Absztrakt

A tanulmány Michel Foucault kormányzatiságkoncepcióját alkalmazva vizsgálja a magyarországi örmény diaszporikus közösség működését a két világháború közötti, valamint a második világháborút követő időszakban. Arra összpontosít, miként váltak az örmény egyesületek és egyházi intézmények olyan társadalmi terekké, amelyekben a hovatartozás, a lojalitás és az identitás normái folyamatosan újraértelmeződtek. A budapesti örmény közösség sokszínűsége – az erdélyi örmények és az Oszmán Birodalomból érkezett menekültek eltérő történeti tapasztalatai – sajátos feszültségeket hozott létre. A tanulmány azt is elemzi, hogy az örmény szervezetek gazdasági, jótékonysági, szimbolikus és informális diplomáciai tevékenységei miként illeszkedtek a kormányzatiság technikáihoz. Végül rámutat, hogy a kommunista diktatúra kiépülésének idején e struktúrák elvesztették integráló szerepüket, és helyüket a kirekesztés, valamint az örmény közösségi identitás nyilvános megélésének korlátozása váltotta fel.

Kulcsszavak: Foucault, kormányzatiság, Budapest, örmények

DOI: 10.56699/MT.2026.1.3

Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy miként valósult meg az örmények között a kormányzatiság a két világháború közötti és a második világháborút követő Magyarországon, különös tekintettel a budapesti örmény szervezetekre. Michel Foucault kormányzatiság- (governmentality)^[1]Magyarul kormányzatiságnak és kormányozhatóságnak egyaránt szokták fordítani. koncepciója arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern korban a hatalomgyakorlás elsődleges célpontja nem pusztán az állam vagy a terület, hanem a népesség mint irányítható, formálható és szervezhető közösség (Foucault, 1998: 106–123). A kormányzás ebben az értelemben nem kizárólag állami intézményekhez kötődik, hanem olyan diskurzusok, intézmények és gyakorlatok hálózatában valósul meg, amelyek a „közjó”, a jólét, a rend és a hovatartozás kérdéseit szabályozzák, a közösségi hatalmat formálják. Ez az elméleti keret különösen termékenynek bizonyul a diaszpórák vizsgálatában, amelyek az állami szuverenitás határain belül helyezkednek el, ugyanakkor saját transznacionális kormányzási tereket hoznak létre. Tanulmányunkban a diaszpórát nem egységes, hanem egymással versengő és egymást átfedő kormányzási terek összességeként értelmezzük (Mullings, 2012; Ragazzi, 2014; Kunz, 2010).

A budapesti örmények közössége a két világháború között meglehetősen sokszínű volt, és nem kötötte össze egyértelműen közös elem sem a haza, sem a nyelv, sem a vallás tekintetében (Kovács, 2019, 2026). Tagjai közé tartoztak azok a magyar társadalomhoz mint befogadó közeghez már integrálódott örmények, akik Erdélyből települtek át Magyarországra a 19. században és a 20. század elején, vagy akik Magyarországra menekültek az első világháború – azaz Erdély Romániához csatolása – után; ők egységesen alkották az erdélyi örmények csoportját Budapesten. Mellettük szép számban érkeztek a magyar fővárosba olyan örmények, akik az örmény népirtás miatt hagyták el szülőföldjüket, az Oszmán Birodalmat, és kerestek új hazát a 20. század első évtizedeiben. Míg az erdélyi örmények legfontosabb ismertetőjegye egységesen a római katolikus egyházhoz tartozás (Nagy, 2021, 2023a, 2023b) és az, hogy közülük sokan magasabb társadalmi státuszt foglaltak el értelmiségiként, kereskedőként vagy politikusként, gyakran arisztokrata háttérrel, az Oszmán Birodalomból és Törökországból érkezők esetében ez ritkábban volt jellemző. Utóbbiak közül sokan szőnyegkészítéssel, kereskedelemmel vagy különféle kézművesmesterségekkel foglalkoztak. Ez a sokféleség formálta a közösség társadalmi dinamikáját, egyszerre teremtve lehetőségeket és kihívásokat a kohézió számára. A csoportok között természetszerűleg lehettek feszültségek, konfliktusok. Így például egy 1948-as örmény egyesületi jegyzőkönyvben az alábbi kifejezések, fordulatok találhatók: „elsimította a régi és új magyarországi örmények közötti feszültségeket”, „a keleti és magyar örmények közötti megkülönböztetés”, „a felmerült nézeteltérések közös vér összekötő ereje általi elsimításáról”.^[2]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Magyarországi Örmények Egyesülete, Jegyzőkönyvek, 1948

Tanulmányunkban amellett érvelünk, hogy az örmény egyesületek és egyházi intézmények nem pusztán kulturális vagy karitatív szereplők voltak, hanem olyan kormányzási tereket hoztak létre, amelyekben a hovatartozás, a lojalitás és az identitás normáit újra és újra meghatározták. Ezek a normák azonban nem maradtak érintetlenek a kommunista diktatórikus rezsim idején. A 20. század közepére a korábban integráló funkciót betöltő intézmények az örmény közösségben olyan terekké váltak, amelyekben a kirekesztés, az önmegtagadás és a hovatartozás elutasítása vált meghatározóvá.

A vizsgált időszak nagyon sajátos a diaszpóra és a befogadó ország relációjában is. Az I. Örmény Köztársaság rövid fennállása (1918–1920), majd területén Szovjet-Örményország létrejötte nem csupán geopolitikai fordulópontot jelentett, hanem mélyrehatóan átalakította az örmény diaszpórák közötti, illetve az anyaország és a diaszpóra közötti kapcsolatrendszereket is. A Szovjetunióba való beolvadással, a hatalom kizárólagosságra törekvő politikája nyomán az örmény diaszpórában működő intézmények – pártok, egyesületek, egyházi szervezetek – részben állami funkciókat átvállaló, kvázi kormányzati szerepbe kerültek, miközben különböző ideológiai és politikai logikák mentén próbálták szabályozni a „szétszórt” népesség viselkedését, lojalitását és identitását (Sahakyan, 2023: 109–110).

KORMÁNYZATISÁG ÉS DIASZPÓRÁK

Michel Foucault fent megnevezett koncepciójában amellett érvelt, hogy egy bizonyos mentalitás – amelyet ő „kormányzatiságnak” nevezett – minden modern politikai gondolkodás és cselekvés közös alapjává vált. A kormányzatiság szerinte „az intézmények, eljárások, elemzések és reflexiók, számítások és taktikák által alkotott együttes, amely lehetővé teszi e sajátos, bár összetett hatalomforma gyakorlását” (Miller–Rose, 1993: 76).

Foucault kormányzatiságról szóló előadásainak elsődleges fókuszában az állam és a népesség állt. A diaszpórák ugyanakkor a nemzetállamok „paradigmatikus másai”, államokon átívelő formációk. Khachig Tölölyan hangsúlyozza, hogy az elitek és az intézmények mindig is fontos szerepet játszottak a diaszpóra diskurzusainak kialakításában. A diaszpórán belül a közösségi elit, különösen a politikai, kulturális és gazdasági vezetők kulcsszerepet játszanak: nemcsak a közösség fennmaradását biztosítják, hanem az intézmények megszervezésével a diaszpórát egységes társadalmi formációvá alakítják (Tölölyan, 2000).

A kormányzatiság és a diaszpórák viszonyát vizsgáló újabb kutatások a politikai elittel való kapcsolat miatt elsősorban a kormányzati politikákra összpontosítanak. Esetünkben azonban a „haza és diaszpóra” konstelláció egyfajta hermeneutikai problémát eredményez: a Magyarországra Erdélyből bevándorló örmények hazafogalma elsősorban Erdélyt és egy mitikus őshazát – Áni egykori örmény fővárost – jelentette (Matevosyan, 2025), amely lieux de mémoire-ként^[3]Emlékezeti hely, olyan szimbólum, amelyben egy közösség identitása kikristályosodik, és előbukkan az emlékezet. (Nora, 1999) ugyan az identitásuk részét adta, mégsem a diaszpórákra jellemző hazát értették rajta, ahonnan Magyarországra vándoroltak (Kovács, 2014). Identitásuk még a nemzetállamok megjelenése előtt alakult ki az erdélyi társadalomban. Az örmények másik csoportja az Oszmán Birodalomból menekült Magyarországra, gyakorlatilag egy időben az Örmény Köztársaság 1918-as megalapításával, tehát az ő esetükben sem lehet a dél-kaukázusi Örményországra gondolni a haza és a diaszpóra konstellációjában.

A budapesti örmények esetében továbbá meg kell jegyezni, hogy az örmény katolikus felekezet jelenléte olyan diskurzust jelentett, amely meghatározó volt a közösségi kapcsolatokra nézve. Az örmény katolikus lelkészség Budapesten egyfajta integratív szerepet töltött be: olyan közös referenciapontként működött, amely képes volt felülírni vagy háttérbe szorítani azokat a politikai és ideológiai törésvonalakat, amelyek más örmény diaszpóraközösségekben különösen fontosak voltak. Ez a sajátosság élesen elütött más európai, közel-keleti vagy észak-amerikai örmény közösségek tapasztalatától, amelyekben a közösségi élet és az önszerveződés elsődleges kereteit már a 19. század folyamán létrejött örmény politikai pártok határozták meg. Ezek nem csupán politikai szervezetként működtek, hanem szélesebb értelemben vett társadalmi, kulturális és oktatási szerepük is volt (Nalbandian, 1963).

ÖRMÉNY SZERVEZETEK MAGYARORSZÁGON A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Budapesten 1919 és 1924 között öt örmény szervezet jött létre: a Maszisz Egyesület (1919), a Lepsius Segélyegylet Magyarországi Szervezete (1919), az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság (1921), a Magyarországi Örmények Egyesülete (1920) és a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség (1922) (Kovács, 2019). Ezek az intézmények egymást kiegészítő, de eltérő szerepeket töltöttek be – a jótékonysági és vallási tevékenységektől kezdve a gazdasági szerepkörtől az identitásképzésig –, tükrözve a budapesti örmény közösség sokrétű szükségleteit és törekvéseit. Bár eltérő célkitűzéseik és működési logikájuk volt, együttesen alkották azt az intézményi hálózatot, amely a budapesti örmény közösség társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális szükségleteire próbált választ adni egészen az 1950-es évek elejéig. A diaszpóra identitásának különböző meghatározó dimenziói – gazdasági tevékenység, jótékonyság, szimbolikus identitásképzés, informális „diplomácia” – jelentek meg tevékenységükben, amelyet az örmény államiság bizonytalansága és a nemzetközi politikai átrendeződések is meghatároztak.

Vizsgálatunkban az örmény diaszpóra szervezeteit gyakorlati és nem analitikus értelemben határozzuk meg. A szervezet kifejezés a kollektív kezdeményezések tág körét jelöli, amelyek jelentős szerepet töltöttek be a budapesti örmény közösségben. Ezek a szervezetek felülről lefelé és alulról felfelé irányuló kezdeményezések eredményeként alakultak meg és működtek (Parsons, 1970).

GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉG

Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság elsősorban gazdasági célból jött létre, bár ideológiai célkitűzései is voltak.^[4]Alapító okiratát szeptember 21-én adták ki, tevékenységi körként pedig „mindennemű áruk kivitele és behozatala” volt megjelölve. Vezetőségében alapvetően erdélyi kötődésű … Részletek Alapítása (1921) azon az utópisztikus elképzelésen nyugodott, hogy az örmények globális kapcsolatrendszere kihasználható egy olyan gazdasági vállalkozás létrehozására, amely erősítené Magyarország külkereskedelmét, és a Magyarországon élő örmények központi szerepet játszanának benne. Az alapítók hangsúlyozták az örmények kereskedői mentalitását e cél elérésében. A társaság alapító okirata szerint: „Annak a feladatnak a teljesítésére, amely lehetővé kívánja tenni, hogy Magyarország a Kelet felé irányuló tranzitó forgalomban a kedvező földrajzi helyzetének megfelelő helyet elnyerhesse – figyelemmel arra, hogy az örménység a Kelet kereskedelmi életében elismerten elsőrangú szerepet tölt be –, itten, mondhatni, elsősorban az örménység hivatott. Az a cél is szemünk előtt lebegett, hogy kereskedelmi életünkbe egy olyan újabb tényezőt iktassunk be, amelynek legfőbb gondja: megbízható, pontos és szolid, a rendes polgári haszonnal beérő, a keresztény felfogással egyező kereskedelmi elveket követve, a magyar kereskedelemmel való összeköttetést a külföldön vonzóvá, itthon pedig a kereskedői foglalkozást tiszteltté és becsültté tenni.”^[5]Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság, Alakuló felhívás és részvényjegyzés, 1921. évi január.

Ez a megfogalmazás nem pusztán jogi szöveg, hanem programadó az örmény diaszpóra vonatkozásában: megmutatja, hogyan képzelik el az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság létrehozói a diaszpóra népességét (az örmények mint kereskedők), a gazdasági teret (kelet–nyugati tranzit) és a „jó gazdasági alany” normatív alakját.

Az alapítók azt a célt is megfogalmazták, hogy a fiatalokat keleti országokba küldjék, ahol keleti nyelveket tanulhatnak, kereskedelmi kapcsolatokat építhetnek ki. A képzés megszervezésében a velencei Moorat-Rafaelian Kollégium intézményi együttműködésére számítottak. Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság a részvényeit magyar és örmény nyelven bocsátotta ki.

Azonban az utópisztikus gondolatok megfogalmazása után több mint húsz évvel (1943) a Déli Magyar Szó rövid cikket tett közzé egy 1941-ben lefolytatott büntetőeljárásról, amelynek középpontjában az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság vezetői (Duducz Péter, Betegh Béla), valamint egy textilügynök (Szilágyi Árpád) állt, aki a vállalathoz kapcsolódott. Az ügy tárgya az árdrágítás, vagyis a háborús gazdasági viszonyok között kiemelten szabályozott árképzés megsértése volt.

„A vádirat szerint Duducz és Betegh igazgatók az 1941. évben megállapodtak Szilágyival abban, hogy Szilágyi beszerzi a kötött-szövött árut, és azt a részvénytársaságnak elárusítás végett bizományba adja. Szilágyi Árpád ezért – a vádirat szerint – havi 200 pengőt fizetett a két igazgatónak, és külön havi 50 pengőt Téglás Gyulának, a részvény-társaság kiszolgáló kereskedősegédjének. Később a megállapodást oda módosították, hogy Szilágyi helyett a szerződésben Fekete Gyula nevű egyén szerepelt, mert Szilágyi mint zsidó iparigazolvánnyal nem rendelkezett (Déli Magyar Szó, 1943).

Az alapító okirat szerint az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaságot nem pusztán profitorientált vállalkozásként lehetett értelmezni, hanem a diaszpóra gazdasági önszerveződésének egyik eszközeként is. A büntetőeljárás világosan megmutatja ennek a kettősségnek a feszültségeit. Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Rt. egyszerre jelent meg a kormányzatiság szereplőjeként (amely gazdasági erőforrásokat mozgósít, munkát ad, árut forgalmaz) és kormányzott entitásként, amelynek működését a magyar állam szigorúan ellenőrizte. Foucault fogalmaival élve: a diaszpóra ezen intézménye a kormányzatiság tárgyává vált, miközben maga is kormányzati technikákat alkalmazott a közösségen belül (például erőforrás-elosztás, gazdasági fegyelem, intézményi hierarchia). Az eset nem pusztán botrány, hanem egy olyan történeti pillanat lenyomata volt, amelyben a diaszpóra és az állam kormányzatiságának metszéspontjai, feszültségei és korlátai világosan kirajzolódtak.

SZIMBOLIKUS IDENTITÁSKÉPZÉS ÉS JÓTÉKONYSÁG

Az örmény népirtás elől menekülő Rsduni Hrant Szerkisz alapításához kötődik az 1919-ben létrejött Maszisz Egyesület, illetve a Lepsius Segélyegyesület. Míg az első 1921-ben beolvadt a Magyarországi Örmények Egyesületébe, addig a második nagyon hamar meg is szűnt. Rsduni Hrant Szerkisz édesapja – aki a Magyar Nemzeti Múzeum szőnyeg-restaurátora lett – egyenesen azért érkezett Budapestre, mert még Romániában, úton az erdélyi örmény városok felé, egyik társától hallott a budapesti szőnyegiparban rejlő lehetőségekről. Rsduni Hrant Szerkisz lánya a következőképpen beszélt erről: „1909-ben hagyta el Törökországot, s Erdély felé indult, mert hallotta, hogy ott befogadják az örmény menekülteket. Menet közben találkozott egy emberrel, aki szőnyeges volt, ő tanácsolta, hogy jöjjenek inkább Budapestre, mert itt könnyebben találnak munkát. Így együtt érkeztek meg Magyarországra” (Kránitz, 2013: 106–107).

A Maszisz Egyesület alapítói a szervezet célját szimbolikus módon fogalmazták meg: az Ararát egyik csúcsa, a Maszisz az örmény nemzeti mitológia, történeti emlékezet és vallási hagyomány része, amely egyben transzterritoriális jellegű, mivel bár a hegység a történeti Örményország területén feküdt, politikailag 1921-ben (a karszi békeszerződéssel) az örményországi államhatárokon kívülre került. Tehát a névadás révén az egyesület szimbolikusan „hazát teremtett” a diaszpórában, ami – foucault-i értelemben – diszkurzív technológia volt, ugyanis olyan tudás- és jelentéskészletet mozgósított, amely aktiválta a kollektív emlékezetet, és érzelmi azonosulást hozott létre.

„A Budapesten tartózkodó örmények e napokban örmény egyesületet alakítottak, az egyesület nevét az Ararát hegység legmagasabb csúcsáról nyerte el, a »Maszisz« Budapest legújabb és talán legérdekesebb egyesülete. Célunk az itt tartózkodó örmények egyesítése és az örmény nemzeti érzés ápolása […] és a magyarországi örmények között az anyaország iránti érdeklődést felkelteni. Ugyanakkor nem örményesítést szeretnének, csak azt, hogy Arménia iránt nagyobb érdeklődéssel legyenek, és vegyenek részt az új ország felépítésében. […] Nemzetünk szenvedéseiből kevés jajszó jutott át a Kárpátokon, az örmény özvegyek, aggok és éhező árvák siralmait nem hallottátok. Ránk ne mint idegenekre tekintsetek, hanem mint testvéreitekre. […] Fogjunk össze, s csupán az a gondolat foglalkoztasson minket, mint tehetnénk szolgálatot az örmény nemzetnek!” (Hovhannesian, 1919).

Ez a nyilatkozat jól szemlélteti a Maszisz Egyesület kettős küldetését: az örmény nemzeti tudat erősítését, miközben elismeri és tiszteletben tartja a közösség magyar társadalomba való integrációját. Ez a megfogalmazás „lojalitásbiztosító retorikát” is jelentett, egy olyan stratégia kijelölését, amely szerint lehet jó magyar állampolgárnak lenni úgy, hogy közben az örmény nemzet iránti elköteleződés is fennmarad.

A Lepsius Segélyegyletet szintén Rsduni Hrant Szerkisz alapította, egymaga irányította, és Németországban megjelent, örmény témájú kötetek értékesítésével próbált forrásokat gyűjteni. A bevételt örmények megsegítésére szánták. A szervezet céljait egyértelműen rögzítette egy felhívás, amelyben összefonódott a szimbolikus identitásképzés és a jótékonyság, túlmutatva a puszta humanitarizmuson:

„Dr. Lepsius […] küzd a kereszténység megvédéséért: folyóiratokat és könyveket ad ki a Közel-Kelet igazi arculatának, a mohamedánok lelkiségének és az örménység mai és történeti életének megismertetésére. S mindezeken felül nevelik az árván maradt kis örmény gyermekeket. Árvaházak fenntartása nemcsak odaadást, sok munkát, hanem temérdek pénzt is szükségeltet, mégis a Lepsius Egylet Csonka-Magyarországon nem gyűjt könyöradományokat. Nem kéri Önt ellenérték nélküli adakozatokra, bár tudja, hogy meghallgatásra találna, mert Ön is keresztény, aki hitéhez méltóan örül, ha felebarátjain segíthet. Ön is örmény eredetű magyar, aki ismeri a kisebbségi sorsban élők elszomorító helyzetét; Ön is ember, aki szereti a gyermeket, és szívével segíti a magukra maradt kicsinyeket.”^[6]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, A Lepsius Segélyegylet felhívása, (1939. február 14.ügyiratszám: 49.) A Lepsius Segélyegylet működése világosan mutatja a diaszpóra kormányzatiságának korlátait: nincs állami támogatás, nincs kényszerítő erő, így forrásait diskurzusok és érzelmi mobilizáció révén próbálja előteremteni. Ugyanakkor ez a korlátozottság produktív is, ugyanis az egylet megpróbált különböző (vallási, humanitárius, kulturális) kormányzati racionalitásokat összekapcsolni.

INFORMÁLIS DIPLOMÁCIA

A fenti intézményekkel szemben a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség és a Magyarországi Örmények Egyesülete rendkívül aktívnak és hosszú életűnek bizonyult. A két világháború közötti időszakban több száz fős tagsággal e két szervezet vált a budapesti örmények legfontosabb intézményévé és az örmény közösségi élet központi színterévé.

A Magyarországi Örmények Egyesülete a Magyarországon élő örmények egységének megerősítését tűzte ki célul. Az 1920-ban alapított szervezet nyilvántartásai szerint 409 taggal rendelkezett, és 1950-ig működött. Alapító okirata hangsúlyozta küldetését, hogy kapcsolatot teremtsen a magyarországi és a világ más részein élő örmények között. Az örmények vallási életének szervezésére jött létre a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség, amely 698 bejegyzett tagjával a két világháború közötti időszak legnagyobb örmény intézményévé vált Magyarországon (Szabó, 2024a). Az Esztergomi Főegyházmegye fennhatósága alatt működött, alapító tagjai nagyrészt megegyeztek a Magyarországi Örmények Egyesületének tagjaival, bár elsődleges célja vallási jellegű volt.

Örmény diplomáciai képviselet hiányában mindkét szervezet segítette az újonnan érkező örményeket a tartózkodási engedély vagy más adminisztratív ügyek intézésében is, így informális diplomáciai, kvázi konzuli szerepet is betöltöttek. Különösen Szovjet-Örményország megalakulásával ezek a szervezetek tartották a kapcsolatot a párizsi Örmény Nemzeti Delegációval.

Az egyesület segítséget nyújtott az örményeknek üzleti engedélyek megszerzésében (például szőnyegkészítéshez), elveszett iratok pótlásában, rendőrségi ügyintézésben, valamint a külföldi képviseletekkel való kapcsolattartásban. Számos esetben olyan örmények nevében járt el, akik az 1920-as években, az örmény népirtást és az Oszmán, illetve az Orosz Birodalom összeomlását követően érkeztek Magyarországra. Rendszeresen nyújtott be tartózkodási engedély iránti kérelmeket a Magyar Királyi Rendőrség Idegenrendészeti Osztályához. Például Ávedik Félix, az egyesület elnöke 1924-ben levelet küldött Katymár község elöljárójának, amelyben leírta, hogy Houssepian (Huszepián) Szerkisz szőnyegjavító – aki Latinovits János helyi nagybirtokos úrnál szőnyegjavítási munkálatokat vállalt – nem kapta vissza a berlini örmény diplomáciai misszió által kiállított útlevelét. Nevezett egyetlen és fölötte fontos

személyi okmányát nem nélkülözhette, a rendőrségen jelentkezési kötelezettségének is eleget kellett tennie, ezért kérte az egyesület elnöke, hogy Huszepián Szerkisz úr útlevelét hozzá (!) juttassák el.^[7]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Magyarországi Örmények Egyesületének Iratai, 35/924. szám, 1924. október 23.

Más szóval megfogalmazva a jogi végzettségű Ávedik Félix egy külföldi állampolgár érdekeinek védelmét látta el, és „konzulként” közbenjárt az elveszett vagy ellopott okmányok ügyében.

Ez a „konzuli” szerep különösen megterhelőnek bizonyult az egyesület számára a bolsevik hatalomátvétel és Örményország szovjetizálása után, amikor az Örmény Köztársaság delegációja és az Örmény Nemzeti Delegáció még Párizsban tárgyalt az ország jövőjéről az európai hatalmakkal. Abban a reményben, hogy egy független örmény diplomáciai képviselet idővel átveszi ezeket a feladatokat, az egyesület vezetői 1922-ben levelet írtak Párizsba az Örmény Nemzeti Delegációnak, kifejtve, hogy hivatalos örmény képviselet hiányában Magyarországon az egyesület segítette az országba érkező egyre növekvő számú örményt. Egyúttal azt is megfogalmazták, hogy a nyugalmazott gróf és erdélyi örmény, Jakabffy István lenne a legalkalmasabb jelölt a magyarországi konzuli szerep betöltésére.^[8]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, A Magyarországi Örmények Egyesületének levele a párizsi örmény delegációhoz diplomáciai képviselet létesítése céljából, … Részletek

Azáltal, hogy örmény diplomáciai képviselet hiányában tartózkodási engedélyek intézésében, rendőrségi ügyekben, okmánypótlásban és a külföldi hatóságokkal való kapcsolattartásban közvetítettek, olyan adminisztratív és szabályozó funkciókat láttak el, amelyek az állami kormányzás perifériáján, ám annak logikájával összhangban működtek. Az örmény egyesületek tevékenysége jól példázza a kormányzatiság foucault-i értelemben vett működését: a hatalom decentralizált, pragmatikus és technikai formáját, amely különösen válsághelyzetekben és intézményi hiányállapotokban válik láthatóvá.

MEGTAGADOTT HOVATARTOZÁS

A második világháború után mindkét szervezet helyzete különösen összetetté vált, mivel sok örmény távolodni elkezdett etnikai és diaszporikus identitásától. A Rákosi-féle kommunista diktatúra alatt Magyarország átvette és hatékonyan alkalmazta a sztálini rendszert, amely súlyosan korlátozta a római katolikus egyház és a civil, illetve etnikai

szervezetek működését. A független egyesületeket és közösségi csoportokat potenciális fenyegetésnek tekintették az egypárti államra nézve; többségüket feloszlatták, állami ellenőrzés alá vonták vagy szigorú megfigyelés alá helyezték.

Ebben az időszakban a budapesti örmények számos levelet írtak, amelyekben azt követelték, hogy az örmény papok töröljék az ő nevüket az örmény katolikus egyház tagsági listájáról. Több mint száz ilyen levél tanúsítja, hogy éppen azok az örmények, akik egykor megalapították az örmény katolikus egyházközséget, most tagságuk megszüntetését kérték, arra hivatkozva, hogy ők nem örmények. Azt állították, hogy bár családjuk Erdélyben örmény lehetett, ők maguk magyar római katolikusok.

„Tisztelettel kijelentem, hogy soha nem voltam tagja az örmény katolikus plébániának, jelenleg sem vagyok tagja, és nem is kívánok az lenni” – írta Gajzágó Anna, egy Budapesten élő erdélyi örmény a(z akkor már) Budapesti Örmény Katolikus Plébániának 1946. október 7-én. Röviddel ezután a plébánia válaszolt:

„Tisztelt Asszonyom! Ön 1931. május 24-én tette meg tagsági nyilatkozatát. Nyilatkozata szerint örményként önkéntes jelentkezés alapján jogszerűen bejegyeztük plébániánk tagjai közé. […] Tiltakozása úgy hangzik, mintha szégyellné származását, és meg akarná tagadni őseihez fűződő kapcsolatát.”^[9]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Gajzágó Anna levele, 1946.

Az egyházi adó befizetésére felszólító csekkeket gyakran sértő hangú levelekkel küldték vissza a Budapesten élő erdélyi örmények. Azok az örmények, akik korábban büszkék voltak származásukra, immár féltek az Örmény Katolikus Egyházközséggel való bármiféle kapcsolattól, és kérték nevük törlését a tagsági nyilvántartásból.

A Magyarországi Örmények Egyesületének sorsa hasonlóan figyelemreméltó volt. 1950-ben az egyesület úgy döntött, hogy feloszlatja magát; sok tag azzal érvelt, hogy a szocialista korszakban már nincs szükség etnikai alapon szerveződő egyesületre: „A Népi demokrácia kormánya minden állampolgárnak biztosítja azt a jogot, hogy a Népi demokrácia által életre hívott kultúregyesületen belül saját népi kultúráját fejleszthesse, s erre a mód meg is van. Nem látja értelmét tehát annak, hogy mint egyesület különálló működést folytasson. Tagjai megtalálják azt a módot, hogy a fennálló egyesületek keretén belül dolgozzanak népi kultúránk fejlesztésén és előbbre vitelén. Egyben megbízza Jeretzián Ara ügyvezető igazgatót, hogy a Népi demokrácia által életre hívott kultúregyesület vezetőjével vegye fel a kapcsolatot azon lehetőség megtárgyalása céljából, hogy mi mód kínálkozik arra, hogy a magyarországi örménység annak keretében mint külön csoport sajátos kultúráját fejlessze”^[10]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, A Magyarországi Örmények Egyesületének iratai, Jegyzőkönyv, 1950. szeptember 15. (vö. Szabó, 2024b).

A hivatalos indoklás természetesen csak ürügyként szolgál: a „szocialista rendszerben” egy etnikai alapú civil szervezet működése már nem volt lehetséges. A feloszlatásról készült jegyzőkönyv szerint az egyesület tevékenysége az utóbbi időben jelentősen lecsökkent, és a tagok érdeklődése is alig mutatkozott. A vezetőség egy része rámutatott, hogy az egyesület eredetileg a Horthy-korszak alatt jött létre az örmény kultúra ápolása céljából, de a szocialista állam keretei között ez a cél már nem áll fenn. Más tagok úgy vélték, hogy egy etnikai alapon szerveződő egyesület alapvetően összeegyeztethetetlen a szocializmussal, mivel a nemzetiségi szervezet fenntartása antidemokratikusnak számít, és az állam már biztosítja a kultúrához és közösséghez kapcsolódó igények kielégítését.^[11]Budapest Főváros Levéltára, IV. 1429 – Budapest Főváros Egyesületi Alapszabályainak Gyűjteménye, 264/1950, Jegyzőkönyv a MagyarÖrmények Egyesületének önkéntes feloszlatásáról.

ZÁRÓGONDOLATOK

Tanulmányunkban a 20. század első felében élő magyarországi örmény közösség szervezeti formáit vizsgáltuk, Michel Foucault koncepciója alapján kiemelve a diaszpórában megvalósuló „kormányzatiság” aspektusait. A magyarországi örmény közösség rendkívül sokszínű volt, eltérő migrációs hullámokból érkező tagokkal, akik különböző nyelveket, kulturális gyakorlatokat és gazdasági hátteret hoztak magukkal. E csoportok között rendszeresen feszültségek és konfliktusok jelentkeztek, amelyeket az egyesületek és az egyházi intézmények próbáltak feloldani, s egyúttal a diaszpóra identitását, a hovatartozást és a lojalitás normáit is formálták. A budapesti örmény szervezetek nem csupán kulturális vagy jótékonysági funkciót láttak el. Szimbolikus és intézményesített tereket hoztak létre, amelyek révén a közösség tagjainak viselkedését, kapcsolatrendszerét és identitását szervezték, miközben gazdasági, adminisztratív és vallási funkciókat is elláttak. A második világháború utáni kommunista rendszer radikálisan átalakította ezeket az intézményeket. Az örmény egyesületeket feloszlatták, a római katolikus egyház – s ennek keretében az Örmény Katolikus Egyházközség is – állami kontroll alá került, a korábbi integráló funkciókat kirekesztés és önmegtagadás váltotta fel. A tanulmány tehát szemlélteti, hogy a budapesti örmény diaszpóra intézményei miként alakították ki saját, részben transznacionális kormányzati tereiket, miközben a hatalom, az identitás és a közösségi kapcsolatok különböző – kulturális, vallási, gazdasági és politikai – logikái folyamatosan egymásba fonódtak, és feszültséget generáltak.

Absztrakt

Félig strukturált interjúk elemzésével vizsgáljuk a kapcsolatot a nappali szolgáltatások és a pszichiátriai ellátórendszer között, annak érdekében, hogy a hálózatokon belüli kapcsolatok megértésén keresztül reális keresztmetszeti képet alakíthassunk ki a szociális és az egészségügyi rendszer határán mozgó ellátóhelyekről, s rámutathassunk strukturális problémákra. A pszichiátriai betegek számára nyújtott szolgáltatások széttagoltak, városon belül is jelentős egyenlőtlenségeket találunk. A valóság(re)konstrukciók segítségével a szakirodalomra és a kutatási kérdéseinkre is reflektálunk; terepen szerzett tapasztalatainkkal releváns konzekvenciákra jutottunk. A kódok és alkódok kialakításával a szöveg egyre mélyebb rétegeit tárhattuk fel. Valamennyi (multikódolt) adatot MAXQDA 2024 felhasználói környezetbe integráltuk. Jelen triangulált kvalitatív elrendezés új szempontokat adhat a területi problémák definiálására, különösen a helyi (munka)közösségek aktuális helyzetének, a működési rendellenességeknek a feltárására.

Kulcsszavak: közösségi pszichiátria, intézménytelenítés, Budapest, kitagolás

DOI: 10.56699/MT.2025.2.6

A pszichiátriai betegek ellátása két alrendszerben valósul meg, elsődlegesen az egészségügy nyújt fekvő- és járóbeteg-szakellátást, illetve a szociális szféra hatókörébe tartozik a pszichiátriai és addiktológiai páciensek közösségi ellátása, amelyet a szociális törvény rögzít (Magyar Országgyűlés, 1993). Korábbi szerzők már utaltak arra, hogy megvalósítható az integrált ellátás az addiktológiai betegek körében is. Az alapvetően kórházcentrikus ellátás helyett törekedni kell új megoldások alkalmazására (Bodrogi, 1998). A közösségi ellátás főbb szolgáltatásai a jogszabály alapján: a lakókörnyezetben történő segítségnyújtás, a meglévő képességek megtartása, fejlesztése, kapcsolattartás a házi- és kezelőorvossal, továbbá pszichoszociális rehabilitáció, szociális és mentális gondozás, megkereső programok szervezése. A törvény a háromdimenziós, holisztikus szemléletű modell felől tekint a pszichiátriai betegekre, megjelenítve azt a komplexitást, amely szükségszerű a szakellátásban. A legfrissebb szakmai ajánlás így definiálja a közösségi ellátás célját: „A közösségi ellátás esetében a közösségi kifejezés arra utal, hogy az érintettek ellátása eredeti lakókörnyezetükben, közösségükben történik, s nem az érintett kiemelésével, intézményi keretek között. A lakókörnyezetben nyújtott szolgáltatás biztosítja, hogy az érintett ott kapjon segítséget problémáira, ahol azok keletkeztek, javítva ezzel a segítséghez jutás esélyét és az igénybevételi hajlandóságot” (EMMI, 2018: 5). A relapszusok megelőzésének közvetlen, modern terepe mindenképpen a beteg saját környezete, és nem a pszichiátriai fekvőbetegosztály (Fallon et al., 1998). Az egészségügyi és a szociális alrendszer között léteznek ugyan laza, főleg informális szakmai kapcsolatok, ám a hatékony, közös szempontrendszer alapján végzett esetkezelés, az indikátortényezők meghatározása, valamint a hatékonyság keresztmetszeti vagy longitudinális mérése az elmúlt évtizedekben nem tudott szervezőelvvé válni, annak ellenére, hogy számos jó gyakorlat kialakulását katalizálták mértékadó szaktekintélyek, például az Ébredések Alapítvány és a Forrásház Gondozási Központ munkatársai (Harangozó et al., 1998), akik évtizedek óta sikeresen alkalmazzák az integrált pszichiátriai ellátás (IPE) modelljét. A bio-pszicho-szociális pillérek dinamikus együttműködése a hatékony ellátásszervezés kulcsa (Fallon et al., 1998). Ian R. H. Fallon és munkatársai összekapcsolták a kórházi kezelésre építő modell és a közösségi ellátáson alapuló keretrendszer előnyeit, így teremtették meg az integrált pszichiátriai ellátás vízióját. A jelen kutatás megszervezésekor is szembesülhettünk azzal, hogy mindkét szféra több olyan szereplővel is dolgozik, akik vonatkozásában egyértelműen érződik az igény az ellátástípusok összekapcsolására. A 2018-ban kiadott szakmai ajánlás említi a gondozókkal való koordinátori kapcsolattartás szükségességét, de a munkaanyagban részletesebb iránymutatást nem adnak az egészségügyi és a szociális ágazati szereplők együttműködésének szükségességéről: „A pszichoedukációs tevékenység kompetenciahatárait felismerve képes a közösségi gondozót segíteni, folyamatosan együttműködve a pszichiáter gondozóorvosokkal” (EMMI, 2018: 29). Több ágenssel találkoztunk, akik a saját területüket védelmezik, sokszor a hatékonyság rovására. Erre a jelenségre és a párhuzamosságra többek között Légmán Anna mutatott rá (Légmán, 2011: 80).

Hazánkban a hagyományos ambuláns, illetve gondozóhálózati ellátás továbbra is medikális szemléletű, gyógyszerközpontú; nem teszi lehetővé a betegek kísérését, hatékony monitorozását, valamint szociális utánkövetését. Bár vannak törekvések arra, hogy a gondozókon belül biztosítva legyen pszichológus és szociális munkás álláshely, továbbá kellő számú és képzettségű szakdolgozó (gondozó), az ellátások minősége a vezetői, illetve szakdolgozói készségektől, attitűdöktől, leterheltségtől függ. Korábbi interjús kutatásunk során a volt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI, „Lipótmező”) dolgozó, a szakterületükön ma is aktív kollégák elmondták, hogy több intézményben nincs mód a klasszikus kijárós gondozásra, például mert az útiköltségek elszámolása több helyen nem megoldott (Dobai et al., 2024a). Nincsenek egységes járóbetegstandardok a nem medikális ellátásra, a gondozói kapacitástól függően egy-egy páciensre viszonylag kevés idő jut (jellemzően 15–20 perc, amely kizárólag az adminisztrációra és esetleg néhány kérdésre elég). A krónikus betegek utánkövetése, figyelemmel kísérése elmarad a nemzetközi színtéren tapasztalt lehetőségektől, gyakorlatoktól.

1990-től a hazai pszichiátriai ellátórendszer jelentős átalakuláson ment keresztül (Dobai et al., 2024b). A változások első hullámában 1990 és 2007 között számos fővárosi intézmény bezárt, amelyek integrált szemléletű, a betegek állapotát hatékonyan monitorozó terápiás rezsimek voltak. Az elérhető ellátások körét ez az intézkedés jelentős mértékben szűkítette. Az OPNI megszüntetésével a legfőbb módszertani (tanácsadó) és mintaintézmény felszámolását éltük meg. Bár sok kritika érte a kórházi kapacitásokat biztosító intézményt – leginkább éppen a szociális indikációval „megőrzött” betegek miatt (Bugarszki, 2003) –, paradox módon éppen az OPNI sokszínűsége alkalmas lehetett volna az egységes pszichiátriai gyakorlatok monitorozására és a jelentős szervezeti megújulásra (Dobai et al., 2024a); sőt, az egész pszichiátria megújulásával kecsegtetett ez az időszak (Erőss–Veér, 2002), mely a hazai pszichiátria „reneszánsza” volt. A másik legnagyobb veszteség a Szent Rókus Kórház Goldschmidt Dénes, majd Bódog Gyula főorvos által vezetett Pesthidegkúti Pszichiátriai és Pszichoterápiás Osztályának felszámolása volt. Itt a betegek az állapotukhoz igazodva részesülhettek különböző gondozásban, utánkövetésben, amelynek fontos pillére volt a bejárós közösségnek szervezett, célzott terápiás tevékenység.

Egyedül a fővárosban még megközelítőleg hat önálló pszichiátriai osztály bezárására vagy jelentős átalakítására került sor, összevonásokra és költöztetésre, valamint a Palatinus utcai Fővárosi Pszichoterápiás Módszertani Központ (Nagy, 2007) korábbi megszüntetése is idekapcsolható. A szociálpszichiátriai ellátási változatok (Füredi, 2007: 187), rezsimek működéséhez fűződő, könnyen elérhető ambuláns ellátás, a bejárósok számára rendelkezésre álló nappali kórház, a Lipótmezőn üzemeltetett éjszakai szanatórium olyan átmeneti ellátási formák voltak, amelyek jelenleg szűkösen vagy egyáltalán nem állnak a páciensek rendelkezésére; ez a tendencia 1990 óta szinte semmit sem változott (Füredi, 2007: 186). Így teremtődött meg a legsérülékenyebb pszichiátriai/addiktológiai beteg hajléktalan populáció növekedése, hiszen az említett átmeneti ellátások fenntartásával, a biztonságérzet megteremtésével a reszocializációs esélyeket növelni lehetne.

A kórházi ellátás biztonságosságáról szóló források ellentmondásosak. Nyilvánvalóan nem korszerű egy totális rendszerű pszichiátriai intézmény (Dobai, 2023), ahol a paternalisztikus viszonyrendszer jellemző. Az alapvető jogok sérelme sokszor elkerülhetetlen az ilyen intézményekben. A forgóajtó-jelenség miatt a hosszan tartó hatékonyság is megkérdőjelezhető (Dobai, 2023). Az OPNI mint az egyik legnagyobb hazai zárt intézmény megújulása látványos volt a rendszerváltás utáni évektől. Egyre több miliőterápiás műhely alakult benne, a pszichiátriai osztályok egy része megújult, a nappali kórházi és ambuláns, pszichoterápiás kapacitások növelésével, a betegek terápiás célú foglalkoztatásával a reszocializáció lehetősége nyílt meg a megőrző jellegű (kusztodiális) osztályok helyett. Az alacsonyküszöbű szolgáltatások hozzáférhetőbbek, ezeket az ellátásokat a beteg otthonában is végzik (Fallon et al., 1998). (A szakirodalmi fogalomhasználattól eltérően a pszichiátriai betegek közösségi ellátását is a könnyebben hozzáférhető csoportba soroljuk, különösen azért, mert a felvételi kérelem, pszichiáter, illetve neurológus igazolása a vonatkozó szabályozás szerint szükséges ugyan az igénybevételhez, mégis könnyebben hozzáférhető ez a forma, mint például a várólistás gondozói ellátás; SZCSM, 1999). A sokszakmás szolgáltatások humánerőforrás-igénye nagyobb, az ellátáshoz elvárt szakképzettségeket és személyi minimumfeltételeket a vonatkozó rendelet szabályozza (SZCSM, 2000).

Az említett kórházi intézmények megszűnésével egy időben számos kötet jelent meg az intézményreform témájáról. A szerzők bíztak abban, hogy van remény az egységes, átfogó reformra, ahogy ez Nyugat-Európában és Észak-Amerikában megvalósulhatott (Bugarszki, 2003), illetve többen szükségét érezték szakmai összefoglalók, emlékkönyvek kiadásának (például Gádoros, 2023; Nagy, 2022; Bánki M. – Arató, 2008; Oriold, 2008; Füredi, 2007; Németh–Sümegi, 2005). 2007-ben lezárult egy korszak a hazai pszichiátria történetében, megkezdődött az átalakulás.

A továbbiakban röviden összefoglaljuk a szektort jellemző alapvető problémákat. Amikor a pszichiátria érdekérvényesítő képességéről beszélünk, nem lehet a szociális ellátórendszert leválasztva szólni a kérdésről, márpedig számos erre irányuló törekvést lehetett megfigyelni. Ha a klienseket, a problémát „szociális esetként” kezelik (Bugarszki, 2006), az alapvetően egy korszerűnek tűnő zsákutcát jelent. A pszichiátriai betegek szociális szükségleteinek kielégítése a társadalmi térben, illetve a mikroközösségekben megragadott problémakezelés elengedhetetlen.

A tisztán medikális szemlélet és a kizárólag szociális ellátásokon nyugvó, már-már „antipszichiátriai” nézőpont – ez a klinikai pszichiátriában is súlyos zavarokat okozott – nem megfelelő attitűd a betegekkel kapcsolatban, szembemegy az érdekeikkel. Annak ellenére, hogy hazánkban az orvostudományon belüli minden más szakágat megelőzve jött létre a korszerű szakorvosképzés (Füredi, 2007: 183), a pszichiátriai szakterület az orvostudományon belül – hasonlóan a betegekhez – sajnálatos módon sajátos perifériahelyzetben van, illetve negatív diszkriminációnak van kitéve (Füredi, 2007: 183), a kulturális másik pozíciójába lép, perifériára kerül (Dobai et al., 2024b). Ebből a pozícióból rendkívül nehéz anyagi eszközökhöz és humánerőforráshoz jutni. A szétválasztás abszurditására jól rámutat, hogy meglátásunk szerint a hazai közösségi pszichiátriai ellátás bölcsője mindenképpen a védelmet nyújtó terápiás kisközösség, az „Aranyketrec” (Benedek, 2007), ahol az egészségügyi rendszeren belül felszabadultan, mégis terápiás korlátok között megtörténik a meglévő szociális képességek, illetve a megromlott egészségi állapot mellett is az egyénben rejlő lehetőségek kiaknázása. Az intézmények mindenkinek egyformán biztosítottak ilyen szolgáltatásokat, a modern szemlélet szerint pedig mindenkinek a számára legszükségesebb ellátást kell nyújtani (Bugarszki, 2012). Ideális esetben az otthon biztosítja azt a közeget, amely korábban a terápiás közösség próbált lenni. Így a páciensek természetes közegében történhet meg állapotuk stabilizálása, javítása. A célokat, az elveket és a víziót a valóság árnyai elhomályosítják. A pszichiátriai betegek egyéni motivációjának hiánya, a családi kapcsolatok töredezettsége nem kedvez az ellátás közösségi megvalósításának. Amennyiben a társadalmi térben a családok mutatnak is hajlandóságot arra, hogy a pszichiátriai beteg érdekében együttműködjenek a különböző intézményekkel, a szakemberhiány, a kapacitások egyenlőtlensége, az összefésült, jól működő intézményrendszer hiánya nem jó táptalaja a hazai közösségi ellátási rendszernek.

Az intézménybezárásokkal egy időben világszerte megnőtt az igény a korszerű ellátási formák kialakítására, illetve a gazdaságosság monitorozására. A különböző programok célja a kórházi kezelés elkerülése, a kliensek diagnózisához alakított legjobb egészségkimenetel, valamint az önállóság elérése és fenntartása lett. A felsoroltakon túl növekvő igény mutatkozik a hatékony állapotmenedzselésre, amely a siker utáni kifizetések (pay for success) ösztönző finanszírozási rendszerével jól működtethető. Ezen keresztül a multidiszciplináris team érdekeltté tehető a kórházi kezelés redukálásában (Nagy–Túri, 2021: 167). Fontos volna a szakdolgozók korai bevonása az ellátásba, a pszichiátria mint hiányterület jobb megismertetése az új generációkkal. Az egyik mértékadónak tekinthető kutatásban még képzésben lévő ápolók közösségi pszichiátriai ellátóhelyekre való beosztásával kísérleteztek. Ez segítheti az adott betegpopuláció jobb megismerését és a diszkrimináció kiküszöbölését, s az új ápológenerációk motiváltabbá válhatnak arra, hogy később a szektorban vállaljanak munkát (Mngomezulu et al., 2023).

Az Európai Unió mentálisegészségügyi stratégiájáról szóló Zöld Könyv megfogalmazott olyan irányelveket, amelyek az EU-ban végbement intézménytelenítési hullám társadalmi hatásainak kiküszöbölését, az ellátórendszer hatékonyságának növelését célozzák (Európai Bizottság, 2005).

1. Az intézménytelenítés az elkülönülő, nagy létszámú elmeintézetek kiváltására irányuló A bentlakásos forma ennek nyomán nem szűnik meg, hanem kisebb létszámú és léptékű lesz.
2. Az intézménytelenítés nem jelenti szükségszerűen az állam kivonulását a szektorból. Az egészségügyi és szociális szolgáltatások megszervezésére rugalmas, változatos formában kerül sor.
3. Az intézménytelenítés valódi célja nem csupán a földrajzi átrendeződés az ellátórendszeren belül az érintettek távoltartása helyett, hanem a reszocializáció, az integrálás, a társadalomhoz közelebb hozás szellemének érvényesülése is (Bugarszki, 2011).

Hazánkban a fenti irányelvekkel ellentétben nem valósult meg az egységes pszichiátriai ellátórendszer fejlesztése, kisebb-nagyobb összegek álltak (állnak) rendelkezésre minimális reformtörekvések, partikuláris, ideig-óráig működő programok megvalósítására.

Az integrált pszichoszociális ellátás vonatkozásában a határterületi kórképpel rendelkező, például epilepsziás betegségben szenvedő emberek komprehenzív ellátásának is hiányzik a centrumszerű működése, amely alapvető igénye e betegségcsoportnak, ahogy azt a WHO már a 68. Genfi Közgyűlésén is indítványozta; az epilepsziaellátás magas szintű centrumainak létrehozását sürgetve (Halász–Békés, 2022).

Jelen írás elsősorban a pszichiátriai és addiktológiai páciensekről szól, de a komorbid betegek nehézségeire is szükséges rávilágítani. Az egészségügyi és a szociális ellátásokat egységesen kellene szemlélni. Annak a háromdimenziós modellnek az integrációja, mely lehetővé teszi a pszichiátriai betegeket, valamint az össztársadalmi érdekeket figyelembe vevő reszocializációt, a jelenlegi gondozók, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó szociális kapacitások bázisán a területi igények felmérése mellett elengedhetetlen lenne a továbblépéshez. Terepkutatásunkból is nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívül nehezített a betegek utánkövetése; a szociális ellátások az egyes kerületi önkormányzatok szakpolitikai szándékain, a lokálisan rendelkezésre álló anyagi eszközökön, illetve a humánerőforráson múlnak. Így még a fővároson belül is jelentős területi egyenlőtlenségek keletkeznek az ellátás és a szolgáltatások tekintetében.

Célkitűzés

Munkánk a kvalitatív irányzathoz tartozó, a keresztmetszeti vizsgálatok hagyományából merítő trianguláció (Denzin, 2015) segítségével, félig strukturált interjúk, illetve dokumentumok, webes tartalmak elemzésével vizsgálja az összefüggést a nappali formában nyújtott szolgáltatások és a pszichiátriai ellátórendszer között, annak érdekében, hogy a hálózatokon belüli kapcsolatok megértésén keresztül reális keresztmetszeti képet alakíthassunk ki a szociális és az egészségügyi rendszer határmezsgyéjén elhelyezkedő ellátóhelyekről, és rámutathassunk strukturális problémákra. A pszichiátriai betegek számára nyújtott szolgáltatások széttagoltak, a fővároson belül is jelentős egyenlőtlenségeket figyelhetünk meg. A szakirodalomra és kutatási kérdéseinkre is reflektálunk a valóság(re)konstrukciók segítségével. A terepen szerzett tapasztalataink alkalmasak voltak releváns konzekvenciák levonására.

Módszer

A kutatás elrendezése és a résztvevők

A főváros kerületeiben működő, nappali és közösségi pszichiátriai ellátást nyújtó intézmények munkatársaival készített kvalitatív interjúk segítségével árnyaltabb képet kaptunk a munkavállalók pályaszocializációjáról, az OPNI bezárásának észlelt kihatásairól, az intézményekben jelenleg alkalmazott szolgáltatásokról, gyakorlatokról, a napi praxisban felmerülő nehézségekről, az intézmények belső kohéziójáról és az ellátórendszer anticipált jövőjéről. A félig strukturált interjú (Brinkmann–Kvale, 2015) lehetőséget adott arra, hogy alaposabb betekintést nyerjünk az intézmények közösségi szolgáltatásaiba, valamint az ellátóhelyek munkaközösségének belső kapcsolatrendszerébe. Kiemelten lényegesnek tartottuk, hogy a dolgozók szabadon megoszthassák véleményüket, így minden kérdésre a saját szavaikkal reagálhattak.

Az elemzést a Grounded Theory (Sallay–Martos, 2018) segítségével egy új elmélet keretében értelmezhettük (1. ábra). A módszerre jellemző eljárásokat, amelyeket Barney Glaser és Anselm Strauss (2017) dolgozott ki, korábbi empirikus tapasztalatok alapján megbízhatónak ítéltük az általunk feltárni kívánt terület vonatkozásában. A kérdéseinken dinamikusan változtattunk az alanyok válaszait figyelembe véve, azonban ügyeltünk arra, hogy tartalmilag ne sérüljön a kérdéssor eredeti céliránya (Sallay–Martos, 2018).

1. ábra: A pszichiátriai ellátórendszer jelenlegi helyzete a Grounded Theory alapján (saját szerkesztés)

Az interjúkat 2024-ben vettük fel, az esetek többségében az interjúalanyok munkahelyén, elzárt, csendes környezetben. Az egyik alanynak, akinél a helyszíni interjúztatást nem lehetett megoldani, online videóhívásban tettük fel a kérdéseket.

A hangfelvételekből anonimizált átiratok készültek, tárolásuk jelszóval védett számítógépen történt, melyhez egyedül a kutatás vezetője fért hozzá. Az interjúkérdések az táblázatban olvashatók.

1. táblázat: A kutatási interjú kérdései (saját szerkesztés)

A Budapesten működő közösségi pszichiátriai ellátóhelyeket toborzó e-mailen keresztül kerestük fel, amelyben tájékoztattuk őket affiliációnkról, kutatási célunkról és az adatgyűjtés lefolyásának módjáról. Tizenhat intézménynek küldtük el ezt az e-mailt, a végleges mintába öt intézmény tizenkét dolgozója került be. A résztvevők jellegzetességeit a 2. táblázatban gyűjtöttük össze.

2. táblázat: A kutatás résztvevőinek jellegzetességei (saját szerkesztés)

Adatelemzés

Az adatok kódolását a MAXQDA2024 szoftver segítségével végeztük el, amely lehetővé tette, hogy az MP3 formátumú fájlok alapján valós időben kódoljunk. A számítógépes programok által támogatott kvalitatív adatelemzés és a trianguláció összefüggései az utóbbi években népszerű témaként jelentek meg a nemzetközi tudományos diskurzusban (Rädiker–Kuckartz, 2020). Az interjúk kódolása előzetesen egyeztetett kódrendszer alapján történt. Igyekeztünk kifejezni a kiemelkedő eredmények azonosságait és eltéréseit. A kódolási folyamat mellett a MAXQDA szoftver segítségével a legfrissebb szakirodalmat is feldolgoztuk, ami hozzájárult az elméleti háttér és az eredmények értelmezéséhez, valamint kontextusba ágyazásukhoz. Az eredményeket külön-külön és az összefüggések figyelembevételével is vizsgáltuk, majd a Grounded Theory keretrendszerében elemeztük és értelmeztük (Sallay–Martos, 2018).

Etikai megfontolások

A kutatást az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Kutatásetikai Bizottságának előzetes engedélye alapján kezdtük el, amelyet a bizottság a 2024/70. szám alatt hagyott jóvá, és a 2024. március 5-től 2026. december 31-ig terjedő időszakra adott ki. Felvételük, feldolgozásuk és tárolásuk során a GDPR szabályait figyelembe véve anonimizálva kezeltük a személyes adatokat, beleértve a hangzó adatokat is, az etikai engedély szerint. Az interjúalanyok előzetesen átfogó tájékoztatást kaptak a kutatás tárgyáról és céljáról, valamint külön kérésre biztosítottuk számukra a hozzáférést az egyéni interjúk átirataihoz.

Eredmények

Jelenkép – Keresztmetszeti kép

Az elemzések során, szemléletünknek megfelelően, a közösségi pszichiátria, illetve az addiktológia műhelyeit komparatív módon egymás mellett vizsgáltuk. Közelképünk a szociális ellátórendszer felől mutat rá az ellátórendszer egészére. Az elméleti részben utaltunk már a szakirodalomra, a következőkben pedig az interjúk részleteiből közlünk reflexiókkal kísért fontosabb gondolatokat.

Az interjúk elsősorban a jelenlegi állapot felmérésére irányultak. A szakirodalomból is körvonalazódik, hogy az ellátórendszer nehezen elérhetővé vált a betegek számára, különösen 1990 után. Erről így vall az egyik interjúalanyunk: „Azóta több kórház is bezárt, központosítások. Nagyon kevés az orvos, itt még, Budapesten még viszonylag be lehet jutni, de hosszú a várakozási idő… Ha itt nálunk a kerületben pszichiátriára bejelentkezik valaki, akkor 5-6 hét, hogy az orvoshoz bekerüljön” (egy szociális munkás). Az interjúalanyok kiemelik, hogy az első beszélgetésre még könnyű bekerülni a szociális szférában is, viszont a pszichológushoz való eljutás már sokkal nehezebb: „Tehát közel 15-20-an vannak most a várólistánkon. De ilyen térítésmentes ellátás nagyon kevés van” (egy szociális munkás).

A másik sarkalatos probléma a szakterületek közötti átjárhatóság és kommunikáció hiánya. Többen utaltak rá, hogy alapvetően nem jó a viszonyuk a helyi pszichiátriai gondozóval vagy a fekvőbetegosztállyal: „Az együttműködés az változó. A gyermekpszichiáterrel nagyon jó az együttműködésünk. A felnőtt pszichiáterekkel kevésbé” (egy szociális munkás). Saját korábbi tapasztalataink is azt mutatják, hogy sajnálatos módon vannak olyan pszichiátriai osztályok, ahol a gyógyszerek kiosztásán kívül nem folyik érdemi terápia, az orvosok, illetve a pszichológusok vagy leterheltek, vagy nem biztosítanak lehetőséget a pácienseknek terápiás beszélgetésekre: „Nincs terápia, nincs semmi. Ott izé, tengenek-lengenek, jó gyógyszerbeállításhoz ez is kell, csak… És akkor van a nappali kórház, oda is néha szoktak bemenni” (egy szociális munkás). Nappali kórházban klasszikusan a pszichológus és szociális munkás által szolgáltatott szociálterápiák érhetők el.

A szociális ellátási formát a pszichiátriai ellátórendszerben felmerült igény hozta létre a múltban. A már jobb állapotú betegeket a kórházi ellátást követően úgy lehet monitorozni, hogy hazajárhatnak aludni, de a védőháló még biztonságot nyújt, s a relapszusok elkerülése érdekében kezelőorvosi, terápiás kontrollt biztosítanak számukra. A különböző pszichiátriai intézmények bezárásának legnagyobb vesztesei a család nélkül élők voltak, akik végül hajléktalanságba estek; ők a leginkább kitaszítottak: „Azok jártak a legrosszabbul, akik hajléktalanok lettek valamilyen oknál fogva. Nekik abszolút nincs, szinte abszolút nincs ellátórendszer” (egy szociális munkás). A gondozóhálózat elégtelen működéséről is többen nyilatkoztak. „Ez alapján nem tudok képet alkotni erről. De ha az egész pszichiátriai ellátórendszerről van szó, próbálnak minőségi munkát végezni, de hogy amikor 4-5 perc jut egy személyre, akkor szerintem ott nem lehet” (egy szociális munkás).

Sok esetben előkerült az egészségügyi és a szociális alrendszer közötti kommunikáció elégtelensége, a megfelelő színvonalú és mélységű szakmai egyeztetések hiánya. „Szerintem az egyik legnagyobb gond, hogy az orvosi és a szociális ellátórendszerek sokkal kevesebbet kommunikálnak egymással a páciensek érdekében” (egy pszichológus). Az egyik fővárosi mintaintézményben alapvető gondok körvonalazódtak az integrált pszichiátriai ellátással kapcsolatban, mégpedig a modell öndefiníciós problémái, illetve a szakmai kategóriarendszereken belüli helye. Ebből az derül ki, hogy az intézmény által nyújtott interdiszciplináris ellátás mindkét alrendszerhez tartozik, de igazán egyikbe sem sorolható. Véleményünk szerint a rendszer hiányosságai vagy az öndefiníciós nehézségek egyetlen keretrendszerrel, illetve jogszabállyal, a finanszírozás átláthatóvá tételével kiküszöbölhetők lennének. „Igen, hát azt mondanám erre, hogy ugye… ez egy ilyen köztes terület. Köztes terület. Vitatott, hogy mennyiben tartozik ez a… mindenképpen az egészségügy, ugye az egészségügy rendszerébe és a szociális rendszerben működik. Hát vitatott, hogy mennyiben ugye orvosi terület, mennyiben szociális terület, és hát ebben vagyunk mi is” (egy terápiás munkatárs).

Összességében az látszik, hogy egyes speciális betegcsoportok teljesen kizáródnak az elérhető szolgáltatásokból: „Nem hatékonyak [az egyes addiktológiai ellátások], sok benne a stigmatizáció, sok betegcsoport van, aki talán kiszorul, vagy nem kap megfelelő ellátást. Kiemelném itt például a fiatalkorú szerhasználókat, akiknek, hogyha valamilyen komorbid zavara van” (egy pszichológus). A szerhasználók esetében az utánkövetés a legnagyobb probléma az alacsonyküszöbű ellátásoknál: „…nem kell hála Istennek elküldenünk ideggondozóba vagy pszichiátriai gondozóba a klienseinket, ha igen, akkor az itt meg tud történni, ennek a gyógyszernek a beállítása, és akkor aztán ennek a monitorozása, hogy ez rendben van-e, ezek a tünetek így elmennek, vagy akkor így eltűnnek, tehát akkor így hatnak a gyógyszerek” (egy szociális munkás).

A fizikai kapcsolatokon túl a virtuális térben megjelenő információk is kiemelkedően fontosak, ugyanakkor a betegek sokfélék, a papíralapú brosúrák sem mellőzhetők, egyeseknek jobban elmagyarázhatók. Az ellátóhelyek többségének van statikus webhelye. Anyagi erőforrások hiányában néhány általunk vizsgált intézmény felülete nem mondható felhasználóbarátnak, de vannak dinamikusabb, grafikusan is alaposan megszerkesztett felületek. A közösségimédia-felületek használata is rendkívül sokszínű képet mutat. Jellemzően a munkatársak egyéni adottságai, készségei és időbeosztása szab gátat az online tér intenzív használatának. A digitális világban a különböző platformokon való jelenlét elkerülhetetlen, ez a pszichoedukáció kiemelt színtere, a pácienseket el kell érni a modern technika eszközeivel is.

Perspektívák

Egyértelmű igény mutatkozik arra, hogy a társadalmi térben is érezhető változások történjenek, például a fogyatékos és pszichiátriai betegek gördülékenyebb foglalkoztatása, amelyre a XII. kerületben két pozitív példát is említettek: „…munkahely is itt a környéken, ami rehab munkahely, az egyik egy pékség, ez a Bake My Day, a másik pedig egy Ízlelő nevű vendéglő” (egy szociális munkás). A helyi vállalkozások bevonása mérföldkő lehetne a területi ellátásban, de egyelőre a páciensek a stigmatizáció miatt visszautasításoktól szenvednek.

A Kispesti Forrásház az Ébredések Alapítványhoz hasonló szolgáltatásokat kínál, a fizikai térben megvalósítva az egyes ellátások integrációját. „A szociális, egészségügyi és a foglalkoztatási. Akkor így teljeskörűen tudunk a legrászorultabbaknak segíteni” (egy szociális menedzser). Az addiktológiai ellátásban is több helyen látjuk a hárompilléres, bio-pszicho-szociális ellátásszervezés megvalósulását: „Van a pszichoszociális ellátási formákat nyújtó részleg, ami tulajdonképpen maga a szociális munka, az addiktológiai konzultáció, a kliensek esetmenedzselése, az esetvitel, amit szociális munkások, okleveles pszichológusok, addiktológiai konzultánsok …mert ugye ilyet diplomával végzünk. Ugye ez szociális ellátás, közösségi szenvedélybeteg-ellátás és alacsonyküszöbű szolgáltatásokat takarhat. A másik részleg az a klasszikus járóbeteg-ellátás, amiben klinikai szakpszichológus, illetve pszichiáter addiktológus szakorvos dolgozik, tehát hogy mondjuk így, az egészségügyi tevékenységet azt ők végzik. És akkor van még egy harmadik, mondjuk egyszemélyes szolgáltatás, az az ingyenes jogi tanácsadás, amit pedig ügyvéd végzettségű munkatárs végez” (egy szociális munkás). A társadalom és a páciens oldaláról is egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy a rendszer alkalmas legyen valódi változásokat generálni az egyén életében, visszavezetve őt a munkaerőpiacra. Még mindig megoldatlan problémát jelent e tekintetben a pszichiátriai betegekkel szemben táplált társadalmi előítéletek miatt a magasabb hozzáadott szellemi értéket nyújtó kliensek megfelelő munkához jutása.

Fókuszban a közösségi pszichiátria szolgáltatásai

Ebben az alfejezetben kiemelünk néhány szolgáltatást, amely megteremti a kereteket az egyes ellátóhelyeken, vagy éppen újszerűnek mutatkozik. A közösségi pszichiátria szolgáltatásaihoz való hozzáférés számos helyen az esetmenedzsereken keresztül lehetséges, a szükségletek és az elérhető lehetőségek felmérésére irányuló első beszélgetés, tájékozódás nyomán: „Hivatalosan itt a munkatársak többsége, tehát a szakmai team, ugye terápiás munkatársak vagyunk, azt jelenti, hogy ez a hivatalos a jogszabály szerint. Mint mondjuk, hogy esetmenedzser, tehát az összes ügyfél tartozik valakihez, mint esetmenedzser, tehát egyéni beszélgetések. Mint szakmai vezető, helyettes, sokkal több feladatom is van. És hát mellette csinálok, igen, pár- és családterápiát…” (egy szociális munkás). Egyes szolgáltatások az online térben is elérhetők, ez leginkább a Covid–19-pandémia által kiváltott csendes digitális forradalom következtében valósulhatott meg. „Egy másik héten pedig Zoomon van. Én a zoomos csoportban veszek részt. Igen. És akkor van ugyanúgy kéthetenként a hozzátartozói csoport is Zoomon” (egy terápiás munkatárs).

A kliensek mobilitása betegségcsoportonként eltérő lehet, illetve sokszor a hozzátartozók számára is könnyebbség egy online terápiás/közösségi alkalom. „Az alacsonyküszöbű ellátáson belül be lehet hozzánk térni, illetve az alacsonyküszöbűhöz szoktam most már sorolni az internetes ilyen pszichoedukációt” (egy pszichológus). Az internet segítségével jóval több pszichiátriai vagy addiktológiai beteghez lehet eljutni, programokat kínálni számukra. Az egyik fővárosi intézmény hírlevélben értesíti a klienseket az elérhető szolgáltatásokról, programokról. A szolgáltatások nem egységesek; egyes helyeken a fizikai szükségletek kielégítésétől a magasabb rendű mentálhigiénés szolgáltatásokig terjed a spektrum, a kliensek vezetése tudatos program szerint, a szükségleteikhez igazodva zajlik: „Igen, van egy mosógép. Igen, igen, hozhatják a saját ruháikat, lehet tisztálkodni igény szerint, vagy van erre egy helyiség. Hát ilyen szociálisat, ami egy szociális munkás dolga, azt itt mind csináljuk. Tehát elkísérjük, kitöltjük a papírt, lebeszéljük, letelefonáljuk, családdal tartjuk a kapcsolatot, hogy ha kell, ismerősökkel, egészségügyi ellátást szervezünk, tehát ezért így ezek, amik így amúgy is megvannak. Tartjuk” (egy szociális munkás).

Az általunk felkeresett egyik addiktológiai közösségi ellátóhely is rendszeresen tart online alkalmakat: „Nálunk szakmai vezetésű hozzátartozói csoport van, jelen pillanatban online formában működik, minden szerdán este 6-tól 8-ig, amit kedves kollégám, tehát szakmai vezetésű, az XYZ tart, és egy felépülő hozzátartozó, aki ezt a problémát úgy jó alaposan végigjárta, és megküzdött vele, tehát ők ketten tartják, és akkor becsatlakoznak a Zoom-felületen a hozzátartozók, 10-15-20 ember, azért jó az online itt is, merthogy akár Angliából is be lehet” (egy szociális munkás). A járványhelyzet új igényeket ébresztett fel, amelyek szükségszerűen beépültek az ellátásba (a szolgáltatásokat bővítették, az online térben számos új szolgáltatás jelent meg).

Diszkusszió

Tanulmányunkban kvalitatív vizsgálat segítségével látleletet kívántunk nyújtani a hazai közösségi pszichiátriai és a fővárosi addiktológiai ellátás néhány műhelyéből. Kutatási kérdéseinkkel és vizsgálatunkkal rá kívántunk tekinteni a pszichiátriai betegek jelenlegi helyzetére. Az OPNI 2007-es bezárása, számos fővárosi egészségügyi intézmény mellett az utolsó zászlóshajó megszüntetése mérföldkövet jelentett: új reményeket adott a szakterületnek, a közösségi ellátások, a védett lakhatás elérhetővé válásának ígéretével kecsegtetett az akkor kezdődő időszak. Joggal érezhették többen is, hogy bár a korszerűnek sok tekintetben nem mondható OPNI megújulása nem fejeződhetett be, új fejezet nyílhat a pszichiátriai betegek ellátásában. Az elhibázott, átgondolatlan döntések sorozata végül széttöredezett, számos problémával együtt élő rendszert eredményezett, következetlenségekkel és jelentős szakemberhiánnyal. Fent idézett interjúinkból is jól látható, hogy az egyes közösségek alapvetően leterheltek, de helyileg jól szervezettek, a körülményekhez képest igyekeznek mindent megtenni a hozzájuk forduló kliensek reszocializációjáért, családi és emberi kapcsolataik javításáért. A pszichiátriai betegeket stigmatizáló társadalmi légkör, az őket övező előítéletek, az akkreditált foglalkoztatóknál is tapasztalt hátrányos megkülönböztetés, a speciális szolgáltatások (például az éjszakai szanatórium teljes és a támogatott lakhatás részleges) hiánya, a szükséges, tapasztalt szakemberek elégtelen létszáma jelentős űrt képez a szektorban. A kliensek megkeresése, a családok bevonása is nagy nehézségekbe ütközik.

Sürgető feladat lenne az integrált pszichiátriai ellátás megteremtése a gondozóintézetek bázisain (amit az Ébredések Alapítvány is évek óta szorgalmaz), a rászoruló krónikus pszichiátriai és addiktológiai betegek holisztikus szemléletű, egységes rendszerben zajló gyógyítása, a kapacitások koncentrálása. Vannak fővárosi helyek, ahol a fizikai integráció ugyan jól működik, de a szociális és az egészségügyi ellátás néhány formális vagy informális kapcsolatot leszámítva elszigetelten létezik egymás mellett. A hatékony együttműködéshez közös esetmegbeszélőkre és összehangolt teamekre lenne szükség. Álláspontunk szerint továbbra is égető fontosságú egy átgondolt, a forráselosztás tekintetében is egységes, integrált ellátórendszer kialakítása, amely az egészségügyi és a szociális alrendszer egységes kezelésével és pszichiátriai centrumok kialakításával lehetővé tenné a korszerű betegvezetést és ellátásszervezést, minőség-ellenőrzést, monitorozható szolgáltatások nyújtását. A pszichiátriában jelenleg stagnál az ellátórendszer átalakítása, a „kitagolásra”, illetve átalakításra irányuló kezdeti dinamikus tendenciák a konzerválás irányába mozdultak el. A katarzis eddig elmaradt, de még türelmesen várjuk.