Absztrakt

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben átalakult: a hosszú távú, stabil szervezeti jelenlét mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus részvétel. Jelen tanulmány azt vizsgálja, milyen feltételek mellett válhat az alkalmi bevonódás rendszeresebb, tartósabb elköteleződéssé. A kutatás egy 2025-ben készült online kérdőíves adatfelvételre (n = 241) és huszonnégy félig strukturált interjúra épül. Az elemzés feltárta, hogy a klasszikus szociodemográfiai tényezők önmagukban korlátozottan magyarázzák a rendszerességet, míg a belső, értékalapú motivációk és az ügy iránti elköteleződés szorosabban kapcsolódik a tartós jelenléthez. Az eredmények együttesen arra utalnak, hogy az epizodikus és rendszeres önkéntesség nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy elmélyülési folyamat eltérő szakaszai. A tanulmány hozzájárul az önkéntesség dinamikus és gyakorlati értelmezéséhez: rámutatva, hogy az alkalmi részvétel megfelelő szervezeti támogatás mellett fenntartható közösségi elköteleződéssé formálható.

Kulcsszavak: önkéntesség, rendszeres önkéntes részvétel, motiváció, civil szervezetek

DOI: 10.56699/MT.2026.2.9

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben jelentős átalakuláson ment keresztül: a hosszú távú, stabil szervezeti kötődés mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus, alkalomszerű részvétel (Hustinx et al., 2008; Rochester, 2018; Bartal, 2022). Ez utóbbi rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, amely rugalmasan illeszkedik az egyének élethelyzetéhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005). A segítő és karitatív szervezetek működésében ugyanakkor továbbra is kulcsszerepük van a rendszeresen visszatérő önkénteseknek, akik biztosítják a feladatvégzés folytonosságát, valamint a szervezeti tudás és bizalom fennmaradását (Wilson, 2000, 2012; Bartal, 2005; Hager–Brudney, 2004).

Ez a kettősség gyakorlati dilemmát is jelent: miközben az alkalmi részvétel belépési pontot kínál, a szervezetek hosszabb távon stabil jelenlétre építenek. A kérdés így nem csupán az, mi motiválja az önkéntességet, hanem az is, milyen feltételek mellett válik az alkalmi bevonódás tartós elköteleződéssé, és hogyan támogatható ez szervezeti oldalról. A rendszeresség magyarázatában a szakirodalom demográfiai és motivációs tényezőket egyaránt vizsgál (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Holdsworth, 2010; Bartal–Kmetty, 2011; Gyorgyovich, 2021; Fényes et al., 2023). A demográfiai változóknak önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a funkcionális megközelítés az értékorientált, társas és önfejlesztési motivációk szerepét hangsúlyozza (Clary–Snyder, 1999; Dorner, 2021). Empirikus eredmények szerint a belső, értékalapú motivációk (például az ügy iránti elköteleződés) szorosabban kapcsolódnak a tartós részvételhez, mint a külső, instrumentális tényezők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). Hazai vizsgálatok szerint a magyar önkéntesek motivációs mintázatai sokrétűek: a szolidaritás mellett egyre meghatározóbbak az önmegvalósításhoz kötődő tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ugyanakkor kevésbé feltárt, hogy az epizodikus önkéntesség térnyerése mellett ezek miként kapcsolódnak a rendszeres részvételhez.

A tanulmány központi állítása, hogy az önkéntesség rendszeressége nem kiindulópont, hanem olyan elmélyülési folyamat eredménye, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság kölcsönhatásban formálja a tartós elköteleződést.

Jelen tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a szociodemográfiai és attitűdbeli tényezők, valamint a motivációs és elköteleződési mintázatok milyen mértékben járulnak hozzá az önkéntes vállalások rendszerességéhez. Emellett azt is vizsgáljuk, elkülöníthetők-e olyan motivációs típusok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz. Eredményeink hozzájárulnak az epizodikus és rendszeres önkéntesség közötti átmenetek megértéséhez, és gyakorlati iránymutatást adhatnak az önkénteseket fogadó szervezetek számára.

ELMÉLETI HÁTTÉR ÉS KUTATÁSI KERET

Az önkéntesség – szerkezetének átalakulása, különösen az epizodikus részvétel erősödése miatt – új értelmezési kereteket igényel. A rendszeresség nem csupán a részvétel gyakoriságát jelenti, hanem azt is felveti, hogy milyen motivációs és elköteleződési folyamatok mentén alakul ki tartós bevonódás. Az alábbi elméleti áttekintés az epizodikus és rendszeres önkéntesség, valamint a motiváció és elköteleződés összefüggéseit vizsgálja az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek megértése érdekében.

Epizodikus és rendszeres önkéntesség

Az önkéntesség kutatásában a részvétel időbeli mintázata és rendszeressége központi kérdés. A klasszikus megközelítések a hosszú távú, stabil szervezeti kötődéssel járó önkéntességet tekintették domináns formának, amelyet kiszámítható jelenlét, erős integráció és az önkéntes szerep identitássá válása jellemez (Wilson, 2000; Wilson–Musick, 1997; Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). Ebben az értelmezésben a rendszeres önkéntesség tartós társadalmi szerepként jelenik meg.

A 2000-es évektől egyre nagyobb figyelem irányul az epizodikus önkéntességre, amely rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, és rugalmasabban illeszkedik az egyéni élethelyzetekhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005; Hustinx et al., 2008). A szakirodalom ezt a változást a késő modern társadalmak individualizációs folyamataival és az életutak fragmentálódásával hozza összefüggésbe, így az alkalmi részvétel az önkéntességnek nem a gyengülését, hanem az átalakulását jelzi (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). Hazai kutatások is megerősítik, hogy az epizodikus önkéntesség erősödése inkább adaptív újraszerveződést jelent (Bartal, 2022). A részvételi formák nem merev kategóriák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozoghatnak (Cnaan et al., 2022). A különbségek nemcsak időbeliek: a rendszeres önkénteseknek erősebb a kötődésük és a felelősségvállalásuk, míg az epizodikus részvétel alacsonyabb belépési küszöböt és rugalmasabb kapcsolódást kínál (Cnaan–Handy, 2005; Hager–Brudney, 2004). A két forma ugyanakkor nem zárja ki egymást: az alkalmi részvétel megfelelő feltételek mellett tartósabb bevonódássá alakulhat. A rendszeresség így nem statikus állapotként, hanem egy fejlődési folyamat eredményeként értelmezhető.

Motiváció és elköteleződés az önkéntességben

Az önkéntesség motivációinak vizsgálata a nemzetközi szakirodalomban elsősorban a funkcionális megközelítéshez kapcsolódik, amely szerint az egyének különböző pszichológiai és társas szükségleteik kielégítése érdekében vállalnak önkéntes tevékenységet (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ennek megfelelően az önkéntesség szolgálhat értékorientált célokat, a társas kapcsolódást, az önfejlesztést vagy karrierépítést, sőt érzelmi feszültségek kezelését is. A megközelítés egyik fontos implikációja, hogy a részvétel akkor válik fenntarthatóvá, ha az egyén számára releváns motivációk tartósan kielégülnek.

A kutatások arra is rámutatnak, hogy a motivációk nem azonos módon kapcsolódnak a tartós részvételhez. A belső, értékalapú motivációk (például az altruizmus vagy az ügy iránti elköteleződés) szorosabban összefüggnek a hosszabb távú bevonódással, mint a külső, instrumentális ösztönzők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). A fenntarthatóság így nem pusztán a motivációk jelenlétén, hanem a minőségükön is múlik.

Az elköteleződés túlmutat a kezdeti motivációkon: érzelmi kötődést, felelősségvállalást és identitásformáló szerepet jelent (Penner, 2002; Wilson, 2012). A rendszeres önkéntesség gyakran olyan folyamatként írható le, amelynek során a kezdeti motivációk fokozatosan stabil elköteleződéssé alakulnak (Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). A szakirodalom különbséget tesz az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés között: előbbi inkább értékalapú és morális, utóbbi a konkrét működési keretekhez és kapcsolatokhoz kötődik (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016). Az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés mozgatórugója, míg a szervezeti kötődés a hosszabb távú részvétel fenntartásában játszik kulcsszerepet (Hager–Brudney, 2004; Cnaan et al., 2022).

Hazai kutatások szerint a magyar önkéntesek motivációs struktúrájában egyszerre vannak jelen az értékorientált és az önmegvalósításhoz kapcsolódó tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ami arra utal, hogy az önkéntesség egyszerre proszociális és identitásformáló tevékenység.

Az epizodikus és rendszeres önkéntesség szempontjából kulcskérdés, hogy a motiváció miként alakul elköteleződéssé. Az alkalmi részvétel nem zárja ki a tartós bevonódást, amennyiben személyes jelentést nyer, és a szervezeti környezet támogatja a kötődés kialakulását (Studer, 2016). A rendszeresség így olyan folyamatként értelmezhető, amelyben a motiváció és a kapcsolati beágyazottság egymást erősítve formálja a tartós jelenlétet.

Szociodemográfiai tényezők szerepe az önkéntes részvételben

Az önkéntesség rendszerességének vizsgálatában a szociodemográfiai tényezők hagyományosan fontos háttérváltozók. Az életkor, az élethelyzet, a tanulói vagy foglalkoztatási státusz, valamint a családi állapot befolyásolják az egyén rendelkezésére álló időt, erőforrásokat és kapcsolati hálót (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Ugyanakkor a szakirodalom következetesen arra utal, hogy e tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van.

Az életkor az egyik leggyakrabban vizsgált változó: a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres önkéntesség, ami elsősorban az eltérő időbeli erőforrásokkal és életszakaszokkal magyarázható (Wilson, 2000; Hustinx et al., 2008; Gyorgyovich, 2021).

Az iskolai végzettség és a tanulói státusz szintén hatással lehet a részvétel formájára. A felsőoktatásban tanulók esetében az önkéntesség gyakran intézményesített programokhoz vagy karrierépítési szempontokhoz kapcsolódik, ami inkább epizodikus részvételt eredményezhet (Holdsworth, 2010; Wilson–Musick, 1997), míg a magasabb végzettség hosszabb távon kedvezhet a rendszeres jelenlétnek (Wilson–Musick, 1997). Hazai sajátosságként a kötelező iskolai közösségi szolgálat növeli az önkéntességgel való találkozás esélyét, de önmagában nem garantálja a tartós részvételt (Fényes–Pusztai, 2012; Fényes, 2015).

A családi állapot és a foglalkoztatási helyzet hatása összetettebb: a stabil élethelyzet egyes esetekben elősegíti, máskor korlátozza a részvételt, ami arra utal, hogy a rendszeresség nem pusztán társadalmi státusz kérdése, hanem az időstruktúra és az élethelyzet függvénye (Wilson, 2000; Bartal–Kmetty, 2011).

Mindezek alapján a szociodemográfiai tényezők fontos kontextust adnak, de a rendszeresség inkább olyan összetett folyamat eredményeként ragadható meg, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság együttesen alakítja az önkéntes jelenlétet. Az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek így több tényező kölcsönhatásában értelmezhetők. A következőkben e komplex összefüggésrendszer empirikus vizsgálatára teszünk kísérletet.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK ÉS VIZSGÁLATI FÓKUSZ

A tanulmány célja annak feltárása, hogy milyen feltételek mellett válik az önkéntes tevékenység alkalmi részvételből rendszeresebb, tartósabb bevonódássá. Az elméleti áttekintés alapján a rendszeresség nem csupán szociodemográfiai adottságok, hanem motivációs és elköteleződési folyamatok mentén értelmezhető.

Vizsgálatunk központi kérdése ezért az, hogy milyen tényezők járulnak hozzá az önkéntes tevékenység rendszerességéhez, és miként kapcsolódnak egymáshoz az élethelyzeti keretek, a motivációs mintázatok és az ügy iránti elköteleződés.

A kutatás során az alábbi kérdésekre kerestük a választ:

• Kimutatható-e kapcsolat a szociodemográfiai jellemzők és az önkéntes tevékenység rendszeressége között, és milyen mértékű ez a kapcsolat?
• Elkülöníthetők-e olyan motivációs mintázatok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, valamint a szervezeti és ügy iránti elköteleződéshez?

Feltételezésünk szerint a demográfiai tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a motivációs profilok eltérő részvételi gyakorisággal és elköteleződési mintázattal jellemezhetők. A következőkben e kérdések empirikus vizsgálatának módszertani keretét mutatjuk be.

MÓDSZERTAN

A kutatás mintája és adatfelvétele

A vizsgálat online kérdőíves adatfelvételen és félig strukturált interjúkon alapult. A kérdőívet 2025-ben, három hónapon keresztül terjesztettük önkénteseket fogadó szervezeteken keresztül. A mintába kerülés feltétele az önkéntesség tapasztalatának megléte volt, függetlenül a gyakoriságától. Az adatfelvétel során különböző tevékenységi területeket lefedő szervezeteket vontunk be (KSH-besorolás szerint), biztosítva a minta heterogenitását.

A kérdőív a szociodemográfiai jellemzők mellett az önkéntes tevékenység gyakoriságára, területére és a szervezeten belüli szerepre vonatkozó kérdéseket tartalmazott. A motivációs struktúra vizsgálatához a Volunteer Function Inventory (Clary et al., 1998) adaptált, harminctételes kérdéssorát alkalmaztuk (Cronbach-alfa = 0,943), hétfokozatú skálán mérve az állítások relevanciáját.

A kérdőívet 241 fő töltötte ki. A minta nem reprezentatív, ugyanakkor társadalmi háttér szempontjából heterogén. Nagyságából adódóan a kereszttáblás elemzésekben nem minden esetben teljesült az az elvárás, hogy a cellák legfeljebb 20 százalékában legyen ötnél kisebb elemszám, ami azonban az eredmények érdemi értelmezését nem befolyásolta.

A kvalitatív szakaszban huszonnégy félig strukturált interjú készült, amelyek a részvételi mintázatok mögötti tapasztalatok mélyebb feltárását tették lehetővé. Az interjúalanyokat a kérdőívtől függetlenül, kényelmi mintavétellel és hólabdamódszerrel toboroztuk. Az interjúk három fő témakörre fókuszáltak: szociodemográfiai háttér, az önkéntességhez való viszony és motivációk, valamint az ügy és a szervezet iránti elköteleződés. A részvétel önkéntes és anonim volt, a kutatás során az etikai előírások betartására kiemelt figyelmet fordítottunk.

Elemzési stratégia

Az elemzés célja annak feltárása volt, hogy az önkéntes tevékenység rendszeressége miként függ össze a résztvevők szociodemográfiai jellemzőivel, motivációival és elköteleződési mintázataival. A kvantitatív adatok feldolgozása során leíró statisztikákat és kereszttáblás elemzéseket alkalmaztunk a háttérváltozók és a részvétel gyakoriságának vizsgálatára (I., II. melléklet).

A motivációs struktúra feltárására többváltozós elemzési eljárásokat végeztünk, amelyek lehetővé tették eltérő motivációs profilok azonosítását. E profilokat a részvétel rendszerességével vetettük össze, hogy feltárjuk az elköteleződés és a gyakoriság közötti összefüggéseket (III., IV. melléklet).

A kvalitatív interjúk kiegészítették a kvantitatív eredményeket: segítségükkel a kimutatható mintázatok mögötti élethelyzeti és kapcsolati dimenziók is értelmezhetővé váltak. Az anonimizált interjúk alapján tematikus elemzést végeztünk.

EREDMÉNYEK

A minta szociodemográfiai összetétele

A kérdőíves felmérésben 241 fő vett részt, többségük nő, párkapcsolatban élő és magas iskolai végzettségű volt. Az átlagéletkor 46,6 év (szórás: 18,6), a minta életkori és társadalmi szempontból heterogén. A válaszadók többsége budapesti, közel felük részt vett iskolai közösségi szolgálatban, és több mint egyharmaduk nem végzett fizetett munkát, főként tanulói vagy nyugdíjas státusz miatt (I. melléklet). A huszonnégy interjúalany többsége középkorú, nő és felsőfokú végzettségű volt, ugyanakkor eltérő hátterük lehetővé tette a részvételi mintázatok összehasonlítását.

A rendszeresség és az élethelyzeti tényezők kapcsolata

A kérdőíves vizsgálat eredményei szerint az önkéntes tevékenység rendszeressége csak részben magyarázható demográfiai tényezőkkel: a legtöbb háttérváltozó (például nem, iskolai végzettség, anyagi helyzet) nem mutatott szignifikáns összefüggést a részvétel gyakoriságával (II. melléklet).

Az életkor esetében ugyanakkor szignifikáns, de mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 38,88; p = 0,03; Cramer V = 0,20): a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres részvétel (1. ábra).

1. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Korcsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;1 n = 241

2. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Családi állapot szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;2 n = 241

A családi állapot szintén szignifikáns, de gyenge kapcsolatot mutatott a részvétel gyakoriságával (χ² = 23,98; p = 0,02; Cramer V = 0,18): a párkapcsolatban élők és az egyedülállók körében gyakoribb a rendszeres, míg az özvegyeknél az epizodikus részvétel (2. ábra).

A legerősebb kapcsolat az elmúlt évi szervezeti aktivitás és a rendszeresség között mutatkozott (χ² = 107,55; p < 0,001; Cramer V = 0,33): a több szervezetben aktívak nagyobb arányban végeztek rendszeres vagy folyamatos önkéntes munkát (3. ábra).

3. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Önkéntes szervezetek száma szerinti bontás, az elmúlt évre vonatkozóan (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;3 n = 241

Az eredmények alapján az látszik, hogy a rendszeresség nem általános társadalmi státusztényezők mentén különül el, hanem inkább az élethelyzeti és részvételi beágyazottság bizonyos dimenziói szerint.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet: az életkori különbségek nem pusztán generációs sajátosságok, hanem eltérő élethelyzetekhez és időstruktúrákhoz kapcsolódnak. A fiatalabbak inkább élményorientált, projektalapú tevékenységként, az idősebbek pedig strukturált, felelősséggel járó szerepként értelmezik az önkéntességet.

A rendszerességet befolyásolja a munkarend, a családi kötelezettségek és az időgazdálkodás kiszámíthatósága: a rugalmasabb időbeosztás gyakoribb, de kevésbé stabil részvétellel, a kötöttebb élethelyzet ritkább, de tartósabb jelenléttel jár együtt.

A szervezeti beágyazottság és a tapasztalat szintén meghatározó: az erős szervezeti kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalt önkéntesek nagyobb eséllyel vesznek részt rendszeresen a munkában, míg a kevésbé integráltak inkább alkalmi jelleggel kapcsolódnak be.

Mindez arra utal, hogy a rendszeresség nem egyetlen demográfiai tényező mentén alakul, hanem élethelyzeti, tapasztalati és kapcsolati dimenziók összefonódásában.

Motivációs mintázatok és részvételi gyakoriság

A leíró statisztikák alapján a minta egészében a belső, értékalapú indítékok domináltak: a szolidaritáshoz és segítségnyújtáshoz kapcsolódó állítások esetében a válaszadók több mint kétharmada magas egyetértést jelzett, míg a karrierhez vagy a külső elvárásokhoz kötődő motivációk alacsonyabb támogatottságot kaptak.

A többváltozós elemzés négy faktort azonosított, amelyek a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázták: (1) karrier- és önfejlesztési orientáció, (2) szolidaritás és empátia, (3) társas normák és közösségi hatás, (4) önjutalmazás és emocionális visszacsatolás. A szakirodalomhoz képest (Clary et al., 1998; Esmond–Dunlop, 2004; Bartal–Kmetty, 2011) az alacsonyabb faktorszám inkább egyes dimenziók összeolvadására utal.

4. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Klasztercsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;4 n = 167

Az altruisztikus–énorientált tengely mentén jól elkülönül egy altruista dimenzió (szolidaritás és empátia), míg a többi faktor inkább énorientált jellegű; az individualista–kollektivista keretben az első és negyedik faktor az individualista, a második és harmadik a kollektivista pólushoz sorolható.

A faktorértékek alapján végzett klaszterelemzés négy motivációs profilt azonosított (n = 167): céltudatos fiatalok (27%; n = 45), empatikus értelmiségiek (28%; n = 47), visszacsatolásra vágyók (28%; n = 47) és elfoglaltságot kereső nyugdíjasok (17%; n = 28). A klaszter-tagság és a rendszeresség között szignifikáns, gyenge-mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 23,00; df = 12; p = 0,028; Cramer V = 0,214) (4. ábra).

A céltudatos fiatalokat erősen instrumentális orientáció jellemzi: az önkéntességet fejlődési lehetőségként és célorientált tevékenységként értelmezik, miközben a társas normák is meghatározók. Ez a részvételi mintázatukban is megjelenik: körükben a folyamatos (40%) és a rendszeres (38%) bevonódás aránya a legmagasabb.

Az empatikus értelmiségieket értékalapú, proszociális motivációk vezérlik, részvételük nem kötődik külső elismeréshez. Ennek megfelelően főként rendszeres önkéntesség jellemzi őket (51%), míg a folyamatos jelenlét aránya alacsonyabb (17%).

A visszacsatolásra vágyók esetében az érzelmi motivációk dominálnak: az önkéntesség számukra társas megerősítést és kapcsolati élményt nyújt. Bár körükben magas a rendszeres részvétel (57%), a folyamatos bevonódás kevésbé jellemző (21%), ami az élmény- és visszacsatolásfüggő aktivitásra utal.

Az elfoglaltságot kereső nyugdíjasoknál az önkéntesség inkább strukturáló, időkitöltő funkciót tölt be, és gyakran epizodikus: a „ritkán” kategória dominál (21%), míg a folyamatos részvétel alacsony (14%).

Az eredmények alapján látható, hogy a belső, értékalapú orientációjú csoportokban gyakoribb a rendszeres, míg az emocionális vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilokban az epizodikus részvétel.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet. Az értékalapú motivációval rendelkező résztvevők gyakran morális kötelességként tekintenek az önkéntességre: „Ilyen dolgok miatt szeretek önkénteskedni. Hozzájárulhatok, hogy jobb országunk legyen ezáltal” (környezetvédelem, 25 éves nő). Számukra a rendszeresség következetes jelenlétet és vállalt szerepet jelent, amely idővel identitásjellegűvé válhat: „Értelmet ad az életemnek” (gyermekvédelem, 72 éves nő).

Ezzel szemben az élmény- és kapcsolatorientált motivációk inkább rugalmasabb, projektalapú részvétellel járnak. Ugyanakkor az interjúk azt is jelzik, hogy a motiváció dinamikus, azaz kezdetben instrumentális vagy élményalapú indítékok is elmélyülhetnek: „Egymásra találtunk, fontosak számomra a kollégák, kialakultak barátságok” (vallási, 65 éves nő).

A kvalitatív eredmények tehát megerősítik, hogy a rendszeres önkéntesség szorosabban kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz, miközben a tartós bevonódás kialakulása dinamikus, kölcsönhatásokon alapuló folyamat.

DISZKUSSZIÓ

A tanulmány eredményei több ponton megerősítik, ugyanakkor árnyalják is az önkéntesség rendszerességével kapcsolatos korábbi elméleti megállapításokat. A klasszikus szakirodalom a rendszeres önkéntességet stabil társadalmi szerepként írja le, amelyet erős szervezeti integráció és identitásalapú kötődés jellemez (Wilson, 2000; Penner, 2002). Ezzel összhangban vizsgálatunk is azt mutatja, hogy a tartós részvétel szorosan kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz.

Ugyanakkor eredményeink azt a modernizációs megközelítést is alátámasztják, amely az epizodikus önkéntesség térnyerését az életutak fragmentálódásával és az individualizáció erősödésével magyarázza (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). A kvantitatív és kvalitatív eredmények egyaránt azt jelzik, hogy az alkalmi és rendszeres részvétel nem egymást kizáró formák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozognak (Cnaan et al., 2022). Ez megerősíti a tanulmány kiinduló állítását, miszerint a rendszeresség nem kiindulópont, hanem egy elmélyülési folyamat eredménye.

A szociodemográfiai tényezők korlátozott magyarázóereje szintén összhangban áll a korábbi kutatásokkal (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Bár az életkor és bizonyos élethelyzeti tényezők (például szervezeti aktivitás) szignifikáns összefüggést mutattak a rendszerességgel, hatásuk mérsékelt maradt. A kvalitatív eredmények rámutatnak, hogy e különbségek mögött nem pusztán demográfiai kategóriák, hanem eltérő időstruktúrák, erőforrások és élethelyzeti kötöttségek állnak. Ez alátámasztja azt az értelmezést, hogy a részvétel inkább élethelyzeti beágyazottságként, semmint statikus társadalmi jellemzőként ragadható meg.

A motivációk szerepe a rendszeresség magyarázatában különösen hangsúlyosan jelenik meg. Eredményeink megerősítik a funkcionális megközelítés alapfeltevését, miszerint az önkéntesség különböző pszichológiai szükségletek kielégítésének eszköze (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ugyanakkor világosan kirajzolódik, hogy a belső, értékalapú motivációk szorosabban kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, mint a külső, instrumentális tényezők, rímelve Richard M. Ryan és Edward L. Deci (2000) felvetéseire. A klaszterelemzés eredményei ezt empirikusan is alátámasztják: az értékorientált csoportokban gyakoribb a rendszeres részvétel, míg az emocionális visszacsatolásra vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilok inkább epizodikus mintázatot mutatnak.

Az elköteleződés szerepe szintén kulcsfontosságú. A szakirodalom szerint a tartós önkéntesség azzal függ össze, hogy a tevékenység az egyén identitásának részévé válik (Penner, 2002; Wilson, 2012). A kvalitatív eredmények ezt a folyamatot dinamikus átalakulásként ragadják meg: a kezdetben instrumentális vagy élményalapú motivációk idővel értékalapú, identitásjellegű elköteleződéssé mélyülhetnek. Ez összhangban áll Allen M. Omoto és Mark Snyder (1995) modelljével, amely a tartós önkéntességet folyamatként értelmezi.

Eredményeink továbbá alátámasztják az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés megkülönböztetésének relevanciáját (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016; Hager–Brudney, 2004). Az interjúk alapján az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés elsődleges motivációja, míg a szervezeti kapcsolatok – különösen a közösségi élmények és személyes kötődések – kulcsszerepet játszanak a tartós részvétel fenntartásában. Ez összhangban áll Sibylle Studer (2016) megállapításával, miszerint a szervezeti környezet meghatározó az önkéntesek megtartásában. Összefoglalva a tanulmány eredményei arra utalnak, hogy az önkéntesség rendszeressége komplex, többdimenziós folyamatként értelmezhető. A demográfiai tényezők keretet adnak, de önmagukban nem magyarázzák a részvételt; a motivációk minősége és az elköteleződés alakulása viszont kulcsszerepet játszik abban, hogy az alkalmi bevonódás tartós jelenlétté alakul-e.

KÖVETKEZTETÉSEK

A kutatás legfontosabb következtetése, hogy az önkéntesség rendszeressége nem statikus állapot, hanem fokozatos elmélyülési folyamat eredménye. Az epizodikus és rendszeres részvétel nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy kontinuum különböző pontjai, amelyek között az egyének élethelyzetük, motivációik és szervezeti tapasztalataik mentén mozognak.

Gyakorlati szempontból ez több fontos tanulságot hordoz a civil és karitatív szervezetek számára. Az epizodikus önkéntesség nem csupán átmeneti vagy „gyengébb” részvételi forma, hanem potenciális belépési pont a tartós elköteleződés felé. Ennek megfelelően kulcsszerepe van az első tapasztalatok minőségének, a visszacsatolásnak és a kapcsolati beágyazottság tudatos erősítésének.

A megtartás szempontjából nem elsősorban a demográfiai jellemzők a meghatározók, hanem az, hogy a szervezetek képesek-e a különböző motivációs profilokhoz illeszkedő bevonódási lehetőségeket kínálni. Az értékalapú jelentésképzés támogatása, a tevékenység társadalmi hatásának láthatóvá tétele, valamint a közösségi kapcsolatok erősítése egyaránt hozzájárulhat a rendszeres részvétel kialakulásához.

A kutatás rámutat a kapcsolati „horgonyok” jelentőségére is: a közösséghez, a szervezeti vezetéshez vagy az ügyhöz való személyes kötődés olyan megtartóerőt jelent, amely túlmutat a kezdeti motivációkon. Ennek megfelelően a mentorálás, a visszajelzés és a közösségi élmény tudatos szervezése stratégiai jelentőségű lehet.

A tanulmány eredményeit ugyanakkor korlátok között kell értelmezni. A minta nem reprezentatív, és önszelekciós torzítást hordozhat, így az eredmények nem általánosíthatók a teljes populációra. A keresztmetszeti adatfelvétel nem teszi lehetővé az oksági viszonyok feltárását, különösen a motivációs átalakulás tekintetében. A kvalitatív eredmények értelmező jellegűek, és nem statisztikai érvényűek.

A jövőbeli kutatások számára ígéretes irány az önkéntes részvétel longitudinális vizsgálata, különösen az epizodikus bevonódás és az identitásalakulás kapcsolatának feltárása, valamint a különböző szervezeti gyakorlatok hatásának összehasonlító elemzése.

MELLÉKLETEK

I. táblázat: Demográfiai változók statisztikai mutatói (saját szerkesztés)

II. táblázat: Az önkéntes tevékenység rendszerességének megoszlása a különböző demográfiai változók mentén

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 241

 III. A motivációs skála elemzésének részletei

A motivációs struktúra feltárására a Judy Esmond és Patrick Dunlop (2004) Volunteer Motivation Inventory (VMI) modelljére épülő, harminctételes kérdéssor adatait elemeztük.

A faktorstruktúra azonosítására főkomponens-elemzést (Principal Component Analysis, PCA) alkalmaztunk varimax rotációval. Az adatok alkalmasságát a Kaiser–Meyer–Olkin-mutató (KMO = 0,882) és a Bartlett-féle sphericity próba igazolta (χ² = 1803,329; df = 190; p < 0,001), amelyek alapján a változók közötti korrelációs szerkezet megfelelő volt a többváltozós elemzéshez.

Az elemzés során több lépésben kizártuk azokat a tételeket, amelyek alacsony kommunalitással rendelkeztek (0,40 alatti érték), illetve amelyek több faktoron is jelentős (0,40 feletti) töltést mutattak. A végső modell húsz változót tartalmazott.

A faktorok számának meghatározásakor a Kaiser-kritérium (1-nél nagyobb saját érték), valamint a scree plot vizuális vizsgálata alapján négy faktor megtartása bizonyult indokoltnak. A négyfaktoros megoldás a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázta.

A kialakult faktorok tartalmi értelmezése alapján az alábbi dimenziók különültek el:

1. karrier- és önfejlesztési orientáció;
2. szolidaritás és empátia;
3. társas normák és közösségi hatás;
4. önjutalmazás és emocionális visszacsatolás.

A teljes faktorstruktúrát, a faktortöltéseket és a magyarázott varianciaértékeket a III/a és III/b táblázat tartalmazza.

A faktorértékeket Anderson–Rubin-módszerrel számítottuk, amely biztosítja a faktorok közötti ortogonalitást és standardizált eloszlását.

III/a táblázat: A teljes faktorstruktúra és a hozzá tartozó faktortöltések

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

III/b táblázat: Teljes magyarázott varianciahányad

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

A motivációs profilok azonosítására a számított faktorértékek alapján klaszterelemzést végeztünk (n = 167). A klaszterképzés kétlépéses (two-step) eljárással történt, log-likelihood távolságmértékkel.

A klaszterszám meghatározásakor a Bayes-féle információs kritériumot (BIC) vettük figyelembe. A modellilleszkedési mutatók alapján a négyklaszteres megoldás bizonyult a leginkább értelmezhetőnek és statisztikailag stabilnak. A klaszterek mérete közel kiegyensúlyozott volt.

A klaszterek közötti különbségeket faktorátlagok segítségével vizsgáltuk. A részletes faktorátlagokat a IV. táblázat tartalmazza.

IV. táblázat: Faktorátlagok a különböző klasztercsoportokban

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

Végjegyzet

1. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
2. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
3. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
4. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.

Absztrakt

A tanulmány célja annak bemutatása, hogy az Olaszországot érintő bevándorlás kapcsán a civil szervezetek milyen konfliktusokkal és dilemmákkal szembesülnek munkájuk során. Fontos célkitűzés a felmerülő problémák etikai dimenzióinak a felvillantása, rámutatva, hogy a bevándorlás és kezelése nem merülhet ki pusztán jogi szabályozásában vagy határrendészeti, biztonságpolitikai értelmezésében. A jelenség összetettsége komplex válaszokat tesz szükségessé. E konfliktusok megértéséhez röviden tisztáznunk kell az országot érintő migrációs trendeket és a rájuk adott politikai válaszlépéseket, mivel ezek kontextusában értelmezhető a civil szféra szerepe. A civil szervezetek középpontba állítása olyan alulnézeti perspektívát kínál, amely hozzájárul a bevándorlás jelenségének mélyebb megértéséhez.

Kulcsszavak: bevándorlás, civil szervezetek, dilemmák, Olaszország

DOI: 10.56699/MT.2026.2.8

A migráció mindig is létező jelenség volt, egyidős az emberiség történetével, hiszen minden korszakban voltak olyanok, akik különböző okokból a vándorlás mellett döntöttek, és új helyen telepedtek le. A jelenség a globalizáció és a demokratizálódás felgyorsulásával még inkább központi szerepet kapott, és a hétköznapi, valamint a tudományos életben is egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. A migráció számtalan kérdést érint, többek között politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, jogi, de akár filozófiai és etikai dilemmákat is. Ez az összetettség megnehezíti a róla szóló vitát és a megoldását is. Ugyanakkor az is igaz, hogy egyszerűen nem lehet a migrációról az etikai és humanitárius oldala nélkül gondolkodni, mely szervesen hozzátartozik, folyamatosan felmerülő kérdésként és konfliktusok forrásaként is jelentkezik.

Jelen tanulmány az olaszországi bevándorlási esetek közül szeretne néhányat felvillantani, olyanokat, amelyekkel főként a civil szervezetek találkoznak munkájuk során. Az Olaszország felé tartó migráció alulnézeti vizsgálata lehetővé teszi annak feltárását, hogy a bevándorlás nem csupán állami és uniós szabályozási kérdésként jelentkezik, így a kezelése sem merül(hetne) ki a jogi szabályozásban, hiszen a jelenség sokkal összetettebb, így komplex választ is kíván. Ahhoz, hogy ezt alaposan megértsük, szót kell ejteni az olaszországi helyzetről, vagyis szükség van az olasz migrációs trendek és politikai válaszlépések rövid áttekintésére. Az írás a dilemmák feltárása során erős hangsúlyt helyez az alulnézeti perspektívából való vizsgálódásra, a civil szervezetek nézőpontjára, az általuk megtapasztalt, etikai dimenzióktól sem mentes dilemmákra, rámutatva arra is, hogy a bevándorlást fontos lokális perspektívák alapján, mikroszinten is vizsgálni. A civil szervezetek tapasztalatainak és narratíváinak középpontba állítása megkérdőjelezi a bevándorlás domináns biztonságpolitikai értelmezéseit, és rámutat, milyen fontos, hogy az NGO-k közvetítsék ezeket az egyéni tapasztalatokat a nemzetközi diskurzus szintjére.

E dolgozatban azokat a helyzeteket nevezzük etikai dilemmának, amelyekben egymással versengő, normatív elvek vagy értékek (például igazságosság, biztonság, szolidaritás) között kell dönteni, és nincs egyértelműen domináns megoldás. Nem cél egy átfogó etikaelméleti elemzés elkészítése, ugyanakkor a vizsgált migrációs kérdések etikai dimenzióinak azonosítása során implicit módon megjelennek utilitarista és deontológiai megfontolások is. A tanulmány kívánt konklúziója az, hogy az etikai dimenziók segítségül hívásával rámutasson azon pontokra, amelyeken a civil szervezetek tevékenysége ütközik az állami szuverenitás, a határvédelem és az európai migrációs politika gyakorlataival.

OLASZORSZÁG ÉS A MIGRÁCIÓ

Olaszország a 20. század során jelentős kibocsátó országból fokozatosan tranzit-, majd befogadóországgá vált. A 19. század végétől a 20. század elejéig olaszok milliói hagyták el a félszigetet, és főként a tengerentúlon kezdtek új életet. 1879 és 1915 között több mint tizennégymillió olasz vándorolt el, kezdetben az északi, majd a déli régiókból. A kivándorlók közel 90 százaléka írástudatlan volt, ami jelentősen megnehezítette az emigrációt, és jól mutatja a szegénység mértékét, mint erős push faktort (Ursetta, 2022: 20). Pull faktorként az Amerikai Egyesült Államok, Argentína és Brazília gazdasági lehetőségei jelentek meg. A kivándorlók számos nehézséggel – nyelvi problémák, munkakeresés, beilleszkedés – szembesültek, miközben diszkrimináció és rasszizmus is érte őket.

Az ötvenes-hatvanas évektől újabb emigrációs hullám indult, amikor sok olasz főként észak- és nyugat-európai vendégmunkásként vállalt munkát. 1876 és 1976 között összesen 25–30 millió olasz hagyta el az országot, ami így a modern kor egyik legnagyobb migrációs hullámának tekinthető. A legújabb hullámot a 2008-as gazdasági válság indította el, amely különösen a fiatalokat érintette (Ursetta, 2022: 20). 2011 és 2020 között mintegy 980 ezer olasz vándorolt ki, közülük körülbelül 250 ezren magasan képzettek voltak (Istat, 2022).

A kivándorlás mellett – észak és dél eltérő fejlettsége miatt – jelentős volt a belső migráció is. Ez különösen az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig erősödött, amikor rövid idő alatt több százezer ember költözött északra (Spegno, 2016; Rausa, 2012). A folyamat társadalmi feszültségeket és diszkriminációt is eredményezett. A belső migráció a kilencvenes évektől, különösen a tanulási célú elvándorlás révén, újra felerősödött, ami hozzájárult a dél elnéptelenedéséhez (Panichella, 2014: 40).

A 20. század második felétől Olaszország egyre inkább tranzit-, majd befogadóországgá vált. A hetvenes évektől nőtt a bevándorlás, majd 2011 után – Líbia destabilizációját követően – jelentősen felgyorsult. A 2015–2016-os migrációs válság idején rekordszámú bevándorló volt, 2014 és 2017 között annyian érkeztek tengeren, mint az előző két évtizedben összesen (Tanács-Mandák, 2018: 5). Arányuk 2005-ben 4,1 százalék volt, de 2025-re már 10 százalék lett (Tuttitalia, 2025: 1). Olaszország, még ha a közelmúltbeli növekedés mérsékeltebb volt is, az abszolút számokat tekintve az Európai Unió egyik legnagyobb számú bevándorlóközösségének ad otthont (Stato dell’integrazione, 2026). Fontos megjegyezni, hogy az illegális bevándorlás is jelentős: napjainkban a becslések szerint 500–800 ezer ember él az országban hivatalos papírok nélkül. Egy részük tranzit-országként használja Olaszországot, míg mások célországnak tekintik (Dömös, 2019).

BEVÁNDORLÁS ÉS POLITIKA

A migrációs trendek alakulása és a felmerülő problémák vonatkozásában a mindenkori olasz szabályozást is érdemes röviden áttekinteni, hiszen e politika számtalan dilemma forrása. Az olasz bevándorláspolitika az európaihoz képest viszonylag későn alakult ki, és kezdetben igen megengedő volt. A bevándorlással foglalkozó első törvény 1986-ban született meg (Foschi-törvény, 1986), az első átfogóbb szabályozás pedig 1990-ben lépett hatályba (Martelli-törvény, 1990). Az 1998-as Turco–Napolitano-törvény volt az első szisztematikus és komplex törvény, amely már nemcsak vészhelyzetet próbált kezelni (Turco–Napolitano-törvény, 1998). A 2002. évi 189. számú törvény a bevándorlás további szigorításait tartalmazta, aminek köszönhetően megszületett az Európai Unió egyik legrestriktívebb bevándorlási törvénye, az úgynevezett Bossi–Fini-törvény (2002). A jogszabály szigorította a tartózkodási engedélyek meghosszabbításának feltételeit, büntette az illegális bevándorlást, világos különbséget tett az országba törvénytelenül és legálisan érkezők között, valamint szankcionálta a tartózkodási engedélyek lejárta után is az országban maradókat (túltartózkodókat). 2006-tól a megváltozott politikai helyzet, Romano Prodi kétéves balliberális kormányzási ciklusa a bevándorlási politikára is kihatott, kezdetben enyhülő, majd ismét szigorodó időszak következett. 2008-tól a Berlusconi-kormány az Északi Ligával karöltve, kihasználva az egyre inkább bevándorlásellenes közhangulatot, tovább szigorította a bevándorlási törvényeket. A migrációs politika 2012-ben a Maroni–Tremonti-féle miniszteri rendelettel tovább szigorodott, és a bevándorlás törvényessé tételéhez, a tartózkodási engedélyek kérelmezéséhez (permesso di soggiorno) 80–200 eurós eljárási díjakat szabtak ki (Maroni–Tremonti-rendelet, 2011; Szabó, 2012; Polchi, 2012). 2013-ban a lampedusai hajókatasztrófa hatására a migrációs politikában enyhülés következett be. Részben ez utóbbinak, részben a nemzetközi eseményeknek köszönhetően a 2014 és 2016 közötti időszak a bevándorlás tekintetében kiugró éveket jelentett (több rekordadattal). Ez a felerősödő migrációs nyomás aztán ismét arra késztette az olasz kormányzatot, hogy változtasson politikáján. Tulajdonképpen már 2017-től ismét szigorodó bevándorláspolitikát láthatunk, amely a 2018-ban koalíciós kormányban hatalomra kerülő Matteo Salvini belügyminisztersége alatt kiadott Salvini-dekrétumokban csúcsosodott ki (Salvini-dekrétumok, 2018–2019; Dömös, 2019). Ebben az időszakban – többek között – tovább szigorodtak a tartózkodási engedélyek kiadásának feltételei, ugyanis a törvény megnehezítette, hogy az érkezők humanitárius okokból szerezzenek menekültstátuszt. Giuseppe Conte második, majd Mario Draghi szakértői kormánya idején a belügyminiszter, Luciana Lamorgese nem sokat változtatott a korábbi irányvonalon, de bizonyos pontokon enyhébb szemléletet képviselt.

A 2022 óta regnáló, Giorgia Meloni vezette kormánytól a bevándorláspolitikát tekintve kezdetben még radikális irányváltásra, további szigorodásra lehetett számítani, ám idáig ez nem látszik megvalósulni, és új elemekkel kiegészülve maradnak az eddigi prioritások. A hangsúly továbbra is a határvédelmen és a visszatoloncoláson van, amelynek szigorítása folyamatosan napirenden van. Meloni retorikájának fontos eleme a legális és illegális bevándorlás közötti különbség kiemelése és az utóbbi elleni határozott fellépés sürgetése. Ehhez kapcsolódik több észak-afrikai országgal kötött kétoldalú megállapodás, valamint a sokat vitatott albániai központok megnyitása is. E politikát és az ezt kísérő retorikát tanulmányozva érdekes, hogy egyfajta kettősséget láthatunk e téren: a legális és illegális bevándorlás már említett kettéválasztását, az illegális bevándorlás elleni harcot, ugyanakkor a legális bevándorlás kapcsán gazdasági érvek hangsúlyozását. Meloni szerint ez követendő modell, amely a szigorú határvédelmet és a gyakorlatiasan kezelt munkavállalási célú migrációt ötvözi. Nem meglepő ez a pragmatikus lépés, hiszen Olaszország Európa egyik leginkább elöregedő társadalma, alacsony születésszámokkal. Tehát tulajdonképpen korlátozottan nyitott rendszer, ahova az uniós munkavállalók könnyen beléphetnek, ám az EU-n kívüliek létszámát éves kvótákhoz kötik. Ez az úgynevezett Decreto Flussi, amely 2023 óta hároméves tervezéssel, de éves bontásban is meghatározza, hogy hány Unión kívüli munkavállaló érkezhet az országba. Ez alól kivételt jelentenek azok a nem európai, de magasan képzett személyek, akik EU-s kék kártyával kvóta nélkül, egész évben, feltételekkel munkát vállalhatnak. Az irreguláris bevándorlás feltartóztatását szorgalmazó és a határok fokozott védelmét támogató stratégiához kapcsolódóan a kormány 2026 februárjában elfogadta és a parlament elé terjesztette az Európai Unió Migrációs és Menekültügyi Paktumának végrehajtásáról szóló tervezetet is (Munkaügyi Minisztérium, 2026).

Az olasz szabályozást végignézve azt állapíthatjuk meg, hogy a bevándorláspolitika a jelenséget elsősorban határrendészeti kérdésnek tekinti, és legfontosabb törekvései az irregulárisan érkezők feltartóztatása, országhatárokon kívül tartása, megnehezítve nemcsak az országba való belépést, hanem az ideiglenes, legális ott-tartózkodást vagy éppen az állampolgárság megszerzését is, s ezáltal akadályozva az integrációt és a társadalmi kohéziót célzó törekvéseket (Paparusso et al., 2016). Illetve amnesztiahirdetésekkel időről időre fontosnak tartja a már ottlévők jogi helyzetének rendezését. A vizsgálatokból összességében egy hol szigorodó, hol megengedő bevándorláspolitika rajzolódik ki, amely az előremutató, az integrációt fókuszba állító, hosszú távú szabályozás helyett sokáig jóval inkább az eseményekre adott reakcióként jelentkezett. Az utóbbi években a Meloni-kormány által bevezetett Decreto Flussi olyan új elemként jelent meg, amely a sürgető gazdasági szempontok figyelembevételével árnyalja ezt a képet, és a bevándorlást teljesen ellehetetlenítő szigorú intézkedések helyett sokkal inkább a munkaerőpiaci szükségletek és a társadalmi aggodalmak közötti egyensúly keresése jellemzi. Ezen intézkedésekben egy tudatosabb, a migrációt hosszabb távon is alakítani, befolyásolni akaró attitűd is megfigyelhető. Ugyanakkor a már ottlévők beilleszkedésével foglalkozó integrációs politika továbbra is fragmentált, pedig a mindenkori bevándorláspolitikának szerves része kellene hogy legyen az integrációról való gondolkodás. Így a harmadik szektorra, a civil szervezetekre nagy hangsúly helyeződik, egyébként nemcsak az integrációs folyamatok tekintetében, hanem a bevándorlással kapcsolatban felmerülő minden probléma esetén. Az alulról szerveződő, „utcai szintű” kezdeményezésekre való erős támaszkodás egy gyengén koordinált intézményi rendszerben dilemmákat vet fel a reflexivitás, a méltányosság és a fenntarthatóság terén a bevándorlók számára nyújtott szociális szolgáltatásokban (Barberis–Boccagni, 2014).

A hiányzó elemeket az olasz civil szervezeti réteg próbálja pótolni. Itáliában hagyományosan az olasz politikai kultúra fontos jellemzője a civil kurázsi, ennek megfelelően számtalan ilyen szervezet működik. A Belügyminisztérium hivatalos listája szerint Olaszországban jelenleg közel nyolcszáz bevándorlókkal foglalkozó regisztrált civil szervezet van. Ezekhez hozzáadódnak a nem regisztrált szervezetek, amelyek nem kerültek bele ebbe a válogatásba, illetve azok is, amelyek a bevándorlók által alapított szervezetek listáján szerepelnek. Ezek alapján Olaszországban a legvisszafogottabb becslések alapján is közel ezer olyan szervezet van, amely a migrációval foglalkozik (Dömös, 2019).

DILEMMÁK, KONFLIKTUSOK AZ OLASZORSZÁGOT ÉRINTŐ BEVÁNDORLÁS TERÉN

Ezen a ponton érdemes arra is kitérni, hogy mit is jelentenek az etikai dilemmák vagy konfliktusok a bevándorláshoz kapcsolódóan. Ha a bevándorlást tágabb perspektívából vizsgáljuk, az egyik legalapvetőbb kérdésnek, egyfajta origónak tekinthető a „befogadni vagy nem befogadni” témája, amely az állami szuverenitás és az emberiesség elvének ütközéseként is értelmezhető. A kérdést úgy is megfogalmazhatjuk, hogy erkölcsi kötelessége-e egy államnak minden bajbajutottat befogadni. Mindenkit mindig be kell fogadni? Hol van ennek a határa, és mi alapján lehet dönteni erről? Csupán ebből a néhány egyszerű kérdésből is látható, hogy a témának akár csak a felületes ismertetése is meghaladja e dolgozat kereteit, mivel komplex jogi, filozófiai és jogfilozófiai kérdéseket vet fel. Azt viszont láthattuk az olasz bevándorláspolitika áttekintése során, hogy az állam inkább a feltartóztatás elve mellett teszi le a voksát, míg az olasz civil szervezetek sokkal inkább az emberi jogok mentén, humanitárius szempontokat is figyelembe véve szabályozott, de befogadáspárti nézetet vallanak, amelyet az alább ismertetett főbb konfliktusok is jól reprezentálnak. E fejezetben az Olaszországot érintő bevándorlás legfontosabb dilemmáit járjuk körbe, elsősorban a civil szervezetek perspektívájából.

Olaszországban a bevándorlással kapcsolatos etikai dilemmák alapvetően a bevándorláspolitika, a bürokratikus gyakorlat, a szociális ellátórendszer és a társadalmi attitűdök összetett kölcsönhatásaiból fakadnak. A civil szervezetek ebben a képletben sokszor az ütközőzóna szerepét töltik be.

A dilemmák első csoportja az olasz bevándorláspolitika mentén keresendő, amely megnehezíti az országba való belépést, a legális tartózkodást és legfőképpen az állampolgárság megszerzését. Vagyis az egyik központi probléma, hogy az állam nem biztosít megfelelő jogi státuszt a bevándorlók számára, és így megnehezíti az integrációt. Az, hogy a bevándorlók törvényessé tétele hogyan, milyen mértékben és milyen feltételek mellett történjen, komoly viták tárgya. Ahhoz, hogy egy bevándorló legálissá tegye olaszországi létét, tartózkodási engedélyt (permesso di soggiorno) kell igényelnie. Ennek érvényessége a vízumokéhoz igazodva hat–kilenc hónap, valamint egy vagy három évre szólhat, attól függően, hogy az illető szezonális munkát végez, valamilyen oktatásban vagy képzésben vesz részt, önálló vállalkozása, esetleg határozatlan idejű munkaviszonya van, vagy családegyesítés céljából igényli az engedélyt (Olasz Rendőrség, 2024). Annak, aki minimum egyéves tartózkodási engedélyért folyamodik, egy integrációs szerződést is alá kell írnia, amelyben vállalja bizonyos beilleszkedési célok teljesítését. A tartózkodás következő lépcsőfoka a hosszú távú tartózkodási engedély megszerzése, ez 2007 óta egységes uniós engedély (permesso di soggiorno UE per soggiornanti di lungo periodo). A hosszú távú tartózkodási engedélyt öt év folyamatos itáliai lét után lehet megszerezni. Kiadásának feltételeként a kérelmezőnek igazolnia kell, hogy rendelkezik legalább a szociális támogatás éves összegének megfelelő minimális jövedelemmel, és nem jelent veszélyt a közrendre vagy az állam biztonságára, s a kérelemhez többek között csatolni kell a megfelelő lakhatást igazoló dokumentumokat is. 2010-től az engedélyhez olasz nyelvi tesztet is kötelező elvégezni, 2021-től pedig kiskorúaknak öt-, felnőtteknek tízévente meg kell újítaniuk a kártyát, elsősorban biztonsági és adminisztratív okok (például elavulhat a fénykép, biztonságtechnológiai fejlődés), illetve részben az EU-szintű egységesítés miatt. A státusz tehát továbbra is állandó, a megújításkor általában nem kell újra igazolni a korábban vizsgált feltételeket, kivéve a közbiztonsági ellenőrzést (Olasz Rendőrség, 2024). Az EU-ban az olasz tartózkodási engedélyek megszerzése nincs a legszigorúbb feltételekhez kötve, de „[a] tartós jogi bizonytalanság és várakozási időszakok, valamint a tartózkodási engedélyek megszerzésével és megújításával járó bürokratikus nehézségek gyakran vezetnek ahhoz, hogy a migránsok hosszan tartó jogi bizonytalanságot élnek meg, amely intézményes bizonytalansághoz és úgynevezett limbo (köztes, bizonytalan) státuszhoz vezet” (Bonizzoni–Dotsey, 2021: 119).

A legális itáliai lét következő lépcsőfoka az olasz állampolgárság (cittadinanza), amely a bevándorlás legálissá tételével kapcsolatban az egyik hosszú évek óta húzódó vitás kérdést okozza. Megszerzése nehéz, mivel alapvetően a ius sanguinis elvén alapul, azaz vérségi alapon jár. A törvények értelmében olasz állampolgárok mindazok, akiknek legalább az egyik szülőjük olasz. Ha valaki bevándorló szülők gyermeke, de Olaszországban született és ott is él, tizennyolc éves korától kérvényezheti az állampolgárságot. Bizonyos esetekben, szülői kérésre korábban is van mód ennek megszerzésére. Az állampolgárságot a vérségi alapon kívül házassággal és hosszabb, legáltalánosabb esetben minimum tízéves olaszországi tartózkodással is meg lehet kapni (Bevándorlási ügyintéző portál). Hogy mit is jelent mindez? Azok a másodgenerációs bevándorlók, akik már Itáliában születtek, ott járnak iskolába, anyanyelvük az olasz vagy annak valamelyik helyi dialektusa, az állam számára felnőttkorukig tulajdonképpen láthatatlanok. Nem nehéz belátni ennek destruktív hatását, amely nem az integrációjukat, hanem a kívülállóságukat fogja erősíteni, és könnyen vezethet szélsőségek felé forduláshoz. Az állampolgárság nemcsak jogi keret, hanem kijelöli az inklúzió és exklúzió határait is. Azt, hogy ki tartozik a politikai közösséghez, ki rendelkezik az állampolgári státuszhoz kapcsolódó gyakorlatokkal, részvétellel és kompetenciákkal. A bevándorlók felől nézve különösen fontos szempont a valahová tartozás (belonging), a társadalmi elfogadás és az is, hogy ezáltal biztosíthatják gyermekeik jövőjét (Haas et al., 2014). Vagyis az állampolgárság biztonságot ad, javítja az életkörülményeket, és a jövőre nézve perspektívát nyújt. Olaszországban az állampolgárság ügye épp ezeket nehezíti meg: a másodgenerációs bevándorlók számára nemcsak egy jogi státusz megszerzése válik nehézkessé vagy hosszú és bonyolult folyamattá, hanem az gyengíti a politikai-társadalmi közösséghez tartozást, a biztonságérzetet, a jövőbe vetett hitet és így a beilleszkedés lehetőségét is. A többségi társadalom oldaláról pedig szintén nehezíti az el- és befogadást.

A tartózkodáshoz és állampolgársághoz kapcsolódó elhúzódó eljárásokat egyfajta időbeli határképzésként is értelmezhetjük, mivel korlátozott jogokat nyújtanak, és késleltetik, illetve megnehezítik az integrációt. Az irreguláris bevándorlók helyzete növeli a rendezetlen migrációs státuszok számát, a törvények változása pedig tovább akadályozza és csökkenti az integráció lehetőségét. A civil szervezetek többsége pontosan tisztában van e nehézségekkel, ezért sokuk végez jogi segítségnyújtást, amelynek egyik célja, hogy a bevándorlók státusza minél előbb rendeződjön. A római Szent Egyed közösségnek a Trasteverén külön központja van, ahol – többek között – a jogsegélyre is nagy hangsúlyt fektetnek. De ugyanígy megemlíthető a Centro Astalli egyházi szervezet is, amely a Piazza Venezia szomszédságában működő központjában szintén nyújt jogi szolgáltatást (Interjú, 2016a, 2016b). Az állampolgárság megszerzéséről szóló közéleti vita rendszeres résztvevője a civil szféra, amely jellemzően a befogadóbb állami szabályozást támogatja, és gyakorta hangsúlyozza, hogy az inklúzió első lépcsőfoka – a nyelv elsajátítása mellett – az alapvető politikai jogok biztosítása. Létezik kifejezetten a másodgenerációs bevándorlók állampolgársági kérdésével foglalkozó civil szervezet is: az Olaszok Állampolgárság Nélkül (Italiani senza cittadinanza) 2016 óta azon dolgozik, hogy javítsa az állampolgársági törvényt (L91/1992). A kérdés a civil szervezetek különböző kampányainak is visszatérő témája: kiemelendő az „Én is Olaszország vagyok” (L’Italia sono anch’io), amelyet 2011-ben indítottak, több mint húsz állami és egyházi civil szervezet (többek között az ARCI, a Caritas Italiana és az Acli) részvételével, és az a célja, hogy előmozdítsa a bevándorlók és gyermekeik állampolgársági reformját, könnyebb és igazságosabb legyen az állampolgárság megszerzése, tágabban értelmezve pedig széles körű, alapvető politikai jogokat biztosítson. Annak ellenére, hogy törvényjavaslat-módosításait a parlament nem fogadta el, a mozgalom jelentős hatást gyakorolt az olasz közbeszédre, segítette e kérdés megismertetését a társadalommal és a róla szóló közös gondolkodást. A mozgalom a másodgenerációs bevándorlók jogegyenlőségéért való küzdelem szimbólumává vált (arci.it, é. n.).

Az időbeli korlátozások mellett gyakori konfliktusforrást jelentenek a térbeli határok is. Idetartoznak azok a – már korábban is érintett – dilemmák, amelyek arra a kérdésre vezethetők vissza, hogy ki és milyen feltételek mellett léphet be az országba. A civil szervezetek ebben a vonatkozásban a leggyakrabban a tengeri átkelések miatt kerülnek konfliktusba az állammal. A bevándorlók három fő útvonalon érkeznek Olaszországba, amelyek közül a legveszélyesebb a tengeren keresztül vezet. 2016-ban több mint száznyolcvanezer érkező mellett közel négyezer-hatszázan vesztették életüket, míg az elmúlt évtizedben mintegy hetvenegyezer dokumentált eltűnés történt. A Covid-járvány utáni időszakban a migránsok száma ismét megnőtt, 2023-ban csaknem százhatvanezer fő érkezett ezen az útvonalon (UNHCR, 2026; ISPI-infografika, 2024). A bevándorlás utóbbi tíz évéből számtalan olyan esetet lehetne megemlíteni, amely érzékelteti, hogy ez a migrációs útvonal milyen komoly problémák forrása, és jól illusztrálja a fejezet elején felvetett alapvető dilemmát is: miként hozható egyensúlyba az emberi élet védelmének kötelezettsége és az állami szuverenitásból fakadó határvédelem?

A Földközi-tengeren történő bevándorlás 2015–2016-os kiugró növekedése és a lampedusai hajókatasztrófa utóhatásaként számos civil hajó kezdett mentésbe, amit immáron a politika sem nézhetett tétlenül. A civil szervezetek és az állam komoly, etikai színezettől sem mentes ellentétben találták magukat. Míg a civil szervezetek elsősorban arra az emberi jogi imperatívuszra hivatkoztak, hogy életeket mentenek, az olasz állam nem bírta az ezzel járó migrációs nyomást. A Gentiloni-kormány 2017-ben új Magatartási és Civil Kódexet dolgozott ki a civil mentőhajók számára, hogy a mentési protokollt összehangolja és ellenőrzött keretek közé terelje, így csökkentve az embercsempészetet a Földközi-tengeren (Magatartási és Civil Kódex, 2017). A kódex nagy tiltakozási hullámot váltott ki a civil szervezetek részéről, sokan ideiglenesen be is szüntették a mentési tevékenységüket (Zalan, 2017; La Stampa, 2017). A mentési protokoll hatására az érkezők száma a harmadára csökkent (UNHCR, 2026), de ez továbbra is tüneti kezelés maradt, nem oldotta meg a már meglévő és elsősorban az integráció hiányából fakadó problémákat, illetve a migráció push faktoraira sem gyakorolt tényleges hatást. A probléma ideiglenes megoldását jól mutatja, hogy 2023-ban ismét jelentősen megnövekedett az érkezők száma (UNHCR, 2026). Ugyanebben az évben a kódex jelentősége háttérbe szorult, mivel új törvényerejű rendeletet vezettek be (1/2023), amely még szigorúbban szabályozza az NGO-k mentéseit. Többek között előírja, hogy a mentés után azonnal biztonságos kikötőt kell kérni, engedély nélkül nem szabad egymás után több mentést végezni, és a civil szervezetek a mentettekről kötelesek adatot szolgáltatni a hatóságoknak. A 2017-es kódexhez képest fontos eltérés, hogy ezek kötelező érvényű szabályozások, amelyek áthágása szankciókat von maga után. A civil szervezetek szerint ez alapvetően politikai szabályozás, amely nem a mentést segíti, és nem humanitárius oldalról közelíti meg a problémát. A rendeletet nemzetközi szinten is bírálták, az Európa Tanács kifogásolta, hogy egy olyan alapvető jogot, mint amilyen a tengeren bajba jutott életek mentése, nem volna szabad korlátozni. „A humanitárius szervezetek tengeri jelenlétét ugyanis egy »kritikus jellegű« tevékenység részének tekintik, amelynek szabadsága nem korlátozható – különösen annak fényében, hogy a tengeren azóta nincs megfelelő állami vagy európai szintű kutató- és mentőművelet, hogy véget ért az olasz »Mare Nostrum« misszió, megszűnt a közös Triton-művelet, illetve az EU tagállamai leállították a Sophia-művelet tengeri járőreit” (ASGI, 2023). A kritikák ellenére a törvényerejű rendelet később törvénnyé vált (2023/n.15). A tengeri mentés problematikájára a civil szféra fontos javaslata a lampedusai hajókatasztrófa hatására a humanitárius folyosók kidolgozása volt. Ezek a folyosók tulajdonképpen olyan mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik a nemzetközi védelemre szoruló személyek biztonságos és legális áthelyezését Olaszországba (Interjú, 2023). Ez a modell azért is számít innovatívnak, mert teljesen olasz, civil szerveződésből fejlődött ki, és nemcsak életeket ment, hanem egy olyan jó gyakorlat, vagy ha úgy tetszik, stratégia szemléletét ültette át, amely túllép az ideiglenes megoldásokon, és hosszú távon gondolkodik a probléma kezeléséről. „A civil kezdeményezések vizsgálata e témakörben azért is releváns, mert képesek a nehéz helyzetekben gyorsan beavatkozni, informális összeköttetéseket teremteni az intézményekkel és bizalmi kapcsolatot kiépíteni a helyi közösségekkel” (Dömös, 2024). A humanitárius folyosók egyszerre mentenek életet, és szabályozzák a migrációs folyamatokat. Vagyis a feltétel nélküli tolerancia és a migrációt invázióként kezelő szélsőséges nézetek között jelent középutas megoldást.

A tengeri migrációval kapcsolatos feszültségek nemcsak politikai és etikai, hanem jogi szinten is megjelennek. Ezt jól példázza Hirsi Jamaa és mások ügye, amely már korábban rámutatott e problémák súlyára. 2009 májusában Lampedusa szigetéhez közel az olasz parti őrség eritreai és szomáliai emberekkel teli hajót tartóztatott fel. A korábban megkötött olasz–líbiai baráti szerződés értelmében átszállították őket az olasz felségjelzésű hajóra, és mindannyiukat visszavitték a kiindulási pontjukra, Líbiába. A tömeges kitoloncolás a bevándorlók akarata ellenére történt, nem azonosították őket, nem kaptak tájékoztatást a sorsukról, és nem adták meg nekik a jogot, hogy nemzetközi védelmet kérjenek. Az Olasz Menekültügyi Tanács, amely nem kormányzati szervezet, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé vitte az ügyet. A bíróság szerint Itália megsértette a Nemzetközi Emberi Jogi Egyezmény 3. cikkét, amely a megalázó bánásmódra és a kínzásra vonatkozik (EJEB-ítélet, 2012). A szerződés értelmében összesen 471 embert toloncoltak vissza Líbiába, akiknek a későbbi sorsát nem ismerjük (Dömös, 2019).

A korábbi intézkedések korlátozott hatékonysága és a folyamatos jogi viták nyomán az olasz kormány olyan új megoldások felé fordult, amelyek további etikai és jogi dilemmákat vetnek fel. 2023-ban Giorgia Meloni olasz és Edi Rama albán kormányfő aláírta azt az öt évre szóló megállapodást, amelynek értelmében Itália kiszervezheti Albánia területére a menekültjogi eljárást (Benvenuti, 2024). Az egyezményt 2024-ben az olasz törvényhozás mindkét háza elfogadta, s a komoly belföldi és nemzetközi tiltakozások ellenére elindult a „tesztüzem”. Olaszország két központot épített Shëngjin kikötőjénél és a szárazföld belsejében, Gjadër településen. Az előbbi első befogadási, míg az utóbbi kitoloncolási központként működik. A szerződés értelmében itt szállásolják el azokat a migránsokat, akik ugyan Albániában vannak, de olasz joghatóság alá tartoznak (Protocollo, 2023; Dossier, 2023). A megállapodás célja, hogy enyhítse az Olaszországot érő migrációs nyomást, mégpedig úgy, hogy a tengeren kimentett menedékkérők egy részét (a megállapodás részletezi, hogy kiket) ide szállítják, és kérelmeiket gyorsított eljárásban bírálják el, ezt követően pedig az olaszok saját költségükön elszállítják őket. Ahogy láthatjuk, ez a menedékkérelmek extraterritoriális kezelését jelenti, amely nem új keletű kísérlet Európában, ám az olasz az első példa, amely meg is valósult. A több mint egyéves működés során a problémák is sorra mutatkoztak meg. Már a tervezet elfogadásakor komoly jogi kérdések merültek fel. A civil szervezetek általában az emberi jogok és a menedékkérők jogainak megsértését, ellehetetlenítését látták az intézkedésben, amely lehet, hogy megakadályozza az Európába lépést, de ezzel ellentmond a nemzetközi jog és az európai egyezmények által elfogadott védelmi és mentési kötelezettségeknek, és végső soron nem lesz eléggé elrettentő erejű, csak az érintettek szenvedését fogja fokozni (Vargha, 2024: 6). A megállapodás alkotmányjogi aggályokat is felvetett, kezdve azzal, hogy az olasz hajók, amelyek felveszik ezeket az embereket a tengeren, már olasz területnek számítanak, ahonnan tulajdonképpen bármilyen jogi eljárás nélkül kitoloncolják őket egy másik országba. Ez nyilvánvalóan számos nemzetközi és európai szabálynak, illetve az olasz alkotmány szellemiségének is ellentmond. A legtöbb szakértő azt is kifogásolja, hogy semmi garancia nincs arra, hogy ezek a migránsok ugyanolyan jogeljárásban részesülnek, amilyenben az Európai Unió területén részesülnének. További problémát jelent, hogy a megállapodás szerint csak azokat szállítják át Albániába, akik biztonságos országból érkeznek, azonban az, hogy Olaszország melyeket tekinti ilyennek, vitatott, és az olasz kormány aktuális érdekeihez igazodva változhat. Fontos megemlíteni: az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy egy ország csak akkor minősíthető biztonságosnak, ha mindenki számára az, és teljes területe megfelel ennek a feltételnek. Ennek értelmében sem Banglades, sem Egyiptom nem számít ilyen országnak, ahonnan egyébként az első átszállított bevándorlók érkeztek (Medici senza frontiere, 2024). A civil szervezetek a megállapodás azon elemét is bírálták, mely szerint az olasz hatóságok a hajón, rövid idő alatt, megfelelő egészségügyi és nyelvi-kulturális közvetítő nélkül döntik el, ki szállítható át Albániába. Ez pedig, ahogy az első esetek is bizonyítják, tévedésre ad lehetőséget, hiszen kiskorúakat vagy éppen betegeket is Albániába vittek, ahonnan aztán Olaszországba kellett szállítani őket. Ez a gyors döntési mechanizmus igaz a menedékkérelmek elbírálására is, amelyet mind a szakértők, mind a civil szervezetek vitatnak a felületessége miatt (Benvenuti, 2024).

A több mint egyéves működés tapasztalatai a paktum hatékonyságáról is számot adtak, így ennyi idő távlatából is jól látható, hogy a központok és a művelet fenntartása drága, a hatékonyságuk pedig nem megfelelő. A rendszer kiépítéséhez – amelynek a költségét harmincegymillió euróra becsülték, de végül a duplájába került – és fenntartásához a Meloni-kormány több más alaptól (oktatás, egészségügy, vészhelyzeti alap) is elvont pénzt, miközben a rendszer működtetése folyamatos jogállami korlátokba ütközik (ActionAid, 2025: 6–8). „[K]ülföldön építettek és tartanak fenn létesítményeket úgy, hogy más célokra szánt pénzeket csoportosítottak át, miközben Olaszország területén a fogvatartási központokban számos hely üresen maradt; egyértelmű aránytalanság alakult ki az adminisztratív fogvatartás költségei között Olaszországban és Albániában […] megsokszorozódtak az átszállítások, és elkerülhetetlenül beiktatták az Olaszországba való visszatérés köztes lépését is” (ActionAid, 2025). Nemcsak a fenntartás költségei magasabbak, hanem az életkörülmények is rosszabbak Albániában, mint az olaszországi központok esetében, ezt támasztja alá az ActionAid és a Bari Egyetem közös kutatása is, amely ezzel kapcsolatban arra is felhívta a figyelmet, hogy 2025. március és október között kilencvenöt önkárosítás történt az albán központokban.

A szakértők és civil szervezetek tiltakozása, valamint az olasz és az uniós jogi blokkolás ellenére az olasz kormány ragaszkodik a megállapodáshoz, az átszállítások tovább folynak, csak kevésbé látható módon. A 37/2025-ös törvényerejű rendelettel pedig azt is lehetővé tették, hogy az Olaszország területén tartózkodó irreguláris bevándorlókat is át lehet vinni az albán központokba.

A migrációval kapcsolatos dilemmák nem érnek véget a belépés és a tartózkodás szabályozásánál, hanem az országon belül, az integráció folyamatában is jelentkeznek. Erről a témáról önmagában is szólhatna egy egész tanulmány, így most csak egyetlen elemét, az első lépcsőfokának tekinthető befogadórendszereket emeljük ki. Eredetileg ez jól tagolt szisztéma volt, amelyben a befogadás különböző szintjeinek megfelelően osztották el az érkezőket. A rendszer alapszintje az Elsősegély- és Befogadóközpont (Centri di Primo Soccorso e Accoglienza, CPSA) volt, amely után az embereket a menedékkérelem alapján szétválasztották. Aki menedékkérelemért folyamodott, az a CARA-központokba került (Centri di Accoglienza per Richiedenti Asilo – Menedékkérők Befogadó Központjai), míg aki nem élt ezzel a lehetőséggel, az a CDA-központokba (Centri di Accoglienza – Befogadóközpontok). A rendszer második szintje, az úgynevezett SPRAR-központok (Sistema di protezione per richiedenti asilo e rifugiati – Menedékkérők és Menekültek Védelmi Rendszere) az integrációért voltak felelősek. Ide azok kerülhettek, akiknek sikeresen elbírálták a menedékkérelmét, vagy akik tartózkodási engedélyt kaptak. A központoknak van egy speciális változatuk, az úgynevezett CIE (Centri di Identificazione ed Espulsione), vagyis az Azonosítási és Kitoloncolási Központok. A 2018-as Salvini-dekrétum következtében a rendszer szigorodott és megváltozott, kétszintűvé vált (Salvini-dekrétumok, 2018–2019). Az első szintre a hot spotok és az Első Befogadóközpontok (Centri di Prima Accoglienza, CPA) kerültek, amelyek felváltották a korábbi CPSA-, CDA- és CARA-központokat. A második szinten a korábbi SPRAR helyén az úgynevezett SIPROIMI- (Sistema di protezione per titolari di protezione internazionale e per minori stranieri non accompagnati – Nemzetközi Védelemben Részesülők és a Kísérő Nélküli Külföldi Kiskorúak Védelmi Rendszere) központok jöttek létre, ahova azok kerültek, akik már valamilyen pozitív választ kaptak a menedékkérelmükre, valamint a kísérő nélküli kiskorúak. Az intézkedés csökkentette e központok szerepét, valamint a hozzáférést a nemzetközi védelemben részesülőkre, a kísérő nélküli kiskorúakra és egyes különleges esetekre korlátozta. Vagyis az új rendszer szűkítette a védelemben részesülők körét, és minden más csoportot a CPA-ba és a CAS-ba (Centri di Accoglienza Straordinaria – Rendkívüli Befogadóköz-pontok) irányított. A rendszer új elemét, a CAS-központokat eredetileg vészhelyzetekre hozták létre, de az egyik leggyakoribb elhelyezési formává váltak, amelyek nagy befogadókapacitással rendelkeztek, de korlátozott integrációs szolgáltatásokat nyújtottak. A CIE-központok lényegében megmaradtak, csak más elnevezést kaptak (CPR – Centri di permanenza per i rimpatri – Visszatoloncolási Központok). 2020-ban a rendszer újabb, részleges irányváltáson és enyhülésen ment át (130/2020-as törvényerejű rendelet, az úgynevezett Lamorgese-dekrétum). Az első szintre a hot spotok és az Elsődleges Befogadóközpontok (CPA) mellett a Rendkívüli Befogadóközpontok (CAS) kerültek. A SIPROIMI-rendszert átnevezték SAI-ra (Sistema Accoglienza Integrazione – Befogadási és Integrációs Rendszer), és kibővítették a jogosultak körét, valamint a szolgáltatásokat is újradefiniálták. A jelenlegi szabályozás, amelyet a 2023/20-as törvényerejű rendelet (az úgynevezett Cutro-dekrétum) vezetett be, újabb megszorító fordulatot jelent, és lényegében visszatér a 2018-as szabályozás logikájához. A dekrétum csökkentette a szerepét a decentralizált befogadásnak, amelyet ma már kizárólag a nemzetközi védelemben részesülők számára tartanak fenn. A migráció kezelésében a CPA- és CAS-központok fokozott használatát erősítette, a menedékkérők számára elérhető integrációs szolgáltatásokat pedig tovább korlátozta, ezáltal az ellátás lényegében az alapvető szükségletekre szűkült (Osservatorio, é. n.). Az integráció kérdésköre így a migráció kezelésének egyik legfontosabb belső konfliktuszónájává vált. A civil szervezetek e téren is vállalják a konfrontációt az állami befogadórendszer folyamatos nyomon követésével és az ezzel kapcsolatos problémák megfogalmazásával. A rendszer egyik legtöbb kritikával érintett pontját a kitoloncolási központok jelentik, amelyek alapvetően alacsony hatékonysággal és gyakorta az emberi jogokat súlyosan megsértve működnek. Ezzel kapcsolatban a LasciateCIEentrare elnevezésű hálózatot kell megemlíteni, amely hosszú évek óta nemzeti kampányt folytat a bevándorlók adminisztratív fogvatartása ellen. „2011-ben annak hatására alakult meg, hogy a Belügyminisztérium korlátozta a sajtó hozzáférését a CIE- és CARA-központokhoz.” Azóta is küzdenek „a migráció kriminalizálása ellen, ugyanis nézetük szerint az embereket nem lehet megfosztani alapvető jogaiktól, a szabadságuktól csak azért, mert illegálisan vannak az országban. Kifogásolják a kitoloncolási központokban a fogvatartási körülményeket, valamint hangsúlyozzák, hogy a rendszer súlyos költségeket ró az államra, miközben alacsony hatékonysággal működik. A civil kezdeményezés a CIE/CPR helyett alternatív megoldásokat és hatékonyabb integrációs törekvéseket javasol, valamint hangsúlyozza, hogy a bevándorlás erősödéséből adódó kérdések rendezéséhez olasz és közös európai megoldásokra egyaránt szükség van” (Dömös, 2019: 137–138).

A fent bemutatott példák jól szemléltetik, hogy az Olaszországot érintő bevándorlás

több szinten is konfliktusokat generál, ami hozzájárul ahhoz, hogy a migráció kezelése tartós dilemmák forrása maradjon.

KONKLÚZIÓ

A tanulmány célja az volt, hogy rámutasson az olaszországi bevándorlás etikai dilemmáira, amelyek ütközőzónájában kiemelt szerepet játszanak az olasz civil szervezetek.

A bemutatott példák alapján az olaszországi migráció kezelésének főbb nehézségei több szinten – jogi, politikai és társadalmi dimenzióban – jelennek meg. Az e téren tapasztalható ellentmondások nemcsak az állami szabályozás és a humanitárius szempontok között feszülnek, hanem az integráció gyakorlatában is megmutatkoznak, és elemzésük nem pusztán az itáliai viszonyok megértését segíti, hanem általában is tágítja a migrációról való gondolkodás kereteit. A felvillantott dilemmák – amelyek erkölcsi kérdésekként is értelmezhetők – olyan jelentős társadalmi vitákat foglalnak magukban, amelyek az olasz közbeszédet és a tudományos diskurzust is alapvetően meghatározzák. A migráció kérdése több alapvető értékkonfliktus mentén ragadható meg. A dilemmák első nagy csoportja a humanitárius, valamint az állami szuverenitásból, illetve biztonsági megfontolásokból fakadó érdekek ütközése mentén keresendő. A legegyszerűbben az előző fejezetben már említett kérdéssel foglalható össze: be kell-e fogadnia egy államnak minden érkezőt? Láthattuk, hogy az olasz állam a migrációs politika alakítása során elsősorban saját lakosainak és erőforrásainak védelme mellett teszi le a voksát (biztonság- és határvédelmi fókuszú migrációs politika). Ezzel szemben a civil szféra sokkal inkább a humanitárius elvek hangsúlyozásával érvel, legyen szó a tengeri átkelések kapcsán a humanitárius folyosókról, az állampolgárság kiterjesztéséről vagy a befogadórendszerek felülvizsgálatáról az emberi jogok mentén (CIE).

A kérdés feltehető úgy is, hogy az életmentés vagy az elrettentés fontosabb-e a bevándorláspolitika megalkotása során. A tengeri átkelések és 2017-től működő szabályozásuk megadja erre a választ: a mindenkori olasz vezetés elsősorban elrettenteni szeretné az érkezőket, és biztonságpolitikai kérdésként kezeli ezeket az embereket. Ezzel szemben az olasz civil szervezetek sokkal komplexebb, humanitárius szempontokat is figyelembe véve közelítik meg a migráció összetett jelenségét. Felhívják a figyelmet, hogy a tengeri átkeléseknél nem lehet kizárólagos szempont a határvédelem, a tengeri mentés nem humanitárius jog, hanem a nemzetközi jogba mélyen beágyazott kötelezettség. Minden hajónak kötelessége megmenteni az emberi életeket, s ezt egyetlen állam jogszabálya sem írhatja felül. Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy az NGO-k tevékenysége is világos és jogilag rendezett kereteket igényel.

A bevándorláshoz kapcsolódó dilemmák az egyéni jogok és a közösségi érdekek konfliktusaként is értelmezhetők. Vagyis joga van-e mindenkinek egy jobb élet reményében más országokba vándorolni, vagy a társadalom biztonsága és stabilitása tekintendő az elsődleges szempontnak? Olaszországban a migrációs politika elsősorban az utóbbira helyezi a hangsúlyt. A migrációban érintett országok gyakorta kötnek nemzetközi szerződéseket, hogy mérsékeljék a bevándorlást. Olaszország is kötött ilyen szerződéseket, amelyek a társadalom és a civil szféra egy részében rendszerint felzúdulást, erős kritikát szoktak kiváltani, főként emberi jogi aggodalmak miatt.

A migráció a gazdasági haszon és a társadalmi feszültségek konfliktusa is, amely Itáliában főleg az utóbbi években, a Meloni-kormányzat idején vált igazán releváns kérdéssé. Megjelent a bevándorlás pragmatikusabb, a fennálló helyzetet inkább formálni, alakítani kívánó nézete, amely a gazdasági érdekeket is figyelembe veszi. Ez nyilvánvalóan nem új aspektus, de egyértelmű hangsúlyeltolódás figyelhető meg. Az is jól látható, hogy ez a sok szempontból megújult bevándorláspolitika egyensúlyozni próbál a gazdasági érdekek és a társadalmi feszültségek között. Ezzel kapcsolatban a civil szervezetek arra is egyértelműen rávilágítanak, hogy a migráció kezelése nem csupán biztonsági vagy gazdasági kérdés, egy komplex jelenséget csak komplex bevándorláspolitikával lehet hatékonyan kezelni, amelynek az integráció is szerves része.

A migrációs politika legjelentősebb törésvonalai az emberiességi szempontok, az állami önrendelkezés, az egyéni jogok, a közösségi stabilitás és a gazdasági érdekek mentén húzódnak. E dilemmáknak gyakorta nincs is megfelelő megoldásuk, csak bizonyos prioritások nyomvonalán meghozott, sokszor egyoldalú döntések vannak. Ugyanakkor egyfajta egyensúly megtartására mindenképpen törekedni kell. Olaszország esetében pontosan láthatjuk, hogy a problémák és az olasz NGO-k munkája alapján hol vannak ebben a legnagyobb hiányosságok. A civil szervezetek nézőpontja így nem pusztán kiegészíti, hanem alapvetően új megvilágításba is helyezi az olasz bevándorlás legfontosabb dilemmáit.