A házastársi kapcsolat Isten tervében az eredeti, hatékony jel, amely a Szentháromság belső életének »nagy misztériumát« közvetíti a világnak” (West, 2007: 19). A hitvesi és családi szeretet eszerint tehát nem csupán képe vagy hasonlata az isteni, szentháromságos szeretetnek, hanem élő valósága.

Befejezés

A társadalom alapja a család (KEK 2207), melynek kapcsolatai, buzgó élete megalapozza azt, hogy az emberi személy a nagyobb közösségekben szabadon, erkölcsösen, másokat tiszteletben tartva éljen. A különböző nemzedékek együttélése szintén színesítő erő, mellyel a család tagjai még inkább gazdagíthatják egymás életét. Mindannyiunk felelőssége minden lehetséges feltételt biztosítani ahhoz, hogy a család eredeti rendeltetése és célja megvalósulhasson. A polgári törvényhozás szabályozza úgy a rendet, hogy erősítse és óvja a házasság és a család természetét és biztonságát. A keresztény hívők tegyenek tanúságot arról, hogy nem egyszerű emberi közösségről van szó, hanem Istentől származó mintáról. A szakemberek és tudósok fordítsák energiáikat azon kutatásokra, melyek elősegítik a családok fenntartható jólétét, és védik erkölcseiket. A papok pasztorációs tevékenységük során álljanak a házaspárok mellett, és segítsék a gyermekek keresztény neveltetésének lehetőségét. „Végül az élő Isten képmásává alkotott és a személyiség méltóságával fölruházott házastársak forrjanak össze a szeretetben, azonos gondolkodásban és egymás kölcsönös megszentelésében kövessék Krisztust, az élet forrását (vö. Róm 5,11.18; 6,5–11; Gal 2,20); hivatásuknak örömeiben és áldozataiban és hűséges szerelmükkel is tanúskodjanak annak a szeretetnek misztériumáról, melyet az Úr nyilatkoztatott ki a világnak halálával és föltámadásával (vö. Ef 5,25–27)” (Gaudium et spes, 52).