Absztrakt

Ferenc pápa pontifikátusának vissza-visszatérő gondolata a perifériáról, a periferikus léthelyzetekről, valamint a centrum-periféria viszonyról szóló tanítás. A kicsit is figyelmes olvasó jól tudja, hogy a periféria témája nemcsak szociális értelemben, a társadalmak alján/szélén élő tömegek helyzetére való felhívásként jelenik meg az argentin pápa megnyilatkozásaiban, hanem ő mélyebb jelentést is igyekszik adni neki. Ugyanakkor éppen ez a társadalmi tapasztalat az, amely reflexióra indította a korábban Buenos Aires érsekeként szolgáló Jorge Mario Bergogliót. A tanulmány célja, hogy felkutassa e gondolatkör latin-amerikai forrásait, gyökereit, amelyeket a régió egyház- és társadalomtörténetében, valamint filozófiai gondolkodásában érdemes keresnünk. Ennek jegyében az írás bemutatja a latin-amerikai egyház elmúlt száz évének történetét a centrum és a periféria erőterében, az úgynevezett függőségi elméletet, valamint a cent- rum és a periféria viszonyára vonatkozó reflexiót Bergoglio szellemi fejlődésének hátterében, különös tekintettel Enrique Dussel és Alberto Methol Ferré munkásságára, végül pedig ismerteti a Latin-Amerikai Püspöki Tanács (CELAM) vonatkozó reflexióját.

Kulcsszavak: Ferenc pápa, centrum és periféria, latin-amerikai egyháztörténelem, függőségi elmélet, a felszabadítás filozófiája

DOI: 10.56699/MT.2025.1.5

A sokak által ismert és elismert Szent Egyed Közösség alapítója, Andrea Riccardi történész találó megfogalmazása szerint Ferenc pápa megválasztásával „a jelenkor egyházában először történt meg, hogy a perifériáról származó szemlélet és magatartásmód képviselője a központba jutott” (Riccardi, 2019: 17). Véleménye szerint ennek hátterében többek között a központ (elsősorban a római kúria) egyre mélyülő válsága áll, ugyanakkor Riccardi értelmezésében nem Ferenc pápa „találmánya” a periféria tematizálása, ugyanis Róma jelenlegi püspöke egy meghatározó hagyomány elemeként helyezte az egyházi gondolkodás fókuszába a periferikus léthelyzetekről való nyílt és őszinte beszédet (Riccardi, 2023; újabban: Gájer, 2024: 102–128).

Jelen tanulmány célja, hogy miután röviden szintetizálja Ferenc pápa perifériáról szóló tanítóhivatali megnyilatkozásait, annak ered nyomába, hogy a latin-amerikai egyház és társadalom szülötteként Jorge Mario Bergoglio milyen szellemi és kulturális örökség kontextusából beszél a perifériáról. Éppen ezért komplex módon mutatja be azokat az (egyház)történeti, gazdasági, filozófiai és teológiai szempontokat, amelyek így együttesen segíthetik Ferenc pápa perifériáról alkotott víziójának megértését és befogadását – hiszen a dolgozat tézise szerint a latin-amerikai kontextus látásmódja meghatározó módon alakítja a jelenkori pápaságot, és így a katolicizmus „globális arculatát” is megváltoztat(hat)ja.

Ferenc pápa és a periféria

A figyelmes olvasó minden bizonnyal nem siklott el afölött, hogy a jelenlegi pontifikátusnak már az első hónapjaiban kirajzolódtak azok a koordináták, amelyek között Ferenc pápa a perifériáról gondolkodik. A szimbolikus tettek sora mellett – gondoljunk csak első megjelenésére a Szent Péter-bazilika erkélyén vagy első apostoli útjára Lampedusa szigetén – beszédeiben és írásaiban hamar felszínre került a periféria témája. Az egyszerűség kedvéért talán három csomópontban ragadhatjuk meg Ferenc vonatkozó tanítását pápasága első évének megnyilatkozásait vizsgálva. Itt jegyzem meg, hogy az áttekintés figyelmen kívül hagyja a periféria azon vonatkozását, amelyet a menekültek tömegei jelentenek – és éppen azért, mert a téma önmagában is kifejtésre érdemes (erről lásd: Solymári, 2023).

Már-már szlogenszerű megfogalmazás a „kilépő egyház” (chiesa in uscita) képe, amelynek lényege, hogy az egyháznak missziós küldetése során ki kell lépnie önmagából – elkerülve az autoreferencialitás és a teológiai narcizmus betegségét –, a kilépésnek pedig egészen a perifériákig kell hatolnia, hiszen az egyháznak elsődlegesen ott kell felkínálnia az evangélium édes örömét, ahogyan Ferenc pápa a 2013-as konklávét megelőző általános kongregáción, majd Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában is kifejtette (Ferenc, 2014; Franziskus, 2013). Az egyház evangelizáló tevékenységével kapcsolatban ugyanakkor a pápa ennél többet is állított, amikor a missziós tanítvány státuszát a perifériára helyezte. Így fogalmazott 2013 júniusában Rio de Janeiróban:

„…szeretem azt mondani, hogy a missziós tanítvány helyzete nem a középpont, hanem a perifériák helyzete: a perifériák vonzásának feszültségében él… beleértve az örökkévalóságot is a Jézus Krisztussal való találkozásban. Ugyanis decentralizál bennünket az, amikor az evangélium hirdetése során »egzisztenciális perifériákról« beszélünk, bár rendszerint félünk kilépni a központból. A missziós tanítvány azonban »decentralizált«: a központ Jézus Krisztus, aki hív és küld. A tanítványt pedig az egzisztenciális perifériákra küldik ki” (Francesco, 2013).

A perifériákról szóló pápai üzenet második csomópontja, hogy egészen a kezdetektől Ferenc pápa elsősorban földrajzi és egzisztenciális perifériákról beszél. Az Evangelii gaudium külön alfejezetben mutatja be a nagyvárosok szélén elhelyezkedő földrajzi perifériák lakóinak szorongatott helyzetét: súlyos szegénység és kirekesztés sújtja őket; az egyháznak elsődlegesen e peremvidékekről felhangzó kiáltást kell meghallania, ellensúlyozva az egyenlőtlenségek és az erőszak terjedését (Ferenc, 2014). Víctor M. Fernández argentin bíboros, a Hittani Dikasztérium jelenlegi prefektusa értelmezésében pedig Ferenc pápa azokat tekinti az egzisztenciális perifériák „lakóinak”, akik nem tartoznak egyházi, kapcsolati köreinkhez, és nem részesei ideológiai horizontunknak, bár elképzelhető, hogy fizikailag közel élnek hozzánk; ők érzelmi és spirituális közelség kifejlesztésére hívnak bennünket, hogy irántuk is képesek legyünk kifejezni a keresztény közösségek szeretetét és megbecsülését (Fernández, 2014; vö. Torralba, 2021). Mindezt pedig elsősorban az teszi lehetővé, ha követjük a pápa felszólítását: időt töltünk el a periférián, hogy magunkévá tehessük a periferiális léthelyzetek tapasztalatát és szemléletét.

Végül harmadikként egy „hermeneutikai elvet” érdemes kiemelni a pápai megszólalásokkal kapcsolatban; erről Ferenc pápa első alkalommal a szerzetesi elöljárókkal való találkozóján beszélt 2013 novemberében:

„Egy dologról meg vagyok győződve: a történelem nagy változásai akkor következtek be, amikor a valóságot nem a középpontból, hanem a perifériáról látták. Ez hermeneutikai kérdés: a valóságot csak akkor értjük meg, ha a perifériáról nézzük, és nem akkor, ha tekintetünket egy mindentől egyenlő távolságra lévő középpontba helyezzük. Ahhoz, hogy valóban megértsük a valóságot, el kell mozdulnunk a nyugalom és a csend központi pozíciójából, és a periféria felé kell vennünk az irányt. A periférián való tartózkodás segít jobban látni és megérteni, valamint helyesebben elemezni a valóságot, elkerülve a centralizmust és az ideológiai megközelítéseket” (Spadaro, 2014: 5–6).

Nem elégséges tehát kimenni a perifériára, és elvinni oda az evangélium vigasztaló üzenetét; nem elégséges pusztán megérteni és befogadni az ott élők tapasztalatát; a perifériáról kiindulva kell szemlélnünk egyházi és társadalmi valóságunkat, engedve, hogy ez a látásmód termékenyítően hasson valóságértelmezésünkre és centrumfókuszú gondolkodásmódunkra.

Az itt csak röviden említett gondolati csomópontok természetesen a későbbi pápai megnyilatkozásokban is felszínre törnek, és 2024-ben a Püspöki Szinódus 16. Rendes Közgyűlését is alapvetően meghatározta a perifériának ez a fajta szemlélete. A továbbiakban azon elemeket tekintem át Ferenc pápa szellemi hátteréből, amelyek meghúzódnak e gondolati ív mögött, és amelyek minden bizonnyal hatással voltak Róma jelenlegi püspökének a perifériáról vallott látásmódjára.

A latin-amerikai egyház történelme és a periféria

A latin-amerikai egyházak koloniális korszakának kezdetén természetesen nagy lendülettel indult meg az egyházi intézményrendszer kiépítése: az első bő évszázad folyamán (1620-ig) létrejött az 1800-ig fennálló püspöki hálózat nagy része, amelynek vezetői a kezdeti időszakban az Ibériai-félszigetről érkező szerzetes papok voltak – az egyházmegyés klérus csak a 17. századtól vált meghatározó szereplővé a szubkontinensen, az egyházi hierarchiába való kreol beépülés pedig csak a 18. században vált jellemzővé. A kezdeti időszak egyházában az apparátus természetesen szorosan kötődött a világi hatalomhoz, politikai és gazdasági értelemben is függött tőle; a püspökök a (spanyol és portugál) korona adminisztrációs rendszerének részévé váltak. Mindez a püspökkinevezésekre is hatással volt, ráadásul a szegényebb területek püspöki székei kevésbé vonzó voltuk miatt sokszor betöltetlenek maradtak (Eördögh, 1998). Itt érdemes megemlíteni Enrique Dussel argentin filozófus és történész megjegyzését, miszerint a koloniális kereszténység időszakában (1492–1808) az egyház nem lázadt fel a gyarmati rendszer ellen, hanem éppen a tized és az adományok révén gazdasági hatalommá vált. Részben ennek köszönhetően az egyház alapvetően nem is bírálta a rabszolgatartás rendszerét, bár voltak e korszakban olyan szent életű tanúságtevők, akik a rabszolgák szolgálatának szentelték az életüket (Dussel, 1977).

A spanyol gyarmati rendszer összeomlása után a katolikus egyház nehéz helyzetbe került, hiszen az 1830-as évek végéig Spanyolország nem ismerte el az új államok függetlenségét, így a Szentszék továbbra is a spanyol királyságot tekintette illetékesnek egyházi ügyekben, tehát a püspökkinevezések kérdésében is. A 19. század közepén XVI. Gergely pápa volt az, aki elismerte az állami függetlenséget, számos egyházmegyét és helynökséget alapított, valamint közel kétszáz püspököt nevezett ki a térségben. Mindez természetesen azt a célt szolgálta, hogy a Szentszék visszaszerezze felügyeletét a latin-amerikai egyházak felett. Mindeközben a 19. században egymást váltó liberális és konzervatív kormányokkal is meg kellett küzdenie az egyháznak, az új alkotmányok ugyanis világosan kimondták az állam és az egyház szétválasztását, amely hatással volt az oktatásra, az anyakönyvezésre, a pénzügyi helyzetre, illetve a szerzetesi és papi utánpótlásra is – számos állam ugyanis igyekezett visszaszorítani a szemináriumok működését (Horváth, 2012; 2023).

Ebből a helyzetből válik érthetővé IX. Piusz pápa szándéka, melynek következtében 1858 novemberében latin-amerikai papi kollégium nyílt Rómában, amely később (1867-ben) a pápa nevét is felvette. XIII. Leó pápa elhatározása a kollégiummal kapcsolatban már nyíltan az volt, hogy általa új latin-amerikai klérust alakítson ki. Hiszen a függetlenedési időszakban egyrészt számos nehézség miatt sok spanyol és egyéb külföldi pap hagyta el a szubkontinenst, másrészt a maradó alsópapság jelentős része átpolitizálódott, és nemegyszer fegyveresen is részt vállalt a függetlenedési harcokban; továbbá a papok életmódja, valamint doktrinális ismeretei is hiányosságokat mutattak (Horváth, 2012).

Visszatérve a római papi kollégium megalapításának körülményeihez a Szentszék stratégiája tehát az volt, hogy a nemzeti egyházi elit formációja révén homogenizálják és romanizálják a latin-amerikai egyházakat. Ez a cél önmagában nem meglepő vagy egyedülálló, hiszen hasonló módon jöttek létre az 1840-es és 1850-es években a belga, francia és észak-amerikai papi kollégiumok. Ugyanakkor a latin-amerikai kollégium helyzete annyiban más volt, hogy nemzetek feletti eszmény mentén szerveződött. Mindenesetre a működését 1858-ban tizennyolc diákkal megkezdő intézmény hosszú évtizedeken át központi szerepet játszott a latin-amerikai egyházi elit nevelésében, valamint a hierarchián belüli kollegiális érzés erősítésében (Solans, 2020). Érdemes hangsúlyoznunk, hogy a kollégiumban tanuló papok hazájukba visszatérve fenntartották Rómában kialakult kapcsolataikat, és így olyan hálózatot hoztak létre, amely ismertségük következtében referenciapontként szolgált a római kúria számára. Ez a papi réteg tehát a római centrum és a latin-amerikai periféria közötti kapcsolattartás kiváltságos szereplőjévé vált (La Bella, 2012). Az 1899-es latin-amerikai plenáris zsinat is ehhez a dinamikához járult hozzá, amennyiben egyrészt egyfajta kollegiális érzést, valamint „csoportidentitást” erősített fel, másrészt azonban a pápai szándék értelmében egy hitbeli, származási és nyelvi egységeszme szolgálatában állt; a két szempont együttes érvényre juttatása azonban nyilvánvalóan konfliktusossá tette a római centrum és a latin-amerikai periféria kapcsolatát (Solans, 2020).

A múlt század közepén, a második világháborút követően XII. Piusz pápa és a Vatikán figyelme egyértelműen megnövekedett Latin-Amerika iránt, amit egy általános „Pacelli-terv” részeként is lehetett értelmezni. A pápa számos módon kifejezte érdeklődését a térség iránt: beszédekkel és üzenetekkel, újabb püspökségek alapításával és így az egyházi hierarchia jelentős kiterjesztésével, majd az 1955-ös riói konferencia összehívásával, illetve a CELAM (Latin-Amerikai Püspöki Tanács) megalapításának jóváhagyásával. Ez az intézmény évtizedekig egyedülálló maradt a katolikus egyház szervezeti és jogi struktúrájában. A pápa végül halála előtt nem sokkal a Latin-Amerikai Pápai Bizottságot is létrehozta. Gianni La Bella szavaival élve: „XII. Piusz pápa az egyház centrális dinamikájának elmozdulását segítette elő, megnyitva ezzel az egyházi geopolitika új szakaszát, hiszen meg volt győződve arról – Walbert Bühlmann kapucinus missziológus későbbi szavaival élve –, hogy a harmadik világ egyháza már a kapuban áll” (La Bella, 2012: 223).

A világegyház figyelme VI. Pál pápasága alatt még inkább fokozódott. Ő számos szimbolikus és gyakorlati gesztust nyilvánított ki Latin-Amerika népei felé; gondoljunk csak 1968-as bogotái (Kolumbia) látogatására az eucharisztikus világkongresszuson. Éppen ezzel a pápai úttal kötötték össze a szintén kolumbiai Medellínben a CELAM konferenciájának megnyitását: a gyűlés témájául a latin-amerikai egyház átalakulásának tanulmányozását tűzték ki a II. vatikáni zsinat tanításának tükrében. Egyes értelmezők szerint ez a konferencia volt a zsinati recepció kollegiális és szinodális megvalósulásának szinte egyetlen példája a zsinat utáni első évtizedekben (Luciani, 2018). Medellínben mintegy életre vált a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció kívánalma, ráadásul a Lumen gentium kezdetű egyháztani konstitúció által megfogalmazott értelmezési keretben; továbbá már hatással volt a konferencia munkájára VI. Pál pápa átfogó emberi fejlődésről írt, Populorum progressio kezdetű enciklikája, amely a tanácskozások hermeneutikai vázát adta. Ennek eredményeképp körvonalazódott egy sajátosan Latin-Amerikára jellemző szociokulturális tudat, amely révén az egyház a népből és a kultúrából kívánt erőt meríteni az evangelizáció művéhez. Épp ezek fényében vehető komolyan La Bella azon megállapítása, hogy az egyházi centrum és periféria tapasztalatcseréjének első gyümölcse az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás (1975), amely olyan tartalmakat fogadott be és vett át, amelyeket a latin-amerikai egyházak képviselői fogalmaztak meg az 1974-es püspöki szinóduson. E dokumentum tehát mindmáig a legjelentősebb hatást és visszhangot kiváltó tanítóhivatali megnyilatkozás Latin-Amerikában (La Bel- la, 2019).

Az eddigi történeti áttekintés jól érzékelteti az egyházi centrum és periféria jellegzetes kapcsolatát, amely a latin-amerikai egyháztörténelem hosszú évszázadait jellemezte. A már idézett Francisco Solans véleményét osztva tehát központ és periféria olyan dinamikájának lehetünk tanúi, amely érzékletesen mutatja meg a kezdetben romanizált latin-amerikai egyház globális katolicizmushoz való sajátos hozzájárulását. Ugyanis az egyházi központnak a szubkontinens egyházai iránti növekvő érdeklődése épp napjainkban, Ferenc pápa pontifikátusa révén, a növekvő latin-amerikai képviselet kiterjedésével fordul át a centrális struktúrákat is érintő folyamattá (Solans, 2020).

A függőségi elmélet jelentősége Latin-Amerika számára

A latin-amerikai identitásra általánosságban különösen is jellemző az Európától való függőség és a tőle való lemaradás gondolata, és így az elmaradottság érzete, amelyből periferiális tudat következik. Éppen a földrajzi felfedezések és az ezeket követő kolonizáció voltak azok a folyamatok, amelyek megadták a kontinenseknek ezt a fajta hierarchiáját. A függőségi iskola paradigmája szerint adott az ipari bázisú centrum és a centrumot nyersanyaggal ellátó periféria, amelyek között az elosztás egyenlőtlen; ráadásul ez a viszonyrendszer nem a kiegyenlítődés, hanem a még nagyobb különbség felé tart. Ugyanis a kiegyenlítődő dinamikában a centrum országai ellenérdekeltek, a periféria országai pedig eszköztelenek. Az egész folyamat tehát a periféria leszakadása felé tart, amelyet a kolonizációhoz szokás kötni – ugyanakkor a kolonizáció kulturális missziója ezt a gazdasági függelmi viszonyt nem igazolja (Zelei, 2022).

Vegyük szemügyre most kicsit részletesebben a függőségi paradigma állításait. Az ezzel kapcsolatos iskola egyik nagy teoretikusa, André Gunder Frank német szociológus szerint – aki az 1960-as évek végétől fogalmazta meg Latin-Amerikára vonatkozó téziseit – egyes országok gazdasági fejlődése és más országok alulfejlettsége egyazon érem két oldalát jelentik (és az alulfejlettség nála nem a tőke hiányának vagy az elavult intézményeknek a következménye). A kolonizációval útjára induló imperializmus lényege Frank elméletében a gazdasági többlet kisajátítása, amely műveletbe a centrum országai a legelszigeteltebb területeket is bekapcsolják – így létrejön egy láncolat, amelyben a centrum országai és szatellitjeik (a perifériás országok) egyetlen rendszert alkotnak. Frank értelmezése szerint e szisztémában a periféria alulfejlettségre ítéltetett, és ez az elmaradottság csak mélyülhet, illetve kiterjedhet, részben akár annak köszönhetően, ahogyan a periféria nemzeti burzsoáziája az imperializmushoz kötődik. Frank úgy vélte, hogy Latin-Amerika a kolonizáció idején beépült ebbe a nemzetközi munkamegosztásba, amelyben a hatalom mindent átitató, homogenizáló és totalizáló volt – így a kapitalizmus teljes mértékben áthatotta az ellenállásra képtelen, passzív szemlélő szerepbe kényszerülő, alulfejlett perifériát (Kapoor, 2010).

A függőségi paradigma jelentős szerzőpárosa, Enzo Faletto és Fernando Henrique Cardoso egy évtizeddel Frank idézett műve után, 1979-ben adták ki a témát meghatározó könyvüket; Cardoso személye természetesen azért is fontos, mert az ezredfordulón nyolc éven át Brazília elnökeként tevékenykedett. A szerzők a kapitalizmusra mint világrendszerre tekintettek, amelyben a függőség a kapitalista viszonyok komplex eredménye; a függőségi helyzetek pedig értelmezésük szerint társadalmi osztályok és csoportok közötti harcok eredményeként jönnek létre akár helyi/nemzeti, akár nemzetközi szinten. Dialektikus megközelítésük szerint tehát számos szintje létezhet a függőségnek, ugyanakkor a függő viszony vezethet fejlődéshez az egyik oldalon anélkül, hogy a másik oldalon alulfejlettséget eredményezne. A helyi csoportok szembe is helyezkedhetnek a függőséggel, de akár újra is termelhetik az imperializmust. Faletto és Cardoso elméletükben a periféria fejlődésével is számot vetettek, amely egyfajta kapcsolódó-függő fejlődésnek tekinthető, ugyanakkor sohasem érheti el azt a fejlettségi szintet, amely a centrum országaira jellemző (Cajas Guijarro – Perez-Oviedo, 2019; Kapoor, 2010).

A függőségi elméletek tehát a liberális tendenciával szemben a perifériára helyezik a hangsúlyt, és az imperializmust a periféria szemszögéből vizsgálják. Az ezekben az elméletekben használt dichotómiák közül mindig a gyengébb félre tekintenek (alulfejlett ország, periféria), ugyanakkor nem feltétlenül vizsgálják a felek között lévő hatalmi viszonyt. A centrum így továbbra is megmarad dominánsnak és központinak, tehát felmerül annak gyanúja, hogy a diszkurzív hierarchiával is fenntartják a periféria állandó függő helyzetét (Kapoor, 2010).

Azért volt fontos megemlítenünk a függőségi elmélet teoretikusainak főbb gondolatait, mert megközelítésük valamiképp beépült a latin-amerikai öntudatba, és indirekt módon hatással lehetett az egyházi gondolkodókra is. Láthatjuk, hogy ebben a paradigmában a periféria kezdeményezéseinek alapvetően nem szánnak jelentős szerepet, az végső soron mindig a centrum országainak alávetettje marad, sőt akár tesz is azért, hogy a függőségi viszony fennmaradjon. Meglátásom szerint ez a fajta gondolkodás filozófiai alapjait tekintve tetten érhető a felszabadítás teológiájában is, amelyet ugyan – többekkel együtt – nem tartok elsődlegesen meghatározónak Bergoglio szellemi formációjában, de a kulturális és egyházi kontextus miatt nem hagyható figyelmen kívül. Gustavo Gutiérrez perui teológus ugyanis nem sokkal az 1968-as medellíni CELAM-konferencia után jelentette meg nagy hatású művét a felszabadítási teológiáról, és az értelmezők szerint gondolkodása kiemelkedő jelentőségű volt a konferencia szempontjából (a felszabadítás teológiájáról lásd: Patsch, 2008, 2013). A következő évtizedekben a CELAM köreiből e gondolat radikális változatai kikerültek, amit végül a Vatikán részéről is megerősítettek, hiszen a Joseph Ratzinger bíboros vezette Hittani Kongregáció a nyolcvanas években két dokumentumot is közzétett a felszabadítási teológia problémásnak ítélt passzusairól. A következő fejezetben a későbbi Ferenc pápa szellemi hátterének azon aspektusait vesszük szemügyre, amelyek a centrum és a periféria kapcsolatára vonatkozóan további szempontokkal szolgálhatnak.

A centrum-periféria kapcsolat jelentősége Bergoglio szellemi fejlődésében: Enrique Dussel és Alberto Methol Ferré gondolatairól

A közelmúltban elhunyt Enrique Dussel (1934–2023) sokrétű életművét nehéz röviden megragadni, ezért itt különösen is azokra a tényezőkre összpontosítok Dussel gondolatvilágából, amelyek a centrum és a periféria kapcsolatát érintik. Az argentin filozófus Jorge Rafael Videla tábornok 1976-os államcsínye után száműzetésbe kényszerült, és ekkor dolgozta ki a felszabadítás filozófiáját, valamint etikáját; utóbbival nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy elismerje a szegények és a periférián élők felszabadulás iránti vágyát. Ez a vágy, amellett hogy tiszteletet és igazságosságot követel, a méltányosság eddig nem látott új formáinak előmozdítására kell hogy ösztönözzön, túllépve az igazságtalanság elítélésén. A felszabadítás etikája a perifériás világ fenomenológiai kereteként is értelmezhető (Anelli, 2019).

Dussel 1977-ben adta ki első ízben Filosofía de la liberación [A felszabadítás filozófiája] című művét, amelynek bevezetőjében részletesen elemzi a periféria helyzetét. A centrum politikai és gazdasági terét úgy jellemzi, mint amelyben horizontális ontológia érvényesül; ugyanakkor szerinte a filozófia fejlődésének kreatív korszakaiban mindig is a perifériákon született meg, és szép lassan a központok ontológiája felé haladt fejlődésének klasszikus időszakában. E mozgás végkifejleteként a centrum a 16. század óta ráerőltette magát a perifériákra a gondolkodásmód tekintetében, annak ellenére, hogy számos példát tudunk felmutatni arra vonatkozóan, miként születtek meg periferikus terekben különböző filozófiai iskolák. Dussel értelmezésében éppen a távoli emberek tudnak „tisztán gondolkodni”, akik valamiképp „kívül vannak”. S azért képesek erre, mert nincs olyan kiváltságuk (uralmuk), amelyet meg kellene védeniük. A kritikai gondolkodás tehát mindig a perifériáról ered, de végül a központ felé fordul, mert úgy hiszi, a centrum az egyetlen valóság, amely a létezés rendszereként szolgál, és így kifejezi a kultúra és az ember világának teljességét. Dussel még erősebben fogalmaz, amikor azt állítja, hogy a klasszikus filozófia mindenkor és teljes mértékben kifejezi a perifériák gyakorlati elnyomását, hiszen az uralkodó osztályok ideológiai hegemóniája mint filozófia jelentős szerepet játszott az európai történelemben (Dussel, 1992).

Dussel egy 1976-os előadásában azt állította, hogy a periféria keresztényei, akik a szegények felszabadítását várják és szorgalmazzák, (konstruktív módon) csak kritikusak tudnak lenni a „centrumegyházakkal” szemben, amelyek sokszor tényként fogadják el azt az uralmat, amelyet a központi helyzetű társadalmak és gazdaságok a periféria fölött gyakorolnak. Ezt a fajta uralmat tehát sajnos sok keresztény is támogatja, és éppen ezért van szükség Dussel szerint az egyház prófétai hangjára (Dussel, 1977). Ebben az összefüggésben érdemes tudatosítani, hogy az Újvilág felfedezése milyen módon változtatta meg alapjaiban az európai ember életét és gondolkodását, és hogy ez a változás később a perifériára is visszahatott. Dussel szerint ez a folyamat Európának központi szerepet jelölt ki, amelynek ugyanakkor Európa nem mindig volt tudatában, mert sajátosságát összekeverte az emberi egyetemességgel. Dussel szerint amikor önmagunkat központként ismerjük fel, egyszerre négy szempont érvényesül: elismerjük, hogy a központban vagyunk; tekintettel vagyunk egy különálló perifériára; elfogadjuk a bolygó/világ teljességét a maga komplexitásában; végül pedig azt is elismerjük, hogy a központból uralmat gyakorlunk a perifériák fölött (és ezt egyfajta erkölcsi kötelesség gyanánt tesszük). Amikor azonban – például európaiként – úgy véljük, hogy valamiféle egyetemességet fejezünk ki, egyszerre négy hibát vétünk: összekeverjük a központi létet az egyetemességgel; a perifériát nem emberinek ítéljük meg, mert nem része a központnak; nem ismerjük el a különbözőségben megtestesülő planetáris/univerzális egységet; végül pedig tagadjuk felelősségünket a láthatatlanul is gyakorolt uralomért (Dussel, 1991).

Dussellel ellentétben Alberto Methol Ferré uruguayi gondolkodó (1929–2009) és Ferenc pápa baráti, szellemi kapcsolatára a média viszonylag gyorsan felhívta a figyelmet a 2013-as konklávét követően. Bergoglio és Methol Ferré ismeretsége a hetvenes évekre nyúlik vissza. Első találkozásuk kontextusát a CELAM 1979-es pueblai konferenciája adta, amelyen Methol Ferré szakértőként és a záródokumentum szerkesztőjeként tevékenykedett. Éppen ezért Bergoglio és Methol Ferré kapcsolatának alapját ebben a kezdeti időszakban a pueblai konferencia „gyümölcsei” jelentették: közös aggodalmuk a felszabadítás teológiájával kapcsolatban, a kultúra teológiájáért való lelkesedés és el- hivatottság, valamint a szegények előnyben részesítése elvének szorgalmazása. Methol Ferré Bergoglio filozófusának is tekinthető, írásait a későbbi pápa évtizedeken át olvasta, és erőteljesen hatott rá a tudományterülethez nehezen besorolható gondolkodó poláris dialektikája. Emellett mindketten elkötelezettek voltak a technokrata-hedonista modell kritikájában, illetve a latin-amerikai egység gondolatának konstrukciójában, amelyben a népi kereszténységnek jelentős szerepet szántak (Borghesi, 2017; Díaz Kayel, 2015). A továbbiakban megnézünk néhány olyan szempontot, amely Ferenc pápa szellemi hátterét vizsgálva hozzásegít a centrum és a periféria viszonyának latin-amerikai értelmezéséhez.

Bergoglio és az argentin teológusok számára a nép elemzési kategóriájának két fő összetevője annak történetisége és kultúrája volt, hiszen a közös kultúra, a közös történelem és az azonos élettér fűzi egybe egy nép tagjait (a nép teológiájáról lásd: Kisnémet, 2023). Methol Ferré számára szintén meghatározó volt az ember történetisége, így kritikusan szemlélte az ahistorikus filozófiai gondolkodókat; számára az embert nem lehet absztrakt módon, önmagában értelmezni, csakis történeti mivoltában, amely azonban természetesen nem meríti ki az emberség lényegét. Tehát szerinte a néppé válásban az ember történetisége lesz nyilvánvalóvá. Úgy vélte, hogy épp a gyarmati leigázás terem- tett olyan helyzetet, amely mintegy a történeti dimenzió fölé helyezett egy statikus modellt, hiszen éppen a függőségi dinamika révén a történeti aspektus érvényét veszítette. És talán éppen ezért annyira fontos gondolat, hogy Ferenc pápa négy társadalmi princípiuma közül az egyik így hangzik: az idő a tér fölött áll (vö. Ferenc, 2014: 222–225). Hiszen a cselekvés időben történik, a szabad ember időben cselekszik, míg a statikus tér uralma arra törekszik, hogy elnyomja az időt; Methol Ferré éppen ezért tartotta szinkronikusaknak a gyarmati népeket (Díaz Kayel, 2015).

A fenti gondolatmenet alapján sejthetjük, hogy Methol Ferré és Bergoglio egyaránt bírálta a felvilágosodás történelemfilozófiáját, amely nagy hatással volt a 19–20. századi Latin-Amerikára; ez a gondolkodási keret ugyanis töréseket hozott létre a térségben az elitek és a nép, illetve a haladás és a hagyomány között. Methol Ferré úgy vélte, a latin-amerikai népek függetlenedésével paradox módon újabb szellemi függőségi helyzetek jöttek létre, amit a saját – akár vallási – hagyomány leértékelése vagy az új egzotikus kulturális modellektől való függés jelez. Mindez szerinte természetesen a modern embert értelmező új eszmény felépítésének irányába hatott. Erre a helyzetre válaszolt Bergoglio és Methol Ferré azon sürgetése, hogy a latin-amerikai népek szerezzék vissza történeti érzéküket, és újítsák meg hagyományaikat (Díaz Kayel, 2015).

Egy 2006-ban készült hosszú interjúban Methol Ferré felidézte Henrique C. de Lima Vaz brazil jezsuita gondolkodó meghatározását, mely szerint vannak „reflexív egyházak” és „forrásegyházak”. Előbbiek azok, amelyeket nagyrészt más egyházak határoznak meg, utóbbiak pedig azok, amelyek saját megújulásukhoz önmagukban találják meg forrásaikat. Az elmélet szerint minden egyház természetesen magában hordja mindkét jellegzetességet, de azért adódik egyfajta dominancia: ha történeti példát kellene mondani, akkor Methol Ferré szerint a trienti zsinat idején a spanyol és itáliai egyházak voltak „forrásegyházak”, a II. vatikáni zsinat idején pedig a francia és a német egyház. Methol Ferré értelmezésében a latin-amerikai egyház éppen átmenetben van, hogy „reflexív egyházból” „forrásegyházzá” váljon, ugyanis az egyház európai centruma átalakulóban van (lásd a már idézett gondolatot, miszerint a harmadik világ egyháza már a kapuban áll). Ugyanakkor Methol Ferré azt is hangsúlyozta, hogy ez a folyamat nem jár együtt egy Róma-ellenes helyi egyház kifejlődésével Latin-Amerikában, mert a latin-amerikai katolicizmus bázisa mindig is Rómában maradt. Hiszen ahogyan minden nemzetnek szüksége van egy fővárosra, ahol mintegy szintetizálódik sokszínűsége, úgy minden helyi egyház kommunikál a pápasággal, Róma pedig a partikuláris elemek új szintézisét hozza létre (Methol Ferré – Metalli, 2014).

A CELAM-konferenciák és a periféria

Röviden szeretnék kitérni arra, hogy a CELAM általános konferenciái miként nyilatkoztak meg a periféria, illetve a centrum-periféria viszonyának kérdéseiről. (Tudatosan kerülöm a szegények előnyben részesítése elvének terjedelmes kérdését, amely egy külön tanulmány önálló témája lehetne.) A CELAM megalakulását előkészítő 1955-ös riói konferencia nem foglalkozott hangsúlyosan a vizsgált kérdéssel, viszont a Medellínben rendezett 1968-as konferencia már igen. Érdekes megfigyelni, hogy – amint már korábban is utaltam rá – ezen a konferencián a centrum és a periféria kapcsolatának kérdését a függőségi elmélet paradigmáján belül vizsgálták. A záródokumentum így felismerte a nemzetek közötti növekvő függőséget, amelynek döntő befolyása van a periférián élő népek elmaradottságára. A különböző hatalmi központoktól való függés pedig azt is eredményezi, hogy a latin-amerikai nemzetek nem urai döntéseiknek és vagyonuknak. Latin-Amerika népeit két uralom tartja függőségben, vagyis két lehetőség között őrlődnek: az egyik a liberális kapitalista rendszer, a másik pedig a marxista rendszer, amelyeknek megvannak a maguk központjai. Ebben a szorongatott helyzetben Medellín a laikusokhoz fordult, különösen is azok felé, akiknek módjában állt a nemzetközi mozgalmak és szervezetek szintjén szót emelni a legszegényebbek érdekében, elősegítve átfogó fejlődésüket (II Conferencia General del Episcopado Latinoamericano, 1968).

Az 1979-es pueblai záródokumentum II. János Pál pápa egyik homíliáját idézve ismerte el a szenvedés latin-amerikai tapasztalatát, amelyre többek között a szegények és a városok perifériáin élők otthonában találhatunk. Éppen e tapasztalat miatt erősítette meg a záródokumentum a bázisközösségek munkáját, amelyet vidéken és a nagyvárosok peremvidékein új laikus szolgálatok tagjai végeznek a családi és a felnőttkatekézisek alkalmain. E közösségek erénye a személyes kapcsolat, Isten igéjének olvasása és az emberi valóságnak az evangélium fényénél végzett reflexiója; tagjaik pedig elkötelezettek a családok, a munka és a helyi közösségek iránt. A pueblai konferencia – a felszabadítás teológiájától némileg eltávolodva – azt is hangsúlyozta, hogy a felszabadítás üzenetének átadása mellett evangelizációs felhívásra és nevelésre is szükség van: ennek az ember teljes megtéréséhez kell hozzájárulnia, és nemcsak a társadalmi és így periferiális meghatározottságának megváltozását szükséges előmozdítania (III Conferencia General del Episcopado Latinoamericano, 1979).

A 2007-es aparecidai CELAM-konferencia záródokumentuma is számot vetett a hatalom és a vagyon latin-amerikai koncentrációjával, amely végső soron azok kirekesztéséhez vezet, akik nem eléggé képzettek vagy tájékozottak. Ezt a koncentrációt a fennálló pénzügyi rendszer mechanizmusai teremtik meg. A záródokumentum szerint éppen ez a szolidaritás nélküli globális paradigma sújtja a legerőteljesebben a szegényeket. Esetükben már nem kizsákmányolásról vagy elnyomásról van szó, hanem kirekesztésről, amely a társadalomhoz tartozásukat sérti, hiszen így ezek az emberek és csoportok már nem a társadalom alján vagy perifériáján élnek, hanem azon kívül; feleslegessé, eldobhatóvá, kiselejtezetté válnak. Ennek a tapasztalatnak kiemelkedő elszenvedői a nagyvárosok peremvidékén élők, ahol az erőszak különböző formái egyre csak terjednek; éppen ezért kell a városi pasztorációnak kiemelt figyelmet fordítania a nagyvárosi szenvedés világára és az új perifériák lakóira. Szükséges, hogy ezeken a területeken az egyház biztosítsa jelenlétét és közelségét, hogy a központ és a periféria lakói egyaránt megtalálják az élet teljességét Krisztusban. A dokumentum szerint a perifériákra küldött (laikus) szolgálattevők feladata, hogy általuk a perifériák lakói átérezzék, hogy az egyház elismeri szükségleteiket, védelmezi jogaikat, és arra törekszik, hogy előmozdítsa a közjót, a társadalmi igazságosságot és a békét. A dokumentum beszélt a létezés perifériáiról is, ahol az egyház az élet választására sarkall: a születés és a halál, a gyerekek és az idősek, valamint a betegek helyzetére gondolva, hiszen ezek a periferikus létállapotok különösen is óhajtják az evangélium fényét (V Conferencia General del Episcopado Latinoamericano, 2007).

Konklúzió

A tanulmány tézise szerint a latin-amerikai történelmi tapasztalatok és intellektuális útkeresések megismerése közelebb vihet minket annak megértéséhez, ahogyan Ferenc pápa a centrum és a periféria viszonyáról gondolkodik. Az írás egyik fontos állítása, hogy a történetiség és a történeti érzék számbavétele hozzásegíthet minket a centrum-periféria viszony értelmezéséhez. Ez érinti a latin-amerikai népek társadalom- és gazdaságtörténetét, amelynek értékelésekor a függőségi paradigma szempontjait nem lehet figyelmen kívül hagyni. E paradigma egyik alapállítása, hogy mindig vannak olyan (gazdasági) centrumok, amelyek valamiképp uralmat gyakorolnak a perifériás nemzetek felett. Nyilvánvaló, hogy ebből a tapasztalatból megszületik a felszabadulás iránti vágy, amelynek láthattuk a filozófiai és teológiai aspektusait is. E paradigma természetesen egy alapvetően konfliktusos helyzetet vázol fel centrum és periféria között, s a konfrontációból értelemszerűen a centrum kerül ki győztesen, és így képes fenntartani a függőségi helyzetet.

Egy másik megközelítés lehet egy kevésbé konfliktusos modell, amely inkább a tapasztalatcserére helyezi a hangsúlyt – ezt láthattuk a latin-amerikai egyházi élet történelmi tapasztalatának néhány értelmezőjénél. Nyilvánvalóan itt is hangsúlyos elem a centrum uralma, térnyerése – akár a gyarmati korszakban, akár a függetlenedési időszak után, akár egyházi, akár politikai értelemben –, de e modell értelmezhető úgy is, hogy a kölcsönösség irányába mutat. Ez a szemlélet többek szerint XII. Piusz és VI. Pál pápa szolgálata révén erősödött fel a 20. század közepe óta: ők érdeklődésükkel, figyelmükkel nyitottak voltak a Globális Dél egyházai iránt, olyannyira, hogy a hetvenes évekre bizonyosak lehettünk abban, hogy a centrum és a periféria egyházai közötti tapasztalatcsere első gyümölcsei megértek. E kapcsolat további érdekessége, hogy bár a centrum (Róma) mindig is ügyelt arra, hogy a periféria (Latin-Amerika) egyházainak hűségét valamiképp biztosítsa (például a latin-amerikai egyházi hierarchia romanizálásának szándékával), direkt vagy indirekt módon elősegítette a latin-amerikai csoportidentitás, illetve partikuláris öntudat kifejlődését, amely így hatással lehetett a globális katolicizmusra, aminek ékes bizonyítéka Ferenc pápa pontifikátusa.

Végül azt is láthatjuk, hogy egyes gondolkodók számára mennyire fontos annak hangsúlyozása, hogy a perifériás létnek milyen fontos szerepe lehet a kritikai gondolkodás kialakulásában, legyen szó filozófiai fejleményről vagy az egyházi élet szintjén megnyilvánuló cselekvésről (vö. az egyház prófétai tudatával és szerepével). Ebből a szempontból sem meglepő, hogy a CELAM konferenciái igyekeztek számba venni azokat a konkrét élethelyzeteket, amelyek perifériás jellegűek (például a nagyvárosok peremvidékének tapasztalatait). A perifériás helyzetek átfogóbb értelmezésére a tanulmány első felében tettem kísérletet, amelyben Ferenc pápa perifériákra vonatkozó megnyilatkozásait vizsgáltam. Mindebből jól körvonalazható az a latin-amerikai egyházi és társadalmi tapasztalat, valamint intellektuális reflexió, amelynek elemei hozzásegítenek bennünket, hogy a centrum és a periféria kapcsolatáról szóló pápai vízió értelmezéséhez szempontokat kapjunk. Mindez azért is sürgető, mert Ferenc pápa megnyilatkozásaiban meghatározó módon jelenik meg a téma, és ez a meghatározottság jellemző a nemrégiben lezárult szinódusi közgyűlésre is. Végső soron egyházunk jelenlegi és jövőbeli arcának közös alakításához kaphatunk muníciót az itt felvázolt szellemi kontextus révén.