Absztrakt

Bár az elmúlt évtizedekben a Száhel neve egybeforrt a humanitárius válság fogalmával, a térség strukturális kihívásai ellenére sincs „válságra ítélve”: az elmúlt évek politikai folyamatai és helytelen döntései vezettek oda, hogy 2024 elejére legalább negyvenmillió ember szorul támogatásra a régióban. Földünk valószínűleg legnagyobb humanitárius krízisének megoldása éppen ezért nem csupán humanitárius és fejlesztési feladat: a diplomáciának és esetenként a katonai erőnek legalább akkora feladata lenne benne, mint a segélykonvojoknak.

Kulcsszavak: Száhel, humanitárius válság, élelmezésbizonytalanság, menekültek

DOI: 10.56699/MT.2024.2.5

A Száhel neve nem ismeretlen a humanitárius válságokkal foglalkozó szakértők körében. Sőt, az 1980-as évek óta a térséget sújtó krízisek dimenziói gyakran még a közvélemény ingerküszöbét is elérték. A Szahara sivataga és a termékeny, földművelésre alkalmas déli területek közt elterülő, a különböző becslések szerint három-öt millió négyzetkilométernyi átmeneti régióban az elmúlt évtizedekben olyan strukturális kihívások rakódtak egymásra, amelyek elhúzódó válságba taszították a térség jobb sorsra érdemes lakosságát.

Fontos ugyanakkor hangsúlyoznunk, hogy ez önmagában nem predesztinálná a régiót arra, hogy tízmilliók megélhetése – sőt túlélése – kerüljön veszélybe. Ehhez szükség volt az elmúlt évtized politikai és biztonsági viharaira, amelyek a strukturális kihívások kezelése helyett talmi megoldásokkal igyekeztek választ adni a problémákra. Beszéljünk dzsihadista csoportokról, puccsista katonatisztekről, frissen felfűtött nacionalizmusról, francia- és Nyugat-ellenes érzelmekről vagy újonnan megjelenő, könnyű ígéreteket tevő nagyhatalmakról, mindezek egyelőre nem segítettek, inkább csak rontottak a helyzeten. Bár a különféle statisztikák és adatok összegzése tartogat kihívásokat, nem túlzó állítás, ha azt mondjuk, az Atlanti-óceán és a Vörös-tenger közt elterülő, földrajzi értelemben vett Száhelben jelenleg legalább negyvenmillió ember él akut élelmezésbizonytalanságban, miközben a térség tizenhatmillió belső és külső menekültnek ad otthont (Africa Center, 2023a; Red Cross, 2024; UNHCR, 2024). Figyelembe véve az erős összekapcsolódási hatásokat, megállapíthatjuk, hogy Kelet-Afrika mellett a Száhel a helyszíne földünk legnagyobb humanitárius válságának. Sőt, ismét csak az erős összekapcsolódási hatások miatt bizonyos értelemben ez egy válságzóna, hiszen például a szudáni helyzet és részben az etióp krízis is földrajzi és tematikus (aszály, polgárháború, menekültválság) átfedést jelent a két régió között. Az ok, hogy ezt mégis külön kezeljük, és ebben az írásban a Száhelre fókuszálunk, az, hogy a Száhel kül- és belpolitikai dinamikái nagyban eltérnek a Kelet-Afrikában tapasztaltaktól – ami miatt a helyzet megoldása is eltérő megközelítést igényel.

Jelen tanulmányban arra keressük a választ, milyen strukturális és geopolitikai/ aktuálpolitikai tényezők járultak hozzá a térség válságához, és milyen eszközök állnak rendelkezésre ezek megoldására vagy legalábbis a kihívások mérséklésére. Alapvető állításunk, hogy a krízis elsődleges okai bel- és külpolitikaiak, és ezek járultak hozzá katalizátorként a már meglevő strukturális kihívások súlyosbodásához. Vagyis amit a Száhelben látunk, elsősorban ember okozta kataklizma, ahogy Ilan Kelman írja korszakalkotó könyvében, „választott katasztrófa” (disaster by choice) (Kelman, 2020: vii), amelyet a rossz politikai, gazdasági és társadalmi döntések váltottak ki. Éppen ezért a humanitárius válasz önmagában nem elég: diplomáciai és biztonsági (katonai) eszközökre is szükség van a helyzet rendezéséhez.

Tanulmányunkban először elemezzük az egyes válsággeneráló faktorokat és összekapcsolódásukat, különös tekintettel az emberi tényezőre. Ezt követően az elérhető adatok alapján felvázoljuk a krízis természetét és méretét. Ezt részben országokra bontva tesszük, mivel számos szervezet (az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa [UNHCR], a Világélelmezési Program [WFP]) elsősorban országos bontásban közli az adatokat. A számok körüli bizonytalanság egyébként részben ehhez köthető: az egyes éghajlati tényezők, domborzati viszonyok nem követik az országhatárokat: sőt, a kormányzat nélküli területekben (a bevett angolszász terminológiában ungoverned areas) bővelkedő, hatalmas kiterjedésű államokat részben vagy egészében magában foglaló Száhelben a politikai és biztonsági folyamatok is meglehetősen komplex minták alapján terjednek. Jó példa erre Csád és a szudáni polgárháború. A darfúri harcok jelentős hatást gyakorolnak Kelet- és Észak-Csád bizonyos részeire, miközben délen ez nem mutatkozik. Ugyanakkor az is felmerül, hogy Nigériát, Etiópiát vagy épp a Közép-afrikai Köztársaságot – amelyek bizonyos térségei egyértelműen a földrajzi Száhel részét képezik – mennyire tekintjük vizsgálatunk tárgyának. S ebből következik a kérdés: hogyan tudjuk elválasztani, hogy az országban levő menekültek vagy akut élelmezési bizonytalanságban élők közül kiket számítunk bele a Száhelhez rendelt statisztikákba, amikor az adatokat gyakran nem leljük fel régiónkénti földrajzi bontásban?

Mindezek miatt elengedhetetlen a Száhel meghatározása. Jelen tanulmány esetében – ahogy általában a térség meghatározásánál – ez részben önkényesen történik. Ennek értelmében a szerző a Mauritániától Csádig húzódó öt frankofón államot, illetve Szudánt érti a régión, kiegészítve a Csád-tó medencéjével. Ennek fő oka, hogy az említett földrajzi egység három nagy kiterjedt humanitárius válsággócot tudhat magáénak: Mali, Burkina Faso és Niger viszonylatában a dzsihadista és részben szeparatista felkelést, amely nagyban hozzájárul az élelmezési válsághoz is; a Csád-tó medencéjének válságát, amely dinamikájában nagyban hasonlít az előzőhöz; és Szudánt, ahol – szemben a jórészt a szélsőséges ideológia által vezérelt előző két fegyveres konfliktussal – sokkal inkább etnikai-politikai alapú, klasszikus polgárháborúról van szó. Hatásai ugyanakkor mélyen érződnek Csádban is, ami indokolttá teszi, hogy az országot ebben a keretrendszerben vizsgáljuk, a száheli válság részeként.

Strukturális és politikai kihívások – ember okozta katasztrófa

Bár az elmúlt évtizedekben a politikai és tudományos diskurzusban konstruált Száhel-képhez szinte állandó attribútumként kapcsolódnak a humanitárius válságok, fontos hangsúlyoznunk, hogy a térség önmagában nem tekinthető az emberiség siralomvölgyének: számos olyan adottsággal rendelkezik, amely megfelelő termelési módok mellett eltartja lakóit. Itt most nem csupán a térség óriási ásványkincstartalékaira kell gondolni, például az aranyra, amely hozzájárult a középkori Mali Birodalom uralkodójának, Musza manszának a legendás gazdagságához (Fage–Tordoff, 2004). Ahogy Camilla Toulmin mikrokutatásait összegző könyvében felhívja rá a figyelmet, a helyi bambara kultúrában az a mondás járta, hogy „a bozót sohasem ér véget” (Toulmin, 2020: 83) – vagyis az emberek megélhetésére mindig lesznek feltörhető új földek, meghódítható új legelők a Száhelben.

Ez a törékeny ökoszisztéma aztán alapjaiban borult fel a gyarmatosítást kísérő túlnépesedéssel, illetve túllegeltetéssel. Ahogy a Fage–Tordoff szerzőpáros rámutat, az élelmiszerhiány már a prekoloniális korban is meg-megjelent a térségben. „Ha két vagy három egymást követő évben nem esik elegendő csapadék – ami tíz- vagy húszévente legalább egyszer megtörténik –, az mindig éhínséghez és járványhoz vezet. Úgy tűnik azonban, hogy a múltban ezek nem voltak ilyen kataklizmaszerűek. A magas csecsemőhalálozás és az alacsony várható élettartam miatt sokkal kisebb volt a népesség, ezért kevesebb betegről, idősről és fiatalról kellett a hatóságoknak gondoskodniuk. Következésképpen a közösségek kisebbek és mozgékonyabbak voltak, és mivel kevesebben osztozkodtak a földeken, könnyebb volt új területeket találniuk, ahol ideiglenesen vagy tartósan letelepedhettek, ha szülőföldjüket valamilyen katasztrófa érte.” Ugyanakkor „a 20. század, tehát a nagy népességrobbanás és »fejlesztések« előtt maga a föld is jobban ellenállt a szárazságnak, mivel a legelőket nem legeltették túl, kevesebb fát vágtak ki tűzifának, építőanyagnak. […] Az erdők és a fás szavannák ezért sokkal inkább képesek voltak a regenerálódásra” (Fage–Tordoff, 2004: 429). Elgondolkodtató adat, hogy az öt frankofón száheli ország népessége 1950-ben nem érte el a tizenötmillió főt, míg 2020-ban meghaladta a nyolcvanmilliót, 2050-re pedig a becslések szerint megközelíti majd a kétszázmilliót (Macrotrends, 2024). Ahogy Toulmin kutatása rámutat, az egészségügy fejlődésének köszönhetően egyes helyeken még jelenleg is nő a népességnövekedés üteme, és a csökkenés csak későbbre várható (Toulmin, 2020: 111). Mindez óriási terhet ró nem csupán a környezetre, de a szociális ellátórendszerre is, hiszen például Mali lakossága nettó hatszázezer fővel gyarapszik évente. Nem véletlen, hogy a társadalmi feszültségek középpontjában nagyon sokszor a földéhség, a megélhetés hiánya, a puha erőforrásokért (víz, legelő) folyó konfliktus áll.

Az ember okozta, a túlnépesedéssel járó problémákat tovább súlyosbítja a globális klímaváltozás hatása. A Száhel a globális átlaghoz képest jóval nagyobb tempóban melegszik fel, egyes helyeken az átlaghőmérséklet 3 °C-kal melegebb jelenleg, mint az ipari forradalom előtt volt. Ennek eredményeképpen az időjárás jóval hektikusabb és kiszámíthatatlanabb lett: a nagy, elhúzódó aszályokat özönvízszerű esőzések követik, ahogy például 2020-ban, amikor húsz éve nem látott mennyiségű csapadék zúdult a térségre. Ennek hatására csak Nigerben 226 ezer embernek kellett elmenekülnie otthonából, és tízezer hektárnyi termés pusztult el (Beza, 2022: 4). Ugyanekkor Szudánban csaknem hárommillió ember megélhetését lehetetlenítették el a medrükből kilépő folyók, aminek hatására az élelmezésbizonytalanságban élők száma történelmi méreteket ért el, meghaladva a 9,6 millió főt (FAO, 2020). Ám ezekért sem lehet kizárólag az esőzéseket okolni: a túlnépesedett lakosság – egyéb alternatíva híján – sok esetben olyan területeken épített lakóhelyet, amelyek eleve ki voltak téve az időről időre bekövetkező áradásoknak.

Az erőforrás-szűkösség tovább szította a már meglevő etnikai feszültségeket. A térség első nagy modern kori polgárháborúja, a mali tuaregek felkelése is alapvetően etnikai ellentétek mentén következett be, és hamar továbbgyűrűzött egyrészt más népcsoportokra, másrészt más országokra. Maliban például felerősödött a dogon–fuláni, Burkina Fasóban pedig a mossi–fuláni ellentét. Ezzel párhuzamosan az egész régióban fokozódtak a tuareg- és fulániellenes érzelmek. „Mindenért minket tesznek felelőssé. Mintha senki más nem lenne felelős azért, ami itt folyik. Persze ez így egyszerű: népirtást rendezni a peolök [a fulánik másik elnevezése] ellen, és akkor majd minden megoldódik” – nyilatkozta egy fuláni a szerzőnek 2022 februárjában. Különösen aggasztó, hogy a meglevő etnikai ellentéteket mind a kormányok és a hadsereg, mind a dzsihadista csoportok előszeretettel aknázzák ki. A fulánik elleni fellépés egyik oka például, hogy köztük a fiatalok nagy számban csatlakoznak a szélsőségesekhez, akik marginalizált helyzetük felszámolását és gazdasági helyzetük javítását ígérik nekik (International Crisis Group, 2021: 4). Eközben a kormányerők több közösség és civil szervezet szerint is etnikai alapú háborús bűnöket követnek el, a terroristákkal való kollaboráció vádjával végezve ki egyes falvak lakosságának férfi tagjait (OHCHR, 2023).

E már korábban is – igaz, jóval kisebb mértékben – meglevő problémákat alapvetően három tényező súlyosbította tovább: a dzsihadisták felemelkedése, a 2019-ben kezdődő puccshullám és a fokozódó nagyhatalmi versengés, amely lehetővé tette a katonai junták pozícióinak megszilárdítását.

A dzsihadista csoportok már a 2000-es évek elején jelen voltak a térségben, de az igazi áttörést a 2012-es mali felkelés jelentette számukra, amelynek örvén megvetették a lábukat először Észak-, majd Közép-Maliban, 2015-től pedig fokozatosan kiterjesztették befolyásukat a környező államokra, elsősorban Burkina Fasóra és Nigerre. Ennek során kihasználták a már említett etnikai ellentéteket, a kormányzat nélküli térségek jelentet- te vákuumot, illetve a központi hatalommal szemben megnyilvánuló elégedetlenséget (UNDP, 2023; Dodwel–Morgan, 2023). 2020 elejére az egymással is vetélkedő két nagy ernyőszervezet, a Nagy-szaharai Iszlám Állam (angol rövidítése: ISGS) és az al-Káidához kötődő Jamā‘at Nusrat al-Islām wal-Muslimīn (JNIM) ellenőrzése alá vonta a mali, nigeri és Burkina Fasó-i hármas határon fekvő Liptako Gourma régiót. Ezzel párhuzamosan a másik nagy dzsihadista gócpontban, a Csád-tó medencéjében is folytatódtak a támadások Nigéria, Niger, Kamerun és Csád területén. 2022 júniusa és 2023 júliusa között a Száhelben 2912 erőszakos incidensre került sor, amelyben 9818 ember vesztette életét. Ez 39 százalékos növekedés volt az előző egyéves periódussal összevetve, kétéves perspektívában pedig csaknem megduplázódtak a támadások, miközben a halálos áldozatok száma a háromszorosára nőtt. Miközben a Csád-tó medencéjében egy év alatt „csak” kilenc százalékkal emelkedett a halálos áldozatok száma, riasztó fejlemény, hogy a szélsőségesek merényletei elérték a Guineai-öböl partvidéki államait, és Togo, Benin, Elefántcsontpart, valamint Ghána északi részén is előfordultak merényletek (Africa Center, 2023b).

Részben a strukturális kihívásokra, részben az ideológiai-etnikai ellentétekre adott válaszul 2019-től új puccshullám söpört végig a régión: 2019-ben Szudánban, 2020-ban Maliban, 2021-ben Guineában, bizonyos értelmezések szerint Csádban és ismét Szudánban, 2022-ben két esetben Burkina Fasóban, 2023-ban pedig Nigerben került sor katonai hatalomátvételre (Africa Center, 2023c). A katonai junták – meglovagolva a politikai, gazdasági és társadalmi elégedetlenséget az előző vezetéssel szemben – a na- cionalizmus és a Nyugat- (francia)ellenesség ideológiájára építve, dekolonizációs narratívába helyezve a külső függést, komoly társadalmi támogatás mellett szilárdították meg hatalmi pozícióikat (Akrimi, 2023). Mindez rövid távon hatékonynak bizonyult: bár a nyugati és ENSZ-erők távozásával látványosan nőtt a terrortámadások és fegyveres konfliktusok száma a Száhelben (Africa Center, 2023d), a lakosság egyelőre kitart az új vezetők mellett, akik tömegeket tudnak az utcákra szólítani – legalábbis a nagyvárosokban (Al-Jazeera, 2023).

Ettől a dinamikától kissé eltérnek a szudáni események: a 2023 áprilisában fellángoló polgárháború ugyan – hasonlóan a frankofón Száhel harcaihoz – szintén értelmezhető centrum–periféria konfliktusként, de itt alapvetően mégis az állami vezetés korábban meghatározó erői fordultak egymás ellen a főhatalom megszerzéséért. Nem véletlen, hogy a három nagy fegyveres gócpont közül messze a szudáni jár a legsúlyosabb humanitárius következményekkel.

Bár logikailag ellentmond a helyi dekolonizációs narratívának, a nyugati visszaszorulással párhuzamosan – igazodva az elmúlt évtizedben felerősödő globális versengéshez – régi-új szereplők töltötték be a keletkező űrt. A leglátványosabb térfoglalást egyértelműen Oroszország hajtotta végre, amely a Wagner-csoporton keresztül a mali junta fő támasza lett. Mauritániától Szudánig jelentősen erősödtek az Egyesült Arab Emírségek, a törökök és a kínaiak pozíciói is. Mindez – hasonlóan a hidegháborús dinamikákhoz – nagyban elősegítette a puccsal hatalomra került elitek konszolidációját, amelyek patrónusra leltek a nyugatiakkal szemben álló külső hatalmakban. Ugyanakkor, bár ez látszólagos stabilitást ad a rezsimeknek, továbbra sem képes kezelni azokat a kiváltó okokat, amelyek a válság elmélyüléséhez vezettek. Sőt, például a zsoldosok megjelenése csak fokozta az erőszakot Maliban (Africa Center, 2023d), csakúgy, mint az egyes hadviselő felek proxytámogatása Szudánban (Mohammad, 2023). Ráadásul a korábbi partnerek kiszorítása és a puccsok azzal is jártak, hogy a támogatások egy részét a nyugati szereplők felfüggesztették: 2021-ben például Niger 1,8 milliárd dollárnyi segélyben részesült, amely az ország teljes GDP-jének kilenc százaléka volt. Eközben az állami költségvetés 38 százalékát is külső, szinte kizárólag nyugati donorok állták. A 2023. júliusi katonai hatalomátvétel után azonban a legtöbb külső támogató a segélyek és fejlesztési támogatások átmeneti felfüggesztéséről, illetve felülvizsgálatáról döntött, miközben nyoma sincs annak, hogy a katonai junta új szövetségesei, mint Oroszország, pótolnák a kieső jövedelmeket (Voanews, 2023a).

Bár itt nincs módunk részletesebb kifejtésre, fontos kiemelnünk a kontinensen kívüli két tényezőt, amely erősen kivéreztette a régiót, és jelentősen csökkentette ellenálló képességét. Az egyik a koronavírus-járvány, amelynek elsősorban a gazdasági hatásai jártak súlyos következményekkel Afrikában (Tarrósy, 2020; Marsai–Tarrósy, 2022). A másik a 2022. február 24-i ukrajnai orosz agresszió, amelynek hatására az egekbe szöktek a globális élelmiszerárak, elapasztva a donorok forrásait, és százmilliókat taszítva élelmezésbizonytalanságba (Marsai–Tóth, 2022).

Ezek a szempontok és események együttesen tehát megerősítik a tanulmány hipotézisét: abban, hogy 2023 végére „tökéletes vihar” alakuljon ki a Száhelben, meghatározó szerepet játszott az emberi-politikai tényező.

A válság mérete

Nem túlzás állítani, hogy 2023 végére a Száhel történetének legsúlyosabb humanitárius válsága következett be. Az ENSZ becslései szerint a mali, nigeri és Burkina Fasó-i hármas határhoz kapcsolódó konfliktus 3,7 millió belső és félmillió nemzetközi menekültet eredményezett, miközben tízmillió gyerek nem jutott hozzá megfelelő mennyiségű élelmiszerhez (UNHCR, 2024). Más adatok szerint az akut élelmezésbizonytalanságban élők száma Burkina Fasóban elérte a 3,3 millió főt, ebből 650 ezren éheztek (Reliefweb, 2023), a teljes frankofón Száhel vonatkozásában pedig a 10,2 millió főt (World Bank, 2024).

A Csád-tó medencéjében a belső menekültek száma meghaladta a 3,2 millió főt, és 465 ezren kerestek menedéket más országokban (IOM, 2023). Az élelmezésbizonytalanságban élők számát az utolsó elérhető, 2022-es statisztikák 5,5 millió főre becsülték (Reliefweb, 2022).

A szudáni válság méretei messze fölülmúlják az előző két válsággócét. Az ország két erős embere, Abd al-Fattāh al-Burhān tábornok, államfő és helyettese, Muh−ammad H−amdān Daqlū H−amīdtī tábornok, alelnök közti vetélkedés 2023 áprilisában véres polgárháborúba torkollott. Bár komoly külső erőfeszítések történtek a tűzszünet elérésére, a 2024 eleji állapotok alapján mindkét fél katonai eszközökkel kívánta megoldani a válságot – vagyis az ellenfél legyőzésével/megsemmisítésével. A korábban bemutatott strukturális kihívások miatt – hasonlóan a frankofón száheli államokhoz – Szudán már a háború kitörése előtt is rossz állapotban volt: a 45 milliós kelet-afrikai ország 1,1 millió külföldi menekültnek adott otthont, miközben saját lakosságából is 3,8 millióan számítottak belső menekültnek (angol rövidítéssel IDP-nek). A konfliktus kirobbanása óta 6,1 millió fővel nőtt az IDP-k száma, miközben 1,7 millióan kerestek menedéket a környező országokban, elsősorban Egyiptomban, Csádban, Dél-Szudánban és Etiópiában (Africa Center, 2023a). A harcok során számos élelmiszerraktárt is kifosztottak, illetve az ország jelentős részében lehetetlenné vált a humanitárius szállítmányok célba juttatása. Ezért 2024 elejére a lakosság jelentős része az éhínség szélére került: 19,9 millió lakosnak volt szüksége élelmiszersegélyre, és közülük 17,7 millióan voltak akut élelmezésbizonytalanságban – ami azt jelenti, hogy nem jutottak hozzá a szervezet egészséges működéséhez szükséges mennyiségű és minőségű napi táplálékhoz. 2024 elején ezért a CARE segélyszervezet arra kérte az ENSZ-t, hogy deklarálja a szudáni éhínséget (Sudantribune, 2024).

A számokat összegezve láthatjuk, hogy a három nagy száheli gócpontban legalább 16 millió ember vált külső vagy belső menekültté, és 35 millió ember él élelmezésbizonytalanságban. A menekültek száma ráadásul konzervatív becslés, mert nem számoljuk bele a már korábban Szudánban élő IDP-ket és külföldről befogadottakat. Jelenleg ugyanis lehetetlen megmondani, hányan vannak az „új” menekültek, és mekkora azok aránya, akik már korábban is menekült- vagy IDP-státuszban voltak, és így kellett ismét elmenekülniük. Az is tény ugyanakkor, hogy a menekültek és az élelmezésbizonytalanságban élők között jelentős az átfedés. De így is csaknem negyvenmillió emberről beszélhetünk, akiknek humanitárius támogatásra van szükségük. Ez több, mint Ukrajna teljes lakossága.

A különböző hadviselő felek ráadásul saját céljaik elérésére szisztematikusan mélyítik a humanitárius válságot. Burkina Fasóban például a dzsihadisták többtucatnyi települést, összesen mintegy egymillió embert vettek blokád alá, amiért azok nem támogatták a szélsőségeseket: a fegyveresek megakadályozták, hogy a farmerek kimenjenek megművelni a földeket, az áruszállító autókat pedig megállították, rakományukat elkobozták (Gerth-Niculescu, 2023). Szudánban a H_amīdtī által vezetett Gyorsreagálású Támogató Erő (angol rövidítése: RSF) Wad Madanī városában kifosztotta az ENSZ Világélelmezési Programjának raktárját, ahol másfél millió ember egyhavi ellátására elegendő élelmiszert tároltak (Sudantribune, 2023). Ugyancsak az RSF szisztematikusan bombázta azokat a darfúri menekülttáborokat, amelyekben a maszalit népcsoport keresett menedéket. A milícia által elkövetett etnikai tisztogatás részeként így akarták rábírni a maszalitokat, hogy ne csak az országon belül meneküljenek el, hanem hagyják is el a határt Csád felé (Voanews, 2023b).

Humanitárius megoldási kísérletek – és politikai ellenérdekek

A száheli válságok megoldása kapcsán két alapvető problémával szembesülnek a helyi és külső szereplők. Az egyik a sokat emlegetett emberi tényezőből fakad: egyes aktorok ugyanis mesterségesen mélyítik a krízist, ezáltal kovácsolva tőkét maguknak, legyen szó a rivális népcsoport megsemmisítéséről-elűzéséről vagy az ellenállást tanúsító közösségek megbüntetéséről. Az a mintázat is kirajzolódik, hogy a humanitárius válság generálása elrettentő erejű a többi potenciális ellenfél számára. Gyakran pedig egyszerű haszonszerzés áll például a segélyszállítmányok kifosztása mögött. Ezek egyébként egyértelmű normaszegések mind a helyi, mind a nemzetközi jog szerint: háborús bűncselekmények, esetenként pedig kimerítik az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát.

A másik probléma szorosan kapcsolódik ehhez: nevezetesen hogy a három nagy hu- manitárius válsággóc alig számíthat nemzetközi figyelemre – ennek következtében pedig donortámogatásra. A továbbra is tomboló ukrajnai háború vagy a gázai konfliktus összehasonlíthatatlanul többet szerepel a híradásokban, mint a világ legnagyobb belső menekültválságává váló szudáni krízis. A szerző még véletlenül sem szeretné összehasonlítani vagy „versenyeztetni” a különböző emberi szenvedések mértékét, de világosan látszik az a tendencia, hogy az „elfelejtett” válságok jóval kevesebb figyelemre és így pénzügyi forrásra számíthatnak. Elgondolkodtató, hogy az ENSZ ügynökségei 2024-re 42 milliárd amerikai dollárnyi támogatást kértek a donoroktól – 15 milliárd dollárral kevesebbet, mint 2023-ban. Nem azért, mert csökkentek volna az igények: a nemzetközi szervezet szerint 2024-ben világszerte csaknem háromszázmillió embernek lenne szüksége valamilyen támogatásra. Csakhogy már 2023-ban is csak a kért összeg töredéke érkezett meg. Ezért az ENSZ úgy döntött, hogy a 181 milliónyi leginkább rászoruló személyt igyekszik elérni – a többiek, kis túlzással, csak magukra számíthatnak (UN, 2023). Mindez nem jó hír a Száhelben szenvedő tízmillióknak.

A figyelem hiánya nemcsak a forrásokban, hanem a politikai válság rendezésében is megmutatkozik: kevesebb energia jut ugyanis a normaszegő szereplők megregulázására, legyen szó terrorcsoportok elleni fellépésről vagy hivatalban levő politikusok szankcionálásáról. Jó példa erre H_amīdtī, akinek erői egyértelműen népirtást folytatnak Darfúrban és egyre inkább Szudán más térségeiben is. Mégsem látunk egységes fellépést a tábornok ellen, sőt a globális hatalmi vetélkedés eredményeképpen több külső szereplő is H_amīdtī vállán igyekszik megerősíteni pozícióit a Száhelben. Így 2024-re megint ott tart a nemzetközi közösség, hogy anélkül történik etnikai jellegű népirtás, hogy a külső szereplők közbelépnének.

A két tényező abban is összefügg, hogy nincs megoldás külön-külön, csakis egységesen, komplex módon: még ha rendelkezésre állnának is a szükséges források, a politikai instabilitás, illetve játszmák és szándékok akkor is meg tudják akadályozni, hogy a támogatás elérje a rászorulókat. Hiszen miért engedné át valaki a segélyszállítmányokat, ha épp a másik népcsoport megsemmisítése, elűzése a célja? Ráadásul ezt mindenféle retorzió nélkül megteheti.

A jelenlegi száheli válságok esetében tehát csak komplex megoldáscsomagok léteznek, amelyek vonatkozásában egyszerre fontos a politikai, a humanitárius és esetenként a biztonsági agenda: vannak helyzetek, amikor a segélyek csak fegyveres erők védelme alatt érkezhetnek meg. Ezért van racionalitása például a csádi magyar szerepvállalásnak, amely egyszerre igyekszik katonai és humanitárius megoldást kínálni a krízisre (Németh, 2023). De ugyanezt látjuk az Egyesült Államok részéről, amely a „három D” koncepciója (diplomacy, defense, development – diplomácia, védelem, fejlesztés) keretében próbálja kezelni a különféle kríziseket (Dodwel–Morgan, 2023).

Mindezek miatt kulcsfontosságú, hogy a külső szereplők, amennyire lehetséges, keressenek közös platformot a fellépésre. Az új hidegháborús légkörben erre látszólag kevés esély mutatkozik, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a világgazdaság teljesítményének és anyagi javainak jelentős részét továbbra is a nyugati szereplők, illetve az általuk finanszírozott nemzetközi szervezetek (ENSZ, Világbank, IMF) ellenőrzik. Így már e hatalmak is jelentős lépéseket tehetnek a helyzet rendezésére. Annál is inkább, mert a „keleti” szereplők ideiglenes térnyerése ellenére, ahogy rámutattunk, nem várható, hogy ezek képesek lesznek kitölteni a keletkezett űrt. Így már rövid távon is számolni lehet azzal, hogy a száheli puccsista kormányzatok „visszahívják” a nyugati szereplőket. Addig is, bár ettől láthatólag sok szereplő ódzkodik, mert politikai tőkét jelent a helyi rezsimeknek, a fejlett világ nem válaszolhat a segélyek felfüggesztésével pozíciói gyengülésére. Ráadásul a segélyezési diplomácia lehet az a kapu, amely ismét megnyithatja az utat a „keményebb” politikai együttműködések felé.

Az általános negatív konnotációk ellenére a Száhel nincs „válságra ítélve”: átgondolt klímavédelmi tervekkel, gazdasági beruházásokkal és inkluzívabb politikai vezetéssel a térség államai – építve természeti kincseikre – komoly fejlődést érhetnének el. Ehhez azonban elengedhetetlen a parciális érdekekkel szakító, komplexebb és konszenzusos vezetés, valamint a külső szereplők fokozott anyagi és politikai támogatása.