Absztrakt

A válságok korát éljük, a Covid–19 időszaka számos társadalmi és jólléti kérdést helyezett új megvilágításba. A vidéki területek és az e térségek központjaiként funkcionáló kisvárosok felértékelődtek, több szempontból a nagyvárosi élet alternatívájaként jelentek meg. A megváltozott értelmezési keret újfent ráirányította a figyelmet a kisebb városokra, azokra az egyenlőtlenségekre, amelyek a nagyvárosokkal összevetve általában rejtve maradnak. A megjelenő előnyök mellett a kisvárosi térségek kiszolgáltatottságát is figyelembe kell venni: az egészségügyi szolgáltatások és az alapvető infrastrukturális elemek elérhetőségét vagy hiányát, a kereskedelmi és vendéglátóipari egységek csekélyebb számát és kvalitását, a zsúfoltságot. A tanulmány a kisvárosok vonatkozásában vizsgálja a funkcionális értelemben vett szegénység fogalmát, és választ kíván adni a következő kérdésre: milyen dinamika figyelhető meg az elmúlt években a kisvárosi életminőséget tekintve.

Kulcsszavak: szegénység, egyenlőtlenség, sérülékenység, kisváros

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.2

A jelen időszakban a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése, az egyének, társadalmi csoportok és országrészek, régiók sérülékenységének fokozódása folyik. Egy időben zajlik a világban éghajlati, egészségügyi katasztrófa és fegyveres konfliktus. A hatások összeadódása egyre inkább kiélezi a különbségeket, növeli az ínséget szenvedők számát. Az ENSZ által meghatározott fenntartható fejlődési célok javarészt ezeket a különbségeket kívánják csökkenteni; tizenhét prioritást tekintenek követendőnek a következő évtizedekben. Ezek között első helyen szerepel a szegénység elleni küzdelem, a szegénység megszüntetésére irányuló törekvések és erőfeszítések támogatása. Meglehetősen ambiciózus célként fogalmazzák meg a szegénység „mindenhol és minden formában” való felszámolásának szándékát. A célok elérését az erőforrások- hoz, az alapvető szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférés javításával, további – akár nemzetközi – együttműködések kialakításával és támogatásával, a szociális védőháló megerősítésével kívánják elérni (UN, 2020). E célok teljesülését az Európai Unió is felkarolta: meglehetősen korán, már 2007-től az Európai Unió Tanácsa is támogatta, és 2010-től deklarálta, hogy a szegénység és a társadalmi kirekesztés megszüntetése politikai prioritás az Európai Unió számára. A lisszaboni szerződés vívmányaként említik, hogy az Unió működése hatékonyabbá vált, a közösségi és tagállami hatáskörök pontos elkülönítése valósult meg (Kecskés 2011). A Szerződés előirányozta az európai kulturális menetrend létrejöttét, ebben a hatékonyság egyik eszközévé vált a kulturális sokféleség és a kultúrák közötti párbeszéd (Európai Bizottság, 2007). Meghatározva, hogy a kulturális szakpolitikáknak a társadalmi befogadást kell elősegíteniük; ösztönzve az együttműködést, a tapasztalatok és jó gyakorlatok megosztását a különböző területek szereplői és szintjei között (Európai Unió Tanácsa, 2010/C 324/03). A szubszidiaritás elvét betartva a kulturális dimenziót is beépítették a szegénység elleni küzdelembe, ami által az nemzeti ügyből közösségivé válhatott. 2018-ban fogadták el az új kulturális menetrendet az EU számára (Európai Bizottság, 2018). A kulturális szektor fejlesztése három stratégiai célkitűzés – a gazdasági, a szociális és a külső vonatkozású dimenzió – mentén szerveződik, a társadalmi kohézió és jólét erősítése érdekében. Kiemelendő, hogy a közösségi források ezáltal lehetőséget teremtenek az egyes országokban a tanulás elősegítésére, a kulturális részvétel és a kreatív ágazatok által igényelt készségek elsajátításának támogatására. A társadalmi jólét ezen alapvető szolgáltatásainak kiszélesítése a funkcionális szegénységet csökkentheti (Spéder, 2002). A társadalmi egyenlőtlenségek kutatói a szegénységvizsgálat során a legtöbb esetben egyénekhez és munkaerőpiaci pozíciójukhoz kötik ezt az állapotot. Amennyiben az egyén képességei és betöltött pozíciója nem kép- visel megfelelő értéket a társadalom számára, az illető szegénnyé válik (Moore, 1999). Figyelemre méltó és kevésbé vizsgált szempont, ha valaki amiatt tekinthető szegénynek, mivel számára (fizikailag) elérhetetlen az adott (szubjektív vagy objektív) jóléti dimenzió.

Az Európai Unió többi tagállamához hasonlóan Magyarország is részt vett a fenn- tartható fejlődési célok keretrendszerének kialakításában. A keretrendszerhez tartozó indikátorok alapján határozzák meg az egyes országokban a háztartások életszínvonalát, a szegénység és a társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek arányát, illetve

Jóllét és marginalizálódás – A térbeli-társadalmi egyenlőtlenségek állandóvá válása

Magyarországon egyszerre van jelen a jóléti fejlődés és a tartós leszakadás, marginalizálódás, szélsőségesen egyenlőtlen helyzeteket teremtve. Azt tapasztalhatjuk, hogy az idő előrehaladtával egyre kisebb területi egységeken belül (városi szegregátumok) is megfigyelhető ez a kettősség (Koós, 2020). Már nemcsak a szegénység, hanem a szegénység kockázatával sújtott térségek és társadalmi csoportok vizsgálata is aktuálissá vált (Koós–Kovács, 2018; Kovács, 2022). Kijelenthető, hogy a társadalmi csoportok és az egyének háttérbe szorítása és a térbeli hátrányok növekedése nagymértékben összefüggő jelenség (Nagy et al., 2015). A lemaradás, hátrányos helyzet általában a vidéki térségek és a bennük központként megjelenő kisvárosok sajátossága (Horeczki, 2022). A történelmi determinizmus azt irányozza elő, hogy ez a fennálló helyzet újratermelődik, fenntartja önmagát bizonyos aspektusokban (Hegedűs, 2018). A szegénység definíciójának funkcionalista megközelítése a társadalmi egyenlőtlenségek felől írja le a szükség eltérő funkcióit (Spéder, 2002). A munka-tőke relációban kerül igazolásra a szegénység mint pozícióhoz kötött állapot és mint társadalmi hierarchiaszint. A pozíciók eltérő jelentősége és a képességek másféle kínálata generálja az egyenlőtlenségek fennmaradását: a társadalom számára kevésbé elfogadott és tolerált beosztások, foglalkozások betöltése nem igényel egyedi készséget vagy képességet. Minél inkább uniformizálja és deklasszifikálja egy társadalom az ilyen jellegű munkaköröket, annál inkább növeli a dichotómiát az egyes társadalmi csoportok között. Így a munka világában megjelenő mutatókkal könnyen leírhatóvá válik a hátrányos helyzet, a szegényebb régió vagy térség sérülékenysége: a munkanélküliség, a segélyek, a gondozásba vett személyek száma, a szociális intézmények száma és jellege stb. A szegénység mérésére az EU2020 stratégiában alkalmazott, „a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya” (AROPE) mérőszámot alkalmazza a Központi Statisztikai Hivatal is. Érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb esetben az anyagi dimenzióval írják le, vagyis számszerűsítik a szegénységet (Domański, 2001; Sághi, 2005; Koós–Kovács, 2018). A mérés objektív és szubjektív, valamint abszolút és relatív faktorokra is tagozódhat. Általánosságban ha személyhez kötődik a szegénység definíciója, szubjektív tényezőkkel vizsgálható (például saját besorolás a jövedelem vonatkozásában); a deprivációs viszonyok elemzése objektív módot feltételez (Méreiné Berki – Málovics, 2020). Az ATD Fourth World (2020) kutatásában a szegénységhez kapcsolódóan öt fő befolyásoló tényező jelenik meg: a földrajzi helyzet, az időzítés és időtartam (mely életkorra vonatkoztatható, milyen időszakra), a kulturális hiedelmek (mindazon strukturális tényezők vagy személyes kompetenciák, amelyek hiánya eredményezheti a szegénységet), az identitás (diszkriminációból adódó szegénység) és a környezeti, környezetvédelmi-politikai faktorok (klímaváltozás, elégtelen infrastruktúra, környezetszennyezés okozta szegénység).

A kisvárosok vizsgálata a földrajzi helyzet által megszabott dimenzióban köztes helyen szerepel – a népsűrűség szempontjából lehatárolt területeken egyes országokban vidékiként, míg máshol városi vagy városszéli területként azonosították a kisvárosokat. Magyarország egésze jellemzően rurális térség, kevés a nagyvárosi övezet, így a kisvárosok (1. ábra) jelentik a városhálózat leginkább elérhető, igen karakterisztikus szintjét (Trócsányi et al., 2018). Kisvárosként tekintek azon városi jogú településekre, amelyek lakossága húszezer fő alatt van, központi funkciókkal rendelkező települések, illetve a kisvárosi lét mint kulturális állapot megfogalmazódik a településen élőkben. Az alacsony mobilitás (Pirisi et al., 2016), valamint a klasszikusan fellelhető mobilitási irányok (falu–kisváros–nagyváros–főváros) kiemelik e várostípus jelentőségét, központi hely funkcióját (Horeczki–Egyed, 2021). Az ingázó foglalkoztatottak 33 százaléka kis- városi lakos, a harmincezer főnél népesebb városok lakosságának 19 százaléka ingázik (ebből 6 százalék a főváros) (KSH, 2017).

1. ábra: Magyarország városhálózata, 2023 (saját szerkesztés)

Az ország lakosságának 23 százaléka (2255449 fő) él húszezer főnél nem népesebb kisvárosokban (KSH, 2019). A lakóhely funkció mellett a munkahelyeket tömörítő köz- ponti funkció is számottevő: a foglalkoztatási ráta a kisvárosokban átlagosan 55 százalék, és erőteljes ingadozás tapasztalható a földrajzi elhelyezkedés és a lakosságméret alapján. A kisvárosok szolgáltatásokkal és intézményekkel való ellátását megvizsgálva az tapasztalható, hogy körülbelül egyharmaduk tekinthető funkcionális értelemben vett kisvárosnak, a fennmaradó 157 kisvárosra a Magyar Nemzeti Atlaszban „címzetes városként” hivatkoznak (Kocsis, 2021) – ezen városok népessége jellemzően tízezer fő alatti, és az 1990 utáni várossá nyilvánítási hullámok során nyerték el városi rangjukat. A tízezer lakos alatti kisvárosok döntő többsége vegyes vagy monofunkciót betöltő település (alvó-, fürdő-, ipar-, kistájváros stb.). Meghatározó szerepük van a településhálózatban, mivel még így is olyan funkciókat birtokolnak (alapfokú és középfokú iskola, óvoda, bölcsőde, okmányirodai szolgáltatások, kereskedelmi egységek stb.), amelyek kiemelik őket környezetükből.

A tanulmány következő fejezeteiben azokat a tényezőket azonosítom, amelyek hiánya egy adott településen a szegénység elmélyüléséhez, a szociális háló gyengüléséhez vezet. Részletesebben mutatom be a közszolgáltatások és a pályázati aktivitás szerepét, amelyek rövid idő alatt képesek nagyobb változást előidézni a társadalom életében.

A közszolgáltatások biztosítása a sérülékenység leküzdése érdekében

Amennyiben a sikert egy sokrétű, többféleképpen értelmezhető jelenségként azonosítjuk, amelyhez tartozónak tekintjük az infrastrukturális és ellátottsági tényezőket, az attraktivitást, a közigazgatásban betöltött szerepkört és annak változását, a humánerőforrás mennyiségét és minőségét, a települések gazdasági erejét (Horeczki–Póla, 2022), akkor egy térség sérülékenységét leírhatjuk a siker hiányaként. Így a közszolgáltatások szerepét kiemelkedőnek tekinthetjük a társadalmi és térbeli egyenlőtlenségek alakulásában. A területi közigazgatásban állandó igényként jelentkezik az ideális szervezeti és térbeli méretek megtalálása, a méret- és költséghatékonyság a kormányzás, önkormányzás valamennyi területén (Pálné Kovács, 2022; Velkey, 2019). Kiemelt feladata a kormánynak a lakosság irányában a közszolgáltatásokkal való ellátottság biztosítása. A 2011-es új önkormányzati törvény (Országgyűlés, 2011) a helyi szint szerepével, az ellátandó feladatok változó megítélésével is foglalkozik. A kisvárosok számára fontos változás a régi és az új szabályozás között, hogy a kötelező és a szabadon vállalható feladatok lehatárolásában jelentős eltérés mutatkozik. Az 1990. évi önkormányzati törvény (Országgyűlés, 1990) tételesen nevesíti az ellátandó feladatokat, melyek az új szabályozásban is szerepelnek:

„A községi önkormányzat köteles ellátni mindazokat a törvényben meghatározott feladatokat, amelyek a helyi lakosság alapvető létfeltételeit, az ehhez szükséges közszolgáltatások közvetlen igénybevételének lehetőségeit biztosítják” (20. § [1] bekezdés). Az új törvényi keret a kisvárosi önkormányzatok számára tartalmaz többféle felsorolást, így a helyi igények kielégítésének biztosítását szolgáló szolgáltatások ellátását: például a kistermelők, őstermelők értékesítési lehetőségeinek biztosítása, a termelői piac szabályozása. A törvényben a kisvárosok kategória nem szerepel, járásszékhely városok és egyéb városok szerepelnek. Az egyéb városok kategóriája javarészt lefedi a kisvárosi kategóriát, jellemzően a harmincezer lakos alatti kisvárosokat takarja. A centralizáció egyik figyelemre méltó elemeként az alapfokú oktatás kikerült a kötelezően ellátandó feladatok közül; azonban a kisvárosi önkormányzatok többsége az általános iskolák fenntartásához, mindennapi működéséhez szükséges eszközök, személyi állomány biztosítását ellátja. Viszont a rendszer sajátossága, hogy az önkormányzat hivatalosan nem jár(hat) el iskolai problémák során, erre nincs felhatalmazása, sem jogi lehetősége. A járási rendszer bevezetése a kiegészítő finanszírozás hiánya miatt maga után vonta a többcélú kistérségi társulások megszűnését (Pálné Kovács et al., 2012). Az optimális vagy optimalizált területi szintű ellátást 2013 után a kisvárosok meglehetősen eltérően oldották meg. A kistérségi társulások egy része mikroközpontokra bomlott, amelyekben heterogén kvalitású és kvantitású közszolgáltatási paletta állt rendelkezésre. A 21. § (1) bekezdése értelmében: „A járásszékhely városi, valamint a városi önkormányzat – törvényben meghatározottak szerint – olyan közszolgáltatásokat lát el, melyeket saját területén és vonzáskörzetében, vagy a járás egész területén gazdaságosan, hatékonyan és a szakmai szabályok előírásainak megfelelően képes biztosítani.” A járásszékhely városok ilyen irányú megkülönböztetése a kisebb városok sérülékenységéhez vezetett, állandósultak a funkcióhiányok. Az egyre döntőbb mértékű centralizáció sem kedvezett a tízezernél kevesebb lakosú kisvárosoknak: egyes szolgáltatási ágak esetében sem a humánerőforrás (mennyisége és szakmai színvonala), sem az infrastrukturális feltételek nem megfelelők az ellátás biztosítására (például gyermekvédelmi feladatok). A közszolgáltatásokra vonatkozóan létezik egy minimális kör, amely minden húszezernél kevesebb lakosú magyarországi kisvárosban (és a legtöbb nagyközségben) megtalálható: egészségügyi és szociális alapellátás, óvoda fenntartása, közművelődési szolgáltatások); ezenkívül a leggyakoribb többletszolgáltatás az általános iskolák működtetői feladatainak ellátása, bölcsőde és idősek nappali vagy bentlakásos otthonának működtetése, a helyi média valamilyen formájának üzemeltetése (helyi újság, helyi televízió-szolgáltatás, Facebook-oldal, YouTube-csatorna). A tízezer főt meghaladó városok esetében már korszerű Integrált Közösségi Tér vagy Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér áll rendelkezésre, amelyet pályázati forrás segítségével valósítottak meg; az ötezer fősnél kisebb városokban Kultúrház vagy Művelődési Ház biztosítja a szolgáltatást. A közszolgáltatások működtetésére a kisvárosi önkormányzatok nem alakítottak ki olyan belső struktúrát, amely bemutatható lenne e településkör innovatív rendszereként. A legtöbb városban úgy vélik, hogy létezik olyan módszerük, amely biztosítja a városukhoz illeszkedő közszolgáltatások modernizációját, folyamatos megújulását. Egyes helyeken ez a polgármester személyéhez köthető (például Bóly és Nagybajom), néhány esetben újfajta szervezet kialakításával valósítanák meg a helyi értékekre épülő újítást, így a Balaton-parti kisvárosok a turisztikai desztináció menedzsmentjén keresztül. Főként az ötezer lakos alatti magyarországi kisvárosok közszolgáltatás-ellátásában kiemelendő a szociális központ, valamint az óvoda működése. Foglalkoztatási szempontból a kisvárosi önkormányzatok mellett meghatározó szerep jut nekik. A szociális ellátás széles palettáját kínálják a 2015 óta pályázati forrásból megvalósuló Szociális Alapszolgáltatási Központok, amelyek fenntartása intézményi társulás keretében valósul meg, ahogyan – néhány esettől eltekintve – az óvodai ellátás keretét is tagóvodai intézmények társulása biztosítja. Az alapszolgáltatási központok az ellátottak számára minden infrastrukturális eszközt biztosítanak, az épületek akadálymentesítettek, és ideiglenes otthonként is funkcionálnak a családból kiemelt gyermekek számára. A kisvárosok a szociális ellátás területén mindig kiemelten kezelték a gyermekvédelmet, ezért folyamatosan pályáztak és pályáznak is a gyermekek ellátását segítő források előteremtésére. Ennek egyik megvalósult példája a több helyszínen működő Gyermekház program, amely a hátrányos helyzetű gyermekek szocializálódását és a szülőkkel való kapcsolattartást tűzte ki fő céljául. A hátrányos helyzetű gyermekekkel és családjaikkal terápiák, foglalkozások keretében zajlik az ellátás, melynek részeként „otthon-napközi-bölcsőde” is foglalkozik majd a harmadik évüket be nem töltött gyermekekkel, elősegítve óvodai szocializációjukat és szüleik mielőbbi visszatérését a munka világába.

A pályázati forrásokhoz való hozzáférés is érzékelteti egy település sérülékenységi dimenzióját. 2015-ben kezdődött a Modern Városok Program, amely a megyei jogú városok és a megyeszékhelyek számára nyújtott fejlesztési forrásokat. 2018-ban meghirdették a modern falu programját, mert „a falusi életforma védendő, előnyös, és nem lehetséges, hogy Magyarországon mindenki beköltözzön a nagyvárosokba” (Orbán, 2018). 2019-től elindult a Magyar Falu Program, amely az ötezer lakos alatti kisvárosok (93 település) számára is megnyitotta a forrásokat. Magyarországon a 2014–2021-es EU-s fejlesztési ciklusban alapvető problémaként jelentkezett, hogy döntően uniós forrásokra fókuszáltak, s e projektek főként a nagyobb lélekszámú települések fejlesztési igényeit szolgálták ki. A fejlesztési források eléréséből így kiszorultak a kistelepülések. A LEADER-programok igyekeztek ellensúlyozni ezt a rendszert (Finta, 2019). A Magyar Falu Program viszonylag könnyű pályázati feltételei és előre meghatározott jogcímei megkönnyítették a pályázni kívánó települések életét.

1. táblázat: A Magyar Falu Programhoz kapcsolódó néhány támogatási jogcím, 2020

Adatok forrása: Magyar Falu Program (2020)

A támogatási jogcímek négy nagy kategóriába sorolhatók: gazdaságfejlesztés, településrendezés és kulturális örökség, okostechnológiák alkalmazása és társadalmi kohézió. A szegénység dimenziójának csökkentése érdekében elsősorban a szociális háló erősítése figyelhető meg: az óvodai infrastruktúra fejlesztése, közösségi terek megújítása, egészségügyi és szociális jellegű épületek kialakítása, felújítása (Finta, 2019). Az önkormányzati pályázati lehetőségeken felül az egyház védőhálójának megerősítése is zajlik, hasonló fejlesztések révén. A kisvárosok számára mindezen pályázati források újabb lehetőséget jelentenek a meglévő vagy éppen hiányzó alapvető közszolgáltatások fejlesztésére, megerősítésére. Az 1. táblázat az elnyert pályázati források átlagos összegét mutatja településenként, kisvárosonként. Az összegek egyöntetűek (egy-két kiugró adat található csupán), a városi rang ebben az esetben nem jelentett differenciáló tényezőt: a temetői infrastruktúra fejlesztése, illetve a tanya- és falubuszok beszerzése pályázati sornál a kisvárosok szinte forintra pontosan akkora összeget igényelhettek, mint az öt- száz lelkes települések. A programban kiemelt szerep jut az összetartozás, együttműködés erősítésének a településeken belül, javul a társadalmi integráció. E programok a kisvárosok relatív szegénységén enyhítenek, segítenek élhetőbbé tenni ezeket a településeket. A szegénység ezen típusán a fizikai túlélésen felüli szociokulturális tényezők hiányát, az ebből fakadó hátrányt értem. Ilyen jellegű hátrányként értelmezhető a kulturális szolgáltatások és intézmények hiánya (múzeum, levéltár, könyvesbolt, antikvárium, mozi, színház stb.). Az elmúlt három év adatai alapján az tapasztalható, hogy főként a kétezer–ötezer lakosú kisvárosok profitáltak a leginkább a Magyar Falu Program forrásaiból. A kétezer lakos alatti kisvárosok (8 település) kevesebb jogcímre és kevesebb forrást gyűjtöttek ebből a programból, mint népesebb versenytársaik (Horeczki–Egyed, 2021). 2020-ra vonatkozóan a civil társadalom támogatására irányuló pályázatokat is találunk a programban, viszont ez nem tudta ellensúlyozni a források központosított elosztásának egyenlőtlenségeit (Finta, 2020). A kedvezményezetti besorolást is figyelembe véve tizenhét kisváros van a leghátrányosabb helyzetű kistérségi besorolásban, de egyik sem részesült támogatásban a meghirdetés első évében. A rendelkezésre álló elemzések (Finta, 2019; Magyar Falu Program, 2020) arról számolnak be, hogy a hátrányos helyzetű térségekből jóval kevesebb pályázat érkezett, mint nagyobb (sikeresebb?) társaiktól, s ezek a pályázatok jóval alacsonyabb színvonalúak és meglehetősen rosszul kidolgozottak voltak. Ezek az eredmények minden bizonnyal ellentmondanak a program mögöttes céljainak. Ennek ellenére a pályázatok népszerűségét mutatja az a tény, hogy a jogosult kisvárosok közel 90 százaléka sikerrel pályázott legalább egy támogatási jogcímre: 2019-ben 80, 2020-ban 87 és 2021-ben 86 kisváros.

A szegénység időbeli dimenziója

Az időtartamhoz és időzítéshez társuló faktorban elkülönítetten kezelhető az időskori vagy gyermekkori, illetve az aktív kori szegénység, valamint a rövidebb vagy hosszabb időszakot felölelő ilyen jellegű állapot. Az aktív korosztályt tekintve a szegénység egyik legjellemzőbb előidézője lehet a mai modern társadalomban a tartós munkanélküliség és azon jellegzetessége, hogy már nem kötődik társadalmi csoportokhoz – a Covid–19-járvány megmutatta, hogy szinte bármilyen foglalkoztatási ághoz tartozók egyik pillanatról a másikra veszíthetik el megélhetésüket. Magyarországon 2019-ben a munkanélküliségi ráta 3,5 százalék volt a 15–64 évesek körében, ez az érték kiegyenlítettnek tekinthető a nemek, és aránytalannak a régiós felosztás alapján (KSH, 2020). A legmagasabb rátát Észak-Alföldön és Dél-Dunántúlon tapasztalhatjuk. A pályakezdő nyilvántartott álláskeresők aránya 7,8 százalék, ami állandó növekedést jelez az elmúlt tíz évben. Az országos átlag alatti rátával 145 kisváros rendelkezik. Jellemzően az ötezer lakos alatti kisvárosokban magasabb az érték, ami az elhelyezkedés, elérhetőség hiányosságait is szemlélteti. Dél-Dunántúl régió négy különböző karakterű kisvárosa pályakezdő álláskeresőinek arányát jeleníti meg a 2. táblázat. Bóly több szempontból is sikeres kisvárosnak tekinthető: 2000-től csökken a munkanélküliségi ráta és az álláskeresők aránya. 2019-től az arány növekedése a felsőoktatásban bekövetkező változásokkal áll összhangban: több fiatal kapott diplomát nyelvvizsga nélkül, növelve a munkába még nem álló pályakezdők abszolút értékét. Harkány elöregedő társadalma azt jelzi, hogy a pályakezdő álláskeresőknek nemcsak az aránya, hanem a száma is jelentősen lecsökkent 2015 óta.

2. táblázat: A nyilvántartott pályakezdő álláskeresők aránya, 2005–2021 (%)

Adatok forrása: TeiR adatbázis (2022)

A szegénység rétegződését a munkanélküliség osztálybesorolása is befolyásolhatja (underclass), amely az oktatási szint elvégzéséhez kötődő klasszifikációt jelent. A legfeljebb általános iskolát végzett nyilvántartott álláskeresők értéke a magyarországi kisvárosokban (3. táblázat) együtt mozog a településeken található összeszerelő üzemek számával és a sikeres közmunkaprogramok meghirdetésével. Ha a kisvárosban található olyan típusú üzem, gyáregység, amely képes felszívni a képzetlen munkaerőt (így van például Marcali esetében), alacsonyan tartható ez az érték. Azon legkisebb lakosságszámú városainkban, amelyek nem hátrányos helyzetű régióban találhatók, ez az arány átlagosan 10 százalék alatti, azaz az álláskeresők alig tizede képzetlen (például Visegrád: 5,26%; Balatonföldvár: 7,79%). A hátrányos helyzetű régiókban viszont a jellemzően háromezer lakos alatti városok esetében ez az arány 2019-ben meghaladta a 30 százalékot. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kisvárosok 39 százalék feletti értéket jegyeznek, Gönc és Rudabánya értékei meghaladják a 60 százalékot is. Az alacsony iskolai végzettségű nyilvántartott álláskeresők a legnagyobb arányban az ötezer–tízezer fős kisvárosi kategóriában találhatók: az álláskeresők több mint 40 százaléka. Ebben a kategóriában negatív, számottevő mértékű a növekedés az elmúlt húsz évben, míg a városi átlagot tekintve és a másik két kisváros-kategóriában is csökkent ez az arány.

3. táblázat: Legfeljebb általános iskolát végzett nyilvántartott álláskeresők aránya, 2005–2021 (%) (saját szerkesztés)

Az ifjúkori és időskori szegénység szemléltethető a háziorvosok és gyermekorvosok kritikus számával is. Dél-Dunántúlon és Észak-Magyarországon található kisvárosokban az elmúlt öt évben megduplázódott az ellátandók száma a háziorvosi körzetekben. Kiegészítő szempontként megemlítendő, hogy a háziorvosok átlagéletkora is nagyon magas, például Somogy megyében kereken hatvan év. A gyermekorvosok száma folyamatosan csökken, az alföldi kisvárosok jellemzően rendelkeznek gyermekorvossal, a dunántúliak viszont nem. Ez amiatt kritikus tényező, mivel a Covid–19-járvány alatt és a kormányzati családtámogatási politikának köszönhetően ki- és beköltözők döntő többsége tizenkét év alatti gyermeket nevel.

Konklúzió

Az egyenlőtlenségek kezelése fő prioritásként szerepel szerte a világban, mind a nemzetközi szervezetek, mind az egyes országok számos célt fogalmaznak meg a mérséklésükre vonatkozóan. A legsúlyosabb problématerület a szegénység, amelynek különböző formái alakultak ki. A szegénység fogalma állandó, mégis új elemekkel bővül; ahogyan a jólét fogalma változik, a szegénység egyfajta ellentettjévé válik. Ehhez kapcsolódóan a megszüntetésére vonatkozó megoldási módozatoknak is sok szempontot alkalmazó, interdiszciplináris és területi szemléletet kell követniük. Az egyenlőtlenségek és a szegénység vizsgálatakor a területi szempontok beemelése járási/kistérségi vagy települési szinten határozza meg a fejlesztendő területeket. A vidéki térségek fejlesztésére vonatkozóan nem elégséges az ágazati szemlélet, mivel komplex problémakörről van szó, tehát integrált megközelítést kell követni, amellyel új típusú megoldásokhoz juthatunk. Átmeneti, egyfajta kapocsszerepet töltenek be – a nagyvárosok és a vidéki kistelepülések között – a kisvárosok, amelyek meglehetősen heterogén képet mutatnak: településképük, gazdasági és társadalmi szerkezetük, települési funkcióik korántsem egységesek. Az elmúlt években alapvető változások történtek az élet szinte valamennyi területén, formálva a város-vidék kapcsolatokat, a településekről kialakított képeket. Előtérbe került a szegénység, a települési sérülékenység, amely a kisvárosok esetében 2019-től kezdődően fokozottan érvényesült.

A tanulmány a kisvárosokat fókuszba helyezve tekintette át a szegénység azon dimenzióját, amely a jóléttel együtt mozoghat: a közszolgáltatások megfelelő minőségű biztosítását, illetve kiszélesítését, a pályázati aktivitást s kiragadva a munkaerőpiaci helyzet néhány példáját. A pályázati aktivitás vonatkozásában a Magyar Falu Programot mutattam be, amelynek célja a vidéki társadalom életminőségének javítása, a mennyiségi urbanizáció negatív hatásainak mérséklése. A program gazdaságfejlesztési eszközökre támaszkodva hangsúlyt fektet a kulturális örökség védelmére és a településkép javítására, kiemelten kezeli a társadalmi kohéziót, továbbá támogatja a digitális megoldások és technológiák alkalmazását, különös tekintettel a megújuló energiaforrásokra és az e-közigazgatásra. A Magyar Falu Program területi kiterjesztése következtében minden ötezer fő alatti település, vagyis közel száz kisváros számára jelent fejlesztési lehetőséget. A Magyar Falu Program egyik nagy előnye, hogy a megszűnő hazai források helyébe lépett, és éppen a leginkább fejlesztendő települési kört, a funkciószegény kisvárosokat is támogatja. Az önkormányzati, egyházi és civil fejlesztések főként infrastrukturális jellegűek, a helyi közösség megmaradását segítik elő. A támogatások a népességmegtartó képesség javítására szolgálnak, egyelőre látható gazdasági előnyök nélkül.

Köszönetnyilvánítás

A tanulmány témája a 132294. számú „Kormányzati kihívások periferikus térségekben” című projekt a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból biztosított támogatással, a K-19 pályázati program finanszírozásában valósult meg.

Absztrakt

Magyarország háromszáz legszegényebb településének felzárkóztatása háromszázezer ember életében hoz jelentős változást. A Felzárkózó települések jelenleg Európa legnagyobb szociális programja. Egyúttal ez az első olyan kormányprogram, melynek során nem a központban meghatározott intézkedéseket kell mindenhol megvalósítani, hanem helyi diagnózisok alapján határozzák meg, milyen beavatkozásokra van szükség.

Kulcsszavak: felzárkózás, jelenlét

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.1

Amikor arra kérnek, meséljem el, hogyan zárkóztatjuk fel a legszegényebb településeket, rendszerint azt válaszolom: inkább megmutatnám. Ha van rá idő, akkor beültetem az érdeklődőt az autóba, és elviszem valamelyik településünkre, ahol a múlt öröksége és a jövő ígérete egyszerre látható. Amikor megérkezünk, felhívom a figyelmet a romos házakra, a központban ásítozó foghíjas telkekre, a kistestvérüket karjukon cipelő gyerekekre, a hitelbe vásárló asszonyokra. Azután átsétálunk oda, ahol a jelenlétünknek már érzékelhető nyomai vannak: mutatok olyan házakat, amelyek mögött az egybenyitott kertekben igazi mintagazdaság látható, ahol rendezett a környék, a gyerekek sportolnak vagy zenélni tanulnak, a helyi kisüzemekben dolgozó asszonyok munkái pedig igazi piacképes termékek. Közben arról mesélek, hogy a felzárkózás matematikájának alapja egy nagyon egyszerű képlet: a leszakadó településeken élőknek gyorsabban kell fejlődniük a többieknél, különben nem fogják őket utolérni. Ezért kell a legmodernebb eszközöket, a legmagasabb színvonalú programokat és a legjobb szak- embereket odavinni a településekre. A felzárkózás finanszírozása valójában befektetés a jövőbe, amelynek nemcsak társadalmi haszna jelentős, hanem nemzetgazdasági szinten is többszörösen megtérül.

Ez különösebb közgazdasági ismeretek nélkül is belátható, elég hozzá néhány nagyon egyszerű alapigazságot ismerni. Az első, hogy a nyomorúság újratermeli önmagát. A nyomorba születő gyermekek – néhány kivételes esettől eltekintve – törvényszerűen öröklik szüleik sorsát, és ezt örökítik tovább a gyermekeiknek is. Ebből a körforgásból nincs esély kiszállni, hiszen a benne élők nem látnak más mintát, fogalmuk sincs arról, hogyan lehetne másként élni. A második, hogy a nyomorban nem számít a jövő, a legerősebb kényszer a pillanatnyi túlélés. Ahol pedig nem gondolnak a holnapra, ott bármi árucikké lehet egy pillanat alatt, és nem számít, később majd mennyire fájdalmas lesz a hiánya. A harmadik, hogy a felzárkózó településeken átlagosan kétszer (néhány településen négyszer) több gyermek születik, mint más területeken, az édesanyák pedig az országos átlagnál tíz évvel fiatalabban hozzák világra első gyermeküket. Ez azt jelenti, hogy húsz év múlva ezeken a településeken születik majd a gyermekek 7-8 százaléka. Bonyolult statisztikai képletek nélkül is sejthető, milyen szerepe és súlya lesz a felnövekvő generáció ekkora hányadának egy elöregedő társadalomban, különösen akkor, ha az lesz a kérdés, hogy ezek a fiatal felnőttek szüleik példáját követve eltartott, napszámba járó, közmunkát végző népességet alkotnak-e majd, vagy értéket teremtő, adófizető dolgozók lesznek. Mindebből egyenesen adódik a következtetés, hogy a Felzárkózó települések program nem valamiféle karitatív jó cselekedet, hanem az egész társadalmat érintő közügy. Beavatkozni pedig mindenekelőtt a gyermekek életébe kell és lehet, és ott is a lehető legkorábban.

Aki eljön velünk ezekre a településekre, az első látogatás után megérti, valójában miről szól ez a program.

Mindenkit persze nem lehet helyszínre vinni, ilyenkor a vetítéshez szoktam ragaszkodni, és képekről mesélve magyarázom el, mit miért csinálunk. Mert a mi világunkból nézve a nyomort nem lehet megérteni, és ha nem értjük, miért nem úgy működik ez a világ, ahogyan mi elvárnánk tőle, akkor minden erőfeszítésünk hiábavaló lesz – ahogyan a korábbi felzárkóztató programok esetében is elmaradt az átütő siker. Budapestről nem lehet megmondani, mitől változik meg az élet ezeken a településeken, ehhez mindennap ott kell lenni az érintettek között.

De nézzük, milyen előzmények után jött létre a 2019-ben indult Felzárkózó települések program, hivatalos nevén a diagnózisalapú felzárkózási stratégia.

Jelenlétből felzárkózás

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja fokozatosan alakult ki a leszakadó településeken és szegregátumokban végzett útkereső szociális munka tapasztalataiból. 2004-ben Tarnabodon, 2005-ben a monori Tabán-telepen indult ilyen programunk, a sor később a pécsi György-teleppel, a veszprémi „pokoli toronnyal”, a tatabányai Mészteleppel bővült, majd egyre több helyszínre vittük el a programot. Az első időszakban inkább szemléletmódnak neveztük, még a módszertan kifejezést is óvatosan használtuk, hiszen annak a munkának, amelyet a nyomorban élő családok között végeztünk, Magyarországon nem volt sem tankönyve, sem szakirodalma, sem egységesen elfogadott gyakorlata. Csak hasonló elveket követő kísérletek léteztek például Sajókazán, Ózdon, Berettyóújfaluban vagy Veszprémben, és akik részt vettünk ezekben, egymást figyelve, egymástól tanulva végeztük munkánkat.

A sikernek nem volt egyértelmű receptje, a szociális munka ebben a közegben mást jelentett, mint a hajléktalanellátásban, az idősek vagy a fogyatékos emberek körében. Egy idő után az is nyilvánvalóvá vált, hogy nincsenek univerzális megoldásaink, ami az egyik helyszínen működik, az a másik településen hatástalan maradhat. Folyamatosan vizsgálni kellett, hogy jó irányba indultunk-e el, és ha nem, akkor visszafordultunk, és újrakezdtük. A tanulságok évről évre gyűltek, a jó gyakorlatok pedig azt mutatták, a telepeken elengedhetetlen a segítők személyes és folyamatos helyszíni jelenléte, a beavatkozás pedig akkor lehet eredményes, ha a cselekvést szociális diagnózis előzte meg. Fontos tanulság volt az is, hogy az eredmények csak úgy lehetnek tartósak, ha azokat a helyi közösség is a sajátjának érzi, és a program által kínált lehetőségekkel már közösen tudunk élni. A tapasztalatok összesítéséből született kétrészes Jelenlét módszertankönyv 2011 novemberében jelent meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiadásában, ez volt az egyik első olyan magyar nyelvű szakirodalom, amely a romatelepeken, szegregátumokban végzett szociális munkát a gyakorlatra összpontosítva mutatta be.

A szemléletmód módszerré fejlődött, leírható módszertan lett, amelyre programot lehetett hirdetni. A Jelenlét program eredményeit 2016. december 16-án Magyar Örökség-díjjal ismerték el.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kormányzati felkérésre kapcsolódott be a térségi Gyerekesély program munkájába, hogy szakmai támogatást nyújtson a különböző pályázatok előkészítéséhez és megvalósításához. 2010 őszén előbb nyolc kistérségre – Abaúj-Hegyköz, Bodrogköz, Encs, Fehérgyarmat, Vásárosnamény, Barcs, Kadarkút és Sellye – kaptunk felkérést. Ez 238 kistelepülést jelentett, körülbelül száznyolcvanezres lakossággal, ezen belül több mint negyvenezer gyermekkel. A következő, 2016-tól kezdődött ciklusban már harmincegy járásra szólt a megbízatásunk, ekkortól kezdve partnereinkkel közösen több mint hétszáz településen kísértük a legszegényebb gyermekek felemelését segítő programokat. Közben arra figyeltünk fel, hogy a falvak egy része nem tud mit kezdeni a központi támogatással, sőt minél nagyobb összeg érkezik a településre, annál szembeötlőbb lesz a tehetetlensége, hogy nem tudja jól elkölteni a forrásokat. Kézzelfogható jelei voltak annak, hogy a pénzben folyósított támogatás önmagában nem oldja meg a problémát, a segítség nem hasznosul, inkább elmélyíti az egyenlőtlenségeket. Volt olyan település, ahol díszburkolattal fedték be a főteret és szökőkutat építettek, miközben a térre néző szegregátumban élő sokgyermekes családok máról holnapra élve komoly küzdelmet folytattak a napi betevő előteremtéséért. Összeírtuk azokat a helyszíneket, ahol a különböző programok során nyert támogatásokkal a települések nem tudtak vagy nem voltak képesek jól élni, ez akkor 152 falut jelentett. Utána megvizsgáltuk, milyen közös jellemzőket találunk, ezekből településszintű szegénységi mutatókat, kompozit indikátorokat alkottunk, amelyek alapján a KSH megszűrte az ország településeit. Ennek végeredménye lett az ország háromszáz legszegényebb települését tartalmazó lista, amit kormányhatározat nevesített.

A kiválasztás szempontjai a következők voltak:

• a fiatalkorúak aránya a teljes népességből (2017–2019);
• a születési arányszám (2017–2019);
• az egy munkavállaló korú lakosra jutó adóköteles jövedelem (2017–2019);
• a tartós álláskeresők aránya (2017–2019);
• a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesítettek aránya a 0–24 éves állandó népességből (2017–2019);
• a komfort nélküli, szükség- és egyéb lakások aránya a lakott lakásokban (2011);
• a regisztrált bűncselekmények ezer lakosra jutó száma (lakóhely szerint, 2017– 2019);
• az általános iskolát el nem végzettek aránya a tizenöt évesnél idősebb népességből (2011).

Mielőtt azonban a Felzárkózó települések program háromszáz helyszínen elindult volna, a kormány egy kisebb pilotprogram megvalósítására kérte fel a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot: 2016-ban megbízást adott a Jelenlét program elindítására Tiszabőn és Tiszaburán. Azt már mi kértük, hogy ne csupán egy településen induljon el a program, mert nemcsak azt szerettük volna megmutatni, hogy milyen változásokat tudunk elérni, hanem azt is, hogy különböző helyszíneken különböző megoldásokra lehet szükség. Kicsit attól is tartottunk, hogy ha csak Tiszabőn indítjuk el a programot, akkor az ott alkalmazott beavatkozás lesz az elvárt módszer, tehát a szociális diagnózis létjogosultságát is szerettük volna alátámasztani azzal, hogy a két településen eltérő programot valósítunk meg.

A településeken számos programelem indult el, ezek a lakhatástól az oktatáson át a helyi gazdaság fejlesztéséig az élet csaknem minden területét érintették, de mindenek- előtt a gyermekekre koncentráltunk, és a tevékenységünk jellemzően a fenntartásunkba vett iskolák, óvodák, biztos kezdet gyerekházak és tanodák köré összpontosult. Nem volt egyszerű elfogadtatni a Máltai Szeretetszolgálat megjelenését, különösen Tiszabőn fogadták bizalmatlanul az érkezésünket, majdnem két évnek el kellett telnie, míg a település meghatározó személyiségeinek bizalmát elnyertük. A kormány folyamatosan figyelemmel kísérte a program előrehaladását, az egyeztetéseken államtitkári szinten vettek részt. A folyamatos érdeklődést mutatta az is, hogy miniszterek, nagykövetek és nagy cégek vezetői is elfogadták a meghívásunkat, és a településeken személyesen tájékozódtak a programunkról.

Önmagukért beszélő, a kívülállók számára is egyértelmű eredmények rendszerint csak hosszú évek után jelennek meg a felzárkózásban, itt azonban már három–öt év után is fel tudtunk mutatni egyértelmű sikereket. Ezek közül itt csak egyet-egyet emelnék ki: a Máltai Szeretetszolgálat érkezése előtt a tiszabői fiatalok rendre kimaradtak a középiskolából, a legtöbben már az első félévben lemorzsolódtak. Öt évvel később tizenöten tettek sikeres érettségi vizsgát, és egyiküket felvették a szegedi egyetemre. Tiszaburán varrodát és asztalosműhelyt létesítettünk, amelyben az iskolából kimaradt, rendes munkaviszonnyal korábban nem rendelkező asszonyok és férfiak tanultak szakmát, és állítottak elő piacképes termékeket. A burai varroda vászontáskáit a SPAR-üzletek forgalmazzák, nyakba akasztható pohártartóikat a Budapest Borfesztivál közönsége hordja, az asztalosműhely egyedi gyártású fa nyílászáróit pedig budapesti társasházak rendelik meg.

A két településen végzett munkát értékelve a kormány 2019 nyarán határozott a Felzárkózó települések program elindításáról a háromszáz legszegényebb településen.

A program az első évben harmincegy helyszínen indult el, 2020-ban hatvanhétre, 2021-ben 118-ra bővült a részt vevő települések száma. A fennmaradó 182 helyszín fokozatosan, 2025 végéig kapcsolódik be a programba. A felzárkóztató programokat húsz civil szervezet – jellemzően a nagy, országos egyházi karitatív szervezetek és néhány kisebb segítőszervezet – valósítja meg a településeken. A program a Belügyminisztériumhoz tartozik, a munkát miniszterelnöki biztos irányítja, a szakmai módszertant a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja adja.

A fogantatástól a foglalkoztatásig

Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy programunknak rengeteg eleme van, a diagnózis alapján összeállított helyi cselekvési tervek rendkívül összetett képet rajzolnak. Mégis, a munkánk minden rugalmassága és változatossága ellenére kirajzolódik az az alapelv, hogy a településeken születő és felnövekvő gyermekeket az élet első pillanatától kezdve egészen a munkába állásukig segítjük a felzárkózásban, másként mondva a fogantatástól a foglalkoztatásig figyelemmel kísérjük sorsuk alakulását. Ehhez három kiemelt célt tűztünk magunk elé, melyek a szociális diagnózistól függetlenül minden településen érvényesek. Ezek a következők:

• egyetlen gyermeket sem veszítünk szem elől;
• nem nézzük tétlenül a lakóházak pusztulását;
• minden négyzetméter föld megművelésére törekszünk.

Az első meglehetősen egyértelmű, a gyermekeknek kell esélyt adnunk, hogy hátrányos közegükből kilépve ők már más életet élhessenek.

A kritikus időszak az élet első ezer napja: első három évünkben gyakorlatilag eldől a sorsunk, az ekkor kifejlődő vagy éppen ki nem fejlődő képességeink meghatározzák, miben leszünk ügyesek, tehetségesek, átlagosak, vagy épp ellenkezőleg, mi az, ami mindig is nehézséget jelent és kudarcélményt okoz majd nekünk. Az egészséges fejlődésből ekkor elvesztegetett időszak soha nem tér már vissza, az azonban, hogy a családok meny- nyit tesznek a gyerekek fejlődéséért, épp a leszakadó közösségekben marad láthatatlan. A szülők nagy szeretettel veszik körül gyermekeiket, és szeretnének mindent megadni nekik, de sokszor fogalmuk sincs arról, ténylegesen mire lenne szüksége a kicsinek. Nem is tudhatják, hiszen annak idején ők sem kapták meg ezt, velük sem játszottak, nekik sem mondtak mesét, és nekik sem volt külön ágyuk. Gyakori kép, hogy a családtagok, sokszor az egyik nagyobb gyermek egész nap kézben fogja kisebb testvérét. A kézben tartott gyermeket így óvják, amíg meg nem tanul járni, hiszen nincs olyan biztonságos hely a házban, ahová le lehetne tenni. Csakhogy ezeknek a gyermekeknek az életéből így kimarad az a szakasz, amikor négykézláb másznak, a mászni tanulással együtt pedig alapvető képességek és személyiségjegyek kifejlődése is elmarad. Ennek jeleit többnyire az óvodában veszik észre a pedagógusok, de akkor már késő. Ezért fejlesztjük a védőnői hálózatot, praktikus felszerelésekkel, babacsomaggal, vitaminokkal, akár szolgálati autóval, hogy ne kerékpárral kelljen a sáros utakon, kóbor kutyák között átvágva felkeresni a családokat, vagy akár asszisztensekkel, hogy a szakembereknek tényleg csak a gyerekekkel és a családokkal kelljen foglalkozniuk.

A program egyik kulcseleme, a felzárkózás egyik legnagyobb eredménye a biztos kezdet gyermekházak létrejötte: itt az anyukák megtanulhatják a legfontosabb ismereteket arról, mi használ a gyermeküknek, és mi nem. Egy apró kiegészítés a felzárkózás matematikájához: a biztos kezdet gyerekházak indikátorszáma hét; ez azt jelenti, hogy ha átlagosan hét édesanya jár oda hét kisgyermekkel, akkor az intézmény teljesítette az elvárásokat, a nyolcadik vagy kilencedik kisbabát már nem kérik számon a fenntartón. Tiszabőn évente hetven gyermek születik, három év alatt ez 210 gyermeket jelent, és majdnem mindegyikük esetében indokolt a segítségnyújtás. Ettől akkor sem tekinthetünk el, ha a biztos kezdet gyermekház a gyermekek kis százalékával már teljesítette a tőle elvárt feladatot. Másként mondva nem az a célunk, hogy kiválóan költsük el a rendelkezésre álló forrásokat, hanem az, hogy a problémára találjunk megoldást. Ezért rögzítettük alapelvként, hogy a Felzárkózó települések programban egyetlen gyermeket sem veszítünk szem elől. A magunk elé tűzött cél teljesülése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mindenkit ténylegesen meg is tudunk menteni, azt azonban igen, hogy a munkánkat nem az előírt indikátorok teljesítésével mérjük. (Más lapra tartozik, hogy munkánk során az előírt indikátorokat is teljesítjük, csak éppen egy pillanatig sem gondoljuk azt, hogy ezzel megtettünk mindent, ami elvárható tőlünk.) még menthető az épület, és néhány tízezer forintos költséggel elhárítható a további romlás. A falvakban, elsősorban a kisgyermekes családok otthonaiban annyit javítunk az épületeken, amennyi a gyermekek biztonságához elengedhetetlen: legyen egy biztonságos konnektor, egy fűthető szoba, egy tiszta sarok, ahová le lehet tenni a kis- babát. Ahol csak lehet, mindenhol előre fizetős mérőórát szereltetünk, hiszen ezzel elkerülhető az eladósodás. Ahol bevezetjük, ott tiszta és egyszerű viszonyok váltják fel a korábbi zavaros helyzetet. A tiszabői szociális naperőmű példája megmutatta, hogy napelemeket nemcsak a háztetőkre lehet szerelni, hanem a falu határában olcsón elérhető, hektárban mérhető ingatlanra is, ami jóval gazdaságosabbá teszi az üzemeltetést. A naperőmű által termelt energia árából a téli hónapokban támogatás adható a legszegényebb családoknak, persze nem pénzben, hanem az előre fizetős órára feltöltött egyenleg formájában, ami lehetővé teszi, hogy az egyik szobát a tőlünk kölcsönzött elektromos fűtőpanel melegítse. Így nem tüzelnek rongyokkal, petpalackokkal és háztartási hulladékkal a gyermekek szobájában, ami ugyancsak jelentős előrelépés a korábbi gyakorlathoz képest.

A harmadik célunk a belterületi földek megművelése. A házak körül jellemzően gazos, szemetes, de nagy területű kertek találhatók, a hosszú idő óta lakatlan ingatlanok, romházakkal tarkított telkek sokhektárnyi belterületi földet jelentenek. Ezekre mezőgazdasági támogatás nem igényelhető, de utak veszik körül őket, és mindenhol elérhető a víz és az áram. Ez óriási lehetőség, hiszen a falvak egykor agrártelepülések voltak, a házak körüli hatalmas kertek pedig a családi gazdálkodás komoly hátterét adták, csak a ma ott élő családokat már senki nem tanította meg arra, milyen esélyeket rejt magában a körülöttük lévő föld.

Programjainkban közösségi majorságokban mutatjuk meg, hogyan lehet sikert elérni, és a jó példa hatására egyre többen a saját kertjüket is használatba veszik. Aki felássa a kertjét, vetőmagot, szerszámot, vegyszert, tanácsot kap az induláshoz. A falu központjában összenyitott többhektáros területeket már géppel is be lehet szántani, és a helyi asszonyoknak munkát lehet adni vele. Megint a befektetésnél járunk, ha ugyanis belevágunk egy ilyen programba, nem hagyhatjuk kizárólag a természetre, hogy a siker azon múljon, esik-e majd elég eső. A legmodernebb technológiát kell odavinnünk, a vertikális farmot, a csepegtetős öntözést és a bizonytalanságot kiküszöbölő újításokat, hogy az emberek azt élhessék meg: van értelme kertet művelni, új ismereteket tanulni és dolgozni. De legalább ilyen fontos, hogy a mintakertek megjelenjenek az óvodák és az iskolák udvarain is, ahol a gyerekek játékos formában sajátíthatják el azt a szemléletet, amely a lehetőséget látja a termőföldben. A folyamatnak azonban itt még nincs vége, a kisüzemekben sokszor kézműves-technológiával előállított termékek ugyanis magas minőségű árucikkek. Ezeket előbb a Kelenföldi pályaudvarnál működő kis üzletben, majd a Fény utcai piacon nyitott kávézóban kezdtük értékesíteni, ahol nemcsak a termékekkel, hanem a mögöttük rejlő programokkal is megismerkedhetnek a vendégek.

A legfontosabb befektetés

Azzal indítottam, hogy a felzárkózás matematikájának képlete szerint a felzárkózó településeknek gyorsabban kell fejlődniük a többinél, mert ha nincs így, soha nem fogják utolérni őket. Ezért kell mindenből a legjobbat és a legmodernebbet odavinni a településekre. A fejlesztések egyik iskolapéldája a szemészeti szűrőbuszunk, amely 2019 óta mindennapos gyakorlattá tette a telemedicina alkalmazását. A szemészeti szűrés hosszú ideje az egyik szimbolikus ikonja a Jelenlét programnak, mert minden elemében jó választ ad egy súlyos társadalmi problémára. A leszakadó településeken élő gyerekek közül sokan küzdenek látásproblémával, ami a tanulásukra is kihat, szakorvoshoz azonban a legritkább esetben jutottak csak el, az ott felírt receptekből pedig még ritkábban lett szemüvege a gyermeknek. A program egyik újdonsága abban állt, hogy az előkészített tömeges szűrésekre helybe vitte a szemészorvost (így kiszűrték a problémás eseteket), a másik pedig abban, hogy a felírt szemüvegeket a gyerekek által választott kerettel ingyenesen elkészíttette a Szeretetszolgálat. A Felzárkózó települések program indulásával ez a modell továbbfejlődött, a szemészorvos ma már nem utazik négy-hat órát a vizsgálat miatt, hanem a saját rendelőjében, a telemedicina segítségével vizsgálja a szűrőbuszban tartózkodó gyerekeket, de közülük is csak azokat, akiknél a busszal utazó optometrista az előzetes vizsgálat során ezt indokoltnak találta. Ezzel az újítással lehetővé vált, hogy a legszegényebb településeken kialakult szükségre a szakorvoshiány ellenére is választ tudunk adni. Hasonló módon, a legmodernebb telemedicinás eszközökkel, részben furgonban kialakított mozgórendelőkkel és a vizsgálatokat helyben előkészítő asszisztensekkel indítjuk újra a településeken évek óta szünetelő körzeti orvosi rendelést.

A modern technológia és az innovatív eszközök beszerzése azonban így is csupán egy kisebb részét képezheti a felzárkózásba érkező befektetésnek. A legfontosabb befektetést a településekre érkező szakemberek jelentik. Az elnéptelenedő, elöregedő, lecsúszó települések drámáját a munkaképes, illetve piacon értékesíthető tudással bíró fiatalok elvándorlása tette ennyire végzetessé. A folyamat megfordításához tudással rendelkező, másoknak mintát adó emberek érkezésére vagy a helyben felnövekvő szakemberek maradására van szükség. Tarnabod, Tiszabura, Tiszabő példája már bebizonyította, hogy a felzárkóztató program olyan értékeket teremt, amelyek önmagukban is vonzóvá tehetik a településeket. A program egyik alapvető tanítása így szól: az integráció fordítva működik – a falvak lakói nem tudnak megérkezni közénk, mi tudunk odamenni, mert előttünk nyitva áll az odafelé vezető út. És miután megérkeztünk, velük közösséget alkotva, együtt tudunk visszatérni. Az integráció akkor lesz teljessé, ha a kívülről érkezők maguk látják meg a lehetőséget, és saját elképzeléseiket elhozva, a helyi adottságokat kihasználva valósítják meg terveiket. Ehhez azt kell elérni, hogy a kívülállók számára is egyértelművé váljon: a felzárkózó településeken élő gyermekek éppen olyan ügyesek és tehetségesek, a felnőttek pedig éppen olyan felelős és megbízható munkavállalók, mint az ország más településein élő társaik.