Absztrakt

A cikk egy szegénységben élő közösség életének jellemzőit mutatja be. E közösség legfontosabb rendezőelve a puszta megélhetés megteremtése. Ez lefoglalja fizikai és mentális kapacitásuk jelentős részét. A létért való küzdelem, a bizonytalanság mentális állapotuk romlásához vezet. A társadalmi intézményekkel laza a kapcsolatuk, bizalmatlanok. Alacsony az önértékelésük, kívülről várják a segítséget. A társadalom elfordult tőlük, gyengült a szolidaritás. Gyakoriak a súlyos, kezeletlen betegségek, a korai halál. Az iskolai karrierjük korán megszakad, ezért a lányok már gyermekkorban megszülik gyermekeiket. Helyzetük generációkon át halmozottan termelődik újra.

Kulcsszavak: szegénység, gyermekvállalás, életmód

DOI: 10.56699/MT.2023.3.8

Egy Budapesttel szomszédos agglomerációs településen negyven év intervallumában (kezdetben a gyermekvédelmi pártfogó, családsegítő szolgálat, majd egy civil szervezet szemszögéből) követjük nyomon a generációs mélyszegénység kialakulását. Azt a folyamatot kívánjuk bemutatni – a terepen tapasztaltak alapján –, amelynek során bekövetkezik a családok szegénységbe csúszása, és annak következményeit az életvitelre. Fontosnak tartjuk, hogy a cikk hozzájáruljon a kérdéskör jobb megértéséhez, ezáltal a szóban forgó élethelyzetek társadalmi elismeréséhez, amely megalapozhatja számukra a szolidaritás erősödését. Emellett szeretnénk megosztani a problémacsoport strukturális megoldásához egy szűk körű (egy intézményre vonatkoztatható), de trendjét tekintve egyértelmű irányba mutató megoldási lehetőséget. Az írás terjedelmi keretei nem teszik lehetővé, hogy minden következtetésünket példákkal támasszuk alá, ezért általunk fontosnak tartott területeket választottunk ki.

A nyolcvanas években a viskókból álló nyomortelep lakói közül több éve tartó munkaviszonyuk következtében tucatnyian hitelképessé váltak. A helyi tanács ingyen bocsátott rendelkezésükre építési telkeket. A családok felvették a hiteleket, és felépültek a házak, összesen tizenkettő. A korábbi magas gyermekszám folyamatosan csökkenni kezdett, két, legfeljebb három gyermek született. A családok nagyon büszkék voltak saját tulajdonú házaikra, amelyeket szép rendben tartottak. Ha meglátogattuk őket, örömmel fogadtak, beszéltek az életükről, terveikről. Többek között azt mondták, hogy csak két gyermeket akarnak vállalni, mert többet nem tudnak eltartani. Sok tervük volt a jövőt illetően. A helyi társadalom befogadta, sokszor segítette őket. A gyermekek iskoláztatását a családok fontosnak tartották, nagyon büszkén mutatták bizonyítványaikat. Szépen gyarapodtak, volt, aki jogosítványt szerzett és gépkocsit vásárolt. Már némi tartalékot is tudtak képezni. A rendszerváltás időszakában bezártak azok a gyárak, üzemek, ahol dolgoztak. Mivel betanított munkát végeztek, ez a tudás elértéktelenedett, ezért hosszú ideig tartó munkanélküliség következett.

A gyermekszám ismét növekedni kezdett (átlagosan négy-öt gyermek született), mára legalább három-négy generáció él együtt, a lakások leromlottak, sufnikkal bővültek, a fürdőszobából, kamrából lakószoba lett, a gyermekek többsége még az általános iskolát sem fejezi be. Olyan nyomortelep jött létre, ahol a lakók száma hét-nyolcszáz fő, és tizenéves leányok is több gyermeket nevelnek. Szörnyű lett a nyomor, amelyből nem látják a kiutat.

Már a gyermekek körében is hódítanak a tudatmódosító szerek, a vagyon elleni bűncselekmények száma hihetetlenül megemelkedett, az önkormányzat a rendőrségtől várja a megoldást. A korábban szolidáris lakosság elfordult a mélyszegénységben élőktől, elképesztő gyűlölettel beszélnek róluk, kizárólag őket hibáztatják sorsuk alakulása miatt. („Ezek nem érdemelnek segítséget, tegyenek magukért valamit, én is azt tettem…”)

Most, hogy lenne munkahely (elsősorban az építőiparban), egészségi, mentális állapotuk miatt csak kevesen képesek dolgozni. Egy-két ember tudott csak kimenekülni a gettóból. Akik elmentek, elmondják, hogy ott nem lehet rendes emberi életet élni, de nincs kiút a nyomorból.

Az évek során az itt élők nem kaptak semmilyen lényegi segítséget sorsuk rendezésére. Időközben a családok életében tragédiák, korai halálesetek történtek. A nyári szünidőben a kicsi gyerekek a közeli patak büdös pocsolyáiban fürdenek. Úgy nőnek fel, hogy a településről ki sem teszik a lábukat. Reményvesztett, elkeseredett, dühös, beteg, folyamatos konfliktusokkal küzdő emberek sokasága él ezen a szebb napokat látott helyen. Ha meglátogatjuk a temetőt, felszisszenünk annak láttán, hogy milyen fiatal korban halnak meg a nyomortelepen lakók. Ennek a generációkon átívelő mélyszegénységnek a hatására formálódott ki az a sajátos szociális, mentális, kulturális alakzat, érték- és normarendszer, amely meghatározza az adott élethelyzetben levők szokásait, gondolkodását, magatartásformáit, életmódjukat. Olyan készségeket „alakít ki” a mélyszegénység, amelyek az élet puszta fenntartását, az elsődleges szükségletek kielégítését szolgálják. Az említett érték- és normarendszer a szegénységből való kilépést követően is sokáig fennmarad. A nyomortelep egyik korábbi lakója elmondta: „A szegénységből kikerültem, de a gettó bennem maradt.”

Az itteniek életének jellemzője a folyamatos hiány, egyetlen szükségletüket sem tudják megfelelően kielégíteni. Óriási mértékű eladósodás, folyamatos büntetések akadályozzák a legális munkavállalást. (A letiltások miatt évtizedekig alig kapnának fizetést.) Mindennap meg kell küzdeniük a túlélésért, nincs holnap, nincs mire tervezni a jövőt, ezért a célok teljes hiánya látható. Csak olyan munkákat tudnak elvállalni, amelyeknek a bérét naponta (vagy legfeljebb hetente) megkapják, hiszen semmilyen tartalékkal nem rendelkeznek. Ebből következik a biztonság, a stabilitás hiánya. Egyetlen céljuk az életben maradás és a gyermekeik megtartása, amelyért mindenre képesek. A biztonság hiánya folyamatos feszültséget, krónikus stresszállapotot, instabil személyiséget eredményez. Feszültségeik oldására ma már nem az alkoholt (az túl drága), inkább olcsó és könnyen hozzáférhető szereket használnak intenzíven. Ha jövedelemhez jutnak, az állandó nélkülözés miatt azonnal elköltik azokra a termékekre (leginkább élelmiszerre), amelyek hiányát megszenvedték.

A rossz helyzetből való kitörés kudarcait követően elvesztették a reményüket, önértékelésük mélypontra került, beletörődtek alávetett sorsukba. Problémáik megoldását kívülről várják. Azon ügyeikhez is segítséget kérnek, amelyeket egyébként képesek lennének elintézni. A sorozatos megaláztatások miatt egyre távolabb kerülnek a társadalomtól, sokszor ellenséges érzületet táplálnak a jobb sorsúak iránt. Gyakran halljuk tőlük, hogy számukra „minden mindegy”, nem számolnak tetteik következményeivel. Az egészségtelen életmód, a kezeletlen betegségek következtében körükben magasabb a mortalitás. A mentális zavarok dinamikus növekedése is tapasztalható. Rendezetlen körülmények, lezáratlan ügyek, párkapcsolatok. Sok esetben kaotikus, áttekinthetetlen háztartásvezetés. Lakásaik gyakran elhanyagoltak, az udvaron hatalmas mennyiségű szemét van felhalmozva. Családi jogállásuk sokszor rendezetlen. Számukra csak az a tudás fontos, amely a túlélést szolgálja. A gyermekek nem rendelkeznek az iskola diktálta előfeltételekkel: belső késztetések ellenőrzése (önkontroll), fegyelmezettség, rendszeresség, motiváltság a műveltség befogadására, ezért még az alapvető iskolázottság is nehezen érhető el számukra. Az iskolában gyakran féktelenek, nehezen nevelhetők, erőszakosak. (Korábban országos esemény volt a Magyar Gárda megjelenése a településen, hogy eltávolítsák az iskolából a rossz magaviseletű gyermekeket.) És ezek az élethelyzetek generációkon át öröklődnek. Ha az érintettek rövid időn belül nem tudnak kilépni a mélyszegénységből, akkor ez az állapot tartóssá válik, kialakul a generációkon átívelő mélyszegénység, amelybe a gyermekek már beleszületnek.

A szegény családok fizikai és mentális kapacitásának döntő részét lefoglalja a szegénységgel való küzdelem, a ma túlélése, másra nem marad erőforrásuk. Nagyon gyakori jelenség a korai (akár tizenkét-tizenhárom éves korban bekövetkező) gyermekvállalás. A közvélemény erre szokta mondani, hogy „megélhetési gyermekek”. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a korai gyermekvállalás mögött nincs tudatosság. A családi mintázat – az édesanya is hasonló korban szülte gyermekeit – fontos tényező, mégsem ez a domináns. Mivel a gyermekeknek nagyon hamar félbeszakad a kudarcokkal teli iskolai karrierjük, a serdülő lányok előtt más út nem kínálkozik.

Anna is nagyon korán szülte meg első gyermekét. Nagy nehézségek árán fejezte be az általános iskolát, a nyolcadik osztályban bekövetkezett bukása miatt az igazgatója nem engedélyezte számára a ballagást, holott a családnak ez fontos ünnep lett volna, nagyon készültek rá. Végül az iskola fenntartójának közbenjárására ballaghatott el. A középiskola kudarcokkal kezdődött. Eltévedt a városban, rossz járműre szállt fel, elkésett volna, emiatt szorongott, nem mert bemenni. Másnap elkísértük az iskolába, de az osztály, az új környezet idegen volt számára. Számonkérték rajta a hiányzást, az osztálytársak barátságtalanok voltak, senki nem beszélt vele, amit elutasításként élt meg. Többet nem volt hajlandó abba az iskolába menni. Kerestünk egy másikat, ahol hasonló folyamat játszódott le. A gyakorlati tanára az osztály előtt súlyosan megalázta, ami után be is fejeződött Anna iskolai karrierje. A kudarcot követően nem találta a helyét a világban, a pszichológiai segítség sem vezetett eredményre. Rövid időn belül állapotos lett, amit traumaként élt meg a családja. Anna ragaszkodott a babához, a család ellenezte, végül mellette döntöttek. Tudták, hogy az apára nem számíthatnak, mivel szerhasználó, pszichiátriai gondokkal küzd, nincs munkaviszonya, a családi élete kaotikus, az apja súlyosan bántalmazó, alkoholbeteg. A várandósságot Anna nagy türelemmel, odafigyeléssel élte meg. A baba megszületését kitörő örömmel fogadta az egész család. Az édesanyja úgy látja, hogy Anna boldog, kiegyensúlyozott, megtalálta „élete értelmét”. Önmegvalósításának kiteljesedését a baba megszületése hozta el.

Más esetekben is látjuk, hogy a szegénységben élő családoknál az önmegvalósítást nem a szakmai karrier, a társadalmi pozíció jelenti (az számukra elérhetetlen), hanem a gyermek. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy azoknál a gyermekeknél, akiknek sikeres az iskolai karrierjük, és eljutnak a középiskola befejezéséhez, a gyermekvállalás későbbre tolódik el. Esetükben már nem kizárólagosan a gyermek jelenti az önmegvalósítás csúcsát, és a családi minták követése is gyengébb hatású. A gyermek számukra mindenekfelett álló érték. „Akkor hogyan fordul elő nemegyszer, hogy mégis elhanyagolják őket?” – merül fel gyakran a kérdés. De ez csak a külső szemlélő számára elhanyagolás, ők sokszor nem is értik, mi a probléma. A családok szerepének felértékelődése is látványos tendencia. A szegénységben élő családok nagy stabilitáshiányban szenvednek. Az érzelmi alapon szövődő párkapcsolatok nagyon labilisak, a legkisebb válság vagy egy „új szereplő” megjelenése felborítja őket. Ezért látjuk gyakorta, hogy az édesanya valamennyi gyermekének más az édesapja. A külön élő apáknak sokszor nincs vagy nagyon gyenge a kapcsolatuk a gyermekeikkel. Gyermektartás fizetését alig tapasztaljuk. Ezt a helyzetet az édesanyák „természetesnek” fogadják el, semmit nem kérnek számon az apákon. A telefonjaik tele vannak társkereső oldalakkal, gyorsan párt keresnek maguknak, ami vagy sikerül, vagy nem. Ezeket a kapcsolatokat nem az érzelmi kötődés, hanem a gazdasági szükséglet hozza létre. Társ nélkül nincs megélhetés. Ha e próbálkozások sikertelenek, maradnak a szülők, nagyszülők, akik feltétel nélkül befogadják családtagjaikat. Így jönnek létre az „élhetetlen” lakáskörülmények, szobánként akár tíz-tizenkét fővel. Ez a szocializációs közeg is okozója a helyzetből való kimenekülés esélytelenségének. Családi támogatás nélkül nincs megélhetés, a kilépést tekintve pedig a közeg visszatartó erőt jelent. A családok által elszenvedett folyamatos hiány, a túlélésért folytatott küzdelem lefoglalja valamennyi tag pszichés és fizikai energiáját, a gyermekekkel való foglalkozásra, törődésre sem marad kapacitásuk.

A fentiekből látható, hogy a generációkon átívelő mélyszegénység láncolatának megszakítására az érintettek önerőből nem képesek, ezért társadalmi szintű beavatkozásra van szükség. Az is nyilvánvaló, hogy a ma létező beavatkozások (felzárkóztató programok, tanodák, gyermekházak stb.) rendkívül fontosak, de a probléma strukturális megoldására nem alkalmasak. Tapasztalataink azt mutatják, hogy az egyedüli megoldás a biztonságot jelentő folyamatos jövedelem. A családok átmeneti otthonába került mélyszegény családok működéséről szerzett húszévi tapasztalatunk azt mutatja, hogy amíg elsődleges szükségleteik kielégítetlenek, nem tudnak másra koncentrálni. A biztonság létrejötte (lakhatás, rendszeres, kiszámítható jövedelem) után az első időszakban a számukra addig hiányt jelentő fogyasztás növekszik meg (minden pénzüket jó ételekre fordítják), majd a stabilitás szakaszában már megjelennek a magasabb rendű szükségletek, több figyelem jut a gyermekekre, a társadalomba való bevonódásra, majd következik a tudatos tervezés, a célok meghatározásának időszaka és a takarékoskodás. Ez hosszabb, többéves folyamat eredménye lehet. Tisztán látható, hogy a legnagyobb motiváló erőt a munkavállalásra a stabilitás, a biztonság jelenti. Ezért az alkalmi juttatások, segélyek csak a nagyobb krízisek elhárítására elegendők. A nyomorból való kilábalás felé a biztos jövedelem, ennek hiányában az alapjövedelem, valamint a kiszámítható szolgáltatások jelenthetnék az egyetlen utat. Jobban össze kellene hangolni a munkavégzés és a szolgáltató intézmények nyitvatartását (aki reggel hat órára megy dolgozni, nem tudja bölcsődébe, óvodába vinni a gyermekét), befogadóbbá kell válniuk az intézményeknek velük szemben (például az érintett településen a Biztos Kezdet Gyermekházat alig látogatják), elérhetővé kellene tenni a munkahelyeket a közlekedés szempontjából, és a nyári gyermekfelügyelet megoldása is sok nehézséget jelent az itt élők számára.

A fentiek megerősítik, hogy a mélyszegénység kialakulása nem egyéni „hiba”, felelőtlenség, munkakerülés vagy rossz gazdálkodás következménye, hanem a társadalom működésének zavara. Tuba Iván teológusprofesszor a következőképpen fogalmazott:

„…azok a személyek, akik a társadalmi kooperációban nem találhatják az eszközöket és esélyeket, hogy az adott körülmények között emberjogi státusuk szerint emberhez méltóan éljenek, a közjó megvalósításában disztributív igazságtalanságot jeleznek. Szegénységük egyszersmind megkérdőjelezi a jól szituáltak jogi pozícióit, és sürgeti azok új legitimálását a közjó alapján” (Tuba, 2000: 204). És a jelzett folyamat elől nincs menekülés: mindazoknak, akik a fentebb szemléltetett élethelyzetbe kerültek, hasonlóan változott a működésmódjuk az általunk bemutatott közösségben. A nyomortelepen a születésszabályozásra tett erőfeszítések szinte hatástalanok, viszont a jobb szociális helyzetbe került családok esetében a kérdés „magától” megoldódott. Hasonlók a tapasztalataink az iskoláztatással, a gyermekneveléssel és az életmóddal kapcsolatban is. A javuló szociális helyzet, a biztos jövő jelentősen növeli a legális munkavállalási motivációt is. Ahogy már említettük, a családok számára az alapvető biztonság (elsősorban a folyamatos bevételi forrás), a szükségleteikhez igazodó közszolgáltatások és a társadalmi befogadás jelenti azt az alapot, amely lehetővé teszi az életükben a kívánatos és tartós változásokat.

Absztrakt

Az alacsony termékenységű fejlett társadalmakban kiemelt jelentősége van azoknak a beavatkozásoknak, amelyek a gyermeknevelést segítik összeegyeztetni a munkaerőpiaci jelenléttel. A tágabb család, különösképpen a nagyszülő bevonódása egyfajta intézményesült alternatívaként tudja segíteni a családokat a mindennapokban, ezért ennek a jelenségnek a vizsgálata hozzájárulhat a termékenységi szándékok jobb megértéséhez.

Kvantitatív kutatásunkban hat hónapnál fiatalabb gyermeket nevelő anyák körében vizsgáltuk a nagyszülőkkel való találkozás rendszerességét, az érzelmi távolságot, a nagyszülőktől érkező támogatási formákat. Eredményeink szerint a kisgyermekes anyák gyermekvállalási terveit befolyásolja a nagyszülőktől várható és megtapasztalt támogatás, ugyanakkor jelentős különbség van a kapott támogatás mértékében az apai és anyai nagyszülők esetében, továbbá a túl szoros függés (közös otthon) visszaveti a gyermekvállalási hajlandóságot.

Kulcsszavak: nagyszülőség, gyermekvállalás, támogatás, család, a munka és a család egyensúlya

DOI: 10.56699/MT.2024.3.4

A fejlett, alacsony termékenységű társadalmakban végzett vizsgálatok szerint a gyermekvállalás továbbra is a legfontosabb célok között szerepel, ugyanakkor a szülővé válás hátrányosan érintheti az élet egyéb területén jelentkező célok megvalósulását, különösen a nők esetében (Kohler–Mencarini, 2016). Több kutatás (többek között Guzzo, 2022; Han, 2023) is beszámol a szülők szubjektív jóllétének és egészségi állapotának a gyermekvállalást követő romlásáról. A modern társadalmak alapegysége a nukleáris család, az individuális értékek terjedésével is egyre inkább uralkodó az az elképzelés, hogy a gyermekneveléssel járó, mindennapi stresszforrásként működő döntési helyzetekben a szűk család egyedül marad (Aassve et al., 2011; Takács, 2021). Ugyanakkor evolúciós és a jelenkori társadalmakat is figyelembe véve történeti bizonyítékok támasztják alá, hogy a nagyszülők és a szélesebb közösség részvétele a gyermeknevelésben univerzális jelenség, és a kooperatív gyermeknevelés szükségletét nem szabad figyelmen kívül hagyni (Sear, 2018). Akik számára a munka és a családi élet feladatai összeegyeztethetők, inkább teljesítik termékenységi céljaikat (Testa–Rampazzo, 2017; Matysiak–Weziak, 2016), és szubjektív jóllétük is magasabb, leginkább a külső forrásokból származó (állami és/vagy nagyszülőktől, közösségtől kapott) támogatás gyermeknevelési terheket csökkentő hatása miatt (Matysiak et al., 2016). Erre sokáig az európai viszonylatban élen járó skandináv országok példáját hozták fel bizonyítékul, azonban az utóbbi években ebben a régióban is tapasztalható termékenységcsökkenés jelezte, hogy további modifikáló tényezők vizsgálata lenne szükséges (Beck et al., 2024).

Elméleti háttér

Egyes magyarázó elméletek szerint a csökkenő gyermekvállalás mögött a nemi szerepek változásának az élet eltérő területein való különbözősége áll: míg a munkaerőpiacon vagy az oktatásban jelentősen változott a nők szerepvállalása, a családra vonatkozó normákban – különösen a tradicionális mediterrán országokban – a hagyományos szerepek konzerválódnak (Testa, 2012; Baizan et al., 2016). Ezekben az országokban nagyobb szerep jut a családnak a gyermek gondozásában, az állam által nyújtott intézményi nevelés lehetősége korlátozott (Arpino et al., 2012; Figari–Narazani, 2020).

Bár a gyermekvállalásról való döntés végső soron az egyén kezében marad, a kormányzati cselekvések hatása kimutatható (Liefbroer et al., 2015): termékenységet fokozó beavatkozások azok az intézkedések, amelyek a gyermeknevelés relatív költségeire hatnak, biztosítják a nemi egyenlőséget, védelmet jelentenek a foglalkoztatásban, munkaidő-kedvezményeket biztosítanak, és széles körben elérhetővé teszik a gyermekgondozási intézményeket (Neyer, 2006; Stefán-Makay, 2009; Kalwij, 2010; Luci-Greulich–Thévenon, 2013).

Az idősebb generációk, illetve a szélesebb rokonság, a „törzs” bevonása a gyermeknevelésbe végigkíséri a történelmet. Kristen Hawkes nagymama-hipotézise szerint a nők hosszú és egészségben töltött nem termékeny életszakasza épp azért alakult ki, hogy saját termékenységük megszűnésével még aktívabb segítői legyenek az unokáiknak, és az ő életfeltételeik javításával biztosítsák saját genetikai állományuk továbbörökítését (Hawkes, 2014). Bár az evolúciós gyökereket vizsgáló tanulmányok többnyire az anyai nagymama jelenlétét elemzik, és valóban ő az, akinek a hatása leginkább kimutatható (a genetikai bizonyosság is az ő esetében nagyobb), a jelenkori törzsi társadalmak és antropológiai kutatások is azt igazolják, hogy az apai nagymama is jelen van, és ez szintén pozitívan hat a termékenységre (Croft et al., 2015; Sear–Mace, 2008).

A jelenkori nagyszülői szerep vállalása, illetve a szülőknek nyújtott támogatás számos tényezőtől függ, és sokféle formát vehet fel. Hajlamosabbak a gyermeknevelésbe való bevonódásra azok, akik jobb gazdasági helyzetben vannak, házasságban élnek, jobb az egészségi állapotuk, a gyermeknevelési elképzeléseikben nincs nagy eltérés a szülőkhöz képest, közelebb élnek az érintett családhoz, illetve kevesebb „fészekalja” unokánál van szükség a segítségükre (Uhlenberg–Hammill, 1998; Aassve et al., 2012; Dávid et al., 2016; Zamberletti et al., 2018; Monostori, 2020). A nagypapák külön vizsgálata ezekben a kutatásokban sem gyakori. Ez egyrészt abból fakad, hogy hatásuk többnyire elválaszthatatlan a velük együtt élő nagymamáétól, másrészt egyedüllét esetén inkább jellemző a nagymamai özvegység (Mann, 2007; Monostori, 2020), a nagyszülők válása esetén pedig a nagypapák nagyobb valószínűséggel vannak kitéve annak a veszélynek, hogy megszűnik az unokával való kapcsolatuk (Hank–Buber, 2009). Egyes kutatások szerint a nagyszülőség női feladat, különösen intenzív segítségnyújtást kívánó időszakokban és helyzetekben, illetve a férfiak kevésbé élik meg életük jelentős szerepeként, és kevesebb időt is töltenek az unokáikkal (Hank–Buber, 2009; Leopold–Skopek, 2014). Robin Mann szerint a nagypapai szerep csökkent jelentősége abból a félreértésből fakad, hogy a nagyszülői támogatás fogalmának meghatározásakor inkább a femininebb, nagymamákra jellemző formákat vették figyelembe, illetve nem számoltak a férfiúi szemérmességgel a gyermekgondozási beszámolók során (Mann, 2007). A nemi szerepek átalakulásával ez a jelenség is változik, eltűnőben vannak a nagymamai és nagypapai bevonódás különbségei (Di Gessa et al., 2020), az azonban még mindig megfigyelhető, hogy – bár az unokákkal töltött idő kiegyenlítődik – a nagymamák inkább a szimbolikus jelentőségű, verbális tevékenységeket (mesélés, együtt tanulás) részesítik előnyben, a nagypapák viszont az aktívabb időtöltést (sport, közös játék) (Smorti et al., 2012).

A nagyszülői segítség, úgy tűnik, gazdasági és társadalmi berendezkedéstől függetlenül hat a termékenységre. A közepes és alacsony gazdasági helyzetű populációkban egyértelműen hozzájárul a termékenységhez, jobb gazdasági helyzetű területeken viszont a hatás kevertebb, és jobban függ a nagyszülői elérhetőség intenzitásától, a nyújtott segítség típusától (Sear, 2018), továbbá ez csak abban az esetben van így, ha a nagyszülők a formális intézményrendszer kiegészítéseként és nem a helyettesítőjeként vannak jelen (Szabó et al., 2017).

Európában több nemzetközi összehasonlító vizsgálat is lehetőséget teremt a kérdés elemzésére. A Survey of Health, Aging and Retirement in Europe adatai szerint a vizsgált tizenegy ország ugyan különbözik a segítségnyújtás intenzitásában, gyakoriságában, de a várható alkalmankénti segítségnyújtás mindenhol az első gyermek korábbi vállalásához vezetett, ugyanakkor a várható rendszeres segítségnyújtás pozitív hatása csak a pronatalista (például Belgium, Franciaország) és a protradicionális államokban (például Görögország, Olaszország) jelentkezett, a proegalitárius országokban (például Dánia, Hollandia) nem (Hank–Buber, 2009). A Generations and Gender Survey által vizsgált négy országban a nagyszülői bevonódás általánosságban növelte a második gyermek megszületésének esélyét, ugyanakkor voltak különbségek: stabilabb gazdasági helyzetű országok (Franciaország, Norvégia) esetén fontosabb volt az érzelmi támogatás, míg az intenzív gondozási segítség szükséglete rossz anyagi helyzetű területen (Litvánia) vissza is vetette további gyermekek vállalását (Tanskanen–Rotkirch, 2014; Mönkediek–Bras, 2018).

A nemzeti megvalósítású vizsgálatok közül több is foglalkozott az idősödéssel, ennek részeként pedig a nagyszülői bevonódás és a gyermekvállalás kapcsolatával. Nagy- Britanniában évtizedes hagyománya van a kohorszvizsgálatoknak: a British Cohort Study (BCS70) és az azt követő Millennium Cohort Study (MCS) is lehetőséget teremt a téma tanulmányozására. A brit társadalomban is erősebb az érzelmi támogatás igénye, és pozitívan korrelált a további gyermekek vállalásával, ugyanakkor a nélkülözhetetlen vagy túl gyakori gyakorlati nagyszülői segítség ezt visszavetette, kivéve alacsony szocioökonómiai státuszúaknál, akik esetében ez is pozitív hatással volt (Tanskanen et al., 2014; Waynforth, 2012; Schaffnit–Sear, 2017). A német Socio-Economic Panel (SOEP), illetve German Family Panel (Pairfam) vizsgálatok szerint könnyebben összeegyeztethető a munka és a gyermekvállalás nagyszülői jelenléttel, az anyák korábban vállalnak gyermeket és több gyermeket nevelnek, s ezért a támogatásért akár csökkentik a mobilitásukat, illetve hajlamosabbak kompromisszumot kötni a munkaerőpiacon (Garcia-Moran–Kuehn, 2017; Pink, 2017; Hünteler–Mulder, 2020). Hasonló eredményeket mutatott egy norvég vizsgálat, mely szerint az országon belüli költözések jelentős része a családtagokhoz való közelség felé rendeződik, különösen nagy támogatást igénylő helyzetekben, amilyen a gyermekvállalás (Thomas–Dommermuth, 2020). A Kinship Panel Study, illetve a Living Arrangements and Social Networks of Older Adults (LSN) vizsgálatok holland mintán is igazolták a nagyszülői bevonódás hatását a többedik gyermek vállalására (Thomese–Liefbroer, 2013; Kaptijn et al., 2010).

Kapitány Balázs és Spéder Zsolt elemzése szerint hazánk értékrendbeli és termékenységi számai alapján a mediterrán és az északi országok közötti határvonalon billeg, jelenleg még nem sorolható be, az attitűd inkább konzervatív, ugyanakkor az utóbbi évek gyermekvállalási trendje egyértelműen az északi-nyugati országok közé helyez minket. Az elmúlt évtizedben folytatott bőkezű családtámogatási politika hatására emelkedett a termékenység, azonban talán nem a várt mértékben, továbbá hasonló tendenciákat láthatunk több környező országban is, ami arra utal, hogy ez a trend inkább a régiós mintázathoz illeszkedés következménye (Kapitány–Spéder, 2018). Az mindenesetre mindenképpen elmondható, hogy ez a politika a családok anyagi helyzetét általánosan javította (Cook et al., 2023). Az intézkedések hatására javult a munkaerőpiaci helyzet (a nők számára elérhető munkalehetőségek bővülése), a gyermekellátó intézmények száma pedig nőtt. A politikai törekvésnek azonban némileg ellentmondóan a társadalomban még mindig érezhető az az elvárás, hogy az anya maradjon otthon a gyermek két-három éves koráig (Makay, 2018). Ebben a nagyfokú ambivalenciát tükröző időszakban különösen érdekes kérdés, hogy a ma gyermeket vállaló családok milyen mértékben számíthatnak nagyszülői segítségre, és az milyen hatást gyakorol a termékenységi döntéseikre.

A kutatás eredményei

Adatgyűjtés

Jelen tanulmány az Otthon Segítünk Alapítvány „Kisgyermekes családok otthoni segítése, mentálhigiénés támogatása” fejlesztési tervét megalapozó 2019-es kutatás kiegészítő, országosan reprezentatív mintán készült adatfelvételén alapul. A kutatás adatgyűjtésére a Kutatópont Piac- és Véleménykutató Kft. közreműködésével került sor 2019 márciusában. A mintát hatszáz fős csoportos rétegzett véletlenszerű mintavétellel választották ki. Három egyenlő méretű településcsoportot hoztunk létre, kétszáz fő került be a főváros különböző kerületeiből, kétszáz fő a kiválasztott megyeszékhelyekről és huszonöt kilométeres vonzáskörzetükből, illetve kétszáz fő körülbelül tízezer lakosú kisvárosokból és vonzáskörzetükből. A mintába bekerült a kiválasztott településen véletlen sétás módszer segítségével megtalált olyan anya, aki a kérdezés időpontjában hat hónaposnál fiatalabb gyermeket nevelt. Ilyen jellegű adatgyűjtésre azért volt szükség, mert a Belügyminisztérium központi nyilvántartásából csak három hónaposnál idősebbekről kérhető ki adat, a kutatók azonban nemcsak a három és hat hó közötti, hanem az ennél fiatalabb csecsemőket nevelő családokat is be szerették volna vonni a kutatásba. Az adatfelvételt négy héten át végezték, CAPI-program (computer assisted personal interview) segítségével.

A felhasznált mérőeszközök

A kutatás célja a Magyarországon élő, kisgyermeket nevelő családok általános jellemzőinek, gyermekvállalási terveinek feltérképezése volt, különös tekintettel a számukra elérhető anyagi, szolgáltatásbeli és érzelmi erőforrásokra. Az alapvető demográfiai jellemzőkön túl a nagyszülőkkel való találkozás gyakoriságának és az érzelmi távolságnak a mérésénél a Millennium Cohort Study (Hansen–Joshi, 2007), a fizikai távolság mérésénél a német Pairfam (Pink, 2017), a kapott támogatás típusánál a British Cohort Study (Waynforth, 2012) szolgált mintául, a gyermekvállalási terveknél pedig az Életünk Fordulópontjai (Spéder–Kapitány, 2007) kutatás kérdéseit használtuk.

Eredmények

A hat hónaposnál fiatalabb gyermeket nevelő anyák hatszáz fős mintájának döntő többsége (91%) 21–40 éves, öt százalék alatt van mind az ennél idősebbek, mind az ennél fiatalabbak aránya. A minta nagy részének van párkapcsolata (61 százalék házas, 34,3 százalék élettársi kapcsolatban él, 1,2 százaléknak van külön élő párkapcsolata, és csak 3,3 százalék vallotta magát egyedülállónak). A legtöbben érettségivel rendelkeznek (46,8%), érettségi nélküli szakképzettsége 19,8 százaléknak, felsőfokú végzettsége 18 százaléknak van, de bekerült a mintába 15,3 százalék kifejezetten alacsony iskolai végzettségű személy is. A válaszadók több mint felének (51,3%) egy gyermeke volt a kérdezés idején, kétgyermekes volt 31,3 százalék, három vagy több gyermekes családban élt 17,4 százalék. A kutatásban megkérdezett anyák átlagosan 1,73 gyermeket nevelnek, a tervezett gyermekek száma 2,23. Ez magasabb az általában közölt átlagnál (átlagosan 2,0 a tervezett gyermekszám; Kapitány–Spéder, 2018), de érdemes figyelembe venni, hogy a gyermekes személyeket kérdezve többnyire magasabb eredményeket kapunk, hiszen a tudatosan gyermektelenek, illetve a biológiai vagy egyéb akadályok miatt a gyermekvállalásban akadályozottak adatai nálunk nem szerepelnek.

Az anyák kétharmada (65,5%) kér segítséget a párjától, ami azt is jelenti, hogy bár az anyák döntő többsége párkapcsolatban él, minden harmadikuk a partnere nélkül oldja meg a problémáit, talál választ a kérdéseire.

Nagy különbséget látunk az anyai és az apai nagyszülők bevonásában. Saját szüleiktől az anyák inkább kapnak segítséget (46,8%), és rendszeresebben is számíthatnak rájuk, a párjuk szüleitől azonban jóval kisebb arányban (18,5%) kérnek segítséget, és ez a segítség is inkább alkalmankénti. Az anyák 13,7 százaléka sehonnan sem számíthat segítség- re, s akik számíthatnak, azok is általában csak egy forrásra támaszkodhatnak. Az anyák közel fele (42,2%) csak egy helyről számíthat segítségre, 20,7 százalék két helyről, 14,8 százalék három helyről és négy vagy több helyről 8,7 százalék. Fontos megjegyezni, hogy a kérdés az előző egy évre vonatkozott, és bármilyen – akár egyszeri vagy alkalmankénti – segítségkérés szerepelt benne (1. táblázat).

1. táblázat: A segítségkérés forrásai és gyakorisága (%) (saját szerkesztés)

A különböző nagyszülőkkel való találkozás gyakoriságát, az érzelmi kapcsolat erősségét, a fizikai távolság és a kapott támogatás típusát a 2. táblázat mutatja be.

2. táblázat: A nagyszülőkkel való találkozás gyakorisága és a kapott támogatás típusa (%) (saját szerkesztés)

A találkozás gyakoriságát mutató adatokból az látszik, hogy viszonylag sokan élnek együtt valamelyik nagyszülővel – az anyai nagymamával például a megkérdezettek 15 százaléka. Az adatok további elemzésekor az is kiderül, hogy nem kevesen vannak olyan meglepő lakáshelyzetben, hogy mindkét ágról legalább egy nagyszülővel együtt élnek, ezt 3,2 százalékban jelezték az anyák. A családok összesen 22,3 százaléka, azaz nagyjából minden öt családból egy nem önállóan él és nevel gyermeket. Viszonylag magas azoknak a száma is, akik egyik szülőjükkel sem tartják a kapcsolatot, ez legmagasabb arányban, közel tíz százalékban az apai nagypapát érinti. A nagyszülővel való gyakori (heti többszöri) találkozás többnyire az anyai nagyszülőt jelenti, az apai nagyszülőkkel való találkozás általában ritkább, ha rendszeres is (heti találkozás az anyai nagyszülők esetében 33–38 százalékuk esetében fordul elő, apai nagyszülők esetében ez 20–23 százalék; a havi néhány találkozás inkább az apai nagyszülők esetén gyakoribb: 31 százalék a 25 százalékkal szemben). Az érzelmi távolság mérése ennél jelentősebb különbséget mutat az egyes nagyszülői típusok között. A nagyon szoros, illetve szoros kapcsolat aránya az anyai nagymamától csökken az apai nagypapáig: anyai nagymama 80 százalék, anyai nagypapa 67,5 százalék, apai nagymama 54,7 százalék és apai nagypapa 46,9 százalék. A kapott támogatás bármilyen formáját nézzük, ott is magasabb arányú az anyai nagyszülőktől kapott segítség. A függetlenül élők körében megnéztük a lakóhelyük és a nagyszülők lakóhelye közti távolságot. A válaszadók nagyobb része az anyai nagyszülőkhöz él közelebb: harminc percen belüli távolságra lakik az anyai nagymamától 59,1 százalékuk, míg ugyanezen távon belül az apai nagymamák 38,5 százaléka él.

A gyermekvállalási tervek, illetve a fentebbi fizikai és érzelmi változók összefüggéseit megvizsgálva azt látjuk, hogy egyik tényező sem mutat szignifikáns kapcsolatot a tervezett gyermekek számával, és az összefüggések hiánya döntően akkor is megmarad, ha csak azoknak az eredményeit vizsgáljuk, akik egyik szülővel sem élnek együtt. Egyedül az apai nagypapa (!) pénzbeni támogatása gyakorol szignifikáns hatást a gyermekszámra (2,67 tervezett gyermek, szemben a csak érzelmileg támogató após jelenlétében mutatkozó 2,09-os tervvel, p = 0,010).

Megnéztük azt is, a nagyszülői támogatás hogyan hat a gyermekvállalási tervek időzítésére. A megkérdezettek 50,7 százaléka (304 fő) tervez még legalább egy gyermeket (és adott választ a rövid távra vonatkozó kérdésre is), és az ő almintájuk elemzésében erős az összefüggés a szándékok és a várható nagyszülői támogatás között (3. táblázat).

3. táblázat: A nagyszülőkkel való kapcsolat és a rövid távú gyermekvállalás tervezése (%) (saját szerkesztés)

Mind a négy nagyszülő esetén jelentős hatású volt a találkozás gyakorisága, mégpedig oly módon, hogy az egy háztartásban élő nagyszülő visszaveti a három éven belüli gyermekvállalás tervezését. A legnagyobb negatív hatás az apai nagypapával való együttélésnél mutatkozik: azon anyák 71,4 százaléka, akik együtt élnek az apai nagypapával, azt válaszolta, hogy inkább nem három éven belül tervezi a következő gyermekét. A találkozás gyakoriságának másik véglete az, amikor valamilyen okból nincs kapcsolat a nagyszülőkkel. Bár a gyakorlati segítség szempontjából nem tűnik fontos különbségnek, hogy az adott nagyszülő meghalt-e, vagy más okból nincs kapcsolata a családdal, az élő nagyszülővel való kapcsolat hiánya jelentősen visszaveti a közeljövőben tervezett gyermekvállalást.

A nagyszülőkkel való együttélés érdekes kettősséget mutat. A teljes mintában (tehát amelyben nem csak a további gyermeket tervezők szerepelnek) magasabb az anyai nagyszülőkkel együtt élő anyák gyermekvállalási szándéka (anyai nagyszülővel élők: 2,45; apai nagyszülővel élők: 2,24; mindkettővel együtt élők: 1,82; függetlenek: 2,20). Azok között azonban, akik terveznek még gyermeket, együttlakás esetén alacsonyabb a valószínűsége a három éven belüli gyermekvállalásnak. Eredményeink arra utalnak, hogy a nagyszülői segítségnyújtás alapvetően nem hat a gyermekvállalási szándékra (a tervezett gyermekek száma nem mutat szignifikáns összefüggést a nagyszülői bevonódással), de a nagyszülőktől való túlzott függés eltolhatja a szülés tervezett időpontját. Mivel a kutatások alapján inkább valószínű a gyermekvállalási terv bármikori teljesülése, ha az három éven belüli megvalósulási szándékkal jár együtt, joggal feltételezhetjük, hogy a nagyszülőkkel való együttlakás összességében alacsonyabb végső termékenységgel jár. Bár a találkozások gyakorisága és a lakóhelyek távolsága szoros együtt járást mutat az egyes nagyszülők esetében (r = 0,624–0,715; p < 0,001), a lakóhelyre jutás ideje önmagában sehol sem mutat összefüggést a gyermekvállalási tervekkel, a jelentős tényező mintánkban mindenhol a nagyszülőkkel való találkozás gyakorisága.

Összegzés

Kutatásunkban arra kerestük a választ, hogy egy hatszáz fős reprezentatív magyarországi mintán milyen összefüggések mutathatók ki a nagyszülői segítség és a további gyermekvállalás között. A megkérdezett nők hat hónaposnál fiatalabb gyermeket neveltek, ami azt is jelenti, hogy már nemcsak a jövőbeni, várható segítségnyújtás mértékéről tudtak nyilatkozni, hanem legalább egy gyermek mellett már meg is tapasztalták a segítséget. Az eredmények szerint – más kutatásokkal egybehangzóan (Waynforth, 2012; Schaffnit–Sear, 2017; Tanskanen et al., 2014) – a nagyszülőkkel való találkozás gyakorisága függ össze a leginkább a gyermekvállalási tervekkel. Mintánkban a nagyszülővel való együttlakás nagyon nagy arányú: a válaszadók 15 százaléka él együtt az anyai nagymamával, de a további kombinációkat is összesítve (például együttlakás mind a négy nagyszülővel, vagy az egyik ágról a nagymama, a másik ágról a nagypapa él a szülőkkel) 21,3 százalék lakik többgenerációs otthonban. Egy 2012-es, reprezentatív mintán végzett vizsgálat még 9 százalékos együttélési arányt mutatott (Monostori, 2020), vagyis még a feltételezett mintavételi hibák esetén is szignifikáns emelkedésre került sor azóta. Eredményeink konzisztensek abban a tekintetben, hogy az önálló egzisztencia, a függetlenség megteremtése olyan erős hatású, hogy az együttlakás csökkenti mind a gyermekvállalási terveket, mind a tervek három éven belüli megvalósításának valószínűségét.

A minta további intergenerációs függését jellemzi, hogy pénzbeli támogatást az anyák 44 százaléka kap az anyai nagymamától, de összességében minden nagyszülőtől magas (25 százalék feletti) arányban érkezik kifejezetten pénzbeli támogatás. Ez a jelenség más társadalmakban végzett kutatások szerint (Schaffnit–Sear, 2017) ugyan csökkenti a további gyermekvállalást, a pénzbeli transzfer nagyon nagy arányú előfordulása a kulturális és gazdasági közeg jellemzői miatt magyar mintán nincs kapcsolatban a gyermekvállalási tervekkel. Eredményeink abban a tekintetben viszont hasonlók a külföldi adatokhoz, hogy leginkább az anyai nagymama az, aki rendszeres segítséget nyújt a családnak, őt követi az anyai nagypapa, az apai nagymama és végül legkisebb arányban az apai nagypapa.

Kutatásunkban csak a hat hónaposnál fiatalabb gyermeket nevelő anyák tapasztalatait, terveit tudtuk tanulmányozni. Fontos lenne kiterjeszteni a kutatás alanyainak körét a nagyobb gyermeket nevelő anyákra is, akik esetében a gyermekek gondozása már többféle nagyszülői bevonódásra ad lehetőséget. További terveink között szerepel az apák szempontjainak megismerése a nagyszülői szerepvállalás hatásairól, illetve a nagyszülők gyermekgondozásba való bevonásukkal kapcsolatos attitűdjének, illetve demográfiai jellemzőiknek a vizsgálata.