Absztrakt

A tanulmány célja a Felzárkózó települések programhoz tartozó háromszáz település alapvető demográfiai folyamatainak bemutatása. Elsősorban a gyermekvállalás kérdéseire fókuszál: megvizsgáljuk a születésszámok időbeli alakulását, becslést adunk a közeljövőben várható számokra, de az írás röviden kitér a művi terhességmegszakítások kérdéskörére is. Az eredmények azt mutatják, hogy a FETE-program településeinek átlagosan magasabb a termékenységi rátája, mint az országos átlag, és több a művi terhességmegszakítás. Ugyanakkor a háromszáz település között jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók, a FETE demográfiai szempontból messze nem egységes településcsoport. A születésszámok trendjei a települések átlagában már évek óta az országos trendet követik, így a FETE esetében is a születésszámok csökkenése várható a következő években.

Kulcsszavak: felzárkózó települések, születésszám, termékenység, természetes szaporodás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.2

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét-módszertanán alapuló Felzárkózó települések program (FETE) a társadalmi kohézió és deszegregáció előmozdítására irányuló szakpolitikai beavatkozási csomag, amelyet a 1404/2019. (VII. 5.) kormányrendelet indított el. A komplex indikátorkészlet alapján kiválasztott háromszáz hazai település szinte minden alapvető társadalmi és gazdasági indikátor (jövedelem, iskolázottság, munkanélküliség, lakhatás stb.) szempontjából a leghátrányosabbak közé tartozik. A bevont településeknek a hazai térszerkezeti adottságok miatt jellemző nagyfokú koncentráltsága figyelhető meg Észak- és Északkelet-Magyarországon, valamint a Dél-Dunántúlon. Az érintett helységeknek több mint a fele ezer fő alatti kistelepülés, de harminchét hazai viszonylatban nagynak számító, kétezer és ötezer fő közötti lakosságú község is érintett, valamint az egyetlen városi jogállású helyszínként Nagyecsed (1. táblázat).

1. táblázat: A FETE-települések népessége kategóriák szerint (saját szerkesztés)

A kiemelt kormányzati programként megvalósuló FETE célja, hogy az évtized végéig tizenegy beavatkozási területen (kora gyermekkor, gazdaságfejlesztés, lakhatás, energetika, oktatás, egészségügy stb.) fejlődjön a bevont települések helyi társadalmának integrációja. A FETE lokális adottságokon alapuló tevékenységei, a Jelenlét Pontokat mint a beavatkozások fizikai helyét biztosító települési szolgáltatóházakat középpontba állító kezdeményezés lehetőségei a hazai szakpolitika-alkotásban sok szempontból szociális innovációt jelentenek (Kabai et al., 2025).

A hazai finanszírozások mellett a FETE az elmúlt években kiemelt, uniós finanszírozású programok tárgyává is vált. A jelenleg is érvényben lévő, „Jelenlét a felzárkózó településeken (ESZA+)” című, MMSZA-EFOP Plusz-7.1.1-25 kódszámú felhívás sok egyéb mellett tényleges demográfiai célokat is kitűzött maga elé a kis súlyú születések számának csökkentésével, a szülői és kora gyermekkori kompetenciák erősítésével. Ettől függetlenül is a Jelenlét program aktívan a gyermekkort, a demográfiai változásokat helyezte a fókuszába, a hátrányok minél teljesebb kompenzációját tűzve ki célul (Németh, 2023).

Modern európai társadalmaink többféle demográfiai kihívással szembesülnek. Ilyen az alacsony születésszám, a születéskor várható élettartam növekedése, a társadalom idősödése, a munkaképes korú lakosság arányának csökkenése. Mindez gyors tempóban átalakuló munkaerőpiaccal, újfajta társadalmi kapcsolatokkal, a család fogalmának megváltozásával párosul. Az említettek mellett európai szinten is erősen vitás kérdés, hogy a népesség fogyása, a korszerkezet átalakulása makroökonómiai szempontok szerint milyen veszélyeket rejt magában (Michalski, 2024).

Mint közismert, Európa vidéki társadalmai fokozott ütemben fogynak. A népesség elvándorlása a perifériáról a centrumok irányába továbbra sem lassult. 2021-ben 1,4 millió uniós állampolgár költözött át más tagállamba, ennek célországai legfőképpen Németország, Spanyolország, Franciaország és Olaszország voltak. Lengyelország és Szlovákia kivételével a vidéki térségekben a munkaképes korú lakosság aránya minden tagállamban alacsonyabb, mint a fejlett, városias térségekben, míg az időskorúak aránya éppen ellentétes tendenciát mutat, igazolva a kistelepülések fokozott idősödését (Eurostat, 2023); a magyar településhálózat zömét a fogyó népességű települések alkotják (Tagai–Lennert, 2024).

A demográfusok által készített népesség-előreszámítások Magyarország esetében több negatív, illetve kevésbé negatív forgatókönyv figyelembevételével 2050-ig 10–16 százalékos népességfogyást prognosztizálnak. A modellek a hatvanöt év feletti népesség arányának csaknem megduplázódásával és a tizennégy év alatti gyermekek arányának jelentős csökkenésével számolnak (Spéder et al., 2023).

Hazánk leghátrányosabb helyzetű háromszáz települése sajátos demográfiai képet mutat, hiszen már lehatárolásuk egyik fő szempontja is elsősorban a növekvő vagy a hazai átlagtól eltérő gyermekvállalási kedv, illetve gyermeklétszám volt, a klasszikus szegénységi, jövedelmi mutatók mellett. A nemzetközi szakirodalomban összehasonlító vizsgálatok révén megcáfolt vélekedés, hogy a rosszabb anyagi helyzetű társadalmakban feltétlenül több gyermek születik. Ugyanakkor a magasabb arányú gyermekvállalásnak sok szempontból kulturális okai is vannak (Stone, 2024).

Az európai és hazai szinten is turbulens demográfiai folyamatban arra keressük a választ, hogy a háromszáz érintett település társadalmai elsősorban a gyermekvállalási kedv, a születésszámok és egyéb tényezők szerint milyen általános képet mutatnak. Ezzel reflektálunk arra a közvélekedésre is, mely szerint a szegényebb településeken szükségszerűen magasabb gyermeklétszám mutatható ki.

Tanulmányunkban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH Statinfo) demográfiai adatainak elemzésén keresztül több kérdést kívánunk körüljárni. Alapkérdésünk, hogy bő fél évtizeddel a FETE-program kereteinek kialakítását követően hogyan alakulnak, miként változtak a születési statisztikák a szóban forgó települések vonatkozásában, a termékenységi arányszámokat tekintve mennyiben tér el ez a településkör az országos átlagtól, valamint miként alakul a művi terhességmegszakítások száma és aránya. Mindez a program és beavatkozásainak eredményességét, a közszolgáltatások szervezését, a jövőbeni szakpolitika-alkotás tervezését segítheti.

Elemzésünk alapvetően egy tágabb és egy szűkebb időintervallumot tekint át. Egyes demográfiai folyamatok vonatkozásában a 2000-es évek elejére tekintünk vissza, amely az érintett településekre érvényesen kiemelkedően magas születésszámot mutatott. Vizsgálataink többsége azonban a 2014-ben, illetve 2016-ban kezdődő és máig tartó folyamatokat elemzi, elsősorban azért, mert a FETE tervezésekor fennálló helyi társadalmi állapotokat, kiemelten a magas gyermekszámot ezek az évek határozták meg.

Természetes szaporodás és fogyás

A FETE háromszáz településén 2014–2016 táján a KSH állandónépesség-nyilvántartása szerint mintegy 332 ezer embert élt (KSH Statinfo), majd ez a népességszám 2023-ig fokozatosan 320 ezer főre csökkent, ami egy bő fél évtized alatt mintegy 4 százalékos lakosságvesztést jelent.

A népességváltozást alapvetően két folyamat befolyásolja: az egyik, hogy a természetes szaporodás, vagyis a születések és a halálozások száma helyben miként viszonyul egymáshoz, a másik pedig a be- és elköltözések mérlege, vagyis a vándorlási egyenleg.

Mint köztudott, Magyarországon már négy évtizede a természetes fogyás az uralkodó demográfiai trend, a halálozások száma 1981 óta meghaladja a születésekét. A hazai népességváltozási folyamatok az elmúlt évtizedben megegyeztek a kelet-közép-európai átlaggal. A 2000-es évtizedben tapasztalható, összességében 2,2 százalékos népességfogyás megfelelt a térségünkben mért átlagnak, és jóval kedvezőbb volt a balti államokban, Romániában vagy Bulgáriában tapasztalt trendeknél (Statisztikai Tükör, 2009). Ugyanakkor a visegrádi országok összehasonlításában Magyarország jóval kedvezőtlenebb helyzetbe került, mivel hazánkban a 20. század második felében alacsonyabb volt a termékenység, mint térségünk más országaiban. Ezzel együtt országunkban és térségükben egyaránt csak a várható élettartam növekedése tudta érdemben csökkenteni a népességfogyás ütemét (Tóth, 2025).

Ugyanakkor – mint minden társadalmi folyamat mögött – e téren is jelentős települési egyenlőtlenségeket találunk. Ha a 2014 és 2023 közötti tíz évre vonatkozóan vizsgáljuk az ország településeinek születési és halálozási egyenlegét, akkor azt látjuk, hogy 402 település esetén mutatnak természetes szaporodást a számok, tehát itt volt több születés, mint haláleset. E lista élén szinte kizárólag FETE-településeket találunk: az ország száz legnagyobb természetes szaporodást felmutató települése közül 74 a FETE-hez tartozik, a 402-ből pedig összesen 183. Tehát az ország azon településeinek, ahol természetes szaporodást mérhetünk, közel a fele a FETE-programhoz tartozik. Ez az arány azt is jelenti, hogy a bevont településeknek több mint a felében természetes szaporodás figyelhető meg.

Az országos lista élén a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében lévő Csenyétét találjuk 30 ezrelékes természetes szaporodási rátával, de 20 ezrelék feletti értékkel is kizárólag FETE-települések rendelkeznek: Gadna, Fáj, Szakácsi, Bódvalenke, Tornanádaska, Nyírpilis és Felsőregmec (1. ábra). E nyolcból hét település Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében található, az Encsi, az Edelényi és a Szikszói járásban, de általában is jellemző, hogy a legnagyobb természetes szaporodással jellemezhető falvak túlnyomó többsége ehhez a vármegyéhez tartozik.

1. ábra: A FETE-települések eloszlása a természetes szaporodás/fogyás lakosságszámhoz viszonyított arányában, 2014–2023 átlagában (a KSH Statinfo adatai alapján, saját szerkesztés)

A kétezer főnél népesebb települések közül Tiszabő áll az országos (s így a FETE-) lista élén: országosan a tizedik legmagasabb értéket mértük e település esetében (18,8‰). A FETE nagyobb lélekszámú falvai közül ugyanígy kiemelkedik még Szendrőlád, Tiszabura, Farkaslyuk, Sárkeresztúr, Nyírkáta, Nyírmihálydi, Arló és Prügy. Az első olyan kétezer fő feletti település (Győrzámoly), amely nem tartozik a FETE-hez, a nyolcvanegyedik a listán. Összességében tehát egyértelműen kirajzolódik a szakpolitikai szándék, hogy a demográfiai megújulásra képes települések kerüljenek a programba.

Ugyanakkor az ellenkező véglet is megtalálható a FETE-helyszínek között. A somogyi Kőkút az egyik olyan falu az országban, ahol a legnagyobb a különbség a születések és a halálozások között – utóbbiak javára. Mindössze kilenc településen nagyobb a természetes fogyás az országban, mint Kőkúton; a –53 ezrelék (1. ábra) extrém idősödő helyi lakosságot jelez (57 születésre jutott 350 haláleset Kőkúton az elmúlt tíz évben). Az ok azonban Kőkút esetében nyilvánvaló: a faluhoz tartozik egy száz férőhelyes bentlakásos idősotthon, ahol az a gyakorlat – mint az országban általában –, hogy a beköltöző idősek állandó lakcímként az otthonnak helyet adó falut jelentik be. Tehát az idősotthon léte olyan mértékben torzítja a statisztikai adatokat, hogy Kőkút település saját demográfiai karakterét nem ismerhetjük meg a KSH adataiból. Ugyanígy ki kell emelnünk a szintén somogyi Gadányt (1. ábra): ez a falu hátulról a harmincadik az országos listán, itt 32 születésre 142 haláleset jutott a vizsgált időszakban – de ez szintén egy helyi, hatvan férőhelyes idősotthonnak köszönhető. A kétezer fő feletti FETE-települések közül Zalakomár mutatja a legnagyobb természetes fogyást: a 13 ezrelékes érték kiugróan negatívnak számít, ugyanakkor országosan nem, ugyanis 260 település esetén mértünk ennél is magasabb fogyási ütemet – de Zalakomárban is van idősotthon. Összességében azonban, az idősotthonok statisztikai torzító hatásával együtt, a szóban forgó háromszáz településen mintegy hatezerrel több gyermek született az elmúlt tíz évben, mint ahányan meghaltak, ami a lakosságszámra vetítve 1,8 ezrelékes természetes szaporodást jelent (a természetes szaporodás nyers arányszáma értelmében).

Ebből egyértelműen következik, hogy az érintett települések lakosságszámának csökkenését a negatív vándorlási egyenleg okozza. A belső migrációról a KSH kétféle számbavételt közöl: az egyik az összes – tehát az ideiglenes és az állandó lakcímváltozással járó – költözést nézi együttesen, a másik viszont csak az állandó lakcím megváltozásával járó költözéseket összegzi (KSH Statinfo, Belső migráció). Mindkét esetben településenként látjuk az oda- és az elvándorlás számait. Nyilvánvalóan az ideiglenes és az állandó vándorlások összege a tágabb kategória: ebben benne van minden olyan eset, amikor valaki az állandó lakcímét helyezi át más településre, de az is, amikor valaki albérlet, kollégiumi elhelyezés, munkásszállóra való beköltözés stb. miatt tartózkodási címet létesít egy másik településen. A 2014–2023-as időszakban a beköltözési oldalon ilyen eseményből mintegy 19–21 ezret regisztrált a KSH évente, az elköltözési oldalon viszont ennél többet, 22–24 ezret. Tehát e téren vándorlási veszteségük van a FETE-településeknek. A demográfiai trendek szempontjából ennél többet mond, ha csak az állandó lakcímváltozással járó migráció egyenlegét vizsgáljuk. A fent említett vándorlási eseteknek körülbelül a felét az állandó el- és beköltözések teszik ki: évente mintegy 9–10 ezren költöznek be FETE-településekre, és 11–13 ezren költöznek el innen, ami azt jelenti, hogy lakosságuknak mintegy 3-4 százalékát érinti minden évben az állandó lakcím megváltoztatásával járó vándorlás. A vándorlási veszteség ténye azonban összességében teljesen egyértelmű: a vizsgált tíz év során 93 615 beköltözés mellett 119 682 esetben történt elköltözés, tehát a háromszáz településnek 26 ezer fős lélekszámvesztést okozott a migráció. Ez többszöröse a természetes szaporodásból fakadó nyereségnek. A bevezetőben foglaltak nyomán megállapítható, hogy a rurális térségeket európai szinten sújtó elvándorlás a vizsgált településkört is egyértelműen érinti.

Születésszámok, termékenység

A 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején alkalmazott családpolitikai intézkedések tekintetében kimutatható, hogy hazánkban a foglalkoztatási, megélhetési és lakhatási célzatú támogatások érdemi hatást gyakoroltak a születésszámra. A lakhatás, a bérek növekedése kulcsfontosságú tényezőként jelentkezett a kedvező irányú folyamatokban (Bördős–Szabó-Morvai, 2021). Más kutatások is azt támasztották alá, hogy a 2010-es évek gyermekvállalást ösztönző szakpolitikai csomagjai érdemi hatást váltottak ki, de összességében a népességmegtartás fokozásához a szociális ellátórendszer erősítése, a lakhatási támogatások bővítése és a munkavállalás lehetőségeinek kiterjesztése járult hozzá érdemben (Lentner et al., 2017). Ezek együttes hatása olyan jelentős volt, hogy a 2010-es években Európában Magyarországon volt a legnagyobb mértékű növekedés a gyermekvállalás és a párkapcsolatok stabilitása terén. Közel egyharmadával emelkedett a termékenységi ráta, megduplázódott a házasságkötések száma, és jelentősen, 40 százalékkal esett a terhességmegszakítások száma is (Barzó, 2023).

Magyarországon a családpolitikai támogatások hatásaként 2021-ben termékenységi csúcs következett be, majd ezt követően a születések száma és a termékenységi hajlandóság is csökkent. Megfigyelhető, hogy a gyermekvállalási magatartást az iskolai végzett- ség erősen meghatározza. A legfeljebb szakmunkásvégzettséggel rendelkezők körében az első gyermekvállalás a húszas éveikben következik be, jóval korábban, mint a magasabb iskolai végzettségűek körében, ahol ez a harmincas évekre tolódik. A 2010-es években mért termékenységnövekedésben elsősorban a középfokú végzettséggel rendelkező nők gyermekvállalási hajlandóságának növekedése volt a döntő tényező (Spéder, 2024).

Sajátos társadalmi adottságai, a jellemzően alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők magas aránya miatt érdemes külön megvizsgálni, hogy a FETE háromszáz településén miként alakult a születésszám és a termékenység.

2. ábra: Születésszámok és változási intenzitás a FETE-program településein, 2000–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítás)

A FETE településein 2000-ben még több mint ötezer gyermek jött világra – az elmúlt bő két évtizedben 2001 volt a csúcsév 5093 születéssel (2. ábra). A 2000-es években – a hazai tendenciákkal összhangban – határozott csökkenés zajlott le: a születésszám 2011- ben volt a mélyponton 4182 esettel. Ezt követően azonban erőteljes növekedés következett be, 2013–2014-ben például közel 10 százalékkal nőtt a születésszám. A növekedés 2017-ig zajlott, ebben az évben az élve születések száma ismét csak meghaladta az ötezret (5040 fő), majd erőteljes hullámzás mellett ismét inkább a csökkenés látszik uralkodó tendenciává válni; egyedül a 2020-as év mutatott jelentős megugrást (4950 születés).

Ez a fajta hullámzás, ha nem is teljes mértékben, de lényegében leköveti a 2010-es években mért országos tendenciákat. Magyarországon 2013 és 2016 között, valamint egy visszaesést követően 2019 és 2021 között volt kimutatható emelkedés a születések számában (Spéder, 2024). Az országos folyamatok erősen összefüggtek a házasságkötések számának emelkedésével, valamint a 2020-as évek elején a babaváró hitel kiszélesítése döntő tényezőként jelent meg (Murinkó–Spéder, 2024). Mindez az érintett háromszáz település helyi demográfiai folyamataiban is leképeződött.

A 2. ábra azt a folyamatot is kiemeli, ahogy az éves változások (láncindex) 100 százalék körül szóródnak (a diagram jobb oldali tengelye mutatja a skálát): ha 100 alatt van egy érték, az azt jelenti, hogy az előző évhez képest csökkenés következett be, ha 100 feletti az érték, akkor pedig növekedés volt. A vizsgált huszonnégy év alatt tizennégy (!) esetben váltott irányt a folyamat, vagyis ha az előző évben csökkent a születésszám, akkor a következőben nőtt, vagy fordítva – az idősor nem lineáris trend szerint alakult. A 2000. évi bázisértékhez mért változás ugyanakkor azt tükrözi vissza, amit az előzőekben röviden már leírtunk: 2011-ben bekövetkezett egy mélypont, ez 2000-hez képest 17 százalékos csökkenést jelentett; a 2023-as születésszám bázisérték szerint 86,3 százalékot mutat, tehát az utolsó mért évben mintegy 14 százalékkal kevesebb gyermek jött világra a háromszáz településen, mint 2000-ben.

A 2. ábra további tanulsága, hogy a FETE tendenciái lényegében az országos tendenciákat követik, csak kissé nagyobb kilengésekkel, hiszen az országos átlag mögött háromezer-kétszáz település adatai állnak, tehát jobban kisimulnak a változások, mint a tizedakkora, háromszáz elemű csoport esetében. De az országos születésszám láncindexe is tizennégyszer váltott irányt a vizsgált huszonnégy évben, míg bázisérték szerint a 2023-as év adata szinte tökéletesen megegyezik a FETE hasonló adatával: az országos születésszám a 2000-esnek a 87,1 százaléka volt 2023-ban. Az utolsó három év egyértelműen a születésszámok trendszerű csökkenését mutatja mind Magyarország, mind a háromszáz település viszonylatában.

A születések várható számának alakulására a legutolsó évek folyamataiból tudunk következtetni, így azt kell megnéznünk, hogy aktuálisan mi történik a FETE-településeken. Az utolsó öt vizsgálható év közül négyben csökkenés következett be – ahogyan fent már bemutattuk, egyedül 2020-ban volt tapasztalható növekedés, de ez nem bizonyult tartósnak, 2021-ben, 2022-ben és 2023-ban is évi 4 százalék körüli csökkenést mértünk, vagyis 2023-ban 12 százalékkal született kevesebb gyermek, mint 2020-ban. A 4 százalék magas csökkenési ütemnek számít: a vizsgált huszonnégy év során mindössze kétszer következett be nagyobb visszaesés egyik évről a másikra: 2006 és 2007 között 6 százalék, 2009 és 2010 között pedig 7,5 százalék. Most viszont három egymást követő év is átlagosan 4 százaléknyi visszaesést hozott: ez erőteljes folyamatra utal, amelyből kialakulhat trendszerű visszaesés.

Országosan 2022-ben 5,2 százalékos volt a születésszámok csökkenése: a korábbi 90 ezernél kicsivel több gyermek helyett ebben az évben már csak 87 699 születés történt. 2023-ban folytatódott a csökkenés trendje: országosan 3,8, a FETE esetében pedig 4,6 százalék volt a visszaesés az előző évhez képest. Országosan már 2023 is történelmi mélypontot jelentett: korábban soha nem született ilyen kevés gyermek Magyarországon, mint ebben az évben (84 326 fő).

A FETE folyamatai annyiban eltérnek az országosaktól, hogy e háromszáz település esetén 2023 nem hozta még el a legkisebb születésszámot – de amennyiben folytatódik a 4 százalék körüli csökkenési trend, itt is be fog ez következni, várhatóan 2025-ben (2. táblázat). Ezen a ponton fontos újra utalnunk a 2. ábra alapján bemutatott folyamatokra, melyek a FETE-településeken együtt mozognak az országos trendekkel. Az országos adatokból pedig az a következtetés vonható le, hogy gyorsul a születésszámok visszaesésének üteme. 2024-ben az előző öt év átlagához képest 14 százalékos, 2023-hoz képest 9,1 százalékos volt a visszaesés. A folyamat gyorsulását a 2025. első negyedévi adatok is alátámasztják. (A tanulmány elkészítésének idején településsoros adatok még nem voltak elérhetők 2024-re vonatkozóan, így a háromszáz településsel kapcsolatban konkrét következtetéseket nem vonhatunk le.)

A 2. táblázatban ugyanakkor továbbra is a fent említett konzervatív becslést alkalmaztuk, és maradtunk a 4 százalékos csökkenési ütem előrevetítésénél. Amennyiben ez a trend érvényesül, úgy 2025-ben már csak négyezer gyermek fog születni a háromszáz településen, 2030-ban pedig háromezer-kétszáz. Amennyiben azonban 2024-ben valóban ugyanúgy 10 százalékos visszaesés következett be a FETE esetében, mint országo- san, akkor a 2024-es tényleges születésszám még a négyezret sem éri el, ami várhatóan a további évekre is a 2. táblázatban előrejelzetteknél jóval alacsonyabb születésszámokat vetít előre.

2. táblázat: A FETE-települések születésszámainak előrebecslése 4 százalékos csökkenési ütem esetén 2030-ig (fő) (saját számítások)

A természetes szaporodás vizsgálata segítségével már rávilágítottunk, hogy a FETE települései az országos átlaghoz képest eltérő, inkább fiatalodó demográfiai arculatot mutatnak, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a születésszámok már ebben a körben is radikálisan csökkennek, illetve a fiatalosabb korszerkezetű falvak mellett vannak idősödő települések is. A népességváltozás folyamatainak megítélésében fontos tényező a gyermekvállalási kedv, az általános termékenység áttekintése – erre teszünk kísérletet az alábbiakban az általános termékenységi arányszám (más néven tisztított élveszületési arány, a 3. ábrán: TÉA) vizsgálatával. Ez a mutató a 15–49 éves, tehát szülőképes korban lévő nőkre jutó születésszámokat tartalmazza, ezzel elsősorban a ma a településeken élő fiatalabb korcsoportok demográfiai arculatára világítva rá.

A vizsgálat időtávja itt is az utolsó tíz mért év, tehát a 2014 és 2023 közötti időszak. Az országos átlag 39,5 ezrelék volt, tehát ebben a tíz évben mintegy negyven élve születés jutott ezer 15–49 éves nőre Magyarországon. A FETE átlaga ennél jóval magasabb, 63,2 ezrelék, és mint minden vizsgált társadalmi jelzőszámnál, itt is jelentős belső egyenlőtlenségeket tapasztalhatunk a háromszáz település között (3. ábra). Egyrészt a termékenységi arány esetében is az a helyzet, mint amit a természetes szaporodás vizsgálatánál láttunk: az ország legmagasabb termékenységi arányszámmal rendelkező települései között nagy arányban találjuk meg a program kijelölt helységeit, az országos lista első ötven települése közül harminchat, az első száz közül hatvanhat a FETE-hez tartozik. Zömmel kis lakosságszámú települések ezek, a néhány száz fős falvak (Gadna, Csenyéte, Szakácsi, Gagybátor, Abaújszolnok, Bódvalenke) mutatják a legmagasabb értékeket – nagyrészt ugyanazok a települések, amelyeket a természetes szaporodás vizsgálatánál is kiemeltünk.

Az országnak azok a falvai, amelyek viszonylag nagy lakosságszámúak, és ezzel együtt is magas a termékenységi mutatójuk, szinte kivétel nélkül a FETE-települések közé tartoznak. A legalább kétezer lakosú települések közül egyedül Ópályi és Szendrő került be az első száz legtermékenyebb magyarországi település közé a FETE-n kívülről, míg a háromszáz helyhatóság közül Szendrőlád, Tiszabő, Tiszabura, Farkaslyuk, Nyírmihálydi, Porcsalma, Arló és Sárkeresztúr. Mindössze tizenegy FETE-település termékenységi arányszáma nem éri el az országos átlagot, közülük az ormánsági Vejti bekerült az ország száz legalacsonyabb termékenységet mutató települése közé. Ez összességében úgy értékelhető, hogy a születésszámok visszaesése mellett is még hosszú évekig relatíve magas termékenységi arányszámokra számíthatunk a háromszáz település nagyobb részében, ami az ezer fő feletti lélekszámú helységek esetén mindenképpen kiemeli az intézményi megoldások, a meglévő szociális és egyéb ellátások fejlesztésének szükségességét, beleértve azt is, hogy hosszú távon van szükség a Jelenlét program szolgáltatásaira.

3. ábra: A tisztított élveszületési arányszám 2014 és 2023 közötti átlagos értéke a FETE-településeken (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Művi terhességmegszakítások a FETE-településeken

A FETE alapfeladata, hogy szembenézzen az érintett települések legsúlyosabb társadalmi problémáival is, így a demográfiai természetű kihívások áttekintése során szót kell ejtenünk a művi terhességmegszakítások gyakoriságáról is.

A KSH 2005 óta közli települési szinten is a művi terhességmegszakítások számát, az utolsó mért év 2023 volt, tehát tizenkilenc éves idősort tudunk vizsgálni (KSH Statinfo, Magzati veszteség). Magyarországon az abortuszok száma meredeken csökkent ebben az időszakban, a 2005. évi negyvennyolcezer esetről huszonegyezer környékére esett le a beavatkozások száma. A változás lineáris trendfüggvénnyel nagyon jól leírható, ahogy a 4. ábrán jelezzük is, a függvény magyarázóereje (R2) megközelíti az 1-et. A csökkenés üteme az elmúlt három évben lassulni látszik, a 2021-es 21 900-as érték csak 21 100-ra csökkent 2023-ra, tehát valószínűsíthető, hogy – változatlan körülmények között – ez a lassuló trend érvényesül a következő években.

4. ábra: Az abortuszok száma országosan és a FETE-településeken, 2005–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

A FETE-településeken ugyanakkor nagyon lassan csökkenő trendet látunk (R2 = 0,70), ami határozott irányt mutat ugyan, összességében mégis azt mondhatjuk, hogy nem történt lényegi változás az elmúlt két évtizedben (4. ábra). A korábbi 2700-2800 esetszám 2400 eset körül szóródott az elmúlt években, vagyis miközben országosan a művi terhességmegszakítások száma 56 százalékkal csökkent 2005 és 2023 között, addig a FETE-településeken mindössze 15 százalékos a javulás. Ez azt is jelenti, hogy az e településeken élő lakosokhoz köthető terhességmegszakítások évről évre nagyobb arányt képviselnek az országosan elvégzett abortuszok között (5. ábra).

A művi terhességmegszakítások alig változó folyamatai a FETE-települések társadalmi helyzetének fontos mutatószámai. Míg országos átlagban jelentős javulás figyelhető meg, a háromszáz helyhatóság vonatkozásában az általános jövedelmi szegénység, az alacsonyabb iskolai végzettség továbbra is meghatározza a tudatos családtervezés lehetőségeit.

A 6. ábrán egymás mellé helyeztük a 3. ábrán már bemutatott tisztított élveszületési arányszámot és a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok számát. Tehát az ábrán minden településhez két érték tartozik: a fekete pontsor eloszlása mutatja a szülőképes korban lévő nőkre jutó élve születések arányát (tisztított élveszületési arányszám), a világosabb pedig ugyanazon településnél a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok arányát. Az ábra bal oldalán kiemeltük a legnagyobb termékenységi arányszámokat mutató településeket: ezek ugyanazok az adatok, amelyeket a 3. ábrán már bemutattunk; mint láttuk, a FETE átlaga a tisztított élveszületési arányszám tekintetében 63,2 ezrelék. Ugyanebben az időszakban, tehát 2014 és 2023 között átlagosan 32,8 művi terhességmegszakítás jutott ezer szülőképes korban lévő nőre a háromszáz érintett településen, tehát azt lehet mondani, hogy három terhességből átlagosan kettő végződött szüléssel, egy pedig abortusszal.

5. ábra: A FETE-települések részesedése az ország élveszületési és terhességmegszakítási esetszámaiból, 2005–2023 (%) (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Az országos átlaghoz képest ezek magasabb arányok: mint láttuk, a teljes élveszületési arányszám országosan 39,5 ezrelék, míg az ezer szülőképes korban lévő nőre jutó művi terhességmegszakítások aránya 11,6 ezrelék. Ez azt is jelenti, hogy a FETE-településeken ezer nőre átlagosan kilencvenhat várandósság jutott, míg országosan ez az arány mindössze 51 ezrelék, vagyis a FETE-ben e körben közel kétszer olyan gyakori a 15–49 éves nőkre jutó várandósságok aránya, mint országosan. Míg országosan a várandósságok mintegy 80 százaléka végződik szüléssel, addig a FETE-településeken ez csak a várandósságok kétharmadára igaz. A társadalmi integrációt célzó programoknak biztosan szembe kell nézniük azzal a sajátos helyzettel, hogy a családtervezés és a várandósságok kimenete terén e települések jelentősen eltérő mintázatot mutatnak, mint az országos átlag.

A művi terhességmegszakításokkal kapcsolatban hosszú távon fennálló tény, hogy a társadalmi státuszt meghatározó legmagasabb iskolai végzettség közvetlenül hat a tudatos családtervezésre és az alkalmazott születésszabályozásra. Az alacsony iskolai végzettségűek jellemzően kevésbé tudatosak a családtervezésben, és ez mérhető volt az előző évtized trendjeiben. Az alacsony iskolai végzettségűek aránya folyamatosan növekedett az összes terhességmegszakítás számát tekintve (KSH Terhességmegszakítások, 2017; Statisztikai Tükör, 2012).

6. ábra: Az ezer szülőképes korú (15–49 éves) nőre jutó élve születések és terhességmegszakítások átlagos száma a FETE-településeken, 2014–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Ugyanakkor a háromszáz település a művi terhességmegszakításokat tekintve sem egységes, az általános megállapítások nem feltétlenül vonatkoztathatók egy-egy konkrét településre. A magasabb termékenységű helységek közül az abortuszok aránya Tiszabő esetén van a legközelebb az élve születések arányához, itt a várandósságoknak alig több mint a fele végződik szüléssel (6. ábra). Ugyanakkor a többi magas termékenységű település esetében (Gadna, Csenyéte, Szakácsi stb.) arányaiban kevesebb az abortusz, bár sokuknál még így is a FETE-átlag feletti, tehát sok várandósság van, sok gyermek meg is születik, de az abortuszok aránya is relatíve magas. A kivételek közül Csenyétét emelhetjük ki leginkább: itt igen magas termékenységi arányszám mellett az abortuszok gyakorisága a háromszáz település átlagának felét sem éri el – Csenyéte ez utóbbi téren sokkal közelebb van az országos átlaghoz.

Amely települések esetén a világosabb pont a fekete vonal fölött található a 6. ábrán, ott az abortuszok gyakorisága meghaladta a születésekét, vagyis az elmúlt évtizedben azoknál a várandósságoknál, amelyeknél az anya dönthetett a magzat megtartása vagy a terhesség megszakítása között, több esetben választották a nők az abortuszt. A legsúlyosabb eset Drávaiványi, itt három terhességből kettő végződött abortusszal. Az ezer főnél népesebb települések közül Kömlő van e téren a legnehezebb helyzetben, itt 625 születés mellett 705 abortuszt jegyeztek fel az elmúlt tíz évben. Rajtuk kívül még tizenegy település mutatja azt az állapotot, hogy több volt a terhességmegszakítás, mint a gyermekvállalás; ezek zömmel nagyon kis népességű települések, minden második az Ormánságban található.

Mindezek összetettebb magyarázata további elemzéseket igényelne, de a FETE egészének vonatkozásában a fenti adatok határozott összefüggésben vannak a szülőképes korú nők hazai átlagnál alacsonyabb átlagos iskolai végzettségével. A meg nem született gyermekek magas száma, a művi terhességmegszakítások látszólag töretlen gyakorlata, elsősorban a fentebb vázolt trendek miatt, hosszabb távon jelent majd igazán szembetűnő demográfiai kihívást.

Összegzés

A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy bemutassuk a FETE-programba bevont háromszáz hazai település népességszámot befolyásoló alapvető folyamatait. A természetes népességváltozás, a születésszámok és a termékenység témakörét az elmúlt bő egy évtized adatsoraira fókuszálva tárgyaltuk. Megállapítottuk, hogy bár ez a sajátos településállomány helyi társadalmi adottságai miatt sokféle eltérő demográfiai mintázatot mutat, alapvető trendjeit tekintve szinte teljesen leképezi Magyarország folyamatait, sőt részben az európai folyamatokat.

Ebből kifolyólag a FETE-településeken egészében a népességfogyás a meghatározó irány, amelyet esetenként csökkenő és prognosztizálhatóan visszaeső születésszámok, valamint az elvándorlás határoz meg. Ugyanakkor a hazai átlagtól eltérően a szakpolitikai értelemben lehatárolt háromszáz település az elmúlt évtizedek folyamatai miatt magas termékenységi mutatóval rendelkezik, ami továbbra is meghatározza e helységek általános demográfiai képét. Ez a tény tette indokolttá a FETE-program elindítását, mert a demográfiai folyamatok miatt a leszakadás társadalmi tünetei koncentráltan alakultak ki. Végezetül egy jelentős különbségre is kitértünk. Az országosan kedvező folyamatok ellenére a művi terhességmegszakítások abszolút és relatív értéken is magas száma a FETE-településeken általában továbbra is alapvetően meghatározza a születéseket, ami leképezi a helyi társadalmak szociokulturális állapotát.

Az országos folyamatokkal összhangban a FETE-települések vonatkozásában is fokozatosan csökkenő születésszámot prognosztizáltunk az évtized végére. Mint az adatokból láttuk, az elmúlt két évtized folyamataiban az egyes családpolitikai intézkedések a FETE-települések helyi társadalmára, így a születésszámra is hatással voltak. A következő években érdemes és szükséges megvizsgálni, hogy a tanulmány elkészítésének idején, 2025 nyarán bejelentett új családpolitikai intézkedések (az adókedvezmények jelentős kiterjesztése, az Otthon Start Program, a falusi CSOK kibővítése stb.) mennyiben módosítják az előrejelzéseket.

Összességében fenti rövid demográfiai áttekintésünk rávilágított a FETE-program célzásának társadalmi alapjaira. Az egyedi folyamatok és trendek, a kiemelkedő településeken jellemző sajátos pályák mind olyan jelenségeket mutatnak, amelyeket a jövőbeni szakpolitikai beavatkozásoknak szükséges fókuszban tartaniuk.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A társadalmi felzárkózási programok során a komplexitást a pályázati felhívások és a narratívák a problémák együttes kezeléseként definiálják. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi volt előbb. Itt a település földrajzi zártságától a társadalmi leszakadásig, a lakhatási kiilleszkedésig és a lehetséges gazdaságfejlesztési megoldásokig számos tényezőt kiemelhetünk.

Elgondolásunk szerint a komplex problémák eltérő cél- és megvalósítási folyamatot, illetve társadalmi dinamikát jelentenek, amelyek során a helyi közösségeknek eltérő befogadási időt kell adni, hogy a felzárkózási folyamatok hatékony mobilitási utat eredményezzenek. Ezért alkalmazzuk tanulmányunkban az átmeneti terek fogalmát egyfajta társadalmi pufferként, és ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi felzárkózás felelősségét nem lehet a kistelepülési aktorokra hárítani, hanem létre kell hozni egy olyan mezoszintet, amely esélyt jelenthet egy felzárkózási települési klaszter működtetésére.

Kulcsszavak: átmeneti terek, szegregált terek, periféria, külterület, zsákfalvak, társadalmi felzárkózás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.5

A tanulmány megírásával az volt a szándékunk, hogy képet adjunk arról, hogy egy zárt közösség hogyan fogadja be azokat a lakosait, akik a község külterületén élnek, főként a belterületen működő közfoglalkoztatási programban dolgoznak, és a faluközpont lakóival számos kerti és egyéb mezőgazdasági munkaterületen, valamint közösségi terekben (orvosi rendelő, óvoda, kereskedelmi terek) érintkeznek.

Milyen közösségi kezdeményezések lehetnek arra, hogy sikeres legyen a szóban forgó külterületfelszámolási projekt? Vajon mennyiben tekinthető településtörténeti értelemben – Vigvári András szociológus, etnográfus fogalmát kölcsönözve – átmeneti térnek a külterület? (Vigvári, 2023). Fontos megtárgyalni, hogy a külterület és a zártkertek társadalma között milyen hasonlóság és különbség fedezhető fel.

Összességében az elemzés célja annak feltárása, hogy egy külterületi szegregátum felszámolása – az ott élő családok belterületre költöztetésén keresztül – milyen társadalmi következményekkel jár a beköltözők és a fogadó közösség számára. Vizsgáljuk a lakhatási mobilitás területi és társadalmi dimenzióit, az ehhez kapcsolódó konfliktusokat, befogadási mechanizmusokat, valamint azt, hogy miként lehet közösségi fórumok, szociális munka és önkormányzati eszközök révén elősegíteni a konfliktusmentes együttélést és a társadalmi beágyazódást. A tanulmány célja továbbá, hogy egy empirikus esettanulmányon keresztül hozzájáruljon a felzárkózási programok hatásmechanizmusainak jobb megértéséhez, különösen a földrajzi és társadalmi perifériával veszélyeztetett térségekben.

Településtörténeti és módszertani bevezető

A tanulmány keretét az EFOP-1.6.1-VEKOP-16-2016-00001 számú, „Felzárkózási együttműködések támogatása” elnevezésű projekt jelentette, amely 2021 és 2023 között valósult meg egy Ózd környéki településen. A tanulmányban a vizsgált külterületet/belterületet anonimizáltan jelenítem meg.

A munka során felhasználtuk a projekt társadalmasításához kapcsolódó két falugyűlés hanganyagát és a közel százfős empirikus települési felmérés – néhány megküzdési stratégia társadalmi lehetőségeire utaló – adatait is, valamint azokat az interjúkat is elemeztük, amelyek a leköltözött családokkal készültek a projekt lezárása után, 2024 tavaszán.

A szóban forgó külterület fénykora az 1960-as évekre tehető, ekkor bolt, iskola, óvoda és munkahely (bánya és varroda) is volt itt. De Magyarországon a szénbányászat mint ágazat megszűnt. Innentől nagyot változott a világ és a közösségi jövőkép, mert a külterülethez önmagában már nem kapcsolódott gazdasági-foglalkoztatási kényszer. Felmérésünk idején a külterületen alig ötven fő élt. A hatvanas évek elején ez a szám négyszázötven volt (Alabán, 2018).

A külterület lakóépítményei bányatelepként funkcionáltak Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye északi részén, Ózd vonzáskörzetében. A külterület a falu (amely maga is zsákfalu) központjától közel négy kilométerre, egy völgyben található. Ezek a „zárványhelyzetek” a periféria jellemzőit tükrözik. Az ismert, „klasszikus” zárványtársadalmak mellett újak is kialakulnak, ezek helyzetét intézményrendszerük és a térség (település) humánerőforrásainak hátrányos vonásai tovább rontják (Kulcsár, 2009). Az erőforrások tartós szűkössége pedig erősíti a térségen és a településszerkezeten belüli megosztottságot. A külterületi szegregátum fenntartását, üzemeltetését az önkormányzat a falugondnoki szolgálat keretén belül végezte, a falugondnoki feladatokat egy önkormányzati képviselő látta el. Így a külterületfelszámolási program egyszerre tűnt önkormányzati költségcsökkentő programnak, illetve a külterületi turisztikai beruházást támogató projektnek. A turisztikai beruházásra vonatkozó elképzelés a világjárvány kitörése előtt jutott el az önkormányzathoz.

A tanulmányban szereplő külterület a bányászat felfuttatásának idején élte virágkorát. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk, akkor a terület volt a centrum, a mai belterület pedig a foglalkoztatási központ dinamikájához tudott csak kapcsolódni. Évtizedek alatt ez megváltozott. Így a kitagolás, a beköltöztetés egyfajta irányított dzsentrifikációs folyamatnak is tekinthető, hiszen a korábban lakófunkciót is ellátó külterületnek már nem foglalkoztatási és lakhatási, hanem kizárólag új gazdasági-kereskedelmi funkció keresendő.

Az átmeneti terek jellemzői, a kertségek társadalmi világa

A bevezető tükrében érdemes összehasonlítanunk a zártkertek lakhatásával kapcsolatos véleményeket azokkal, amelyeket a külterületről beköltözők mondtak az interjúk során. Vigvári András Zártkert-Magyarország című kötetében (Vigvári, 2023) az átmeneti tér benépesüléséről szóló fejezetben ír erről a témáról, mely fontos kutatási kérdésre utal: miért tekinthető átmeneti térnek a zártkertek világa és a szegregátumok miliője?

Mező Barna Hajdúböszörmény szegregációs viszonyairól íródott kötetében azt fogalmazza meg, hogy a zártkertek és a szegregátumok világát az elszegényedésből és a bizonytalanságból (vö. a maslow-i piramis alappillérei) fakadó területi migrációs folyamatok alakítják. Az érkező és a költöző társadalmi csoportok alacsony iskolai végzettségűek, foglalkoztatási helyzetük nem stabil. Így ezekről a családokról a települési önkormányzatnak kell gondoskodnia társadalompolitikai és infrastrukturális fejlesztési szempontból (Mező, 2014).

Vigvári szerint is a kertekbe érkezett közösségek „bizonytalan lakhatási és egzisztenciális körülmények” (Vigvári, 2023: 95) közül jönnek. A zártkertekre jellemző a biztonságos (hitelmentes) lakhatás és az alacsony lakásfenntartási költségek, valamint a nyugodt, szabad, természetközeli élet. Ezért érdekes az, hogy – bár ellentétes lakásmobilitási utat írhatunk le – a külterületek és a zártkertek jellemzése esetében egyetérthetünk a zártkerteket kutató szerző megállapításával: a mindennapi élet szervezése erős kompromisszumokat kíván a várostól/településtől távol eső, földutakon vagy kátyúkkal teli aszfaltúton elérhető, gyéren közművesített területeken (Vigvári, 2023).

Az azonos értékek az ellentétes lakásmobilitási út kontextusaiban keresendők. A külterületről érkezők kiszámítható, de alacsony komfortfokozatú lakhatási térből költöznek a belterületre (a perifériáról a centrumba), a zártkerti társadalmi terek viszont városi árnyékhelyzetben kialakult kényszerű, de biztonságot adó (a jövőben talán megerősödést is jelentő) élethelyzetet nyújtanak, amelyben újra átgondolhatók a mobilitási célok (centrumból a perifériába).

Fontos azonban megjegyezni, hogy az átmeneti tér taszítóés vonzereje nemcsak térbeli, hanem társadalmi egyenlőtlen helyzetet is mutat, hiszen ez a lét egyszerre jelent a (nagy)város és a térség közötti kapcsolatot, illetve emelkedést vagy lecsúszást a társadalmi szerkezetben.

A bizonytalan munkaerőpiaci viszonyrendszer, a munkanélküliségtől való félelem, az elszálló rezsiárak, a hitelektől való függés és a családalapítási kényszer a kockázati társadalom egyenlőtlenségi tényezői. Így az átmeneti terek (a külterületek és a zártkertek) azt a célt is szolgálják, hogy az egyének és közösségek alkalmazkodjanak a megváltozott gazdasági viszonyokhoz, és céljaikat újratervezve később újra belépjenek a területi és társadalmi mobilitási útra.

Érdekes társadalmi-élethelyzeti különbség, hogy a zártkertek társadalmának kialakulásában a lakáspiacot érintő hitelválság komoly szerepet játszott, így elmondhatjuk, hogy ez a csoport periferikus, leszakadó (talán alsó középosztálybeli) társadalmi státuszból folyamodott kedvező (devizaalapú) hitelek kihelyezésével lakásvásárláshoz. A külterületi csoportok körében ez az előrehozott fogyasztás főként az áruhitelekre volt jellemző.

A két csoportban közös jellemző, hogy a hitellel finanszírozott, előrehozott fogyasztás fenntarthatatlan, és a következmények, a végrehajtói oldalról elindult behajtások is mindenkit érintettek.

Komoly különbség a két társadalmi csoport között, hogy a kertekbe költözők körében sokan voltak olyanok, akik a területtel semmiféle kapcsolatban nem álltak korábban (Vigvári, 2023). A tanulmányunkban szereplő külterületen viszont olyan társadalmi közösség élt, amelynek tagjai a bánya bezárása után lettek „röghöz kötöttek”, anyagi és kulturális tőke hiányában nem tudtak elindulni a területi mobilitási folyamatban, azonban a település központjával élénk (kereskedelmi, oktatási, foglalkoztatási, hitéleti, egészségügyi stb.) kapcsolatban állnak.

A két tér társadalmának foglalkoztatási lehetőségeit a bizonytalan (fekete vagy rövid, folyamatosan hosszabbított, határozott időtartamú) munkaszerződések jellemzik. A prekariátusnak nevezett (Ferge, 2012) társadalmi osztály számára jobb foglalkoztatási lehetőségeknek a (közeli városbeli) bérmunkapiac alsó szegmensei számíthatnak.

A külterületről beköltözők között is megjelent az a stratégia, amelyet a kertségekben láttunk: a stabil bérmunka hiányát (és a rezsikötelezettséget) saját háztartási (kerti) erőforrásaik mozgósításával tudják ellensúlyozni, illetve kiegészíteni (Vigvári, 2023). Így volt ez a külterületen is: az előkertek művelésére, virágpalánták ültetésére büszkén és a belterületen is követendő példaként emlékeznek a beköltözők.

A hasonlóságok sorában megemlítjük, hogy a külterületet és a lakóközösséget a falugyűlésen sokszor említették másodrangú kontextusban, számos alkalommal éreztették, hogy a történelem cserben hagyta az ottlakókat, nehezen férnek hozzá a mindennapi élethez elengedhetetlen közszolgáltatásokhoz. Amíg a zártkertek társadalma a politikai önszerveződéstől számíthat változásokra, a külterület társadalmának a jóléti intézkedések és társadalmi felzárkózási programok jelenthetnek előrelépést. Ez utóbbiak támogatása azonban helyi konfliktusokat eredményezhet, hiszen egy zsákfalu társadalmának esélyei összességében közel egyformák, s a külterületi közösségek területi mobilitásának kiemelt támogatása a kockázati társadalomban megszokott nyomás alá helyezi a sérülékeny társadalmi csoportokat.

Pszichológiai nyomás egyébként abban is megmutatkozik, hogy az átmeneti terek társadalmát hogyan és hova sorolják be a településközpont véleményformálói. Vigvári András szerint a tősgyökeres (anonim elnevezéssel élve) „kelemenszegieknek” semmilyen tapasztalatuk nincs a kertek változásáról, a folklór negatív jelzőket ragaszt az ott élőkre (Vigvári, 2023). Az átmeneti terekre ugyanis az ismeretlenség a jellemző. És mivel átmenetiek, nem is kell velük foglalkozni. Az itteniek megmaradhatnak a fővárosból kitiltott rosszéletűeknek, lecsúszott devizásoknak, pesti bevándorlóknak és betolakodóknak. Egyszóval „nem vagy egyenértékű ember” – mondja egy interjúalany a kertekből (Vigvári, 2023: 121).

Ez tulajdonképpen egyfajta kommunikációs sablon, helyi politikai szempontból települési narratíva, amely a többségi társadalom és a helyi önkormányzat védelmére szolgál, hiszen így könnyen gondolhatunk arra, hogy a zártkertekben élők számára az önkormányzati fejlesztések (a település egészéből nézve) inkább a pazarlás kategóriájába tartoznak.

A stigmatizálás kirekesztő gyakorlata a közbeszédben a külterületeken élők körére is kiterjeszthető. Beluszky Pál még 1982-ben fogalmazott úgy, hogy a kertségek tulajdonképpen megfelelnek a szegregátum követelményeinek, a gazdasági-életmódbeli átmeneti tér napszámosok, zsellérek, alkalmi munkások, városi szegények, pénztelen pályakezdők gyülekezőhelye (Beluszky, 1982: 326).

A települési falufórum tapasztalatai: a morális pániktól a lehetséges megoldásokig

2021 júniusában két falufórum valósult meg a helyi polgármesteri hivatal udvarán. A fejezet az ott elhangzottak szöveghű átiratából készült.

A hozzászólások tartalmából képet kapunk arról, hogy a falufórum résztvevői közvetlen tapasztalataik alapján hogyan látják az elmúlt harminc év helyi történéseit, a külterületi közösség lakhatási körülményeinek javítása tükrében a helyi társadalmat érintő döntések értékeit, dimenzióit, narratíváit.

Azért használjuk ezt az anyagot, mert hűen tükrözi, hogy a települési honlapokon, Facebook-csoportokban zajló kommunikáció kényelmes, gyors, de sokszor egyoldalú, gyakran félremegy az információ és az értelmezés. Nincs oda-vissza csatolás, a kommunikációs csatorna leegyszerűsödött. Jellemző, hogy az egyik résztvevő a fórumon ezt kérdezte: „Ez most egy közlés velünk?” Mindez az inkluzív önkormányzat mint működési keretrendszer hiányára világít rá (Farkasné Gasparics – Számadó, 2021).

Összességében érzékelhető volt a közösségben a morális pánik. A település a várható külterületi leköltözés előtt összezár, közös félelmeit, évtizedes problémáit és megoldási javaslatait is megosztja egymással (Kitzinger, 2000).

Az egyéni és a közösségi/települési érdek összekapcsolódását (egyfajta mindenkire ható közjót) hangsúlyozta a projekt megvalósítója:

„…abban tudunk majd segíteni önöknek, hogy egyfajta kontrollált módon, számos segítő szakember bevonásával olyan fejlesztést tudnánk véghez vinni ennek a településnek az életében, ami mindenkinek jó lehetne. Tehát a településnek azért, mert felszabadul az a terület, és lehet vele valamit kezdeni, tehát hogy ez anyagi forrást is jelentene. Másrészt azoknak, akik ott laknak, pedig foglalkoztatáshoz jutást, képzéshez jutást és beilleszkedést nyújthatna.”

A projekt munkatársainak a „mindenki jól jár” helyzetet támogató kommunikáció fenntartása volt a célja:

„Mivel nagyon kevés buszjárat jár, onnan bejárni a településre, hogy innen el tudjanak menni dolgozni, nyilván egy nagyobb kihívást jelent, mint azoknak, akik itt bent laknak. Ez az egyik fele. A másik fele, azt hiszem, hogy azért összességében alacsonyabb végzettségű emberek laknak ott, ebben is tudnánk segíteni, hogy valamiféle képzéshez jussanak vagy képzettséghez jussanak, amivel foglalkoztathatóvá válnak. Ebben is szeretnénk szerepet vállalni, hogy az ő foglalkoztatásukat beindítsuk. Tehát nem a település érdekei ellen szeretnénk mi dolgozni, és mindenképpen azért is szerettük volna ezt a mai fórumot, hogy lássák, hogy önöket is szeretnénk ebbe bevonni. Tehát hogy nem az önök döntése ellenére szeretnénk itt tevékenykedni, meg szeretnénk bármit csinálni, hanem közösen szeretnénk, hogyha ezek az emberek is bekapcsolódhatnának a település életébe még inkább, mert azért közmunkában, ha jól tudom, elég sokan dolgoznak itt a településen.”

Milyen tapasztalatok, negatív sztereotípiák, hiedelmek, pletykák akadályozhatják ezt a win-win helyzetet?

Egyrészt a település múltjához kapcsolódó bánya megszüntetése. Azt mondják a résztvevők, hogy „nem kellett volna megszüntetni harminc éve a bányát, akkor nem lenne problémánk”. Mások azt gondolták, hogy „ezzel nem fog megoldódni a kérdés. Az ember mindegy, hogy hol lakik, ha valamit akar csinálni, azt csinálja. Ha meg nem akar, akkor az Istennek se fogja csinálni”.

Idekapcsolódik az is, hogy rendezni kell a településhez való kötődést is, az illegális lakásfoglalást meg kell szüntetni. „Először ki kell takarítani azokat, akik semmiféle jogviszony nélkül csak lefoglalták a lakásokat, és ide semmi közük nincsen.”

A negyvennyolc ember több éve be van oda jelentve, mert az önkormányzatnak úgy tíz éve van olyan határozata, hogy senkit nem enged be lakni. Ezek az emberek ott laknak, ott laktak a szüleik, oda születtek a gyerekek – mondta a polgármester asszony arra a lakossági véleményre, hogy „hoppá, hoppá, az nagyon sok”.

Az elhangzó nézetek között tulajdonképpen a munka mint szocializációs keretrendszer határozza meg azt, hogy ki tartozik a településhez, és ki nem: „És akkor aki akar dolgozni, az dolgozzon, aki meg nem akar dolgozni, az meg oda megy, ahova akar. Az már senkit nem érdekel.”

A lakhatási jogviszony témája után a projektmunkatársak a „kié a szegény?” klasszikus felelősségkérdésére igyekeztek rávilágítani:

„Most van egyedüli lehetősége a településnek arra, hogy ne a település költségéből kelljen ezeket az embereket behozni a településre, hanem európai uniós költségből meg tudják ezt oldani. Ha belegondolnak abba, hogy ezek az emberek kint maradnak hosszú távon, nem lesz munkájuk, nem fognak tudni miből élni, az a településre nézve rettentő sok költséggel jár. Az, hogy onnan őket be kell hordani, iskolába kell hordani a gyerekeket, ott azért időközönként, mivel önkormányzati tulajdonúak az ingatlanok, kell valami fejlesztést végezni, merthogy az önkormányzat meg a település felelős azokért az ingatlanokért. Ha ott történik valami baleset, a település meg az önkormányzat lesz azért felelős. Tehát mindenképpen meg kell hogy oldódjon ezeknek az embereknek a helyzete. Mi abban szeretnénk segíteni, hogy ez minél konfliktusmentesebben és minél inkább őket és a település lakóit is felkészítve menjen végbe.”

Azonban a település rendszerváltás utáni történetét a szinte minden családot érintő elvándorlás is jellemzi, így nem csoda, hogy a falugyűlés véleményei között ez a mobilitási út is markánsan szóba kerül:

„Mennyi fiatal elment, aki dolgozó, akinek van szakképesítése. Mert nem tud ezen a környéken. Mert a pénzeket ilyenekre költik, és nem munkahelyteremtésre. És a fiataloknak el kell menni Budapestre, külföldre. Maguk nyilván nem tudják, hogy valószínűleg egy olyan helyen élnek. De ha a maguk szomszédságában, szomszéd épületében történne meg ez, valószínűleg ön sem akarná, hogy a gyerekét így nevelni, és elmenne. És ezek a fiatalok… arra kellene szerintem inkább ennek a többszörösét is akár rákölteni, de legalább ilyen költséget, hogy ezeket a fiatalokat próbáljuk meg visszacsalni ide, akik innen származnak el. És értékes munkaerő lenne, és ők teremtenek már értéket. Ezzel nem értéket teremtenek, hanem egy újabb telepet fognak csinálni a falunkból.”

Egy kiemelt célcsoportokat támogató felzárkózási programnak fontos, hogy legyen megfogható – mindenki számára elérhető – területfejlesztő hatása is:

„Nekünk mint faluban élőknek ebből mi előnyünk származhat? Bocsánat, most a saját helyzetemet tudom felhozni. Nekem lesz helyben munkahelyem, nem kell ingázni? Vagy tudok még itt olyan embereket mondani, akik helyben ingáznak, akár autóbusszal reggeltől estig úton vannak, gyári munkások.”

Azonban sokan feltették a kérdést: „Miről beszélünk, ha nincs munkahely? Sem a faluban, sem a környéken nincs munkahely. Az embereknek munkahely kell, ami fenntartható.”

A projekt által alkalmazott szociális munka tulajdonképpen az egyéni szándékok, motivációk, élethelyzetek aktiválásán alapul, így juthatunk el a közösségi támogató cselekvésig.

A realitások azt erősítették, hogy a külterület aktív munkásainak napszámosmunkájára szükség van az elöregedő faluban:

„Ezek az emberek nap mint nap itt dolgoznak, itt élnek velünk. Hívjuk őket kaszálni, segíteni, kapálni a kertben. Nem félünk tőlük. Ha beköltöznek, mindenki irtózik. Ezek az emberek nem leprásak. Nagyon sok embernek a háza rosszabbul néz ki itt bent a faluban, mint a külterületen.” A résztvevők hangsúlyozták, hogy a programban a külterületi üres ingatlanokat „le kell túratni”. Az építőipari árak elszabadulása miatt le kellett mondani erről a projekt kezdetén még tervben lévő elemről. A fórumon előkerült, hogy helyieket kellene megbízni ezzel a munkával. A válaszban a hazai pályázati viszonyokat jól ismerő mondat is elhangzott: „Idegenek csinálják. Én meg itt fizetem az iparűzési adót, és még én nem kapok semmi munkát se. Harminc éve, de nem panaszkodom, mert én megértem.”

A projekt felzárkózási/településfejlesztési módszertanában egy jövőműhely és egy önkormányzati elfogadásra is számító fejlesztési koncepció szintén szerepel. Ebbe a meg- lehetősen komplex módszertanba illeszkedik majd a külterület sorsa és más helyi gazdaság- és közösségépítő elképzelések sora is.

De a racionális tervezés lépései előtt az együttélés szabályairól, a közösségi keretekről kell szólni, hiszen a (külterület-településmag viszonylatra vonatkozó) költözéshez kapcsolódó igekötőnk a fórumon leginkább a „be” vagy a „le” volt, és a melléköltözés miatt nemcsak az érkezők, hanem a fogadó közösség felkészítése is fontos. A közös célunk az volt, hogy ne legyenek „idegenek” a külterületről érkezők. A közösen megélt múlt titkokat, sérelmeket is felszínre hoz: „Egyrészt nagyon sok ember nem jött le ide erre a gyűlésre, és megmondom azt is, hogy miért nem jöttek le az emberek, mert a külterületet mindig lenézték a faluban.”

„Minden település más. Nincsenek örök receptjeink. Mindenhol más emberek vannak, de integráltan gondolkodunk, vagyis sok oldalról megpróbáljuk azoknak az embereknek a jövőjét megközelíteni, akik ott elveszítik a lakhatási lehetőségüket, mert szinte már el is veszítették. Megpróbáljuk őket emberi, normális körülmények közé hozni, és megpróbáljuk a befogadó közeget is olyan közegbe hozni, olyan viszonyok közé hozni, hogy az együttélés minél zavartalanabb legyen, minél jobban működjön.”

A fórumon egy nagyon fontos szakpolitikai mozzanat is előkerült. Mégpedig az, hogy számítsunk arra, hogy bármilyen jó szándékunk van is, a projektet úgy kell elnevezni, hogy ne teremtsünk kétségeket a céljaink felől a kedvezményezett csoportok körében.

A „kivel van baj?” kérdés alapvetően csoportközi, társadalmi, sablonszerű együttélési témákat vet fel (és nem csak a konkrét költöző és fogadó közösségekre jellemző):

„Mert mi nem is titeket bántunk, akik élni (és dolgozni) akartok, hanem azokat, akik nem akarnak a közösségbe beilleszkedni, nem akarnak velünk együtt lenni.” „De akkor nem úgy kéne kifejezni, hogy mindenkit egy kalap alá vesztek.”

Ez a párbeszéd az elmúlt évtizedek elosztási-támogatási gyakorlatának a lenyomata. A saját erőből mobilis családok jobban elfogadottak a helyi szinteken, míg a támogatott lakhatás inkább kivételezést, pozitív diszkriminációt sugall (pedig a területi és kulturális mobilitás értékvezérelt cselekvésnek, közös ügynek tekinthető).

„És azt is tudjátok, hogy ebben a faluban, hogy hányan költöztek le külterületről a faluba? És akkor morogtatok, igaz? Egy kicsit, mert idejöttek, és azóta is itt élnek. Így van?” „Így van.”

„És akkor most mondjátok a magatokét, hogy az az ötven fő, aki le akar jönni, hogy most miért jönnek azok ide.”

A be- vagy leköltözői szándékot a falu elöregedő korszerkezete is erősíti. Az üres házak lehetséges felújítása és a telepfelszámolásoknál történő alkalmazása (községmegújítás) már 1990 előtt is szándék volt hazánkban:

„Vannak üres házak. Van hetven olyan özvegyasszony, aki nyolcvan-kilencven éves, köszönöm szépen, mi lesz ezekkel a házakkal? Most laknak benne. Azt hiszitek, hogy a gyerekei idejönnek? Fenét! Akkor ki fog ideköltözni, mert megveszik mondjuk a holland emberek. Az nem baj, hogy ők megveszik.”

Egy terület, egy település a történelem során is sokszor szűnt meg lakófunkció szempontjából. Most úgy áll a helyzet – mondta egy programmegvalósító, hogy a „kapitalizmusban negyven-ötven embernek szolgáltatást, boltot, iskolát, orvost nem lehet csinálni, nem lehet helybe vinni.

Olcsóbb, ha őket »mozgatjuk« a térben. Tehát a gyönyörű környezet adott, némi kevés közmű is van ott, mert köves út is van, meg kellene találni azt a hasznosítási módot, amely sokkal jobban szolgálja az egész települést vagy a térség életét, gazdasági eredményeit, mint az, hogy lakóterület legyen, nagyon rossz állapotú vagy mindenképpen nagyon szegényes körülményeket biztosító lakásokkal.”

A leköltözött családokról

A faluba költözést követő hónapokban (2024 első félévében) a külterületről érkező családok körében minden interjúalanyunk (öt családdal készült interjú) emlékezett a falugyűlésre, amelyen élénk vita kísérte ezt a szociálpolitikai projektet. Sokan arról számoltak be, hogy a vita folytatódott, de inkább már a Facebookra, a települési oldalra/ fórumra tevődött át. Tulajdonképpen internetes bullying valósult meg, amelyet szerencsére kezeltek a családok és a segítők.

A leköltözők érzelmileg komolyan kötődnek a külterülethez: „Ott éltünk, ahol én magam abban a házikóba születtem, ahova hazavittek.” „Engem megviselt a költözés. Megmondom őszintén, úgy lefogytam. Most kezdem magam visszaszedni, mert hát csak ott nőttünk, akármilyen volt az a telep, ott növekedtünk fel, oda kötöttek a szép emlékek.”

A volt külterületi családok közös megküzdési stratégiája volt az, hogy elengedik a sértéseket, mert „ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki”. A településközpontban élő hangadó közösség nehezen fogadta el azt, hogy a külterületet nem lakóhelyként kell továbbfejleszteni (pedig a külterület történetében a lakófunkció mellett a foglalkoztatási funkció is közel ugyanannyi ideig volt jellemző). A külterületi közösségnek pedig meg kell tanulni, hogy a lakás nem csupán fizikai tér, hanem beágyazottság is a lakókörnyezetbe. Mindez egyfajta középosztályosodási értéknek is tekinthető, emeli az egyéni/családi presztízst is.

„Vannak ezek a bántások, de úgy gondolom, hogy elsősorban is ismerjenek meg minket, hiába, hogy a nap huszonnégy órájában előtte is itt dolgoztunk meg az emberek közt voltunk, de hát mindennek eljön a maga ideje.”

Az alapvető egyenlőségeszme mellett a lakhatás minősége hozott mobilitásélményt, amely erősíti a közösségi jóllétet és így a konfliktusmentes együttélést is. Ennek a minőségi váltásnak kell megőrizni a lendületét.

„Közelebb vagyunk a bolthoz, óvodához, Ózdra bejárni, egyszóval mindenhez, ami a mindennapokban fontos.” „Meg kell mutatni mindenkinek, hogy igenis startvonalra tudunk állni. Itt rajtunk múlik minden, persze mindent akarni kell, el kell menni dolgozni, és meg kell mutatni, hogy nem félünk, ki tudjuk fizetni a rezsit.”

Ez az interjúalanyunk azt is kifejtette, hogy nemcsak a minőségileg más lakás- és életkörülményekkel kell együtt élni, hanem az ezekből adódó életmódváltással is. A szükségletekről való gondoskodás nem kényelmesíti el az embert, a faluközpontban azonban más a helyzet:

„Megfőzzük azt a kis ebédet, utána ülünk, tévézünk, elmegy az erő, nincs erőnk. Kint meg fizikai munkákat végeztünk, lugast rendeztünk, újra kapálhattunk, gyalog jártunk, kinti kútról hordtam a vizet húszliteres kannákban. Itt is szeretnék én csirkéket nevelni, meg disznót.”

Az új lakásokkal kapcsolatban a tereprendezés elmaradása, a kerítés hiánya merült fel kritikaként, de ezt a válaszadók saját erőből megoldják.

Az interjúkból arról is képet kapunk, hogy a szegénység és a periferikus élethelyzetek igen drágák. Hiszen pénz nélkül, autó nélkül, hiányos menetrenddel (sok esetben a buszjegyre is máshonnan kell előteremteni a költséget) nehezen lehet megoldani krízishelyzeteket (akár csak egy olyat, hogy miként mész a lázas gyerekedért az óvodába, és hogyan hozod vissza, ha csak magadra számíthatsz napközben).

A téli költözés jelentett olyan kihívást, hogy most akkor mennyi lesz a rezsi, mennyibe fog kerülni a fűtés. Ezt a családok nem tudták, nem volt tapasztalatuk, hogyan spóroljanak. A külterületen tudták, hogy a gyűjtött/kapott tűzifa meddig elég, és milyen meleget ad. Itt a „gázlánggal” kapcsolatban az első időszakokban még nem volt kész a magatartásrendszer.

„Ha engem kérdeztek volna, én tényleg lehet, hogy nem októberben költöztettem volna. Majd nyáron kiforrja magát.”  „Ha jobban állunk, veszek egy nagyobb fatüzeléses kandallót.”

A válaszadók megállapították: ha nem indult volna el a projekt, akkor a külterületiek zöme fent maradt volna, mert önállóan nem tudtak volna leköltözni a faluba.

Társadalmi-mobilitási zártság, a fejlesztések mint közös térségi célok

Számos szociológiai mutató mellett, amely a szegregált élethelyzetet jelöli (például a nyolc osztályt végzettek száma, a tartós munkanélküliek aránya), dinamikusabb mutatót jelent az, ha megnézzük az ottlakók családi, rokoni, baráti és szomszédsági kapcsolatait. Hiszen ez a leginkább ciklusérzékeny, mert mikrokörnyezetben is jobban reagál az aktuális időszak felívelő vagy éppen hanyatló makrotörténéseire.

A szociális háló maslow-i értelemben is fontos eleme az ember komplex biztonságérzetének. A száz fő tizennyolc évnél idősebb települési (belterületen, illetve külterületen élő) válaszadót elérő kérdőíves terepkutatásunk során harmincöt konkrét és általános szakmát, foglalkoztatási státuszt, szerepet soroltunk fel, hogy kiderüljön, a válaszadó tudna-e hozzájuk fordulni valamilyen gond, probléma esetén. E szakmák művelői lehet- tek a kérdezett családtagjai, rokonai, ismerősei is.

Ebből a foglalkozási kínálatból a belterületen élők átlagosan 23,3-et, a külterületi lakosok 18,6-et említettek meg. Jelentős különbség van a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők javára.

Az érettségivel és szakmával rendelkezők huszonhetet, a diplomások huszonötöt jelöltek be, a legfeljebb nyolc osztályt végzettek pedig tizenkilencet. A szakmai támogató kapcsolati háló ismertsége a legkevésbé jellemző a visszaköltözőkre (tizenhat említés). A tősgyökeresek huszonhárom szakmát kötöttek személyhez.

Ha a szakmák képviselőinek ismertségét nézzük, azt látjuk, hogy a település közös ipari/foglalkoztatási múltját megtestesítő bányászok ismertsége magas, szinte valamennyi családra jellemző. Így van ez szinte minden más munkával, amelyek a mindennapok biztonságérzetéhez kapcsolódnak. Idesorolhatjuk a kereskedelmet, a helyi választott tisztségviselőket és a hivatali dolgozókat, az óvodapedagógusokat, a védőnőt, a tanárt, a tanítót. A lelki támogató (plébános) ismertsége is magas, sokan ismernek családsegítőt, és néhányan segélyszervezeti munkatársat is. Magasabb presztízsű szakmák, hivatások (bankár, sebész, építész, ügyvéd, katona, politikus, mérnök stb.) ismertsége azonban inkább a belterületen élők szociális hálójára jellemző (1. táblázat).

Izgalmas feltevéseket indíthat el e kérdés további elemeinek részletes kidolgozása, hiszen egyértelmű az is, hogy a személyes kapcsolatok gazdagsága és minősége az egyéni életút egyengetésében, támogatásában ilyen kis közösség esetében is elengedhetetlen, s látszik az is, hogy a zártabb szociális kapcsolatok milyen hátrányt jelentenek egy zsáktelepülésen.

No de milyen hátrány érheti azokat, akik kevésbé jó térkapcsolati adottságokkal rendelkező településen élnek? Az interjúk összességében a kereskedelmi-foglalkoztatási beágyazottság hiányát emelik ki ezzel kapcsolatban.

Az ennek hátterében lévő kirekesztettség a közlekedésből legegyszerűbben úgy fogalmazható meg, hogy „az adott személy nem képes oda és akkor elutazni, ahová mások nehézségek nélkül el tudnak jutni” (Lieszkovszky, 2018: 90–91).

Tiner Tibor Borsod-Abaúj-Zemplén megyében végzett kutatásában foglalkozik azon célokkal, irányokkal, melyekért a lakosok elhagyják a lakóhelyüket, elutaznak. Ilyenek a munkába járás, a tanulással, vásárlással vagy a lakossági szolgáltatásokkal összefüggő, illetve az egyéb típusú utazások (például egészségügyi, fakultatív vagy közigazgatási célú utak) (Tiner, 1983).

Manapság is megfogalmazhatjuk ezt az állítást: a közlekedési árnyékhelyzet gyakran lehet akadálya annak, hogy az esélyteremtési-fejlesztési folyamat eredményei (új tudás vagy szakma megszerzése, részvétel az elsődleges munkaerőpiacon, egészségügyi kontroll) gyökeret verjenek az életmódban (2. táblázat).

1. táblázat: A szociális háló – szakmák ismertsége (%) a településen (n = 101) (saját kutatás, 2021)

2. táblázat: Közösségi közlekedési térkapcsolatok, 2021 (Balcsók István geográfus, egyetemi adjunktus szerkesztése)

A helyi közösségben mindazok, akiknek korábban is voltak jó gondolataik, de nem voltak helyzetben, és egyedül érezték magukat felismeréseikkel, most a többiekkel együtt a helyi mozgásokból inspirációt nyernek a közös gondolkodásra, majd cselekvésre. A rendszeres kommunikáció révén fokozatosan mind többen a sokakat érintő ügyek mellé állnak, s ha közössé válik a cél, elkezdődik a „megkomponálás”, „keretbe foglalás” folyamata (Vercseg, 2020).

A településen élők mindennapjaiban megjelennek a lakosság körében jellemző alapvető szükségletek. Ezek dinamizálják a viselkedést, és megszabják irányát, az aktuálisan érzékelt szükséglet ugyanis kihat a cselekvési cél megválasztására. Életmódunkat nagyban meghatározzák szükségleteink, melyek egyfajta hierarchiát, fontossági sorrendet is alkotnak.

A községben élő emberek a korcsoportok legnagyobb szükségének a munkalehetőségek, a működő általános iskolák, a helyi gazdaság fejlesztésének és a közösségi közlekedés javításának, továbbá a gyermekprogramok és az egészségügyi szűrések hiányát érezték. Ez a felsorolás a társadalompolitika/felzárkózáspolitika összetettségét is mutatja a periféria világában. Emellett minden korcsoportban kiemelten fontos számukra több anyagi támogatás biztosítása, különös tekintettel az idősebb korosztályra.

Az eredmények tükrében a helyben élők között a felmérés pillanatában egység mutatkozott. Nem feltétlenül egy kiemelt, külterületen élő célcsoport támogatása, hanem a települési periférialét komplex társadalompolitikai oldása érdekében, tehát alapvetően egy szakmaiságon és szolgáltatási jelenléten alapuló, alulról jövő fejlesztési út és operatív programcsomag megvalósításával kapcsolatban érzékelhettünk közös nevezőt. Összességében a lakhatási körülmények fejlődése közép- vagy inkább hosszú távú változást jelent a beköltözött családok életében. Válaszadóink azonban inkább a biztonságos és fenntartható lakhatás komplex körülményeit szerették volna viszontlátni a programokban, nem csak a fizikailag átadható ingatlanokat.

„Az eredeti elképzelések szerint a lakhatás javítása önmagában előrelépést jelentett volna a résztvevők életében, de hamar kiderült, hogy ez nem elég. Az új környezethez való alkalmazkodás mellett sok családnak az önálló megélhetés is komoly kihívást jelentett. Hiába költöztek jobb lakókörülmények közé, a munkaerőpiacon nem nyíltak meg előttük új lehetőségek, sok esetben a helyi vállalkozások sem voltak nyitottak az érkezők fogadására. A gazdasági stabilitás hiányában a lakhatás önmagában nem hozott gyökeres változást” (Tóth-Ádám, 2025: 37). Ezt a szakdolgozói értékelést erősítette meg korábban a Máltai Tanulmányokban megjelent recenziójában Ditzendy Arisztid: az infrastruktúra fontos, azonban önmagában kevés, ez látszódik az elmúlt harminc év szegénységcsökkentő beruházásainak sok esetben kontraproduktív eredményein (Ditzendy, 2024: 150).

A megállapítás helyi munkaerőpiaci részét érintő pályázati adat azonban azt mutatja, hogy helyben nem sok lehetőség van a közfoglalkoztatásból való kikerülésre. Megjegyezzük, hogy a www.palyazat.gov.hu adatai szerint 2004 és 2020 között a községbe tizenhárom pályázat érkezett összesen 334 millió forint értékben. Hét esetben a községi önkormányzat volt a támogatások kedvezményezettje. Vállalkozók számára alapvetően a Vidékfejlesztési Programból érkezett támogatás. Ez az adat is arra utal, hogy a társadalmi felzárkózási programok esetében alapvetően térségi szinten szabad értelmezni a munkaerőpiaci lehetőségek fejlesztését.

Kockázat, bizonytalanság, verseny: modernizációs forgatókönyvek

A közel három évtizede lezajlott magyar (és tágabban kelet-közép-európai) rendszerváltás (mivel felülről érkező modernizációs kényszer volt) a periféria társadalmát, gazdaságát, közös fejlesztési irányait nem vette (talán nem is vehette) figyelembe. Pedig Andor Mihály Néma forradalom című kötetében 1989-ben azt hangsúlyozta, hogy „a település népességmegtartó ereje mögött egy paternalisztikus állameszme húzódik meg, amely az újraelosztás sakkjátszmájában báboknak tekinti az embereket és sakktáblának a települési struktúrát. Ha ezt idetesszük, onnan azt elvesszük, akkor az emberek ott maradnak vagy lépni kényszerülnek. Holott a településeket emberek hozták létre, és örömmel maradnak, ha körülményeiket (térhasználat, társadalmi igény) maguk alakítanák” (Andor, 1989: 21).

Ezt a folyamatot azonban meghatározza az elmúlt évtizedeket jellemző állami hatáskörök és feladatok átalakulásának kevéssé átlátható és alapvetően ciklikus mozgása, amelyben a periferikus, erőforráshiányos települések alapvetően vesztes helyzetbe kerültek. Erre a társadalmi-gazdasági helyzetre adott választ stratégiai, közösségi tervezési és megvalósítási szinten is a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex tevékenységéhez kapcsolódó – azóta kormányprogrammá vált – Felzárkózó települések (FETE) program (Kovács, 2021).

A közösségépítés, a professzionális segítés/támogatás (a gondoskodástól a diplomás kompetenciákkal rendelkező szociális munkásig) nagyon fontos fejlesztőmunka, hiszen egyszerre segíti a családokat és a közösségeket, így a település számára nyújt esélyteremtő lehetőségeket.

Ez a munka lényegében az elzártságot és annak érzését csökkenti. Az elzártságból, a zsáktelepülés elhelyezkedéséből adódó lakossági reakciók, megküzdési stratégiák nem hatékonyak és nem is tarthatók fenn, ha egyéni szinten kell megvívni a küzdelmeket a mindennapokban. Idesorolhatjuk az életmódhoz kapcsolódó rugalmas eljutást a társadalmi mobilitást támogató intézményekhez, az elsődleges munkaerőpiaci foglalkoztatási lehetőségekhez, illetve a nagyobb kereskedelmi és humánszolgáltató intézményekhez.

Az egyéni stratégiák ugyan felmutathatnak sikeres életutakat, de ha a település közösségének többsége nem tud csatlakozni ehhez, akkor a közösségben erősödhet a kognitív disszonancia érzése, ami újra leszakadáshoz, a periférián maradáshoz és így végső soron területi-társadalmi egyenlőtlenséghez vezet.

A felzárkózás szociológiájának fontos kérdése az, amit Szűcs Jenő (1981) korszakos munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról című írás alapján fogalmazhatunk meg. Itt nem is feltétlenül a változtatások mikéntje a kérdés, hanem az, hogy zárt(abb) vagy nyitott(abb) társadalomban valósulnak-e meg. Az egyéni élethelyzetek azonban a kockázati társadalom világában individualizálódnak. Vagyis ugyanazon társadalmi szereplők, amelyek a felzárkózási folyamatot támogatják, elősegítik, szabványosodást is teremtenek a társadalmi alrendszerek terén, de itt közös jellemző az, hogy a felzárkózás során létrejövő új egyéni élethelyzetek (munkaerő)piacfüggők (Beck, 2003: 237).

Ennek a komplex munkának a kulcsszavai egyfelől a közösségi reaktiváció és a tervezés, a térségi programban való együttműködés és a kiszámíthatóság, másfelől pedig az „alulról is nyitott jóléti erkély”. Ez a szókép tulajdonképpen olyan visszacsatolási mechanizmust jelent, amelyben az urbánus középosztály tagjai (akik a felzárkózás szakpolitikai irányítói) elfogadják a periféria érdekérvényesítő csoportjainak területi-társadalmi kiegyenlítődést célzó térségspecifikus javaslatait (Szarvák, 2018).

A középosztály tagjai lehetnek a „lokálisan integráltak” 5 százalékos csoportja a magyar társadalom szerkezetében. Körükben a legmagasabb a kisebb településeken élők aránya (76%), átlag feletti arányban jellemző a felsőfokú végzettség és a diplomás apa a családban, illetve a legmagasabb a (bevallott) havi nettó bevételük. A lokálisan integráltak 7 százaléka roma. Széles kapcsolati hálóval rendelkeznek, mind a nexusdiverzitást, mind a bizalmas kapcsolatok számát tekintve (Gerő et al., 2020: 72).

Ha a periféria térségeiben a társadalmi-gazdasági ágensekhez való hozzáférés nem intézményesül, a fejlődés/fejlesztés több ponton elakadhat, lelassulhat, aránytalanná válhat, a kívánt prioritások felé haladás helyett a társadalmi-gazdasági polarizáció növekedése s így a tradicionális, örökölt problémák továbbgörgetése valószínű (Szarvák, 2022).

A már idézett kutatás (Gerő et al., 2020: 77) azt emeli ki, hogy a magyar társadalom közel harmadában egyetlen integrációs mechanizmus sem működik (normaszegő dezintegráltak: 20 százalék, kirekesztett alulintegráltak: 8 százalék). Inkább a dezintegrációs mechanizmus működése rögzíthető ezekben a társadalmi csoportokban. Alacsony a kapcsolati háló, az iskolai végzettség, a munkaerőpiaci és civil szervezeti jelenlét szintje, relatíve magas viszont a normaszegéssel kapcsolatos elfogadás értéke. A két csoport tagjainak 19 százaléka roma. Zömmel kisebb városokban és községekben élnek, de a kirekesztett alulintegráltak negyede fővárosi. Rendkívül magas körükben a kirekesztettség érzése.

Átmeneti terek: egy dinamikus szegregátumfogalom felé

Az ország életében mindig voltak fölérendelt célok (Csepeli, 2003). Most ez a periferikus térségek (el)zártságának a csökkentése. Hiszen így újra aktívnak számolhatunk el már partvonalra került gazdasági-társadalmi erőforrásokat. Állításunkat a regionalista Nemes Nagy József is alátámasztja, szerinte ugyanis a centrum-periféria viszony nem statikus; a perifériák függése és autonómiája dinamikusan változhat (Nemes Nagy, 1996). Ehhez viszont a narratíváinkat, fogalmi rendszereinket, szakpolitikai kereteinket is módosítanunk kell.

Fontos, hogy a diagnóziscélú településbejárás csak akkor működhet valóban eredményesen, ha az általános standardok (például az emberhez méltó lakhatás minimális feltételei) mérhetővé tétele mellett figyelembe vesszük a gazdasági-társadalmi térszerkezetben – éppen a centrum-periféria viszonyrendszer révén is – szignifikánsan jelentkező különbségek hatását.

Vagyis bár a komfort nélküli lakás mindenhol azonos kategóriát jelent, a településen belüli megítélése (a helyiek mentális térképe, szubjektív kirekesztettségérzete alapján) jelentősen függ attól, hogy kuriózumként jelenik-e meg, vagy éppen az átlagot képviseli.

Fontos kiemelnünk, hogy a szegregátum kifejezést így tágabb értelemben használhatjuk, nem csak a KSH módszertana alapján kijelölhető, munkaerőpiaci és alacsony iskolai végzettség szerinti megközelítéssel (és nem etnikai elkülönítéssel) létrejött szegény, társadalmi kiilleszkedést mutató területeket értve rajta.

A fenti tartalmi keret biztosítja azt, hogy a szegregátumok világát is átmeneti tereknek tekintsük. Olyan társadalmi és térbeli pufferzónának (mezoszintnek), amelyben folyamatos kapcsolódási lehetőség adódik az intézmények és a segítő, humánszakemberek jelenlétéhez és munkájához.

A szűkös erőforrások miatt mindez persze azt is jelenti, hogy a fenti modellt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha a felzárkózási programok nem településszintűek lesznek, hanem a szubszidiaritás elvét a területi-igazgatási hierarchiában feljebb, de a járásnál alacsonyabb szintre emeljük, és településpárokban, települési tengelyekben, mikrotérségekben, felzárkózási (fejlesztési) klaszterekben gondolkodunk.

Zárógondolatok

Az összegzésben szólnunk kell a falufórumról mint a projekt elindításának, társadalmasításának egyik legfőbb eszközéről. A megszólalások jól tükrözték az egyéni élethelyzetek bizonytalanságait, a lehetséges települési, közösségi kockázatokat. Tulajdonképpen minden résztvevő a kapaszkodót (másként fogalmazva a közös bizalmi hálót) kereste.

A főbb konfliktuspontokat az jelentette, hogy a falu központi részén lakók saját igényeik kielégítésére igénybe veszik a külterület munkaképes lakóinak szolgálatait. De ez saját (szabad) akaratot jelent a faluban lakók részéről, és nem annak elfogadását, hogy egy támogatott lakhatási projekttel megszüntetik az évtizedes társadalmi status quót.

A fórum dinamikája jól jelezte, hogy a helyi hatalommal való párbeszéd milyen előnyöket jelent mindenkinek. De azt is mutatja, hogy az egyeztetés elmaradása, a társadalmi (partneri) párbeszéd hiánya súlyos cselekvési blokkokhoz, közös tehetetlenségi állapothoz vezet.

Jelen tanulmány következtetései közül azt kell kiemelnünk, hogy a felzárkózási programok kialakítása és végrehajtása során teret kell engedni a települési (mikrotérségi, járási) inkluzivitásnak, a befogadó társadalompolitikai gyakorlatnak. A felzárkózáspolitikának mint szakpolitikának a helyi megvalósítását célszerű a településnél nagyobb igazgatási szinten véghez vinni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a lakhatási minőségben történő előrelépés a felzárkózási programokkal támogatott mobilitás fizikai bázisa lehet. Ehhez azonban olyan fejlesztéspolitikai gyakorlat kell, amely az átmeneti tereknek a településekhez kapcsolódó fogalmát, az abban rejlő vonzó és taszító dinamikát definiálja. Láttuk, hogy az átmeneti terekben (zártkertekben, külterületi/belterületi szegregátumokban) a családok/egyének a társadalmi szerkezetben alacsony pozíciót töltenek be. E pozíciók fejlesztése a bourdieu-i tőketípusok együttes megerősítésével történhet hatékonyan. Ez a munka azonban nem szabványosítható, nem egységesíthető. A település és a (mikro)térség közösségének együtt kell formálódnia.

A periferikus vidékekre jellemző tanult tehetetlenségből (L. Ritók, 2024) viszont az következik, hogy ezt a felzárkózási folyamatot a helyi hatalmi és érdekviszonyoktól független szakmának kell vezetnie. E munka az európai uniós fejlesztéseket kialakító és menedzselő projektosztály (Kovách, 2012) feladata lehet, a munka jellege pedig a periferikus élethelyzetek csökkenését eredményezheti.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A gazdasági sokkok – mint a Covid–19-világjárvány vagy az infláció – aránytalanul sújtják a társadalom perifériáján élőket, különösen a hátrányos helyzetű roma közösségeket, amelyek strukturális hátrányokkal, munkaerőpiaci kiszorítottsággal és alacsony erőforrás-hozzáféréssel küzdenek. A tanulmány két északkelet-magyarországi roma közösség példáján keresztül vizsgálja, milyen megküzdési stratégiákkal válaszolnak az emberek a gazdasági bizonytalanságra és a társadalmi dezintegrációra. A kvalitatív interjúkon alapuló kutatás kiemeli az informális gazdaság, a tradicionális szolidaritás és az egyéni alkalmazkodás szerepét. Az eredmények szerint a formális munka egyre kevésbé érhető el, a túlélést a közösségi támogatásra és rugalmasságra épülő stratégiák biztosítják. A tradicionális roma szolidaritás újraéledése fontos védőháló lehet a társadalmi leszakadás ellen.

Kulcsszavak: roma közösség, gazdasági válság, informális gazdaság, szolidaritás, megélhetési stratégia

DOI: 10.56699/MT.2025.3.3

A gazdasági és társadalmi válságok nemcsak strukturális problémákat eredményeznek, hanem jelentős mértékben átalakítják a közösségek mindennapi működését is. Ez különösen igaz a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetű etnikai kisebbségekre, amelyek fokozottan ki vannak téve a gazdasági bizonytalanság negatív hatásainak (Ferge, 2008; Kóczé, 2010).

A gazdasági válságok közvetlen és azonnali hatást gyakorolnak a vidéki roma közösségek életére. A növekvő munkanélküliség, a megélhetési nehézségek és az ezekből fakadó anyagi bizonytalanság nyomást helyez a közösségi struktúrákra, amelyek gyakran nem rendelkeznek a válságkezeléshez szükséges erőforrásokkal és kapacitásokkal (Maszlag, 2021). A gazdasági instabilitás és a társadalmi tőke eróziója tovább súlyosbítja a helyzetet. A hagyományos értékrendek felbomlása, a bizalom visszaesése és a szociális kapcsolatok gyengülése nemcsak a közösségi kohéziót rontja, hanem a válságkezelő képességeket is korlátozza. Az egyéni és közösségi túlélési lehetőségek szűkülése miatt a kilábalás folyamata jelentős nehézségekbe ütközik, tekintettel a korlátozott erőforrásokra és támogató hálózatokra (Albert–Dávid, 2006).

Ezért a gazdasági válságok hatásai túlmutatnak a pusztán gazdasági dimenzión, mélyreható szociális és kulturális következményekkel is járnak, melyek hosszú távon átalakíthatják a közösségek és az egyének életfeltételeit. E kihívások megértése és kezelése alapvető jelentőségű a társadalmi stabilitás és a közösségi jólét fenntartása érdekében.

Jelen tanulmányban két kelet-magyarországi roma közösség élethelyzetét vizsgálom a Covid–19-világjárvány és az azt követő inflációs válság időszakában. A kutatás célja annak feltárása, hogy e közösségek milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak, hogyan alakítják megélhetésüket, milyen szerepet tölt be az informális gazdaság, valamint miként aktivizálódnak a szolidaritási hálózatok. A kutatás kvalitatív interjúkra épül, amelyek fókuszában a munkaerőpiaci lehetőségek, az állami ellátórendszer szerepe, továbbá a hagyományos roma túlélési technikák adaptációja áll. A tanulmány további célja a társadalmi egyenlőtlenségek és a helyi válaszreakciók mélyebb feltérképezése, különös tekintettel a társadalmi szolidaritás adaptív mechanizmusaira.

A tanulmány első részében röviden ismertetem az integráció és a dezintegráció fogalmát. Ezek elméleti keretei lehetővé teszik a gazdasági válságok társadalmi következményeinek mélyebb megértését, különösen a strukturálisan hátrányos helyzetű csoportok, például a roma közösségek esetében. Ez a megközelítés nemcsak az anyagi javakhoz való hozzáférés szintjét vizsgálja, hanem azt is, hogy e csoportok milyen mértékben képesek bekapcsolódni a társadalmi intézményekbe, illetve milyen mértékben szorulnak ki onnan. A dezintegráció fogalma pedig segít megragadni a társadalmi részvétel csökkenését, a közösségektől való elidegenedést és az újratermelődő egyenlőtlenségeket, amelyeket a válságok tovább mélyíthetnek.

Ezt követően kitérek a társadalmi kirekesztés, a területi egyenlőtlenségek és a válságok hatásainak rövid ismertetésére, ugyanis csak akkor érthető meg mélységében a cigányság túlélésének stratégiája, ha világosan látszik, milyen struktúrák és folyamatok állnak a háttérben. Az elméleti rész bemutatja, hogy

• milyen rendszerszintű egyenlőtlenségek hatnak Magyarországon;
• hogyan kapcsolódik össze a térbeli és a társadalmi kirekesztés;
• és miért különösen sérülékenyek bizonyos régiók.

A tanulmány második felében a kutatás módszertanát és a településeket mutatom be röviden. Végül összegzem a félig strukturált interjúkból kapott válaszokat, és szintetizálom őket az elméletben megfogalmazott állításokkal.

Integráció, dezintegráció

A társadalmi integráció kérdésköre a klasszikus szociológia egyik alapvető témája, amely különösen az iparosodással vált égetően fontossá. A tradicionális közösségi hálózatok meggyengülése már ekkor elkezdődött, és a modernizáció előrehaladtával ez a folyamat sok országban csak tovább gyorsult (Polányi, 2004). Ez mára abban nyilvánul meg, hogy egyre gyakoribbá váltak a rendszerszintű működési zavarok: a munkahelyhiány, az egészségügyi ellátás nehézségei, a közlekedés akadozása vagy az oktatási rendszer elégtelenségei mind a társadalmi funkciók megbomlására utalnak (Gárdos et al., 2024).

Émile Durkheim (1982) szerint az anómia – vagyis a társadalmi normák gyengülése – közvetlenül vezet társadalmi zavarokhoz. Más kutatók, mint Robert K. Merton, Ferge Zsuzsa, Graham Room vagy Köllő János és Reizer Balázs is úgy vélik, hogy a társadalmi dezintegráció (például a kirekesztés, a függőségek vagy az erőszak) mély strukturális egyenlőtlenségeket tükröz (Merton, 1968; Ferge, 2000; Room, 2005; Köllő–Reizer, 2021). Niklas Luhmann rendszerszemlélete szerint ugyan a társadalmi alrendszerek – például a piac, a jog vagy a kommunikáció – képesek mechanikus módon fenntartani az összekapcsoltságot, ez mégsem elegendő a valódi társadalmi kohézióhoz (Luhmann, 2009). Jürgen Habermas (2011) éppen ezért hangsúlyozza, hogy a rendszerintegráció önmagában nem elég, az emberek közötti kapcsolatok, a közös értékek és a csoportidentitások nélkülözhetetlenek a normatív integrációhoz.

Egyes szerzők, mint Herbert J. Gans (1988) és Kovách Imre (2017), arra hívják fel a figyelmet, hogy teljesen integrált társadalom nem létezik – inkább különböző fokozatokban beszélhetünk társadalmi integrációról. A dezintegrációs folyamat előrehaladtával gyengülnek az intézmények, a normák és a társadalmi bizalom. Michel Foucault (2000) úgy fogalmaz: amikor a normák elvesztik hitelességüket, az bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot szül, amely aláássa a mindennapi élet stabilitását.

Ennek ellenére Gans arra is emlékeztet, hogy a társadalmak nem omlanak össze automatikusan. A közösségek – még súlyos válsághelyzetekben is – képesek alternatív megoldások kidolgozására, helyettesítő mechanizmusok kialakítására (Kovách, 2017).

A roma közösségek helyzete különösen érzékeny indikátora a dezintegrációs folyamatoknak. Esetükben a strukturális hátrányok – a munkaerőpiacról való kizártság, a lakhatási nehézségek vagy az oktatási szegregáció – olyan informális túlélési stratégiákhoz vezetnek, amelyek egyszerre tükrözik kreativitásukat és kiszolgáltatottságukat (Virág–Váradi, 2018; Kállai, 2015). E közösségek gyakran egyre gyengülő kapcsolati hálókkal és csökkenő társadalmi bizalommal néznek szembe, ami megnehezíti számukra a válságból való kilábalást (Maszlag et al., 2023).

A gazdasági válságok így nem csupán gazdasági természetűek: mély kulturális és társadalmi töréspontokat is felerősítenek. Ezek a folyamatok hosszú távon befolyásolják a közösségek jövőjét, lehetőségeit és önszervező képességét (Maszlag, 2021). A társadalmi integráció megerősítése éppen ezért nemcsak intézményi, hanem közösségi szinten is elengedhetetlen.

Foglalkoztatási szerkezetváltás és a munka társadalmi jelentésének változása

Az elmúlt évtizedekben a munkaerőpiac jelentősen átalakult. Míg korábban az ipari társadalmakra a nagyvállalati, hosszú távú foglalkoztatás volt jellemző, ma a rugalmasabb, változatosabb munkavégzési formák terjedtek el (Csapó et al., 2020). A foglalkoztatás egyre inkább a szolgáltatási szektorhoz és az önfoglalkoztatáshoz kötődik. A munkavállalók gyakran váltanak munkahelyet, pályát vagy akár országot is, miközben a munkaidő és a bérezés formái is sokfélévé váltak (Elek et al., 2009).

Ezzel párhuzamosan megjelentek az atipikus és bizonytalan foglalkoztatási formák. Az alacsony bérezés, a kiszámíthatatlan munkakörülmények és a jogi védelem hiánya különösen a marginális munkavállalókat érintik. A feketemunka és a szürkefoglalkoztatás terjedése tovább növeli a bizonytalanságot, miközben a szociális biztonsági rendszerek gyakran nem tudják követni ezeket a változásokat (Finna–Forgács, 2010; Csoba, 2001).

A munkanélküliség társadalmi megítélése gyakran negatív előítéletekkel terhelt. Azokat, akik nem dolgoznak, sokszor erkölcsi hibákkal vádolják, holott az önkéntes munkanélküliség aránya alacsony (Gyulavári, 2023). Az ilyen megbélyegzés hozzájárul a kirekesztéshez és az elidegenedéshez. Karl Marx (1955) szerint a munka az önmegvalósítás lehetősége is, azonban a modern ipari munkák sok esetben éppen ennek ellenkezőjét példázzák: a monotóniát és a kiüresedést.

A politikai nézetek eltérően viszonyulnak a munkanélküliség kérdéséhez. Míg a liberális és konzervatív megközelítések gyakran morális felelősségként tekintenek a munkavállalásra, a szociáldemokrata álláspont inkább a strukturális tényezőket – például a munkahelyek hiányát és a jövedelmi egyenlőtlenségeket – hangsúlyozza.

A területi egyenlőtlenségek szociológiai megközelítése

A társadalmi egyenlőtlenségek többek között gazdasági, oktatási, egészségügyi és területi tényezőkből állnak. Ezen belül különös jelentősége van azoknak az egyenlőtlenségeknek, amelyek közvetlenül befolyásolják az emberek fizikai és társadalmi életesélyeit. Jelen fejezet a társadalmi és területi hierarchia által formált egyenlőtlenségek egyik releváns aspektusát, a térbeli kirekesztés mechanizmusait vizsgálja.

A magyarországi szociológiai kutatások az elmúlt évtizedekben kiemelt figyelmet szenteltek a társadalmi-gazdasági hátrányok területi dimenzióinak. Számos tanulmány (Gábos et al., 2021; Jelinek–Virág, 2020; Huszár–Záhonyi, 2018; Ferge, 2008; Jász, 2004) rámutat, hogy hazánkban a területi tényezők az egyéni életlehetőségek és a társadalmi

mobilitás szempontjából lényegesen nagyobb hatást gyakorolnak, mint más európai uniós országokban. Egyes régiók strukturális adottságai – például a gazdasági elmaradottság, az infrastrukturális hiányosságok, valamint a kulturális és etnikai különbségek – önmagukban is elősegítik a hátrányos helyzetek újratermelődését (Kelemen et al., 2023).

A társadalmi kirekesztés különösen erőteljesen érinti azokat a területeket, ahol a munkanélküliség tartósan magas, a közszolgáltatások elérhetősége korlátozott, és a helyi közösségek társadalmi tőkéje gyenge. R. Fedor Anita és Láczay Magdolna (2021) hangsúlyozzák, hogy Magyarországon az egyéni életpályákra gyakorolt területi hatás jelentősebb, mint Nyugat-Európában, egyrészt a családi háttér determináló ereje miatt (Szabó et al., 2023), másrészt az országon belüli rendkívül erős regionális különbségek következtében.

A területi hátrányok mellett a kollektív kirekesztés másik jelentős tényezője az etnikai hovatartozás. Egyes földrajzi régiókban – például az észak-magyarországi Cserehátban és a dél-dunántúli Ormánságban – a társadalmi kirekesztésnek nemcsak gazdasági, hanem etnikai dimenziója is van. Az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés e térségekben gyakran együtt jár a területi elszigeteltséggel, az alacsony iskolázottsággal és a munkanélküliséggel (Ladányi, 2005; Feischmidt, 2013; Kotics, 2020).

A határ menti területek – különösen Kelet-Magyarország határvidéki régiói – szintén kiemelten érintettek. Ezeken a területeken a gazdasági hanyatlás, a demográfiai apály és a közszolgáltatások visszaszorulása együttesen járulnak hozzá a kirekesztettség állandósulásához (Maszlag, 2021; Koós, 2023).

A rendszerváltás óta a földrajzi elhelyezkedés egyre meghatározóbbá vált az egyének munkaerőpiaci esélyeinek alakulásában. A településtípusok – város, község, falu, külterület – szerinti különbségek már a korábbi időszakokban is jelen voltak, azonban mára éles törésvonalak alakultak ki az életkörülmények és a foglalkoztatási lehetőségek között (Jász et al., 2018). Például 2023-ban Észak- és Északkelet-Magyarországon (Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye) a foglalkoztatottsági ráta stagnált, míg a munkanélküliségi ráta romlott – mindkét mutató jelentősen elmaradt az országos átlagtól (KSH, 2023).

A „nyugat–keleti lejtő” jelensége – vagyis a keleti országrész tartósan kedvezőtlen foglalkoztatási mutatói – az elmúlt évtizedek során tovább erősödött. A munkaerőpiaci lehetőségek szűkössége, az ipari és vállalkozási kapacitások hiánya, valamint az infrastrukturális lemaradás említhetők a főbb okok között (KSH, 2023).

Bár országos szinten a regisztrált munkanélküliek száma az 1990-es évekhez képest csökkent, a kistérségi és települési szintű különbségek nemhogy mérséklődtek volna, inkább fokozódtak. A fejlettebb régiókban (például Közép- és Nyugat-Magyarországon) a munkanélküliség jelentősen visszaesett, míg a korábban is hátrányos helyzetű térségekben a változás csekély vagy elhanyagolható mértékű volt (Kolosi et al., 2006; KSH, 2022).

1. ábra: A munkanélküliségi ráta Magyarországon, 2023. IV. negyedév

Forrás: KSH, 2023

A Covid–19-világjárvány, majd az energiaválság tovább mélyítette a már meglévő társadalmi és területi törésvonalakat. A járvány leginkább azokat a munkavállalókat sújtotta, akiknek alacsony iskolai végzettségük van, illetve olyan ágazatokban dolgoztak, amelyek nem tették lehetővé a távmunkát – így például a vendéglátásban, a turizmusban és a kiskereskedelemben (Köllő–Reizer, 2021). E rétegek kiszolgáltatottságát fokozta, hogy munkaviszonyuk gyakran informális vagy atipikus volt.

A vállalatoknak az energiaválság következtében született költségcsökkentési intézkedései elsősorban szintén az alacsonyan képzett munkavállalókat érintették. Az energiaárak növekedése különösen sújtotta az energiaintenzív ágazatokat, így a gyártást, az építőipart és a mezőgazdaságot – utóbbi ráadásul strukturálisan is a leszakadó térségek egyik fő foglalkoztatója (Coch et al., 2023).

Az Északkelet-Magyarországon élő ingázó munkavállalók, akik távoli munkahelyeik elvesztése után helyben próbáltak elhelyezkedni, tovább terhelték az amúgy is alacsony foglalkoztatottságú régiók munkaerőpiacát. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági ágazat válsága – amelyet többek között az infláció, az inputanyag- és munkabérköltségek emelkedése, a felvásárlási árak csökkenése és az orosz–ukrán háború miatt bekövetkezett exportpiaci veszteségek súlyosbítottak – tovább mélyítette a problémákat (Vértesy, 2023; Bazsik et al., 2022).

A romák foglalkoztatási és megélhetési történetének áttekintése

Mielőtt bemutatnám a jelenleg használt megélhetési stratégiákat az általam vizsgált két település roma közösségében, fontos röviden kitérnünk a cigányság foglalkoztatási és megélhetési történetére, hogy jobban megértsük jelenlegi helyzetüket.

A roma közösségek hosszú története során gazdasági tevékenységük szervesen kapcsolódott a helyi társadalmak mindennapjaihoz. Noha teljes társadalmi integrációjuk gyakran akadályokba ütközött, a falusi közösségekben a mindennapi gazdasági működéshez nélkülözhetetlen mesterségeket gyakoroltak – többek között vándorkereskedőként, kézművesként, zenészként vagy kovácsként –, amelyek révén a lokális gazdasági struktúrák meghatározó szereplőivé váltak (Pomogyi, 1995).

A 18. századtól a romák beilleszkedési lehetőségei fokozatosan javultak. A dualizmus kora (1867–1918) gazdasági növekedést hozott, amely a romák számára is kedvezőbb munkaerőpiaci pozíciókat teremtett. Az ipar fejlődésével egyre többen helyezkedtek el a fém- és építőiparban, és bár a társadalmi különbségek megmaradtak, munkájuk stabilabb megélhetést biztosított (Dupcsik, 2009). Az 1867 és 1900 közötti időszakban az ország nemzeti jövedelme megkétszereződött, és ebből a cigányság is részesült (Kozma et al., 2004).

A 20. század első felében a gazdasági és politikai válságok fokozatosan ellehetetlenítették a korábban jellemző megélhetési formákat. A világválság, a munkalehetőségek szűkülése és a bevándorló cigány csoportok megjelenése átrendezte a foglalkoztatási szerkezetet: a korábbi ipari tevékenységeket sok helyen mezőgazdasági alkalmi munkák váltották fel (Pomogyi, 1995; Mezey, é. n.).

A második világháború után kettős tendencia figyelhető meg: miközben a romák életfeltételei sok szempontból romlottak, a többségi társadalom integrációs törekvései a romákkal kapcsolatban erősödtek. E törekvésekre a különböző cigány csoportok eltérően reagáltak. Például az oláhcigányok megőrizték mobil, patriarchális életformájukat, majd a rendszerváltás után ezt új gazdasági stratégiák – például a használtcikk-kereskedelem és a nemzetközi kapcsolati hálójuk – révén adaptálták az új viszonyokhoz (Kállai, 2015).

A szocialista időszak végére a romák foglalkoztatási aránya jelentősen csökkent. A nyolcvanas évek közepére a roma foglalkoztatási ráta 62,9 százalékra esett vissza, szemben az országos 82 százalékkal. A rendszerváltás idején a szocialista ipar – különösen a bányászat, a kohászat és az építőipar – összeomlásával a romák voltak az elsők, akik elvesztették a munkájukat. A szocialista időszakban a kevésbé képzett munkavállalók is el tudtak helyezkedni, ám az új gazdasági rendszer már magasabb képzettséget, nyelvismeretet és technológiai tudást igényelt (Kemény, 2004; Kertesi– Kézdi, 2005, 2010).

A globalizált munkaerőpiacon a romák alkalmazkodási lehetőségei korlátozottak maradtak. Az alacsony iskolai végzettség, a strukturális diszkrimináció és a lakóhelyi szegregáció súlyos akadályokat jelentett a munka világához való hozzáférésben. Az informatikai tudás, az idegennyelv-ismeret és a piaci alapismeretek hiánya tovább mélyítette a társadalmi távolságot (Rixer, 2013; Fleck–Messing, 2010).

2014-től a gazdasági konjunktúra enyhe javulást hozott a roma foglalkoztatásban, de a Covid–19-járvány és az azt követő gazdasági válság megakasztotta ezt a folyamatot. A 2021-es adatok szerint a roma foglalkoztatási ráta még mindig jelentősen elmaradt a többségi társadalométól: a különbség mintegy 28 százalékpont volt, a munkanélküliségi ráta pedig megközelítette a 20 százalékot (KSH, 2022).

A települések és a kutatási módszertan bemutatása

A tanulmány célja, hogy feltárja, milyen megélhetési stratégiákat alkalmaznak az észak- kelet-magyarországi roma közösségek a Covid–19-világjárványt és az inflációs válságot követően, valamint hogy e stratégiák miként befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A kutatás két anonimizált, két- és háromezer fő közötti lakosságszámú településen zajlott, ahol a 2022-es adatok szerint a roma népesség aránya 22 és 28 százalék között mozog (KSH, 2022). A települések közös jellemzői közé tartozik periferikus elhelyezkedésük, valamint az iparosításból való kimaradásuk. A széttagolt településszerkezet és az infrastrukturális elmaradottság alapvetően meghatározzák a helyi romák munkaerőpiaci esélyeit és társadalmi integrációját (Jász et al., 2018).

A szocialista időszakban a roma közösségek lélekszáma nőtt, miközben a cigánytelepek felszámolása (Hajnáczky, 2017) és a falusi közösségek átalakulása máig ható változásokat indított el.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tanulmányban bemutatott megélhetési nehézségek és stratégiák nem kizárólag a roma közösségek sajátosságai. A szakirodalom alapján (például Ladányi, 2005; Virág–Váradi, 2018; Feischmidt, 2013) ezek a jelenségek sok esetben a társadalmilag és térben periferikus helyzetből következnek, és hasonló formában megjelenhetnek a nem roma, de hasonlóan hátrányos helyzetű lakosság körében is. A roma etnicitás ugyanakkor olyan kiegészítő strukturális hátrányt jelent, amely súlyosbítja a helyi megélhetési esélyeket – különösen akkor, ha területi elszigeteltséggel és intézményi diszkriminációval párosul.

A kutatás során kvalitatív módszereket alkalmaztam. A célcsoport elérésére a hólabdamódszert vettem igénybe, amely különösen alkalmas nehezen hozzáférhető vagy informálisan szerveződő csoportok vizsgálatára (Atkinson–Flint, 2001; Mahin et al., 2017; Elfil–Negida, 2017). Az adatfelvétel során félig strukturált interjúkat készítettem, amelyek lehetőséget adtak a résztvevők egyéni tapasztalatainak és értelmezéseinek mélyebb feltárására (Steinar, 2005). Az interjúk elemzése típusanalízissel zajlott.

A kvalitatív kutatás fókuszában nem a közösségi struktúrák átfogó leírása, hanem az egyéni életstratégiák és megélhetési narratívák feltárása állt. Mivel a félig strukturált interjúk az egyének tapasztalatait és értelmezéseit állítják középpontba, a megállapítások is elsősorban az egyéni szinten jelentkező mechanizmusokat tükrözik.

A mintába tíz személy került be (négy férfi és hat nő), életkoruk 35 és 55 év között mozgott. Foglalkoztatási státuszuk változatos volt: munkanélküliek, közfoglalkoztatottak, háztartásbelik, alkalmi munkavállalók és formálisan foglalkoztatott személyek is szerepeltek a vizsgálatban. A megkérdezett személyek általános iskolai, illetve szakmunkásiskolai végzettséggel rendelkeztek. Az interjúalanyok között romungrók és oláhcigányok egyaránt szerepeltek, azonban csoportonként nem voltak megfigyelhetők jelentős eltérések. Az interjúalanyok roma identitásukat önbesorolás alapján határozták meg.

A résztvevők többsége alkalmi vagy informális munkavégzéssel egészíti ki passzív jövedelmeit. A megélhetési stratégiák alkalmazása során a romák elsősorban a rendelkezésre álló lehetőségek maximális kihasználására törekszenek.

Az interjúkat diktafonnal rögzítettem, a hanganyagokról leirat készült, amelyben anonimizáltam az interjúalanyokat.

A tanulmányban végzett felmérés pilotjellegű vizsgálat. A célom az volt, hogy a megállapításokat elsősorban irányadóként értelmezzem. Olyan alapot kívántam teremteni, amely későbbi, átfogóbb kutatások számára hasznos kiindulópontként szolgálhat.

A kutatás az alábbi kérdések mentén épült fel:

1. Milyen egyéni megélhetési stratégiákat alkalmaznak az északkelet-magyarországi roma származású személyek a gazdasági válsághelyzetek idején, és ezek miként tükrözik a társadalmi integráció lehetőségeit vagy akadályait?
2. Milyen módon befolyásolják az etnikai identitás, valamint a térbeli hátrány kombinációi az egyének alkalmazkodási mechanizmusait?
3. Hogyan hatnak ezek a stratégiák a roma közösségek társadalmi integrációjára – elősegítik-e, vagy épp ellenkezőleg, a marginalitást konzerválják?

A megélhetési stratégiák szegmensei két északkeleti-magyarországi településen

Ebben a részben a megélhetési stratégiák azon szegmenseire fókuszálok, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a munkaerőpiaccal, és nem térek ki az olyan alternatív stratégiákra, mint a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás átstrukturálása vagy a cigány társadalom morális alappillérének átalakulása, az értékrend kedvezőtlen irányú változása – amelyek szintén túlélési stratégiák.

Gazdasági válságok idején a kisebbségi csoportok különböző megélhetési stratégiákat alkalmaznak túlélésük és gazdasági stabilitásuk fenntartása érdekében. E stratégiák gyakran ötvözik a formális és informális gazdasági tevékenységeket, a közösségi támogatásra és a szolidaritásra építenek, valamint kihasználják az állami és civil szervezetek nyújtotta segítséget.

Noha nincs pontos adat arról, hogy a hagyományos roma mesterségek mennyire biztosítottak stabil és rendszeres megélhetést a rendszerváltás előtti időszakban a vizsgált településeken, de egy sajátos életforma alakult e mesterségek köré, amelyeket a mostani válság idején is műveltek.

A roma közösségek a válság hatására a jövedelemszerzés mellett a közösségi kockázatmegosztásra és a javak megosztására épülő stratégiákat is alkalmaznak. Továbbá megélhetési stratégiáik nem csupán jövedelemszerzési módszerek, hanem átfogó életstílust, értékrendet és cselekvési modellt takarnak, amelyek hosszú távon biztosítják a családok megélhetését, még akkor is, ha közben rövid távú döntésekre kényszerülnek (Póczik, 2003). E közösségek általában azt a megélhetési formát keresik, amelyik a legkevesebb önfeladással jár, még akkor is, ha ez ellenállásba ütközik.

A településeken élő cigányság körében rendkívül változatos megélhetési stratégiák alakultak ki az elmúlt időszakban:

1. A túlélés egyik lehetséges és észszerűnek tűnő módja az, ha valaki visszatért az elsődleges, legális gazdaságba, azonban ezt rövid távon nem tekinthetjük a cigányság túlnyomó többsége számára lehetséges alternatívának ezeken a településeken. Csak egy szűk kör volt képes erre, illetve rendelkezik olyan társadalmi tőkével, amely segíthetett az elhelyezkedésben az elsődleges munkaerőpiacon.

„Nézd meg, itt nincs semmi munka, nem is volt már nagyon rég semmi olyan, amiben el tudnánk helyezkedni… a közmunka, na az van, de már az sem, vagyis max, ha olyat ismersz… Nem látom, lesz ez másképp amúgy… de nekem legalább van munkám, úgyhogy én befogom” (ötvenéves munkás férfi).

„Ha van ismerősöd, akkor ő segíthet betenni ide vagy oda, de amúgy meg vagy lőve…” (negyvenkét éves munkás férfi).

2. A túlélés másik lehetséges útját a jóléti rendszerek támogatásai jelentik, de ezek a juttatások önmagukban nem biztosítanak elegendő forrást a megélhetéshez. Ha a források szűkösek, mindenki kap ugyan valamennyit, de ez sosem elegendő a szükségletek teljes kielégítésére. A hiány folyamatosan fennmarad, maga a hozzáférés is ezen alapul, és a korlátozott erőforrásokért folytatott verseny miatt a hiány mértéke egyre csak növekszik. Azt is fontos megjegyezni, hogy ezek a krízistámogatások hosszú távon nem nyújtanak megoldást az igénybe vevőknek.

„Sokan vagyunk, akik ugyanazt a kis támogatást kapjuk. Mindenki próbálja megszerezni, ami jut, de így is kevés. Olyan, mintha versenyeznénk a semmiért” (negyvenkét éves munkanélküli férfi).

„…én inkább nem is járok már utána, hogy van ez. Vagy megkapom, vagy nem, ez most már lassan olyan, mint a lottón a szerencse, vagy na érted…” (negyvenéves munkanélküli nő).

„Amikor jön a támogatás, mindenki örül, de tudjuk, hogy az csak pár napig tart. Utána megint ugyanott vagyunk, mint előtte” (harminchét éves szezonális munkás nő).

3. Vannak olyan családok, amelyek háztartásgazdaságot építettek ki. Ez lényegében a tradicionális nem strukturált szektor egyik fontos elemét jelentené/jelenthetné. Ugyanakkor a szóban forgó falvak cigányságának jelentős része korábban nem vett részt mezőgazdasági munkában, így ez az alternatíva csak azoknak kínál egyfajta „kiutat, stratégiai lehetőséget”, akik egykor a termelőszövetkezetek stabil és integrált munkaerejét képezték. Mindemellett ez a fajta megélhetési stratégia csak jövedelemkiegészítésként funkcionál a családoknál, „főállásnak” is társulnia kell mellé.

„Van itt ez a kis kert, itt most van krumpli, meg próbálok, amit tudok egy ilyen kis kiegészítésnek, de már tudod nagyon sokban van… meg mikor, ha baja van, én azt sem értem, mit vegyek rá… a vízről ne is beszéljek, meg hogy drága” (ötvenéves segédmunkás férfi).

„Ááá, hát oké, hogy látod ezt itt, de hogy ebből megéljünk? Ahhoz a fél falunak az enyémnek kéne legyen, hogy megéljünk… meg ha az enyém is lenne, hát hol adom el?… így érted, kiegészítésnek ott van, de ennyi” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

4. Bekapcsolódás az informális A „harmadik világ” országaiban és a piacgazdaságokban azok a munkaerőforrások, amelyeket a modern gazdaság nem képes integrálni, az informális gazdasági szektorban helyezkednek el. Ezt számos különböző néven említik: önfenntartó gazdaság, a szegénység gazdasága, piac alatti gazdaság, túlélési gazdaság, informális szektor vagy feketegazdaság. Tehát előtérbe került a legtöbb országban a feketegazdaság, a nem formalizált foglalkoztatási formák, és eközben a bérmunka általános háttérbe szorulása, csökkenő jelentősége figyelhető meg (Danyi–Vigvári, 2019; Sik–Tóth, 1998).

A romák gyakran vesznek részt alkalmi feketemunkákban, például szezonális mezőgazdasági munkákban, építőipari segédmunkákban, valamint háztartási szolgáltatásokban (Anderson, 2013; Kóczé, 2010).

„Mi eljárunk egy brigáddal építkezésre mindenhova az országban. Ha van munka, és hívnak, mi megyünk, ha nincs, akkor várunk” (harmincnyolc éves, az informális gazdaságban dolgozó férfi).

„Takarítani járok ide-oda. Nincs bejelentve semmi, de legalább tudok venni kenyeret a gyerekeknek” (harminchét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„A mezőn dolgozunk, amikor hívnak. Nincs papír róla, de ha nem mennénk, nem lenne miből élni” (negyvenéves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„…hát így jobb időben vagy szezonban megyünk, és szedjük az almát, cseresznyét, mikor mi van, ha olyan, akkor jönnek a gyerekek is…” (negyvenkét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

5. Jóllehet az erőltetett iparosodás előtti időkhöz képest csökkent a gyűjtögetés, „mezgerélés” jelentősége a cigányság körében, a vizsgált településeken élők mégis gyakran választják (kényszerből?!) a gyűjtögetést, hulladékgyűjtést-újrahasznosítást mint megélhetési stratégiát. Ez azt jelenti, hogy összegyűjtik a háztartásokban, természetben található javakat (flakonokat), és megpróbálják értékesíteni őket. A begyűjtött javakat sokszor nem pénzért adják el, hanem használati tárgyakra cserélik őket, ezzel is mellőzve az adott termék „egységnyi árának meghatározását”. Néhány tárgyhoz alkalmanként olcsóbban vagy kedvezményes áron jutnak hozzá, ezáltal tudják növelni a tiszta nyereséget. A gyűjtögetéshez soroltam a „szedd magad” akciót is, amelynek során a családok maguk szedik le a gyümölcsöt, majd magasabb áron értékesítik.

„…tudod, vannak ilyen magunk szedjük le a gyümölcsöt, és úgy olcsóbb helyek. Na oda elmegy a család, leszedjük, aztán visszahozzuk a településre, és eladjuk többért… nem sok ez sem, mert sokért nem adhatod, mert itt sincs pénz, de olcsóbb még így is nekik, mint ha boltban vennék, na meg ismernek minket jól…” (harminchét éves szezonális munkás nő).

Ezek a tevékenységek azonban bizonyos fokú szakértelmet, kapcsolati hálót, valamint olyan piacokat igényelnek, ahol nincs jelentős verseny. De még ilyen feltételek mellett is ezek a lehetőségek általában csak szezonális jellegű, kiegészítő jövedelmet biztosítanak, és nagymértékben függnek a helyi lakosság vásárlóerejétől, valamint a kínált termékek vagy szolgáltatások iránti kereslettől.

A két vizsgált roma közösség nagy része csupán az informális szektor legbizonytalanabb és legalacsonyabb bérezésű munkaerőpiacán talált helyet magának. Azok, akik ezt elérték, még a szerencsésebbek közé tartoznak, mivel napjainkban már itt sem képesek valódi versenyre kelni a még olcsóbb külföldi munkavállalókkal szemben – ami a későbbiekben további problémákhoz fog vezetni (vagy már most is vezet) (Antalik et al., 2020).

A nem piaci védekezési stratégiák közül még kettőnek van igen nagy jelentősége a vizsgált közösségekben:

Kölcsön. Azok, akik elvesztették megélhetésüket, és nincs rendszeres jövedelmük, már régóta nem hitelképesek a hagyományos banki rendszerekben. Ennek következtében nem jutnak banki kölcsönökhöz. Honnan szereznek pénzt? Áruhitelből és uzsorakölcsönből.

„…nincs min szépíteni, az uzsorástól kérnek sokan kölcsön… az, hogy visszaadják vagy nem, hát nem tudom…” (ötvenéves munkás férfi).

Az együttműködés, a szolidaritás és az innováció mindig kulcsfontosságú eleme volt a roma közösségek túlélési stratégiáinak.

„Tradicionális cigány” szolidaritás. Szinte a legtöbb társadalomban a korábbi kisközösségekre jellemző hagyományos „kebelbéli” védelem csökkenését, az egyéni felelősségvállalás visszaszorulását eredményezte a modernizáció, a globalizáció és az individualizáció (Castel, 2003). Ugyanakkor a Covid-járvány és a válság után ezeken a településeken feléledni látszik a tradicionális „cigány szolidaritás”. A rokonság ismét úgy kezd működni, mint régen, a telepi környezetben: a különböző és rendszertelenül érkező jövedelmek gyűjtőhelyévé és újraelosztó központjává válik. A gazdasági sokk és a társadalmi elszigetelődés^[1]Fontos különbséget tennünk az angolszász szakirodalomban használt, „social isolation” néven ismert jelenség magyar megfelelői között, ugyanis értelmezhetjük társadalmi … Részletek hozzájárult a csoportszolidaritás erősödéséhez.

„Ha nekem nincs a hónapban már, mindig tudom, kihe’ kell fordulni, melyik testvéremhez, rokonomhoz… és tudod, ő ad… Ők mindig adnak, pedig nekik sincs… aztán meg mikor nekünk van, mi adunk. De nem azért, mert jaj, ahogy a magyar gondolkodik, mert vissza kell adni. Nem… adunk, mert ha az enyém ehet, ha én ehetek, nem nézem azt, hogy ő vagy az övéje ne egyen” (negyvenéves munkanélküli nő).

Megfigyelhető, hogy a családtagok és a közösségi hálózatok közötti kölcsönös támogatás, pénzügyi segítség és erőforrás-megosztás jelentős szerepet játszott a túlélésben a válság idején és után.

„Láttuk, hogy sok családnak nincs elég tüzelője télre. Összefogtunk, és aki tudott, hozott egy-egy zsák fát. Szétosztottuk azok között, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá. Nem vártunk senkire, megoldottuk magunk” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

„A gyereknek nem volt cipője, nőtt a lába. A szomszédasszony adta a fia régi cipőjét. Nem kérdezte, mikor adom vissza, csak azt mondta: »Nekem már nem kell, ne fázzon meg a gyereked.« Ez az igazi segítség” (harmincnyolc éves közmunkás nő).

Noha a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás szerkezetének átalakulása, valamint az értékrendek módosulása potenciálisan releváns tényezők, a vizsgált települések esetében ezek hatása nem bizonyult meghatározónak.

A válságok gyakran felébresztik az emberi szolidaritást és közösségi összetartozást. A cigányságra jellemző „tradicionális szolidaritás” megújulása mutatja, hogy a nehézségek közepette az emberek hajlandók összefogni, és segíteni egymásnak.

Összefoglalás

A tanulmány központi kérdése az volt, hogy a roma közösségek milyen alternatív megélhetési stratégiákat fejlesztettek ki válaszul a Covid–19-járvány és az inflációs válság társadalmi-gazdasági hatásaira, és ezek hogyan befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A bevezetőben rámutattam, hogy a globalizáció és a modernizáció nyomán kialakult komplex társadalmi környezetben a társadalmi integráció és dezintegráció párhuzamosan jelenik meg. Az intézményi struktúrák gyengülése, valamint a normák és a biztonságérzet elvesztése növeli a társadalmi bizonytalanságot, és aláássa a kohéziót, különösen a társadalom perifériáján élő csoportok körében, melyek ezért új együttműködési formákat keresnek.

A tanulmány egy pilotjellegű vizsgálatra épült, mely tíz kvalitatív interjún alapult. Célom nem az általánosítás, hanem az volt, hogy irányadó megállapításokat fogalmazzak meg az északkelet-magyarországi roma közösségek megélhetési stratégiáiról. A vizsgálat elsősorban egyéni nézőpontokat rögzített, és nem törekedett a közösségi szint teljes feltérképezésére. Eredményei ugyanakkor jó kiindulópontot jelenthetnek további, nagyobb mintán és több szinten végzett kutatásokhoz, különösen akkor, ha az etnikai és térbeli dimenziókat egyszerre veszik figyelembe.

Az empirikus adatok alapján megállapítható, hogy a roma közösségek változatos túlélési stratégiákat dolgoztak ki, melyek egy része valóban biztonsági hálóként funkcionál, megakadályozva az egyének teljes marginalizációját. E stratégiák jól mutatják a romák alkalmazkodóképességét és kreativitását, ugyanakkor nem elegendők a hosszú távú társadalmi felemelkedéshez.

A formális munkaerőpiacra való belépés csupán egy szűk réteg számára elérhető – főként azoknak, akiknek kapcsolati tőkéjük vagy kivételes helyzetük van. Az interjúk szerint a munkahelyekhez való hozzáférés gyakran informális kapcsolatokon múlik, ami ellehetetleníti az esélyegyenlőséget.

A jóléti transzferek – bár időszakosan enyhíthetik a nehézségeket – nem biztosítanak stabil megélhetést. Gyakori a kiszámíthatatlanság, ami frusztrációt, bizalomvesztést és az erőforrásokkal kapcsolatos versenyhelyzetet eredményez. Ezek a támogatások inkább krízishelyzetek átmeneti kezelésére alkalmasak, mintsem a strukturális integráció előmozdítására.

A háztáji gazdálkodás – bár újraéledőben van – inkább jövedelemkiegészítő, mintsem önálló megélhetési forma. A földtulajdon, a szakértelem és az infrastruktúra hiánya jelentős korlátot jelent a tágabb körű alkalmazhatóságban.

A leggyakoribb megélhetési forma a nem bejelentett, alkalmi munka, amely kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és szociális védtelenséget jelent. Ez a szektor nem segíti a társadalmi integrációt, inkább konzerválja a peremhelyzetet.

A gyűjtögetés, a cserekereskedelem és a „szedd magad” típusú értékesítés olyan kényszermegoldást jelent, amely erőforráshiányt jelez. Ezek szezonális, alacsony presztízsű és minimális jövedelmet biztosító stratégiák, amelyek nem kínálnak valódi kiutat a szegénységből.

A bankrendszeren kívüli hitelfelvétel, például az uzsorakölcsön tovább mélyíti a gazdasági kiszolgáltatottságot, és gyakran hosszú távú függőségi viszonyt teremt a közösségen belül.

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a csoporton belüli szolidaritás – a kölcsönös segítség, a javak megosztása – fontos túlélési mechanizmusként működik. A „tradicionális cigány szolidaritás” újraéledése különösen válság idején mutatkozik meg. Ez a közösségi újraelosztás képes enyhíteni az egyéni krízishelyzeteket, de nem helyettesítheti az állami védőhálót, és önmagában nem elegendő a strukturális integráció előmozdításához.

Gazdasági funkció nélküli társadalmi csoportok esetében nő a társadalmi feszültség, mind a többség és a kisebbség, mind a kisebbségi csoportok között. A megoldás nem az elítélésben rejlik, hanem új funkciók és munkamódszerek kialakításában, valamint a csoportok létalapjának biztosításában. Ugyanakkor egy gazdasági válság közepén, amikor még a többségi társadalom számára is jelentősen csökken a munkalehetőségek száma, a kisebbségi csoportok számára nem tűnik megoldhatónak munkalehetőségek teremtése.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A rendszerváltás után Magyarországon új típusú társadalmi perifériák jelentek meg: nem, illetve nemcsak a városok külső gyűrűjében, hanem kistelepülésekre, falvakra koncentrálódva. Virág Tünde Kirekesztve – Falusi gettók az ország peremén című kötete e terek társadalomtörténetét, jelenét és kilátásait tárja fel a téma iránti érzékenységgel, statisztikai adatokra építve, mindemellett mélyinterjús, tereptapasztalatokra épülő megközelítéssel teszi az olvasó számára „testközelivé” a perifériára szorult közösségek mindennapi valóságát. A szerző kvalitatív terepmunkája alapján mutatja be, hogyan alakulnak ki a falusi szegregátumok, és hogyan formálódnak a „gettók” a társadalmi, intézményi és térbeli kirekesztés következményeként. Virág könyve alapmű azok számára, akik a magyar vidéki társadalom mélyre szorult rétegeit és strukturális újratermelődésüket kívánják megérteni.

Kulcsszavak: gettósodás, roma közösségek, szociográfia, strukturális egyenlőtlenség, társadalmi felelősség

DOI: 10.56699/MT.2025.3.8

Virág Tünde kétségtelenül a hazai településszociológia és romológia meghatározó alakja. Munkássága testközelbe hozza a rurális marginalitás, a térbeli kirekesz- tettség és a roma közösségek helyzetét Magyarországon. Több évtizedes pályája során számos empirikus kutatásban és elméleti munkában vizsgálta a hátrányos helyzetű települések és a perifériára szorult közösségek társadalmi, gazdasági és térbeli folyamatait.

A Kirekesztve – Falusi gettók az ország peremén című kötet 2010-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Keletkezése egy olyan társadalmi és politikai környezethez kötődik, amelyben a rurális térségek deprivációja, a roma közösségek hátrányos helyzete, a falusi gettósodás folyamatai egyre erőteljesebben jelentkeztek a rendszerváltás utáni Magyarország immár két évtizede során. A kötet aktualitását az adta, hogy a 2000-es évek végére világossá vált: a társadalmi és térbeli egyenlőtlenségek újratermelődnek, és a politikai beavatkozások gyakran csak részlegesen tudják kezelni a strukturális problémákat (vö. Kovách, 2012).

A Kirekesztve átgondolt szerkezettel vezeti végig az olvasót a rurális marginalitás mechanizmusain. A kilenc fejezet logikai rendje fokozatosan mélyülő elemzést kínál: az első rész a települési egyenlőtlenségek történeti és strukturális hátterének feltárásával indul, ahonnan a perifériára szorult közösségek társadalmi, gazdasági és etnikai dimenzióinak vizsgálatára tér át. A kötet központi fejezetei részletes esettanulmányokon – Alsószentmárton mellett több bódvalenkei eseten, valamint a csereháti térséghez tartozó encsi, edelényi és szikszói járásbeli települések példáján – keresztül mutatják be a kirekesztettség térbeli és szimbolikus formáit. Végül az utolsó egység leginkább szintetizáló jellegű, és a falusi gettósodás társadalompolitikai tanulságait értékeli.

A kötet módszertana elsősorban a kvalitatív megközelítésre épül. Virág terepmunkája során mélyinterjúkat, a résztvevő megfigyelést és helytörténeti dokumentumokat egyaránt felhasznált. Kutatói jelenléte nem csupán adatgyűjtési eszközként, hanem reflexív szociológiai attitűdként is értelmezhető.

Főbb eredmények

A kötet három tematikus egységre épül. Az első a magyar településszerkezet történeti fejlődésének és jelenlegi állapotának elemzésével indul, már az első mondatban rámutatva, hogy Magyarország „falusi ország” maradt, azaz a városfejlődés elmaradása strukturálisan is konzerválta a társadalmi egyenlőtlenségeket. A szerző Erdei Ferenc és a hetvenes évek falukutatásaira támaszkodva mutatja be, hogy az iparosodás és városiasodás szétválása a magyar társadalom hierarchikus tagolódásában is teret nyert: a falusi térségek a szakképzetlen, segédmunkásként dolgozó népesség lakóhelyévé váltak, míg a városokban koncentrálódtak a szellemi és magasabb presztízsű foglalkozások.

Az iparosítás és urbanizáció torz, időben eltolt és strukturálisan ellentmondásos folyamata nyomán a városok aránya lassabban növekedett, mint az iparban foglalkoztatottaké, aminek következtében tömegesen maradtak vidéken olyan munkások, akik nem integrálódtak a városi életformába és infrastruktúrába. A lakóhely és a munkavégzés szétválása – különösen az ingázás – hosszú távon konzerválta az alsó társadalmi rétegek területi eloszlását és a rurális szegénység struktúráját.

Virág idézi Konrád György és Szelényi Iván (1971) klasszikus város–falu dichotómiáját, miszerint a magyar településszerkezetben a társadalmi rétegződés hierarchiája egybeesik a térbeli hierarchiával. A szocialista iparosítás túlsúlya az infrastrukturális beruházások városi koncentrációjához vezetett, míg a falvakban élők, főleg a szakképzetlen, alacsony státusú munkásrétegek, fokozottan kiszolgáltatottá váltak. Ezzel összefüggésben a községekben élő népességre a magas természetes szaporodás, a szakképzetlenség és az elvándorlás jellemző.

A kötet második egységét indító ötödik fejezet a hátrányos helyzetű kistelepülések szociálpolitikai intézményrendszerét és annak működési logikáit vizsgálja egy észak-magyarországi válságtérség esettanulmányán keresztül, rámutatván, hogy az önkormányzatiság intézményes keretei miként torzulnak a perifériákon: a helyi önkormányzatok egyszerre jelennek meg mint szociálpolitikai szereplők, munkaadók és kontrollmechanizmusok, ám tényleges jóléti funkcióik egyre inkább kiüresednek.

Részletes betekintést kapunk abba, hogyan vált a települési szociálpolitika fő céljává a társadalmi kontroll és a „rend” fenntartása, szemben a jólét növelésével vagy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésével. Az önkormányzat mint munkaadó kiemelt szerepet játszik ebben a dinamikában: a közmunka nemcsak anyagi, hanem morális és státusbeli alárendeltségi viszonyokat is létrehoz.

A közfoglalkoztatás mint „szimbolikus integrációs forma” valójában a függés és kiszolgáltatottság intézményesítését szolgálja.

A fejezet egyik kulcsállítása, hogy a jóléti szociálpolitika lokális gyakorlataiban megfigyelhető egyfajta „intézményes cinizmus”: a források szűkössége, a normatív szintű támogatások elégtelensége, valamint a szakmai háttér hiánya olyan helyi gyakorlatokat eredményez, amelyek gyakran diszkriminatívak, paternalisták és etnikailag is torzítottak. Az önkormányzati szociálpolitika gyakorlati működése során a megszégyenítés, a kiközösítés és az önkényesség is megjelenik, a szociális támogatások elosztása pedig sokszor a személyes lojalitáson, nem pedig a jogszerűségen alapul. A szerző itt különösen kritikus az „Út a munkához” programmal szemben, amely ugyan a társadalmi integráció célját hirdette, a valóságban egyfajta „gettófoglalkoztatási modellként” működött. A jóléti rendszer keretei között tehát nem valósult meg a társadalmi mobilizáció, miközben a rendszer továbbra is fenntartotta a „segítés” látszatát.

A hatodik fejezet az iskolai szegregáció és az oktatási rendszer egyenlőtlenségeinek térbeli és társadalmi összefüggéseit elemzi. Központi tézise, hogy a hátrányos helyzetű településeken működő iskolák nem csupán gettóban lévő intézmények, hanem gettóiskolákká is válnak, azaz funkcionálisan is konzerválják a társadalmi és etnikai különbségeket. Bemutatja, hogy a szabad iskolaválasztás rendszere miként gyorsította fel az iskolai szelekció és szegregáció folyamatait. A mobilisabb, jobb státusú (főként nem roma) szülők elviszik gyermekeiket a környékbeli nagyobb településekre, míg a legrosszabb helyzetű családok gyerekei maradnak a helyi, alacsony presztízsű, szakmailag gyengén ellátott intézményekben. A fejezetben megjelenik a tanárok és iskolavezetők perspektívája is, akik szakmai és erkölcsi dilemmák között vergődnek, miközben nem látnak valódi megoldást a szegregációs spirálból való kilépésre.

A kötet harmadik egysége három fő fejezeten keresztül tárja fel az aprófalvakban élők munkapiaci útjait, társadalmi viszonyait és megélhetési stratégiáit, a roma lakosság helyzetét, a párhuzamos társadalmi világok együttélését és a falvak belső rétegződését hangsúlyosan kezelve. A szerző részletesen elemzi a helyi lakosság munkaerőpiaci integrációjának „lehetőségeit”, de leginkább a hiányukat. A tartós munkanélküliség, a szakképzetlenség, a közlekedési infrastruktúra fejletlensége és a strukturális diszkrimináció együttese olyan társadalmi csapdahelyzetet alakítottak ki, amelyben a munkavállalás sokak számára csupán elméleti lehetőség marad. A közfoglalkoztatás rendszere itt is előkerül, mint a „munka világa” és a „segélyezett lét” közötti átmeneti zóna, ám Virág Tünde rámutat, hogy a közmunka nem jelent érdemi kiutat, inkább a strukturális kiszolgáltatottság intézményes formájává vált.

Központi témaként foglalkozik a kötet a falvak párhuzamos társadalmi világainak kialakulásával is, leginkább a nem roma és roma népesség viszonyrendszerében. Részleteiben tárul elénk, ahogy a rendszerváltás után a roma lakosság kiszorult a formális munkaerőpiacról, miközben a falusi társadalom alsó rétegei között is erősödtek az etnikai alapú határvonalak.

A történeti rekonstrukcióban a parasztok mint a hagyományos falusi normák letéteményesei jelennek meg, akik az ipari munka világába integrálódtak, de identitásukban megőrizték agrárgyökereiket. Velük szemben a „cigányok” fokozatosan kiszorultak a falusi világ peremére, ahol a stigmatizáció, a kontroll, a térbeli és szimbolikus elkülönítés egyre erősebb lett. E rész érdeme, hogy nem egynemű roma közösségként ábrázolja a vizsgált csoportokat, hanem differenciált módon mutatja be a belső rétegződést, a túlélési stratégiákat és a mobilitási esélyeket. Az „élet a falun belül” és „kívül” alcímek alatt bemutatott társadalmi térkép hangsúlyozza, hogy az etnikai és osztályalapú elkülönülés nemcsak a települések között, hanem azok belső szerkezetében is jelen van.

Az utolsó fejezetben a szerző a falusi társadalom hosszú távú változásait követi végig: hogyan alakultak át a megélhetési stratégiák a szocializmusban, és hogyan jelentek meg új formák a rendszerváltás után. Az „elfoglalt falu” koncepciója szerint egyes falvakban a roma lakosság arányának gyors növekedése, a nem roma lakosság elvándorlása és az új, etnikai alapú lakótérszerkezet olyan társadalmi átalakulást idéz elő, amely újfajta térhasználatot, normákat és értelemszerűen konfliktusokat eredményez. Külön figyelmet kap a falun belüli mobilitás és differenciálódás: még az aprófalvak zárt világán belül is megfigyelhető egyfajta „rétegződő gettó”, ahol egyes családok sikeresebbek a helyi kapcsolati hálók kiaknázásában, míg mások mélyebb nyomorba süllyednek.

Ez utóbbi fejezetcsoport, a kötet harmadik nagy egysége talán a legfontosabb a gettósodott falvak belső társadalmi világának megértéséhez, amely szerint a kirekesztés nemcsak kívülről jön, hanem az érintett közösségek belső világában is strukturálódik. A munkaerőpiaci marginalizáció, az (etnikai) szegregáció és a falun belüli rétegződés összeérő folyamatokat alkotnak, amelyeknek egy párhuzamos társadalom az eredménye, sajátos normarendszerrel, intézményi viszonyokkal és térhasználattal.

Kritikai észrevételek

Virág Tünde kötete a magyar szociológiai hagyományhoz híven annak kiváló példája, hogyan lehet a helyi társadalmak életét érzékenyen és részleteiben feltárni. A kötet logikailag jól strukturált, tartalmilag koherens, módszertanilag igényes, saját fogalmaiban is végig konzekvens. Mindössze néhány ponton fogalmazhatók meg vele kapcsolatban kritikai észrevételek, amelyek közel sem valamiféle minőségi hiányra utalnak, sokkal inkább reflexióként kezelendők.

A szerző a falusi társadalmak deprivált, leszakadó csoportjaira összpontosít, így értelemszerűen alig esik szó a (helyi) „középréteg” vagy más státuszmegtartó rétegek szerepéről. Azok a háztartások, amelyek valamiképp képesek voltak alkalmazkodni a rendszerváltás utáni kihívásokhoz (akár jövedelmező mezőgazdasági vagy kisvállalkozói tevékenység révén), nem igazán jelennek meg hangsúlyosan a kötetben, e szereplők ugyanakkor fontosak lehetnek a helyi normarendszerek és társadalmi viszonyítási pontok megértéséhez.

Szintén megemlíthető, hogy bár a roma közösségekről szóló szövegrészek érzékenyen reflektálnak a belső különbségekre, ezeket a kötet nem bontja ki részletesen sem gazdasági, sem kulturális szempontból, így például mintha nem jelennének meg élesen a vallási, generációs vagy migrációs tapasztalatokon alapuló belső tagoltságok. Pedig e differenciák bemutatása árnyalhatná valamelyest a „gettó” fogalmát.

E kritikai észrevételek természetesen nem vonnak le a kötet érdemeiből, sokkal inkább a jelentőségét és mélységét emelik ki azáltal, hogy továbbgondolásra késztető kérdéseket nyitnak meg az olvasó előtt.

Virág Tünde Kirekesztve című kötete egyszerre szól a szociológiai szakmának és a szélesebb közönségnek. Talán legnagyobb erénye, hogy a tudományos igényességet kiválóan ötvözi a terepkutatói empátiával és ezek közérthető bemutatásával. Érzékeny terepmunkája és mélyreható társadalomismerete lehetővé teszi, hogy a rurális marginalitás és a falusi gettósodás folyamatait úgy tárja fel, hogy közben a helyi közösségek saját logikáját is érthetővé tegye az olvasó számára.

A kötet így nemcsak szociológiai szempontból jelentős azáltal, hogy új megközelítésekkel és gazdag empirikus anyaggal járul hozzá a perifériák és a roma közösségek vizsgálatához, hanem gyakorlati és erkölcsi üzenetet is hordoz, mivel implicit kérdései elkerülhetetlenül érintik a társadalmi igazságosság és az esélyegyenlőség problémakörét. Ezzel együtt a szakpolitikai döntéshozók és a civil szervezetek számára is fontos tanulságokkal szolgál a kirekesztettség és a társadalmi mobilitás összefüggéseiről.

A kötet végső üzenete pedig túlmutat a szűk értelemben vett tudományosságon: erkölcsi felhívást intéz a magyar társadalomhoz. Ahogyan Virág is fogalmaz: „A többségi társadalom azzal, hogy gyakorlatilag teljesen elszigetelte, kirekesztette a falu egész társadalmát, egyben szabad utat engedett annak, hogy a település maga szervezze meg mindennapi világát, életét, alakítsa ki saját szabályait” (Virág, 2010: 255). Az elzárt falvak történetei tehát arra késztetnek bennünket, hogy nézzünk szembe az intézményes és egyéni szinten is működő kirekesztés felelősségével, és gondoljuk újra, mit jelent valóban befogadó társadalmat építeni.

Virág Tünde (2010): Kirekesztve. Falusi gettók az ország peremén, Budapest, Akadémiai Kiadó

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A professzionális szociális munkához hozzátartozik a szupervízió, a humán szakterületek olyan tanulást elősegítő módszereként, mely a szervezeti kultúra, a vezetői attitűd és a csoportdinamikai folyamatok vizsgálata mellett a szociális munkás mentális egészségének védelmét hivatott biztosítani. Elsődleges célja a szakmai személyiség fejlesztése, a konkrét szociális munkából fakadó kérdésekre, segítői dilemmákra fókuszáló válaszai révén. És hol lenne égetőbb szüksége ezeknek a kérdésfeltevéseknek, mint az olyan komplex programokban, mint a Felzárkózó települések (FETE) Jelenlét programja? Írásunk ezekbe a kérdésekbe enged betekinteni, olyan történeteken keresztül, amelyek a leszakadó települések mindennapos élethelyzeteit tükrözik.

Kulcsszavak: kiégés, jelenlét, dilemmák, tehetetlenség, vikariáló trauma

A FETE-programban a Baptista Szeretetszolgálat kezdetektől fogva (2019) több településen részt vesz, és 2023-ra kirajzolódott, hogy az aktív jelenléttel megvalósuló szociális munka a szegregátumban is kétirányú. A segítő munka nemcsak a segítettek életét befolyásolja, hanem hat a segítőkre is, akár negatív, akár pozitív módon. A megvalósítók szembesültek azzal a kihívással, hogy a Nyírségben, Szabolcsban nehezebb képzett és elhivatott munkaerőt találni, és a kezdetek óta eltelt három évben a szociális szakemberek érzelmileg megterhelődtek, szociálisan és fizikálisan stresszel telítődve végzik munkatevékenységüket. Az intenzív empatikus jelenlét, a számos interperszonális konfliktus és a különböző élethelyzetekből adódó frusztráció, tehetetlenség összeadódva kiégéshez vezethet, és a legelhivatottabb szociális munkások is kezdenek eltávolodni reményteljes attitűdjüktől. A kiégési (burnout) szindróma fogalmát először Herbert Freudenberger pszichoanalitikus írta le 1974-ben. „Ez a szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve a másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Freudenberger, 1980). A szerző folyamatként definiálja ezt az állapotot, mely éppen annak a készségnek az elvesztésére irányul, amely meghatározza a szociális munka minimális alapjait, az empátiás kapacitás meglétét. A Baptista Szeretetszolgálat 2023-as beavatkozása preventív jelleggel a legismertebb megküzdési stratégiát, a szupervíziót hívta segítségül a komplex programban legrégebben részt vevő tíz településén dolgozó szakemberei számára.

Keretek és módszer

A települések az adott Jelenlét Pontra jellemző feltételekkel dolgoznak, az ott dolgozó szakemberek igen különböző előképzettségű, szakmai végzettségű és személyiségű kollégák, ezért a számukra hasznos szupervíziós módszer is különbözhet. A szakmai minimum mindegyik csoportnál célkitűzésként fogalmazódott meg: a segítő szakemberek a munkájukat minél nagyobb megelégedéssel, hatékonysággal tudják végezni, ezért a szupervízió szupportív (támogató) munkaformáját választottuk mintául. Csoportos szupervízióban dolgoztunk, és megegyezés kérdése volt, hogy az adott Jelenlét Ponton dolgozó összes szakmai megvalósító beletartozik-e a teambe, vagy csak a szociális területen tevékenykedő szakemberek. A csoportos szupervízióban (Bányai, 2006) a ciklikus modellt alkalmaztuk, amelyben a résztvevők legfontosabb érzései, gondolatai kerültek felszínre, elősegítve a fókuszváltás lehetőségét. A folyamat során kialakított reflektív térben nemcsak az esetekre, hanem egymás szakmai személyiségére, elakadásaira is lehetett reagálni, kreatív megoldásokat keresni. Ez a reflektív tér a szupervízió legfontosabb színtere, ahol az ösztönös megérzések, élményszerű felismerések megszületnek, itt lehet lazítani a szerepkliséket, formálni a szakmai identitást, és csoportként fejlődni, együtt gondolkodni. A szupervízió elején a Maslach Burnout Inventory (MBI) kérdőív segítségével bemeneti feltételként a munkahelyi csoportok kiégésének mértékét néztük meg. A kérdőív a kiégés három dimenzióját vizsgálja: az emocionális kimerültséget, a deperszonalizációt és a személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenését. Az érzelmi kimerülés jelzi, hogy a személy érzelmi erőforrásai kiapadtak, nincs pszichés energiája, amelyet másoknak átadhatna. A deperszonalizáció személytelen, negatív viszonyulást jelent a kliensekkel, illetve a munkatársakkal szemben, akiket az érintett felelősnek tart állapotáért, s így viszonyulását jogosnak tekinti. A személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenése azt jelenti, hogy az egyén azt érzi, nem tudja megvalósítani, amit elvár önmagától, egyben negatívan értékeli magát a munkafolyamatokban.

A kérdőívet huszonhat fővel vettük fel, ebből az átlagértéktől való legszembetűnőbb és hangsúlyos eltérést az érzelmi kimerülés területén lehetett mérni, huszonnégy fő ért el nagyon magas pontszámot. A kliensekkel végzett munkában és a munkatársi viszonyulásokban jelentkező negatív hatás már csak nyolc főnél tapasztalható, teljesítménycsökkenés pedig nem volt kimutatható. Tehát a magas szakmai színvonalon végzett hatékony munka igen megterhelő mivolta látszik kidomborodni a felmérésből.

Jelen lenni, önmagunk számára is

A terepen gyorsan történik minden, a problémákat meg kell oldani, amikor nincs tüzelő, éhezik valaki, vagy éppen menekíteni kell a bántalmazója elől. A szegregátumban az idő fogalma kitágul, a jelen óriásivá nő, mint egy éhes száj, azonnal követeli a változás hozzávalóit a segítőktől. Ez a nyomáskényszer, mely megsokszorozza a tehetetlenség érzését, nemcsak a kliensek felől érkezik, hanem a projektmunka velejárója is. Talán ez volt a legnehezebb a szupervízióban is: ellenállni ennek a nyomáskényszernek, és lelassulni, jelen lenni önmagunk számára is. Időt és alkalmat keresni a befelé figyelésre, meglátni az értelmet az önmagunkra irányuló, illetve a szociális munkában. Mert a lassan változó életkörülmények és a nehéz dinamikájú kliensekkel végzett esetmunka leggyakrabban és legégetőbben feltett kérdése az, hogy „megéri-e a sok energia, odafordulás?”, „mi értelme van a segítésnek, mire való a szociális munka, ha nem változnak semmit a körülmények, a kliensek?”. Kelemen Gábor (2011) írja tanulmányában, hogy a segítő szakmában negatív képességnek nevezik azt, amikor anélkül bírjuk elviselni a nem tudás állapotát, hogy valamilyen teóriával töltenénk meg a kliens és a segítő közötti interakciós helyzetet. Ez a helyzet a kliens megértése szempontjából fontos, és teret ad a segítő belső párbeszédének megindulásához is. Ilyenkor létrejön a befelé és a kifelé figyelés kettős perspektívája. Csoportjaink számára a nem tudás állapotát próbáltuk előidézni, a friss szemmel látás és gondolkodás kialakítását a problémamegoldó megközelítés helyett.

Történetek

A szupervíziós ülésekbe behozott esetek egyediek, és a megtalált válaszok is azé a csoportéi, amellyel dolgoztunk rajta, ám a szociális munkások dilemmáiban felismerhető és általánossá tehető egy-két kérdés. Ezért olyan esetek leírására törekedtünk, amelyek segítséget nyújthatnak másoknak is. Ilyen Mónika, egy sokgyerekes roma asszony esete is.

A beavatkozás dilemmája

Mónika egyedül neveli négy gyermekét, és munkája, szakmája nem lévén prostitúcióból tartja el családját. Velük él az egyik gyerek nagymamája is, aki besegít a gyerekek ügyeinek intézésébe, a háztartás vitelébe. A négy gyerek három apja nincs jelen a család életében, sem anyagilag, sem érzelmileg nem érhetők el számukra. A szociális munkás már egy éve kíséri a családot, a beavatkozások főleg a gyerekek oldaláról történtek, de a nagymamával is együtt tudott működni. A jelenlegi dilemma Mónikával kapcsolatban merült fel benne, amikor az asszony segítséget kért terhességének megszakítása ügyében. Mónika nem szeretett volna még egy babát világra hozni az amúgy is szűkösen tengődő, nehézségekkel küzdő családjába, illetve az apa kiléte is bizonytalan volt számára, így a nagymamával egyetértésben határozott döntéssel érkezett a segítőhöz: indítsák el az abortuszkérelmét. Az esetet viszont bonyolítja Mónika együttműködési készségének nehézsége: a megbeszélt találkozókat nem tartja be, az orvosi kivizsgálás időpontjait lekési, másnap jelenik meg, és kéri, hogy vigyék orvoshoz. Ez az együttműködési nehézség értelmezhető akár rejtett vágyként is Mónika részéről, aki kulturális hagyományaival szembemenve döntött az abortuszról. Szégyenkezve mondta, hogy „nálunk nem szokás az elvetetés, nem is tudom, hogyan kell aztat csinálni”. A szociális munkás az eset ismertetése után feltette a kérdést, hogy saját etikai meggyőződése ellenére beavatkozzon-e Mónika életébe, vagy hagyja, hogy az asszony nemtörődömsége miatt kifussanak az időből, és már ne lehessen művi úton megszakítani a terhességet. A csoport körbejárta a lehetőségeket, kérdésekkel segítette az esethozót érzelmeinek feldolgozásában, és támogatóan tudott jelen lenni az értékek szétválogatásánál. Dilemmáinak kihangosítása során az esethozó tisztábban látta önmagát, viszonyulását és saját motivációját az esettel kapcsolatban, így azt is el tudta fogadni, hogy nem jó és rossz döntés között kell választania, hanem csak a kisebbik rosszat. A tapasztalati tanulás jellegzetessége, hogy valódi, interaktív helyzetekhez kapcsolódik, amelyekben nagy érzelmi amplitúdóval is megjelenhet egy-egy érzékenyebb téma. A valódiság és az interakció arra utal, hogy az esethozó aktívan vesz részt a feldolgozási folyamatban, újra átéli az adott helyzethez fűződő érzelmeit, elakadásait és az elakadás mélyén rejlő érzelmi gátakat. Megértheti saját indulati dinamikáját, felismerheti a működési mechanizmusát meghatározó védekező magatartási mintákat. Ezek a felismerések teszik előremutatóvá, feldolgozhatóvá a helyzetet. Sárvári György szerint a valóság és a tapasztalatok hátterében működő előfeltevések (személyes élmények, történetek lecsapódásai) között feszülő különbség felismerése teszi lehetővé a változást, a segítő változását (Sárvári, 1999).

Érintettség

Béla idősebb alkoholista, akit már mindenki elhagyott, nincsenek támaszai. A faluban és a kocsmában szeretik, mert korábban, amikor az állapota még engedte, ezermester lévén sok mindent meg tudott javítani, és kevéske alkoholért cserébe szívesen állt rendelkezésre. Gyermektartás nem fizetése miatt börtönben is volt, de arra már nem emlékszik senki, hogy ez miként befolyásolta sorsa alakulását. A női segítővel nehezen találta meg a hangot, szégyellte a koszos körmeit, szakadt ruháit, viskószerű hajlékát. Zárkózott személyiségét még ellenállóbbá tette az alkohol, és a volt asszonya iránt érzett haragot leginkább erre a női segítőre zúdította.

A szociális munkás az eset értelmetlensége miatt hozta szupervízióba Béla történetét. A férfi az adományokat eladja, a segítséget elutasítja, a mosodai szolgáltatást hiába veszi igénybe, ugyanolyan koszos marad, és házának lakhatóvá tétele is feleslegesnek bizonyult, mert dohányzás közben felgyújtja a padlót. Az eset elkeserítő volta indulatokat és feszültséget keltett a segítőben, nem látta értelmét a munkájának, nem tudott célokat megfogalmazni, és empatikusan sem tudott gondolni a kliensére. A csoportmunka során viszont kiderült, hogy igazából nem Béla személyével van gondja, hanem a tehetetlenség érzésével, amelyet gyermekkorában élt át saját édesapja alkoholizmusával szemben. Az kimondatlan és kezeletlen élményként dolgozott benne tovább, és amikor szembejött vele egy segítséget igénylő eset formájában, megbénult, nem tudott mit kezdeni a feltörő élményeivel. A szupervíziós csoport nyújtott segítséget az áttétel megértésében. A feldolgozás folyamán az alkoholizmushoz kapcsolt apa iránti érzéseit szavakba tudta foglalni, felnőttként talán most először. Megértette, hogy a személyes múltjában történteken nincs mit javítani, megoldani, csak el kell ismerni őket, és elviselni a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Az akkori érzések átélésével és a jelenben való tudatosítással kerül át a fájdalmas esemény a gondolkodás szintjére. Ha a sebek és sérülések átalakulnak, jelentéssel telnek meg, és kimondhatóvá válnak, akkor már nem elvesznek, hanem feldolgozva hozzáadnak a személyiséghez, és ez az önmagával törődni képes hiteles segítői személyiség kialakulását eredményezi. Béla esetével kapcsolatban is elérte a csoport, ami előreviheti az esethozót az elakadásában: felébresztette benne az empátiát az esendő és alkoholbeteg ember iránt.

Tehetetlenség

„A jelenük megváltoztathatatlansága sokszor tehetetlenséget szül bennem, a tehetetlenségem pedig megkérdőjelezi a segítői képességeimet. Sokszor érzem, hogy a segítői tér szűkül, és a negatív érzelmeim és a testemben megjelenő fájdalmas érzetek erősödnek.” Ezek a háromszáz leghátrányosabb magyarországi település egyikén dolgozó szociális munkás mondatai egy szupervíziós csoportból. Tehetetlenségét az adományozói munka kapcsán élte meg. „Amit odaadunk, azt eladják. A kerti vécét, a kályhát. Odaadjuk, és másnap már nincs meg. Eladják, a töredékéért annak, amennyibe kerül. És kinek adjunk? A lehetőségek korlátozottak. Hogyan határozzuk meg, ki kapjon, és ki ne kapjon? Ki dönti el? Én? Mi?” Kérdések, melyek a csoporttagokban rendszeresen megfogalmazódnak a munkájuk során, hiszen a hátrányos helyzetű településeken végzett munka egyik jellemzője, hogy a legtöbbször mélyszegénységben, kilátástalan élethelyzetben lévő emberekkel dolgoznak, s ennek során gyakran megélik a tehetetlenség érzését is, mely néha azzal a következménnyel járhat, hogy védekezésül a segítő szakember a megmentő szerepét próbálja felvenni. Ezzel azonban a szociális munka alapvető szakmai célja, a „kliens képessé tevése” sérül, és a segítő szakember azt az üzenetet sugározhatja, hogy a kliens semmit sem képes önállóan tenni a saját érdekében, ezzel egyre inkább a tanult tehetetlenség állapotában tartva őt, önmagát pedig kudarcok sorozatába sodorja. Fontos volt az ülés során tisztázni, hogy kinek a tehetetlenségéről is van szó. A mélyszegénységben élő kliens mindennapjait átható falakba ütközés tehetetlenségéről vagy a segítő tehetetlenségéről az adományozási munka eredménytelensége miatt? A kettő akár egyszerre is igaz lehetett, ezért is volt fontos ránéznünk a helyzetre. A csoportmunka során a tehetetlenség fogalmával dolgoztunk, körbejártuk, hogy kinek mit jelent, kiben milyen érzések jelennek meg a tehetetlenséggel kapcsolatban. Az esethozó megfogalmazta az önreflektív kérdést: „Mit tesz velem a tehetetlenség?” Ebből indultunk el és mélyültünk a cirkuláris kérdések által egészen az esethozó dühéhez és haragjához, melyet a fiatalkorában megélt kilátástalan élethelyzetéhez tudott kötni. Nagyon fontos volt felfedni a tehetetlenség és a saját élmény közötti összefüggést, hogy a segítő szakember külön tudja választani a maga és kliense problémáját, hiszen a tehetetlenség gyakori és fel nem dolgozott megélése oda vezethet, hogy a segítő szakember alulértékeli szakmai tudását, képességeit és a segítő kapcsolatba vetett hitét is.

A vikariáló trauma

A szupervízió a személyiségfejlesztéssel a szakmai kontextus keretei között foglalkozik, a szakmai személyiségre fókuszál. A szakmai személyiség azonban nincs betonfallal elválasztva a személyiségtől, így a szupervizált esetleges traumái, veszteségei teret követelhetnek a szupervízió folyamatában is, csakúgy, mint a szupervizált vikariáló (helyettesítő, vagyis a kliensétől átvett) traumával való érintettsége is. A vikariáló trauma kevésbé láthatóan, kézzelfoghatóan jelenhet meg a szupervíziós térben, mint a szupervizált esetleges saját traumája. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció nem a „saját traumája” a szupervizáltnak, így sok esetben nem is tud a létezéséről, mégis komoly veszélyforrást jelent a traumatúlélőkkel dolgozó szakemberek számára (Bakó, 2009: 183). A vikariáló trauma kifejezést Laurie Anne Pearlman és Karen W. Saakvitne (1995) említette először. Leírásuk szerint a traumát elszenvedőkkel dolgozó szakemberek hite a biztonságos világgal kapcsolatban alapvetően változik meg a hosszú távú munka során. Fontos megemlítenünk azt is, hogy a gyerekként szexuális abúzust elszenvedett személyek terápiájáról írja Pearlman és Saakvitne (1995), hogy sok terapeuta számol be fejfájásról, álmosságról, zsibbadtságról, genitális fájdalomról, fojtogató érzésről, a hangja elvesztéséről, sírásról és a terápiás üléshez köthetően jelentkező más váratlan fizikai reakciókról. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció tehát elsősorban olyan foglalkozású szakembereket érint, akik traumát közvetlenül elszenvedett áldozatokkal foglalkoznak. Ezeknél a szakembereknél egyértelműen megfigyelhető, hogy a klienseik traumáival való gyakori találkozás hatással van rájuk. A traumát átélt áldozatokkal végzett munka magában hordozza annak kockázatát, hogy a segítőnél a traumát közvetlenül átélő áldozatéihoz hasonló, bár azoknál enyhébb fokú tünetek alakulnak ki. A jelenség oka az áldozat felé irányuló mély együttérzés, a vele való azonosulás. Ezekben az esetekben a segítőben olyan gondolatok merülnek fel, hogy mi volna, ha ő maga is részese lett volna a traumához vezető eseményeknek. Ez az állapot különféle érzelmek, illetve tünetek, például düh, szomorúság, hosszas gyász, szorongás, agresszió és depresszió, fizikai szinten fejfájás, gyomorfájdalom, levertség, társas szinten pedig elszigeteltség, hangulatingadozások és ingerlékenység megjelenésével járhat. E. Ann Kaplan Trauma Culture [Traumakultúra] című könyvében (2005) ír a traumának arról a típusáról, amely közvetett módon, általában traumaátélők elbeszélése nyomán vagy vizuális ingerek hatására traumatizál. Ő ezt nevezi vikariáló traumának.

Tehát a szupervizált traumája és vikariáló traumája egyaránt megjelenhet a szupervízióban, ahogy ez meg is történt a csoportos szupervízió során.

Az esethozó egy tizenkilenc éves fiatal nővel dolgozik hosszabb ideje, aki tizenhat évesen szexuális erőszak áldozata lett. A szakember munkája során először találkozott szexuális erőszak áldozatával, s ez nagyon megrendítette. Olyannyira, hogy nehezen aludt, munkaidőn kívül is rengeteget gondolkodott az eseten, azon, hogy hogyan lehetett volna elkerülni, és alkalmanként áldozathibáztatáson is „kapta magát”. Az erős bevonódás hatással volt a mindennapi munkájára is, mert elvonta a figyelmét a többi klienséről, és attól tartott, ez az eset „feltette a pontot az i-re”, és egyre inkább azt érezte, hogy a kiégés veszélyezteti. A szupervízió során transzparenssé tettük a kiégés fogalmát. Kinek mit jelent? Érezte-e már a közelségét? Ennek nyomán nagyon nehéz esetek kerültek felszínre a csoportban, szinte tapintható volt, ahogyan a szakemberek eseteket visznek magukkal akár éveken keresztül is, ami komoly hatással van a működésükre. De hogyan is van, illetve lehet kapcsolatban a vikariáló trauma és a kiégés? A fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott vikariáló trauma nagyon komoly károkat okozhat a segítő szakemberben. A Budapesti Módszertani és Szociális Központ és Intézményei részvételével készült, Erőszakot és hajléktalanságot megtapasztalt nőknek nyújtott szolgáltatások fejlesztése című tanulmányban is szó esik a vikariáló trauma és a kiégés kapcsolatáról. „A burnout-szindróma a vikariáló vagy másodlagos traumával összefüggésben kialakuló foglalkozási ártalom az olyan intézményekben, ahol jelentős a traumatúlélő ügyfelek száma. Kutatások is bizonyítják, hogy a nehéz sorsú klienscsoportokkal végzett munka a másodlagos traumatizáció fokozódásához vezethet” (BMSZKI, é. n.: 9). Látható tehát, hogy a vikariáló traumával érintett szakembereket hosszú távon lényegesebb mértékben veszélyezteti a kiégés, éppen ezért rendkívül fontos a rendszeres és folyamatos szupervíziós támogatás.

Összegzés

A stresszről és a kiégési szindrómáról szóló pszichológiai kutatási eredmények azt is feltárták, hogy megfelelő támogatás nélkül nem lehet hosszú távon eredményesen dolgozni a segítő foglalkozásokban. Ezek a kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a szupervíziónak prevenciós hatása van, amit az is bizonyít, hogy a szupervízió a szakemberek támogatás iránti igényeként (prevenció) és a minőségbiztosítás módszereként jelent meg a szakmai köztudatban. Ha a munkatársak számára folyamatosan biztosított a szupervízió lehetősége, ez nagyban hozzájárul a szakmai személyiségük védelméhez, a szakmai munka minőségének biztosításához és a kiégés megelőzéséhez. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a folyamatos szupervízió fontosságát a segítő szakemberek számára. A szupervízió elősegíti a szakmai önazonosság és kompetencia megerősödését, a szakmai szerepek tisztázását, a munkahelyi hatékonyságot, a mentális egészség megerősítését. A szupervízió a leghatékonyabb módszer a segítő szakembereket fenyegető kiégés kivédésére. A szupervíziós folyamat során a segítő biztonságos, elfogadó szakmai közegben kaphat támogatást.

Supervision stories

Abstract

Supervision is an integral part of professional social work, as it is a method that promotes learning in the human sciences. It aims to ensure the protection of the mental health of social workers, alongside the examination of organizational culture, leadership attitudes, and group dynamic processes. Its primary goal is the development of professional personality, focusing on responses to specific questions and helper dilemmas arising from social work. And where would these questions be more urgent than in complex programs such as the Presence Program for Catch-up Settlements. This study provides insight into these questions through stories that portray everyday situations in lagging communities.

Keywords: burnout, being present, dilemmas, helplessness, vicarious trauma

Absztrakt

Az ifjúsági generáció nehézségei a munkaerőpiaci jelenlétet, a családalapítást, a gyermekvállaláshoz kötődő döntéseiket és lakhatási viszonyaikat is érintik. A hátrányos helyzetű településeken élő fiatalok életében mindezek a folyamatok más lehetőségekkel párosulnak, mint nagyvárosi kortársaik esetében, ami különösképp igaz a különböző otthonteremtési támogatások vonatkozásában, hiszen ezek feltételeit nem szociális alapon határozták meg, a lakhatási szegénységben élők nagy része számára e támogatások nem érhetők el. Az országos, nagymintás ifjúságkutatások, adatfelvételek eredményei révén, melyeket kiegészítenek a Felzárkózó települések program (FETE) adatgyűjtései, illetve az otthonteremtési támogatások adatai, keretben próbáljuk felvázolni az ifjúság lakhatási, gazdasági kitettségét. Ezzel azt szeretnénk elérni, hogy az ifjúsági makroadatokat a lokális adottságok, illetve a FETE szemszögéből értelmezzük, valamint ezek hozzájáruljanak az ifjúsági helyzetkép diverz leírásához.

Kulcsszavak: lakhatás, lakhatási szegénység, felzárkózó települések, ifjúság, családpolitika

DOI: 10.56699/MT.2024.1.4

Az ifjúsági generáció nehézségei a munkaerőpiaci jelenlétet, a családalapítást és a gyermekvállaláshoz kötődő döntéseiket, valamint a lakhatási viszonyaikat is érintik. Miközben a fiatal felnőttek kutatása terén egyre jellemzőbb a posztadoleszcencia mint az elhúzódó önállósodás vizsgálata, addig ennek differenciált megjelenési formái kevésbé hangsúlyosak. A hátrányos helyzetű településeken élő fiatalok életében az önállósodási folyamatok más lehetőségekkel párosulnak, mint nagyvárosi kortársaik esetében. Cikkünkben szeretnénk az országos, nagymintás ifjúságkutatások eredményei révén egyfajta keretben felvázolni az ifjúsági lakhatás gazdasági kitettségét, kiegészítve a Felzárkózó települések program adatgyűjtéseivel, másrészt a különböző kormányzati támogatások (például a babaváró hitel, a családi otthonteremtési kedvezmény, azaz a CSOK) igénybevételének jellemzőivel. Helyzetképet szeretnénk rajzolni a felzárkózó településeken élő fiatalok gazdasági kiszolgáltatottságáról a lakhatási kihívások és a gazdasági státusz metszetében. Az ifjúsági makroadatokat a lokális adottságok, a felzárkózó települések szemszögéből értelmezzük, ezáltal hozzájárulva az ifjúsági egzisztenciális kockázatok, valamint a gazdasági helyzetkép diverz leírásához.

Elméleti kontextus

Magyarországon a gazdasági egyenlőtlenségek újratermelődése a rendszerváltást követően is meghatározó maradt (Ferge, 2000; Andorka, 2006; Éber, 2020). A társadalmi leszakadás, kizárás (exklúzió) hátterében a szegénység, az egyenlőtlenség, a(z etnikai, nemi, vallási) diszkrimináció, a munkanélküliség, a hajléktalanság növekedése, illetve a kapcsolati háló széttöredezése, felbomlása áll (Ferge, 2000). A hazai területi egyenlőtlenségek egy része globális, illetve lokális gazdasági és politikai folyamatokra vezethető vissza, melyek a háztartások vagyoni és lakhatási helyzetét alapjaikban határozzák meg (Hegedüs–Székely, 2022). Az ifjúsági életszakasz eseményeit, a felnőtté válás elhúzódását egzisztenciális kihívások kísérik, miközben a korosztályi problémaészlelés bizonytalanság, kilátástalanság köré épül (Csizmadia, 2018, 2022; Fazekas et al., 2019; Fazekas, 2023).

A 2019-ben indult Felzárkózó települések program (FETE) célja, hogy a KSH adatai alapján meghatározott háromszáz leghátrányosabb helyzetű településen komplex projektet valósítson meg, célzottan, a helyi igényeket és adottságokat figyelembe véve segítse az ott élőket. A program koordinátora és módszertani felelőse a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület, mely mellé több egyházi és civil karitatív szervezet csatlakozott (Kormány, 2019). A települések elhelyezkedésében szórást láthatunk, a sűrűsödések jellemzően Dél-Dunántúlon, valamint Észak- és Északkelet-Magyarországon tapasztalhatók. A lokális problémák nem egy okra vezethetők vissza, megoldásukba többféle eszközt, szolgáltatást, támogatást kell bevonni: a projekt több elemből áll, melyek kiegészítik egymást (FETE, é. n.). A felzárkóztatás egyik eleme szociális lakások építése, felújítása, a lakhatási körülmények javítása, ennek megvalósításáért a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Alapítvány konzorciuma felel (MMSZA, 2022).

A lakhatási szegénység ENSZ által megfogalmazott definíciója a lakhatás jogi biztonságát, a lakásminőséget, a lakhatás megfizethetőségét, a megfelelő lakhatási lehetőségek elérhetőségét, a lakások elhelyezkedését, valamint a sérülékeny csoportok lakhatási helyzetét tekinti meghatározónak (Refworld, 1991), és a lakhatási szegénység gyakran energiaszegénységgel társul (Horváth, é n.). Hazai sajátosság, hogy nem mennyiségi ingatlanhiányról beszélünk, hiszen a lakott, illetve a nem lakott ingatlanok száma is folyamatosan nő (KSH, 2022).

Cikkünkben kiemeljük, hogy a különböző adatfelvételek során a fiatalok hogyan értékelték lakhatási helyzetüket, az életükben hogyan jelenik meg a lakhatási szegénység, illetve milyen ismeretekkel rendelkeznek az elérhető támogatásokról, mennyire férnek hozzájuk. A 2019-ben induló családvédelmi akcióterv keretében átalakított, illetve bevezetett családtámogatási intézkedések (babaváró támogatás, jelzáloghitel-elengedés, a CSOK kibővítése, például a feltételrendszert és a felhasználást tekintve, a falusi CSOK bevezetése) jelentősen növelték a hitelfelvételi hajlandóságot (Magyar Országgyűlés, 2019). Az elsődlegesen fiatalokat célzó családtámogatási változtatások a családtervezéssel és a gyermekvállalással kapcsolatos attitűdökre is hatással vannak (vö. Gábos, 2005). A szülőkről való leválás idejének kitolódása, azaz a posztadoleszcencia (Vaskovics, 2000; Somlai et al., 2007) nemcsak a szülőktől való elköltözést, az egzisztenciális függetlenedést, hanem a szubjektív önállósodást is érinti – míg a fiatalok biológiai érése egyre korábbra, a független életvitelhez szükséges társadalmi érettség egyre későbbre tehető (Fazekas, 2023).

A fiatalok eladósodási hajlandóságára a kormányzati intézkedések bevezetése mellett számos külső tényező is hatással van. A 2000-es évek világgazdasági eseményei között jócskán volt olyan, mely még a stabil anyagi helyzetű családokat is megtépázta, nemhogy azokat, akik a pénzügyileg sérülékeny rétegbe tartoznak. Ez a sérülékenység nemcsak a túlzott eladósodást jelentheti, hanem például a havi kiadások rendezésével, a lakbér vagy a közüzemi számlák kifizetésével, illetve az élelmiszer-vásárlással kapcsolatos pénzügyi problémákat is (Anderloni et al., 2012). A hátralékos és pénzügyileg sérülékeny háztartások különböző társadalmi, kulturális és gazdasági tényezők alapján földrajzilag is elkülönülnek. A Németh Erzsébet és munkatársai (2018) által vizsgált pénzügyisérülékenység-mutató értékében az egyes régiók közötti szignifikáns különbség ellenére sem egyértelmű az összefüggés a régiók fejlettsége, az ott élők átlagos jövedelmi szintje és a pénzügyi sérülékenység mértéke között. Attitűdbéli okai is lehetnek az effajta sérülékenységnek, például a hosszú távú tervezés, megfontoltság hiánya a pénzügyi döntésekben, a felkészültség, a pénzügyi eszközök használatának alacsony volta vagy a nagyfokú kockázatvállalás, a bizalom a szerencsében (például a szerencsejátékban).

A magyarországi fiatalok gazdasági helyzetének jellemzői

A magyarországi fiatalok élethelyzetéről átfogó képet adnak a 2000 óta négyévente megvalósuló országos, ifjúsági fókuszú adatgyűjtések hullámai (Ifjúság2000, Ifjúság2004, Ifjúság2008, Magyar Ifjúság 2012, Magyar Ifjúság Kutatás 2016, Magyar Ifjúság Kutatás 2020). Az életmóddal, a preferenciákkal és a státusszal kapcsolatban kaphatunk információt a 15–29 éves fiatalokról és attitűdjeikről, melyek legfontosabb elemeit a következő fejezetekben mutatjuk be. Bizonyos témaköröket országos adatbázisokkal, illetve nem csak fiatalokra vonatkozó kutatások eredményeivel egészítettünk ki.

A legutóbbi ifjúságkutatás (Magyar Ifjúság 2020) eredményei szerint a vizsgált korosztály fele (51%) aktív kereső, négytizedük (38%) tanuló, inaktívnak pedig egytizedük tekinthető (11%).

A megkérdezettek többségének (68%) nincsenek rendszeres anyagi gondjai, azonban negyedük esetében nagy odafigyelést igényel a jövedelmek beosztása, minden huszadik fiatal családjában pedig rendszeresek az anyagi jellegű lemondások (5%). Egy év viszonylatában a válaszadók 40 százaléka tudott beszámolni olyan hónapról, amikor annak végére a családnak elfogyott a pénze. Közülük minden harmadik fiatal (33%) családjának életében ez legalább kéthavonta előfordult. Ezek alapján nem meglepő, hogy a 15–29 éves fiataloknak mindössze 14 százaléka számolt be arról, hogy rendszeresen félre tud tenni, 44 százalékuk csak alkalmanként, 33 százalékuk pedig egyáltalán nem tud takarékoskodni. Az anyagi kiszolgáltatottságot tekintve az látható, hogy egy szűk réteg törleszt valamilyen hitelt: diákhitele három, más törlesztése tíz százalékuknak van.

A kutatási adatok szerint a 15–29 éves fiatalok 68 százaléka az év jelentős részében a szüleinél él, saját lakása vagy háza mindössze 19 százalékuknak van, ezzel összefüggésben a gazdasági függetlenedés a vizsgált korosztály 31 százalékára jellemző, többségük (69%) anyagi értelemben nem önálló, szüksége van szülei támogatására. Az átlagos háztartásméret 3,48 fős, a leggyakoribb a háromfős háztartás (34%).

A vizsgált korosztály 73 százaléka nőtlen/hajadon, 11 százalékuk házas, 16 százalékuk pedig élettársi kapcsolatban él. Gyermeke 13 százalékuknak van, átlagosan huszonhárom éves korban vállalták az elsőt. A gyermektelen fiatalok 11 százaléka nem is tervez gyermeket vállalni, az átlagos tervezett gyermekszám 1,77 (módusz: 2). A családpolitikai intézkedésekről a korosztály többsége hallott, ugyanakkor az informáltság nem feltétlenül jelenti az adott támogatás igénybevételét is, ahogyan azt az 1. táblázat mutatja.

1. táblázat: A családpolitikai intézkedések ismerete, igénybevétele a 15–29 évesek körében (%)

Forrás: Magyar Ifjúság Kutatás 2020

A lakhatási adottságok tekintetében a 15–29 évesek 82 százaléka ítéli megfelelőnek a lakáskörülményeit, 18 százalékuk elégedetlen. A 2020-as adatfelvétel kérdezőbiztosaitól kapott jelzésekből az is kiderül, hogy a vizsgált fiatalok három százalékának lakásánál volt látható aládúcolás, vakolatomlás pedig a tizedüknél (belső öt százalék, külső nyolc százalék).

A lakhatáshoz kapcsolódó nehézségek és kihívások mint korosztályi problémák a 15–29 éveseknek mindössze négy százalékánál fogalmazódtak meg meghatározóként. A lakóhelyet illetően a megkérdezetteknek mindössze 26 százaléka nyilatkozott úgy, hogy kedvezők az elhelyezkedési lehetőségek. A lakóhely településének elhagyását a korosztály 21 százaléka tervezi, 50 százalékuk nem, 23 százalékuk bizonytalan.

A szubjektív státusz és az életkörülmények kapcsolata

Amennyiben gyermekkori traumák előfordulását vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy az egyik szülő elvesztése, a szülők válása, a szülő állásvesztése, valamint a családot érintő súlyos anyagi veszteség a rendszeres lemondással élő fiatalok családjaiban fordul elő a legnagyobb eséllyel. Ugyanakkor a jövedelem pontos beosztására kényszerülő fiatalok körében is az átlagnál gyakoribb mindezen életesemények előfordulása (2. táblázat). Különösen az egzisztenciális veszteségek terén mérhető kiemelt veszélyeztetettség a legrosszabb anyagi helyzetben lévő fiatalok körében. A szülő/nevelőszülő állásvesztése, valamint a családot érintő anyagi veszteség hat-nyolcszor nagyobb eséllyel fordul elő a lemondással élők körében, mint a rendszeres anyagi gondok nélkül élők között.

2. táblázat: Életesemények előfordulása a szubjektív státusz metszetében (%; n = 7761–7801; p ≤ 0,001)

Forrás: Magyar Ifjúság Kutatás 2020

Ha a családi környezet kitettségén túl tekintünk a fiatalok általános helyzetére, több aspektus esetében is meg lehet ragadni hasonló kockázatokat (3. táblázat). Azt olvashatjuk ki az adatok metszetéből, hogy a főtevékenység és a szubjektív státusz között van összefüggés: a tanuló és a munkavállaló fiatalok vannak jobb helyzetben, körükben az országos arány alatti a rendszeres lemondásokkal élők aránya. Ezzel szemben a NEET-fiatalok (Not in Education, Employment, or Training – akik nem tanulnak és nem is dolgoznak) körében a teljes mintabeli aránynál három és félszer nagyobb a legrosszabb státusz előfordulásának esélye.

3. táblázat: A főtevékenység és a szubjektív státusz kapcsolata (%; n = 7822; p ≤ 0,001)

Forrás: Magyar Ifjúság Kutatás 2020

A legmagasabb befejezett iskolai végzettség esetében szintén mérhető összefüggés a szubjektív státusszal (4. táblázat). A legalacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők körében több mint kétszer nagyobb az esélye annak, hogy rendszeres lemondásokkal éljenek, mint a teljes mintában. A diplomások körében ugyanez az arány mindössze két százalék, ami az országos aránynak nagyjából az egyhatoda.

4. táblázat: A legmagasabb iskolai végzettség és a szubjektív státusz kapcsolata (%; n = 7834; p ≤ 0,001)

Forrás: Magyar Ifjúság Kutatás 2020

Amennyiben a szociodemográfiai háttéren túl az attitűdök szintjén vizsgáljuk a szubjektív státusz hatását, szintén láthatunk összefüggéseket. Az egyik ilyen aspektus, hogy a lakóhelyhez kapcsolódó elhelyezkedési lehetőségek megítélése („Tapasztalatai szerint milyenek most az elhelyezkedési lehetőségek az Ön lakóhelyén és a környékén azzal a végzettséggel és szakképzettséggel, amellyel Ön rendelkezik / amilyen végzettséggel Ön iskolái befejezése után rendelkezni fog?”: 1 = nagyon kedvezőtlenek; 5 = nagyon kedvezőek) függ a szubjektív státusztól. Minél rosszabb anyagi státuszú egy fiatal, annál kedvezőtlenebbnek ítéli meg lakóhelyének munkahelyszerzéshez kapcsolódó adottságait (nincsenek rendszeres anyagi gondjaik: 3,0; nagy odafigyelést igényel a jövedelmek beosztása: 2,8; rendszeres lemondásokkal élnek: 2,1; teljes minta: 2,9). A jelenlegi életszínvonallal és az aktuális anyagi helyzettel való elégedettséget tekintve is hasonló együtt járás tapasztalható (5. táblázat). Minél rosszabb anyagi helyzet jellemzi a fiatalokat, annál alacsonyabb az elégedettségük mértéke.

5. táblázat: A jelenlegi életszínvonallal és anyagi helyzettel való elégedettség és a szubjektív státusz kapcsolata

(átlagok: 1 = egyáltalán nem elégedett; 5 = teljes mértékben elégedett; n = 7804 –7809; p ≤ 0,001)

Forrás: Magyar Ifjúság Kutatás 2020

Az ifjúsági korosztályt érintő problémák észlelése terén főként az egzisztenciális nehézségek kerültek fókuszba a 15–29 éves korosztály körében, éppen ezért a szubjektív anyagi helyzet, ez esetben annak esetleges befolyása nagy jelentőségű lehet. Az adatok elemzéséből kitűnik, hogy van összefüggés a vizsgált tényezők között. Az egzisztenciális nehézség korosztályi problémaként való említése a szubjektív anyagi helyzet romlásával növekszik: a rendszeres lemondásokkal élő fiatalok körében a legmagasabb azok aránya (57%; nagy odafigyelést igényel a jövedelmek beosztása: 51%; nincsenek rendszeres anyagi gondjaik: 43%; teljes minta: 46%), akik ilyen jellegű nehézségeket diagnosztizálnak korosztályi szinten.

Amennyiben a családtámogatások ismeretét vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy bizonyos esetekben van jelentősége a szubjektív státusznak (6. táblázat). Egyértelműen látszik, hogy a kiszámíthatatlanabb helyzetben élő fiatalok sokkal kisebb eséllyel hallanak ilyen jellegű információkról, mint stabilabb anyagi helyzetben élő kortársaik. Fontos azonban azt is látni, hogy mind a diákhitel, mind a diplomás gyed / gyed extra lehetősége a felsőfokú végzettséget szerzett fiatalokat célozza, így nem meglepő, hogy a legrosszabb státuszú fiataloknak mindössze a harmada értesült ezekről a családtámogatási formákról.

6. táblázat: A családtámogatási intézkedések ismeretének és a szubjektív státusznak a kapcsolata (%; n = 1915–1927; *p ≤ 0 ,05, **p ≤ 0,001)

Forrás: Magyar Ifjúság Kutatás 2020

Ifjúsági lakhatási körülmények a fete-adatgyűjtések alapján

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2021 óta végez kérdőíves adatgyűjtést a FETE-programba bekapcsolódó települések háztartásaiban. A 2023 novemberében rendelkezésünkre bocsátott adatbázis nyolc háztartás mintáját tartalmazta, ebből – az ifjúságkutatások hagyományaihoz igazodva – a 15–29 éves fiatalok lakhatási adottságait, lakhatás- hoz kapcsolódó hátrányait ismertetjük a továbbiakban.

A gazdasági sérülékenységet tekintve elmondható, hogy a megkérdezett fiatal háztartások 11 százalékának van áruhitele, hét százaléknak lakáshitele, két százaléknak gépkocsihitele, 28 százaléknak pedig egyéb hitele. Esetükben a családi, baráti tartozások (12%), illetve a közműhátralékok felhalmozása jellemző (a különböző szolgáltatások esetében átlagosan tíz százalék). A vizsgált háztartások 13 százalékával fordult elő a felmérés előtti egy évben, hogy havonta kölcsön kellett kérniük, és mindössze 27 százalékukról mondható el, hogy egyáltalán nem szorultak erre. Jellemzően a családi kölcsön dominál (59%), emellett azonban nagyjából kilencedük banki hitelt vesz igénybe (12%), hetedük pedig magánszemélytől kér támogatást kamatmentes formában, további négy százalékuk utóbbit tekintve kamat visszafizetésére is kényszerül.

Az egzisztenciális helyzet értékelése többféle szempont alapján vizsgálható: a felsorolt állítások közül a háztartási gépek cseréjének esedékessége a legjellemzőbb az elemzett háztartások körében. Bizonytalan jövedelmek a háztartások 53 százalékánál fordulnak elő, mindössze negyedüknek van valamiféle tartaléka, és ruházkodásra kevesebbeknek jut, mint étkezésre vagy a gyermekek ellátására. Az adósságukból fakadó konfliktusokkal az elemzett háztartások 12 százalékának kell megküzdenie (7. táblázat).

7. táblázat: Egzisztenciális jellemzők előfordulása a 15–29 évesek háztartásaiban (%, n = 1002–1015)

Forrás: FETE-adatbázis

A tulajdonviszonyok tekintetében a saját tulajdon a legjellemzőbb: a megkérdezettek 63 százaléka él saját lakásában/házában, 24 százalékuk szívességi ingatlanhasználóként lakik például egy rokonánál vagy barátjánál, magánszemélytől öt százalékuk bérel, állami/önkormányzati tulajdont pedig négy százalékuk. A 15–29 évesek által lakott ingatlanok átlagos mérete 81,7 négyzetméter, az egy háztartásban élők átlagos száma 4,5 fő.

A lakások komfortfokozata összetett képet mutat, a legtöbb komfortosként jellemezhető, azonban a vizsgált háztartások háromtizede komfort nélküliként írható le (8. táblázat).

8. táblázat: A lakások komfortfokozata a 15–29 évesek háztartásait tekintve (%; n = 1007)

Forrás: FETE-adatbázis

A szobák helyiségeit tekintve az látható, hogy a legtöbb elemzett háztartásból hiányzik a nappali és a gyerekszoba (9. táblázat). A lakáson belüli vécé és a fürdő sem jellemző mindenhol, azonban konyha és háló szinte az összes háztartásban van.

9. táblázat: A lakások helyiségei a 15–29 évesek háztartásait tekintve (%; n = 919–1020)

Forrás: FETE-adatbázis

A lakások közművesítettsége terén a vezetékes áram a legelterjedtebb, valamint a hálózati vízvezeték (10. táblázat). Ugyanakkor az elemzett háztartások kétharmadában ásott vécé van a kertben.

10. táblázat: A lakások közművesítésének megléte a 15–29 évesek háztartásaiban (%; n = 1022–1030)

Forrás: FETE-adatbázis

Nagyjából minden második háztartásnál van hőszolgáltatás, ahogyan a gáztüzelésű cirkóval, villanybojlerrel vagy hagyományos fűtőanyaggal való vízmelegítés is minden második háztartásra jellemző. Minden második ingatlanba be van vezetve a gáz, ahogyan a palackos gáz is, valamint a hagyományos tüzelőanyagok használata szintén minden második háztartásra jellemző. A háztartások többsége hagyományos tüzelőanyagot használó kályhával fűt, központi fűtéssel, kazánnal mindössze az elemzett háztartások 13 százaléka rendelkezik. Fontos kiemelni, hogy a háztartások kilenc százalékában egyéb tüzelőanyaggal (például ruhával, szeméttel) fűtenek.

A háztartások felszereltségét tekintve a legelterjedtebbnek a hűtő (96%), a televízió (95%), a tűzhely/sparhelt (95%) és a mosógép (89%) tekinthető. Megfelelő világítás az elemzett háztartások kilenctizedében (92%) van, elegendő ággyal 85 százalékuk rendelkezik, elegendő szekrény 79 százalékuknál, asztal elegendő székkel pedig 82 százalékuknál lelhető fel.

Az ingatlanok 38 százaléka szegregátumban található. Vakolatomlás az elemzett háztartások 42 százalékánál az épületen kívül, 30 százalékuknál az épületen belül, jelentős beázás a háztartások 27 százalékánál, betört ablak 25 százalékuknál, míg az épületet érintő aládúcolás 12 százalékuknál volt tapasztalható.

A felzárkózó településeken élők hozzáférése az otthonteremtési támogatásokhoz

A célzott támogatások (különösen a falusi CSOK) jelentősen fellendítették a kisebb településeken zajló ingatlanvásárlások, illetve -felújítások számát (MNB, 2023). A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Otthonteremtés csoportja a FETE lakóit segíti abban, hogy az elérhető családtámogatásokat igénybe tudják venni: megismertetik velük a jogosultsági feltételeket, közvetítenek a pénzintézet és az ügyfél között, támogatást nyújtanak az ügyintézés folyamatában (például dokumentumok beszerzése), illetve segítenek olyan kivitelezőt találni, aki elvállalja és adott esetben bizalmi alapon elvégzi az utófinanszírozott munkálatokat. A csoport vezetője elmondta, hogy két és fél év alatt már 250 családot segítettek hozzá a CSOK-hoz, illetve falusi CSOK-hoz, valamint a babaváró hitelhez, így kétmilliárd forint – túlnyomórészt vissza nem térítendő – forrást sikerült bevonni e családok lakhatásának javításába.

„A CSOK igénybevétele a Felzárkózó települések programban részt vevő 118 településen” című gyorsjelentés adatai szerint az ott élők által igénybe vett támogatások esetében a szerződést megkötők kora 2,68-dal alacsonyabb volt az országos átlagnál (35,9 év és 33,22 év). A szerződéskötés évében a legfiatalabb szerződő tizennyolc, a legidősebb hatvankilenc éves volt. A vállalt gyermekek száma az elemzett családok esetében átlagosan 2,4, mely 0,8-del magasabb az országos átlagnál. Ezzel szemben újabb gyermeket a szerződéskötések közel kétharmadában nem vállaltak, ami öt százalékponttal meghaladja az országos arányt. A támogatások összege a felzárkózó településeken összesen több mint négymilliárd forint volt, ami szerződésenként átlagosan 5 709 301 forintot jelentett. A támogatások típusai a következőképpen alakultak: nyolcvan százalékukat kistelepülésen vagy külterületen található ingatlan megvásárlása vagy korszerűsítése céljából (falusi CSOK) igényelték (114 településen érhető el), ötödüket használt ingatlan vásárlására vagy felújítására fordították, s összesen négy esetben új lakás vagy ház vételére (KINCS, 2022).

A fenti adatokat tovább árnyalja az Otthonteremtés csoport vezetőjének kiegészítése a gyermekek számát tekintve:

• jóváhagyott CSOK-ügyletekhez kapcsolódó meglévő gyermekek száma: 627;
• jóváhagyott CSOK-ügyletek kapcsán vállalt gyermekek száma: 64;
• jóváhagyott CSOK-ügyletekhez kapcsolódó tartósan beteg gyermekek száma és aránya (ahol az ápolási díjra való tekintettel kapott a család CSOK-támogatást): 24, ami az összes jóváhagyott CSOK-ügylet 11 százalékát jelenti.

Következtetések

A nagymintás ifjúságkutatások eredményei rávilágítanak, hogy a szubjektív státusz tekintetében legrosszabb helyzetben élők több hátránnyal is küzdenek – így az iskolai végzettség, az egzisztenciális elégedettség vagy a gyermekkori traumák előfordulása terén. Ennek következtében a fiatalkort érintő egzisztenciális kockázatok ellensúlyozása, valamint az ebből fakadó hátrányok leküzdése nagy terhet ró a legbizonytalanabb helyzetben élőkre.

A FETE-adatbázisból nyilvánvaló, hogy a lakóhely gazdasági adottságai nagyban befolyásolják az egzisztenciális lehetőségeket a lakhatás terén is. A lakóhelyhez kapcsolódó negatív jellemzők, hiányosságok valószínűsítik az eladósodást, valamint a másoknak való kiszolgáltatottságot (legyen szó például lakhatásról vagy anyagi támogatásról). Azt is fontos látni, hogy a lakhatás hiányos adottságai sok esetben párosulnak az egészségre is ártalmas jellemzőkkel (például penészes ingatlanok, a megfelelő étkezés biztosításának elmaradása, a szennyvízelvezetés hiánya). A nem megfelelő életkörülmények súlyos következményekkel járhatnak, melyekre többféle, az adott élethelyzethez legjobban igazodó megoldást kell találni rövid (fecskelakás, szolgálati lakás, krízisingatlan stb.), illetve hosszú távon (önkormányzati bérlakásprogram, szociális lakásügynökség, célzott kormányzati támogatások ingatlanvásárlásra stb.).

Bizonyos állami támogatások a felzárkózó településeken élők egy része számára is elérhető közelségbe kerültek. Voltak olyan családok, melyek egyedül járták végig az igénylés folyamatát, ugyanakkor kiemelkedő azon esetek száma, amikor egy segítő szakember közvetítésével valósultak meg az ügyletek. Egy köztes szakember bevonásával növelhető az igénylések sikeressége, megkönnyíthető a szereplők kapcsolattartása (ügyfél, pénzintézet, kivitelező), illetve gördülékenyebbé tehető az igénylés menete (például dokumentumok beszerzése, kivitelező kiválasztása). Fontos megjegyezni, hogy a különböző támogatott konstrukciók feltételrendszerét nem szociális alapon határozták meg, a lakhatási szegénységben élők jelentős része számára az otthonteremtési támogatások nem érhetők el.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A tanulmány a Felzárkózó települések programba bevont – jelenleg száztizenhét településen élő –, kisgyermeket nevelő családok mindennapi szociális kíséréséről, a családmentorok munkájáról szól. Arról a bizalomra épülő, komplex bio-pszicho-szociális folyamatról, amellyel segíthetjük az ide születő gyermekek egészséges fejlődéséhez szükséges feltételek biztosítását, a családok, helyi közösségek lehetőségeinek, erőforrásainak figyelembevételével. A következőkben a családmentorok tevékenységének áttekintésén keresztül mutatjuk be ezt az új, innovatív, szociális segítői munkakört, amelynek képviselői alapvetően a kisgyermekes családok otthonaiban, hétköznapi életük szerves részeként vannak jelen, így kiegészítő szerepet töltenek be az ellátórendszerek, intézményes ellátások mellett.

Kulcsszavak: Felzárkózó települések, Jelenlét-szemlélet, családmentor, családkísérés, kora gyermekkori beavatkozások

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.5

E rövidített tanulmány hátterét a családmentorok és az őket támogató kora gyermekkori szakértők körében 2022 nyarán végzett, az eddigi munkájukról, tapasztalataikról szóló online kérdőíves felmérés eredményei, a Fókuszban a gyermek elnevezésű program munkatársaival folytatott egyéni és fókuszcsoportos beszélgetések, interjúk és a projektet kísérő mérések eredményei alkotják. Köszönjük a segítséget a kitöltőknek és a feldolgozásban részt vevőknek is. Külön köszönet Teller Nórának és Koltai Lucának az adattisztításért és a gyorselemzésért.

A Felzárkózó települések program és a Fókuszban a gyermek projekt

A Fókuszban a gyermek projekt célja a Felzárkózó települések (a továbbiakban: FETE) hosszú távú programjának megalapozásáról szóló 1404/2019. (VII. 5.) kormányhatározatban (Magyarország Kormánya, 2019) meghatározott és kijelölt háromszáz leghátrányosabb helyzetű településen élő gyermekek esélyeinek növelése, életkörülményeinek javítása, a szegénység gyermekekre mért hatásainak mérséklése, amelyet helyben elérhető, intenzív, komplex szociális munkával, családkíséréssel és a projekt keretében megvalósuló tevékenységek szakmai-módszertani támogatásával biztosít. A programot a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelenleg húsz szervezetből álló konzorciummal valósítja meg.

A projekt integráns része a FETE-programnak. Utóbbiban rendszerezett, folyamatos szociális munka és közösségfejlesztés zajlik, többek között oktatási, egészségügyi, munkaerőpiaci, helyi gazdaságfejlesztési, lakhatási, adósságrendezési, felelős állattartási, drogprevenciós, áldozatsegítési, bűnmegelőzési, valamint integrációt segítő programelemekkel.

Annak érdekében, hogy a programba eddig bevont száztizenhét településen a 0–3 éves gyermekek számára biztosítsák az egészséges és kiegyensúlyozott fejlődést, a családdal, a lakókörnyezettel, a teljes közösséggel foglalkozni kell, valamint a helyi szakembereket és szolgáltatásokat is meg kell erősíteni. A program fejlesztései és kapcsolódó tevékenységei – a kora gyermekkori fejlődést középpontba helyezve – a leghátrányosabb helyzetű településeken élő közösségek egészére vonatkoznak.

A program keretét a Jelenlét-szemlélet adja, mely a szociális segítés hatékony módszere. A projekt szakmai alapjait, módszertani eszközrendszerét a Kapcsoskönyv – A Jelenlét program építőkockái című kiadvány (MMSZ, 2022) tartalmazza. A Jelenlét elsődleges célcsoportja az adott település, szegregátum vagy telep teljes lakossága. Célja, hogy társadalmilag atomizálódott helyeken élő közösséget hozzon létre (Kiss et al., 2013), komplex, közösségi rehabilitációs folyamatot indítson el és működtessen a településeken, állandó segítő jelenlét biztosításával. Az adott telep egyik könnyen megközelíthető házában alakítják ki a program fizikai bázisát, az úgynevezett Jelenlét Pontot, amely többfunkciós közösségi tér. A programelemeket a településeken végzett szükségletfelmérések – a települési diagnózis – alapján valósítják meg, specifikusan az egyes települések igényei szerint.

Az első ezer nap – „egy gyermeket se veszítsünk szem elől”

Az első három életév az egész életünkre kiható időszak. A kora gyermekkori szakaszban alapvetően fontos az elsődleges gondozó és a gyermek kapcsolatának intenzitása, minősége (Duncan et al., 2019). A kora gyermekkori nevelés gazdasági és társadalmi haszna, az ebbe fektetett erőforrások megtérülése a legmagasabb, mivel ekkor alapozódnak meg a kognitív, érzelmi és társas készségek, kompetenciák, amelyek megteremtik a későbbi hatékony tanulás alapját, ami összefügg a munkaerőpiaci elhelyezkedéssel, a párkapcsolati-családi működésmóddal, azaz a társadalomban betöltött szereppel, az egyéni sikeresség, boldogulás lehetőségével (Heckman–Klenow, 1997). Különösen nagy a jelentősége ezeknek a hátrányosabb helyzetű gyermekek esetében (Lannert, 2015).

A kora gyermekkori fejlődés támogatásának fontosságát neurológiai kutatások is bizonyítják. A fejlődés neurokonstruktív megközelítése (Karmiloff-Smith, 2009; Mareschal et al., 2007; magyarul lásd Egyed, 2011) Jean Piaget konstruktivista látásmódjához hasonlóan a tapasztalat alakító erejét hangsúlyozza az idegrendszer fejlődésében. Az agy rugalmassága (plaszticitása) teszi lehetővé, hogy a támogató fejlődési környezet kisebb-nagyobb nehézségek ellenére is elősegítse az elég jó idegrendszeri fejlődést, működést. Hátrányos helyzetben zajló nevelés, az ideálistól eltérő fejlődési környezet esetén azonban meg kell támogatni az agyi plaszticitást. Ilyenkor célzott fejlesztés, támogatás szükséges, hogy a gyermek „elég jól” fejlődhessen.

A legkorábbi támogatás a prenatális, méhen belüli fejlődés során szükséges. A kora gyermekkori intervencióban ezért kap kiemelt szerepet a védőnői munka és az ehhez kapcsolódó családsegítés. Az emberi tőkének a prenatális ellátásba való befektetésével kapcsolatosan a nemzetközi szakértők is kiemelik, hogy „ha a befektetés már a születés előtt kezdődik, akkor annak megtérülési rátája magasabb, mint a születés után megkezdett beavatkozásoké” (Doyle et al., 2009, idézi Kereki, 2015: 57). Az időben elvégzett szűrővizsgálatok fontossága mellett a várandós anyák kísérése, támogatása a magzati fejlődést segítheti. A várandósság során érzett szorongás – sokszor más rizikótényezőkkel együttesen – összefüggést mutat az újszülöttre káros szülészeti kimenetekkel (koraszülés, kis születési súly) és a későbbi fejlődési nehézségekkel (szoptatási nehézségek, növekedési elmaradás stb.) (Andersson et al., 2004; Grigoriadis et al., 2018, 2019). Horváth és Karácsony (2022) várandósok szorongásának és társas támogatottságának összefüggését vizsgálva azt találta, hogy a család és a barátok mellett a várandósgondozási team és kiemelten a védőnő a szorongást csökkentő tényezőként működhet.

A megszületett gyermek fejlődésének, ezen belül is kiemelten idegrendszeri érésének a támogatása a korai intervenció és így a Jelenlét program másik kiemelt területe. Az agy megfelelő fejlődéséhez elsősorban biztonságra van szüksége a csecsemőnek és a kisgyermeknek. A veszélyes, bizonytalan környezet, a gondozó kiszámíthatatlan válaszkészsége, az elhanyagolás és főleg a bántalmazás a csecsemő agyában és testében megemeli a stresszhormonok szintjét, ami rövid és hosszú távon is növeli a stresszel összefüggő pszichopatológiai problémák kialakulásának esélyét (Graham et al., 1999), rontja az immunrendszer védőhatását, és ezáltal fokozza a betegségek kockázatát a teljes élethossz alatt (lásd az ártalmas gyermekkori életesemények kutatásának eredményeit: Felitti et al., 1998). A gyermek és az anya biztonságos kötődése, a kora gyermekkori biztonságos környezet megteremtése ezért a korai intervenciós beavatkozások kiemelt célja kell hogy legyen.

Az érés támogatása emellett természetesen a megfelelő mértékben ingergazdag környezet elősegítését is jelenti a fejlődés minden területén – a mozgás, a kognitív funkciók, a beszéd, az én- és a társas fejlődés terén egyaránt. A koraszülöttként, kis születési súllyal vagy fejlődési rendellenességgel, fogyatékossággal családba érkező gyermekek támogatása a korai stimulációs programok legfontosabb területe. Annak ellenére, hogy ezen a téren Magyarország jelentős erőfeszítéseket tesz, nem ismertek a korai fejlesztés hatékonyságát vizsgáló országos reprezentatív kutatások. Az Amerikai Egyesült Államok legismertebb programjait vizsgálva Bonnier (2008) áttekintette a rizikócsökkentésre ki- dolgozott korai stimulációs programokat, és azt találta, hogy azok a programok voltak hatékonyak, amelyek az anyát és a csecsemőt egyaránt célozták, s a prenatális, perinatális és posztnatális időszakra is kiterjedtek. Az USA-ban az 1960-as években több ilyen program is indult (például Head Start, Abecedarian, Perry Preschool), amelyek a hátrányos szocioökonómiai hátterű, valamilyen fejlődési rizikóval született, kognitív vagy viselkedési problémával élő kisgyermekekre (illetve szüleikre) irányultak a gyermekek egy meghatározott életkorában (Kereki, 2022). A programok hatékonyságát a hosszú távú hatásokban – például az iskolai lemorzsolódás, a kriminalizáció, a tinédzserterhesség arányainak csökkentésében – figyelhetjük meg (Heckman–Masterov, 2007; Karoly et al., 2005; Majnemer, 1998). Magyarországon ugyan kidolgoztak egy korai intervenciós gyermekút-algoritmust (Kereki et al., 2014), a működtetéséhez a mai napig hiányoznak a feltételek. Ezt a hiányosságot is igyekszik pótolni a Jelenlét program.

A Jelenlét módszertanán alapuló programok által szem előtt tartott „fogantatástól a foglalkoztatásig” elv szerint a családok kísérése már a várandós, leendő édesanya tudatos felkészítésével megkezdődik (a saját és a magzat egészségvédelme, készülés a szülői szerepre), a megszületett gyermek fejlődésének nyomon követesével, szükség esetén támogatásával folytatódik, és a felnőtté válásig tart.

A kora gyermekkori fejlesztési programok hatásmechanizmusa összetett. Korábbi magyarországi értékelések (T-Tudok, 2015; Hétfa, 2016) is kiemelték, hogy a segítő beavatkozások mérhető eredményei a gyermekek, a testvéreik, a szüleik, az intézmények és a szülők kapcsolata, a családon belüli feladatmegosztás, napirend, valamint a szülői attitűdök szintjén is érvényesülhetnek. A Fókuszban a gyermek projekt kora gyermekkori hatásmechanizmusát a következő ábra mutatja be.

1. ábra: A projekt kora gyermekkori hatásmechanizmusa

Forrás: Hétfa, 2022

A családokkal való együttműködés kulcsszereplői a családmentorok, akiknek a munkáját a programelem szakmai koordinációjáért felelős témavezető mellett régiónként egy-egy országos koragyermekkor-szakértő és tizennyolc regionális szakember hangolja össze. Jelen tanulmányban a családmentorokkal készült kutatásunk eredményeit foglaljuk össze röviden.

A családmentorokkal végzett kérdőíves kutatás

A kutatás célja az volt, hogy megismerjük a programban működő családmentorok tapasztalatait a program első két évéről, különös tekintettel a családmentori támogatás kihívásaira és sikereire. A kutatást 2022-ben folytattuk kvantitatív és részben kvalitatív módszerrel. A kérdőíveket online kapták meg a résztvevők a program témavezetőjétől. A kiküldött 209 kérdőívből 196 kitöltött kérdőív érkezett vissza (93%), ami magas válaszadási arányt jelent.

A minta bemutatása

A vizsgálatban részt vevő családmentorok egy-két kivétellel nők, ami jól reprezentálja a szociális szakma elnőiesedését. Életkoruk 19 és 63 év között mozog, az átlagéletkor 36,15 év. A minta kicsivel több mint negyede (29,4%) 30 év alatti, a válaszadók többsége (38,4%) 31 és 40 év közötti, a 40 és 55 év közöttiek aránya 28,9 százalék. Az 55 évnél idősebb munkavállalók aránya elenyésző, 3,1 százalék (6 fő).

A kérdőívben arra is rákérdeztünk, hogy hány gyermeke van a családmentoroknak. A 196 válaszadó közül 45-nek nincs gyermeke. Ez a válaszadók 22,9 százaléka. Egy gyermeke 43 főnek (21,9%), két gyermeke 62 családmentornak van (31,6%). Nagycsaládban él, vagyis három vagy több gyermeket nevel 46 fő (24%).

A válaszadók iskolai végzettsége is változatos, a nyolc általánostól a felsőfokúig terjed, többségüknek (47,4%) az érettségi a legmagasabb befejezett végzettsége, ennél jóval kevesebbnek van felsőfokú diplomája (14,3%) vagy felsőoktatási szakképesítése (12,8%), és viszonylag sok válaszadó csak az általános iskolát végezte el (24,5%). Közülük a többség (70%) és a többi végzettségi csoportból is sokan terveznek továbbtanulni, vagy már jelenleg is tanulnak. Az összes válaszadó 66,3 százaléka jelezte a továbbtanulási szándékát. Mivel a családmentorok a helyi közösségek tagjaiból kerülnek ki, a velük szemben támasztott legfontosabb szempont nem a végzettség, hanem a helyismeret, az elfogadottság, a segítő- és kommunikációs készség.

A vizsgálatban részt vevő családmentorok a FETE által gondozott 117 településből 117-et fedtek le, összesen 6389 0–3 éves korú kisgyermeket és családjaikat, valamint 1823 várandóst kísérve az elmúlt két évben. A családmentorok számát a településeken élő 0–3 éves gyermekek számának és a helyi sajátosságoknak (születések száma, krízishelyzetben lévő családok aránya stb.) a figyelembevételével határozták meg.

A családmentori feladatok, tevékenységek

A családmentorok a Jelenlét-szemlélettel összhangban a helyi közösség tagjaként vesznek részt a családok mindennapjaiban. Feladataik sokrétűek (2. ábra), amelyekre a száz- húsz órás alapozó képzésük során és rendszeres továbbképzéseken készülnek fel.

2. ábra: A családmentor feladatai (saját szerkesztés)

A családmentorok munkája a komplex szociális kísérést, az információmélyítést és tudásátadást (egyéni és kiscsoportos formában), a védőnők munkájának támogatását, a korai mozgásfejlődés, idegrendszeri érés segítését és a krízishelyzetek megelőzését, kísérését foglalja magában a projekt megvalósíthatósági tanulmányának megfelelően (MMSZ, 2019). Ezekre leginkább családlátogatások alkalmával kerül sor, a támogatott családok otthonában, valamint a Jelenlét Pontokon.

A családmentorok érkezése, kapcsolatfelvétel a családokkal: a bizalom kiépítése

A családokkal való együttműködéshez a nagyfokú bizalmuk szükséges, amelynek hiánya vagy lassú kiépülése gyakori gátja a családmentorok munkájának. A kérdőív erre vonatkozó nyitott kérdésére adott válaszok jelenleg feldolgozás alatt állnak, de illusztrációként idézetekkel mutatjuk be a válaszok sokszínűségét. A megkérdezett családmentorok 30 százaléka egyáltalán nem tapasztalt nehézséget a családokkal való kapcsolat kialakítása során, többnyire azért, mert a helyi közösség tagjaként addig is bizalmi viszonyt ápoltak a támogatott családokkal. 70 százalékuk azonban többféle nehézségbe ütközött, vagy ütközik jelenleg is. Legfontosabb problémaként a bizalom hiányát nevezik meg, amely megakadályozza a családlátogatás megvalósítását. Erről így mesél az egyik családmentor:

„Voltak családok, akik a munkám kezdetekor nem voltak nyitottak, és nem kívántak együttműködni. Utóbb rájöttem, hogy idő kellett nekik, mert újdonság volt a településen a Fagyi-program, nem ismerték, idegenkedtek tőle. Később ezek a családok is csatlakoztak, volt, aki üzent, volt, aki megkeresett. Tehát mára már a településen élő, 0–3 éves gyermeket nevelő összes családdal van együttműködésem. Bevonásuk egy-egy programba kicsit nehezebben ment. A családlátogatások könnyen elkezdődtek, látogatásról látogatásra, egyre szívesebben láttak, és folyamatosan nyíltak meg, de amikor programra kellett feljönni, tehát mikor nekik kellett tenni valamit, az már nehezebb volt. Jelenleg van egy család, aki nem hajlandó feljönni, ő az otthonában igényli a fejlesztést és segítőbeszélgetést is. Ezt igyekszem jól kezelni, fejlesztő kolléga is és én is kimegyünk hozzá, és egyéni foglalkozást kapnak. A családoknál fontos volt figyelnem arra is, hogy milyen az ő kapcsolatuk. Időbe telt, de fontos volt tudni azt is, hogy ők hogy vannak egymással. Volt család, aki azért nem akart együttműködni, mert egy másik már együttműködik.”

A mélyszegénységben élő közösségeket gyakran fokozottan jellemzi a bizalmatlanság, amelyet az elszigeteltség, a „kívülről” tapasztalt előítéletesség, de akár a településen korábban futó programok kapcsán érzett csalódottság is okozhat. Ezenkívül akadály lehet a tanult tehetetlenség is, amely a súlyos nélkülözésben élő emberekre nemegyszer jellemző.

A bizalom kiépítése – különösen a kívülről érkezők számára – sokszor nem egyszerű feladat. A munkatársak kiválasztásánál lényeges szempont a személyük elfogadottsága a közösség által, azonban nem mindig sikerül a helyi közösség által ismert személyt találni a feladatra, s egy kívülről jövőnek nehezebb elnyernie a helyiek bizalmát: „Mivel én nem vagyok helybeli, így teljesen idegen, ismeretlen voltam számukra, és ezzel voltak nehézségeim. Nehezebb volt elnyernem a bizalmukat.” Egyes családmentorok beszámoltak arról, hogy voltak olyan családok, amelyek kezdetben az „átveréstől”, „elárulástól” féltek, voltak, akik szégyellték a lakhatási körülményeiket, s az is előfordul, hogy férfiak a túlzott féltékenység, kapcsolatféltés miatt távol tartják a párjukat. Ugyanakkor az is gyakran előfordult, hogy egy kezdetben bizalmatlan családtag később a csoport vagy a közösségi alkalom kulcsszereplőjévé vált.

A bizalom kiépítésének alapja a folyamatos jelenlét, annak megtapasztalása, hogy mindig, minden helyzetben ott a segítség, az, akire számítani lehet. Ennek beépüléséhez a családoknál időre van szükség. Az idő és a pozitív tapasztalatok a bizalom és a nyitottság légkörét eredményezik.

A „Mely tényezők segítenek a családokkal való kapcsolat kialakításában?” kérdésre a következő válaszokat kaptuk: fokozatosság, óvatosság, figyelem, reagálni az egyéni eltérésekre, mindenkivel a saját kommunikációs „szintjén” beszélni, a hierarchia mellőzése, melléjük ülni, megbízhatóság, szavahihetőség, minőségi idő.

A családmentor általában utcai találkozások során kezd ismerkedni a családokkal, ezután elmondja, hogy miben tud a segítségükre lenni. Ha a család élni kíván a lehetőséggel, megkezdődik a közös munka. A kapcsolódás leggyakoribb formája a személyes találkozás, amelyre elsősorban családlátogatások alkalmával kerül sor, de sétálva, udvaron, játszótéren is gyakran találkoznak, és a Jelenlét Pontokon is rendszeresen töltenek együtt időt. A telefonos kapcsolattartás, üzenetküldés inkább csak krízishelyzetben jellemző. A családmentorok leggyakrabban az anyákkal dolgoznak közvetlenül, de időről időre más családtagok – apák, nagyszülők, testvérek, nagymamák – is részt vesznek a tevékenységekben.

Nagyon fontos, hogy mindig kellő nyitottsággal és türelemmel közeledjen a családmentor. Meg kell ismernie a család helyzetét, struktúráját, működését, a belső mozgatórugókat. Felméri, hogy min akarnak változtatni, mi az, amiben segítséget kérnek. A segítségnyújtás elsősorban nem tárgyi támogatást jelent, erre csak a szociális munka kísérőjeként kerülhet sor. A család körülményeit és lehetőségeit ismerve kell megmutatniuk, megtanítaniuk azokat a dolgokat, amelyek elvezethetnek a megoldáshoz. Közösen megélt helyzeteken, élményeken, az együttléten keresztül, mintaadással segítik a családokat a mindennapok során az otthonukban, a közösségi tereken, utcán, boltban stb. találkozva.

A családlátogatás szerepe a családmentori munkában

A családlátogatásnak fokozott jelentősége van a családmentori tevékenységben, és lényegileg tér el annak megszokott intézményes formáitól (3. ábra).

3. ábra: A családmentori családlátogatás jellemzői (saját szerkesztés)

A mentori tevékenység legfontosabb eleme a várandósok, valamint a 0–3 éves gyermeket nevelő családok komplex szociális kísérése, amelynek gerincét a Jelenlét Ponton rendszeresen elérhető közösségi alkalmak mellett az otthonukban zajló látogatás adja. Így ír erről egy családmentor: „Otthon sokkal őszintébbek, jobban beengednek az életükbe, örömökbe, nehézségekbe. Sokszor úgy érzem, szeretnek házigazdák lenni, és megtiszteltetést jelent nekik, ha sok időt töltök náluk.”

A látogatások gyakoriságát és időtartamát alapvetően a családok élethelyzete határozza meg. „Hogy meddig és miért tartózkodunk éppen egy családnál, azt mindig a helyzet adja, soha nincsen két egyforma nap egy családmentor életében” – mesélik. A kutatás eredményei szerint a családmentorok naponta átlagosan négy órát töltenek családlátogatással. A látogatások gyakorisága a családok szükségletei alapján változik. A mentorok hetente egyszer látogatják a családok többségét (átlagban 8,7 családot), ennél ritkábban, nyomon követő jelleggel átlagban 5,5 családot látogatnak. A krízisben lévő családoknak heti többszöri vagy napi rendszerességű látogatásra van szükségük, ez átlagosan szerencsére ritkább, de településenként nagy változatosságot mutat. A kérdőív eredményei alapján a gyakorinak számító látogatások hátterében a nehéz anyagi helyzet mellett egyéb krízisek állhatnak, például a családban előforduló függőségek vagy bántalmazás.

A családmentorok szerepe a krízisek megelőzésében, kezelésében

A felzárkózó településeken sok stresszfaktor van jelen, melyek összeadódhatnak: lakhatási problémák, egészségi állapot, aluliskolázottság, rendezetlen tulajdonviszonyok, eladósodás, gyermekszegénység, rágcsálók és kóbor kutyák, szennyezett ivóvíz, a csatornázás hiánya, a drog- és alkoholproblémák kiugróan magas száma stb. Ezek mind olyan tényezők, amelyek magukban hordozzák a krízisállapot lehetőségét, és ezenfelül kiugró, eseti sürgősségi helyzetek kiváltó okai lehetnek, amelyek azonnali, gyors beavatkozást igényelnek.

A folyamatos jelenlét segít az akut krízishelyzetek megoldásában, illetve megelőzésében, hiszen ha a „veszélyt” a családmentorok időben észlelik, azonnali külső segítséget kérnek, a nagyobb krízishelyzetek elkerülhetővé válnak (4. ábra). Nem egy esetben életmentő a családmentorok tevékenysége. „Sajnos az általam látogatott családok nagy része napról napra él, szinte krízisben élik a mindennapjaikat” – említi egyikük.

Fontos, hogy a családmentorok a szociális ellátás többi szereplője által is ismert és elismert résztvevői legyenek a megelőzésnek és a kríziskezelésnek, tisztában legyenek az eszközeikkel és a kompetenciahatáraikkal. Erre a családmentori képzés, valamint a folyamatos szakmai műhelyek során is nagy hangsúlyt fektet a program.

4. ábra: Jellemző krízishelyzetek (saját szerkesztés)

A krízishelyzetek észlelését követően a családmentor haladéktalanul bekapcsolja az érintett kollégákat a folyamatba, és a jelzőrendszert használva lépnek tovább a válsághelyzet megoldásában. A rendelkezésre álló általános kríziskereten túl iratpótlásra, gyógyszerkiváltásra, szakellátás igénybevételére és a kismamák kórház közeli elszállásolására a program külön keretet biztosít, az életveszély-elhárítási pénzalap pedig a lakhatási krízisek megoldására jött létre. E kríziskezelő folyamatok elindítói sokszor a családmentorok, így szerepük kulcsfontosságú a krízisintervencióban.

A családmentorok leggyakoribb tevékenysége a segítőbeszélgetés, melynek során sok témát érintenek: személyi és környezeti higiéné, például tisztálkodás, fogápolás, mosás, takarítás, az udvar rendezése; prevenció, egészségmegőrzés: például az orvosi vizsgálatok, szűrések célja, betegség esetén a megfelelő kezelés módja – ebbe legtöbbször a védőnőt is bevonják –, valamint a pandémia alatt például regisztráció az oltásra, védekezés az infekció ellen és a családok teljes körű segítése betegség esetén. A beszélgetések gyakran terelődnek a megélhetési, anyagi problémák, a lakóépület gondjai, a kertgondozás és a termesztés felé; ilyenkor a mentorok segítenek a családokat becsatornázni a lakhatási, adósságkezelési, szemészeti szűrési és kiskert- stb. programokba. A gyermeknevelés terén a védőoltások és státuszvizsgálatok fontossága, a balesetveszélyek és az önállósodás, a dackorszak kezelése, a szobatisztaságra nevelés és a hozzátáplálási tanácsok a leggyakoribb témák.

Külön kiemelendő a beszéd- és a mozgásfejlődés. A szülői mesélés bevezetése a család mindennapjaiba, az együtt éneklés, mondókázás, a közös játék prioritásként kezelése szintén támogatásra szorul az érintett családoknál. Így írnak erről a családmentorok: „A családoknál szoktam játszani a gyerekekkel, sokszor az anyukát is meg kell tanítani, mert ő sem tudja, hogyan kell csinálni.” „Mesélni együtt szoktunk, viszek mesekönyvet, de ha gondot okoz neki az olvasás, akkor fejből vagy a képek alapján is szoktunk mondani altatót a gyerekeknek.”

A családmentorok feladata a mozgásfejlesztők által javasolt otthoni torna, illetve az életkornak megfelelő mozgásminták elsajátítása érdekében tanácsolt feladatok gyakoroltatása is. Sokszor hívják fel az anyák figyelmét a fejlődést gátló, károsító eszközök használatának veszélyeire, azok mellőzésére (például babakomp, televízió és telefon). Így mesélnek erről: „Több családnál kértem, hogy a csecsemőt ne mindig fogják ölben, tegyék hasra a szőnyegre napi rendszerességgel.”

Az egyénnel, illetve a családtagokkal való együtt cselekvésnek kulcsfontosságú szerepe van a képessé tétel szempontjából (5. ábra). A tevékenységek (kezdetben) közös végzése lehetőség arra is, hogy a családmentor és az anya kapcsolódjanak, ezáltal pedig erősödjön a bizalom. A családlátogatások során a családok otthonában közösen végzett gyakori aktivitások: takarítás, főzés, az udvar rendbetétele, festés, kertészkedés, időpontkérés, bevásárlás, babasarok kialakítása, lomtalanítás, közös játék a gyermekkel, mesélés, tornáztatás, fürdetés, etetés, tisztába tétel stb.

5. ábra: A családokkal közösen végzett gyakori tevékenységek (n =184) (saját szerkesztés)

Csoportfoglalkozások

A családmentorok által végzett ügyintézés-, mosás-, fürdés-, tanulássegítés stb. mellett a közösségi és csoportfoglalkozások is a Jelenlét Ponton valósulnak meg, átlagosan hetente három alkalommal. Ezekhez a tevékenységekhez itt találhatók a helyben használható vagy kölcsönözhető eszközök (például légzésfigyelő, orrszívó porszívó, mellszívó készülék).

A csoportokkal végzett szociális, illetve segítőmunka hasonlít egy klubfoglalkozásra, beszélgetőkörre. A módszer előnye, hogy a családmentori kompetenciahatárok átlépése nélkül alkalmazható, és kiegészíthető a terepen szükséges bármely tartalommal; célravezető lehetőség az élményalapú tanuláshoz, szocializációhoz, a személyiség- és közösség- fejlesztéshez.

A csoportfoglalkozások a következő témák, tevékenységek köré szerveződnek: közös játék, csecsemőgondozás, közös főzés, varrás, takarítás, háztartásvezetés, a mozgásfejlődés támogatása, személyi higiénia, mesélő anyukák, szülői csoport, várandósság (felkészülés a szülésre, szoptatás, vizsgálatok), egészségügyi ellátási alapismeretek, ringató, mozgáskotta, babamasszázs, kézművesség, különböző szakemberek által tartott klubok (védőnő, dietetikus, gyógypedagógus, mentőtiszt stb.). Van, aki elsősegélynyújtási, óvodai/bölcsődei felkészítő, higiéniai vagy szépségápolással kapcsolatos csoportokat tart.

A női körök ereje, az együtt töltött minőségi idő vezetett e foglalkozások népszerűségéhez és sikeréhez. Ezeknek az alkalmaknak a preventív hatása felbecsülhetetlen értékű.

Közösségi programok, ünnepek

Az ünnepek, a helyi élet közösségi eseményeinek megélése nagyon fontos hozzáadott értéket teremthet, a Jelenlét Pontokon zajló szociális munkát erősítheti, színesítheti. Fontos, hogy ezek az események a szélesebb közösséget szólítsák meg. Ezeket az alkalmakat a családmentorok a Jelenlét Ponton dolgozó munkatársakkal közösen szervezik, szem előtt tartva a helyiek igényeit, szokásait. A közösségi események valamennyi korosztályt célozzák, és lehetőséget nyújtanak a generációk közötti kapcsolódásra is. A településen élők számára sokszor ezek jelentik az egyetlen lehetőséget a kikapcsolódásra, az élményszerzésre, így fontos feszültségoldó és kultúraközvetítő szerepük van.

A családmentor további tevékenységei

Mint már említettük, a családmentorok feladatai közé tartozik a különböző hivatalos ügyintézésekben való segítségnyújtás is. Ez leggyakrabban az egészségügyi ellátás segítését, védőnőhöz kísérést, időpontfoglalást, segély ügyintézését jelenti, de emellett a családmentoroknak több mint a fele segített már iratpótlásban, közműügyintézésben vagy munkavállaláshoz kapcsolódó ügyekben. A Jelenlét Pontok mosási, fürdési szolgáltatásainak igénybevétele is az alapműködéshez tartozik.

Ezek az ügyintézések is a professzionális segítőmunka alapelveinek érvényesítése mellett zajlanak (például képessé tétel, az ügyfél bevonása az ügyintézés lépéseibe). A cél az, hogy az ilyen ügyek intézésében előbb-utóbb maga az ügyfél tudjon eljárni.

A családmentoroknak a családokhoz való állandó kapcsolódásuk miatt rendkívül fontos szerepük van abban, hogy fény derüljön a család azon szükségleteire, nehézségeire, amelyek megoldásához további szereplők, szakemberek bevonására van szükség. A mentorok kötik össze a családokat a projekten belüli többi programelem (például lakhatás, adósságkezelés, mozgó játszótér, szemészeti szűrés) vagy más, külső szolgáltatások képviselőivel.

A családmentorok sokrétű munkájának hatékony végzéséhez elengedhetetlen megfelelő számú szakember bevonása, a szakmai, módszertani, együttműködési és operatív feladatok összehangolása. A hátrányos helyzetű családok gondozásában, a gyermekeket veszélyeztető helyzetek kialakulásának megelőzésében, megszüntetésében, az ágazatközi (oktatási, egészségügyi, gyermekjóléti stb.) együttműködés megszervezésében is kitüntetett szerepe van a családmentornak. A vizsgálat keretében erre az együttműködésre is rákérdeztünk (6. ábra). Az eredmények szerint a legjobb (kölcsönös, partneri) viszonya a védőnővel (88%) és a mozgásfejlesztő szakemberekkel (85%) van a családmentoroknak, ezt követi az óvoda (65%) és a háziorvos (48%). Sajnálatosan nincs rendszeres kapcsolat az iskolák többségével és az illetékes családsegítő szolgálattal. A védőnőkkel való együttműködés az első ezer nap szempontjából kiemelten fontos, ezért örömteli eredménynek számít, hogy a kutatásban részt vevő családmentoroknak majdnem a fele (49,5%) ment már együtt családlátogatásra a védőnővel, és 86 százalékuk gondolja úgy, hogy kapcsolatuk nem igényel különösebb fejlesztést, vagyis elégedett vele. Ez azonban nem mondható el a családsegítő szolgálat munkatársairól, akikkel a válaszadók többségének nincs rendszeres kapcsolata: a családmentoroknak csak 33 százaléka találkozik velük heti rendszerességgel, annak ellenére, hogy a rájuk bízott családok mind nehézségekkel küzdenek. Ahogyan az egyik családmentor írta: „Nem tekint minket partnernek, tőlünk kér információkat a családokról, de ő nem tájékoztat.” Szerencsére pozitív történetek is vannak:

„…volt egy olyan eset, ahol kétséges volt, hogy a picit hazahozhatják-e, azt a feltételt kapta a család, hogy ha egy plusz hálószobát kifestenek, és be tudják rendezni, akkor jöhet haza a kicsi. Az anyuka jelzett nekem, én pedig egyből felvettem a kapcsolatot az esetmenedzserükkel. És végül az én ösztönzésemre a család meg tudta oldani önerőből a tisztasági festést és a fertőtlenítést, aminek a családsegítő is nagyon örült.”

6. ábra: A családmentorok együttműködései

Forrás: Hétfa, 2022

A jó együttműködésről így beszél az egyik családmentor: „A problémák kezelése nálunk jól működik. Jó az együttműködés a két családmentor, a szociális munkás kollégák, a tanoda dolgozói, a gyermekjólétisek, az óvoda és a védőnők között is. Jó az információáramlás, és közösen próbáljuk megoldani a nehézségeket, mindenki segít, amit tud.”

A családmentorok munkájának további három speciális területe

Mivel az alábbi témák szakmailag külön-külön is átfogóak, a velük kapcsolatos tapasztalatainkat önálló írások keretében összegezzük a közeljövőben. Jelen tanulmányban – terjedelmi korlátok miatt – csak felsorolással jelezzük fontosságukat:

1. A várandósok figyelemmel kísérése
2. Az idegrendszeri érés segítése
3. Gyermekvédelmi feladatok

Eddigi eredmények, jövőkép

Az eltelt huszonegy hónap alatt a családmentorok tevékenységére épülő szolgáltatási rendszer a legtöbb helyen kiépült és megerősödött. Az elért ügyfelek, illetve a tevékenységek száma is jól mutatja ezt (7. ábra).

7. ábra: A családmentorok tevékenységének mutatói (saját szerkesztés)

A tapasztalatok alapján elmondható, hogy a családmentorok megkerülhetetlen szereplői lettek a családkísérés folyamatának. A kimeneti mérés elemzése szerint (Hétfa, 2022) a családmentorok olyan többletértékekkel járulhatnak hozzá a családok és a 0–3 éves kisgyermekek fejlődéséhez, a problémák felismeréséhez és a megoldások megtalálásához, amilyenekre korábban nem volt példa.

A várandósok kezdeti bizalmatlanságát felváltotta az érdeklődés, a szolgáltatások szükségességének és rendszerességének megértése és elfogadása. A családmentorok aktív közreműködésének köszönhetően a kora gyermekkori szakértők egyre több 0–3 éves kisgyermek állapotfelmérését végezhették el, ellátva a családokat tanácsokkal, rendszeres foglalkozásokat biztosítva, és megteremtve a gyakorlás lehetőségét.

Az eltelt időszak azt is igazolta, hogy a várandósok, a szülők és gyermekeik sok olyan tartalmas, direkt és indirekt módon a tanulás lehetőségét magában hordozó közösségi programon vesznek részt, amelyre korábban nem volt lehetőségük. E mögött a családok részéről megjelenő igényre válaszoló szolgáltatási kínálat kialakítása áll.

Fontos fejlesztési irány – és már el is indultunk ezen az úton – a szolgáltatások és a figyelem kiterjesztése a családban nevelkedő többi gyermekre is, mivel a látókörünk- be kerülők nagy része többgyermekes család. A feladat komplexitásából adódóan nagy hangsúlyt kell helyezni a szociális munka elmélyítésére, a kompetenciahatárok pontos lefektetésére, a szakmai képzésekre, a belső szupervíziós támogatásra, az esetmegbeszélésekre, az önismereti képzésekre és a családmentorokat támogató, szakmai-módszertani megerősítést biztosító team közreműködésére. „A fejlődés még kis lépésekben, de már mérhető, az elindulás, a szándék, az ottlét már önmagában eredmény. A családmentorok munkájának társadalmi hasznossága, hiánypótló volta miatt minden eszközzel támogatni szükséges ezeket a már elindult, pozitív folyamatokat” (Hétfa, 2022: 14).

Absztrakt

Magyarország háromszáz legszegényebb településének felzárkóztatása háromszázezer ember életében hoz jelentős változást. A Felzárkózó települések jelenleg Európa legnagyobb szociális programja. Egyúttal ez az első olyan kormányprogram, melynek során nem a központban meghatározott intézkedéseket kell mindenhol megvalósítani, hanem helyi diagnózisok alapján határozzák meg, milyen beavatkozásokra van szükség.

Kulcsszavak: felzárkózás, jelenlét

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.1

Amikor arra kérnek, meséljem el, hogyan zárkóztatjuk fel a legszegényebb településeket, rendszerint azt válaszolom: inkább megmutatnám. Ha van rá idő, akkor beültetem az érdeklődőt az autóba, és elviszem valamelyik településünkre, ahol a múlt öröksége és a jövő ígérete egyszerre látható. Amikor megérkezünk, felhívom a figyelmet a romos házakra, a központban ásítozó foghíjas telkekre, a kistestvérüket karjukon cipelő gyerekekre, a hitelbe vásárló asszonyokra. Azután átsétálunk oda, ahol a jelenlétünknek már érzékelhető nyomai vannak: mutatok olyan házakat, amelyek mögött az egybenyitott kertekben igazi mintagazdaság látható, ahol rendezett a környék, a gyerekek sportolnak vagy zenélni tanulnak, a helyi kisüzemekben dolgozó asszonyok munkái pedig igazi piacképes termékek. Közben arról mesélek, hogy a felzárkózás matematikájának alapja egy nagyon egyszerű képlet: a leszakadó településeken élőknek gyorsabban kell fejlődniük a többieknél, különben nem fogják őket utolérni. Ezért kell a legmodernebb eszközöket, a legmagasabb színvonalú programokat és a legjobb szak- embereket odavinni a településekre. A felzárkózás finanszírozása valójában befektetés a jövőbe, amelynek nemcsak társadalmi haszna jelentős, hanem nemzetgazdasági szinten is többszörösen megtérül.

Ez különösebb közgazdasági ismeretek nélkül is belátható, elég hozzá néhány nagyon egyszerű alapigazságot ismerni. Az első, hogy a nyomorúság újratermeli önmagát. A nyomorba születő gyermekek – néhány kivételes esettől eltekintve – törvényszerűen öröklik szüleik sorsát, és ezt örökítik tovább a gyermekeiknek is. Ebből a körforgásból nincs esély kiszállni, hiszen a benne élők nem látnak más mintát, fogalmuk sincs arról, hogyan lehetne másként élni. A második, hogy a nyomorban nem számít a jövő, a legerősebb kényszer a pillanatnyi túlélés. Ahol pedig nem gondolnak a holnapra, ott bármi árucikké lehet egy pillanat alatt, és nem számít, később majd mennyire fájdalmas lesz a hiánya. A harmadik, hogy a felzárkózó településeken átlagosan kétszer (néhány településen négyszer) több gyermek születik, mint más területeken, az édesanyák pedig az országos átlagnál tíz évvel fiatalabban hozzák világra első gyermeküket. Ez azt jelenti, hogy húsz év múlva ezeken a településeken születik majd a gyermekek 7-8 százaléka. Bonyolult statisztikai képletek nélkül is sejthető, milyen szerepe és súlya lesz a felnövekvő generáció ekkora hányadának egy elöregedő társadalomban, különösen akkor, ha az lesz a kérdés, hogy ezek a fiatal felnőttek szüleik példáját követve eltartott, napszámba járó, közmunkát végző népességet alkotnak-e majd, vagy értéket teremtő, adófizető dolgozók lesznek. Mindebből egyenesen adódik a következtetés, hogy a Felzárkózó települések program nem valamiféle karitatív jó cselekedet, hanem az egész társadalmat érintő közügy. Beavatkozni pedig mindenekelőtt a gyermekek életébe kell és lehet, és ott is a lehető legkorábban.

Aki eljön velünk ezekre a településekre, az első látogatás után megérti, valójában miről szól ez a program.

Mindenkit persze nem lehet helyszínre vinni, ilyenkor a vetítéshez szoktam ragaszkodni, és képekről mesélve magyarázom el, mit miért csinálunk. Mert a mi világunkból nézve a nyomort nem lehet megérteni, és ha nem értjük, miért nem úgy működik ez a világ, ahogyan mi elvárnánk tőle, akkor minden erőfeszítésünk hiábavaló lesz – ahogyan a korábbi felzárkóztató programok esetében is elmaradt az átütő siker. Budapestről nem lehet megmondani, mitől változik meg az élet ezeken a településeken, ehhez mindennap ott kell lenni az érintettek között.

De nézzük, milyen előzmények után jött létre a 2019-ben indult Felzárkózó települések program, hivatalos nevén a diagnózisalapú felzárkózási stratégia.

Jelenlétből felzárkózás

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja fokozatosan alakult ki a leszakadó településeken és szegregátumokban végzett útkereső szociális munka tapasztalataiból. 2004-ben Tarnabodon, 2005-ben a monori Tabán-telepen indult ilyen programunk, a sor később a pécsi György-teleppel, a veszprémi „pokoli toronnyal”, a tatabányai Mészteleppel bővült, majd egyre több helyszínre vittük el a programot. Az első időszakban inkább szemléletmódnak neveztük, még a módszertan kifejezést is óvatosan használtuk, hiszen annak a munkának, amelyet a nyomorban élő családok között végeztünk, Magyarországon nem volt sem tankönyve, sem szakirodalma, sem egységesen elfogadott gyakorlata. Csak hasonló elveket követő kísérletek léteztek például Sajókazán, Ózdon, Berettyóújfaluban vagy Veszprémben, és akik részt vettünk ezekben, egymást figyelve, egymástól tanulva végeztük munkánkat.

A sikernek nem volt egyértelmű receptje, a szociális munka ebben a közegben mást jelentett, mint a hajléktalanellátásban, az idősek vagy a fogyatékos emberek körében. Egy idő után az is nyilvánvalóvá vált, hogy nincsenek univerzális megoldásaink, ami az egyik helyszínen működik, az a másik településen hatástalan maradhat. Folyamatosan vizsgálni kellett, hogy jó irányba indultunk-e el, és ha nem, akkor visszafordultunk, és újrakezdtük. A tanulságok évről évre gyűltek, a jó gyakorlatok pedig azt mutatták, a telepeken elengedhetetlen a segítők személyes és folyamatos helyszíni jelenléte, a beavatkozás pedig akkor lehet eredményes, ha a cselekvést szociális diagnózis előzte meg. Fontos tanulság volt az is, hogy az eredmények csak úgy lehetnek tartósak, ha azokat a helyi közösség is a sajátjának érzi, és a program által kínált lehetőségekkel már közösen tudunk élni. A tapasztalatok összesítéséből született kétrészes Jelenlét módszertankönyv 2011 novemberében jelent meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiadásában, ez volt az egyik első olyan magyar nyelvű szakirodalom, amely a romatelepeken, szegregátumokban végzett szociális munkát a gyakorlatra összpontosítva mutatta be.

A szemléletmód módszerré fejlődött, leírható módszertan lett, amelyre programot lehetett hirdetni. A Jelenlét program eredményeit 2016. december 16-án Magyar Örökség-díjjal ismerték el.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kormányzati felkérésre kapcsolódott be a térségi Gyerekesély program munkájába, hogy szakmai támogatást nyújtson a különböző pályázatok előkészítéséhez és megvalósításához. 2010 őszén előbb nyolc kistérségre – Abaúj-Hegyköz, Bodrogköz, Encs, Fehérgyarmat, Vásárosnamény, Barcs, Kadarkút és Sellye – kaptunk felkérést. Ez 238 kistelepülést jelentett, körülbelül száznyolcvanezres lakossággal, ezen belül több mint negyvenezer gyermekkel. A következő, 2016-tól kezdődött ciklusban már harmincegy járásra szólt a megbízatásunk, ekkortól kezdve partnereinkkel közösen több mint hétszáz településen kísértük a legszegényebb gyermekek felemelését segítő programokat. Közben arra figyeltünk fel, hogy a falvak egy része nem tud mit kezdeni a központi támogatással, sőt minél nagyobb összeg érkezik a településre, annál szembeötlőbb lesz a tehetetlensége, hogy nem tudja jól elkölteni a forrásokat. Kézzelfogható jelei voltak annak, hogy a pénzben folyósított támogatás önmagában nem oldja meg a problémát, a segítség nem hasznosul, inkább elmélyíti az egyenlőtlenségeket. Volt olyan település, ahol díszburkolattal fedték be a főteret és szökőkutat építettek, miközben a térre néző szegregátumban élő sokgyermekes családok máról holnapra élve komoly küzdelmet folytattak a napi betevő előteremtéséért. Összeírtuk azokat a helyszíneket, ahol a különböző programok során nyert támogatásokkal a települések nem tudtak vagy nem voltak képesek jól élni, ez akkor 152 falut jelentett. Utána megvizsgáltuk, milyen közös jellemzőket találunk, ezekből településszintű szegénységi mutatókat, kompozit indikátorokat alkottunk, amelyek alapján a KSH megszűrte az ország településeit. Ennek végeredménye lett az ország háromszáz legszegényebb települését tartalmazó lista, amit kormányhatározat nevesített.

A kiválasztás szempontjai a következők voltak:

• a fiatalkorúak aránya a teljes népességből (2017–2019);
• a születési arányszám (2017–2019);
• az egy munkavállaló korú lakosra jutó adóköteles jövedelem (2017–2019);
• a tartós álláskeresők aránya (2017–2019);
• a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesítettek aránya a 0–24 éves állandó népességből (2017–2019);
• a komfort nélküli, szükség- és egyéb lakások aránya a lakott lakásokban (2011);
• a regisztrált bűncselekmények ezer lakosra jutó száma (lakóhely szerint, 2017– 2019);
• az általános iskolát el nem végzettek aránya a tizenöt évesnél idősebb népességből (2011).

Mielőtt azonban a Felzárkózó települések program háromszáz helyszínen elindult volna, a kormány egy kisebb pilotprogram megvalósítására kérte fel a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot: 2016-ban megbízást adott a Jelenlét program elindítására Tiszabőn és Tiszaburán. Azt már mi kértük, hogy ne csupán egy településen induljon el a program, mert nemcsak azt szerettük volna megmutatni, hogy milyen változásokat tudunk elérni, hanem azt is, hogy különböző helyszíneken különböző megoldásokra lehet szükség. Kicsit attól is tartottunk, hogy ha csak Tiszabőn indítjuk el a programot, akkor az ott alkalmazott beavatkozás lesz az elvárt módszer, tehát a szociális diagnózis létjogosultságát is szerettük volna alátámasztani azzal, hogy a két településen eltérő programot valósítunk meg.

A településeken számos programelem indult el, ezek a lakhatástól az oktatáson át a helyi gazdaság fejlesztéséig az élet csaknem minden területét érintették, de mindenek- előtt a gyermekekre koncentráltunk, és a tevékenységünk jellemzően a fenntartásunkba vett iskolák, óvodák, biztos kezdet gyerekházak és tanodák köré összpontosult. Nem volt egyszerű elfogadtatni a Máltai Szeretetszolgálat megjelenését, különösen Tiszabőn fogadták bizalmatlanul az érkezésünket, majdnem két évnek el kellett telnie, míg a település meghatározó személyiségeinek bizalmát elnyertük. A kormány folyamatosan figyelemmel kísérte a program előrehaladását, az egyeztetéseken államtitkári szinten vettek részt. A folyamatos érdeklődést mutatta az is, hogy miniszterek, nagykövetek és nagy cégek vezetői is elfogadták a meghívásunkat, és a településeken személyesen tájékozódtak a programunkról.

Önmagukért beszélő, a kívülállók számára is egyértelmű eredmények rendszerint csak hosszú évek után jelennek meg a felzárkózásban, itt azonban már három–öt év után is fel tudtunk mutatni egyértelmű sikereket. Ezek közül itt csak egyet-egyet emelnék ki: a Máltai Szeretetszolgálat érkezése előtt a tiszabői fiatalok rendre kimaradtak a középiskolából, a legtöbben már az első félévben lemorzsolódtak. Öt évvel később tizenöten tettek sikeres érettségi vizsgát, és egyiküket felvették a szegedi egyetemre. Tiszaburán varrodát és asztalosműhelyt létesítettünk, amelyben az iskolából kimaradt, rendes munkaviszonnyal korábban nem rendelkező asszonyok és férfiak tanultak szakmát, és állítottak elő piacképes termékeket. A burai varroda vászontáskáit a SPAR-üzletek forgalmazzák, nyakba akasztható pohártartóikat a Budapest Borfesztivál közönsége hordja, az asztalosműhely egyedi gyártású fa nyílászáróit pedig budapesti társasházak rendelik meg.

A két településen végzett munkát értékelve a kormány 2019 nyarán határozott a Felzárkózó települések program elindításáról a háromszáz legszegényebb településen.

A program az első évben harmincegy helyszínen indult el, 2020-ban hatvanhétre, 2021-ben 118-ra bővült a részt vevő települések száma. A fennmaradó 182 helyszín fokozatosan, 2025 végéig kapcsolódik be a programba. A felzárkóztató programokat húsz civil szervezet – jellemzően a nagy, országos egyházi karitatív szervezetek és néhány kisebb segítőszervezet – valósítja meg a településeken. A program a Belügyminisztériumhoz tartozik, a munkát miniszterelnöki biztos irányítja, a szakmai módszertant a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja adja.

A fogantatástól a foglalkoztatásig

Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy programunknak rengeteg eleme van, a diagnózis alapján összeállított helyi cselekvési tervek rendkívül összetett képet rajzolnak. Mégis, a munkánk minden rugalmassága és változatossága ellenére kirajzolódik az az alapelv, hogy a településeken születő és felnövekvő gyermekeket az élet első pillanatától kezdve egészen a munkába állásukig segítjük a felzárkózásban, másként mondva a fogantatástól a foglalkoztatásig figyelemmel kísérjük sorsuk alakulását. Ehhez három kiemelt célt tűztünk magunk elé, melyek a szociális diagnózistól függetlenül minden településen érvényesek. Ezek a következők:

• egyetlen gyermeket sem veszítünk szem elől;
• nem nézzük tétlenül a lakóházak pusztulását;
• minden négyzetméter föld megművelésére törekszünk.

Az első meglehetősen egyértelmű, a gyermekeknek kell esélyt adnunk, hogy hátrányos közegükből kilépve ők már más életet élhessenek.

A kritikus időszak az élet első ezer napja: első három évünkben gyakorlatilag eldől a sorsunk, az ekkor kifejlődő vagy éppen ki nem fejlődő képességeink meghatározzák, miben leszünk ügyesek, tehetségesek, átlagosak, vagy épp ellenkezőleg, mi az, ami mindig is nehézséget jelent és kudarcélményt okoz majd nekünk. Az egészséges fejlődésből ekkor elvesztegetett időszak soha nem tér már vissza, az azonban, hogy a családok meny- nyit tesznek a gyerekek fejlődéséért, épp a leszakadó közösségekben marad láthatatlan. A szülők nagy szeretettel veszik körül gyermekeiket, és szeretnének mindent megadni nekik, de sokszor fogalmuk sincs arról, ténylegesen mire lenne szüksége a kicsinek. Nem is tudhatják, hiszen annak idején ők sem kapták meg ezt, velük sem játszottak, nekik sem mondtak mesét, és nekik sem volt külön ágyuk. Gyakori kép, hogy a családtagok, sokszor az egyik nagyobb gyermek egész nap kézben fogja kisebb testvérét. A kézben tartott gyermeket így óvják, amíg meg nem tanul járni, hiszen nincs olyan biztonságos hely a házban, ahová le lehetne tenni. Csakhogy ezeknek a gyermekeknek az életéből így kimarad az a szakasz, amikor négykézláb másznak, a mászni tanulással együtt pedig alapvető képességek és személyiségjegyek kifejlődése is elmarad. Ennek jeleit többnyire az óvodában veszik észre a pedagógusok, de akkor már késő. Ezért fejlesztjük a védőnői hálózatot, praktikus felszerelésekkel, babacsomaggal, vitaminokkal, akár szolgálati autóval, hogy ne kerékpárral kelljen a sáros utakon, kóbor kutyák között átvágva felkeresni a családokat, vagy akár asszisztensekkel, hogy a szakembereknek tényleg csak a gyerekekkel és a családokkal kelljen foglalkozniuk.

A program egyik kulcseleme, a felzárkózás egyik legnagyobb eredménye a biztos kezdet gyermekházak létrejötte: itt az anyukák megtanulhatják a legfontosabb ismereteket arról, mi használ a gyermeküknek, és mi nem. Egy apró kiegészítés a felzárkózás matematikájához: a biztos kezdet gyerekházak indikátorszáma hét; ez azt jelenti, hogy ha átlagosan hét édesanya jár oda hét kisgyermekkel, akkor az intézmény teljesítette az elvárásokat, a nyolcadik vagy kilencedik kisbabát már nem kérik számon a fenntartón. Tiszabőn évente hetven gyermek születik, három év alatt ez 210 gyermeket jelent, és majdnem mindegyikük esetében indokolt a segítségnyújtás. Ettől akkor sem tekinthetünk el, ha a biztos kezdet gyermekház a gyermekek kis százalékával már teljesítette a tőle elvárt feladatot. Másként mondva nem az a célunk, hogy kiválóan költsük el a rendelkezésre álló forrásokat, hanem az, hogy a problémára találjunk megoldást. Ezért rögzítettük alapelvként, hogy a Felzárkózó települések programban egyetlen gyermeket sem veszítünk szem elől. A magunk elé tűzött cél teljesülése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mindenkit ténylegesen meg is tudunk menteni, azt azonban igen, hogy a munkánkat nem az előírt indikátorok teljesítésével mérjük. (Más lapra tartozik, hogy munkánk során az előírt indikátorokat is teljesítjük, csak éppen egy pillanatig sem gondoljuk azt, hogy ezzel megtettünk mindent, ami elvárható tőlünk.) még menthető az épület, és néhány tízezer forintos költséggel elhárítható a további romlás. A falvakban, elsősorban a kisgyermekes családok otthonaiban annyit javítunk az épületeken, amennyi a gyermekek biztonságához elengedhetetlen: legyen egy biztonságos konnektor, egy fűthető szoba, egy tiszta sarok, ahová le lehet tenni a kis- babát. Ahol csak lehet, mindenhol előre fizetős mérőórát szereltetünk, hiszen ezzel elkerülhető az eladósodás. Ahol bevezetjük, ott tiszta és egyszerű viszonyok váltják fel a korábbi zavaros helyzetet. A tiszabői szociális naperőmű példája megmutatta, hogy napelemeket nemcsak a háztetőkre lehet szerelni, hanem a falu határában olcsón elérhető, hektárban mérhető ingatlanra is, ami jóval gazdaságosabbá teszi az üzemeltetést. A naperőmű által termelt energia árából a téli hónapokban támogatás adható a legszegényebb családoknak, persze nem pénzben, hanem az előre fizetős órára feltöltött egyenleg formájában, ami lehetővé teszi, hogy az egyik szobát a tőlünk kölcsönzött elektromos fűtőpanel melegítse. Így nem tüzelnek rongyokkal, petpalackokkal és háztartási hulladékkal a gyermekek szobájában, ami ugyancsak jelentős előrelépés a korábbi gyakorlathoz képest.

A harmadik célunk a belterületi földek megművelése. A házak körül jellemzően gazos, szemetes, de nagy területű kertek találhatók, a hosszú idő óta lakatlan ingatlanok, romházakkal tarkított telkek sokhektárnyi belterületi földet jelentenek. Ezekre mezőgazdasági támogatás nem igényelhető, de utak veszik körül őket, és mindenhol elérhető a víz és az áram. Ez óriási lehetőség, hiszen a falvak egykor agrártelepülések voltak, a házak körüli hatalmas kertek pedig a családi gazdálkodás komoly hátterét adták, csak a ma ott élő családokat már senki nem tanította meg arra, milyen esélyeket rejt magában a körülöttük lévő föld.

Programjainkban közösségi majorságokban mutatjuk meg, hogyan lehet sikert elérni, és a jó példa hatására egyre többen a saját kertjüket is használatba veszik. Aki felássa a kertjét, vetőmagot, szerszámot, vegyszert, tanácsot kap az induláshoz. A falu központjában összenyitott többhektáros területeket már géppel is be lehet szántani, és a helyi asszonyoknak munkát lehet adni vele. Megint a befektetésnél járunk, ha ugyanis belevágunk egy ilyen programba, nem hagyhatjuk kizárólag a természetre, hogy a siker azon múljon, esik-e majd elég eső. A legmodernebb technológiát kell odavinnünk, a vertikális farmot, a csepegtetős öntözést és a bizonytalanságot kiküszöbölő újításokat, hogy az emberek azt élhessék meg: van értelme kertet művelni, új ismereteket tanulni és dolgozni. De legalább ilyen fontos, hogy a mintakertek megjelenjenek az óvodák és az iskolák udvarain is, ahol a gyerekek játékos formában sajátíthatják el azt a szemléletet, amely a lehetőséget látja a termőföldben. A folyamatnak azonban itt még nincs vége, a kisüzemekben sokszor kézműves-technológiával előállított termékek ugyanis magas minőségű árucikkek. Ezeket előbb a Kelenföldi pályaudvarnál működő kis üzletben, majd a Fény utcai piacon nyitott kávézóban kezdtük értékesíteni, ahol nemcsak a termékekkel, hanem a mögöttük rejlő programokkal is megismerkedhetnek a vendégek.

A legfontosabb befektetés

Azzal indítottam, hogy a felzárkózás matematikájának képlete szerint a felzárkózó településeknek gyorsabban kell fejlődniük a többinél, mert ha nincs így, soha nem fogják utolérni őket. Ezért kell mindenből a legjobbat és a legmodernebbet odavinni a településekre. A fejlesztések egyik iskolapéldája a szemészeti szűrőbuszunk, amely 2019 óta mindennapos gyakorlattá tette a telemedicina alkalmazását. A szemészeti szűrés hosszú ideje az egyik szimbolikus ikonja a Jelenlét programnak, mert minden elemében jó választ ad egy súlyos társadalmi problémára. A leszakadó településeken élő gyerekek közül sokan küzdenek látásproblémával, ami a tanulásukra is kihat, szakorvoshoz azonban a legritkább esetben jutottak csak el, az ott felírt receptekből pedig még ritkábban lett szemüvege a gyermeknek. A program egyik újdonsága abban állt, hogy az előkészített tömeges szűrésekre helybe vitte a szemészorvost (így kiszűrték a problémás eseteket), a másik pedig abban, hogy a felírt szemüvegeket a gyerekek által választott kerettel ingyenesen elkészíttette a Szeretetszolgálat. A Felzárkózó települések program indulásával ez a modell továbbfejlődött, a szemészorvos ma már nem utazik négy-hat órát a vizsgálat miatt, hanem a saját rendelőjében, a telemedicina segítségével vizsgálja a szűrőbuszban tartózkodó gyerekeket, de közülük is csak azokat, akiknél a busszal utazó optometrista az előzetes vizsgálat során ezt indokoltnak találta. Ezzel az újítással lehetővé vált, hogy a legszegényebb településeken kialakult szükségre a szakorvoshiány ellenére is választ tudunk adni. Hasonló módon, a legmodernebb telemedicinás eszközökkel, részben furgonban kialakított mozgórendelőkkel és a vizsgálatokat helyben előkészítő asszisztensekkel indítjuk újra a településeken évek óta szünetelő körzeti orvosi rendelést.

A modern technológia és az innovatív eszközök beszerzése azonban így is csupán egy kisebb részét képezheti a felzárkózásba érkező befektetésnek. A legfontosabb befektetést a településekre érkező szakemberek jelentik. Az elnéptelenedő, elöregedő, lecsúszó települések drámáját a munkaképes, illetve piacon értékesíthető tudással bíró fiatalok elvándorlása tette ennyire végzetessé. A folyamat megfordításához tudással rendelkező, másoknak mintát adó emberek érkezésére vagy a helyben felnövekvő szakemberek maradására van szükség. Tarnabod, Tiszabura, Tiszabő példája már bebizonyította, hogy a felzárkóztató program olyan értékeket teremt, amelyek önmagukban is vonzóvá tehetik a településeket. A program egyik alapvető tanítása így szól: az integráció fordítva működik – a falvak lakói nem tudnak megérkezni közénk, mi tudunk odamenni, mert előttünk nyitva áll az odafelé vezető út. És miután megérkeztünk, velük közösséget alkotva, együtt tudunk visszatérni. Az integráció akkor lesz teljessé, ha a kívülről érkezők maguk látják meg a lehetőséget, és saját elképzeléseiket elhozva, a helyi adottságokat kihasználva valósítják meg terveiket. Ehhez azt kell elérni, hogy a kívülállók számára is egyértelművé váljon: a felzárkózó településeken élő gyermekek éppen olyan ügyesek és tehetségesek, a felnőttek pedig éppen olyan felelős és megbízható munkavállalók, mint az ország más településein élő társaik.

Absztrakt

Magyarországon a gazdasági központoktól távol fekvő, aprófalvas vidéki térségekben az egymással összekapcsolódó társadalmi problémák évtizedek óta képeznek megoldatlan, mélyülő válsághelyzetet. A leghátrányosabb helyzetben lévő falvak lakóit támogató Felzárkózó települések program sajátos jellemzője a lokális perspektíva érvényesítése, a helyi szükségletekre reagáló, diagnózisalapú beavatkozás. Jelen írás ezt a szemléletet erősíti. A tanulmány helytörténeti dokumentumok, a szocializmus utolsó évtizedeiben íródott falu- krónikák segítségével mutatja be azokat a kulcsfontosságú folyamatokat, amelyek ma is meghatározzák a Sellyei járás leszakadó, „felzárkózó” településeinek életét. A falusi élettér kiüresedése, a falu funkciótlanná válása, a közösségek válsága és hiánya, illetve az etnikai szegregáció problémaköre egyre markánsabban jelenik meg az éves szintű beszámolók anyagában, megelőlegezve, kezdeti fázisában bemutatva a jelenlegi válsághelyzetet.

Kulcsszavak: etnikai szegregáció, felzárkózó települések, helyi társadalom

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.3

A vidéki Magyarország jellegzetes problémáit állatorvosi lóként hordozzák a gazdasági központoktól távol fekvő, peremhelyzetű, aprófalvas térségek. A fiatalok és képzettebbek folyamatos elvándorlása az alacsony iskolázottsággal és rossz munkaerőpiaci pozícióval jellemezhető sokgyermekes családok beköltözése, illetve domináns jelenléte miatt többnyire nem vezet a kistelepülések elnéptelenedéséhez. Ezekben a közösségekben nemcsak az integrációt aláásó szocializációs minták és az alacsony hatékonyságú megküzdési stratégiák öröklődnek át, hanem a kitörést ellehetetlenítő életkörülmények is.

A felzárkóztató programok munkatársai számára nemcsak a segítségnyújtás hatékony formáinak kidolgozása jelent komoly kihívást, de a komplex problémahalmaz megfelelő értelmezése is. Az anyagi nehézségek, a családi konfliktusok és az eladósodottság hátterében ugyanis nemcsak az alacsony végzettség és az elégtelen munkaerő-piaci helyzet állhat, hanem a tartós kirekesztődés és depriváció, illetve a szociális ellátó- rendszer nem megfelelő működése is. Jelen írás ehhez a munkához kíván hozzájárulni a történeti Ormánság nagy részét tömörítő Sellyei járásban az elmúlt évtizedek során lejátszódott folyamatok elemzésével. A tanulmány kiindulópontját a hetvenes és nyolcvanas években íródott éves szintű falukrónikák adják. Az országban egyedülálló módon a Baranya Megyei Tanács 44/1971-es utasításával bevezette a községi krónikaírást, konkrét szempontokat rögzítve a munkaanyagok elkészítéséhez. A községi tanácsok egy-egy megbízottja, a vb-titkár által kijelölt személy leírást készített az adott település előző évi eseményeiről, illetve bemutatta a falu aktuális helyzetét. A dokumentum egy példánya a tanácsi elfogadást követően a megyei levéltárba került. A kiadott feladat szakmai kontrollját a levéltár egyik munkatársa látta el. A legtöbb település esetében egészen a rendszerváltozásig folytatódott a krónikaírás, tehát a falvakban 1972 és 1990 között születtek változó igényességű és terjedelmű forrásanyagok.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által koordinált Felzárkózó települések program (www.fete.hu) a leghátrányosabb helyzetű magyarországi kistelepülések szociális rehabilitációját, az ott élő emberek társadalmi integrációját szolgálja. Baranya megye Sellyei járásában 2022-ig tíz település csatlakozott a programhoz. Ebben a járásban található az érintett baranyai falvak többsége (1. ábra). Jelen tanulmány célja a krónikák szempontjából lényeges, ugyanakkor a falvak mai életét is meghatározó problémakörök bemutatása. A ki- választott három kistelepülés forrásanyagai rámutatnak, hogy a jelenlegi problémák és konfliktusok gyökereit, illetve számos elemét megtalálhatjuk a késő Kádár-kor világában.

1. ábra: A Felzárkózó települések programban részt vevő falvak a Sellyei járásban

Forrás: TeIR Helyzet-Tér-Kép; Felzárkózó települések

A Baranya megye délnyugati részén, a Dráva síkjában fekvő Sellyei járás egyike azoknak a vidéki területeknek, ahol a hátrányos helyzet és az etnikai szegregáció településhatárokon átívelő, térségi problémaként jelenik meg. A járás jelentős része az Ormánság gazdag kultúrájú történeti kistájához tartozik, ahol virágzó, fenntartható tájhasználatra épülő gazdasági és társadalmi rendszer működött a 19. század közepéig (Andrásfalvy, 2013). Az 1767-es úrbéri pátens, majd a helyi népesség szempontjából kedvezőtlenül szervezett, a nagybirtokokat megerősítő, 1848-at követő tulajdonrendezés megpecsételte az itt élő népesség sorsát, s a 19. század végére kialakult az önpusztító „egyke” kultúra, amely jelentősen meggyengítette a hagyományos falusi közösségeket (Elek et al., 1936; Kiss, 1937; Kiss Z., 1991). 1948-tól 1965-ig a vizsgált térség jelentős része (a jugoszláv határvonal tizenöt kilométeres körzetében) szigorúan ellenőrzött, csak hatósági engedéllyel látogatható határövezetként működött (Saád, 2010). A gazdaság szocialista átalakítása során megkezdődött a népességcsere a képzettebbek elvándorlásával, alacsonyabb státuszú rétegek beáramlásával, illetve az erdei telepeken élő beás cigányság falvakba költöztetésével. Az Ormánság lakóinak harmadát veszítette el ezekben az évtizedekben (Boros, 2018; Kovács T., 2005). A továbbiakban a népességcserével, az etnikai szegregációval és a falusi intézmények, szolgáltatások visszaszorulásával kapcsolatos helyi tapasztalatok bemutatására kerül sor három ormánsági kistelepülés falukrónikái alapján.

A vizsgálat módszertana

A mintába került falvak mind részt vesznek a Felzárkózó települések programban. 2022-ig a Sellyei járás tíz falujában indult el a Máltai Szeretetszolgálat által irányított integrációs munka. Tanulmányomban három település (Gilvánfa, Hirics, Téseny) falu- krónikáit vizsgálom. A községek kiválasztása mellett szólt a hasonló népességszám (az 1970-es népszámlálás adatai alapján Gilvánfán 595, Hiricsben 365 – tíz évvel korábban még 510, Tésenyben pedig 518 fő élt; KSH), az önálló tanácsi lét hiánya, illetve az a tény, hogy mindhárom falu esetében előrehaladott volt az etnikai szegregáció folyamata. A falvak egyedi problémáinak megértéséhez a többi település adatai is szükségesek, ezek feldolgozása folyamatban van.

A falukrónikák írógéppel készült levéltári dokumentumai többféle elemzésre adnak lehetőséget. A munkaanyagok eltérő hosszúságúak: évenként jellemzően hét–tizenkét oldalas részletesebb eseményleltárt tartalmaznak havi bontásban (ünnepi alkalmak, népszerűsítő előadások, tanácsi ülések, az időjárás és a mezőgazdasági termelés összefüggései stb.), majd néhány oldalas összegzést közölnek a település helyzetéről (népmozgalmi adatok, infrastrukturális változások, fejlesztések stb.), illetve esetlegesen újságcikkek és fotók egészítik ki az információkat (Bezerédy, 1975). A krónikákból származó idézetek forrását minden esetben a Baranya Megyei Levéltár anyagát képező községi krónikák jelentik (Községi krónikák, é. n.).

Az egyszerű szövegelemzés módszerével vizsgáltam azt a három kulcsfontosságú témát, amely jelenleg is meghatározza az aprófalvas térségben élők mindennapjait: a helyi szolgáltatások és intézmények helyzete, a negatív migrációs trendek és – ezzel összefüggésben – az etnikai szegregáció problematikáját. A témaköröket egyrészt a leszakadó aprófalvas térségek konfliktusaival foglalkozó szakirodalom (vö. Ladányi–Szelényi, 2004; Váradi, 2008; Virág, 2015), másrészt a falukrónikák tematikája határozta meg.

A szövegelemzés során a rövidebb, év végi összegző részek áttekintésére került sor. Az értelmezés megkönnyítése érdekében néhány esetben a kapcsolódó kronologikus részeket is bevontam a vizsgálódásba. A három témakörhöz kapcsolódó szövegrészeket táblázatban rögzítettem. Kigyűjtöttem az el- és beköltözéssel, a cigány/roma népességgel, az egyes falvakhoz kapcsolódó infrastrukturális fejlesztésekre és hiányosságokra vonatkozó megállapításokat és leíró pontokat. Az elemzés során fontos kérdés volt, hogy milyen szövegösszefüggésben, milyen helyzetben kerülnek elő a vizsgált témakörök. A kutatás legfontosabb célja az volt, hogy árnyaltan, helyi kontextusban értelmezzük a falusi tér kiüresedésével, a negatív irányú migrációs trendekkel és a szegregációval kapcsolatos jelenségeket, s olyan megállapításokat fogalmazzunk meg, amelyek értelmezik a jelenlegi problémákat, illetve segítik megoldásukat. A krónikák szövege természetesen nem tekinthető tárgyilagos látleletnek a késő Kádár-korszak világáról. A szövegek a krónikaírók személyes véleményét, látásmódját tükrözik, s – mivel a megyei rendelet csak kereteket adott a munkához – már a témák és események szelekciója is a szerzők választásán múlott. Ezzel együtt is fontos e dokumentumok elemzése, mivel a lokális perspektívát és a helyi hatalom szempontjait érvényesítő, a kor domináns diskurzusát megjelenítő munkaanyagokról beszélünk.

A sellyei járás „felzárkózó” falvainak helyzete az 1970-es, 1980-as évek falukrónikáinak tükrében

A térségben korábban készített interjúk anyagai (Ragadics, 2019) alapján a középkorú vagy idősebb megkérdezettek a jelenlegi nehézségek gyökereként tekintenek a termelő- szövetkezetek felbomlására s – ezzel összefüggésben – a helyi falusi közösség szétesésére. Visszaemlékezéseikben a szocializmus időszaka a békés együttélés, az aktív munka, az együtt megélt ünnepek és a létbiztonság világaként jelenik meg (vö. Valuch, 2013; Majtényi, 2019). A vizsgált falvak hetvenes–nyolcvanas években íródott krónikái jelentősen árnyalják ezt a nosztalgikus képet.

Migrációs trendek, etnikai szegregáció

A Sellyei járás vizsgált településeinek közös vonása az etnikai szegregáció. A hetvenes években már előrehaladott volt a hagyományos paraszti közösségek felbomlása. Az önkizsákmányolásra épülő háztáji termelés még együttműködést generált a helyi társadalomban, a többletmunkával megszerezhető jövedelmek még hozzájárultak a falvak népességmegtartó erejéhez, de a fiatalok egyre nagyobb számban hagyták el a vidéki tereket a jobban jövedelmező ipari-kereskedelmi munkahelyek és a könnyebb, kényelmesebb városi élet reményében. Erről tanúskodnak a krónikák feljegyzései is: „…a fiatalok a városba mennek ipart tanulni, munkát keresni, s ott is telepednek aztán le.”

Ugyanitt: „A szülők is segítik őket egy kis lakás megszerzésében, s már csak vendégként látogatnak vissza a szülőfalujukba” (Téseny, 1973).

A határhoz közeli, fejlesztésre alkalmatlannak tartott területeken a hatóságok nem engedélyezték új építési parcellák kijelölését. A krónikák szerint erre nem is volt igény, mert egyre több volt az üres ház a faluban (Hirics, 1978).

Az ötvenes évektől zajló, gyakran erőszakos telepfelszámolások során a beás cigány családokat (tanácsi intézkedések és támogatás révén) a környező kistelepülések üresen maradt házaiba költöztették. Erre szolgáltat példát az alábbi gilvánfai leírás (1973):

„A község déli részén található állami erdőgazdaság területén, tehát az erdőben, az úgynevezett Géza Telepen ezelőtt két éve még 15 család élt meglehetősen embertelen körülmények között. Az állami intézkedések és a községi közös tanács együttes erőfeszítése révén a telep az 1972-es évben teljesen felszámolódott, a kunyhók véglegesen eltűntek. Lakóinak egy része a Varga telepre, más része be a községbe és a Járás egyéb községeibe telepedett le.” Másutt: „A felszabadulás után Pártunk Államunk jóvoltából sikerült a fent említett »Telep«-et felszámolni.” Gilvánfán új, faluszéli telepet hoztak létre az átköltöztetés során. A krónika szerzője is elismeri, hogy az áttelepített cigány családok életkörülményei nem változtak meg jelentősen: „Az új telepen felépült házakat sem lehet egyértelműen háznak nevezni, inkább a ház és kunyhó közötti átmeneti lakások…” Két év múlva már az újabb telep felszámolásával kapcsolatban számolnak be problémákról: „Ha a telepen valamelyik családnak házat vásárolnak, azok (korábbi) lakásába már beköltözik egy újabb házaspár” (Gilvánfa, 1975).

„Összefoglalva megállapítható, hogy Hiricsben ez évben fejlődés nem volt. Több család elköltözött a faluból, házukat cigány családoknak vették meg. Egy házat lakhatatlanság címén lebontottak” (1979). Majd később: „…népesség szempontjából a cigány lakosságnál növekvő, a magyaroknál csökkenő, az építkezés szempontjából stagnáló képet mutat a község” (Hirics, 1981). A krónikákban különböző forráselemek utalnak a fokozódó népességcserére (például a cigány tanulók arányának növekedése az iskolában, az elköltözők és beköltözők leírása stb.).

„A 84 éves Cs. F. elköltözik Pécsre a fiához. Házában már itt az új lakó, Orsós M. és család- ja. Egy szoba és egy konyha a lakható terület a kis házban. A család, amely beköltözött, 12 főből tevődik össze…” (Téseny, 1978).

A vizsgált korszak végére az etnikai szegregáció Téseny és Hirics esetében jelentősen előrehaladt, Gilvánfán pedig teljessé vált.

A többségi társadalom által helyesnek tartott viselkedési normák átadása számos ismeretterjesztő előadás tárgyául szolgált a falvakban. Gilvánfa (1981): „A sellyei nőgyógyász a szülők felelősségére hívta fel a figyelmet a gyermekvállalással, neveléssel kapcsolatban, majd a fogamzásgátlás lehetőségeit ismertette…”

A cigány népesség beilleszkedésével kapcsolatban számos panasz és probléma fogalmazódik meg a krónikákban. Hiricsben (1980) a helyi kocsmát csak a cigányok látogatták, s a feljegyzések szerint „nem dolgoznak megfelelően, illetve a fizetés után kb. 1 hétig nem mennek dolgozni”. Másutt: „A cigányok nehezen illeszkednek bele a normális életformába. A hatóságoknak még dolguk van velük…” (Téseny, 1973).

Megjelennek ugyanakkor az integrációra és a békés együttélésre utaló feljegyzések is – előítéletektől nem mentesen. Több helyen egyértelmű annak elismerése, hogy az adott településen lakó cigány családok törekednek arra, hogy a többségi társadalom által elfogadott normák szerint éljenek. „Egy tapasztalat azért elég biztató: az, hogy többségben vannak azok, akik megunták a telep életét, és kulturáltabb körülmények közé vágyódnak” (Gilvánfa, 1976).

Érdekes és fontos trend mutatkozik a hetvenes évek végétől: a cigányság mobilabb, felzárkózó rétege – az elköltöző fiatalokhoz hasonlóan – elhagyja a szegregálódott településrészeket, és magasabb státuszú falvak irányába költözik. A cigány népesség társadalmi integrációjának legfontosabb faktoraként a főállásban végzett munka jelenik meg a falukrónikákban:

„Örvendetes, hogy a cigányok nagy része már dolgozik […] nehéz dolga van a becsületes, dolgozó cigányoknak” (Téseny, 1977). „A férfilakosság munkát vállal, és megfelelő keresettel rendelkezik, bár a megkeresett pénz nem mindig szolgálja a család anyagi felemelkedését…” (Gilvánfa, 1973).

A felzárkóztatás feladatában a munkáltatóknak is komoly szerepük van: „A pécsi Bőrgyár képviselője megjelent a tanácsi kirendeltségen […] húsz fiatal cigány lány és asszony jelentkezett nemsokára. A Bőrgyár nap mint nap munkahelyre és hazaszállítja a dolgozó nőket. Ezt igen pozitívan lehet értékelni. Más vállalat is követhetné a Bőrgyár példáját” (Gilvánfa, 1974). Az asszimilációs hajlandóságot számos területen számonkérték a kényszerrel felszámolt erdei telepekről érkező cigány családoktól. A foglalkoztatás és a szorgalmas munkavégzés mellett fontos eleme volt az integrációnak a megfelelő lakhatás, a többségi társadalom elvárásaihoz alkalmazkodó családszerkezet (alacsonyabb gyermekszám) és a szabadidő megfelelő eltöltése is. Az elvárások gyakran ellentmondásosak, teljesíthetetlenek voltak. Az állami segítségnyújtás már nem fedezte a megvásárolható ingatlanok árát, és több családfő – a folyamatos munkaviszony hiánya miatt – nem is volt jogosult az állami támogatás igénybevételére.

A migrációs helyzet leírása a krónikákban erős egybeesést mutat Ladányi és Szelényi északkelet-magyarországi, csenyétei kutatásaival: „Az 1970-es évek közepétől azután meg- kezdődött az intenzív népességcsere – a parasztok egyre nagyobb számban költöztek el a faluból, s bár némelyikük inkább lebontotta a házát, mintsem hogy cigány költözzön bele, legtöbbjük azért eladta az otthonát a telepről beköltözőknek. Az 1980-as évek végére Csenyéte népessége jóformán teljesen kicserélődött” (Ladányi–Szelényi, 2004: 59).

A krónikák szövege gyakran utal a cigányság alacsonyabb termelési hajlandóságára. Kóczé Angéla szerint az államszocializmusban „…a romákkal való viszonyt is a lumpen-proletariátussal kapcsolatos, mélyen gyökerező ellentétek és sztereotípiák határozták meg” (Kóczé, 2021). A forrásszövegekben erőteljesen jelenik meg a Kovai Cecília (2017) által érzékletesen leírt „asszimilációs rezsim”, amely szerint a „cigány” kifejezés a vállalhatatlan civilizálatlanságot, az alsóbbrendűséget hordozza magában, s amely rend- szerben ez a helyzet a formális bérmunka, illetve a foglalkoztatottság által haladható meg. A kilencvenes években, a teljes foglalkoztatottság megszűnésével és az alacsonyabb képzettséget kívánó munkahelyek visszaszorulásával jelentősen csökkent a cigányság foglalkoztatási mobilitásának esélye, miközben – átidomítva, a nyílt rasszizmus elhallgatása mellett – fennmaradt az asszimilációs kényszer.

Helyi intézmények, szolgáltatások

A falukrónikák rögzítésével megbízott községi tanácsok a kis falvak többségében nem működtettek önálló hivatalt, a körzetesítési trendek és összevonások eredményeként csak települési képviselőket delegálhattak a nagyobb, központi szerepkörrel felruházott községekben működő közös tanácsokba. A vizsgált időszakban Gilvánfa a magyarmecskei, Téseny a baksai, Hirics pedig a Vejtiben, majd a Vajszlón székelő közös tanács tag- községeként működött.

Postahivatalok voltak a kisebb falvak többségében, de a vizsgált időszak során számuk csökkent. „Május 30-ával megszűnt a postahivatal, ami azt jelenti az itt élőknek, hogy nincs semmi összeköttetés a külvilággal.” „…ígéretet kaptunk egy nyilvános telefonra, de ez év végére is csak ígéret maradt” (Téseny, 1985).

A dokumentumok tanúsága szerint napi szintű orvosi ellátás csak a nagyobb településeken valósult meg. A falvak többségébe kéthetente látogatott el az orvos, ekkor került sor csecsemő-tanácsadásra is. Az ellátások egy része mobil formában valósult meg, például évente tüdőszűrő-teherautó érkezett a településekre. „A téli hónapokban a tanácsadás elmarad, mert a rendelőt a benne lévő kis olajkályhával nem lehet megfelelően befűteni” (Hirics, 1978). A falvak kulcsfontosságú intézményként tekintenek a helyi általános iskolákra, melyek többsége a 19. század vége óta működött a településeken. Az ötszáz fő alatti falvak esetében a vizsgált periódus a helyi összevont tanulócsoportos kisiskolák megszűnésének időszaka. A cigány családok beköltözése lassíthatta az iskolabezárás folyamatát, például Téseny esetében: „Ha a tőlünk nyugatra eső Gilvánfa községben lévő cigánytelepről nem költözött volna ide 11 cigány család, úgy még szomorúbb képet mutatna a lélekszám alakulása” (Téseny, 1973).

Tésenyben 1975-ben szűnt meg az általános iskola, Hiricsben 1982-ben, Gilvánfa alsó tagozatát pedig 1983-tól „körzetesítették be” a magyarmecskei iskolába. Gilvánfán – a magasabb gyermekszámra való tekintettel – a kilencvenes évek elején újra megnyitotta kapuit az iskola, amelyet mindössze négy évig tudott fenntartani a község.

Az iskola és az orvosi rendelő mellett a helyi boltok, kocsmák (az ÁFÉSZ által működtetett vegyes- és italboltok), gázcseretelepek a községi szolgáltatások fontos elemei- ként jelennek meg – gyakran a szabadidő eltöltésének tereként is szolgálva.

Az 1980-ban kitöltött, a krónikához mellékletként csatolt megyei kérdőív alapján a kistelepülési kocsmák még komoly közösségi tényezőként jelennek meg, annak ellenére, hogy a krónikaírók szerint ezeket elsősorban a helyi társadalom alsóbb rétegei látogatták.

A helyi kiskereskedelmi egységek működése nem jelenti egyértelműen az alapvető igények maradéktalan kielégítését: „…ezt vegyesboltunkkal kapcsolatban nem mondhatjuk el, ugyanis a legalapvetőbb szükségleti cikkek sem kaphatók. Az italbolt is sokszor zárva van, áru hiánya miatt, a presszó egyáltalán nem működik” (Téseny, 1979).

A „felzárkózó települések” helyzete a rendszerváltozást követő időszakban (szakirodalmi összegzés)

A rendszerváltozást követően, a termelőszövetkezetek és más gazdasági egységek meg- szűnésével fokozatosan beszűkültek a helyi munkalehetőségek, s visszaszorult az ingázás, valamint a háztáji termelés jelentősége. A szolgáltatások és intézmények leépülése felerősítette a negatív migrációs trendeket, melyek hatásaként erodálódott a társadalomszerkezet: állandósult a képzettebb, motiváltabb népesség elvándorlása, s – az alacsony ingatlanárakkal összefüggésben – fokozódott a leszakadó népesség koncentrációja (Feischmidt, 2008; Virág, 2008; Ragadics, 2019). A térség a szociális indíttatású vándorlás célterületévé vált (Kovács K., 2005; Ladányi–Virág, 2010). A kirekesztettség és a válsághelyzet állandó tényezőként jelenik meg az itt élő családok mindennapjaiban (Boros–Bucher, 2020). A lokálisan jelentkező problémák és konfliktusok önerőből kezelhetetlenek, külső források bevonása szükséges.

A rendszerváltozást követő rövid fellendülés után a kistelepülési intézmények és szolgáltatások szempontjából a kereslet-kínálat mechanizmusainak erősebb érvényesülése, valamint a forráshiányos önkormányzatok takarékossági intézkedései váltak meghatározóvá. Ennek következtében számos falusi intézmény zárta be kapuit, és a helyi ellátás mobilszolgáltatásokkal való pótlására került sor. A fogyasztói társadalom kultúrájának térhódításával a fiatalabb népesség egyre erősebben érzékeli a fejlett városok és a kistelepülések közötti szakadékot a szolgáltatások szintjén. Ezek a szempontok tovább erősítik az elvándorlást, s visszahatásként tovább gyengítik a helyi szolgáltatások volumenét és színvonalát.

Annak ellenére, hogy jelentős a falvakat sújtó elvándorlás, a fiatal népesség egy része – a képzetlenség, motiválatlanság és diszkrimináció miatt – nem képes elhagyni a rossz munkaerőpiaci körülményekkel és a rendelkezésre álló szolgáltatások rendkívül alacsony szintjével jellemezhető, tömegközlekedéssel nehezen elérhető aprófalvakat. Ennek eredményeként a helyhez és helyzethez kötött hátrányok továbböröklődnek a leszakadó/felzárkózó településeken.

Az alacsony iskolázottsággal, a tartós munkanélküliséggel és a közfoglalkoztatottak magas arányával (Ragadics, 2020a) összekapcsolódó komoly probléma az alacsony jövedelemszint. A fenti nehézségek kiegészülnek még a lakosság magas szintű eladósodottságával, az oktatási rendszerrel kapcsolatos negatív attitűdökkel, a korai iskolaelhagyás és a tinédzserkori gyermekvállalás összekapcsolódásával, illetve a családi viszonyok rendezetlenségével és konfliktusaival (vö. Boros–Bucher, 2020; Ragadics, 2020b). Az iskola – a nagyobb lélekszámú, intézményeit őrző, mikroközpontként funkcionáló Drávafok kivételével – a Sellyei járás minden „felzárkózó” településén megszűnt. Az alapvető élelmiszereket a lakosság jellemzően a közeli központokban vagy a falvakat járó mobilboltokból vásárolja, s csak néhány összevont vegyes- és italbolt élte túl a 2000-es évek bezárási hullámait.

Összegzés

A rendszerváltozást követő időszak mindeddig leghosszabb távra tervezett, komplex fejlesztési kezdeményezése a Felzárkózó települések program, amely a háromszáz legszegényebb magyar falu társadalmi integrációját célozza a „fogantatástól a foglalkoztatásig” (www.fete.hu).

A Sellyei járásban kiválasztott „felzárkózó” települések helyzetének változása meg- felelően mutatja be a redisztributív központoktól távolabb fekvő magyarországi vidéki térségek átalakulását. A hetvenes–nyolcvanas években jelzett tendenciák folytatódtak, a problémák sok esetben mélyültek, másutt új formában, új kontextusban jelentkez-tek a rendszerváltozást követő időszak társadalmi-gazdasági átalakulásai során (például a helyi szolgáltatások hiányosságai, iskola- és postabezárások a 2000-es években). Komoly problémát jelent, hogy a felgyorsuló népességcserével, a nemzedékváltással, a lokális pozíciók és munkahelyek visszaszorulásával eltűnt a leszakadó falvakból az a réteg, amely képes a tapasztalatok átadására, illetve arra, hogy a meg- élt múlt alapján levonja a szükséges következtetéseket a továbblépés és a helyi közösség fejlődése érdekében. A hagyományos falusi közösségek meg- törnek, eltűnnek, s nem alakulnak ki helyettük tartós új közösségek. Az individualizációs folyamatok és a szegénység összekapcsolódásával a hátrányos helyzetű falvak lakóinak figyelmét a mindennapi megélhetés biztosítása köti le.

Ennek tükrében értékelődnek fel a lokális tudást rögzítő dokumentumok. A krónikák anyagában megjelenő folyamatok, nehézségek és konfliktusok – kevés kivétellel – továbbra is megoldásra várnak. Elemzésük s ezzel együtt a hátrányos helyzetet kiváltó okok lokális tényezőinek értelmezése nagy jelentőségű feladat a felzárkózó települések helyi diagnózisainak és intézkedési terveinek kidolgozása során.

A falukrónikák anyaga alapján fontos szembesülni azzal a ténnyel, hogy a „felzárkózó települések” állandó migrációs mozgásnak kitett, instabil helyi társadalmaknak adnak otthont, amelyekben az állandóság hiánya miatt sem adottak a közösségképződés fontos feltételei. Az itt élő emberek és családok számára a lakóhely nem választás kérdése; a térben elfoglalt pozíciójuk sokkal inkább egymáshoz kapcsolódó, gyakran ellent- mondásos, a politikai hatalom által generált kényszerhelyzetek eredményeként fogható fel. A többségi társadalom által támasztott igazodási követelmények jellemzően nem alkalmazkodnak az integrációs presszió által érintett csoport lehetőségeihez és speciális élethelyzetéhez. A generációkon átívelő válsághelyzet megtörését célzó felzárkóztató munka fontos elemét kell képeznie a személyes autonómia fejlesztésének és a közösségképződés elősegítésének az emberhez méltó környezet és a 21. század követelményeinek megfelelő szolgáltatások biztosítása mellett.

Absztrakt

Az írás vázlatosan bemutatja a Magyar Máltai Szeretetszolgálat társadalmi felzárkózás területén végzett munkáját, annak 1991-től datálódó fontosabb fejezeteit. A Jelenlét program definíciójaként megfogalmazza a program szemléletét, valamint a történetéből levezetve a módszertani kosarát. A Jelenlét-szemlélet kiterjesztéseként bemutatja a Kirekesztett Közösségek Támogatási Programját, a Gyerekesély Programot, valamint a Tiszabő és Tiszabura fejlesztését célzó programcsomagot. Röviden ismerteti a Felzárkózó települések program indulását, a benne részt vevő települések kiválasztásának módszertanát, majd részletesebben kifejtve a program eszköztárát – azaz a program egyes szakterületeit.

Kulcsszavak: jelenlét, társadalmi felzárkózás, settlement, Felzárkózó települések program

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.6

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2004-ben egy eseti segélyhívás kapcsán jutott el a monori szegénytelepre, és ugyanebben az évben indított el – szintén eseti, spontán reakcióként – egy olyan hajléktalanügyi programot, amelynek nyomán megszületett a Befogadó Falu Program Tarnabodon. Néhány évvel később egy egykori bányászkolóniában kezdte meg segítő működését a pécsi csoport – ekkor született meg a „Jelenlét” elnevezés is –, a következő állomás pedig a veszprémi „pokoli torony” erodálódott épülete és lakóközössége volt.

A Szeretetszolgálat spontán, segítő szándékkal érkezett a helyszínre, ahogyan története során mindig is a valamilyen szempontból fenyegetett helyzetben lévő csoportok segítésének elve vezérelte. A Jelenlét program nagyon sokáig nem kapott szervezeti, kormányzati támogatást: mindig is a küldetés volt a lényeg, és a Máltai Szeretetszolgálat szempontjából a mai napig a küldetés jelenti a lényeget.

A Szeretetszolgálat 1991-es szerepvállalása a zuglói Szatmár utcában – egy lakóközösség, a lakók megmentése –, bár nem nevezzük annak, tulajdonképpen a legelső, korai Jelenlét program volt. Az azóta eltelt évtizedek során, a 2004-es programindulások, majd az országosan többtucatnyi program megvalósításából fakadó tereptapasztalat révén a Jelenlét program építőkockái, módszertani elemei olyan országos programmá álltak össze, amely azonos alapelvek mentén, de mindig az adott kontextusba ágyazva reagál egy adott közösség problémáira.

Összeállnak az építőkockák

Monor

A gyermekeket megrázó lakókocsi-bérlakásoktól, a teljesen illegális, tömeges lakásépítményektől indulva a szociális bérlakások létrehozásáig a lépcsőzetes költöztetés elve mentén tudtunk sok családnak eggyel jobb lakhatást biztosítani, és szintén a lehetetlen lakhatási körülményekre adott válaszként a Jelenlét programok közül Monoron valósult meg először – a szó szoros értelmében is – építő egyetemi partnerség (a BME Építészmérnöki Karával).

A monori program, illetve a monori tanoda két igen fontos közösségfejlesztő kezdeményezést indított el. A tanodai munkát kiegészítve Monoron kezdődtek el a rendszeres, szervezett sportfoglalkozások, s napjainkra ennek nyomán emelhettük a sportot országos programmá. Szintén a monori Jelenlét program a bölcsője a magyarországi szimfónia programoknak, Monorról indult el a Máltai Szimfónia Program – amely szintén országos hálózattal, a sportfoglalkozásokkal együtt a teljes Jelenlét program egyik leginkább felmutatható programelemévé vált. Közösségi tevékenységeivel a monori tanoda érte el először, hogy a telepen megszűntek az iskolai bukások.

Tarnabod

A kezdetben hajléktalan családokat segítő programnak köszönhetően a Heves megyei kistelepülésre költöző családok révén jött létre először sorsközösség a segítő szervezet és – a falugyűlés döntése alapján – a település lakossága között, ami napi szinten közösen megtapasztalt gonddá tette a hétköznapok megoldhatatlan és reménytelen helyzeteit.

A lakhatási programelemet szociális bérlakások építéséig továbbfejlesztve, folyamatos újratervezések mentén, téglánként építkezve rajzolódott ki a születéstől a foglalkoztatásig terjedő fejlesztés íve (Biztos Kezdet gyerekházzal, tanodával, a településen indított üzemmel). A tarnabodi program volt az első helyszíne annak, hogy a születéstől induló fejlesztési ívbe a települési óvoda és általános iskola is bekapcsolódhatott, majd annak zászlóshajója lett – miután a Magyar Máltai Szeretetszolgálat országos szinten első alkalommal itt vállalta el közoktatási intézmények (óvoda és általános iskola) fenntartói feladatait.

Az iskola bővítése és számos pedagógiai innováció megvalósulása mellett Tarnabodon található az ország talán leginkább (ki)használt MLSZ-építésű focipályája, s a máltai foglalkoztatási programokat továbbfejlesztve ide érkezett meg először olyan „külső” vállalkozó, aki a teljes településre hatással van: általános iskolás gyerekeket is oktató kutatólabort működtet, a Szeretetszolgálattal együttműködve megmentette a bezárásra ítélt boltot, és a mintagazdaság létrehozásán túl reálisan tűzhetjük ki „a minden négyzet- méter legyen megművelve” jelmondat megvalósításának célját.

Veszprém

A „pokoli torony”, e tízemeletes panelépület a fizikailag és közösségileg végletekig leromlott nagyvárosi „gettó” állapotából indulva, éveken át tartó, folyamatos konfliktuskezelést végző, mindig újabb fejlesztéseket indító, kezdeményező szociális munkával mára rendezett épületté vált. Közösségi tér jött létre az egyik emeletén, a rendezett állapotot fenntartó portaszolgálat indult, és a kitartó szociális munkának köszönhetően a családokkal közösen sikerült kitakarítani az épület lépcsőházait, a liftaknában a negyedik emelet magasságáig álló szemetet, s következetes szigorral sikerült megakadályozni a szeméthegyek újratermelődését.

Cél volt az alapvető közszolgáltatások biztosítása, ennek keretében indulhatott újra a sok lakó közlekedését biztosító egyik lift, hosszú küzdelemmel rendeződött a társas- ház működése, visszakötötték az épületbe a gázszolgáltatást, az országban elsőként itt szereltek fel tömegesen előre fizetős villanyórákat, s a tető szigetelésével együtt új csatornarendszer készült.

Az épületben szociális bérlakásokat alakítottak ki, ennek nyomán 2016-ban a várossal közös szociális lakásügynökség indult. A város és a Szeretetszolgálat tulajdonában álló VESZOL Nonprofit Kft. kezeli a város bérlakásait és a Szeretetszolgálat tulajdonában lévő veszprémi lakásokat – az ingatlangazdálkodás szigorú és a szociális munka támogató funkcióját egy szervezetben, egyensúlyban tartva.

Pécs, György-telep

„Ez egy informális világ, túl van azon a formális rendszeren, amit a város és annak társadalmi, politikai és államigazgatási rendszerei el tudnak érni” – nyilatkozta egy interjúban a város főépítésze (Apró, 2014).

2007 áprilisában, egy nagyjából húsz négyzetméteres lakásban, a György-telep legalján indult el a Szeretetszolgálat programja, s innen származik az elnevezése is: Jelenlét program. Munkatársaink aktív résztvevőként dolgoztak, ahogy ők maguk fogalmaztak:

„Megéljük a célterületen a célcsoport tagjai között a mindennapjaikat, így a szakadék az érintettek és a segítő szakmában dolgozók között (azaz miköztünk) folyamatosan szűkül. Egy nyelvet beszélünk, együtt csúszkálunk a sárban egy-egy eső után, így a bizalom kialakításához szükséges feltételek a jelenlétünkből fakadóan adatnak meg számunkra. Nem döntünk helyettük, nem mondjuk meg, hogy mit kell/kéne tenniük, hanem a lakók teljes bevonásával segítünk dönteni, cselekedni. Ebben látjuk a hosszú távú, célravezető, fenntartható szociális munka alapjait” (Csonkáné et al., 2011).

A program indulásakor kis alapterületű, vízvételi lehetőség nélküli volt bányászlakásokban laktak a családok, szinte kivétel nélkül jogcím nélkül – a házak bontásra vártak, a családok pedig jellemzően kilakoltatásra. Lépésről lépésre sikerült rendezni a családok helyzetét, jogállását, közben más irányba fordítani a város gondolkozását, majd a várossal és a Khetanipe Egyesülettel konzorciumban, uniós források bevonásával megújítani a szűkebben értelmezett telepet és aztán több lépcsőben a Hősök tere felé eső részt is.

A program indulásakor még nem tudhattuk, hova futhat ki ez a munka, de elmond- ható, hogy kevesebb mint tizenöt év alatt a tömeges kilakoltatás rémétől – a várossal közösen, az országban egyedüliként – eljuthattunk oda, hogy a teljes telep és környezete fel lett újítva, és napjainkra már csak kísérő szociális munkára van itt szükség.

Tatabánya

Tatabánya bontásra váró Mésztelep városrészében a 2012/13-ban indult Jelenlét program a családokkal kialakított bizalmi kapcsolatra építve, a tömegessé váló áramlopások visszaszorítására a megyei jogú város, az áramszolgáltató és a Máltai Szeretetszolgálat összefogását tudta elérni. Az évi százmilliós kárt okozó illegális áramvételezések „szerzett jogának” visszaszorítása a Jelenlét program indulása előtt elképzelhetetlen volt, az eredményeket pedig jól példázza az E.on beszámolója:

„A komplex rehabilitációs program legfontosabb eleme a jelenlét, hogy a máltai munkatársak napi segítséget tudjanak nyújtani a telepen élő embereknek. A több év összehangolt, sokrétű munkája, a több százmillió forintos műszaki beruházás és szociális munka eddigi eredményei:

• Az áramlopások megszüntetése: a hálózati veszteség 2016 elejére 2%-ra esett vissza (a 2014 elején regisztrált 86%-ról).
• A hátralékok sikeres ledolgozása: a lakók vállalták, hogy a programba belépve minden előre fizetős órafeltöltésük 25%-ával (illetve bizonyos értékhatár felett 50%-ával) a korábbi tartozást törlesztik, ugyanakkor bármilyen visszaélés komoly szankciókat von maga után. […]
• Sikeres szemléletformálás: az életkörülmények változásával a Mésztelep lakóinak a jövőhöz való hozzáállása is változott, a háztartások felelősen és tudatosan gazdálkodnak az energiával” (villanylap.hu).

Miskolc

Miskolcon a számozott utcákban tapasztalható kiélezett helyzetben a már zajló kilakoltatásokat sikerült fékezni, majd megállítani, a családok helyzetét konszolidálni, és a még megmaradt épületekben a várossal közösen olyan szociális lakásügynökségi modellt elindítani, amely a helyi szociális munkára építve, „távolabbról jövő”, szigorú ingatlangazdálkodási szempontokkal kiegészülve volt képes rendezni a telep elhíresült állapotát. A város tulajdonában álló lakásokra vonatkozó hosszú távú közösségi bérleti szerződések alapján a máltai tulajdonú Befogadás Nonprofit Kft. látja el a lakásügynökségi feladatokat.

A négyezer helyrajzi számon elterülő külterületi Lyukóvölgyben egy ki nem használt közösségi házban sikerült komplex közösségi munkát felépíteni: itt a gyerekház és a tanoda, a közösségi mosoda és fürdő adja az alapot, s az uniós „TOP” program finanszírozásában a városi családsegítő szolgálattal közösen végezhetjük a családokat érintő szociális munkát. A Jelenlét programba először itt kapcsolódott be a védőnői munkát segítő családmentor-hálózat.

Miskolccal kapcsolatban folytathatjuk a sort az avasi és a tetemvári programokkal, a példaként említett helyszíneket pedig számos további településsel: például Gyulajjal, Tarnazsadánnyal, Erkkel, Kadarkúttal és Gyöngyössel. Valamennyi említett Jelenlét programról külön tanulmányt kellene készítenünk, de a felsorolt példák jól mutatják, hogy a különböző telepeken végzett beavatkozások révén miképpen bővült a program kisebb-nagyobb módszertani fogásokkal, és hogyan alakult a szemlélete és működésmódja.

Jelenlét

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a Jelenlét programokkal – ahogyan a társadalmi ügyeket érintő többi szerepvállalásával is – azt az egészségügyben meggyökerezett, ott természetesnek tartott, viszont szociális téren a közvélekedésből sokszor fájóan hiányzó szemléletet igyekszik meggyökereztetni, amely nem az „áldozatot” teszi felelőssé azért a helyzetért, amibe került, hanem képviselője ettől függetlenül nyújt segítő kezet. Ahogy egy autóbaleset elszenvedőjétől sem kérdezzük meg, mielőtt elsősegélynyújtásban részesítenénk, hogy ő volt-e a vétkes fél. A társadalom peremére szorulókat ebben a megközelítésben „az élet ütötte el”, és ugyanúgy elsősegélynyújtásra, illetve – hosszabb távon – rehabilitációra szorulnak. Ilyen értelemben a Jelenlét a „szeretet rehabilitálása”, célja, hogy visszaadja az emberi méltóságot, az emberi élet lehetőségét a kirekesztett közösségekben élőknek.

A Jelenlét szakítani igyekszik a hagyományos szociális munka „ellátó és ellátott”, avagy „kliens és gondozó” hierarchizált viszonyával, és a családok mellé állva kölcsönös bizalomra és tiszteletre épülő kapcsolat kialakítására törekszik. Nagyon fontos, hogy már a kezdeti szakaszában megkezdődjön ez a kapcsolatépítés a munkatárs(ak) és a telepen élők között. A kulcsszó a kölcsönösség: a terepen dolgozók szemlélete mellett legalább ilyen fontos, hogy a telepen élők is be- és elfogadják a segíteni szándékozó szakembert, és bizalommal forduljanak hozzá.

A szegények nem közösségünkön „kívüli” emberek, hanem embertestvéreink, akiknek a szenvedéseiben osztoznunk kell, hogy enyhítsük szükségüket és kirekesztettségüket, hogy visszaadjuk elvesztett méltóságukat, és biztosítsuk a számukra szükséges társadalmi integrációt. Továbbá a jótékonyság egy adakozót és egy befogadót feltételez, míg a kölcsönös megosztás bizalmat és testvériséget szül. Az alamizsnálkodás alkalmi, a kölcsönös megosztás, az együttműködés viszont tartós.

Ahogy tíz évvel ezelőtt és napjainkban egyformán, immár a Felzárkózó települések program módszertani megalapozásában fogalmaztunk:

„A Máltai Szeretetszolgálat által fejlesztett szegregátumokban élőkhöz hasonlóan valamennyi, egy-egy utcát, egy városrészt vagy akár egy teljes települést kitevő szegregátumban élő embernek, családnak és természetesen a szegregátumokba születő és ott felnövekvő valamennyi gyereknek szinte ugyanazokkal a leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. A romákra és már gyakran a szegényekre is irányuló, teljes társadalmi csoportokat ellehetetlenítő előítéletek mellett jellemző a túlélést és a fejlődést segítő szolgáltatások elérésének korlátozottsága, a gyér közlekedés, a szociális és az alapvető egészségügyi ellátások és a más településeken, településrészeken megszokott infrastruktúra hiánya. Gyakori a gyerekkori fejlesztések elmaradása, az egyedüliként választható rossz, szegregált iskola, amiből fakadnak az iskolai kudarcok, a lemorzsolódás, az alacsony iskolai végzettség, a munkanélküliség. Ha van is elérhető távolságban munka, akkor sem tudná ki elvállalni. A telepeken általános az elégtelen étkezésből és lakhatási viszonyokból vagy szenvedélybetegségekből fakadó leromlott egészségi állapot. Megjelenik az egyre több családot utolérő bűnözés, az erőszak, az uzsora, a legnehezebb helyzetű területeken a prostitúció, az emberkereskedelem, s általánossá válik a hatóságok által is leginkább tehetetlenül szemlélt törvényen kívüli létezés.

Mindezek általános szegénységet, reménytelenséget, a jövőkép hiányából fakadó »itt és most« működést eredményeznek. A telepiekről általában lemondott már a külvilág, ahogy ők maguk sem hisznek abban, hogy eséllyel indulnak az életben. Hatékony fejlesztések egyébként sem történnek, az EU-s források máshol hasznosulnak, itt már az EU-s pénz sem segít. A probléma ugyanakkor velünk, az országainkban él, időnként a felszínre tör, esetleg politikailag felkapják, s szép csendben eszkalálódik.

A Jelenlét-módszer arra alkalmas, hogy nyitott, kezdeményező, folyamatos segítő jelenlétre és bizalomra épülő szociális munkára alapozva olyan kirekesztett, mélyszegénységben élő társadalmi csoportok is hozzájussanak különféle közösségi-szociális, majd erre épülve egyéb, pl. oktatási, egészségügyi stb. szolgáltatásokhoz, amelyek esetében ez hosszú idő óta nem valósult meg, és sem a hazai közigazgatás, sem az EU-s fejlesztéspolitika nem volt képes ezt a kirekesztettséget oldani” (Kiss et al., 2013: 3).

Egy-egy Jelenlét program indulásakor diagnózist készítünk, amely feltárja a helyi sajátosságokat, viszonyokat, azt a problémahalmazt és a távolról nem látható erőforrásokat, amelyekkel az adott település rendelkezik. Megpróbáljuk megérteni a helyi mozgatórugó- kat, hogy a településen észlelhető társadalmi-közösségi problémák, a szegregált életviszonyok mi mindenből erednek. Feltérképezzük a még fellelhető, rejtett erőforrásokat, és ezek alapján kezdünk dolgozni szociális munkásokkal és szociális szakemberekkel. Nem lehet több évre előre megtervezve, felülről vezérelve megvalósítani e programot. Elengedhetetlen, hogy alulról építkezve, a helybeliekkel együtt gondolkozva, a helyi diagnózisra épülő, türelmes, egyik kockát a másikra rakó fejlesztési szemlélettel működjünk.

A helyben lakók bizalmára épülő, folyamatos jelenlétet valósítunk meg, de egyúttal a helybelieket fogadó, őket „szolgáló” intézményekkel, döntéshozókkal is bizalomra épülő, aktív, a korábbi, szolgáltatáshiányos helyzethez képest az intézmények számára is „szélessávú” helyi elérést biztosító együttműködést, közös munkát alakítunk ki.

Olyan embereket keresünk a programokba, akik természetes módon tudnak kapcsolódni a helyben lakókhoz, kellő bizalmat képesek építeni, jól mozognak ebben a közegben, fel tudják mérni a helyzet milyenségét, és kellően elhivatottak ahhoz, hogy kitartóak legyünk abban, hogy változtatni tudjunk. Munkatársaink munkáját egyetemisták, önkéntesek és egyre inkább a helyben lakó érintettek is segítik. A diagnózisok mentén – nem ágazatilag elkülönített, hanem egységes, „egybegyúrt”, komplex – szolgáltatásainkkal a helyi közösség igényeire, szükségleteire keresünk válaszokat.

Jelenlétünkkel, kezdeményezéseinkkel alakítjuk a helyi közállapotokat, rengeteget tanítunk és tanulunk, nagyon sokat adunk a családoknak és kapunk a családoktól, széles körű, napi munkakapcsolatok révén alakítjuk a települést körbevevő intézményrendszert, a fejlesztések leghatékonyabb fogásait keresve, folyamatos iterációval »oda-vissza« alakítjuk az országos intézményeket és programokat is, mert mindeközben természetesen alakul maga a program, helyi szinten és országosan is: „A közösségi munka a története során fokozatosan olyan, a társadalmi integrációt elősegítő tevékenységgé vált, amely hatékonyan képes fokozni a társadalom kezdeményező és cselekvőképességét, segíteni a társadalmi intézményrendszer átalakulási és újraalakulási folyamatait, összehozni a társadalom különböző szereplőit, partnerségi kapcsolatokat kiépíteni térségi és társadalmi szinten, s mindezzel képes fokozni a társadalom demokratikus önszerveződését” (Csongor et al., 2003).

A Jelenlét-szemlélet megjelenése átfogó támogatási programokban

A Terepszemléletű Támogatás Kirekesztett Közösségekben című program (2010–2011) lehetővé tette a támogatott projektek számára a rendszeres, kölcsönös helyszíni tapasztalatcserét, a szükségleteknek megfelelő folyamatos újratervezést, pénzügyi és szakmai döntéseit pedig nem egy távoli hatóság adminisztratív eljáráson alapuló igenje jelentette, hanem a részt vevő szervezetek és a támogató képviselőiből álló akkori településcsoport, az irányítótestület hozta meg őket.

A program lehetővé tette a komplex (az egyes operatív programok speciális céljaitól független) tervezést, a valós idejű döntéshozatal pedig biztosította a folyamatos alkalmazkodást – hogy a közösségi-szociális munkában nehezen értelmezhető módon ne három–öt évre előre tervezett indikátorok és a kapcsolódó költségsorok határozzák meg a megvalósítást, hanem a településeken jelentkező napi szükségletek. A folyamatos kisléptékű döntéshozatalnak köszönhetően biztosított volt a szervezetek pénzügyi likviditása, nem a pályázatírók ügyességén múlt egy-egy döntés elfogadása, az ellenőrzés pedig az irányítótestület szakmai szempontjain alapult.

Közreműködő szervezetként a Tutor Alapítvány által összefogott, az OSI Szükségalapja által finanszírozott programban a közös munka révén a monori Tabán Integrációs Program, az ózdi „Cseppben a tenger” Alkotásközpontú Integrációs Modell, a sajókazai gimnázium és asszonygyülekezet, valamint a veszprémi Vertikális Közösségrehabilitáció programok tanulhattak egymástól, majd a második évre Gyulaj, Pécs, Bátonyterenye és Told programjai csatlakoztak.

A kormányzati ciklusokon átívelő Gyerekesély programban a Szeretetszolgálat feladata az utóbbi évtizedben és most is az, hogy térségi szemlélettel, helyben kísérje végig a járási projektek előkészítését és megvalósítását. A nehéz körülmények között dolgozó, túlterhelt, nemritkán magukra hagyott és kiégett szakemberek, valamint a rászoruló családok és gyerekek életében egyaránt jelen vannak – s ha szükséges, a kulcsszereplőkkel, döntéshozókkal keresnek kapcsolatot.

A Gyerekesély program keretein belül indult el a Mozgó Játszótér program, amely a szervezett játékok révén a gyerekek számára nyújtott élményeken túl a települési diagnózis felállításához, a helyiekkel való kapcsolatfelvételhez és a terepismeret elmélyítéséhez is fontos eszköz.

A Gyerekesély programhoz kapcsolódva 2017 végén indult el a Végtelen lehetőség program az akkori öt legnehezebb helyzetű járásban, a Bodrogközben, valamint a Baktalórántházi, a Gönci, a Kunhegyesi és a Sellyei járásban – megteremtve a nagy karitatív szervezetek közös munkáját a társadalmi felzárkózás területén. A Végtelen lehetőség program – a Gyerekesély program kistérségi szintű megközelítését megtartva, a Jelenlét program módszertanára alapozva – kifejezetten a célzott települési programindítást támogatta.

Az öt járásban speciális módszertanok kidolgozására kerülhetett sor, így például a középiskolai lemorzsolódás megakadályozását szolgáló középiskolai mentorálásra, családsegítő szolgálatokkal való együttműködésre vagy célzott munkaerőpiaci szolgáltatások bevezetésére.

2016-ban kormányzati kezdeményezésre indult el a tiszabői és tiszaburai Jelenlét program – ez volt az első alkalom, amikor a kormányzat, felismerve a helyzet tarthatatlanságát, felkérte a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, hogy tervezze meg és indítsa el a két település komplex felzárkózási programját.

Az említett településeken sikerült kiemelkedően jóra formálni az együttműködést az önkormányzatokkal, és már a program kezdetétől igen jelentős támogatottságot és összefogást tapasztaltunk a helyi, a kistérségi, a megyei és az országos hatóságok részéről. A „fogantatástól a foglalkoztatásig” ív mentén működtetjük a Védőnő+ programot, a Biztos Kezdet gyerekházakat és a tanodákat. Az iskolák bővítése mellett megújult az óvodai és az iskolai pedagógiai munka, bölcsődék épülnek. Tiszabőn közös erővel megtartottuk a bezárásra ítélt gyógyszertárat, mindkét településen számos családnak tudtunk segíteni a lakhatási nehézségeikben, egyre több telket vonunk be a kiskertprogramba, és elkezdtük a felhagyott, üresen álló területek egybeszántását. Mindkét településen a helyi foglalkoztatást lehetővé tevő, a munkavállalókat piaci bérért alkalmazó kisüzemek indultak. Emellett Tiszabőn a volt művelődési ház épületében elkészült a közkonyha, mely a közétkeztetés feladatainak ellátásával integrátori szerepben képes nagy mennyiségben fogadni a helyben megtermelt zöldséget-gyümölcsöt.

Az első szociális napelempark is Tiszabőn kezdhette meg működését. A település belterületén található park áramtermeléséből származó bevételből úgy kaphatott energiatámogatást egy pályázaton kiválasztott hatvan család, hogy előre fizetős órákat szereltünk fel náluk, ha kellett, visszakötöttük az áramszolgáltatást, biztonságos áramvételi pontot alakítottunk ki, s a téli időszakra elektromos fűtőtesteket kölcsönzünk nekik.

Jelenlét az ország háromszáz legnehezebb helyzetű településén

Szakértők becslése szerint több mint kétmillió szegény van Magyarországon, és közel egymillióan élnek súlyos anyagi nélkülözésben, mélyszegénységben vagy nyomorban. A szegénység meghatározásánál elsősorban az anyagi körülményeket vesszük alapul, de legalább ennyire fontos a társadalomból, a társadalom vérkeringéséből, a különböző szolgáltatásokból való kirekesztettség, amely végül nemcsak az egyének vagy a családok életében, hanem már egyes településrészek vagy egész települések – s azok intézményei – szintjén vezet reménytelenséghez, kilátástalan állapothoz. Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász a szegénységet a képességek kibontakoztatásának lehetőségétől való megfosztottságként, egyfajta „szabadsághiányként” határozza meg: a mélyszegénység, a nyomor olyan mindent átszövő általános állapot, amely már a születés pillanatától meghatározza az érintettek lehetőségeit, teljes életpályáját, s amelyből – az OECD kutatása szerint Magyarországon – akár hét generáció munkájába kerülhet a kitörés (OECD, 2018).

A szegénység jellemzői között találjuk az alacsony iskolázottságot, a rossz, jellemzően szegregált iskolai karriert, az alacsony foglalkoztatottsági rátát, a kedvezőtlen egészségi állapotot, az átlagosnál rövidebb születéskor várható élettartamot, a leromlott lakhatási körülményeket és sok esetben a foglalkoztatási és más központoktól mért földrajzi távolságot.

A Gyerekesély program és más projektek során az országot járva egyre több településen lehettünk tanúi ezeknek a körülményeknek, és fokozatosan kirajzolódott az a száz-kétszáz-háromszáz település, ahol a problémák olyan mértékű sűrűsödését láthattuk, amely a társadalmi folyamatok megfordítása érdekében azonnali és minél koncentráltabb beavatkozás után kiáltott.

A Felzárkózó települések program tervezésekor olyan indikátorrendszer született, amely lehetővé tette a települések célzott, a fenti jellemzőkre figyelő kiválasztását. A háromszáz legnehezebb helyzetű település meghatározását egy összetett, kompozit indikátor alapján végezte el a KSH. Figyelembe vették többek között a fiatalkorúak arányát, a születési arányszámot, a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesítettek arányát és az általános iskolát el nem végzettek arányát, az egy főre jutó adóköteles jövedelem szintjét, a tartós álláskeresők arányát, mindezek mellett pedig a komfort nélküli és szükséglakások mértékét.

A Felzárkózó települések program 2019-ben indulhatott el. Az első évben harmincegy, 2020-ban harminchat, 2021-ben pedig ötvenegy település csatlakozhatott, majd 2023-tól évente újabb nagyjából hatvan-hatvan település léphet be a programba.

• A program módszertani alapja a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által kidolgozott Jelenlét program, annak szemlélete s az elmúlt évek, évtizedek során kimunkált komplex módszertani kosár.
• A Jelenlét programok a közösségek egészét célozzák, bázisuk az egyéni esetkezelés, tanácsadás, ügyintézés mellett a közösségi munkának is otthont biztosító közösségi tér, a Jelenlét Ahogy a Jelenlét program építőkockáit összefoglaló Kapcsoskönyv fogalmaz: „A programok alapja a Jelenlét Pont. Ez a szociális munka, a kapcsolatépítés bázisa. Itt adjuk át és kapjuk az információkat, ez a szociális munka és családsegítés »irodája«. Minden Jelenlét Pont rendelkezik higiénés blokkal. A kríziskezelésen belül eseti, azonnali személyes segítségnyújtást kínál, innen indulnak el, szerveződnek a közösség számára nyújtott szolgáltatások, és amennyiben a mérete engedi, akkor rendezvényhelyszínként, közösségi térként is szolgál. A Jelenlét Pont adhat helyet továbbá a készenléti raktárnak, közösségi mosodának és fürdőnek, valamint a közösségi konyhának” (MMSZ, 2022: II. 1).
• A Jelenlét programok alapja a települési diagnózisok felállítása: ennek legfontosabb forrása a mind több családot elérő intenzív szociális munka, de minden településen reprezentatív lakossági kérdőívezést is végzünk, és külön intézményi kérdőívekkel keressük meg a jegyzőt, a védőnőt, a családsegítő és gyerekjóléti szolgálatot, ha van a településen, akkor a bölcsődét, a gyerekházat és a tanodát is, minden esetben a településen élő gyerekeket fogadó óvodát és általános iskolát, az elérhető középiskolát, a pedagógiai szakszolgálatot, valamint a kormányhivatal foglalkoztatási osztályát. A diagnózis alapján a konkrét településre szabott cselekvési terv készül, melyet évről évre újratervezünk a Jelenlét Pont munkatársaival és a program regionális koordinációjával.
• A Felzárkózó települések program egyik legfontosabb működési és döntéshozatali sajátosságát a szakmai irányítótestületként működő településcsoportok rendszere jelenti: az egy-egy településcsoporthoz tartozó hét-tíz település havi találkozóján megvitatják a szakmai előrehaladást, és döntenek a kapcsolódó szakmai és pénzügyi kérdésekről. Célunk, hogy a településekhez minél közelebb szülessenek meg az egyes fejlesztésekről szóló döntések, legyen szó akár valamely településen egy-egy család szintjén lévő feladatokról, akár valamely projekt települési vonatkozású teendőiről.

Beavatkozási eszköztár – szakterületek

Cél, hogy a közösségi tér, a Jelenlét Pont biztosította közösségi munka és az egyénekre, családokra irányuló kríziskezelés, ügyintézés, esetmunka mellett a program keretein belül a szociális munkának olyan „eszköztára” jöjjön létre, amely az életkorok mentén haladva, a fogantatástól kezdődően kíséri végig a megszülető gyermekeket egészen a munkába állásig, kiegészítve e tevékenységeket olyan életkortól független körülmények javításával, mint a közterületek állapota, a lakhatási feltételek, az energiaellátottság, a közbiztonság vagy az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés. Ez a speciális „eszköztár”, a szociális munka e támaszai jelentik azokat a beavatkozási pontokat, melyek a Felzárkózó települések program különböző projektekből finanszírozott szakterületei.

Az egyes szakterületek együttműködésének elsődleges szintje a budapesti egységes szakmai koordináció, ezt követi a szakterületi munka regionális szintű összefogása és irányítása, illetve harmadikként – mégis az egyik legfontosabb működési szabályként –, hogy települési szinten a szakterületi munka a településcsoportok döntései alkotta keretben a Jelenlét Pontokon végzett szociális munka alá van rendelve. A programon belül nem kerülhet sor fejlesztésre egy adott településen úgy, hogy ne volna szervesen beágyazva a településen zajló szociális-közösségi munkába, a Jelenlét Pont munkájába: ennek a működésmódnak rendeljük alá a projektmegvalósítás és a Felzárkózó települések program egészének szakmai és pénzügyi döntéshozatali rendszerét.

Mind a települési szintű szociális-közösségi munkában, mind a szakterületek munkájában alapvető elvárásként jelenik meg, hogy vagy a gyerekek, családok, háztartások teljes körű elérésére törekedjünk, vagy indokolt esetben kifejezetten azokra a családokra figyeljünk, ahol a legnagyobb szükség van a segítségre.

Kora gyermekkor

A későbbi életévekbe való befektetés szempontjából a legfontosabb a fogantatástól a születésig eltelő életszakasz, a világra jövetel körülményei, illetve a születést követő első ezer nap időszaka. Számos tárgyi segítség mellett talán a leglényegesebb feladatunk pótolni a gyermek fogantatására, a szexuális élet legalapvetőbb kérdéseire, a magzati korban való fejlődésre, a születésre vagy épp a már megszületett gyermek igényeire vonatkozó hiányzó ismereteket.

Kora gyermekkorban a program legfontosabb partnerei a településeken dolgozó védőnők. Velük kapcsolatban a következőkre kerül sor:

• Pótoljuk az esetleg hiányzó diagnosztikai eszközeiket, illetve az előírtakon kívül is biztosítunk eszközöket.
• Ha indokolt, a program biztosítja a védőnők közlekedésének megoldását személyautó beszerzésével – de speciális esetekben akár kerékpárral vagy robogóval.
• Védőnői segítőket alkalmazunk, családkísérést valósítunk meg harminc-negyven gyermekenként egy-egy családmentor alkalmazásával.
• A helyben dolgozó szakemberek jelzése alapján további szakemberek, szociális munkások, kora gyermekkori szakértők, mozgásterapeuták vagy INPP-, TSMT-, Dévény-torna-szakértő kapcsolódik be a településen a fejlesztő munkába.
• A Jelenlét Pontokon és a gyerekek otthonaiban játszósarkot alakítunk.
• Konkrét adományokkal is segítünk: szükség szerint magzatvédővitamin- és kisgyermekek számára összeállított vitamincsomagokkal, a Jelenlét Pontokon elérhető gyógyászati segédeszközökkel és vény nélkül kapható egészségügyi termékekkel.
• A program településein megszülető gyermekek számára babacsomagot biztosítunk, kiegészítő nagytestvércsomaggal, illetve kismamacsomaggal.
• Segítjük a szakellátásba való eljutást, akár a kismamák és az édesanyák kórházközeli szállásának biztosításával.
• A Jelenlét Pontokon erre a célra szervezett témanapokon elsősegélynyújtási, újraélesztési és ápolási alapokat oktatunk, az otthoni elsősegélynyújtáshoz pedig alapcsomagot biztosítunk.

Az óvodában és iskolában töltött életszakasz

A településeken zajló szociális-közösségi munka keretein belül a program kifejezetten törekszik az óvodákkal és iskolákkal való szoros együttműködésre. Célunk, hogy lehetőség szerint minden gyermek eljusson a szakmaszerzésig, és minél többen jelentkezzenek érettségit adó középiskolába. A helyi diagnózison alapuló oktatási beavatkozásainak során a pedagógusoknak nyújtott közvetlen közösségi-módszertani segítség biztosításával a Jelenlét program megvalósító partnereivé tesszük az óvodákat és iskolákat, amit településre, intézményre szabott, az óvodai és iskolai szakaszok közötti átmenetek és az iskolai beválás támogatását segítő kis projektek indításával egészítünk ki.

A mind több település óvodáját és iskoláját támogató munka mellett a lemorzsolódás és a szegregáció csökkentése érdekében új intézményes ellátási formák létrehozását és már működő intézményi modellek megújítását is célul tűzzük ki:

• újabb tanodák indítása, emellett kifejezetten középiskolásokat fogadó kamasztanodák létrehozása;
• az elkallódás megelőzése érdekében térségi központokban, nagyobb településeken tanulóházak, ifjúsági irodák létrehozása;
• a tanulókat támogató patrónusrendszer kialakítása;
• mintaiskolák működtetése különösen nehéz helyzetű települések vagy településbokrok esetében;
• az iskolarendszerből lemorzsolódott tizenhat és huszonöt év közötti fiatalokat fogadó műhelyiskolák indítása;
• tematikus középiskolai kollégiumok kialakítása.

Foglalkoztatás

A szociális segítésen túl fontos, hogy falvaink valóban perspektívát nyújtsanak a családjainknak – ehhez a helyi és térségi gazdaságot kell megerősíteni, és újra bekapcsolni oda a családokat.

Ugyan sokan vállalnak „hetelős” budapesti vagy akár még nyugatabbra lévő munkát, hajnalonta számosan felszállnak a valamilyen szalagmunkát kínáló munkásjáratra, mégis rengetegen kimaradnak még ezekből a lehetőségekből is, s akár „sokadik generációs munkanélküliként” otthon maradnak.

Célunk, hogy a munkanélküliség és a piaci foglalkoztatás közötti bármely lépcsőfokon álló személynek lehetőséget kínáljunk a továbblépésre:

• lakossági kertprogrammal, mintakertek létrehozásával;
• műveletlen területek, elhanyagolt régi házhelyek egybeszántásával, ismételt művelésbe vonásával;
• a csak helyben foglalkoztatható felnőtteknek értékteremtő közmunkával;
• kisléptékű foglalkoztatási műhelyekkel, egy-egy jól meghatározott termék esetén piaci értékesítéssel;
• integrátori szerepet vállalva, helyi termékek értékesítési láncának kialakításával;
• munkaerőpiaci szolgáltatásokkal, a munkahelyig kísérő szociális munkával, célzott képzések szervezésével;
• térségi szintű innovatív foglalkoztatási programok indításával.

Közösségfejlesztés

Mint már említettem, a Jelenlét programok működésének alapja a közösségi munka, a Jelenlét Pontok nyitott közösségi térként szolgálnak. Roma alkotókat hívunk meg, színházi és más kulturális alkalmakat szervezünk, a közösségi foglalkozások révén pedig példaképeket állíthatunk a közösség elé.

A közösségi munka egyik fontos eleme a korábban már említett Mozgó Játszótér program, amely a közösség, illetve a közösséggel foglalkozó intézmények és munkatársaik megismerését, a velük való bizalomépítést s ezen keresztül a fejlesztési szükségletek feltárását segíti.

Minden településen szervezünk sportfoglalkozásokat, sok esetben szakedzők be- vonásával, épített műfüves vagy rekortán sportpályákon. A szabálykövetést, kitartást fejlesztő, közösségi és sportélményt adó foci- – vagy teqball-, kosárlabda- és küzdő- sport- – foglalkozások a legelesettebb családok gyermekei előtt is nyitva állnak. A teljes Felzárkózó települések program leginkább kiemelkedő eseményei a térségi, régiós vagy országos bajnokságok, kupák.

A Máltai Szimfónia Program célja, hogy csoportos zenetanítással közösséget, zene- kart építsünk, s ezzel érjünk el fejlődést a gyerekek finommotorikus és szociális készségeiben, személyiségében. Nagyzenekar kialakításával, országos fellépésekkel, más zenekarokkal együtt az integráció legjobb példáját tudjuk felmutatni.

Speciális prevenció és egészségügy

A szegregátumok világában a szerhasználat és a káros szenvedélyek különösen nehézzé teszik a családok mindennapjait, ezért külön figyelmet szentelünk a bűnmegelőzési tevékenységnek, a családon belüli erőszak visszaszorításának, az áldozatvédelemnek. A Jelenlét Pontok és az oktatási intézmények programjaihoz szervesen kapcsolódva drog- prevenciós tevékenységet szervezünk, az érintett kismamáknak dohányzásról leszoktató foglalkozásokat tartunk. A rendőrséggel együttműködve bűnmegelőzési kampányokat, témanapokat tartunk, elérhetővé tesszük az áldozatsegítő szolgáltatásokat, védett házat létesítünk.

Az egészség megőrzését szolgáló tanítás már a gyerekházakban elkezdődik, de a fűtési szokások megváltoztatásán keresztül egészen a konkrét gyógyszerfogyasztás átgondolásáig terjed. Az egészségtudatosság növelését szűrőprogramokkal segítjük, különösen a gyerekeket célzó, szemüveget is biztosító szemészeti szűrésekkel. A felzárkózó települések harmadában betöltetlen a háziorvosi praxis, ezért a hiányok hatásának enyhítésére telemedicinás szolgáltatás indítását szervezzük.

Lakhatás, energiaszegénység

A háromszáz településen a lakások mintegy negyede komfort nélküli vagy szükséglakás, de a statisztikákon túl, a településeken járva is láthatók a rossz állapotú, romos házak, a zsúfoltság, szembeötlik a közterületek rossz állapota, télen pedig az egészségtelen fűtés.

„A nyomor a legkézzelfoghatóbban a lakhatási körülményekben érhető tetten” (MMSZ, 2022: IX. 1). A lakhatási beavatkozások legfőbb célja az ingatlanok állapotának megerősítése, illetve gyermeket nevelő családok esetében legalább egy biztonságos, fűtött szoba kialakítása. A következő tevékenységeket végezzük ezen a téren:

• a közterületi helyzet rendezése: szemétszedés, rágcsáló- és rovarirtó program, felelős állattartás program;
• települési szintű lakhatási kérdések: a tömegközlekedés és az élelmiszer-ellátás javítása;
• az épületek tulajdonviszonyainak rendezése, kerítésépítés, a gondozatlan területek művelésbe vonása;
• tetőkommandó működtetése a kríziskezelés és a még megmenthető épületek javítása érdekében;
• rácsatlakozás a közművekre (prioritást élvez a biztonságos áramvételi pont kialakításának előkészítése);
• adósságkezelési szolgáltatás;
• Csok – támogatás az otthonteremtési támogatások felvételéhez;
• szociálisbérlakás-állomány kialakítása, a településkép javítása (ezerhatszáz használt ingatlan felújítása és négyszáz lakóház megépítése);
• országos hatókörű szociális lakásügynökség működtetése;
• energiatámogatási alap létrehozása: megújuló energia használata országosan negyvenöt napelempark létrehozásával.

Zárszó

Valamivel több mint háromszázezer ember él azon a háromszáz településen, ahol – a már idézett pécsi főépítész szavai szerint – „a hagyományos intézményrendszer sokszor már nem tud változást elérni”. Egyszerre erkölcsi kötelességünk és szikár önérdek, hogy segítsünk: különösen a gyermekeket érintő szegénységre tekintettel meg kell találnunk a Jelenlét komplex beavatkozásrendszerével a kilábalás útját, s végső soron az ország termelékenységének javítása érdekében vissza kell vezetnünk az érintett településeken élő embereket és családokat a társadalom szövetébe.

Ahogy a Felzárkózó települések program értékelésért felelős vezetője, Németh Nándor fogalmazott egy interjúban, melyet a Civil Rádió készített vele: „Ez egy folyamatos iteráció, kapcsolatépítés, nagyon-nagyon sok jó szándék. A mi részünkről erős hit, a Jóistenbe vetett hit és az egymásba vetett hit és bizalom. E nélkül nem megy. Nálunk ezek az alapkövek a mai napig működtetik a rendszert.

Mi örülünk, hogy felismerte a kormányzat azt, hogy ez a munka hatásos, hogy tudunk válaszokat adni nagyon nehéz kérdésekre. Hogy tudunk segíteni a társadalmi szereplőknek abban, hogy ez a közeg egy picit oldódjon…”