Absztrakt

A tanulmány Michel Foucault kormányzatiságkoncepcióját alkalmazva vizsgálja a magyarországi örmény diaszporikus közösség működését a két világháború közötti, valamint a második világháborút követő időszakban. Arra összpontosít, miként váltak az örmény egyesületek és egyházi intézmények olyan társadalmi terekké, amelyekben a hovatartozás, a lojalitás és az identitás normái folyamatosan újraértelmeződtek. A budapesti örmény közösség sokszínűsége – az erdélyi örmények és az Oszmán Birodalomból érkezett menekültek eltérő történeti tapasztalatai – sajátos feszültségeket hozott létre. A tanulmány azt is elemzi, hogy az örmény szervezetek gazdasági, jótékonysági, szimbolikus és informális diplomáciai tevékenységei miként illeszkedtek a kormányzatiság technikáihoz. Végül rámutat, hogy a kommunista diktatúra kiépülésének idején e struktúrák elvesztették integráló szerepüket, és helyüket a kirekesztés, valamint az örmény közösségi identitás nyilvános megélésének korlátozása váltotta fel.

Kulcsszavak: Foucault, kormányzatiság, Budapest, örmények

DOI: 10.56699/MT.2026.1.3

Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy miként valósult meg az örmények között a kormányzatiság a két világháború közötti és a második világháborút követő Magyarországon, különös tekintettel a budapesti örmény szervezetekre. Michel Foucault kormányzatiság- (governmentality)^[1]Magyarul kormányzatiságnak és kormányozhatóságnak egyaránt szokták fordítani. koncepciója arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern korban a hatalomgyakorlás elsődleges célpontja nem pusztán az állam vagy a terület, hanem a népesség mint irányítható, formálható és szervezhető közösség (Foucault, 1998: 106–123). A kormányzás ebben az értelemben nem kizárólag állami intézményekhez kötődik, hanem olyan diskurzusok, intézmények és gyakorlatok hálózatában valósul meg, amelyek a „közjó”, a jólét, a rend és a hovatartozás kérdéseit szabályozzák, a közösségi hatalmat formálják. Ez az elméleti keret különösen termékenynek bizonyul a diaszpórák vizsgálatában, amelyek az állami szuverenitás határain belül helyezkednek el, ugyanakkor saját transznacionális kormányzási tereket hoznak létre. Tanulmányunkban a diaszpórát nem egységes, hanem egymással versengő és egymást átfedő kormányzási terek összességeként értelmezzük (Mullings, 2012; Ragazzi, 2014; Kunz, 2010).

A budapesti örmények közössége a két világháború között meglehetősen sokszínű volt, és nem kötötte össze egyértelműen közös elem sem a haza, sem a nyelv, sem a vallás tekintetében (Kovács, 2019, 2026). Tagjai közé tartoztak azok a magyar társadalomhoz mint befogadó közeghez már integrálódott örmények, akik Erdélyből települtek át Magyarországra a 19. században és a 20. század elején, vagy akik Magyarországra menekültek az első világháború – azaz Erdély Romániához csatolása – után; ők egységesen alkották az erdélyi örmények csoportját Budapesten. Mellettük szép számban érkeztek a magyar fővárosba olyan örmények, akik az örmény népirtás miatt hagyták el szülőföldjüket, az Oszmán Birodalmat, és kerestek új hazát a 20. század első évtizedeiben. Míg az erdélyi örmények legfontosabb ismertetőjegye egységesen a római katolikus egyházhoz tartozás (Nagy, 2021, 2023a, 2023b) és az, hogy közülük sokan magasabb társadalmi státuszt foglaltak el értelmiségiként, kereskedőként vagy politikusként, gyakran arisztokrata háttérrel, az Oszmán Birodalomból és Törökországból érkezők esetében ez ritkábban volt jellemző. Utóbbiak közül sokan szőnyegkészítéssel, kereskedelemmel vagy különféle kézművesmesterségekkel foglalkoztak. Ez a sokféleség formálta a közösség társadalmi dinamikáját, egyszerre teremtve lehetőségeket és kihívásokat a kohézió számára. A csoportok között természetszerűleg lehettek feszültségek, konfliktusok. Így például egy 1948-as örmény egyesületi jegyzőkönyvben az alábbi kifejezések, fordulatok találhatók: „elsimította a régi és új magyarországi örmények közötti feszültségeket”, „a keleti és magyar örmények közötti megkülönböztetés”, „a felmerült nézeteltérések közös vér összekötő ereje általi elsimításáról”.^[2]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Magyarországi Örmények Egyesülete, Jegyzőkönyvek, 1948

Tanulmányunkban amellett érvelünk, hogy az örmény egyesületek és egyházi intézmények nem pusztán kulturális vagy karitatív szereplők voltak, hanem olyan kormányzási tereket hoztak létre, amelyekben a hovatartozás, a lojalitás és az identitás normáit újra és újra meghatározták. Ezek a normák azonban nem maradtak érintetlenek a kommunista diktatórikus rezsim idején. A 20. század közepére a korábban integráló funkciót betöltő intézmények az örmény közösségben olyan terekké váltak, amelyekben a kirekesztés, az önmegtagadás és a hovatartozás elutasítása vált meghatározóvá.

A vizsgált időszak nagyon sajátos a diaszpóra és a befogadó ország relációjában is. Az I. Örmény Köztársaság rövid fennállása (1918–1920), majd területén Szovjet-Örményország létrejötte nem csupán geopolitikai fordulópontot jelentett, hanem mélyrehatóan átalakította az örmény diaszpórák közötti, illetve az anyaország és a diaszpóra közötti kapcsolatrendszereket is. A Szovjetunióba való beolvadással, a hatalom kizárólagosságra törekvő politikája nyomán az örmény diaszpórában működő intézmények – pártok, egyesületek, egyházi szervezetek – részben állami funkciókat átvállaló, kvázi kormányzati szerepbe kerültek, miközben különböző ideológiai és politikai logikák mentén próbálták szabályozni a „szétszórt” népesség viselkedését, lojalitását és identitását (Sahakyan, 2023: 109–110).

KORMÁNYZATISÁG ÉS DIASZPÓRÁK

Michel Foucault fent megnevezett koncepciójában amellett érvelt, hogy egy bizonyos mentalitás – amelyet ő „kormányzatiságnak” nevezett – minden modern politikai gondolkodás és cselekvés közös alapjává vált. A kormányzatiság szerinte „az intézmények, eljárások, elemzések és reflexiók, számítások és taktikák által alkotott együttes, amely lehetővé teszi e sajátos, bár összetett hatalomforma gyakorlását” (Miller–Rose, 1993: 76).

Foucault kormányzatiságról szóló előadásainak elsődleges fókuszában az állam és a népesség állt. A diaszpórák ugyanakkor a nemzetállamok „paradigmatikus másai”, államokon átívelő formációk. Khachig Tölölyan hangsúlyozza, hogy az elitek és az intézmények mindig is fontos szerepet játszottak a diaszpóra diskurzusainak kialakításában. A diaszpórán belül a közösségi elit, különösen a politikai, kulturális és gazdasági vezetők kulcsszerepet játszanak: nemcsak a közösség fennmaradását biztosítják, hanem az intézmények megszervezésével a diaszpórát egységes társadalmi formációvá alakítják (Tölölyan, 2000).

A kormányzatiság és a diaszpórák viszonyát vizsgáló újabb kutatások a politikai elittel való kapcsolat miatt elsősorban a kormányzati politikákra összpontosítanak. Esetünkben azonban a „haza és diaszpóra” konstelláció egyfajta hermeneutikai problémát eredményez: a Magyarországra Erdélyből bevándorló örmények hazafogalma elsősorban Erdélyt és egy mitikus őshazát – Áni egykori örmény fővárost – jelentette (Matevosyan, 2025), amely lieux de mémoire-ként^[3]Emlékezeti hely, olyan szimbólum, amelyben egy közösség identitása kikristályosodik, és előbukkan az emlékezet. (Nora, 1999) ugyan az identitásuk részét adta, mégsem a diaszpórákra jellemző hazát értették rajta, ahonnan Magyarországra vándoroltak (Kovács, 2014). Identitásuk még a nemzetállamok megjelenése előtt alakult ki az erdélyi társadalomban. Az örmények másik csoportja az Oszmán Birodalomból menekült Magyarországra, gyakorlatilag egy időben az Örmény Köztársaság 1918-as megalapításával, tehát az ő esetükben sem lehet a dél-kaukázusi Örményországra gondolni a haza és a diaszpóra konstellációjában.

A budapesti örmények esetében továbbá meg kell jegyezni, hogy az örmény katolikus felekezet jelenléte olyan diskurzust jelentett, amely meghatározó volt a közösségi kapcsolatokra nézve. Az örmény katolikus lelkészség Budapesten egyfajta integratív szerepet töltött be: olyan közös referenciapontként működött, amely képes volt felülírni vagy háttérbe szorítani azokat a politikai és ideológiai törésvonalakat, amelyek más örmény diaszpóraközösségekben különösen fontosak voltak. Ez a sajátosság élesen elütött más európai, közel-keleti vagy észak-amerikai örmény közösségek tapasztalatától, amelyekben a közösségi élet és az önszerveződés elsődleges kereteit már a 19. század folyamán létrejött örmény politikai pártok határozták meg. Ezek nem csupán politikai szervezetként működtek, hanem szélesebb értelemben vett társadalmi, kulturális és oktatási szerepük is volt (Nalbandian, 1963).

ÖRMÉNY SZERVEZETEK MAGYARORSZÁGON A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Budapesten 1919 és 1924 között öt örmény szervezet jött létre: a Maszisz Egyesület (1919), a Lepsius Segélyegylet Magyarországi Szervezete (1919), az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság (1921), a Magyarországi Örmények Egyesülete (1920) és a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség (1922) (Kovács, 2019). Ezek az intézmények egymást kiegészítő, de eltérő szerepeket töltöttek be – a jótékonysági és vallási tevékenységektől kezdve a gazdasági szerepkörtől az identitásképzésig –, tükrözve a budapesti örmény közösség sokrétű szükségleteit és törekvéseit. Bár eltérő célkitűzéseik és működési logikájuk volt, együttesen alkották azt az intézményi hálózatot, amely a budapesti örmény közösség társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális szükségleteire próbált választ adni egészen az 1950-es évek elejéig. A diaszpóra identitásának különböző meghatározó dimenziói – gazdasági tevékenység, jótékonyság, szimbolikus identitásképzés, informális „diplomácia” – jelentek meg tevékenységükben, amelyet az örmény államiság bizonytalansága és a nemzetközi politikai átrendeződések is meghatároztak.

Vizsgálatunkban az örmény diaszpóra szervezeteit gyakorlati és nem analitikus értelemben határozzuk meg. A szervezet kifejezés a kollektív kezdeményezések tág körét jelöli, amelyek jelentős szerepet töltöttek be a budapesti örmény közösségben. Ezek a szervezetek felülről lefelé és alulról felfelé irányuló kezdeményezések eredményeként alakultak meg és működtek (Parsons, 1970).

GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉG

Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság elsősorban gazdasági célból jött létre, bár ideológiai célkitűzései is voltak.^[4]Alapító okiratát szeptember 21-én adták ki, tevékenységi körként pedig „mindennemű áruk kivitele és behozatala” volt megjelölve. Vezetőségében alapvetően erdélyi kötődésű … Részletek Alapítása (1921) azon az utópisztikus elképzelésen nyugodott, hogy az örmények globális kapcsolatrendszere kihasználható egy olyan gazdasági vállalkozás létrehozására, amely erősítené Magyarország külkereskedelmét, és a Magyarországon élő örmények központi szerepet játszanának benne. Az alapítók hangsúlyozták az örmények kereskedői mentalitását e cél elérésében. A társaság alapító okirata szerint: „Annak a feladatnak a teljesítésére, amely lehetővé kívánja tenni, hogy Magyarország a Kelet felé irányuló tranzitó forgalomban a kedvező földrajzi helyzetének megfelelő helyet elnyerhesse – figyelemmel arra, hogy az örménység a Kelet kereskedelmi életében elismerten elsőrangú szerepet tölt be –, itten, mondhatni, elsősorban az örménység hivatott. Az a cél is szemünk előtt lebegett, hogy kereskedelmi életünkbe egy olyan újabb tényezőt iktassunk be, amelynek legfőbb gondja: megbízható, pontos és szolid, a rendes polgári haszonnal beérő, a keresztény felfogással egyező kereskedelmi elveket követve, a magyar kereskedelemmel való összeköttetést a külföldön vonzóvá, itthon pedig a kereskedői foglalkozást tiszteltté és becsültté tenni.”^[5]Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság, Alakuló felhívás és részvényjegyzés, 1921. évi január.

Ez a megfogalmazás nem pusztán jogi szöveg, hanem programadó az örmény diaszpóra vonatkozásában: megmutatja, hogyan képzelik el az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság létrehozói a diaszpóra népességét (az örmények mint kereskedők), a gazdasági teret (kelet–nyugati tranzit) és a „jó gazdasági alany” normatív alakját.

Az alapítók azt a célt is megfogalmazták, hogy a fiatalokat keleti országokba küldjék, ahol keleti nyelveket tanulhatnak, kereskedelmi kapcsolatokat építhetnek ki. A képzés megszervezésében a velencei Moorat-Rafaelian Kollégium intézményi együttműködésére számítottak. Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság a részvényeit magyar és örmény nyelven bocsátotta ki.

Azonban az utópisztikus gondolatok megfogalmazása után több mint húsz évvel (1943) a Déli Magyar Szó rövid cikket tett közzé egy 1941-ben lefolytatott büntetőeljárásról, amelynek középpontjában az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság vezetői (Duducz Péter, Betegh Béla), valamint egy textilügynök (Szilágyi Árpád) állt, aki a vállalathoz kapcsolódott. Az ügy tárgya az árdrágítás, vagyis a háborús gazdasági viszonyok között kiemelten szabályozott árképzés megsértése volt.

„A vádirat szerint Duducz és Betegh igazgatók az 1941. évben megállapodtak Szilágyival abban, hogy Szilágyi beszerzi a kötött-szövött árut, és azt a részvénytársaságnak elárusítás végett bizományba adja. Szilágyi Árpád ezért – a vádirat szerint – havi 200 pengőt fizetett a két igazgatónak, és külön havi 50 pengőt Téglás Gyulának, a részvény-társaság kiszolgáló kereskedősegédjének. Később a megállapodást oda módosították, hogy Szilágyi helyett a szerződésben Fekete Gyula nevű egyén szerepelt, mert Szilágyi mint zsidó iparigazolvánnyal nem rendelkezett (Déli Magyar Szó, 1943).

Az alapító okirat szerint az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaságot nem pusztán profitorientált vállalkozásként lehetett értelmezni, hanem a diaszpóra gazdasági önszerveződésének egyik eszközeként is. A büntetőeljárás világosan megmutatja ennek a kettősségnek a feszültségeit. Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Rt. egyszerre jelent meg a kormányzatiság szereplőjeként (amely gazdasági erőforrásokat mozgósít, munkát ad, árut forgalmaz) és kormányzott entitásként, amelynek működését a magyar állam szigorúan ellenőrizte. Foucault fogalmaival élve: a diaszpóra ezen intézménye a kormányzatiság tárgyává vált, miközben maga is kormányzati technikákat alkalmazott a közösségen belül (például erőforrás-elosztás, gazdasági fegyelem, intézményi hierarchia). Az eset nem pusztán botrány, hanem egy olyan történeti pillanat lenyomata volt, amelyben a diaszpóra és az állam kormányzatiságának metszéspontjai, feszültségei és korlátai világosan kirajzolódtak.

SZIMBOLIKUS IDENTITÁSKÉPZÉS ÉS JÓTÉKONYSÁG

Az örmény népirtás elől menekülő Rsduni Hrant Szerkisz alapításához kötődik az 1919-ben létrejött Maszisz Egyesület, illetve a Lepsius Segélyegyesület. Míg az első 1921-ben beolvadt a Magyarországi Örmények Egyesületébe, addig a második nagyon hamar meg is szűnt. Rsduni Hrant Szerkisz édesapja – aki a Magyar Nemzeti Múzeum szőnyeg-restaurátora lett – egyenesen azért érkezett Budapestre, mert még Romániában, úton az erdélyi örmény városok felé, egyik társától hallott a budapesti szőnyegiparban rejlő lehetőségekről. Rsduni Hrant Szerkisz lánya a következőképpen beszélt erről: „1909-ben hagyta el Törökországot, s Erdély felé indult, mert hallotta, hogy ott befogadják az örmény menekülteket. Menet közben találkozott egy emberrel, aki szőnyeges volt, ő tanácsolta, hogy jöjjenek inkább Budapestre, mert itt könnyebben találnak munkát. Így együtt érkeztek meg Magyarországra” (Kránitz, 2013: 106–107).

A Maszisz Egyesület alapítói a szervezet célját szimbolikus módon fogalmazták meg: az Ararát egyik csúcsa, a Maszisz az örmény nemzeti mitológia, történeti emlékezet és vallási hagyomány része, amely egyben transzterritoriális jellegű, mivel bár a hegység a történeti Örményország területén feküdt, politikailag 1921-ben (a karszi békeszerződéssel) az örményországi államhatárokon kívülre került. Tehát a névadás révén az egyesület szimbolikusan „hazát teremtett” a diaszpórában, ami – foucault-i értelemben – diszkurzív technológia volt, ugyanis olyan tudás- és jelentéskészletet mozgósított, amely aktiválta a kollektív emlékezetet, és érzelmi azonosulást hozott létre.

„A Budapesten tartózkodó örmények e napokban örmény egyesületet alakítottak, az egyesület nevét az Ararát hegység legmagasabb csúcsáról nyerte el, a »Maszisz« Budapest legújabb és talán legérdekesebb egyesülete. Célunk az itt tartózkodó örmények egyesítése és az örmény nemzeti érzés ápolása […] és a magyarországi örmények között az anyaország iránti érdeklődést felkelteni. Ugyanakkor nem örményesítést szeretnének, csak azt, hogy Arménia iránt nagyobb érdeklődéssel legyenek, és vegyenek részt az új ország felépítésében. […] Nemzetünk szenvedéseiből kevés jajszó jutott át a Kárpátokon, az örmény özvegyek, aggok és éhező árvák siralmait nem hallottátok. Ránk ne mint idegenekre tekintsetek, hanem mint testvéreitekre. […] Fogjunk össze, s csupán az a gondolat foglalkoztasson minket, mint tehetnénk szolgálatot az örmény nemzetnek!” (Hovhannesian, 1919).

Ez a nyilatkozat jól szemlélteti a Maszisz Egyesület kettős küldetését: az örmény nemzeti tudat erősítését, miközben elismeri és tiszteletben tartja a közösség magyar társadalomba való integrációját. Ez a megfogalmazás „lojalitásbiztosító retorikát” is jelentett, egy olyan stratégia kijelölését, amely szerint lehet jó magyar állampolgárnak lenni úgy, hogy közben az örmény nemzet iránti elköteleződés is fennmarad.

A Lepsius Segélyegyletet szintén Rsduni Hrant Szerkisz alapította, egymaga irányította, és Németországban megjelent, örmény témájú kötetek értékesítésével próbált forrásokat gyűjteni. A bevételt örmények megsegítésére szánták. A szervezet céljait egyértelműen rögzítette egy felhívás, amelyben összefonódott a szimbolikus identitásképzés és a jótékonyság, túlmutatva a puszta humanitarizmuson:

„Dr. Lepsius […] küzd a kereszténység megvédéséért: folyóiratokat és könyveket ad ki a Közel-Kelet igazi arculatának, a mohamedánok lelkiségének és az örménység mai és történeti életének megismertetésére. S mindezeken felül nevelik az árván maradt kis örmény gyermekeket. Árvaházak fenntartása nemcsak odaadást, sok munkát, hanem temérdek pénzt is szükségeltet, mégis a Lepsius Egylet Csonka-Magyarországon nem gyűjt könyöradományokat. Nem kéri Önt ellenérték nélküli adakozatokra, bár tudja, hogy meghallgatásra találna, mert Ön is keresztény, aki hitéhez méltóan örül, ha felebarátjain segíthet. Ön is örmény eredetű magyar, aki ismeri a kisebbségi sorsban élők elszomorító helyzetét; Ön is ember, aki szereti a gyermeket, és szívével segíti a magukra maradt kicsinyeket.”^[6]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, A Lepsius Segélyegylet felhívása, (1939. február 14.ügyiratszám: 49.) A Lepsius Segélyegylet működése világosan mutatja a diaszpóra kormányzatiságának korlátait: nincs állami támogatás, nincs kényszerítő erő, így forrásait diskurzusok és érzelmi mobilizáció révén próbálja előteremteni. Ugyanakkor ez a korlátozottság produktív is, ugyanis az egylet megpróbált különböző (vallási, humanitárius, kulturális) kormányzati racionalitásokat összekapcsolni.

INFORMÁLIS DIPLOMÁCIA

A fenti intézményekkel szemben a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség és a Magyarországi Örmények Egyesülete rendkívül aktívnak és hosszú életűnek bizonyult. A két világháború közötti időszakban több száz fős tagsággal e két szervezet vált a budapesti örmények legfontosabb intézményévé és az örmény közösségi élet központi színterévé.

A Magyarországi Örmények Egyesülete a Magyarországon élő örmények egységének megerősítését tűzte ki célul. Az 1920-ban alapított szervezet nyilvántartásai szerint 409 taggal rendelkezett, és 1950-ig működött. Alapító okirata hangsúlyozta küldetését, hogy kapcsolatot teremtsen a magyarországi és a világ más részein élő örmények között. Az örmények vallási életének szervezésére jött létre a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség, amely 698 bejegyzett tagjával a két világháború közötti időszak legnagyobb örmény intézményévé vált Magyarországon (Szabó, 2024a). Az Esztergomi Főegyházmegye fennhatósága alatt működött, alapító tagjai nagyrészt megegyeztek a Magyarországi Örmények Egyesületének tagjaival, bár elsődleges célja vallási jellegű volt.

Örmény diplomáciai képviselet hiányában mindkét szervezet segítette az újonnan érkező örményeket a tartózkodási engedély vagy más adminisztratív ügyek intézésében is, így informális diplomáciai, kvázi konzuli szerepet is betöltöttek. Különösen Szovjet-Örményország megalakulásával ezek a szervezetek tartották a kapcsolatot a párizsi Örmény Nemzeti Delegációval.

Az egyesület segítséget nyújtott az örményeknek üzleti engedélyek megszerzésében (például szőnyegkészítéshez), elveszett iratok pótlásában, rendőrségi ügyintézésben, valamint a külföldi képviseletekkel való kapcsolattartásban. Számos esetben olyan örmények nevében járt el, akik az 1920-as években, az örmény népirtást és az Oszmán, illetve az Orosz Birodalom összeomlását követően érkeztek Magyarországra. Rendszeresen nyújtott be tartózkodási engedély iránti kérelmeket a Magyar Királyi Rendőrség Idegenrendészeti Osztályához. Például Ávedik Félix, az egyesület elnöke 1924-ben levelet küldött Katymár község elöljárójának, amelyben leírta, hogy Houssepian (Huszepián) Szerkisz szőnyegjavító – aki Latinovits János helyi nagybirtokos úrnál szőnyegjavítási munkálatokat vállalt – nem kapta vissza a berlini örmény diplomáciai misszió által kiállított útlevelét. Nevezett egyetlen és fölötte fontos

személyi okmányát nem nélkülözhette, a rendőrségen jelentkezési kötelezettségének is eleget kellett tennie, ezért kérte az egyesület elnöke, hogy Huszepián Szerkisz úr útlevelét hozzá (!) juttassák el.^[7]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Magyarországi Örmények Egyesületének Iratai, 35/924. szám, 1924. október 23.

Más szóval megfogalmazva a jogi végzettségű Ávedik Félix egy külföldi állampolgár érdekeinek védelmét látta el, és „konzulként” közbenjárt az elveszett vagy ellopott okmányok ügyében.

Ez a „konzuli” szerep különösen megterhelőnek bizonyult az egyesület számára a bolsevik hatalomátvétel és Örményország szovjetizálása után, amikor az Örmény Köztársaság delegációja és az Örmény Nemzeti Delegáció még Párizsban tárgyalt az ország jövőjéről az európai hatalmakkal. Abban a reményben, hogy egy független örmény diplomáciai képviselet idővel átveszi ezeket a feladatokat, az egyesület vezetői 1922-ben levelet írtak Párizsba az Örmény Nemzeti Delegációnak, kifejtve, hogy hivatalos örmény képviselet hiányában Magyarországon az egyesület segítette az országba érkező egyre növekvő számú örményt. Egyúttal azt is megfogalmazták, hogy a nyugalmazott gróf és erdélyi örmény, Jakabffy István lenne a legalkalmasabb jelölt a magyarországi konzuli szerep betöltésére.^[8]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, A Magyarországi Örmények Egyesületének levele a párizsi örmény delegációhoz diplomáciai képviselet létesítése céljából, … Részletek

Azáltal, hogy örmény diplomáciai képviselet hiányában tartózkodási engedélyek intézésében, rendőrségi ügyekben, okmánypótlásban és a külföldi hatóságokkal való kapcsolattartásban közvetítettek, olyan adminisztratív és szabályozó funkciókat láttak el, amelyek az állami kormányzás perifériáján, ám annak logikájával összhangban működtek. Az örmény egyesületek tevékenysége jól példázza a kormányzatiság foucault-i értelemben vett működését: a hatalom decentralizált, pragmatikus és technikai formáját, amely különösen válsághelyzetekben és intézményi hiányállapotokban válik láthatóvá.

MEGTAGADOTT HOVATARTOZÁS

A második világháború után mindkét szervezet helyzete különösen összetetté vált, mivel sok örmény távolodni elkezdett etnikai és diaszporikus identitásától. A Rákosi-féle kommunista diktatúra alatt Magyarország átvette és hatékonyan alkalmazta a sztálini rendszert, amely súlyosan korlátozta a római katolikus egyház és a civil, illetve etnikai

szervezetek működését. A független egyesületeket és közösségi csoportokat potenciális fenyegetésnek tekintették az egypárti államra nézve; többségüket feloszlatták, állami ellenőrzés alá vonták vagy szigorú megfigyelés alá helyezték.

Ebben az időszakban a budapesti örmények számos levelet írtak, amelyekben azt követelték, hogy az örmény papok töröljék az ő nevüket az örmény katolikus egyház tagsági listájáról. Több mint száz ilyen levél tanúsítja, hogy éppen azok az örmények, akik egykor megalapították az örmény katolikus egyházközséget, most tagságuk megszüntetését kérték, arra hivatkozva, hogy ők nem örmények. Azt állították, hogy bár családjuk Erdélyben örmény lehetett, ők maguk magyar római katolikusok.

„Tisztelettel kijelentem, hogy soha nem voltam tagja az örmény katolikus plébániának, jelenleg sem vagyok tagja, és nem is kívánok az lenni” – írta Gajzágó Anna, egy Budapesten élő erdélyi örmény a(z akkor már) Budapesti Örmény Katolikus Plébániának 1946. október 7-én. Röviddel ezután a plébánia válaszolt:

„Tisztelt Asszonyom! Ön 1931. május 24-én tette meg tagsági nyilatkozatát. Nyilatkozata szerint örményként önkéntes jelentkezés alapján jogszerűen bejegyeztük plébániánk tagjai közé. […] Tiltakozása úgy hangzik, mintha szégyellné származását, és meg akarná tagadni őseihez fűződő kapcsolatát.”^[9]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Gajzágó Anna levele, 1946.

Az egyházi adó befizetésére felszólító csekkeket gyakran sértő hangú levelekkel küldték vissza a Budapesten élő erdélyi örmények. Azok az örmények, akik korábban büszkék voltak származásukra, immár féltek az Örmény Katolikus Egyházközséggel való bármiféle kapcsolattól, és kérték nevük törlését a tagsági nyilvántartásból.

A Magyarországi Örmények Egyesületének sorsa hasonlóan figyelemreméltó volt. 1950-ben az egyesület úgy döntött, hogy feloszlatja magát; sok tag azzal érvelt, hogy a szocialista korszakban már nincs szükség etnikai alapon szerveződő egyesületre: „A Népi demokrácia kormánya minden állampolgárnak biztosítja azt a jogot, hogy a Népi demokrácia által életre hívott kultúregyesületen belül saját népi kultúráját fejleszthesse, s erre a mód meg is van. Nem látja értelmét tehát annak, hogy mint egyesület különálló működést folytasson. Tagjai megtalálják azt a módot, hogy a fennálló egyesületek keretén belül dolgozzanak népi kultúránk fejlesztésén és előbbre vitelén. Egyben megbízza Jeretzián Ara ügyvezető igazgatót, hogy a Népi demokrácia által életre hívott kultúregyesület vezetőjével vegye fel a kapcsolatot azon lehetőség megtárgyalása céljából, hogy mi mód kínálkozik arra, hogy a magyarországi örménység annak keretében mint külön csoport sajátos kultúráját fejlessze”^[10]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, A Magyarországi Örmények Egyesületének iratai, Jegyzőkönyv, 1950. szeptember 15. (vö. Szabó, 2024b).

A hivatalos indoklás természetesen csak ürügyként szolgál: a „szocialista rendszerben” egy etnikai alapú civil szervezet működése már nem volt lehetséges. A feloszlatásról készült jegyzőkönyv szerint az egyesület tevékenysége az utóbbi időben jelentősen lecsökkent, és a tagok érdeklődése is alig mutatkozott. A vezetőség egy része rámutatott, hogy az egyesület eredetileg a Horthy-korszak alatt jött létre az örmény kultúra ápolása céljából, de a szocialista állam keretei között ez a cél már nem áll fenn. Más tagok úgy vélték, hogy egy etnikai alapon szerveződő egyesület alapvetően összeegyeztethetetlen a szocializmussal, mivel a nemzetiségi szervezet fenntartása antidemokratikusnak számít, és az állam már biztosítja a kultúrához és közösséghez kapcsolódó igények kielégítését.^[11]Budapest Főváros Levéltára, IV. 1429 – Budapest Főváros Egyesületi Alapszabályainak Gyűjteménye, 264/1950, Jegyzőkönyv a MagyarÖrmények Egyesületének önkéntes feloszlatásáról.

ZÁRÓGONDOLATOK

Tanulmányunkban a 20. század első felében élő magyarországi örmény közösség szervezeti formáit vizsgáltuk, Michel Foucault koncepciója alapján kiemelve a diaszpórában megvalósuló „kormányzatiság” aspektusait. A magyarországi örmény közösség rendkívül sokszínű volt, eltérő migrációs hullámokból érkező tagokkal, akik különböző nyelveket, kulturális gyakorlatokat és gazdasági hátteret hoztak magukkal. E csoportok között rendszeresen feszültségek és konfliktusok jelentkeztek, amelyeket az egyesületek és az egyházi intézmények próbáltak feloldani, s egyúttal a diaszpóra identitását, a hovatartozást és a lojalitás normáit is formálták. A budapesti örmény szervezetek nem csupán kulturális vagy jótékonysági funkciót láttak el. Szimbolikus és intézményesített tereket hoztak létre, amelyek révén a közösség tagjainak viselkedését, kapcsolatrendszerét és identitását szervezték, miközben gazdasági, adminisztratív és vallási funkciókat is elláttak. A második világháború utáni kommunista rendszer radikálisan átalakította ezeket az intézményeket. Az örmény egyesületeket feloszlatták, a római katolikus egyház – s ennek keretében az Örmény Katolikus Egyházközség is – állami kontroll alá került, a korábbi integráló funkciókat kirekesztés és önmegtagadás váltotta fel. A tanulmány tehát szemlélteti, hogy a budapesti örmény diaszpóra intézményei miként alakították ki saját, részben transznacionális kormányzati tereiket, miközben a hatalom, az identitás és a közösségi kapcsolatok különböző – kulturális, vallási, gazdasági és politikai – logikái folyamatosan egymásba fonódtak, és feszültséget generáltak.