Absztrakt

A Ferenc pápa migrációs politikájáról szóló, Úton egy jobb világ felé című könyv rávilágít a 20. és 21. századi katolikus egyházfők között megfigyelhető tanbeli folytonosságra, s ily módon segítséget nyújt Ferenc pápa alakjának és tanítá­sának pontosabb megértéséhez. Bemutatja a menekültek világnapján mondott pápai beszédek történelmi kontextusát, rávilágít az argentin pápa nemzetközi tevékenységének földrajzi mintáira, és alkalmazott módszerének segítségével bemutatja a pápai szövegek rejtett jelentésrendszerét.

Kulcsszavak: migráció, Ferenc pápa, tanbeli folytonosság, szinódus, Solymári Dániel

DOI: 10.56699/MT.2023.4.10

Azzal együtt, hogy a menekültek és a migránsok kérdése az elmúlt nyolc évben különös hangsúlyokkal jelent meg a nyilvánosságban, olyan tényezőt jelent, amely rendkívül világosan tanúsítja a folytonosságot a 20. század pápáinak gondolkodása és Ferenc pápa üzenete között. Solymári Dániel nemcsak hiánypótló, de bizonyos téves beidegződések lebontásában és a kortárs pápai tanítóhivatal pontosabb megértésében is segítséget nyújtó, Úton egy jobb világ felé című könyve maga is kidomborítja ezt a folytonosságot, amikor például XII. Piusz Exsul familia kezdetű enciklikájára hivatkozik, de éppúgy hivatkozhatott volna II. János Pál pápára is, aki szerint „a katolicitás nemcsak a megkereszteltek testvéri közösségében fejeződik ki, hanem az idegenek iránt tanúsított vendégszeretetben is, függetlenül attól, milyen a vallási hovatartozásuk, elutasítva minden kirekesztést és faji alapú diszkriminációt”.

A 2023 októberében tartott püspöki szinódus során a katolikus egyházfő kitüntetett témává tette meg a migráció kérdését, és október 19-én mondott beszédében egészen konkrét és figyelmeztető szándékú üzenettel fordult az egész világegyházat reprezentáló római esemény résztvevőihez: „Hány testvérünk és nővérünk van ma ugyanabban a helyzetben, mint a[z irgalmas szamaritánusról szóló] példabeszédben szereplő úton lévő? Nagyon sokan! Hányat rabolnak ki, vetkőztetnek le és vernek meg útközben? Az emberek útnak indulnak, mert gátlástalan emberkereskedők becsapják őket. Aztán árucikként eladják őket. Bezárják, fogságba vetik, kizsákmányolják és rabszolgasorba taszítják őket. Megalázzák, megkínozzák és megerőszakolják őket. Sokan, nagyon sokan meghalnak anélkül, hogy valaha is célba érnének. Korunk migrációs útvonalait sebesült és félholtan magukra hagyott férfiak és nők népesítik be, testvéreink és nővéreink, akiknek fájdalma Istenhez kiált. Sok esetben háború és terrorizmus elől menekülő emberek, ahogyan azt sajnos ezekben a napokban is látjuk.” A pápa szavai nem hagynak kétséget afelől, hogy a migránsok és a menekülők helyzete iránti érdeklődése semmit sem vesztett erejéből az elmúlt tíz év folyamán, sőt azóta, hogy 2013 júliusában ellátogatott Lampedusa szigetére, talán még fokozódott is.

E tíz évben a migráció kérdése olyan politikai, társadalmi és társadalomtudományi viták fókuszába került, amelyek rendkívül nehézzé teszik a jelenség józan és körültekintő megítélését. Ezért szerencsés körülmény, hogy Solymári Dániel könyve elsődlegesen annak a józanságnak a szolgálatában áll, amely magukra a pápai állásfoglalásokra és üzenetekre kíván figyelni, s minden külső ideológiai vagy gazdasági megfontolástól függetlenül a katolikus egyházfő eredeti meggyőződéseire kíván rávilágítani. Ez a fajta megközelítésmód lehetővé teszi, hogy a migrációval összefüggésben rámutasson a pápai tanítóhivatal töretlen folytonosságára, ami azért is lényeges, mert Ferenc pápaságával kapcsolatban talán éppen a folytonosság kérdése merül fel leggyakrabban, az a probléma, hogy tevékenysége és tanítása vajon folytonos-e elődeiével, vagy pedig törést hoz magával a modern pápaság történetében. Nem véletlen, hogy ugyanez a kérdés a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban is ugyanígy fogalmazódik meg immár hat évtizede, s ahogyan egyesek szemében a zsinat megtöri a katolikus folytonosságot, mások szerint a hagyomány továbbszövésének egyetlen hiteles garanciája. Ferenccel végső soron az önmagát a második világháború után új módon meghatározni próbáló katolikus egyház kitüntetett eseménye, a zsinat értelmezése lép új szakaszba – és ennek óriási jelentősége van.

De mégis mi indította el Ferenccel kapcsolatban a folytonosságot érintő vitákat? Bizonyos külsőségek a megválasztása utáni percektől fogva szembetűnők voltak. Egyszer csak megjelent az erkélyen az egyszerű fehér ruhát viselő, valószínűleg kevesek által ismert latin-amerikai püspök, és a lehető legszokványosabb köszöntéssel üdvözölte az összesereglett sokaságot; az emberek imáit kérte, és hangsúlyosan püspöknek mondta magát. Nem költözött be a pápai lakosztályba, viseltes cipőben jár-kel, és szerény autókkal utazik. Már júliusban elutazott Lampedusára, a kétségbeesett migránsoknak átmeneti tartózkodási helyet biztosító olasz szigetre. És aztán elkezdtek sorjázni a szokatlan gesztusok, a börtönben fogva tartottak lábának megmosásától az egymással versengő dél-szudáni politikai vezetők lábának spontán megcsókolásáig. Az emberek olyan megnyilvánulásokat kezdtek tapasztalni a pápa részéről, amilyeneket korábban elképzelni sem tudtak volna.

Nem túlzás azt állítani, hogy ezek a külső gesztusok egyháztörténeti jelentőségűek voltak. Mi sem természetesebb, hogy a meghökkentő tetteket a tanítás és az állásfoglalások terén is szokatlan megnyilvánulások kísérik. A teremtett világnak ártó tevékenységformákat Ferenc pápa nem habozik bűnnek nevezni (Laudato si’ enciklika), aggasztja a bezárkózó nacionalizmus, és fájdalommal tölti el, hogy az új keletű populizmus számító politikai célok szolgálatába állítja a nép egész kultúráját, a társadalmak legalantasabb hajlamait szolgálja ki, és saját országa látszólagos védelmében gyűlöletet kelt más népek ellen (Fratelli tutti enciklika). Ferenc pápa írásai közvetlen hangvételük ellenére is a globális történelem szintjén mozognak, és olyan közelről veszik szemügyre a világ jelenségeit, mint egykor II. János Pál dokumentumai.

Legalább két olyan válság kötődik Ferenc pápaságához, amelyre határozottan reagálnia kellett, és mindkét reakciója arról tanúskodik, hogy pápaságával a katolikus egyház határozott lépésekkel haladt előre a tényleges valóság elfogadásához vezető útján. Az első az egyházban elkövetett szexuális bántalmazásokkal összefüggő botrány volt, amellyel szembesülve a teljes őszinteség mellett döntött. Akik még emlékeznek például a chilei egyháznak írt levelére, tudják, hogy az áldozatokat helyezte a középpontba, a szörnyű jelenség gyökereinek feltárását szorgalmazta, és kiemelte, hogy a botrányos esetek „elleplezésének kultúrája” összeegyeztethetetlen az „evangélium logikájával”.

A másik válság a Covid-járvánnyal függött össze. A beteg világról és az egyház kívánatos stratégiáiról mondott pápai beszédek megerősítették azt, ami kezdettől sajátja volt Ferencnek: azt a meggyőződést, hogy az egyháznak végre ki kell lépnie szűk világából, el kell indulnia az emberek tényleges életvilága felé, s nem foroghat állandóan önmaga körül, elítélve másokat, és melodramatikus áldozati szerepbe merevedve. Ki tudná elfelejteni azokat a megválasztása előtti napon mondott szavait, hogy Krisztus kopogtat az egyház ajtaján, csakhogy belülről, mert ki akar menni? A legnagyobb bezártság idején, a pandémia hónapjaiban a magányos Ferenc igazi megjelenítője lett e kilépési kultúrának.

Solymári Dániel azt mutatja be, hogyan nyilvánul meg ez a kilépési kultúra azok irányában, akik kényszerűségből léptek ki életük megszokott keretei közül. A könyvnek legalább három jellegzetes vonása érdemel külön említést. Elsődlegesen az, hogy a viszonylag szűk terjedelmi keretek ellenére árnyalt és összetett kontextust rajzol meg Ferenc pápa elvándorlók és menekültek világnapján mondott beszédeinek megértéséhez. A katolikus egyházfők migrációval kapcsolatos állásfoglalásainak bemutatásán túl ehhez a kontextushoz tartozik magának a világnapnak a története, de ennek felvázolásánál nagyobb jelentősége van annak, ahogyan Ferenc pápa hivatalos („apostoli”) útjait tekinti át és elemzi a szerző. Az áttekinthető táblázatban is összefoglalt utazási adatok olyan következtetések levonását teszik lehetővé, amelyek még a vatikáni külpolitikát közelebbről ismerők számára sem feltétlenül magától értődők: az olvasó tájékoztatást kap arról, hogy Ferenc látogatást tett a Közép-afrikai Köztársaságba, s ezzel ő lett az első egyházfő, aki aktív háborús területre utazott. Felkeresett olyan országokat, amelyekben korábban nem járt pápa, például Bahreint és Dél-Szudánt, de előtte még az Arab-félszigeten sem fordult meg Róma püspöke. Ezek az utak Ferenc pápa globális tudatának lenyomatai, és teljes összhangban van velük, hogy még a legünnepélyesebb alkalmakkor, karácsonyi és húsvéti beszédeiben is kíméletlen őszinteséggel tekinti át a Föld tényleges helyzetét, számba véve a háborúkat és fegyveres konfliktusokat. Talán megemlíthető, hogy a könyv megjelenésének is közvetlen alkalmát jelentő 2023. áprilisi magyarországi útjával összefüggésben minden jel szerint pontosan az Úton egy jobb világ felé adatai és elemzései segítettek sokak számára Ferenc nemzetközi tevékenységének áttekintésében, s ily módon a könyv meglátásai szerves részévé váltak a pápai látogatást övező érdeklődés nyomán kidolgozott mediális elemzések eszköztárának.

A könyv másik jellegzetes vonása az elemzésekhez használt módszerben jelölhető meg. A kritikai diskurzuselemzés kvalitatív elemzési stratégiái révén az Úton egy jobb világ felé egészen közel hajol az elvándorlók és úton levők világnapján mondott pápai beszédek konkrét szövegéhez, s nem egyszerűen csak nagy vonalakban rekonstruálja vagy összefoglalja a beszédek tartalmát, hanem az alkalmazott kifejezésekre, a vissza-visszatérő fordulatokra, sőt a szavak és kifejezések között megfigyelhető kapcsolatokra is figyelve kibontja a szövegek belső összefüggésrendszerét, azt a szavakból, jelentésekből és utalásokból szövődő hálót, amelyre az „egyszerű” olvasás egyszerűen nem tud felfigyelni. Egy ilyen jelentésrendszer érzékletes bemutatása nem éppen bevett eleme a teológiai gyakorlatnak, ám a könyv egyértelművé teszi, hogy a társadalomtudomány módszertana ebben az esetben termékenyen mozdítja elő a teológiai tartalom megértését, mi több: megmutatkozását. A könyvnek ezt az érdemét csak fokozza, hogy a szerző rámutat: a pápai beszédek nem maradtak minden jelentőségük ellenére is csupán pontszerű megnyilvánulások, hanem a Vatikán részéről egészen konkrét menekültpolitika kidolgozásának alapjául is szolgáltak, azaz olyan következményekkel jártak, amelyek közvetlenül formálták a hivatalos szentszéki szemléletet egy fokozódó figyelemben részesülő területen.

Végezetül érdemes kiemelni, hogy Solymári Dániel semmiféle ideológiai vagy szekuláris tengelyen sem kívánja elhelyezni Jorge Mario Bergoglio migrációval és migránsokkal kapcsolatos állásfoglalásait. Arra a kérdésre, hogy valóban progresszív, már-már radikális-e a pápa „menekültpolitikája”, végső soron a könyv utolsó oldalán adja meg a választ, úgy fogalmazva, hogy Ferenc pápa „nem liberális”, de nem is „konzervatív”, hanem „radikálisan keresztény”. A könyv ennek az evangéliumi radikalitásnak az egyik igen jellegzetes elemét és vetületét mutatja be. Akik pedig figyelemmel kísérték a 2023 októberében zajló szinódusi eseményeket, alighanem felfigyeltek arra, hogy a befogadás, a védelmezés és az integráció programját hangsúlyozva Ferenc töretlenül folytatta korábbi migrációs „politikáját”. Ennek beható diakrón megismertetésével Solymári Dániel minden magyar érdeklődő számára lehetővé tette, hogy ne szakadjon el a globális katolicizmus folyamataitól és hangsúlyaitól, s még ha saját országában a katolikus állásfoglalástól különböző véleményekkel találkozik is, módja nyíljon arra, hogy érintkezésben maradjon a katolikus egyház globális tudatával. Ki ne lenne hálás ezért?

Solymári Dániel: Úton egy jobb világ felé. Ferenc pápa menekültpolitikája, Budapest, Vigilia, 2023

Absztrakt

Napjainkban gyakran hallunk arról, hogy a társadalmi bizalomvesztés ko­rát éljük. E kijelentés több oldalról vizsgálható. A jelen írásban arra teszünk kísérletet, hogy a bizalom emberi jelenségéből, annak vázlatos elemzéséből kiindulva tárjuk fel azokat a zavarokat, amelyeket az egyéni és társas élet terén tapasztalunk. Az így nyert belátások segíthetnek minket annak megfogalmazá­sában, hogy a bibliai hitfelfogás és a keresztény meggyőződés miként segíthet a bizalom torzulásainak gyógyításában, a társadalmi folyamatok jobbításában, hogyan válhat inspirációvá és támasszá a bizalom visszaszerzésének útján.

Kulcsszavak: bizalom, hit, közjó, társadalom

DOI: 10.56699/MT.2023.4.1

Akkor kezdünk el sokat beszélni valamiről, amikor hiányát érezzük, vagy azzal szembesülünk, hogy megszűnt egyszerű, közvetlen magától értetődősége. A bizalom kapcsán azonban azt érzékeljük, hogy a nehézkedés általánosabb és mélyebben gyökerező.

A bizalomvesztés és -hiány tapasztalata minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Alig van olyan ókori írásmű, amely így vagy úgy ne számolna be annak az embernek a tanácstalanságáról, kilátástalanságáról, reményvesztéséről vagy depressziójáról, aki csalatkozott a másiknak megszavazott bizalmában. A Zsoltárok könyvében olvassuk: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát” (41,10). E panaszirodalomnak megannyi emléke tűnik elénk Egyiptomból, Mezopotámiából vagy akár Hellászból. A hívő ember erre a nehéz helyzetre Istenének segítségül hívásával felel: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól. […] Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye” (Jer 17,5.7).

Napjainkban azonban olyan átfogó és kiterjedt problematikával állunk szemben, hogy talán újra itt az ideje egy ősi gondolat felfejtésének, a bizalommal, annak hiányával való tudatos szembesülésnek – és annak, hogy őszinte szavakat kimondva utat találjunk egy emberibb világ felé.

Az ember bizalma

Amióta tudatos önreflexiót folytatunk, újra és újra feltesszük a kérdést: ki az ember? Mi tesz minket emberré? Egy időben – olykor egészen látványosan – különváltak a természettudományok és a bölcseleti tudományok által szolgáltatott kritériumjavaslatok. Az egyik oldalon ott állt például az eszközkészítés és -használat, a másikon pedig a halál utáni élettel kapcsolatos hiedelmek megjelenése (amely a sírleletek alapján igazolható). Napjainkban inkább elfogadottak azok a nézetek, amelyek komplex módon kezelik a kérdést, s átfogó válaszokat igyekeznek adni rá. Csányi Vilmos Íme, az ember című könyvében arról ír, hogy ami a leginkább sajátságos fajunkban, az az ember „rendszerszervező, kultúraképző tehetsége. Az embert azóta tekinthetjük embernek, amióta kultúrákban él” (Csányi, 2022: 414). Külön vizsgálható, milyen evolúciós utat kellett bejárni ahhoz, hogy a kultúraképzés alapvető feltételei megjelenjenek.

Az emberré válás folyamata azt is jelentette (s jelenti), hogy az elemi kötődések kulturális keretbe helyeződnek: színre lép az, amit családnak és közösségnek, társadalomnak nevezhetünk. Olyasmi ez, ahol megint csak át- és átjárja egymást az, amit biológiai fejlődésnek, illetve kulturális formálódásnak nevezhetünk:

„Az ember alapvető tulajdonsága a rendszerszervezés. Ha tisztán biológiai okokból – szexualitás, anyaság, együttműködés miatt – az emberek közeli kapcsolatba kerülnek egymással, azonnal megindul a csoporttá, rendszerré, közösséggé szerveződés. Közös akciók, morális elkötelezettség, áldozathozatal jellemzik az új szociális egység kialakulását, legyen az házasság, barátság vagy éppen család” (Csányi, 2022: 125).

A „közös akciókban” szükségképpen hatnak érzelmek is. Ezeket olykor alábecsüljük, kevéssé vesszük számításba nagy ívű elemzéseink során, ám ez súlyos hiba, hiszen elemi szinten determinálják egy közösség működését. A pszichológia egyes iskolái öt és hét közötti úgynevezett alapérzelmet különböztetnek meg (Pataki, 2011b: 156). Az alapérzelmek listái eltérnek egymástól: az öröm, a szomorúság és az undor mindenképpen szerepel itt, ahogy a félelem és a düh is. Vannak, akik idesorolják még a meglepetést. Ezeknek nemcsak az a sajátosságuk, hogy elemi erővel mozgatják meg a psziché legmélyebb rétegeit, hanem az is, hogy a hozzájuk társuló mimika kultúrától függetlenül egyetemesen felismerhetővé teszi őket – az érzelmek megélésének vannak ugyan kulturális meghatározottságai, az alapérzelmek esetében nagyfokú bizonyossággal meg tudjuk állapítani a másik emberről (bármekkora legyen közöttünk a kulturális távolság), hogy örömöt vagy haragot érez-e. Azért van ez így, mert ezek az alapérzelmek a biológiai evolúciónk során fejlődtek ki, s ilyen módon fajunk sajátos meghatározottságának részét képezik. A szocializáció során természetesen összetettebb és olykor több kognitív elemmel gazdagított érzelemmegélés és -kinyilvánítás jelenik meg bennünk. Az ilyen típusú (egyesek által másodlagosnak, illetve harmadlagosnak nevezett) érzelmek gyermekkorunkban, társas kapcsolataink keretében forrnak ki bennünk, elsődlegesen a család közegében. „A családhoz kötődés elősegíti a család normáinak elfogadását (legyen az békés vagy agresszív), míg a kötődés hiánya aszociális (gyakran agresszív) viselkedéshez vezet” (Csányi, 2022: 127). Ez azt is jelenti, hogy a kicsinykori kötődéshiány nemcsak a társas képességek torzulását, fogyatékosságát eredményezi, de magával vonja az érzelmi fejletlenséget, akár a bizonyos komplexebb érzelmek megélésére és kinyilvánítására való képtelenséget. Nem véletlenül írja – hangsúlyozzuk: már pusztán az etológia szintjén, megelőzve minden erkölcsi-értékrendi megfontolást – Csányi Vilmos: „A társadalom még nem ismerte föl, hogy a teljes értékű ember csak teljes értékű szocializációs folyamatban fejlődhet ki. Sok évig kell egy gyermeknek a megfelelő mintákat mutató környezetben élnie ahhoz, hogy a szocializáció teljes értékű legyen” (Csányi, 2022: 128).

A család hálójában megtapasztalt, megélt és ilyetén módon elsajátított komplex érzelmek közül kiemelten kezelhetjük a bizalmat (amelyet egyesek a hála és az elfogadás érzésének kettőseként értelmeznek). Egy ideje már bevett kifejezés az „ősbizalom”. Az első két életévben sajátos folyamat játszódik le mindannyiunkban: az anyaméhben létezést követően kilépünk a külvilágba. Hogy ez számunkra ellenséges, szorongást keltő hely-e, vagy olyan otthon, amelyben szeretetet, elfogadást tapasztalunk, azon múlik, miként bánnak velünk, milyen mintákat tapasztalunk meg. Ha pozitív közegben növekszünk, az elemi, mondhatni velünk született ráhagyatkozás átalakul azzá az ősbizalommá, amely későbbi életünk során képesít minket bizalomteljes kapcsolatok kialakítására, kötődésre és az emberi élet szempontjából rendkívül fontos számtalan más megélésre. Erik H. Erikson a személyiségfejlődés első szakaszában megkülönbözteti az ősbizalom és az ősbizalmatlanság állapotát. „Az előbbi – hála a csecsemőkori gondoskodó törődésnek és a testi állapot kedvező alakulásának – a világot a védettség, a pozitív élmények, a jóindulat és a jóakarat forrásának tekinti. A másik véglet a korai elhanyagoltságból, a személyre szabott törődés hiányából és a külvilágból származó fájdalmas élményekből ered; ennek eredménye beteges, olykor paranoid vonásokat mutató állandó gyanakvás, bizalmatlanság és hellyel-közzel üldözési mánia lesz” (Pataki 2011a: 26). Mindez természetesen kihat minden további fejlődési szakaszra is. A negatív csecsemőkori környezet „őstörést” válthat ki, amely végül akár komoly sérüléseket, egész életünkre kiható torzulásokat okoz, s nemegyszer kötődési vagy érzelemmegélési zavarokban, szorongásban, depresszióban jelentkezhet (Kőváry, 2006).

Miért ennyire elemi fontosságú a bizalom, illetve az arra való képtelenség? E kérdés megválaszolásához érdekes szemponttal szolgál Pataki Ferenc szociálpszichológus: „…számos újabb pszichológiai kutatás szerint a bizonytalanság redukálására és eltüntetésére irányuló késztetés a legerőteljesebb emberi indítékok közé sorolható. A krónikus bizonytalanság ugyanis cselekvésképtelenné – következésképpen életképtelenné – tesz. Erről szól a jól ismert Buridán szamara talány” (Pataki, 2011b: 153–154). Johannes Buridanus (Jean Buridan) skolasztikus filozófus volt a 14. században. Az európai közgondolkodás az ő nevéhez köti a szamárról szóló példázatot, bár úgy tűnik, írásaiban egyszer sem szerepel. Komoly kutatást váltott ki, hogy pontosan hol van a tanmese forrása. Végül Arisztotelészig jutottak el a filozófiatörténészek (De caelo), s első ízben Spinozánál azonosították be a tanító történet Buridanushoz kapcsolását, mégpedig Etika című művében (Zupko, 2018). A példázat szerint az éhes állattól egyenlő távolságra két teljesen azonos szénarakást helyeztek el. Mivel nem tudott a két egyformán vonzó és kívánatos élelemforrás közül racionálisan választani (hiszen nem volt semmilyen ráció, vagyis érv az egyik vagy a másik mellett), végül éhen halt. A tanító történet illeszkedik azon kortárs viták sorába, amelyek az emberi szabadság, szabad akarati döntés természetét, abban az értelem (intellectus) és az akarat (voluntas) viszonyát vizsgálták. A mi szempontunkból ehelyütt annak van kiemelt jelentősége, hogy a döntést akkor is meg kell hoznunk, ha a racionális megalapozhatóság igénye nem teljesül (hiánytalanul). Ilyenkor azonban csakis valamiféle bizalom mentén választhatunk. Aki nem bízik (akár abban, hogy valóban egyforma a két szalmakupac, akár abban, hogy jó döntést fog hozni), végül életképtelennek bizonyul majd.

Márpedig a társas létezés szünet nélkül bizonytalan és racionálisan nem vagy csak részben felfejthető helyzetek elé állít bennünket. Ez még akkor is így van, amikor a másik nem színlel, vagy a valóság nem rejtőzik el, mivel megismerésünk, megértésünk és ebből fakadó szabad döntésünk mindig korlátok között mozog, ezernyi tényező függvényeként. A bizalmatlan és szorongó ember ilyenkor blokkolódik, s a helyzet bizonytalansága úrrá lesz rajta. A bízni képes alany ellenben a lehetőségek kínálta megfontolás után mer dönteni, mert úgy hiszi, van jó kimenetele a választásának (vagy mert a tévedéstől való félelem, bár valamilyen szintig megjelenhet benne, nem bénítja meg). A világgal, a másikkal és önmagunkkal (a saját megértésünkkel, akarásunkkal, döntésünkkel) szemben megélt bizalom alapvető fontosságú ahhoz, hogy emberi módon tudjunk létezni a világban.

Bizalomzavarok

Érdemes Pataki Ferenc éleslátó tézisével kezdenünk e pontot: „…a bizalom a társadalmi integráció nélkülözhetetlen »kötőanyaga«, vagyis kapcsolat-, közösség- és társadalomszervező (társadalomfenntartó) erő. Hiánya egyaránt aláássa a közjó érvényesítését, a társadalmi intézmények, norma és értékrendszerek működését, valamint a legszemélyesebb magánkapcsolatok világát” (Pataki, 2011a: 24).

A fentiekben kifejtettük, miért elemi fontosságú egyéni és közösségi önmegalkotásunk, létezésünk szempontjából a bizalomra való képesség, illetve képtelenség. E meglátások tükrében csakis igazat tudunk adni Pataki Ferencnek, aki téziseivel utat is mutat jelen helyzetünk jobb megértéséhez. Hiszen nemcsak az első két év, az ősbizalom tapasztalata (vagy éppenséggel az „ősbizalmatlanság” meggyökeresedése) döntő fontosságú, de a későbbi életévek és társadalmi létezés tapasztalásai is. Ha az ember rendszeresen azt éli meg, hogy a közege bizalmatlan magatartást mutat, vagy esetleg az általa másoknak juttatott bizalommal sokszorosan visszaélnek, ez az ősbizalom megléte mellett is korlátozza, visszaszorítja a bizalmas magatartásformák alkalmazását. Ily módon az egyéni dráma apránként közösségi tragédiába fordul át. Ha az emberi társadalmat szövetségnek (pontosabban alacsonyabb és magasabb szintű szövetségek hálózatának) tekintjük, akkor hamar beláthatjuk, hogy a csoportok önmagukban való fennállása és más csoportokhoz való viszonya nagyban múlik azon, mennyire bízunk a szabályok fennállásában, a másik magatartásában, abban, hogy meghatározott helyzetben meghatározott cselekvés meghatározott reakciót vált ki (Csányi, 2022: 204–205). Ennek hiányában egyfelől megjelenik a bezáruló, pszichés problémákkal küzdő egyén és a zavaroktól szenvedő társadalmi csoport (a családtól az államig), amely szabályokkal és azok (nemegyszer erőszakos) betartatásával kívánja elérni azt, ami normál esetben az egészséges, jól szocializált személyek közötti viszonyok terén magától értetődőnek és természetesnek számítana. Rengeteg konkrét példát hozhatunk. Mára külön ügymenete van a csendháborításra vonatkozó panaszok adminisztratív úton történő kezelésének. Az emberi viszonyok formális túlszabályozásának gyökerénél felfedezhetünk egy jól körvonalazódó problematikát: a családok (egyének) társas együtt-, illetve egymás mellett élésük során nem vesznek figyelembe elemi elvárásokat, illetve hiányzik kapcsolataikból az elvárható egymásra figyelés. Hasonlóképpen: mivel az alkoholfogyasztás súlyos problémává terebélyesedett, és nemegyszer a magunk vagy mások életének veszélyeztetését vonja maga után, elengedhetetlenné vált a zéró tolerancia elvének bevezetése, már-már statáriálisnak tűnő eljárásrendek alkalmazásával. Folytathatnánk a sort, a sebességhatár-átlépésektől a közösségi közlekedésben való bliccelésig, az adóelkerüléstől a (munka)szerződések betartatásának igen sokszor perig menő területéig. Mindegyik helyzetben közös vonás egyfelől a minimális bizalom hiánya, másfelől annak felismerése, hogy minden szabály csak még nagyobb fokú trükközést, kiskapukeresést von maga után, s nem a kívánt cél (a közjó érdekében történő önkorlátozás és racionális személyes döntéshozatal) felé segít bennünket. Miközben egyre többen panaszkodnak a túlzó kontrollra, valójában azt is elmondhatjuk, hogy a közösség érdekében végzett cselekvésre való készség (s ezáltal a társadalmi bizalom) közeledik a mélyponthoz. Ördögi kör ez, hiszen a folyamatos felülszabályozás implicit módon kifejezi a közösség egyénbe vetett bizalmának fogyatkozását. Ma már nem feltétlenül kell negatív, bizalmatlanságot szülő közegben felnőtt gyermeknek lenni, hogy nehezünkre essen idegenekkel szemben, ismeretlen helyzetekben bizalomteljesen eljárnunk. Azt jelenti mindez, hogy lépésről lépésre Buridán szamaraivá fogunk válni?

Ha e folyamatok mélyére ásunk, rengeteg okot és katalizátort fedezhetünk fel, például a bizalomteljes magatartáshoz kapcsolódó pozitív élmények hiányát, a szavahihetőség erodálódását, a közösségi konszenzusok törékennyé válását, az empátia elsorvadását, a tekintély(ek) megingását (Pataki, 2011a: 27–29). Egy azonban bizonyos: a bizalom meggyengülése vagy elvesztése mind a közösség, mind az egyén szintjén gyanakváshoz vezet, és agressziót gerjeszt (hiszen végül maga az állam is monopolizált erőszakszerveivel igyekszik fenntartani a meglazult társadalmi egységet), s apránként teret nyit a manipuláció előtt. Miért? Alapvetően azért, mert a bizalmatlan közeg szükségszerűen félelmet, szorongást kelt. Ilyen állapotban pedig elképesztő erővel nyilvánulhat meg a védettség, a bebiztosítottság vágya (vagy ha ezek már nem lehetségesek, legalább az oltalmazottság illúzióját szeretnénk megkapni). A valóság végül leegyszerűsödik: Isten hiányában (vagy torzult istenkép mellett) kell egy olyan figura, akibe belehelyezhetem azt a bizalmat, amelyet rajta kívül senkinek nem tudok megadni. Lehet ő közszereplő, politikus, apafigura, valamilyen szellemi tartalom (például hazaszeretet, vallási lelkesedés és kötődés) megtestesítője, egy a lényeges: tudja azt az érzést nyújtani nekem, hogy ha másban nem is, benne feltétel nélkül megbízhatom. Ha mindenkiben csalódtam már, benne nem fogok.

Nehezen kezelhető helyzetek, amikor ez a bizalomszemély látványosan bizalomra méltatlannak mutatkozik (személyes életvitele, erkölcsi hiátusai, elleplezhetetlen önös szándékai vagy bármi hasonló okán). Mit teszek ilyenkor? Mivel a bizalom elengedhetetlen a létezéshez, a puszta túléléshez, ahhoz, hogy merjek egyáltalán létezni a veszedelmesnek és fenyegetőnek látott világban, elkezdem tagadni a valóságot. Illuzórikus buborékot hozok létre magam körül, amelybe nem juthatnak be olyan impulzusok, amelyek megcáfolhatatlanul bizonyítanák, bizalmam romlott alapon nyugszik. Itt megint számos példát hozhatunk. Gondolhatunk a feleségre, akit megcsal, bántalmaz és kizsákmányol a férje, ő azonban – úgy tűnik – minderről nem vesz tudomást, mert a házastársi kapcsolaton kívül elképzelhetetlennek tartja a létezést. De megjelenhet előttünk az az ember, aki szó szerint rabjává válik egy bántalmazó rendszernek, mert úgy véli, azon kívül képtelen lenne túlélni, önértékelése, önbizalma olyan súlyosan sérült, hogy totálisan és feltétel nélkül képes kiszolgáltatni magát az abuzív rendszernek. Maga az egyház is lehet ilyen szervezet, gondoljunk az úgynevezett ekkleziogén patológiák (neurózis, depresszió) már nemegyszer vizsgált kérdéskörére. A témával úttörő módon foglalkozott Samuel Pfeiffer (1993, 1994), magyar nyelven pedig az elsők között írt róla Gyökössy Endre (1988). Aki jobban elmélyülne e kérdéskörben, annak hivatkozásai miatt is ajánljuk Tringer László (2013) tanulmányát. Végül magunk előtt láthatjuk azt a (kulturális, nemzeti, társadalmi, pártpolitikai) csoportja iránt „elfogult” személyt, aki képes valóban minden olyan hírt, beszámolót tökéletesen figyelmen kívül hagyni, amely esetleg azt eredményezné, hogy meginog a bizalma abban az egyetlenben, aki (ami) iránt egyáltalán még képes ezt érezni.

Ily módon beláthatjuk, hogy a bizalom torzulása, fogyatkozása és hiánya igen komoly következményekkel jár, és adott esetben lehetetlenné teszi a csoportok (és a tagjaik) közötti egészséges kapcsolattartást, aminek eredményeképpen a közjó, a közös célok megvalósítása mindinkább lehetetlennek tűnik. Márpedig ilyenkor az önérdek és a csoportérdek uralkodik el, ez pedig a rákos daganathoz hasonlatos: lappangva kiterjed, apránként felemészt minden erőforrást, mígnem végül azt vesszük észre, hogy a teljes test megbetegedett, sőt életveszélybe sodródott.

(Újra) rálépni a bizalom útjára

Hívő emberként nem csak azért foglalkozunk a bizalom kérdésével, mert bennünket is érint mind a magán-, mind a társadalmi életünk szintjén. Van ennek az érdeklődésnek és útkeresésnek egy sajátságosabb, lényege szerint teológiai oka.

Liturgiánkban gyakran elhangzik az amen szó. Azzal általában tisztában vagyunk, hogy héber eredetű kifejezéssel van dolgunk, ám pontos fordítása terén már nehézségekbe ütközünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hitoktatási (és papi prédikációs) gyakorlat egy téves meglátást gyökereztetett meg a gondolkodásunkban. A katolikus egyház katekizmusa ezért figyelmesen fogalmaz:

„A héber ’Amen’ ugyanabból a gyökből származik, mint a ’hinni’ szó. E szógyök szilárdságot, megbízhatóságot, hűséget fejez ki. Így érthető, hogy miért állítható az ’Amen’ Isten irántunk való hűségéről és a mi belé vetett bizalmunkról egyaránt. […] A hitvallás végső ’Amen’-ja megismétli és megerősíti annak első szavát: ‘Hiszek’.

Hinni azt jelenti, hogy ’Amen’-t mondunk Isten szavaira, ígéreteire, parancsolataira; teljesen rábízzuk magunkat arra, aki a végtelen szeretet és a tökéletes hűség ’Amen’-ja. A mindennapok keresztény élete tehát ’Amen’ lesz keresztségi hitvallásunk ’hiszek’-jére” (KEK 1062, 1064).

Vagyis szó nincs arról, hogy az amen pusztán valamiféle vágyat, szándékot fejezne ki: „Úgy legyen… Legyen úgy.” Ez olyan téves közhely, amely elgyöngíti, aláássa az eredendő kifejezési szándékot, ráadásul nem felel meg a bibliai héber nyelvhasználatnak sem. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy A katolikus egyház katekizmusa eléggé megengedő e kérdésben. Bár – mint láttuk – tisztázza a kifejezés pontos jelentését, később kompromisszumot köt a bevett fordítással (KEK 2856, 2865). Valójában ugyanarról a szentírási szakaszról van szó mindkét pontban, s a megengedő magatartás alapja egy Jeruzsálemi Szent Cirilltől vett idézet, amely Szűz Mária angyali üdvözletkor kimondott igenjére utal vissza: „Fiat mihi secundum verbum tuum – Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Persze elgondolkodhatunk azon, vajon Mária csak annyit közölt: „Legyen úgy!”, vagy esetleg abbéli bizonyosságát és feltétlen bizalmát fejezte ki, hogy a Mindenható képes beteljesíteni mindazt, amit az angyal hírül adott, jóllehet ez emberi szempontból lehetetlennek tűnik.

Az ’mn gyök a Bibliában megbízhatóságot, hűséget, biztonságot, bizonyosságot fejez ki – jelentése igen sokrétű, attól függően, hogy névszói (igazság, bizalom, megbízhatóság stb.) vagy igei (bízik, ráhagyatkozik, hűséges, igaznak tart stb.) használatával találkozunk (Brown, 1939: 53–54). Számos bibliai előfordulása közül nem egy éppen azt a bizalmat írja le, amelyről jelen írásunkban szólunk. A fordítás természetesen nehéz feladat, olykor – már csak a beidegződéseink miatt is – a „hisz” magyar szóval adjuk vissza az ’mn gyök jelentését, holott teljességgel értelmes és megalapozott lenne a „bízik” ige alkalmazása (például Ter 45,26; Kiv 4,1.8; Iz 7,9). Vannak esetek, amikor a fordítók – az egyértelmű kontextus okán – ezzel a megoldással élnek: „A népet félelem töltötte el az Úr színe előtt, de bízott az Úrban és Mózesben, az ő szolgájában” (Kiv 14,31), vagy: „Ne bízzál benne, ha hangja barátságos, mert a szívében hét aljasság lakik” (Péld 26,25). Érdemes megjegyeznünk, hogy a görög piszteuó ige (’hisz’, ’bízik’) és a latin fides főnév (’hit’, a szó azonos gyökből ered, mint a fiducia, ’bizalom’) ugyanezzel a sajátossággal rendelkezik.

Mi lehet az oka annak, hogy a magyarban elkülönülő két szó – ’hinni’ és ’bízni’ – ennyire átjárja egymást a Szentírásban? A gondolat gyökerénél a szilárdság, a megbíz- hatóság áll. Isten szavai igazak, mégpedig azáltal, hogy a tettek szintjén kivétel nélkül megvalósulnak. Ily módon az embernek oka van Istenre hagyatkozni, és szavait igaz- nak tartani. Ő szövetséget köt az emberrel, s ehhez a szövetséghez, bármi történjen is, feltétel nélkül hűséges. Ezért vált a zsidóság fő ünnepévé pészah, az egyiptomi kivonulás. A kereszténység számára Istennek ez a megbízhatósága és hűsége Jézus Krisztusban öltött testet. „Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi – én, Szilvánusz és Timóteus – köztetek hirdettünk, nem volt »igen« is meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne” (2Kor 1,19). Amikor az ember ament mond, tulajdonképpen így felel Isten őt szólító szavára: elfogadom, hiszem, hogy ez így van, azaz annyira biztosnak tartom mindezt, hogy kész vagyok feltétel nélküli bizalommal teljesen erre alapozni az életemet. A héberből kölcsönzött szavunk tehát körkörösséget és dialogikusan egymásra utaló viszonyt hoz létre Isten felénk való megnyílása (meg- tapasztalhatóvá válása) s az ezáltal bennünk kiváltott reakció között: „Jézus Krisztus maga az »Amen« (Jel 3,14). Ő az Atya irántunk való szeretetének végső »Amen«-je; Ő átveszi és tökéletessé teszi a mi Atyának mondott »Amen«-ünket: »Ahány ígérete csak van Istennek, az Őbenne ’Van’, ezért hangzik Általa ajkunkon az ’Amen’ Isten dicsőségére« (2Kor 1,20)” (KEK 1065). Vagyis Krisztus a definitív „igen”, amit az Atya kimondott a Szentlélekben az emberiségnek: akart, vágyott, szeretett, elfogadott, befogadott, magukra nem hagyott lények vagyunk egy világban, amelyet otthonunkként ajándékba kaptunk. Isten atyasága pedig éppen azáltal válik egzisztenciális igazsággá számunkra, hogy benne a szóhoz, az ígérethez való abszolút hűség mutatkozik meg. Ez még akkor is így van, ha mi nem növünk föl ennek a szövetségnek az igazságához: „…ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2Tim 2,13). Másként megfogalmazva: Isten igenje szilárdan áll akkor is, amikor mi megingunk. „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róm 11,29).

Amikor tehát az ember amennel felel az őt megszólító Istennek, tulajdonképpen az „igen” örök és visszavonhatatlan körforgásába emeli be magát. Éppen azt kapja ajándékba a Teremtőtől, ami minden ősbizalom forrása, alapja és elemi tapasztalása. Ilyetén módon Isten hűségére a maga teremtményi bizalmával felel.

Innen eredeztethető a bibliai zsidó-keresztény hit sajátossága: bizalom nélkül nem lehet hinni – és hit nélkül nem lehet megalapozottan bízni. E kettősség szépen egymásba fonódik az izajási intésben: „Bizony, ha nem hisztek, nem maradtok meg” – „Bizony, ha nem bíztok, nem maradtok meg” (Iz 7,9). E kijelentésnek megvannak a sajátos kötődései az első két pontban elmondottakhoz:

• Akiben a bizalom alapvető érzése/magatartásmintája nem vagy csak korlátozottan alakult ki (sérült az ősbizalom kiforrásának fejlődési fázisában), annak a hite terén is nehézségekkel kell szembenéznie. Már-már közhelyes igazság: akinek nehezére esik bízni a mindennapos emberi kapcsolatai szintjén, az nagy valószínűséggel zavarokat fog tapasztalni az istenkapcsolata és -hite terén is. Azonban e megfontolás fordítottja is igaz: az egészséges hittudat segítséget nyújthat az emberi bizalom gyógyulásához.
• A bizalmat aláásó, elgyengítő közeg (család, alacsonyabb szintű csoportosulások, közösségek, társadalom, nemzet, állam) rombolja a hitet Az egyéni élet- szentség ugyan kibontakozhat ellenséges külső feltételek közepette is, ám nehezen képzelhető el életerős közösségi hit, egyházi létezés paranoid, szorongásra és félelemre épülő társadalmi keretek között. Kényelmetlen és kellemetlen kijelentés ez, ám nincs okunk megkérdőjelezni.
• Amennyiben a bizalomvesztett ember – hogy élni tudjon – feltétlen bizalmat szavaz egy csoportnak vagy személynek, akkor alkalmatlanná válik a feltétlen hitre. Ennek egyrészt az az oka, hogy Isten „féltékeny Isten”, vagyis nem tűr meg maga mellett alternatívákat, pótlékokat (s ez nem valamiféle isteni érzelemnek a következménye, hanem az Abszolútum természetéből adódó, filozófiai szinten belátható szükségszerűség), másrészt pedig az, hogy a bizalom- személyek valójában bálványok. „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik” – aminek egyenes következménye, hogy „szíve elfordul az Úrtól” (Jer 17,5). Vagy Isten az életem Istene, vagy valaki (valami) mást teszek istenemmé (bizalmam feltétlen alapjává), csakhogy ebben az esetben magának Istennek már nem marad hely a szívemben (mivel a féltékeny Isten nem fogadja el a „második helyet”).
• A bizalom útjára lépés olykor kiszakadásként, törésként mutatkozik előttünk. Túl kell haladnom eddigi bizonyosságaimon, ki kell lépnem bebiztosított létezésem keretei közül, le kell mondanom a bálványok erősségéről és támaszáról. Ez félelmes lehet – ahogy minden valódi és igazi hitpróba. Csakhogy azt kell tudatosítanom magamban, hogy a kilépésemkor nem a semmibe, a bizonytalanba jutok, hanem épp így és ekkor találok szilárd talajt a lábam alá. Szépen tükrözi mindezt Péter vízen járásának elbeszélése (Mt 14,22–33): furcsamód azt kell felismernie, hogy nem a hánykolódó hajóban, hanem a hullámok tetején van biztonságban (ott, ahol a Mester van). El kell hagynia azt, amitől addig a túlélését remélte, és oda kell elmennie, ahol úgy vélte, a halál vár rá. Ez az átlépés, áthaladás – Péter személyes pészahja, a szó eredeti héber értelmében – a hit és a bizalom pillanatává válik. Persze megvan a döntés és a lépés veszélye is: „…az erős szél láttára azonban megijedt, és merülni kezdett” (30). A bizalom felépítésének útja gyakran olyan helyzetek tudatos vállalásán át vezet, amelyek épp a félelmet és a szorongást, a bizalom ellenérzéseit erősítik fel bennünk. A kérdés az: ekkor, itt, így képes vagyok-e a tekintetemet a Mesterre szegezni, és a lehetetlennek tűnő körülmények között is igent, ament mondani? Ha nem, akkor elnyel a háborgó mélység. Itt azonban még egy dologra ügyelni kell: a félelem önmagában nem elég motiváció. A személyes kötődés és megnyílás eleme szükséges. Péternél ez egyetlen kiáltásban mutatkozik meg: „Uram, ments meg!” Az „Uram” megszólítás személyessége és kötődése (az én Uram) menti meg az apostolt.

Zárszó gyanánt

„A bizalom lényege mindig az elővételezett és előlegezett bizonyosságban rejlik” (Pataki, 2011a: 24). Ez a mondat mintha rímelne az Újszövetség hit- (és egyben bizalom)definíciójára: „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka” (Zsid 11,1). XVI. Benedek pápa e szakaszt kommentálva okkal írja Spe salvi kezdetű enciklikájában: „A hit nem csupán személyes törekvés valami eljövendőre, ami még teljesen előttünk áll; a hit ad nekünk valamit. Már most a miénk valami a várt valóságból, és ez a jelen lévő valóság az, ami »bizonyítékot« szolgáltat amellett, ami még nem látható. Bevonja a jelenbe a jövőt, úgy, hogy a jövő ezután nem tisztán »még nem«. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent; a jelent megérinti az eljövendő valóság, és így a jövendő dolgok belépnek a jelenbe, a jelenvalók pedig a jövőbe” (7). A bizalom egyszerre bizonytalanság és bizonyosság. Bizonytalanság abban az értelemben, hogy az itt és most konkrét adottságait meghaladva mondunk igent valakire, valamire. Bizonyosság pedig azért, mert nem alap és belátás nélkül tesszük ezt. Okunk van rá, efelől vagyunk meggyőződve, amikor végiggondoljuk, mit is jelent amen szavunk. A jelen pedig valóban megváltozik ott, hol színre lép a bizalom.

Becsaphatnak bennünket, visszaélhetnek a bizalmunkkal, megbánthatnak és megsebezhetnek minket – ez a másik ember döntése és szabadsága. Én pedig bezáródhatok, feladhatom a reményt s vele a bizalmat, vagy épp ellenkezőleg, mintegy lázadva a rossz ellen újra igent mondhatok – ez pedig az én döntésem és szabadságom. Lehet azt mondani, hogy a „remény elleni remény” (Róm 4,8), a „valóság elleni bizalom” őrültség. Ám egy kérdést őszintén és nyíltan fel kell tennünk: Milyen lesz a világ, ha nem így, ezzel az őrültséggel döntünk? És milyen ember leszek én magam, ha már nem merem vállalni a bizalom őrültségét? Valóban ezt akarom?

Absztrakt

Francis Fukuyama amerikai szociológus, történész, filozófus 1989-ben robbant be a politika- és történelemfilozófia nemzetközi élvonalába A történelem vége és az utolsó ember című könyvével. E vitákat kiváltó, sokat idézett, lelkesen ter­jesztett és hevesen cáfolt műve után született újabb nagyszabású tanulmánya, az 1995-ben kiadott Bizalom, amelyben a „történelem után” kialakuló gazda­sági világrendet vette górcső alá, méghozzá az emberi kapcsolatok sűrűbb és lazább hálózatának vizsgálatával.

Kulcsszavak: bizalom, társadalmi tőke, család, rokonság, liberális demokrá­cia és gazdaság

DOI: 10.56699/MT.2023.4.11

A Bizalom a közgazdaságtan és a társadalomtudomány kortárs klasszikusa; úgy is mondhatnánk: interdiszciplináris kötelező olvasmány. Egyszerre az ismeretterjesztés jegyében gondosan kidolgozott történeti áttekintés, politikai, ideológiai pillanatkép a 20. század végéről és érdekes gondolatkísérlet, amelyet a jelen valósága lassan az utópiák világába terel. Fukuyama már az előszóban tisztázza, mit vállal könyvével: „azt mutatja be, hogy a gazdasági élet hogyan tükrözi, formálja, támasztja alá magát a modern életet”, de tudományos tekintélyét védve és a szakirányú kritikákat beelőzve azonnal meg is jegyzi: „biztos vagyok benne, hogy akik nálam jobban ismerik a tárgyalt társadalmakat, számtalan ellenérvet, kivételt s az állításaimat cáfoló bizonyítékokat tudnak majd felsorakoztatni általánosításaimmal kapcsolatban”.

A Bizalom kérdéses alapállása – nevezetesen, hogy „mára […] gyakorlatilag valamennyi fejlett ország megteremtette vagy igyekszik megteremteni a liberális demokrácia politikai intézményeit, és sok közülük a piacorientált gazdaságot is megvalósította” – A történelem vége és az utolsó emberben kifejtett köveztetéseken nyugszik. Fukuyama a kiteljesedés lehetséges útját láttatva önmagát idézi: „Ahogy másutt már rámutattam, ez a folyamat »a történelem végé«-t jelzi, ha a történelmet marxista-hegeliánus módon értelmezzük, hogy az emberi társadalmak összessége valamely végső cél felé halad.” E történelem végi – az elmúlt korok hibáival, izmusaival, egyenlőtlenségeivel, torzulásaival, visszaeséseivel számoló, de azokat felülíró – „beteljesülés” módját pedig a következőben látja: „…a fejlett országoknak egyetlen modelljük van és lehet, amelynek megvalósítására politikai és gazdasági rendjük megszervezésében törekedhetnek, s ez a demokratikus kapitalizmus”. Jóllehet Fukuyamának a gazdaság mindenekfölöttiségét hangsúlyozó szakmai elfogultsága átjárja a modern – a hidegháború utáni – szabad világra vetített „megváltásképét”, az emberi tényezőt természetesen ő sem hagyhatja figyelmen kívül: „…manapság jóformán minden komoly elemző egyetért abban, hogy a liberális politikai és gazdasági intézmények életképessége a civil társadalmak egészségétől és dinamizmusától függ”. Mi több, kimondva-kimondatlan az elérendő sikerhez szükség van a „konzervatív értékekre”, intézményekre, egyházakra, tekintettel arra, hogy a civil társadalom „a családra épül, a legkisebb társadalmi közösségre, amely által az emberek részesei lesznek kultúrájuknak, s megkapják a szükséges képességeket, hogy a nagyobb közösségben is helytállhassanak, s amelynek köszönhetően e társadalom tudásanyaga és értékei nemzedékről nemzedékre szállnak”.

A kultúra jelentősége immár a globális gazdaságban és a nemzetközi rendben is növekedett. Fukuyama közli szellemi riválisa, a politológus Samuel P. Huntington vonatkozó teóriájának rezüméjét is, miszerint „a világ a »civilizációs szembenállás« korszaka felé halad, amelyben az embereket legfőképpen nem az ideológiájuk fogja jellemezni, mint a hidegháború idején, hanem a kultúrájuk. Ennek megfelelően az összeütközések nem a fasizmus, a szocializmus és a demokrácia, hanem a világ nagy kulturális csoportjai: a nyugatiak, a muzulmánok, a konfuciánusok, a japánok, a hinduk stb. között fognak kirobbanni”. Tekintettel arra, hogy jelenünk sokkal inkább Huntington vízióinak és elemzéseinek realitását igazolja vissza, különösen érdekes Fukuyama akkori „kritikája” a Bizalomban: „Ott azonban már kevésbé meggyőző Huntington érvelése, ahol arról beszél, hogy a kulturális különbségek szükségképp összeütközések forrásai lesznek. Épp ellenkezőleg, a különböző kultúrák kölcsönhatásából eredő vetélkedés gyakran alkotó jellegű változásokhoz vezet…” Igaz, valóban „számos esetét ismerjük annak, hogy a kultúrák ösztönzően hatottak egymásra”, de 2023-ban, az arab tavaszon, az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportjának közel-keleti kudarcain túl, „Kelet” és „Nyugat” ismét kiélesedő vetélkedése, a menekültválság, az orosz–ukrán, izraeli–palesztin konfliktus, az afrikai ellentétek, belharcok közepette azt kell látnunk, nem Fukuyama liberálisdemokrácia-ideájának megvalósulása felé haladunk.

A japán-amerikai politikai filozófus Bizalom című könyvében alapvetően racionális; következtetései, ha sajátosak is, a maga kialakította rendszeren belül logikusak, amelyeket gyakori – olykor fejezeteken belüli – ismétlésekkel, a sulykolás meggyőzőerejével tudatosít olvasóiban. Alaptétele, hogy a gazdaság – mint a kultúra egyfajta kivetülése – a modern társadalmakban az emberi összefogás, társulás egyik legfontosabb legdinamikusabb közege lett. Jóllehet az „emberek tagadhatatlanul önzők”, a materiális jólétükön, az egyéni szükségleteik kielégítésén túl vágynak rá, hogy egy nagyobb közösségnek a tagjai lehessenek, és azt szeretnék, hogy tetteikkel kivívják embertársaik elismerését. Másképpen fogalmazva: mindenki arra törekszik, hogy a méltóságát elismerjék, azaz a valódi értéke szerint becsüljék.

A tudományos elvárásoknak megfelelően Fukuyama már tanulmánya elején összegzi tézisét, hogy mivégre született meg ez a könyve. A gazdasági életet európai, távol-keleti és amerikai példák alapján vizsgálva a következő tanulságot szűri le: „…egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen mindenütt észlelhető kulturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban”.

A fejlett társadalomban a bizalom egyik fokmérője a „közösségi hajlam”, a különböző ügyekért, egyebek mellett, ami Fukuyamát különösen foglalkoztatja, a kínálkozó gazdasági lehetőségekért való összefogás megléte és annak ereje, mértéke. Ez a „társadalmi tőke”, amely – James Coleman amerikai szociológusra hivatkozva – az emberek csoportokba és szervezetekbe való eredményes kapcsolódása, de valójában az élet minden területén döntő fontosságú társulás képessége. Coleman nyomán a szerző okfejtése nemesen konzervatív: „A társulás képessége pedig attól függ, hogy a közösségek értékei és normái mennyire azonosak, s hogy az emberek mennyire képesek az egyéni érdekeiket a nagyobb csoportok érdekeinek alárendelni. A közös értékek bizalmat szülnek, s a bizalomnak, mint látni fogjuk, nagy és mérhető gazdasági értéke van.” A probléma abból fakad, hogy Fukuyama a liberális demokráciák ideális működésére vonatkozóan elszámolta magát. Derűlátó, problémafeloldó nézetét korunkban írja felül a belharcok, háborús konfliktusok keltette migráció, a jobb megélhetést célzó népvándorlás, illetve a nyitott társadalom eszméje. E teljes szabadságra irányuló korjelenségek vallási nézeteket, eltérő kultúrákat, szokásrendeket figyelmen kívül hagyó sajátosságaiból fakadóan ugyanis mára éppen a közös „nyugati” értékek és normák gyengültek meg, hogy helyüket még inkább az egyéni érdek, a haszon, a jó(l)létérzés mindenekfölöttisége vegye át.

Fukuyama kellőképpen óvatos szerző, aki tudományos hitelességét védve folyamatosan polemizál önmagával is, előremenekül, ismereteinek végességére vagy nagy kutatási terének mégiscsak lokális jellegére hivatkozik. Rendre olyan érzést kelt az olvasóban, hogy ha a számtalan idézettel, közgazdasági modellekkel, birodalom-, ország- és cégtörténetekkel, vállalkozási formák eseteivel, statisztikai adatokkal alátámasztott hipotézise amortizálódna, „nem válna be”, szakértői tekintélyét arcvesztés nélkül tudja megőrizni. Az elemzőktől elvárt szenvtelenség, pártatlanság jegyében egy szociológiai kísérlet etikai szempontból nem túl hízelgő eredményére hivatkozva így még ilyesféle sarkos közgazdászi állításokat is megoszt olvasóival: „A közgazdaságtan alaptétele az, hogy minden cselekvő személyt egyedül az önzés hajt.” Vagy: „A modern közgazdászok hajlanak arra, hogy a racionális célokat azonosítsák a maximális haszon elérésével, amin rendszerint a legnagyobb fogyasztói jólétet értik.”

Fukuyama a szabadpiac, a verseny, a történelmet beteljesítő liberális haladás híveként bármennyire is progresszív, a tradicionális értékrenddel, a hagyományos „erős családdal”, a rokonsággal számolnia kell, ahogy az ideológiákon túl – ad absurdum – még egyházi, spirituális tényezőkkel is. Persze ez nem meglepő, ha kötetét valóban a konzervatív és a liberális eszmerendszer szintézisének szánta. A fukuyamai egyensúlyozás jellemző technikáját tükrözi a vallás „hasznával” kapcsolatos kívülállóan naiv meglátása: „A vallás akadályozhatja a gazdasági növekedést, például ha a piacok helyett egyházi emberek állapítják meg a javak »igazságos« árát, s ha bizonyos kamatokat »uzsorakamatok«-nak minősítenek. A vallási élet bizonyos formái azonban piaci körülmények között igen hasznosak lehetnek, mert a vallás hozzásegít a helyes piaci magatartás szabályainak az elsajátításához.”

Az Amerikai Egyesült Államok eddigi működési sikerét, világgazdasági súlyát biztosító fundamentumokkal ugyancsak kalkulál: „Univerzalisztikus politikai-jogi rendszerén kívül mindig volt egy központi kulturális tradíciója is, amely egységbe foglalta az amerikai társadalmi intézményeket, és lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok uralkodó globális gazdasági hatalommá fejlődjön. Ez a kultúra, amely eredetileg egy bizonyos vallási és etnikai csoport sajátja volt, később függetlenedett a gyökereitől, és minden amerikai számára elérhető identitássá vált. […] Az amerikai demokráciát és az amerikai gazdaságot nem az individualizmus vagy a kommunitarianizmus tette sikeressé, hanem e két ellentétes tendencia kölcsönhatása.” A mából visszatekintve Fukuyama érdekesen reflektál a 20. századi újvilági öntudatra, amely meggyőződés stabilitását a jelen globális történései igencsak megroppantották: „Sok amerikai, köztük számos nagy tudású szociológus is úgy véli, az amerikai kultúra egyetemes, s a többi társadalom, ahogy modernizálódik, végül mind átveszi.”

A szerző eshetőségeket mérlegelni igyekvő munkamódszerét, váteszi óvatosságát jól jellemzi az általa vizionált „beteljesülésre” vonatkozó, a múlt hagyományos értékeinek kegyesen engedő egyik eszmefuttatása is: „A történelem végén elterjedő liberális demokrácia ennélfogva nem teljesen »modern«. A demokrácia és a kapitalizmus intézményei csak akkor működnek megfelelően, ha bizonyos premodern kulturális szokások továbbra is együtt élnek velük, és biztosítják, hogy zavartalanul elláthassák feladataikat.”

A Bizalomban Fukuyama azt igyekszik megfejteni, hogy milyen lesz/lehet a jövő társadalma és (globális) gazdasági élete. Előbb az „örökölt etikai szokások összességét” jelentő kultúra szerepét, illetve a társas (családi és nem rokoni) kapcsolatok rendszerének sajátosságait vizsgálja, majd négy, általa kiemelten „családcentrikusnak” titulált ország, Kína, Franciaország, Olaszország és Dél-Korea speciális társadalmát és gazdaságát teszi nagyító alá, aztán összehasonlítja őket a „magas bizalomszintű” Japán és Németország „karakterével”, végül pedig a „társulás művészetében” szerinte hanyatló, ám annak idején kétségtelenül ezen a téren is olvasztótégelyként szolgáló Egyesült Államok 1990-es évekbeli valóságával.

Fukuyama következtetéseinek egybevágását, azonosságát hangsúlyozva visszatérően, már-már mantraszerűen ismétli művének annotációját az egyes részek elején a kifutást elővételezve, máskor a nagyobb egységek végén, „tanulságként”. Például: „…mint […] látni fogjuk, Japán, Németország és az Egyesült Államok nagyrészt azért váltak a világ vezető ipari hatalmaivá, mert bővében voltak a társadalmi tőkének és a társas készségnek, és nem vice versa.” Célirányos helyzetfeltárása során máshol így érvel: „Ahogy az Egyesült Államokba bevándorlók közül sokan azért boldogulnak, mert sajátos kulturális tradícióikat össze tudják hangolni egy liberális társadalom szabadságával, úgy az iparban is azok az országok törnek az élre, amelyek régebbi intézményeiket és/vagy kulturális sajátságaikat eredményesen párosítják egy liberális gazdasági rendszer lehetőségeivel.”

Tehát Fukuyama a bizalomszintek szempontjából úgy elemez társadalmakat, hogy a kultúra egyik sajátos – számára kifejezetten a gazdasági élet szempontjából fontos – szegmensét, a sikeresség kulcsmomentumát, az új társulások létrehozásának képességét méltathassa. A családon és a rokonságon túl a „társadalmi tőke” egyéb formáit veszi számba, aszerint rendszerezve, értékelve, láttatva az adott országokat (népeket, csoportokat, közösségeket, cégeket, új ipari struktúrákat stb.), hogy a társadalomalkotók milyen magas fokú bizalommal, illetve spontán társulási készséggel rendelkeznek.

A hidegháború kora utáni új világrendet, a közép- és kelet-európai országok demokratizálódását, a feltörekvő Ázsia, benne Kína gazdasági felemelkedését is fürkésző kötetének végkövetkeztetéseiben – a korábban emlegetett szakértői hitelességmegtartás jegyében – Fukuyama meglehetősen óvatossá, ha tetszik, „megengedővé” válik. El kell ismernie: nincs egyetlen üdvözítő módszer, mindenhol egyformán érvényesülő/érvényesíthető „technika”. „Az eddigiek alapján bizonyára világossá vált, hogy a gazdasági fejlődésnek nincs ázsiai modellje, csak modelljei vannak, mint ahogy az a »konfuciánus kihívás« sem egységes, amit a Nyugat érez.”

A szerző önmaga kritikáját is nyújtva kérdésfelvetéssel összegez: „Az alapvető intézményekben világszerte tapasztalható konvergencia a liberális demokrácia és a piacgazdaság felé arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon elérkezett-e a »történelem vége«, amikor is a történelmi fejlődés általános folyamata eléri csúcspontját, de nem a marxista felfogás szerinti szocializmusban, hanem a hegeli elképzelés szerinti polgári liberális társadalomban.” Belátja, hogy a könyvében tanulmányozott hagyományos kultúrák egyike sem (volt) képes „tisztán liberális” elgondolás szerint létrehozni a modern kapitalista gazdasági rendszert.

A Bizalom záró részében sorjáznak a fukuyamai „feloldások”: „Noha a liberalizmust annak idején az a törekvés hozta létre, hogy a vallást száműzzék a közéletből, a legtöbb liberális teoretikusnak mindig is az volt a felfogása, hogy a társadalmi életből nem lehet és nem szabad kizárni a vallást.” Mi több: „A modern liberális politikai és gazdasági intézmények nemcsak hogy jól megférnek a vallással és a kultúra más hagyományos összetevőivel, hanem támogatásukkal többnyire jobban is működnek.” Közben óhatatlanul elszólva magát a „szabadgondolkodók” alapvető tévedésére is rávilágít: „A liberálisok meg vannak győződve arról, hogy az emberek a felszín alatt alapjában véve egyformák az egész világon, s hogy a kommunikáció fejlődésével jobban megértik egymást, és ez megkönnyíti az együttműködést.”

Fukuyama az eltérő kultúrák sokféleségével szembesülve mintha megadóan feltenné a kezét, hiszen tanulmányának nincs leszűrhető, a liberális gazdaság ideáját alátámasztó tudományos tanulsága, inkább csak „etikai”: „Ezeket a különbségeket összebékíteni ugyan nem lehet, de méltányosan összehasonlítani igen. Aki komolyan akar idegen kultúrákkal foglalkozni, természetesen nem kezdheti azzal, hogy a sajátja alapján értékeli őket. Másrészt a kultúrák összehasonlító tanulmányozásának az Egyesült Államokban az egyik legnagyobb akadálya az a – politikai célzatú – felvetés, hogy valamennyi kultúra eredendően egyenlő.”

Tanulmányának jelentőségét a szerző zárásként egészen lecsupaszítja, mintha az pusztán a liberális demokrácia mellett érvelő védőbeszéd lenne: „A jelen könyvben tárgyalt esetek jó része afféle tanmese, amely a túlságosan centralizált politikai hatalom veszélyeire és ártalmaira figyelmeztet.”

A Bizalom végső soron mégiscsak annak belátása, amit mai olvasói már tudnak: csak délibáb a „történelem végén” beteljesülő liberális demokrácia, ahogy globális érvényű, mindenre és mindenkire kiterjeszthető, egyformán üdvös gazdaságpolitika sem létezik.

Francis Fukuyama: Bizalom, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2022 (első magyar kiadás: 1997)

Absztrakt

A tanulmány a család és az örökbefogadás sokszínű kérdéseit követően az örökbefogadás formáit és gyakorlati aspektusait kívánja bemutatni elméleti és gyakorlati szempontból. Központi kérdése a gyermek legfőbb érdeke, mely számos szakmai kihívást, dilemmát indukál. Hosszabb-rövidebb folyamat, míg a gyermek örökbe fogadó családba kerül. Ezen eljárás során is számos szakmai kérdés merül fel, melyekre a legmegnyugtatóbb megoldás megtalálása nem egyszerű feladat, hiszen az örökbe fogadott gyermek életében két szülőpárról van szó: a vér szerinti és az örökbe fogadó szülőkről.

 Kulcsszavak: család, örökbefogadás, a gyermek legfőbb érdeke

DOI: 10.56699/MT.2023.4.7

A Máltai Tanulmányok folyóirat a társadalom-bizalom-család tematikában hirdetett meg publikációs lehetőséget. Az örökbefogadás mindhárom megjelölt hívószóhoz kiválóan kapcsolódik. Jelen tanulmányban csak arra vállalkozom, hogy az örökbe fogadó család definíciós kérdéseit követően egyes szakmai és jogi kérdéseket, azok gyakorlati aspektusait, dilemmáit megvilágítsam. Arra törekszem, hogy elsősorban a gyermek érdekei, szempontjai szerint vizsgáljam a témát. A terület nagyon sokrétű, így több helyen csak utalásra, kérdésfeltevésre van lehetőség, mellyel fel kívánom hívni a figyelmet a további diskurzus szükségességére, esetleg kutatások végzésére.

Magyarországon az utóbbi éveket vizsgálva a gyámhatóságok közel ezer vagy több mint ezer gyermek esetében engedélyeztek^[1]https://www.ksh.hu/stadat_files/szo/hu/szo0014.html (letöltve: 2023. 05. 21.) örökbefogadást. A statisztika alapján az örökbe fogadni szándékozók száma jelentősen magasabb, mint az örökbe fogadható gyermekeké. A média rendszerint azt hangsúlyozza, hogy mennyi szülő vár gyermekre, a gyermekek oldaláról azonban kevés szó esik. Emellett kihívást jelent az is, hogy a jogalkotó szinte minden évben kisebb-nagyobb mértékben módosít az irányadó szabályokon.

Keresztes-Takács Orsolya az örökbefogadás szociálpszichológiai és interkulturális aspektusait vizsgálva arra a figyelmet érdemlő megállapításra jut, hogy ma Magyarországon magas a család és a gyermek értéke, a házasság vagy a párkapcsolat egyik lépcsőfoka a gyermekvállalás, az örökbefogadás azonban pótmegoldás az „igazi család” helyett. Egy kutatásra is hivatkozik, amely arra világít rá, hogy a megkérdezett örökbe fogadott gyermekek egyharmada azt gondolja, hogy az „emberek azt várják, hogy az örökbe fogadott gyermeknek problémája legyen” (Keresztes-Takács, 2019: 17).

Család és örökbefogadás

„A család a társadalom természetes és alapvető egysége, a házastársak és legközelebbi rokonok kapcsolatainak történelmileg változó formája, amelyben egyaránt megtalálható a nagy- és kiscsalád” (Csiky–Filó, 2003: 11).

A családdefiníció kodifikálásának nehézségeire több szerző is felhívta a figyelmet (Reiderné, 2014; Somfai, 2013; Pásztor, 2022). A jogalkotó Magyarország alaptörvényének módosításával mégis rögzítette, hogy „a családi kapcsolat alapja a házasság, illetve szülő-gyermek viszony” (Magyarország Alaptörvényének negyedik módosítása, 2013. március 25.). A szakirodalomban az az álláspont, hogy a családi kapcsolat ennél tágabb kategória (Hegedűs, 2020; Barzó, 2021).

A családi kapcsolatokra vonatkozó jogszabályok közül kiemelendő a Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) negyedik könyve. Ez a jogszabály nem írja le a család vagy a szülő-gyermek viszony definícióját, hanem a nyolcadik könyv „Záró rendelkezések” című fejezetében az értelmező rendelkezések között jeleníti meg a hozzátartozói^[2]„2. hozzátartozó: a közeli hozzátartozó, az élettárs, az egyeneságbeli rokon házastársa, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére és a testvér házastársa” (Ptk. 8: 1. § … Részletek és a közeli hozzátartozói^[3]„1. közeli hozzátartozó: a házastárs, az egyeneságbeli rokon, az örökbe fogadott, a mostoha- és a nevelt gyermek, az örökbe fogadó, a mostoha- és a nevelőszülő és a … Részletek kört. Érdekes, hogy az egész Ptk. által szabályozott életviszonyokra kiterjedően különbséget tesz az egyeneságbeli rokon és az örökbe fogadó kapcsolat között, miközben a jogszabály maga deklarálja, hogy az örökbefogadással egyeneságbeli rokonság keletkezik.^[4]„Az örökbefogadott az örökbefogadó és annak rokonai tekintetében az örökbefogadó gyermekének jogállásába lép” (Ptk. 4: 132. § [1] bekezdés). Természetesen lehet jelentősége az … Részletek

A másik releváns jogszabály a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Gyvt.), mely a gyermek hozzátartozóinak meghatározásakor^[5]„A gyermek hozzátartozói: a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők (a továbbiakban együtt: szülő), a szülő házastársa, a szülő testvére, a nagyszülő, a nagyszülő … Részletek – épp ellenkezőleg a Ptk.-val – a vér szerinti és az örökbe fogadó szülőt egyaránt a szülőfogalom körébe vonja.

További jogszabályok is sorolhatók, amelyek hol indokoltan,^[6]A családok támogatásáról szóló törvény (Családtámogatás, 1998) is különbséget tesz vér szerinti és örökbe fogadó szülő között. hol kevésbé indokoltan különbséget tesznek a vér szerinti és az örökbe fogadó család között,^[7]Lásd például a szociális igazgatásról és szociális ellátásról szóló törvény (Sztv.) 4. § d közeli hozzátartozók definíciója db, dc, dd alpontjait. ami akár külön vizsgálatot és tanulmányt is érdemelne.

Visontai-Szabó Katalin (2022) hivatkozik egy legfelsőbb bírósági határozatra, amely megállapítja, hogy az örökbefogadás célja, hogy a vérségi kapcsolattal azonos jogi kötelék jöjjön létre. Rétiné Böhm Éva (2011) szerint az örökbefogadás célja, hogy az örökbefogadók és az örökbefogadott(ak) között családi kapcsolat létesüljön.

A család fogalmi meghatározásának eltérései elsősorban a jogalkalmazók számára jelenthetnek kihívást, illetve az örökbe fogadó családokban kelthetnek egyfajta megkülönböztetésérzést.

A témához mind jogilag, mind pszichológiailag szorosan kapcsolódik az örökbe fogadó család struktúrája, melyet a szakemberek „sajátos háromszögként” írnak le: egyik csúcsán a vér szerinti, a másikon az örökbe fogadó szülő, a harmadikon pedig a gyermek van (Bán et al., 2012; Katonáné, 2013). E háromszögre a későbbiekben is hivatkozom, mert bármelyik félre irányuló segítségnyújtás esetén vázat, eligazodási támpontot jelenthet a családoknak és a segítőnek.

Az örökbefogadásról általában

Az örökbefogadás mibenléte, célja, rendeltetése a történelem során sokat változott (Tóthné, 1993; Katonáné, 2018). A régi magyar jogban öröklési jogintézmény volt (Tóth- né, 1993; Barzó, 2017). Az örökbefogadás célja lehetett a „törvénytelen gyermek” törvényesítése, és szolgálhatta a családi név továbbvitelét. Magyarországon 1953 előtt lehetőség volt nagykorú örökbefogadására is (Barzó, 2017).

Az örökbefogadás korszakainak elemzésénél „imponáló” fejlődési ívet figyelhetünk meg az 1950–70-es években, mivel az örökbefogadás a gyermektelen pároknak adott lehetőséget a gyermekáldásra. Az ezt követő időkben megjelenik a gyermek élettörténetének jelentősége, a vér szerinti szülők helyzete és az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam szükségessége. Amikor eljutunk az 1993 és 2005 közötti időszakhoz, azt látjuk, hogy például előkerül a meddő párok „gyermekhez való joga” (Katonáné, 2018; vö. Marschalkó, 2013). Mintha ugyanoda értünk volna vissza, ahonnan indultunk, azzal, hogy napjainkban egyre nagyobb jelentősége van az interkulturális és nemzetközi örökbefogadásnak.

A jelenleg hatályos jogszabályok szerint örökbe fogadni Magyarországon csak kiskorút lehet, akinek a szülei nem élnek, vagy akit a szülei nem képesek megfelelően nevelni (Ptk. 4: 119. § [2] bekezdés; 4: 123. § [1] bekezdés).

A Ptk. a nyílt (4: 125. §) és titkos (4: 126. §; 127. §) örökbefogadást szabályozza, melyek gyermekszempontú megközelítésére később kerül sor.

2003-ban hazánkban bevezették az örökbe fogadó szülőknek szervezett kötelező érzékenyítő tanfolyamot, ez 2020-tól ingyenessé vált, de elvégzése már nem kötelező. A szakemberek ennek ellenére javasolják az elvégzését (KIM, 2022), hiszen a későbbiekben több dilemmánál is felmerülhet ennek jelentősége.

A gyermek érdekéről

Számos tanulmány foglalkozott az örökbefogadással kapcsolatban az érdekek témájával. Most a gyakorlat során felmerülő legtipikusabb kérdésekre kívánom felhívni a figyelmet.

Vitán felül áll, hogy az örökbefogadásnak a gyermek érdekét kell szolgálnia, amit legutóbb Visontai-Szabó Katalin (2022) és Katonáné Pehr Erika (2020) is megfogalmazott. Visontai-Szabó utal arra is, hogy a gyermek elsődleges érdeke, hogy biztonságos, elfogadó, szerető családban nőjön fel.

A Gyvt. a gyermeki jogok deklarálásánál a „saját családban” való felnevelkedés jogát első helyen írja elő. Ezt követően a segítségnyújtást mint gyermeki jogot nevesíti (6. § [1]–[2] bekezdés). E két szabályból kiindulva elsődleges, hogy a gyermeknek a vér szerinti családjában való felnevelkedését kell elősegíteni. Ha erre nincs lehetőség, akkor lehet az egyik sorsrendezési alternatíva a gyermek számára az örökbefogadás. Még a csak megfogant gyermek esetén is a vonatkozó jogszabályok (Magyarország Alaptörvénye: II. cikk; Cstv.: 3. §; Magzatvédelmi, 1992: 9. § [1] bekezdés) és alkotmánybírósági döntések (lásd például AB 1991; 1998) azt rögzítik, hogy a szülőknek a gyermek megszületésének lehetőségét kell felvetni azzal, hogy a segítő szakemberek vázolják, milyen támogatási lehetőségek állnak rendelkezésre a gyermek vállalása esetén. Ekkor is „csak” egy alternatíva az örökbeadás lehetősége, hiszen a jogalkotó a vér szerinti családban való vagy ahhoz közeli nevelkedést preferálva lehetőséget teremt a gyermek elhelyezésére harmadik személynél (Ptk. 4: 169. §) vagy a családba fogadásra (Ptk. 4: 187. §). Mindkét esetben lehet szó rokonról vagy más személyről is.

Olyan élethelyzet is van, amikor a gyermek nem nevelkedhet a saját családjában, s ezért nevelőszülőnél kell elhelyezni. Ez esetben is számos érdek, illetve dilemma merül fel. A nevelőszülői elhelyezés átmeneti ellátás azon gyermekek számára, akik valamiért nem nevelkedhetnek a vér szerinti családjukban. Az ellátás lehet rövidebb és hosszabb, akár a gyermek nagykorúságáig is tarthat. A nevelőszülőnek elsődlegesen a gyermek vér szerinti családba való visszakerülését kell elősegítenie. Ha ez nem lehetséges, akkor kell megvizsgálni a gyermek örökbefogadásának lehetőségét (Gyvt. 55. §). Természetesen elkerülhetetlen, hogy a gyermek és a nevelőszülő között kötődés alakul ki. A nevelőszülő által megvalósuló örökbefogadással foglalkoztak már tanulmányok (Katonáné, 2020), sőt a kérdést az alapvető jogok biztosa több jelentésében is átfogóan értékelte. Az ombudsman is leszögezte, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban lévő gyermek érdeke „nem egyirányú”, elsődleges a vér szerinti családjába való visszagondozása, ha pedig örökbe fogadható, meg kell találni számára a legmegfelelőbb örökbe fogadó szülőket. Az ombudsman nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a nevelőszülő örökbe fogadó szülő legyen, ha az a gyermek érdekében áll, de a nevelőszülő automatikusan nem élvezhet előnyt a nála elhelyezett gyermek örökbefogadása során (AJB, 2017). Ezek a megállapítások maximálisan helyeselhetők. A nevelőszülői örökbefogadással kapcsolatban még két dilemmára utalok: az egyik az időfaktor, azaz minél több időt tölt a gyermek a nevelőszülőnél, megnövekedhet annak esélye, hogy az örökbe fogadó szülője lesz. A másik, amire az alapvető jogok biztosa is rávilágít, hogy ha „többféle státuszú” gyermekek egyszerre nevelkednek a nevelőszülőnél, akkor külön is vizsgálni kell az egyes gyermekek érdekeit, hiszen ez a helyzet akarva-akaratlanul is a gyermekek közötti megkülönböztetéshez vezethet.

A gyermekek érdekei közt meg kell említeni a testvérek együttes sorsrendezését is mint alapelvet. Ez testvérpár esetén természetesen nem jelenthet nagy szakmai kihívást (részletesen lásd Katonáné, 2020), az inkább testvérsorok (vagyis legalább három testvér) esetén, illetve olyankor jelentkezik, amikor az egyik testvér tartós beteg vagy fogyatékossággal él. Itt több érdek és jog is találkozik: a gyermekek külön-külön joga a saját családban való nevelkedéshez, a testvérek együttes elhelyezéséhez való jog és nem mellékesen a vérségi származás megismeréséhez fűződő gyermeki jogok. Ilyen dilemmás esetekkel kapcsolatban kevés adat áll rendelkezésre. Az örökbefogadás módszertana című kézikönyv (Deli et al., 2022) erre vonatkozóan szempontokat ad, a döntési jogot meghagyva a hatóságnál és a szakembereknél. Megjegyzem, külön tanulmányban lehetne elemezni az ilyen eseteket is.

A gyermek érdeke sikertelen illesztés, barátkozás és örökbe fogadó szülőkhöz való kihelyezés esetén is számos dilemmát vet fel. A szakmai gyakorlatban ilyen esetek is előfordulnak, és mérlegelni kell, hogy a gyermek több veszteségélménye után mikor kerüljön sor az újabb illesztésre. Sőt, később akár azt is szükséges mérlegelni, hogy ebben az esetben valóban az örökbefogadás-e a gyermek érdeke.

A gyermek érdeke az is, hogy ne legyen titok az örökbefogadása, ezt számos tanulmány és kutatás is igazolja (Andrási–Ittzés, 2015; Mészáros, 2006; Visontai-Szabó, 2022). A szakmai tapasztalat is azt mutatja, hogy ha az örökbefogadás tényét nem mondják el a gyermeknek, korától és fejlettségétől függően akkor is nagy valószínűséggel kiderül, akár egy családtag „elszólása” miatt, akár egy régebbi irat megtalálásakor. A gyakorlatban találkozni lehet olyan kamasz gyermekkel, aki egy családi vita hevében szembesült az örökbefogadása tényével. A korának és fejlettségének megfelelően kell közölni a gyermekkel a családba kerülésének körülményeit, de erre számos módszer áll rendelkezésre, például mesék vagy a „life story work” (élettörténeti könyv) is.

Az örökbefogadást megelőző tanácsadáson erre természetesen ki kell térni, de a fakultatívan igénybe vehető örökbefogadás előtti érzékenyítő tanfolyam alkalmasabbnak tűnik e kérdéskör megtárgyalására.

Fontos alapelv, hogy mindig a gyermek számára kell megfelelő örökbe fogadó családot keresni, és nem a szülőknek az általuk elképzelt gyermeket (Rétiné, 2011). Ezért is meg kell vizsgálni, hogy az örökbe fogadó szülők oldalán milyen érdekek, dilemmák merülhetnek fel. A szakirodalom felhívja a figyelmet, hogy nem áll a gyermek érdekében az örökbefogadás, ha például a megromlott házasság„megjavulását” remélik tőle, vagy ha a szülők elhunyt vér szerinti gyermeküket kívánják örökbefogadással pótolni (Rétiné, 2011). Az utóbbi megállapítással teljesen egyetértve természetesen nem kizárt, hogy a veszteségélmény feldolgozását követően ők is örökbe fogadó szülők lehessenek.

Szakmai körökben élénk diskurzus folyik a gyermek és az örökbe fogadó szülők közötti korkülönbségről is. A Ptk. alapján örökbe fogadó szülő az lehet, aki a huszonötödik életévét betöltötte, és az örökbe fogadott gyermeknél legalább tizenhat, legfeljebb negyvenöt évvel idősebb.^[8]A leendő örökbe fogadó szülőknek természetesen egyéb feltételeit is vizsgálják: egészségügyi, pszichológiai és szociális körülmények, büntetett előélet stb. Házastársi vagy … Részletek A gyermek érdeke, hogy aki örökbe fogadja, végigkísérje, segítse, támogassa felnevelkedése során. E szempontból a jogszabály a fiatalabb szülőket preferálja. Egy 2020-as jogszabály-módosítás következtében három év feletti gyermek örökbefogadása a gyermek érdekében akkor is engedélyezhető, ha közte és az örökbe fogadó szülő között a korkülönbség legfeljebb ötven év (Ptk. 4: 121. § [1] bekezdés). Álláspontom szerint az örökbe fogadó szülői oldalon fennálló összes feltételt együttesen kell vizsgálni, és egyedileg kell eldönteni, hogy adott esetben egy család alkalmas-e az örökbefogadásra. Kizárólag a kor vagy a korkülönbség nem döntő, hiszen el lehet képzelni olyan idősebb személyt is, aki alkalmas az örökbefogadásra.

Folytathatnám a különböző érdekek, dilemmák sorát, azonban a nyílt és titkos örökbefogadás tárgyalásánál külön kitérek az ezekhez szorosan kapcsolódó kérdésekre.

A nyílt örökbefogadás

A vonatkozó jogszabály szerint az örökbefogadás nyílt, ha a „vér szerinti szülő meghatározott általa ismert örökbefogadó tekintetében járul hozzá az örökbefogadáshoz” (Ptk. 4: 125. §). A szakirodalom úgy fogalmaz, hogy a szülő egyik legszemélyesebb joga a gyermeke örökbefogadásához való hozzájárulása, melyet sem gyámhatóság, sem bíróság nem pótolhat (Barzó, 2021).

Nyílt örökbefogadáshoz csak a gyermek megszületése után adható szülői hozzájáruló nyilatkozat, melyet a szülő(k) a gyermek hathetes koráig visszavonhat(nak) (Ptk. 4: 125. § [2] bekezdés).

A nyílt örökbefogadás lehet házastársi, rokoni, továbbá erre engedéllyel rendelkező civil vagy állami szolgáltató szervezetek által elősegített örökbefogadás (Ptk. 4: 121. § [1] bekezdés; 4: 125. § [1] és [4] bekezdés; Gyvt. 62. §, 69/A–69/C §). A civil szervezeteket az erre feljogosított, hatáskörrel és illetékességgel rendelkező állami hatóság nyilvántartásba veszi, engedélyezi e tevékenységüket, és szolgáltatásaikat rendszeresen ellenőrzi. Állami szolgáltatóként az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat területi gyermekvédelmi szakszolgálatai végezhetnek örökbefogadás elősegítésével kapcsolatos feladatokat (Gyvt. 62. §).

Rokoni örökbefogadás esetén az örökbe adó és örökbe fogadó szülők, valamint a gyermek között jó eséllyel nem szakad meg a kapcsolat. Ez lehetőséget teremt arra, hogy korának és fejlettségének megfelelően a gyermek számára sorsmagyarázattal szolgáljanak, amely az identitását is erősítheti.

A közvetítői szervezetek által elősegített nyílt örökbefogadás is sokat segíthet a gyermek identitásának kialakításában és élettörténetének magyarázatában, hiszen az örök- be adó, illetve az örökbe fogadó szülők ez esetben is személyesen ismerik egymást.

A közvetítői szervezeteknek feladatuk, hogy a „lemondó” szülőket kísérjék, segítsék a döntési folyamatban és utána is.^[9]Neményi Eszter (2006) részletesen elemzi a „lemondással kapcsolatos problémákat”: az információhiányt, a nem saját döntést, az értéktelenség érzését, a gyászolás … Részletek Az örökbefogadás módszertana című kézikönyv is először annak feltérképezését írja elő, hogy mi kellene ahhoz az örökbe adó szülő számára, hogy gyermekét megtartsa (részletesen lásd Deli et al., 2022).^[10]Tanulmányok elemezték már, hogy a vér szerinti szülők a gyermek sorsrendezésére miért az örökbefogadást választották. Az indokok között szerepelt a hozzájáruló szülő … Részletek Ez egyrészt azért fontos, mert ahogy korábban is írtuk, a gyermeknek a „saját családban” való nevelkedését kell elősegíteni, másrészt ha a szülő gyermeke nyílt örökbeadása mellett dönt, amennyire lehetséges, be kell vonni a „legmegfelelőbb örökbe fogadó szülő” kiválasztásába (Deli et al., 2022).

A vér szerinti szülővel érzékeltetni kell, hogy nem tárgya, hanem aktív résztvevője annak a folyamatnak, melynek során gyermekének a sorsát rendezik. Ez segíthet neki veszteségélménye feldolgozásában, és gyermekének is. E folyamat során ismerjük meg az örökbeadás mögött húzódó indokokat, motivációkat, melyek később segíthetnek a gyermek sorsmagyarázatának megtalálásában.

A nyílt örökbefogadásnak számos előnye lehet azért is, mert a „sajátos háromszög” mindhárom szereplője látható. A gyermek ismerheti a múltját, a vér szerinti szülő megnyugodhat, hogy gyermeke sorsát a számára legmegfelelőbben rendezte, és az örökbe fogadó szülőknek is segíthet a gyermek és örökbe adó szülője elfogadásában.

A titkos örökbefogadás

Az örökbefogadás kétféleképpen lehet titkos. Vagy úgy, hogy a szülő oly módon járul hozzá gyermeke örökbefogadásához, hogy az örökbe fogadó személy adatait nem ismeri,^[11]A Ptk. 4: 126. § (3) bekezdés értelmében, ha a gyermek betöltötte a hatodik életévét, vagy egészségileg károsodott, a szülő „lemondó” nyilatkozatához a gyámhatóság … Részletek vagy úgy, hogy nem szükséges a szülői hozzájárulás az örökbefogadáshoz (Ptk. 4: 126. §; 4: 127. §). A titkos örökbefogadásnál a szakmai előkészítést állami szolgáltatóként az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat területi gyermekvédelmi szakszolgálatai végezhetik (Gyvt. 62/A §).

A szülői hozzájárulással történő titkos örökbefogadásnál is lehetősége van a vér szerinti szülőnek a gyermek hathetes koráig visszavonni a nyilatkozatát (Ptk. 4: 126. § [2] bekezdés). Ha idősebb gyermekkel kapcsolatban nyilatkozik a vér szerinti szülő, akkor nyilatkozatát nem vonhatja vissza (Kralovánszky, 2021).

A szakma a titkos örökbefogadás kapcsán is számos kihívással, dilemmával találkozik, például azzal, hogy ennél a típusnál a háromszög egyik csúcsa, mégpedig a vér szerinti szülő láthatatlan, és lehet, hogy soha nem fog teljesen látszódni.

A Ptk. felsorolja azon eseteket, amikor nincs szükség a vér szerinti szülő hozzájárulására gyermeke örökbefogadásához (Ptk. 4: 123. § [1] bekezdés; 4: 127. §). A továbbiakban a Ptk. által szabályozott sorrendben igyekszünk áttekinteni a titkos örökbefogadás egyes eseteit.

A szülői felügyeletet a bíróság kivételes és kirívóan súlyos esetben szünteti meg, különösen akkor, ha a szülő olyan magatartást tanúsít a gyermekével szemben, mely annak fejlődését súlyosan veszélyezteti, vagy bűncselekményt követ el ellene (Ptk. 4: 127. § [1] bekezdés a) pont). Ezt az esetkört nem szükséges részletezni, hiszen ilyenkor biztos, hogy az egyik legstabilabb sorsrendezés a gyermek számára az örökbefogadás, ha a bíróság így dönt.

A titkos örökbefogadásnál jelentős részt képez az örökbe fogadhatónak nyilvánított (Ptk 4: 124. §) gyermekek helyzete. Ezek a gyermekek már nem újszülöttek, hosszabb-rövidebb élettörténettel rendelkeznek. Az ő személyiségfejlődésükben kifejezetten fontos a múlt, a jelen és a jövő összekötésében való segítségnyújtás a sorsmagyarázat megtalálása érdekében.

A gyámhatóság nevelésbe vett gyermeket nyilváníthat örökbe fogadhatónak, tehát olyat, akit a vér szerinti családjából már kiemelt a hatóság, és nevelőszülőnél vagy gyermekotthonban helyezte el. Ha a gyámhatóság kiemeli a gyermeket a családból, akkor elsősorban azt vizsgálja, van-e annak esélye, hogy később visszahelyezzék oda. Ezért többek között szabályozza a szülő és a gyermek kapcsolattartását, rögzítve, hogy ez a szülő joga és kötelezettsége, amire a szülő figyelmét külön felhívja. A nevelésbe vételt a gyámhatóság az első két évben félévente hivatalból felülvizsgálja, és kiemelten figyel a szülő-gyermek kapcsolat alakulására (Gyvt. 77., 79. §).

Ha a szülő önhibájából nyolc hónapon át nem tart rendszeres kapcsolatot a gyermekével, vagy három hónapon át semmilyen kapcsolatot nem tart, vagy körülményein nem változtat, és emiatt nem szüntethető meg a nevelésbe vétel, a gyámhatóság a területi gyermekvédelmi szakszolgálat, a gondozási hely, illetve a család- és gyermekjóléti köz- pont bevonásával megvizsgálja az örökbe fogadhatónak nyilvánítás lehetőségét. Hasonló a helyzet, ha a vér szerinti szülő a lakó- vagy tartózkodási helyét úgy változtatja meg, hogy az új címét nem közli, és három hónapon belül eredménytelen a felkutatása (Ptk. 4: 124. §; lásd még Gyámrend., 1997: 37. §).

Az előző szabályozáshoz képest a jogalkotó rövidített a szülő-gyermek kapcsolat vizsgálásának időintervallumán. Korábban, ha a szülő semmilyen formában nem tartott kapcsolatot a gyermekével, fél év, ha pedig rendszertelenül tartott kapcsolatot,^[12]Rendszertelen kapcsolattartás, mely alapot adhat a gyermek örökbe fogadhatónak nyilvánítására: „A gyámhivatal határozatában szabályozottól jelentősen eltér a kapcsolattartás, ha az … Részletek egy év adhatott alapot a gyermek örökbe fogadhatónak nyilvánítására. Vagyis a jogalkotó megfelezte a vizsgált időszakot, ami vélhetően az örökbefogadások gyorsítását szolgálta.

Katonáné Pehr Erika felhívja a figyelmet: félő, hogy a vizsgált idő lerövidítésével növekszik azon gyermekek száma, akik teljesen elveszítik családi kapcsolataikat, a gyermekvédelmi rendszerben maradnak, és ezzel a gyermekvédelem szinte teljesen lemond a vér szerinti család támogatásáról. A szakember azt javasolja, hogy az örökbefogadás gyorsítása érdekében a vér szerinti szülőt kellene segíteni az örökbefogadáshoz hozzájáruló döntése meghozatalában (Katonáné, 2020).

Elmaradt kapcsolattartás esetén különös gonddal kell vizsgálni az önhibát. E téren a gyámhatóság, a szakemberek információi, véleménye és nem mellesleg a szülő meghallgatása irányadó. Három típuspéldát említenék. Nem tekinthető önhibának a szülő oldaláról, ha igazolt betegség miatt nem tudott kapcsolatot tartani gyermekével. De már dilemmaként jelenik meg, ha a szülő azért nem tud kapcsolatot tartani gyermekével, mert büntetés-végrehajtási intézetben van.^[13]A szülő ebben az esetben is kérheti a kapcsolattartást a gyermekével, például személyes találkozásokat, telefonos, elektronikus kapcsolattartást, levelezést, csomagküldést. A Gyvt. 79. … Részletek A rendelkezésünkre álló csekély információ alapján ezzel kapcsolatban nagyon eltérő a gyámhivatali gyakorlat. Szintén csak egy-egy olyan esetet ismerünk, amikor a szülő ugyan nem tartott kapcsolatot a gyermekével, de egyéb kapcsolattartásra jogosult hozzátartozó (nagyszülő, nagykorú testvér stb.) igen.^[14]A gyámhivatali gyakorlat egységes abban, hogy az örökbe fogadhatóvá nyilvánítás szempontjából a szülői kapcsolattartás irányadó, de elképzelhető, hogy a gyermek erősen kötődik a … Részletek A példákból látszik, hogy az örökbe fogadhatónak nyilvánítás során is nagy körültekintést igényel a gyermek legfőbb érdekének vizsgálata.

A cselekvőképtelen szülők hozzájáruló nyilatkozatának léte vagy nemléte^[15]A Ptk. 4: 127. § (1) bekezdés c) pontja szerint cselekvőképtelen szülőnek a gyermeke örökbefogadásához való hozzájáruló nyilatkozatára nincs szükség. is számos kérdést vet fel. Ők eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen a bíróság azért korlátozta teljes mértékben jognyilatkozat-tételi képességüket, hogy megóvja jogaikat. De ők is élhetnek párkapcsolatban, lehetnek szülők, csak a szülői felügyeleti jogukat nem gyakorolhatják, mert az szünetel.^[16]A cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alatt álló szülők, illetve a kiskorú szülők helyzete is hasonló kérdéseket vet fel. E törvényi rendelkezés és gyakorlati alkalmazása is külön vizsgálatot érdemelne. Két szempontra hívom fel a figyelmet. Az egyik, hogy ilyen helyzetben is szükséges vizsgálni, hogy a cselekvőképtelen szülőtől lehet-e értékelhető véleményt kérni a gyermek sorsával kapcsolatban, a másik pedig, hogy külön érdemes vizsgálni a családon belüli elhelyezési alternatívák realitását.

Végül nincs szükség az örökbefogadáshoz annak a szülőnek a hozzájárulására, aki gyermekét, annak érdekében, hogy más nevelje fel – személyazonosságának feltárása nélkül – egy egészségügyi intézmény által arra kijelölt helyen hagyja, és hat héten belül nem jelentkezik érte (Ptk. 4: 127. § [1] bekezdés e) pont). A korábban idézett háromszögnek ez a csúcsa talán örökre láthatatlan marad. Élénk szakmai diskurzus van arról, hogy ez esetben sérül a gyermek származásának megismeréséhez fűződő joga, és arról is, hogy számára nem egyszerű megnyugtató sorsmagyarázattal szolgálni.

A gyermek számára legmegfelelőbb szülők kiválasztása titkos örökbefogadás esetén

A gyermek számára legmegfelelőbb örökbe fogadó szülő kiválasztását a területi gyermekvédelmi szakszolgálat által összehívott „illesztési team” végzi. Tagjai a területi gyermekvédelmi szakszolgálat örökbefogadási tanácsadói, a gyermek gyermekvédelmi gyámja (törvényes képviselője) és a gondozási hely (nevelőszülő vagy gyermekotthon) képviselője (Deli et al., 2022).

A szülők kiválasztásának egyik alapját a gyermeket ismerő szakemberek információi, írásos véleményei és szakértői vélemények jelentik. Ezen okiratok birtokában a területi gyermekvédelmi szakszolgálat elkészít egy listát a gyermek számára kijelölt szülőkről. A szakszolgálat örökbefogadási tanácsadói bemutatják a kiválasztott szülőket a szakembereknek, akik „kiajánlási listát” állítanak össze^[17]A kiajánlási lista összeállítását több tényező is befolyásolja, ezen kell szerepeltetni különösen az örökbe fogadó szülők elképzeléseit az örökbe fogadandó gyermekről. (Deli et al., 2022).

A megállapított sorrendben értesítik az örökbe fogadni szándékozó szülőket a gyermekről. Ha a szülők igent mondanak, akkor következik az előkészítés második fázisa: a megismerkedés a gyermekkel, vagyis az úgynevezett barátkozás (Deli et al., 2022). Ez nagyon érzékeny szakasz mind a gyermek, mind az örökbe fogadó szülők számára. Az ismerkedés tempóját, ütemét a gyermek igényeihez kell igazítani, nem lehet sem túl gyors, sem vontatott.^[18]Az első találkozástól számított harminc napon belül a területi gyermekvédelmi szolgálatnak ki kell alakítania az álláspontját a gyermek örökbe fogadó szülőkhöz való … Részletek A sikeres barátkozás azt jelenti, hogy a gyermek megismeri leendő örök- be fogadó szüleit, várja a velük való találkozásokat, és biztonságban érzi magát velük. Ezt követően lehet a gyermeket legalább egy hónapra gondozásba kihelyezni a leendő örökbe fogadó szülőkhöz. Ha a szakemberek sikeresnek látják a beilleszkedését, akkor engedélyezheti a gyámhivatal az örökbefogadást.

Ha a területi gyermekvédelmi szakszolgálat nem talál a gyermek számára megfelelő családot a vármegyében, akkor országosan kell keresni. Amennyiben ez sem vezet eredményre, sor kerülhet a nemzetközi örökbefogadás lehetőségének megvizsgálására.

A vázolt eljárás rövidebb és hosszabb ideig is eltarthat, a jogalkotó és a jogszabály alapján készült módszertani kézikönyv igyekszik e folyamatot rövidíteni. A szakmai tapasztalat azt mutatja, hogy a folyamat hosszát a gyermek tulajdonságai – különösen a betegségei, esetleg, ha ismert, a származása – és az örökbe fogadni szándékozó szülők (el)fogadókészsége nagymértében befolyásolja. Ezzel kapcsolatban megfontolandó egy amerikai vizsgálatokhoz hasonló kutatás elvégzése. Andrási Júlia és Ittzés Gábor (2015) tanulmánya több vizsgálatot is idéz, melyek az örökbefogadás utánkövetésével ma már Magyarországon is elvégezhetők lennének, különösen az örökbefogadások sikertelenségeit kutatók. Az örökbefogadás stabilitását befolyásoló tényezőket lenne érdemes elemezni, akár az amerikai kutatások figyelembevételével. Szükség lenne arra, hogy az örökbefogadásban közreműködő állami és civil szervezetek statisztikai adatokat szolgáltassanak arról, hogy például milyen okok húzódnak meg a sikertelen örökbefogadások mögött. Az adatok elemzése, más kutatási módszerrel történő kiegészítése hatékonyabbá tehetné a gyermekek sikeres sorsrendezését.

Az örökbefogadás utánkövetése

Magyarországon a jogalkotó 2014-től kötelezően bevezette az örökbefogadások után- követését (Ptk. 4: 131. §; Gyvt. 62/C–D §), mely nem ismeretlen, hiszen a nemzetközi örökbefogadásoknál már korábban létezett.

A jogszabályok az engedélyezéstől számított öt évet biztosítanak az örökbefogadás utánkövetésére (Gyvt. 62/C § [2] bekezdés). Fél év (Gyvt. 62/C § [3] bekezdés), majd másfél év után a civil vagy állami szervezetek megvizsgálják az örökbefogadás sikerességét, és jelentést készítenek többek között a gyermek beilleszkedéséről, az esetlegesen felmerülő problémákról, továbbá arról, hogy az örökbe fogadó szülők hogyan kezelik a gyermek múltját. Mivel az utánkövetés kötelező, bízhatunk abban, hogy az örökbe fogadó családok sajátosságairól, kihívásairól értékes információkhoz jutunk, melyek a módszertani protokoll továbbgondolásához, a szakemberek ismereteinek bővítéséhez és nem utolsósorban a sikeres örökbefogadásokhoz is hozzájárulhatnak.

Mitől függhet az örökbefogadás sikeressége?

A siker egyik kulcsa, hogy az örökbe fogadó szülők úgy éljék meg, a gyermekkel „kerülő úton” találtak egymásra. A gyermek nem az örökbe fogadó családba született, de az egymásra találás egy második születésnapot is kijelölhet.

A szakirodalom és a gyakorlat is azt mutatja, hogy a gyermek idővel próbára teszi a szülőket, hogy mennyire stabil a helyzete a családban. Fontos, hogy ne kerüljünk vele szembe, inkább álljunk mellé, amikor például fel szeretné kutatni a vér szerinti szüleit.

Ne akarjuk mindenáron megváltoztatni a gyermeket, inkább segítsük a személyisége kibontakoztatásában, identitásának kialakulásában. Támogassuk annak megerősítésével is, hogy „nemcsak” örökbe fogadtuk, hanem teljes mértékben, feltétel nélkül elfogadtuk. Jó példája ennek, hogy 2014-től csak indokolt esetben lehetséges megváltoztatni az örökbe fogadott gyermek utónevét (Ptk. 4: 134. §) – e mögött az a gondolat húzódik, hogy ha már minden megváltozik körülötte, legalább a nevét ne vegyük el tőle.

Záró gondolatok

A fentiekben – a teljesség igénye nélkül – arra vállalkoztam, hogy az örökbefogadás egyes gyakorlati aspektusait vázoljam. Külön foglalkoztam a gyermek és más szereplők érdekeinek megjelenésével, találkozásaival, melyek elsősorban a gyakorló szakemberek számára jelentenek kihívást. Az örökbefogadás formáinál is igyekeztem kidomborítani a gyermek szempontjait, azáltal is, hogy a vér szerinti családban nevelkedéshez való jog prizmáján keresztül felhívtam a figyelmet néhány lehetséges dilemmára (Strihó, 2022). Bízom benne, hogy több felvetett kérdés további szakmai diskurzus, esetleg kutatások tárgya lehet.

Absztrakt

Írásunk célja a nevelőszülői hivatás bemutatása az idén huszonöt éves Máltai Családok Háza Nevelőszülői Hálózaton keresztül. A Magyar Máltai Szeretet­ szolgálat 1998-ban egy korábbi, nevelőcsaládokból álló közösségéből alapította meg a hálózatot. Az akkor öt családdal induló vállalás mára száz családra bővült. Az általános szakmai követelmények mellett a Máltai Szeretetszolgálat szellemiségét képviselő szempontjaink is vannak. Szemléletünk szerint a ne­ velőcsalád otthona a szeretet és a befogadás színtere, ahol adni szeretnének abból, amiből nekik több adatott. Írásunkban rámutatunk, hogy a családjukat vesztett gyermekek számára mit ad a családpótló közeg. Kiemelünk néhány különleges, a gyermekek befogadására irányuló motivációt, és nevelőszülőinket idézve rávilágítunk, hogy vállalásuk hogyan formálta őket. Végül néhány látóterünkben maradt fiatal felnőttkori sorsának alakulását ismertetjük.

Kulcsszavak: befogadás, családpótló, sorsok

DOI: 10.56699/MT.2023.4.9

Írásunk célja a nevelőszülői hivatás bemutatása az idén huszonöt éves Máltai Családok Háza Nevelőszülői Hálózaton keresztül.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1996-ban építette fel Pátyon szociális létesítményét, a Máltai Gondviselés Házát, mely idős személyek gondozását és gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekek nevelését tűzte ki célul. Idősotthonnal és egy családközösség öt nevelőszülői családjával indult a szakmai munka (Bogos–Horváth, 2006; Horváth, 2006; Horváth et al., 2006). A koncepció kidolgozásakor egy három- generációs modell megvalósítása volt a cél, hogy az idősotthonban élő elmagányosodott emberek és a családjukat vesztett, hátrányos helyzetű gyermekek egymással nagyszülő-unoka kapcsolatot kialakítva tapasztalhassák meg e családmodell előnyeit. Az idősek számára a gyermekekkel való kapcsolatfelvétel a hasznos tevékenység új perspektívája mellett az örömforrás lehetőségét, a gyermekek számára pedig az idős, segítségre szoruló emberekkel való rendszeres találkozás a szociális érzékenyítésük esélyét hordozta magában.

Az eredeti elképzelés három év elteltével módosult, és 1998-ban a Máltai Gondviselés Háza Páty Kht. részeként az öt családdal elindult a nevelőszülői hálózat önálló munkája.

A segítségnyújtásra és a rászoruló gyermekek iránti elköteleződésre nyitott családok felkutatásával és meghívásával elindultak a nevelőszülői képzések, melyek eredményeképpen 1999-től a nevelőszülői hálózat fokozatosan országos szintű intézménnyé nőtt.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Közép-Magyarországi Régiója 2015-ben átalakította intézményeinek struktúráját, így a Pátyon működő szolgáltatások különváltak. Ettől kezdve működik önálló intézményként a Máltai Családok Háza Nevelőszülői Hálózat.

Országos hálózatként jelenleg a főváros mellett szinte minden megyében jelen vagyunk, körülbelül száz nevelőcsaláddal, melyek 275 olyan hátrányos helyzetű gyermekről gondoskodnak, akik külön élnek a szüleiktől. A nevelőszülők egyharmada roma származású, ők roma gyermekek számára biztosítják az otthont nyújtó ellátás mellett azt, hogy a saját kultúrájukban szocializálódhassanak.

Önmagunkkal és munkatársainkkal szemben támasztott elvárásaink

Alapvető szakmai követelményeink megegyeznek az általános szakmai elvárásokkal, ugyanakkor vannak sajátos szempontjaink, amelyek jellemzik a Máltai Nevelőszülői Hálózat szellemiségét.

A Máltai Szeretetszolgálat jelmondata és egyben célja több mint kilencszáz éve mindenekelőtt a hit védelme és a szegények istápolása, hitre és felekezetre való tekintet nélkül.

Függetlenül attól, hogy ki milyen indíttatásból szánja el magát a nevelőszülőségre, szemléletünk szerint minden esetben arról van szó, hogy valakinek, akinek semmije sincs, adni szeretnénk abból, amiből nekünk több
adatott. Ezt a látásmódot többletként értékeljük, szerintünk ez adja a nevelőszülőség lelkét.

„Amikor a másik ember boldogsága, biztonsága és fejlődése ugyanolyan fontos számodra, mint a saját boldogságod, biztonságod és fejlődésed, akkor szeretsz igazán” – írja John Powell amerikai jezsuita (2002), s ez az elkötelezett nevelőszülői munkára is érvényes.

Úgy gondoljuk, a nevelőcsalád tevékenysége nem szakma és otthona nem munkahely, hanem a befogadás színtere. Egy családi közösség napi huszonnégy órás szolgálatáról van szó, amelynek során a nevelőszülők szakmai szempontokat is figyelembe véve adják meg a gyermekeknek mindazt, amire azoknak szükségük van, mindenekelőtt a családot és a szeretetet.

Mindezzel szeretnénk hozzájárulni, hogy a nevelőszülői tevékenység sokkal inkább hivatásnak, mintsem munkának minősüljön mind a nevelőszülők, mind más szakemberek körében.

Így megélve a mindennapi eseményeket a szakmai értelemben vett eredményeken túl olyan sikereknek is részesei lehetünk, amelyek ugyan nem látványosak, de annál lényegesebbek. A közös út a gyermekek és a nevelőszülők számára egyaránt lélekformáló lehetőség.

Hálózatunk mint képzőintézmény

A befogadni szándékozó családok képzését hálózatunk munkatársai végzik. A közös munka személyes találkozással veszi kezdetét, melyre a jelentkező otthonában kerül sor. Mélyebb beszélgetést követően döntünk arról, hogy az illető személyisége és körülményei megfelelnek-e a jogszabályi követelményeknek, és elkezdheti-e a képzést. A jelentkezők kiválasztásánál nem törekszünk arra, hogy hívő vagy vallását gyakorló legyen a jelölt, de szükségesnek érezzük, hogy később képes legyen a rábízott gyermekeket az általunk közvetített szemlélettel gondozni, nevelni.

A nevelőszülői munka szakirányú képesítést igényel, melynek első lépcsőfoka a huszonnyolc órás döntés-előkészítő program, amelynek során a jelöltek megismerik a nevelőszülőség lényegét, számos gyakorlati tapasztalatot hallgathatnak meg, majd mindkét részről döntés születik. A képzendő arról dönt, hogy motivációja egyezik-e az elhangzottakkal, a képző pedig arról, hogy a jelölt irányultsága és szándéka lehetővé teszi-e a nevelőszülői tanfolyamon való további részvételét.

Az ezt követő harminckét óra alkalmával olyan alapszintű pedagógiai, pszichológiai, egészségügyi, társadalmi és jogi ismereteket kapnak a jelentkezők, amelyek nélkülözhetetlenek a gyermekek gondozásához, neveléséhez és ellátásához.

Képzéseink alkalmával elveink átadására is van lehetőségünk, a leendő nevelőszülők megismerhetik szempontjainkat. Mindez alapot adhat a további együttműködéshez.

Ez az időszak a tanácsadók számára is a közös munkára való felkészülés ideje, mert a tananyagba beépített kötelező személyes beszélgetések alkalmával közelebbről megismerhetik a leendő nevelőcsaládokat, és ez megkönnyíti későbbi döntésüket, hogy melyik nevelőcsaládba hány és milyen gyermeket illesszenek.

A hatvan óra elvégzése után a leendő nevelőszülők tanúsítványt kapnak, és elindul működésük engedélyeztetése a kormányhivatalnál. Ezután már helyezhető hozzájuk gyermek, de képzésük csak a hatvan órára épülő, a későbbiekben elvégzendő kétszáz- negyven óra teljesítésével ér véget.

2009-ben csatlakozva a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadó Falu programjához, új kezdeményezésként Heves megyében roma nevelőszülőket képeztünk. Célunk az volt, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásba került roma gyermekek a roma kultúrában szocializálódjanak. Úgy gondoljuk, a roma kultúra és hagyományok őrzése és átadása különösen fontos olyan roma gyermekek számára, akik nem ismerik gyökereiket.

A jelentkezőkből két csoportot tudtunk indítani, ők minimális lemorzsolódással elvégezték a hatvanórás tanfolyamot. A program sikerét mutatja, hogy már a képzés alatt további negyvenhat személy jelentkezett egy újabb tanfolyamra, illetve az akkori képzést sikeresen elvégző nevelőszülők többsége még ma is a hálózatunk tagja, és eredményes munkát végez a hozzá kerülő gyermekek fejlesztésében, nevelésében.

A félévenként sorra kerülő, kötelező továbbképzések – előadások, tréningek – biztosítják a már képzett nevelőszülők szakmai fejlődésének folyamatosságát, valamint lehetőséget nyújtanak a gyermekvédelmet érintő aktuális jogszabályi változások megismerésére. Összejöveteleink állandó elemét képezik a részünkről nélkülözhetetlennek tartott kis- és nagycsoportos beszélgetések, melyek jó alkalmak a tapasztalatok kicserélésére és arra, hogy a résztvevők segítsenek, példát, mintát adjanak egymásnak. A másik nehézségeivel való szembesülés annak felismerését nyújtja számukra, hogy a saját helyzetük kevésbé nehéz, mint hitték, ezért ezek a megosztások oldják a belső feszültséget, megerősítést, vigaszt és erőt adnak az aktuális problémáikkal való megküzdéshez.

Szakmai team

A nevelőszülők a szakmai csoport tagjaiként, együttműködési kötelezettségük mellett feladataik ellátásához folyamatos segítséget kapnak a gyermekvédelmi gyám (a gyermek törvényes képviselője), a nevelőszülői tanácsadó, a gyermekjóléti szolgálat családgondozója, a gyámhivatali ügyintéző és a gyermekjogi képviselő személyében.

Fontos megjegyeznünk: annak ellenére, hogy munkája nélkülözhetetlen, jogszabályi rendelet nincs arra, hogy a hálózatok pszichológust is foglalkoztassanak. Mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert évek óta módunkban áll alkalmazni pszichológus munkatársat is, aki az alkalmassági vizsgálatok mellett elsősorban a gyermekek vizsgálatát végzi, de szükség esetén (például egy gyermek elkerülésekor a veszteség feldolgozását kísérve) a nevelőszülők mentális segítését is ellátja.

A nevelőszülő legközvetlenebb segítő munkatársa az őt alkalmazó intézményt képviselő nevelőszülői tanácsadó, aki a nevelőszülőt szakmai munkatársaként igyekszik együttműködésre ösztönözni, úgy, hogy segítői feladatait ellátva ellenőrző funkciójának is eleget tesz. Ők szerepüknél fogva más-más módon, de mindketten részesei a gyermekek ügyének. A nevelőszülőknek a gyermekkel kapcsolatos kérdésekben nehéz elvonatkoztatniuk, hiszen érzelmileg érintettek, a tanácsadó viszont sajátos helyzetéből adódóan más szemszögből, objektíven, érzelmileg kevésbé érintve, nem bevonódva tud segíteni. Fontos, hogy a döntések az ő együtt gondolkodásukból szülessenek meg.

Szemléletünk szerint a tanácsadó és a nevelőszülők közös munkája során kulcsfontosságú az emberi egyenrangúság és a szakmai alá-fölé rendeltség egyensúlyának megtalálása. Nélkülözhetetlen, hogy kapcsolatukat kölcsönös bizalom hassa át.

A szemléletünkből adódó szakmai sajátosságaink

Az, hogy működtetőként kinek, mikor, milyen és hány gyermeket helyezünk ki a családjába, az elsősorban a tanácsadó felelőssége, de a döntés lehetősége, hogy a kiajánlott gyermeket elfogadják-e, a nevelőszülőké. Nincsenek könnyű helyzetben, mert a válaszadásra sokszor kevés idő áll rendelkezésükre. Előfordul, hogy gyermekek vér szerinti családjukból való azonnali kiemelésekor perceken, órákon belül kell dönteniük.

Nekünk mint működtetőnek is számtalan szempontot kell figyelembe vennünk, egyrészt a gyermek, másrészt a nevelő család tekintetében.

Sajátosságunk, hogy a hangsúlyt nem a mennyiségi, hanem a minőségi növekedésre helyezzük.

Komolyan vesszük a gyermekek illesztését, ami azt jelenti, nagyon megfontoljuk, hogy egy családba mikor, melyik, hány és milyen adottságokkal rendelkező gyermek kerüljön. Mérlegeljük, hogy a kihelyezendő gyermek beleillik-e a nevelőcsaládba, tekintve a létszámot, a nevelőszülő fizikai-lelki terhelhetőségét, az ott élő nevelésbe vett, illetve saját gyermekek helyzetét. Ha van rá mód, a legfiatalabb gyermeküknél fiatalabbat helyezünk ki. Ezt abból a megfontolásból tesszük, hogy véleményünk és tapasztalataink szerint is úgy optimális egy új gyermek érkezése, ahogy az természetes módon is történik. A fentiekre azért fektetünk nagy hangsúlyt, mert így megelőzhetjük a gyermekek gondozási helyének indokolatlanul gyakori megváltoztatását, megakadályozva ezzel meglévő sérüléseik elmélyülését és újabbak kialakulását. Hálózatunk ezen a téren alacsony hibahányaddal dolgozik.

A nevelőszülői hivatás kihívásai

A nevelőszülői ellátás ideiglenes elhelyezési forma, a szakellátásba való bekerülés okainak megszűnése után a gyermekek hazakerülhetnek. A távlati cél a hazagondozás, vagy ha ez nem lehetséges, az örökbeadás mint végleges sorsrendezés. A nevelőszülővel szemben elvárás, hogy felkészítse a gyermeket a vér szerinti családjába való hazakerülésre, illetve szükség esetén az örökbefogadásra. Ha egyik sem jöhet szóba, nála marad a gyermek, esetleg nagykorúvá válása után is. Szükséges és esélyes a valamikori elengedése, de ugyanúgy lehetséges a végleges megtartása is. A nevelőszülőnek a gyermek érdekében képesnek kell lennie mindkét, egymással ellentétben álló történésre igent mondani, s ebben a távlatokat tekintve teljesen bizonytalan helyzetben kell tudnia megteremteni és közvetíteni a gyermek felé az állandóságot és a biztonságot. A nevelőszülői hivatásnak ez az egyik legnehezebben teljesíthető kritériuma. Jól csinálni nem könnyű – különösen a már említett érzelmi érintettség miatt –, de szükséges feladat, szakmai követelmény.

Van, aki már a gyermek hozzájuk kerülésekor, mások később, jobb esetben csak évek múltán, de minden nevelőszülő szembesül azzal a ténnyel, hogy miközben – akár erőn felül is – mindent megtesznek a gyermekért, az elért eredmény jóval alulmarad a befektetett energiához és áldozatokhoz képest. Mivel a rendszerben lévő gyermekek veszteségei minden esetben nagyok, és előbb-utóbb jelentkeznek kisebb-nagyobb sérültségeik tünetei, időbe telik, míg a nevelőszülői képzéseken tanult elmélet gyakorlattá válik. Ezeket a gyermekeket és eredményeiket nem szabad a vér szerinti szüleikkel együtt élő társaik- hoz és az ő teljesítményükhöz viszonyítani, hanem veszteségeiket és hátterüket figyelembe véve a nevelőszülőknek saját elvárásaikat kell hozzájuk igazítani.

Ez a nevelőszülői hivatás újabb nehézsége. Komoly probléma esetén nem a gyermek visszaadása a megoldás – ez ritkán a mi hálózatunkban is megesik –, hanem a küzdelemben való újrakezdés. Ez a hozzáállás szolgálja a gyermekek érdekeit, és legalább annyira formálja a nevelőszülő személyiségét is. Ezt a hivatást az tudja jól végezni, aki rendelkezik az elfogadás és a befogadás képességével, amely nem egyszer és mindenkorra meg- szerezhető készség, hanem újra és újra rajtolni kell érte. Szükséges hozzá a szemléletünk elsajátítása, mely szerint a nevelőszülők feladata a rendelkezésükre álló idő alatt a gyermek mint rászoruló ember számára a szeretet és gondoskodás által tápláló „mindennapi kenyér” megadása.

Így végezve munkáját a nevelőszülő – akár azzal segíti a gyermeket, hogy átmenetileg pótolja a saját családját, akár nagykorúságáig ad neki otthont és családot – látványos sikerek elérése nélkül is mindenképpen sikertörténet részese lehet. E látásmód elsajátítására minden nevelőszülőnek szüksége lenne, mert ez a nehéz helyzetekben ösztönző és inspiráló.

A nevelőszülőség szintén nagyon nehéz területe a vér szerinti szülőkkel való kapcsolattartás, az ő megértésük, elfogadásuk, és e folyamat esetleges végkifejlete, a gyermek hazagondozása. A vér szerinti szülőknek joguk és kötelességük rendszeresen kapcsolatot tartani gyermekeikkel, a nevelőszülőknek pedig kötelességük biztosítani ennek lehetőségét. E találkozások rendszerint mindkét fél jelenlétével zajlanak. A helyzetet nehezíti, hogy ők akarva-akaratlanul is riválisnak tekintik egymást. Nevelőszülőink nagy része már a feladatvállalás kezdetén elkötelezett a gyermekek iránt, de azok szüleikkel való együttérzése sok nevelőszülőnek is nehézséget okoz. Ahhoz, hogy a vér szerinti szülőkkel való kapcsolatuk kommunikatív és lehetőség szerint konfliktusmentes legyen, a nevelőszülők részéről szociális érzékenységre és nagyfokú toleranciára van szükség.

A nevelőszülő a gyermeket a családjával együtt kapja meg, ahogyan elfogadja a gyermeket, akit nevel, úgy el kell tudnia fogadni a szüleit is. Rájuk is úgy kell tekintenie, mint rászoruló embertársaira. Tudatosítania kell, hogy amiben különbözünk, az nem annyira az esendőség, sokkal inkább a gyermekkorunkban megtapasztalt szeretet mértéke és minősége. Fel kell ismernie, hogy e szülők ugyanolyan áldozatok, mint a gyermekeik, akiket pártfogásunkba vettünk, a szüleik azonban még náluk is kiszolgáltatottabbak, mert nekik nem volt a gyermekeikéhez hasonló lehetőségük.

Ha a nevelőszülők képesek irgalommal nézni a vér szerinti szülőkre, akkor az irántuk tanúsított magatartásukat áthatja az együttérzés és az elfogadás, ami a másik felet is viszonzásra késztetheti. Nevelőszülői hálózatunkban ezen a téren is tapasztalunk pozitív példát (Meszleny, 2018).

A fenti látásmód elsajátítása egy folyamat eredménye, ennek alakulását akkor tudja segíteni a tanácsadó, és akkor képes hitelesen közvetíteni e látásmódot, ha maga is így gondolkodik.

Nálunk alapvetően nem gyakorlat, hogy a nevelőszülő otthona szolgáljon a találkozások helyszínéül. Megelőzendő a későbbiekben esetlegesen generálódó konfliktusokat, jobban szeretjük, ha a gyermekek természetesen az őket gondozó nevelőszülő jelenlétében, de semleges helyszínen találkoznak a szüleikkel. Ennek ellenére nálunk is akad egy-egy eset, amikor a vér szerinti szülő és a nevelőszülő között olyan kapcsolat alakul ki, amely lehetővé teszi egy- más otthonának megismerését, látogatását. Előfordult olyan is, hogy a hajléktalanná vált vér szerinti szülőt a nevelőszülő a saját otthonában fogadta a kapcsolattartások során. Az apa ilyenkor fél napot a családdal töltött. Lefürdött, kapott új, tiszta ruhát, a koszosat vagy kimosta a nevelőszülő, vagy kidobták. Kapott enni, így tudott együtt lenni gyermekeivel és új családjukkal. Halála előtt is megnyugvást adott neki, hogy gyermekei szerető családban nevelkednek, és mindent megkapnak, amire valóban szükségük van.

A rászoruló ember valódi szolgálata

Amikor egy család befogad egy gyermeket, egy idegent fogad be. Az idegenség kérdése, kinél az elején, kinél évek múlva, de megjelenik. Mindenki más indíttatásból szánja el magát a nevelőszülőségre, de a vágyak, elvárások, kívánságok, elképzelések, esetlegesen a mélyben meghúzódó önös érdekek csapdája egészen természetes módon mindenütt megbújik.

A köztudatban ez a vállalás leginkább a pénzről szól, azonban mi a hozzánk tartozó nevelőszülők motivációit ismerve tudjuk, hogy ez az általánosítás nagyon sok esetben nem állja meg a helyét. Annak ellenére, hogy igyekszünk kiszűrni az ilyen irányultságú jelentkezőket, elvétve nálunk is akadnak olyanok, akiket csupán a pénz motivál abban, hogy befogadjanak egy-két gyermeket. Ők azonban gyorsan rájönnek, hogy bár kapnak pénzt a gyermekek gondozására, annak többszörösét kell a gyermekekre fordítaniuk. Ők vagy ekkor, vagy az első komolyabb nehézség idején jelzik is, hogy elállnak a feladatuktól. Nevelőszülőink közül sokan azért vállalják ezt a feladatot, mert a saját gyermekeik felnőttek, de még van energiájuk arra, hogy gondoskodjanak más gyermekekről. Van, aki nem kapta meg a vágyott nagy családot, ezért a saját gyerekei mellé fogad be egy vagy több másikat.

Egyik nevelőszülőnk maga is nevelt gyermek volt. Ez különleges motiváció. Hálás, hogy a gondviselés szerető családdal pótolta vér szerinti családja hiányosságait, és a sors viszonzásaképpen ő is szeretné megadni más hasonló helyzetű gyermekeknek az esélyt, hogy megtapasztalhassák, milyen az, amikor szerető közegben élik a mindennapjaikat. Gyermekkorában megtanulta, mit jelent szeretve lenni, ugyanakkor azt is, hogy olykor el is kell engedni egy-egy családtagot. Nevelőanyjára ma is édesanyjaként tekint. Jelenleg a feleségével együtt, saját gyermekeik mellett három kiskorút nevelnek.

Vannak, akiknek nem lehetett saját gyermekük, de vágynak a szülői szerep betöltésére és a gondoskodás megélésére, néhány esetben az örökbefogadás háttérben meghúzódó szándékával.

A legmélyebb elköteleződés azonban, amikor nevelőszülőink kizárólag karitatív szándékkal fogadnak be gyermekeket. Nekik nem fontos a pénz, nem számít, hogy a gyermek hogy néz ki, egészséges-e, egy a fontos: hogy segíthessenek rajta. Irányultságukból adódóan működésük során csak önmagukkal szemben vannak elvárásaik, nincsenek csalódásaik, és bármilyen minimális eredményt is optimizmussal tudnak fogadni és értékelni. Embertársaik iránt nyitott, nagyfokú szociális érzékenységgel, segítő szándékkal megáldott emberek. Ők azok, akik eleve magukban hordozzák azt a keresztény szellemiséget, amelyet mi, Máltaiak képviselünk. Közülük szeretnénk most néhányat bemutatni.

Van olyan nevelőszülőnk, aki ha megkeressük egy gyermek kiajánlásával, elsőként azt kérdezi meg, egészséges-e, és csak akkor kezd gondolkodni a vállaláson, ha nemleges választ kap. Eddig négy beteg gyermeket gondozott, egyiküket a saját karjai között engedte át a Teremtőnek. Jelenleg három vér szerinti és egy örökbe fogadott gyermeke mellett egy jelenleg kilencéves Down-szindrómás kisfiút nevel hét éve.

Tizennyolc évvel ezelőtt egy hétgyermekes nevelőszülőnk és házastársa elsőként egy koraszülött, súlyos szívfejlődési rendellenességgel született kéthetes Down-szindrómás kisfiút fogadott be. Konkrét motivációja az volt, hogy a nagycsalád mindennapjainak koordinálása mellett nevelőszülőként kamatoztassa a saját gyermekei felnevelésével szerzett tapasztalatait. Az örökbefogadás nem jött szóba, mert nem nyolcadik gyermeket szerettek volna, csupán segíteni ezen az egyen. Szerették volna nyitva hagyni annak lehetőségét, hogy a szülők a későbbiekben meggondolhassák magukat. Két és fél évvel később egy súlyosan hospitalizálódott, szintén Down-szindrómás kislányt fogadtak be, aki három és fél éves koráig nem állt fel. Mindkét gyermeket heti rendszerességgel vitték a Down Alapítvány korai fejlesztőjébe egyéni és csoportos fejlesztésekre, Dévény-tornára, majd később úszni, lovagolni. Hogy fejlesztésük minél hatékonyabb legyen, a szóban forgó nevelőszülő elvégezte a gyógypedagógus-asszisztensi képzést. Mindkét gyermek az összes orvosi előrejelzésre rácáfolva, egészségi állapotát tekintve is nagyon szépen fejlődött, értelmileg, érzelmileg és szociálisan egyaránt. Kilenc év elteltével a család újabb Down-szindrómás babát vállalt el, akinél a szívsebészeti kivizsgálása alapján a mortalitás 70 százalékos veszélye mellett nem lehetett jelentős javulást várni, és műtétre sem volt lehetőség. Mindezek miatt sem örökbefogadó-, sem nevelőszülő-jelöltek nem vállalták a kicsit. „Nem tudnánk úgy elmenni a történet mellett, hogy nem teszünk meg mindent azért, hogy ha kevés ideje van is hátra, azt legalább egy szerető családban töltse, hisz neki is kijár a szeretet, kényeztetés” – mondta a nevelőszülő egy személyes beszélgetésünk során. A házaspár motivációja az volt, hogy a gyermek szeretettel körülvéve élhesse meg hátralévő idejét (Gökhan, 2017). Bizonytalan életben maradási esélyei ellenére, kezelőorvosai legnagyobb csodálatára, várakozáson felül, önmagához képest rengeteget fejlődött. Szív- és tüdő-rendellenessége miatt állapotának lassú, de folyamatos romlása tapasztalható. Két évvel ezelőtt a nevelőszülő és házastársa örökbe fogadták, szerették volna jogilag is véglegesíteni kapcsolatukat, hogy ha arra kerül a sor, családtagjukként emlékezhessenek rá. A két nagyobb Down-szindrómás gyermek immár tizennyolc és tizenhat éves. Nyitott, barátságos viselkedésükkel bármilyen közösségben pillanatok alatt megtalálják a helyüket, teljes társadalmi integrálásukra nagyon jó az esély.

Huszonhárom évvel ezelőtt egy másik hálózattól jelentkezett át hozzánk egy egyedülálló nevelőszülő, aki már fiatal korában mások gondozására és ápolására tette fel az életét. Lehetőségeihez mérten igyekezett bárkit befogadni, olyan gyermekeket is, akiket a legtöbben nem. A nevelőszülőség mellett családba fogadást és örökbefogadást is vállalt. Az elmúlt évek alatt negyvennél több gyermek fordult meg az otthonában, sokan hosszú távra érkeztek, mások rövid időre. Jelenleg több örökbe fogadott és egy siket, vak, szondával táplálható, 8-as IQ-val rendelkező családba fogadott gyermeke mellett hét különleges szükségletű nevelésbe vett gyermek él nála. A gyermekek iránt tanúsított elköteleződése határtalan. Akik nála nevelkednek, olyan szeretetteljes gondozást kapnak, amely arra készteti őket, hogy később családostól is visszajárjanak hozzá. Van, hogy egy hétvégén vagy ünnepen húszan-harmincan ülik körbe az asztalt. Nevelésének elismerését jelzi ez, ahogyan az a fiatal is, aki ma is rendszeresen felkeresi, segít neki a kerti munkában, és beszámol az élete alakulásáról. Néhány hónapot töltött csak el e nevelőszülő gondozásában, de nem tudta elfelejteni azt a sok szeretetet, amelyet tőle kapott, ezért hálája jeléül abban segít, amiben tud.

Aki formál, formálódik is

Számunkra a terep a nevelőszülői családok otthona, ahol segítő, ellenőrző feladataink ellátása közben észrevétlenül mi magunk is tanulunk, épülünk. Olykor megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel találkozunk, és ilyenkor tanácstalannak érezzük magunkat. Ha ilyenkor képesek vagyunk együttérző odafigyeléssel és empátiával jelen lenni, és csupán hallgatni, egyszer csak megtörténik a csoda, és a segítséget váró maga talál megoldást problémájára.

Sokak munkáját éveken át kísérjük. Leginkább a gyermekek fejlődése látványos, de azt, hogy közben a nevelőszülők is formálódnak, többnyire az általuk mondottakból tudjuk, illetve mi magunk is tapasztaljuk.

Közülük idézünk néhányat:

„Elfogadva a nevelt gyermek hozott traumáiból adódó hiányokat és a gyermeket ezzel együtt, lehetőség a fejlődésre saját magam és egész családom számára.”

(Négy gyermeke mellé egy gyermeket befogadó pedagógus nevelőszülő)

„A gyermekek legalább annyira formáltak engem, mint én őket. Megtanították a türelmet, előtte azt hittem, hogy türelmes vagyok. Nagyon erős tükröt tartottak, felért egy önismereti kurzussal.”

(Négy lánytestvért felnevelő nevelőszülő)

„Látva a nevelt gyermekek kaotikus családi hátterét még inkább látjuk, mennyire fontos a család, hálásabbak vagyunk azért, amink van.”

(Három gyermeke mellé két gyermeket befogadó nevelőszülő)

„Minél több kihívással kellett folyamatosan megküzdenünk, fokozatosan, annál bátrabb és proaktívabb lettem a gyermek támogatásában. A sok megpróbáltatásban sokkal valóságosabb lett az életem, úgy is lehetne mondani, hogy miközben elsősorban nem csak magunkért éltem, önazonosabb lettem. Vér szerinti gyermekünk életére is sokkal nagyobb feltételnélküliséggel tekintünk.”

(Beteg gyermeket felnevelő nevelőszülő)

„Sokat változtam. A megbízatás által, amit kaptam, felelősségteljesebb lettem, és kialakult bennem más, egy idegen ember gyermekeinek a féltése, általában véve odafigyelőbb lettem.”

(Négy testvért felnevelő nevelőszülő)

„A szabadidőm szinte száz százalékát elvesztettem, ez eleinte igen fájdalmas volt, de mára már nem is tudom, hogyan élhettem másképp. Sokkal gazdagabb és rugalmasabb lettem.”

(Egy óvodáskorú kislány pedagógus nevelőszülője)

 „A nevelőszülői szerepben szükségem volt hatékony kommunikációs készség kialakítására a gyermekkel, más szülőkkel és a gyermek életében közreműködő szakemberek- kel. Ez nagyon sokat segített az érzelmi intelligenciám és kapcsolataim harmonikusabbá alakításában.”

(Beteg gyermeket nevelő háromgyermekes gyógypedagógus nevelőszülő)

A hálózat munkatársaiként mindannyian igyekszünk a szükséges és azon túl a tőlünk telhető legtöbb segítséget megadni nevelőszülő munkatársainknak. A jogszabály szerinti rendszeres látogatásokon kívül, az ő napi huszonnégy órás munkarendjükhöz igazodva a hivatalos munkaidőn túl is rendelkezésükre állunk, és pihenőidőre való tekintet nélkül bármikor fogadjuk hívásukat, s ha szükséges, elmegyünk hozzájuk. Ez számunkra természetes, olyan, mintha kicsit nemcsak Máltai dolgozók, hanem önkéntesek is lennénk. Ők ebben a munkakapcsolaton túl a törődést tapasztalják meg, mint az adományok juttatásában is. Ahogy egyikük fogalmazott, nem pusztán az anyagiak, hanem még inkább a rájuk való odafigyelés élménye miatt. A karácsonyi élelmiszercsomagok mellett segítség számukra az iskolakezdés előtti tanszertámogatás is.

Amikor tudunk, pályázunk, hogy minél több háztartási és fejlesztőeszközzel tudjuk segíteni nevelőszülőink gondozó-nevelő munkáját. Rendszeresek a táboraink, melyek kettős céllal születtek. Fontos szempont volt, hogy azokat a nevelőszülőket, akik igénylik, évente legalább egy hét erejéig mentesítsük, és számunkra is jó lehetőség ez a gyermekek alaposabb megismerésére. Nem beszélve a táborok egyedülálló hozadékáról a gyermekek számára, hisz ez az egyetlen közeg, ahol kizárólag hasonló sorsú társaikkal lehetnek együtt.

Élet a szakellátásból kikerülve

A gyermekek többféle módon kerülnek ki hálózatunkból. Néhányan egy-két év után hazatérnek, kicsit többen vannak azok, akiket itthon vagy külföldön örökbe fogadnak, de a nagy többségük a nevelőszülői családokban nő fel.

Öröm látni, ha megtalálják boldogulásukat az életben, hogy többen képesek tervezni és elindulni a szülői mintától eltérő úton.

Azt, hogy egy fiatal felnőtt mennyire sikeresen illeszkedik be a társadalomba, több tényező határozza meg, illetve befolyásolja: a családi háttér, a fiatal személyisége, belső erőforrásai, iskolázottsága. A nagykorúságukat szakellátásban elérő fiatalokkal sincs ez nagyon másképp, azonban esetükben a felsorolást szükséges kiegészítenünk. Fontos tényező ugyanis, hogy mennyi időt töltöttek gyermekvédelmi gondoskodásban, és az is, hogy megmaradtak-e a gyökereik, melyekhez vissza tudnak nyúlni. Azok a fiatalok, akik a szakellátásban eltelt éveik alatt élő kapcsolatban maradtak a vér szerinti családjukkal, többnyire nagykorúságuk elérése után is rendszeresen találkoznak a szüleikkel, és kiegyensúlyozottabbak, a társadalom aktív, sikeres tagjai. Azoknál a gyermekeknél, akiknek a gyökereikkel való kapcsolatuk megszakadt, sok esetben tapasztaljuk, hogy sorsközösséget vállalnak szüleikkel.

Egy kiskamaszkorban a rendszerbe került, nevelőszülőknél felnőtt, enyhe értelmi fogyatékos fiú az ellátása alatt a tőle távol élő családtagjaival rendszeresen tartotta a kapcsolatot. Idősebb testvérei később, a szüleik halála után is támogatták, lakhatással, munkalehetőségek keresésével segítették indulását a felnőtt életében. Ma származási településén él, családot alapított, képességeinek megfelelő állandó munkahelye van. Testvéreivel továbbra is szoros a kapcsolata.

Egészen másképp alakult az élete egy másik fiatalnak, aki az után került be a gyermekvédelem rendszerébe, hogy első három évét az édesanyjával töltötte. Szerette őt, kötődött hozzá, várta a találkozásokat, amelyek azonban az anya hajléktalan élet- módja miatt az évek múlásával ritkultak, majd elmaradtak. A fiú kiegyensúlyozott gyermek volt, még serdülőként is jól illeszkedett a nevelőcsaládba, voltak barátai, otthon és az iskolában is együttműködő volt, nagyon jól tanult. Felvették az egyetemre, minden adottsága és esélye megvolt a sikeres és jó életre, amikor egyszer csak minden megváltozott benne. Befelé fordulóvá vált, otthagyta az egyetemet, a nevelőcsaládot is, és egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy a „padra megy”. Teljesen világosan látta tettei és vágya képtelenségét, ő maga sem értette magát, csak azt érezte, hogy akkor nyugszik meg igazán, ha hajléktalanná lesz. Az egyesület pszichológusa egyszeri segítségét igen, de hosszabb távú felajánlását nem fogadta el. Végül nem lett hajléktalan, de hosszú évekig élt semmittevő, élősködő életet, amelyből a történtek ellenére mögötte álló nevelőcsalád támogatásának köszönhetően, úgy tűnik, képes kikerülni. Nemrég megtette a korábbi tervei felé vezető első lépését, megjelent nála a mások iránti segítő szándék és a munka igénye. Dolgozik, részt vállal a nevelőcsalád életében, ugyanakkor párjával tervezi önálló életét.

Sokaknál történik hasonlóan, hogy a szülőjüket, akit hosszú évek óta nem láttak, szavaik és érzelmeik szintjén teljes mértékben elutasítják, sorsukban mégis azonosulni akarnak vele. Mert szeretni akarják, szeretik őket, de ennek kifejezésére nincs más módjuk. A fiatal felnőttek sorsának alakulásában fontos fogalom az utóbbi években egyre többet emlegetett reziliencia, mely röviden összefoglalva pszichés rugalmasságot jelent. Az a képesség, amely lehetővé teszi a sikeres alkalmazkodást, akár a bántalmazás vagy trauma utáni felépülést is. Tapasztalatunk szerint azok is, akik a szakellátásban lettek nagykorúak, könnyebben boldogulnak a társadalomban, ha rendelkeznek ezzel a képességgel.

Egy volt gondozottunknak – elsősorban a generációs különbségek miatt – konfliktusokkal terhelt kapcsolata alakult ki a nevelőszüleivel. Amint tehette, vidékről a fővárosba költözött, kollégista lett. Leérettségizett, de saját útját nem találva kétségbeesését, állandó feszültségét nyugtatókkal igyekezett oldani. Szerencsére a szakemberek megtalálták vele a hangot, ő pedig együttműködő volt. A vele folytatott beszélgetések során olyan traumatikus események kerültek elő a korai gyermekkorából, amelyekre saját bevallása szerint már nem is emlékezett. Hálózatunk pszichológusa rengeteget foglalkozott vele. A szoros követésnek és a szakemberek összehangolt munkájának köszönhetően ma önálló életet él, állandó, jól fizető munkája van, amelyet szeret, örömmel végez.

Három testvér a hajléktalanellátásból, komoly lemaradásokkal az egyik Máltai programból került a hálózatunkba. A szülők ezt követően sajnos hamar kikoptak az életükből. Ennek ellenére a gyerekek a nevelőszülői családban elsajátított értékeket és normákat alapul véve, a nevelőszülők mintáját követve családot alapítottak, és saját otthonaikban nevelik gyermekeiket.

Szintén az egyik nevelőszülői családunkban nevelkedő, kicsit félszeg lány, aki a felnőttek társaságában gyakran zavarban volt, gyermekkori álmát váltotta valóra azzal, hogy ápoló lett. Elvégezte a szakiskolát, és a szakellátásban felnövő fiatalok számára biztosított otthonteremtési támogatás segítségével házat vásárolt magának. Tanult szak- májában elhelyezkedve határozott, magabiztos nő vált belőle, megtalálta a helyét.

Azt látjuk, hogy a hálózatunkból kikerült, de látókörünkben maradt gyermekek közül többen vannak, akik a szociális ellátórendszer különböző pontjain bukkannak fel újra és újra, szüleik és a maguk rossz sorsát hordozva tovább. A szakellátásban felnövő gyermekek személyiségére általában jellemző a sodorhatóság, ezért a különböző devianciák megjelenése sem ritka, ilyenről is tudunk. Akik azonban rendelkeznek a fentebb említett reziliencia képességével, könnyebben küzdenek meg a nehézségekkel.

Sokan sikeresek, ki ebben, ki abban. Sorsukat, traumáikat ismerve sikerként könyvelhetjük el, hogy a többségük családot alapít, gyermekeiket maguk nevelik. Vannak egyedülállók, de a munkaerőpiacon sikeresen elhelyezkedve eltartják magukat. Néhányan eljutnak a felsőfokú oktatásig is, van, aki a jogi egyetemre, van, aki az orvosira jár, de olyan is, aki a testnevelési egyetemen tanul, és olyan is, aki fizikus lesz. Ők vannak kevesebben. A többség kétkezi munkát választ, de az a fontos, hogy megtalálják a saját hivatásukat, illetve hogy az indulásig megkapják a szükséges támogatást a nevelőszülői családtól.

Végezetül

Az együtt töltött idő a nevelőszülő és a rábízott gyermek átmenetileg tartó közös útja. A gyermek számára új esély az életre, a nevelőszülő számára huszonnégy órás szolgálat, naponta új aggodalmakkal, kihívásokkal és örömökkel. Mindkettőjük számára a formálódás lehetősége és az élet nagy ajándéka. „Miközben segítjük őket, mi többszörösen kapjuk vissza azt a szeretetet, amit adunk” – fogalmazta meg egyik nevelőszülőnk.

Munkánk során a nevelőszülőink és mi, munkatársak is közösséget és a fentiekhez hasonlókat élünk meg. Hálózatunk ma is Pátyon, gyönyörű környezetben, munkájukat szerető lelkes kollégákkal, családias légkörben működik.

Munkatársként mi is elmondhatjuk, amit nevelőszülőink szoktak mondani a hálózatunkkal kapcsolatban: „Jó idetartozni, köszönet érte!”

Absztrakt

Családi korrelációról beszélni a 21. században nem mindig könnyű dolog. Jelen tanulmányban arra törekszem, hogy bemutassam a családi kapcsolódások minőségének impresszióját az énfejlődésre, a szociális, mentális, illetve a fizikai egészségre. Fókuszba helyezem, melyek azok a dolgok, amelyek erőforrásként jelennek meg az egyén fejlődésében, illetve a teljes életútja során. Bár a tanulmány elsősorban nem a családtagok egymáshoz viszonyulásával foglalkozik, kitér a témára. Az értekezést Esther Perel amerikai párterapeuta gondolataival zárom, aki hét igen egyszerű szó segítségével teret ad arra, hogy akár prevenciós jelleggel felmérjük az önmagunkhoz és egyéb kapcsolataink­ hoz való viszonyulásunkat.

Kulcsszavak: család, családi funkciók, erőforrás, énkép, jóllét

DOI: 10.56699/MT.2023.4.8

Aki valaha foglalkozott statisztikával, annak ismerős a korreláció fogalma. Ez egy elemzési módszer, mely segít abban, hogy egyszerre több dolog vonatkozásában is összefüggéseket azonosítsunk be. Az analízis során megfigyelhető, hogy az egyik elem változása hat a másik elem működésére. A korreláció mint vizsgálati módszer nagyon jól alkalmazható akkor is, amikor a családon belüli kölcsönhatásos kapcsolatokat vizsgáljuk. A családban rejlő erőforrások is úgy válnak elérhetővé, ha a tagok folytonos kölcsönhatásban vannak, támogatást és biztonságot nyújtanak egymás számára.

A család valóságával, elemzésével számos tudományág foglalkozik. Számomra a legátfogóbb leírás Balogh Klára tollából született róla: „A család egyetemes, minden társadalomban és kultúrában létező intézmény, az emberiség túlélését segítő kapcsolatrendszer. Mindig kölcsönhatásban az őt körülvevő természeti, társadalmi, kulturális környezettel, és azzal együtt folyamatosan változott és változik. Változik a feladata, feladatainak száma, mérete, határainak átjárhatósága, a benne élők hierarchiája” (Balogh et al., 2021: 68). Az, hogy sok olyan ember is élhet egy családban, aki nem minősül családtagnak, kiszélesíti a család leírását (Lányi, 2019). Somlai Péter szociológus családmodell-kutatásai nagyon jól bemutatják, hogy az ember hányféleképpen értelmezte a családot a történelem folyamán. Beszámol a középkori családmodellről, amelynek megfelelően a nemesek a családfáikon keresztül reprezentálták a történelmet, s a paraszti osztályról, amelynek tagjai termelői kommunaként működtek otthonaikban. A polgári család megjelenésénél már érzékelhető a szabadidő és a munka fogalmának különválása, illetve a női és férfiszerepek kialakulása. A kultúra és a társadalom állandó átalakulásával megjelent egy újfajta modell, mely oly mértékben variábilis és sokrétű, hogy még az adatgyűjtéssel foglalkozó intézmények is nehezen tudják követni a családi innovációkat. Somlai vélekedése szerint a modern kor e változásait jelzik például a mozaikcsaládok, az egymástól távol élők párkapcsolata, illetve a fiatalok házasodásának és munkavállalásának kitolódása (Somlai, 2013).

A sokféle családszemlélet közül külön figyelmet érdemel a családterapeuták által alkalmazott rendszerszemléletű megközelítés. Ez saját életciklusokkal rendelkező rendszerként tekint a családra, amelyben „megjósolható fázisokkal és kritikus pontokkal” találkozhatunk (Kurimay, 2004: 154). A rendszerszemléletű megközelítés a családot összetartozó egészként vizsgálja, amelyben önreflexiók által a történések eredményeit mint erőforrást újra felhasználja a rendszer. Orvos-Tóth Noémi – Pál Ferenc egyik történetét idézve – egy kislány szavain keresztül mutatja be a családot mint az otthon érzését. „Itthon lakom” – hangzik el az egyszerű mondat a gyermek szájából (Orvos-Tóth, 2019: 223). Ez a kép meghittséget közvetít, megjelenik benne egyrészt a család tagjaihoz való kötődés, másrészt egy tudatos választás kinyilatkoztatása, amely szabad szemmel nem látható, észrevétlen határt érzékeltet a család és a külvilág között. Ez a „láthatatlan határ” megmarad akkor is, amikor egy taggal már hosszú ideje nem történt kommunikáció, vagy ha egy tagtól végső búcsút kell venni. Miközben alakul a tagok önálló identitása, aközben részt vállalnak a család közösen kialakított identitásában is.

Ahhoz, hogy a család tagjai kiteljesedett életet éljenek, szükséges, hogy olykor kompromisszumot kössenek egymással. Ha ezt a család tagjainak sikerül megfelelően kialakítaniuk, akkor a család (mint egység) jól működővé válik (Goldenberg–Goldenberg, 2008). A család egységes rendszere biztonságot nyújt tagjai számára, az egyén pedig a szabadság érzete mellett megtapasztalhatja a tagok támogatását. Az ilyen kiegyensúlyozott rendszerben nevelkedő gyermekek a későbbiekben is képesek lesznek másokkal együtt dolgozni, önmagukért kiállni, illetve másokért áldozatot hozni.

„A határok nem öröklődnek, hanem kiépülnek” (Cloud–Townsend, 2014: 64). A családnak közösen kell kiépítenie saját dialektikáját. Böszörményi-Nagy Iván azt is megemlíti, hogy a család egészséges működéséhez elengedhetetlenül fontos a „generációs attitűdök” közötti egyensúly (Boszormenyi-Nagy–Spark, 2018). Arra is kitér, hogy a gyermekek „időleges szülősítése” (amely nem keverendő a kóros szülősítéssel) nemcsak hozzátartozik a normál családi élethez, de elő is segíti a gyermek felelősségvállalásának fejlődését. A családi határok egyszerre nyújtanak fizikai és érzelmi biztonságot. Ez a közösségi támogatás jó alapot nyújt arra is, hogy a család tagjai megéljék a boldogság érzését. A boldogság érzése persze nem teljes gondtalanságot jelent, amikor is a tagok mind ugyanazt gondolják egymás és a világ felől, hanem azt, hogy ha valami történik, akkor érzik, hogy nincsenek egyedül. A családi támogatás hiányában egy családtag önmagában is megélheti a boldogság érzését, ha a támogatást megkapja külső személyektől vagy intézményektől (barát, tanár, lelkész stb.). Tulajdonképpen amikor boldog családról gondolkodunk, ezen a tagok boldogságát értjük. Horváth-Szabó Katalin szerint a boldog család a következő tulajdonságokkal rendelkezik: autonómia, egyensúly az értékek és célok között, a generációs határok jelen vannak a hierarchiában, a szülők vezetői szerepe tiszta, a család külső és belső határai egyértelműek (Horváth-Szabó, 2012).

A magyar „család” szó az ószláv „cseljad”-ból ered, melynek eredeti jelentése: ház- nép, cselédség. A magyar nyelvben a 12. században bukkan fel először a fogalom, amely általánosságban tekintve a szülők és a nem házas gyermekek együttélését jelölte. A 17. századtól a latinból eredő „família” szó is megjelenik, mely rokonságot, családot, nemzetséget jelölt. Az, hogy a család fogalma egyre nagyobb teret nyert magának, azt is bizonyítja, hogy régen az emberi lét minden jelentősebb eseménye az otthonhoz kötődött. Az otthon adott helyet a születésnek, az ünnepek megélésének és az élettől való búcsúzásnak is (Bettelheim, 2000). Napjainkban sokkal hangsúlyosabb, hogy a család elsődlegesen érzelmi biztonságot nyújt a tagok számára, és kevésbé jelentős a fizikális szükségletek kielégítésének helyeként. Ezzel azonban nem értek egyet, hiszen látni fogjuk a családi funkcióknál, hogy a kétféle (fizikai és érzelmi) szükséglet ma is együtt van jelen. Abban viszont egyetértek, hogy a jelentősebb életesemények, melyek régen az ott- hon falai között zajlottak, ma már sokkal inkább külső helyszínekre tevődtek át, olyan személyekhez kötődve, akik nem tartoznak közvetlenül a családhoz (Bettelheim, 2000). Ugyanakkor fontos kiemelnünk a vallás szerepét, mint összetartó erőt a családban. Ezt a témát később részletesebben tárgyalom az erőforrások keretein belül.

A család funkciói

A család szó értelmezésénél már láthatóvá vált, hogy a család olyan funkciókat tölt be, melyekre nemcsak a társadalomnak, de a családban élő egyénnek is nagy szüksége van az egészséges működéshez. A család elsősorban referencia- és kontrollcsoport a tagok életében (Vajda–Kósa, 2005). Ez azt jelenti, hogy a család tagjai visszajelzéseken keresztül hatást gyakorolnak az egyéni meggyőződések kialakulására, melyre a többségi vélemény sokkal nagyobb erővel hat, mint pusztán egy személy visszajelzése. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a szülők egységes állásfoglalása nagyobb befolyással van a gyermekre, mint az egyedülálló szülőé. Az egységes állásfoglalás erejét bizonyítja az is, hogy amikor a teljes család konszenzusra jut egy adott dologban, akkor olyan stabillá válik a közös meggyőződés, hogy a legtöbb konfliktus alapját ez képezi az újonnan érkező családtagokkal szemben (Vajda–Kósa, 2005).

A gazdasági funkció vonatkozásában elmondható, hogy a történelem folyamán a családok gazdasági szerepe sokat változott. Régen a termelés volt a középpontban, mára a javak elosztása vette át a szerepet (Vajda–Kósa, 2005). Ahhoz, hogy az elosztás megtörténjen (mire költenek, mibe ruháznak be), a tagoknak kollektív döntéseket kell hozniuk. A döntés folyamatában feltárul, hogy a tagok milyen szükségletekkel és igényekkel vesznek részt az adott döntésben. Ez a fajta kommunikáció növeli a tagok biztonságérzetét és az egymás iránti tiszteletet.

A reprodukciós funkció az egyik legkomplexebb feladat, és egyben próbatétel a családok számára, hiszen magában foglalja az utódokért vállalt fizikai, anyagi és pszichológiai terhek viselését. Közös döntést kell hozni az időpontokról (például mikor szülessen az első gyermek, mikor vegyék az első lakást), a családtagok létszámáról (például hány gyermeket vállaljanak, a nagyszülők befogadásának kérdése stb.). Ezek a döntések az élet folyamán külső és belső tényezők hatására újraíródhatnak (például nem tervezett terhesség, válás, baleset, betegség, halál).

A védelmező/támogató funkciót tekintve a család a pihenés legfőbb színhelye, ahol a tagok ventilálhatnak, támogatást nyerhetnek, új erőt kaphatnak. Letehetik a hétköznapokban viselt társadalmi szerepeiket, és teljes szabadságban önmaguk lehetnek (Vajda–Kósa, 2005).

Figyelemre méltó még a Somlai Péter által vizsgált szociális funkció is: a megfigyelés tárgya az volt, hogy a család miképpen tudja segíteni az utódok beilleszkedését a társadalomba. Losonczi Ágnes úgy ír a társas érintkezésről, hogy ezen a téren a család mint fundamentális „őskép” jelenik meg (Takács, 2010). Itt történnek az első benyomások, átélések, melyek mintaként rögzülnek. Kirajzolódnak az eszményképek, a gondoskodásról alkotott elképzelések (mit várok el mástól, s én hogyan törődöm másokkal), az eszközökhöz való viszonyulások, az erőnlét és a rezisztencia alapjai. Ha ezek az ősképek egy támogató, a családi rendszer határain belül szabadságot biztosító környezetben alakulnak ki, akkor az egyénnek a későbbiekben nem okoz problémát az őt körülvevő világhoz való kapcsolódás (munkahely, párkapcsolat, lakóközösség stb.) (Takács, 2010).

Végezetül szeretném megemlíteni Gerald Caplan funkcionalista megközelítését (Asztalos, 2019). Ő azt vizsgálta, hogy a családnak az utódokra gyakorolt hatás tekintetében milyen mentálhigiénés funkciói vannak. Kutatásával a család lelki egészségvédő szerepének fontosságát emelte ki. E szerep elemei a következők:

1. A család mint a kívülről érkező információk gyűjtő- és feldolgozóhelye. Amikor a család rendszerében sor kerül a hétköznapokból hozott információk közlésére, akkor a tagok nemcsak a kívülről érkező híreket osztják meg egymással, hanem önmagukat is azáltal, ahogy a kommunikációjukban megjelennek a gondolataik és érzéseik. Ez még közelebb hozza őket egymáshoz, lehetőségük van a történteket közösen feldolgozni, kontextuálisan elhelyezni (Asztalos, 2019).
2. A család mint visszajelző rendszer. A családtagok visszajelzéseiken keresztül hatást gyakorolnak az egyéni meggyőződés kialakulására. A visszajelzések alapján épülnek fel a család viselkedési rendszabályai. A család nemcsak visszajelző rendszer, hanem „gyakorlóhely” is, ahol a tagok biztonságos kereteken belül kísérletezhetnek a jelzésekre adott válaszaikkal (Horváth-Szabó, 2012).
3. A család mint szemléletformáló erő. A család értékeket, világnézetet közvetít, melyeket életvezetési útmutatóként visz tovább a gyermek. „Ha a családban tanultak egységesek, akkor szilárdak is, és viszonylag biztos
   iránytűkként hatnak” (Asztalos, 2019: 320).
4. A család mint segítő és támogató. A családban mint rendszerben szakértelem és tapasztalatok sokasága található, melyek forrásként szolgálnak a rendszer bármely tagja számára. A családban megjelenő nehézségek arra is lehetőséget adnak, hogy egy-egy vitás helyzetben biztonságos keretek között alkalom nyíljon a „konfliktusmegoldó stratégiák” kipróbálására és megfigyelésére. Kopp Mária és Skrabski Árpád szerint a konfliktusmegoldási módszereket ugyanúgy meg kell tanulni és gyakorolni kell, mint a biciklizést vagy az úszást (Kopp–Skrabski, 2021). A biztonságos keretek adnak garanciát arra, hogy a stratégiák próbálgatása kevesebb stresszel és megrázkódtatással jár.
5. A család mint fizikai támogató. Vannak pillanatok, amikor az ember segítségre szorul. A segítségkérés a konfliktusmegoldási módszerek egyike, mely növeli a család kooperációs erejét (Kopp–Skrabski, 2021). A legtöbb ember a segítségkérést megalázó helyzetként éli meg. Amikor valaki a család biztonságos keretein belül kerül kellemetlen helyzetbe, szégyenérzet nélkül számíthat a tagok támogatására. Ez sokszor kérés nélkül is megérkezik. Az a tudat, hogy van egy hely, ahol az ember terheiből mások is részt vállalnak, a lélek egészségét szolgálva erősíti az énvédelmet (Asztalos, 2019).
6. A család a pihenés A család biztonságos közegében a társadalmi szerepek leoldódnak, és teljesen önmagát adhatja az ember. Emellett fontos megemlíteni a regenerálódás/fejlődés pihenésben rejlő lehetőségét is, hiszen az emberi tudat ilyenkor végzi a begyűjtött információk, események feldolgozását, melyhez emocionális magatartás is kialakul (Asztalos, 2019).
7. A család mint példa és kontrollálközeg. Mindenkinek fontos az elismerés, a család rendszerén belül is. A megbecsülésnek a tagok között oda-vissza kell működnie. A kontroll, bármilyen furcsán hangzik is, szintén védelmi funkciót lát el a családi kapcsolatokban, hacsak nem a hatalommal való visszaélésről szól. Amikor például a szülő valamilyen kontrollt gyakorol gyermeke felett (nem engedi, hogy hétköznap este nyolc óránál tovább fennmaradjon), akkor azzal védi és tanítja. Egy egészségesen kialakított családi rendszerben ez a kontroll a szeretet szimbólumaként jelenik meg, és erősíti a tagokban a biztonságérzetet (Asztalos, 2019).
8. A család mint az identitástudat kiindulópontja. Az élet folyamán az ember úgy képes kapcsolódni másokhoz, ahogyan a saját családjában látta és tanulta. Fontos megjegyezni, hogy önismeret által ez a tanult séma fejleszthető. Ha a család jó alapot biztosított ah- hoz, hogy az egyénnek stabil identitása legyen, akkor minden feltétel adott, hogy érzelmi biztonságot érezve könnyebben alakítson ki kapcsolatokat másokkal, az egész világgal (Asztalos, 2019).
9. A család mint a mentális tréningek műhelye. Asztalos Bernadett egy krízisben lévő családtag családja révén megvalósuló védelmét úgy írja le, mint a vírusok által megtámadott immunrendszert, amelyben a vitaminok (családtagok) a mielőbbi megerősödést/regenerálódást segítik elő. Ez azt jelenti, hogy válság, illetve veszteségek idején az a személy, aki számíthat családja támogató közegére, sokkal hamarabb győzedelmeskedik a nehézségeken (Asztalos, 2019). Kopp Mária és Skrabski Árpád szintén nagyon fontosnak tartotta a család egészségvédelmi funkcióját, melyről számtalan publikációjuk született. Külön hangsúlyt fektettek a házasság fontosságára és a párkapcsolatra mint a támogató család alapjára. A témában nagy komolysággal, de humorosan így nyilatkoztak: „Egy igazán jó, kiteljesedő, nem unalmas kapcsolat a legfontosabb egészségvédő tényező: hiánya sokkal súlyosabb egészségkárosító faktor, mint a dohányzás, a kóros alkoholfogyasztás, bár a jó kapcsolat ezek ellen is véd. Talán az elhízás az egyetlen kivétel, mert a jó házasságban élő férfiak hajlamosabbak pocakot ereszteni” (Kopp–Skrabski, 2021: 123).

A család mint erőforrás és a vallási rítusok támogató ereje

Mielőtt áttekintenénk, hogyan válik erőforrássá a család az egyén életében, érdemes megnézni, mit is jelent az erőforrás. Horváth-Szabó Katalin és Dávid Beáta a következőképpen definiálja a fogalmat: „Az erőforrások az egyén eszközei az életesemények és a stressztapasztalatok negatív hatásaival való megküzdéshez” (Horváth-Szabó–Dávid, 2013: 534). A szerzők szerint erőforrásokat három irányból meríthetünk: személyes, társas és környezeti forrásokból. Az egyén a saját erőforrásait legfőképp a társas kapcsolatok interakcióiból szerzi, melyek legfőbb színtere a család. A személyes erőforrások nagysága erősen összefügg azzal, hogy az illető számára milyen mértékben érhető el a társas kapcsolatok támogatása.

Itt említem meg a vallást, mely egyszerre személyes és kapcsolati erőforrás. Olyan fontos értéket képvisel, mely ma is összekötő erőként van jelen a családokban. Amellett, hogy önmagában is erőforrás, ez még inkább igaz akkor, ha egy család rendszerének alapját képezi. A vallási rítusok (például az istentiszteleten való részvétel) ma is megerősítő és felszabadító hatásúak az egyén életében. A vallási szertartások nem korlátozódnak a templomon belülre, a hívek otthonaiban is jelen vannak, s ez lehetőséget ad arra, hogy az otthon továbbra is az életesemények fő színtere maradjon. Az istenhit, a vallásos hit értelmet ad az értelemmel felfoghatatlan dolgoknak, eseményeknek. Az a családi rendszer, amelyben a vallás megtalálható, képes arra, hogy egységesen és gyorsabban túljusson egy-egy krízisen. „A hitrendszer a vallásosság egyik nagy hatású összetevője, értelemadó keret, jelentésadás, amely az élet eseményeit, a szenvedést értelemmel és jelentéssel látja el. Az értelemtalálás eljuttat annak megértéséhez is, hogy az események nem véletlenül történnek, hanem egy magasabb erő, theisztikus vallásos felfogásban Isten által irányítottak. Vagyis az ember nem a könyörtelen Sors játékszere vagy más ember eszköze” (Horváth-Szabó, 2012: 21).

Kapcsolati jóllét

A jóllétet (well-being) Engler Ágnes a társas kapcsolatok keretein belül vizsgálta (Engler, 2017). Szerinte az a párkapcsolat, amelyben jelen van a jóllét öt színtere, sokkal nagyobb eséllyel nevezhető boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatnak, ami különösen fontos szülők esetében, akik a család bázisaként működnek. Ez az öt színtér a pozitív érzelem, az elmélyülés, az értelem, a pozitív kapcsolatok és a teljesítmény (Engler, 2017: 20). Az ilyen formában megjelenő társas támogatás „érzelmi elköteleződést, bizalmat, meghittséget, gondoskodást és törődést jelent. Ezek a kapcsolati elemek csökkentik a depresszió és egyéb pszichés problémák kialakulását, illetve az egyénen keresztül kimutatható a társadalmi jóllétre gyakorolt kedvező hatás is” (Engler, 2017: 22).

Komlósi Piroska és Antal Mária Ildikó a „szociális anyaméh” fogalmával jelöli meg a család fontosságát, ugyanis egy gyermek egészséges fejlődésében jelentős szerepe van annak, ha a szülők pozitív világszemlélettel, elfogadással és gondoskodással viszonyulnak egymáshoz (Komlósi–Antal, 2003). A családi jóllét jelentős elemeként említhetők még a családi rituálék, melyek különösen életciklusváltásoknál és kríziseknél szolgálnak nagy segítségül a család számára. Rudi Dallos és Harry Procter szerint: „Ezek fontos szerepet játszanak a változás definiálásában, az új határok kialakításában. Az a szokás, hogy valamennyi családtag részt vesz a ceremónián, hozzájárul ahhoz, hogy ez az újradefiniálás egyszerre minden érintett előtt megtörténhet” (Dallos–Procter, 2001: 30). Kopp Mária már magáról a házasságkötésről is mint különleges rítusról beszél, amelynek során a felek kinyilvánítják elköteleződésüket, s amely a párkeresési szakasz lezárását is jelenti. A házasságkötés után a legtöbb pár szülővé válik, és mind- két fél fontos feladatokat lát el. Fekete Deák Ildikó úgy fogalmaz, hogy „az anya alakja és funkciója az ember lelki életébe megkülönböztetett bensőségességgel és szilárdsággal épül be” (Fekete Deák, 2015: 164). Az újszülött gyermek számára az anya a külvilág első reprezentánsa és a biztonság forrása, ezért kap fontos szerepet a biztonságos kötődés kialakulásában, hiszen ekkor képződik az alap a gyermek felnőttkori világszemléletéhez. Az apák szerepe is kiemelkedő: egyrészt saját létükön keresztül hatnak a családtagokra, másrészt az anya érzelmein keresztül is hatást gyakorolnak. Az apai szerep, akárcsak az anyáé, nagyon sokrétű. Az apa hangsúlyos szerepet kap az énfejlődési szakaszban, mert főképp az ő személye őrzi a családi határokat. Ez az időszak úgy is tekinthető, mint amikor a szülők funkciójuk vonatkozásában „egy vonalba” kerülnek (Fekete Deák, 2015).

Az énkép és a család

Abban, hogy az ember hogyan gondolkodik önmagáról, már a magzati kor is jelentős szerepet játszik. Például azok a hatások, amelyek az anyaméhben az embriót érik, később hatással lesznek a gyermek fejlődésére. Ahogyan már említettem, ekkor is jelentős az apa támogatása, melyet az édesanya biztonságérzetként és belső harmóniaként ad tovább gyermekének. Thomas Verny pszichiáter úgy véli, hogy azoknak a gyermekeknek, akik magzati korukban is átélik a családi légkör biztonságát, vagyis érzik az anya örömét, várakozását stb., sokkal kiegyensúlyozottabb az érzelmi fejlődésük (Sturt–Sturt, 2007). A Szentírás csodás példát nyújt arra, hogy egy magzat miképpen képes reagálni az anya örömére. Lukács evangéliumának elején nemcsak a biológia, de a teológia néző- pontjából is jelentős mondattal találkozhatunk: „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében” (1,41).

A születés után számos inger éri a kis jövevényt. Egyszer csak ott állnak a szülők, a nagyobb család, néha még mások is megjelennek. Az édesanyával kialakult szoros kapcsolat után ebben a közegben elsőként azt igyekszik azonosítani a gyermek, hogy „kicsoda ő” a jelen környezetben. E kérdésre elsősorban azok az emberek adják meg számára a választ, akik körülveszik. John és Agnes Sturt tükörhöz hasonlítja a gyermeket körülvevő embereket (Sturt–Sturt, 2007). A támogató környezeti hatás következtében a gyermekben korán kialakul az alapbizalom, amely bázisa a majdani önállóságnak és önbizalomnak.

Gyermekkorban számos pozitív tényező létezik, amellyel a szülők, illetve a család többi tagja támogatást nyújthat egy gyermek egészséges fejlődéséhez. Sturték szerint a pozitív önértékelést segítő hatásokat a figyelem, az elfogadás, a dicséret és a szeretet biztosítja (Sturt–Sturt, 2007). A figyelem összetett feladat, melynek fontos része az idő, a szemkontaktus és az érintés. Ez a három összetevő mutatja, hogy valóságos kapcsolódás történik, melyben több testrészünk szerepet játszik. (Egyes kutatók szerint az érintés az első érzék, amelyet már nagyon korán megtapasztalunk, s egyben a végső is, amely utolsóként szűnik meg halálunk pillanatában). Az elfogadás szükségszerűen megerősíti: nem azért tartunk értékesnek valakit, mert éppen tesz vagy nem tesz valamit, hanem azért, aki önmaga (Sturt–Sturt, 2007). Egy gyermeknek sok őszinte dicséretre van szüksége az egészséges önértékeléshez. Sturték arra is felhívják a figyelmet, hogy nem szabad félni az őszinte dicséretek sokaságától, hiszen „gyermekeinket sokkal inkább fenyegeti annak a veszélye, hogy a kudarctól való félelmet állandósítjuk bennük, mint annak, hogy túl büszkékké válnak” (Sturt–Sturt, 2007: 54). Fontos tényező a feltétel nélküli szeretet, amely nincs külső vagy belső képességhez kötve, hanem egyszerűen csak létezik. A Szentírásban szereplő „agapé” szó erre a szeretetre vonatkozik, mely nem érzelmeken, hanem az akarat döntésén alapszik. Fontos kiemelni, hogy az agapé az Istenbe vetett hit nélkül pusztán etalonként jelenik meg a nevelésben, hiszen az istenhit az, amely megnyitja e szeretet valódi forrásait az ember szívében. Ez az a szeretet, mely növeli a gyermek biztonságérzetét. „Annak a gyermeknek, aki megkapja a feltétel nélküli szeretetet – még ha tökéletlen módon, tökéletlen szülőktől is –, meglesz az alapja, amelyre felépítheti az önértékelését” (Sturt–Sturt, 2007: 51). Ebben a szeretetben fejlődik a gyermek érzelmi intelligenciája is, és ő maga is megtanul szeretni. Megtanulja mások szükségleteit figyelembe venni, s képes önmagát hátrébb sorolni másokért. Erich Fromm a szeretet képességének érettségét az alábbi megfogalmazásokban méri: A gyermeki következtetés a szeretetről: „Szeretlek, mert szükségem van rád.” A kiforrott szeretetből fakadó következtetés: „Szükségem van rád, mert szeretlek” (Fromm, 2012: 43).

Az imént már említettem, hogy az egészséges önszeretet kialakulásának fontos része a szülői dicséret, melyet a gyermek erőforrásként visz tovább személyiségének kialakításához. Bruno Bettelheim szerint a személyiség kialakulása úgy történik, hogy a gyermek folyamatosan azokat a dolgokat ismétli, amelyekkel örömöt okoz szüleinek, illetve önmagának. Ezek a tevékenységek állandósulnak, és a személyiség alkotóelemeivé válnak (Bettelheim, 2000). Lényeges komponensként említi a szerző a szülő-gyermek játékot is, amely a későbbi valóságok megértésének kezdetét jelenti. A játék folyamán a gyermek megismeri a viselkedési szabályokat, továbbá megfogalmazza „énkérdéseit” (Bettelheim, 2000). Az egészséges énkép kialakulása az egészséges kapcsolódás alapja. A gyermek a játék folyamán elkezd kapcsolódni másokhoz és önmagához.

Harmonikus kapcsolat önmagunkkal és a párunkkal

A modern ember jellemét Erich Fromm egy automatához hasonlítja: az emberek „személyiségkészleteket” halmoznak fel a boldogulás céljából (Fromm, 2012). Ebben az automatizált rendszerben a szeretet értékét felváltja a „csapatmunka” értéke. Fromm szerint ez az eszme utolérte a házasságokat is, és a boldog házasságot „jól működő teamként” jellemzi. Az ilyen alapon működő társulás kívülről nézve kiegyensúlyozott kapcsolatnak tűnik, azonban a benne élők egy teljes életen át ismeretlenek maradnak egymás számára.

A családi rendszer a házastársak kapcsolatán alapszik. Esther Perel amerikai pszichoterapeuta, a párkapcsolatok kutatója vallja, hogy a bensőséges kapcsolódás megélésének külön nyelvezete van, mely elgondolása szerint mindössze hét igén alapszik. Ezen a hét igén keresztül lemérhetjük, milyen mértékben vagyunk képesek közel kerülni önmagunkhoz és a társunkhoz. Ezek az igék a következők: kér, ad, kap, elvesz, megoszt, visszautasít, játszik (Perel, 2017). A következőkben ezt a hét szót szeretném a fókuszba helyezni, megemlítve, hogy hazánkban Orvos-Tóth Noémi is foglalkozik az intimitás nyelvezetével.

1. „Kér”: A kérés elősorban azt mutatja meg, mennyire vagyunk képesek szem előtt tartani a szükségleteinket. Ha gyermekkorunkban jól működött a szülő-gyermek kapcsolat (például anyánk meghallotta a sírásunkban, hogy éhesek vagyunk, és táplálással válaszolt), akkor felnőttkorunkban sem lesz idegen számunkra, hogy korlátainkat felmérve segítséget kérjünk, illetve megfogalmazzuk és kifejezzük, ha a másik közelségére vágyunk. Párkapcsolatban/házasságban nagy jelentősége van annak, ha ezeket a dolgokat nemcsak meg tudjuk fogalmazni, de meg is tudjuk élni egymás jelenlétében (Perel, 2017; Orvos-Tóth, 2019).
2. „Ad”: Szintén tükör számunkra, hogy mennyire és hogyan vagyunk képesek adni. Itt nem pusztán tárgyi dolgokra kell gondolnunk, hanem olyanokra is, amelyek egy másik emberhez való kapcsolódásunkat segítik elő (figyelem, szeretet, megbecsülés stb.). A gyermekkori parentifikáció megmutatkozik ennél a szónál, ugyanis a szülősített gyermekek felnőttkorukban igyekeznek másokhoz képest aránytalanul többet adni (például minden házimunkát magukra vállalnak). Ezen az állapoton önismereti foglalkozásokkal és egyéb módszerekkel lehet változtatni. Ha az illető olyan társat talál, aki kiegyensúlyozott, biztonságot nyújtó családból származik, az már önmagában gyógyító hatású egy házasságban, párkapcsolatban (Perel, 2017; Orvos-Tóth, 2019).
3. „Kap”: Itt jól megfigyelhető, hogy aki nagyon könnyen ad, az a legtöbbször nehezen fogad el. Az ilyen emberek nehezen fogadják el mások figyelmét, mintha nekik ez nem járna. „Aki jóban van önmagával, az képes Az azt tudja mondani a dicséretre, hogy köszönöm, és nem jön zavarba, nem igyekszik kibújni a helyzetből” (Orvos-Tóth, 2019: 214). Amikor egy párkapcsolatban mégis előfordulnak az említett jelenségek, érdemes szakemberhez fordulni, ugyanis megfelelő segítséggel a mögöttük meghúzódó gyermekkori traumákból ugyanúgy lehetséges a gyógyulás, mint a fizikai sebek esetében.
4. Elvesz”: Ma már nem idegen az emberek számára az énidő fogalma. Amikor időt szánunk magunkra, kifejezzük szeretetünket és törődésünket önmagunk felé. Az idő múlásával azok a párok, amelyeknél már gyermek is született, egyre inkább az önzés fogalmával társítják az énidőt. Ennek az az oka, hogy az emberek többsége számos elfoglaltsága mellett úgy éli meg az önmagára szánt időt, mintha tisztességtelen dolog lenne. Ebben az esetben is fennáll az a veszély, hogy a párkapcsolat kihűl, elgépiesedik, és tagjai a fentebb említett „jól működő teamként” élnek tovább. Ezért érdemes olyan időkereteket kialakítani mind a két fél számára, amelyek közt biztosítva van a mentális és a testi-lelki feltöltődés (Perel, 2017; Orvos-Tóth, 2019).
5. „Megoszt”: Egy ember számtalan dolgot meg tud osztani környezetével. A fizikai dolgokon túl érzelmeket, lehetőségeket, gondolatokat, álmokat, terveket stb. Ezekben a megosztásokban visszaköszön az otthonról hozott családi rendszer működése. A párkapcsolatok fontos eleme nemcsak a házimunka megosztása, hanem a felelősség megfelelő elosztása és vállalása Orvos-Tóth Noémi a megosztás témájában így idéz egy házassági tanácsadásból: „Szülei szigorú fegyelemmel nevelték. Katonatiszt édesapja visszatérő szlogenje szerint: »Csend, rend, fegyelem a boldog család titka«. Ehhez aztán igyekezett is tartani magát, és félelmeit, kétségeit, bizonytalanságait még önmaga előtt is tagadta. A kellemetlen érzések ugyanis számára a gyengeség jeleinek tűntek, márpedig gyengének lenni egyenlő a szégyennel. Mivel gyerekkorában senki nem rezonált a belső világára, felnőve ő is hiányt szenvedett az empátiás ráhangolódás képességében” (Orvos-Tóth, 2019: 219). Érzelmek kifejezése nélkül nem lehet tartós kapcsolatban élni,hiszen minden kapcsolat a kölcsönösség elvén alapszik. Az érzések megfogalmazása bátorságot és a másik iránti bizalmat feltételez. Megemlítendő még az anyagi javak megosztása, amely számos területre hatást gyakorol, és egyben a legtöbb konfliktus forrása. Ha ezekben a helyzetekben is megértjük, hogy viselkedési mintáinkat otthonról hoztuk, akkor sokkal könnyebb önuralmat gyakorolnunk a másik féllel szemben, így vádak és konfliktusok helyett egyszerűbb párbeszédet kezdeményezni.
6. „Visszautasít”: Ha a párkapcsolatban vagy egyéb környezetben valakit vagy valamit visszautasítunk, az mindig a saját határainkat tükrözi. Amikor ezekről a határokról beszélünk, a pszichológiai és a fizikális határainkat egyaránt kijelöljük. A „nem” kimondásával jelezzük másoknak, hogy mi az, ami számunkra diszkomfortos. Ugyanakkor a „nem” szó kimondatlanul is megfogalmazódik a szülőkről való leválásnál, ha az ifjú pár igyekszik kialakítani új határait. A korábban már említett rendszerszemléletű megközelítés háromféle határt különböztet meg: a merev, a diffúz és a rugalmas, tiszta határt. Ahol sikerül rugalmas, tiszta határokat kialakítani, ott nem okoz problémát a felek számára az igen és a nem használata (Perel, 2017; Orvos-Tóth, 2019).
7. „Játszik”: Nagyon sok családban értelmetlen időtöltésként definiálják a játékos bohóckodást. Orvos-Tóth Noémi szerint az örömteli flow-érzést ugyanannyira fontos átélni felnőttkorban, mint gyerekként, mert ez a felszabadult játékos idő szakítja ki az embert a hétköznapok monotóniájából. Az örömhöz fűződő kapcsolatunk gyökere is egészen a gyermekkorig nyúlik vissza. A játékosság fontossága megjelenik a párok szexualitásában is. Amikor a játékosság teret kap az intim együttlétek alkalmával, az tartós örömként jelenhet Azonban ha ez a játékosság nincs meg valakiben, akkor az intim együttléteket kötelességként élheti meg. Felmérések szerint azok a párok, amelyek valóban képesek örömként megtapasztalni a szexuális együttlétet, sokkal harmonikusabb kapcsolatban léteznek a hétköznapokban, mint azok, akik nem élnek ezzel az erőforrással (Orvos-Tóth, 2019: 227).

Összegzés

A korreláció jól megfigyelhető a család rendszerében is. A családi rendszer bemutatásánál törekedtem arra, hogy kiemeljem azokat a pontokat, amelyek erőforrásként vannak jelen a hétköznapokban. A családi erőforrások tekintetében elmondható, hogy az egyén boldogulásához elegendő az „elég jó” család támogatása is, hiszen a boldog családok nem a tökéletes családokat jelentik, hanem azokat, amelyek tagjai képesek egymást elfogadni és támogatni úgy, hogy közben mindenki önmaga maradhat. Az élet folyamán előfordulhat, hogy felismerjük azokat a hiányosságokat, melyeket a diszfunkcionálisan működő származási családunkból hoztunk. A felismerés lehetőséget biztosít, hogy merjünk segítséget kérni és változtatni. A családbiográfiai rekonstrukció módszere sokat segíthet ebben. Ez az önismereti, személyiségfejlesztő módszer Virginia Satir nevéhez fűződik. Ezt alkalmazva láthatóvá válhatnak azok a transzgenerációs örökségek, melyek sokszor láthatatlanul hatnak ránk.

A szülők párkapcsolata mint a család alapja nagy figyelmet érdemel. Esther Perel gondolatai a fent idézett hét szóról (kér, ad, kap, elvesz, megoszt, visszautasít, játszik) lehetőséget adnak arra, hogy nagyobb megértéssel legyünk önmagunk és egymás története iránt, ezzel is növelve a családban rejlő erőforrásokat. S végül, de nem utolsósorban kiemelném a vallás szerepét, mely nemcsak üdvösséget és mentális egészséget közvetít a családoknak, hanem rítusain keresztül segít megőrizni a kapcsolatok értékét és az otthon melegét.

Absztrakt

A családformák az elmúlt évtizedekben Európa-szerte pluralizálódtak, átalakulóban vannak. A hivatalos statisztikai adatok és a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) kutatásai szerint a magyar társadalomban a 2010-es évek elejétől egyre pozitívabb a házasság intézményének és a családalapításnak a megítélése, aminek a hátterében többek között a csa­ládbarát gondolkodás és a célzott családtámogatások rendszere áll. A ma­gyar társadalom tradicionálisan értékként tekint a családra és a gyermekekre, azonban hosszú évtizedek óta kevesebb gyermek születik meg, mint amennyit terveznek. A kutatásokból egyértelműen látszik, hogy a stabil párkapcsolatban – jellemzően házasságban – élők körében a legmagasabb az ideálisnak tartott gyermekszám, és ma már öt vágyott gyermekből négy meg is születik. A szing­li életforma elterjedése a családalapítás kitolódásával, a gyermekvállalás el­ halasztásával vagy elutasításával is összefüggésbe hozható. A fiatalok jelentős többsége mégis napjainkban is vágyik a stabil párkapcsolatra és a későbbiek során a gyermekvállalásra.

Kulcsszavak: család, termékenység, vágyott gyermekszám, családpolitika

DOI: 10.56699/MT.2023.4.2

A családformák az elmúlt évtizedekben Európa-szerte pluralizálódtak; míg a párkapcsolaton alapuló gyermekes családok társadalmi súlya átalakulni látszik, addig alternatív családtípusok (például egyszülős és mozaikcsaládok) jelentek meg, váltak elterjedtté (Sobotka–Toulemon, 2008; Harcsa–Monostori, 2014; KSH, 2018). A 2016-os mikrocenzus,^[1]A 2022-es népszámlálás családok összetételére vonatkozó adatai a tanulmány megírásakor még nem álltak rendelkezésre. azaz a „kis népszámlálás” adatai szerint bár 1970 és 2011 között a párkapcsolaton (házasságon vagy élettársi kapcsolaton) alapuló háztartások aránya csökkent, még így is a háztartások többségét ezek teszik ki (KSH, 2018). A magyarok testi és lelki egészségét vizsgáló nagymintás Hungarostudy 2021 adatfelvétele is rámutatott, hogy a magyarok továbbra is a házasságot tartják a legjobb együttélési formának, különösen igaz ez a gyermeknevelés szempontjából (Engler et al., 2022). A családszerkezeti változásokkal kapcsolatban arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy az utóbbi évtizedekben nemcsak hazánkban, hanem az európai országok többségében is kitolódott a családalapítás átlagos életkora, ami a szingli életforma elterjedéséhez vezethet (Rövid, 2018; 2020), de összefüggésbe hozható a gyermekvállalás elhalasztásával, elutasításával is (Pári–Balogh, 2022). A fiatalok többsége azonban párkapcsolatra vágyik, és döntő többségük szeretne gyermeket vállalni (Engler, 2018), erre a következtetésre jutott a 2000-es évek első felében végzett első magyar szinglikutatás is (Utasi, 2004).

A hivatalos statisztikai adatok szerint a magyar társadalomban a 2010-es évek elejétől egyre pozitívabb a házasság intézményének és a családalapításnak a megítélése, amiben a családbarát gondolkodás, illetve a célzott és sokrétű családtámogatások is meghatározó szerepet játszanak. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) tudományos műhelyében 2018 óta készülnek családszociológiai és a családtámogatások mérésére vonatkozó vizsgálatok, melyek megerősítik többek között azt, hogy a magyarok számára kiemelten fontos a család és a gyermekvállalás, így a családtámogatások is nagyon lényeges szerepet töltenek be.

Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa, mi jellemzi hazánkban a társadalom legkisebb és egyben legfontosabb, nélkülözhetetlen egységét, összetartó közösségét, a családot, azaz milyen változások következtek be az elmúlt évtizedekben a családok összetételében. Kitér továbbá arra, milyen szerepet tölthetnek be a családtámogatások a gyermekvállalásban, valamint hogy vajon a vágyott, tervezett gyermekek száma mennyire tér el a ténylegesen megvalósuló gyermekszámtól.

A családok helye a társadalomban

A „család a társadalom természetes és alapvető alkotóeleme, és joga van a társadalom, valamint az állam védelmére” (ENSZ, 1948, 16. cikk 3. pont). Egyben a társadalom legkisebb egysége is, amelynek szerkezetére a demográfia, a gazdasági és kulturális tényezők folyamatosan hatást gyakorolnak, s amely maga is visszahat az említett elemekre. Tehát a család szerkezetében bekövetkezett változások okai és következményei is egy adott ország gazdasági, kulturális és demográfiai helyzetének.

A családok szociológiai vizsgálatának az 1960-as évek közepétől Nyugat-Európában lezajló családszerkezeti változások, a családformák pluralizálódásának irányzata szolgál értelmezési kereteként, amely a második demográfiai átmenet elméletébe illeszkedik (Lesthaeghe, 2010). A megközelítés nemcsak a nyugat-európai országok családszerkezetére érvényes, hanem kisebb időbeli eltolódással a kelet-közép-európai családokra is. Fontos meg- jegyezni, hogy a második demográfiai átmeneten túl a posztszocialista országokat (beleértve Magyarországot is) eltérő társadalmi és gazdasági fejlődés jellemezte a nyugat-európai országokhoz képest, ráadásul a szovjet blokk felbomlása újabb strukturális változásokat hozott a családformálódásban is. Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa a családokkal kapcsolatos, elsősorban a KINCS által végzett főbb kutatások eredményeit, így nem törekszik arra, hogy az elméleti megközelítésekről minél teljesebb képet nyújtson.

Sokszínűség vagy egy szín több árnyalata?

A családok szerkezetében megfigyelt változásokat a családformák pluralizációjával is magyarázzák, melynek egyik legjellemzőbb ismérve, hogy a rendszerváltást követően csökkent a házasságra épülő gyermekes családok társadalmon belüli súlya, nőtt viszont az élettársi kapcsolatban élők, az egyszülős családok, valamint a mozaikcsaládok aránya (KSH, 2018; Rövid, 2022). Az utóbbi évtizedekben emelkedett a gyermektelen, társ nélkül élő személyek, valamint a házasságon kívüli együttélések részaránya is. A 2016-os mikrocenzus adatai szerint a háztartások legnagyobb része (53%) azonban továbbra is párkapcsolaton (házasságon vagy élettársi kapcsolaton) alapult, ugyanakkor az is jól látható, hogy 1970 és 2011 között az egyszemélyes háztartások aránya is folyamatosan nőtt, és 2016-ban már a háztartások 30 százalékában élt egy személy. Az egyszülős háztartások aránya is alapvetően emelkedő tendenciát mutat: 2016-ban 12 százalékot tett ki (KSH, 2018).

A család szerkezetében bekövetkezett változások a család intézményének destabilizálódásához, a családi kohézió fellazulásához, majd felbomlásához vezethetnek (Harcsa, 2014). Ugyanakkor azt is érdemes kiemelni, hogy ez a változás nem jelenti a család felbomlását. A házasságok instabilitása jelentheti azt, hogy megnövekedtek a rövid ideig tartó házasságok, de a várható élettartam növekedésének köszönhetően soha nem voltak ilyen nagy számban ilyen sokáig tartó házasságok sem. Az európai családszerkezeti változások azt mutatják, hogy bizonyos családtípusok egyre nagyobb teret foglalnak el: megnőtt az egyszülős családok, a multinukleáris családok és az élettársi kapcsolaton alapuló családok aránya a társadalomban.

Harcsa István (2014) szerint a párkapcsolaton alapuló családformák a legutóbbi időkig veszítettek súlyukból. „1970-ben még a népesség egytizede élt többcsaládos keretek között, 2011-ben viszont már csupán alig 3%. Az utóbbi fél évszázadban a nagycsaládos keretekből való kiáramlás jelentős mértékben hozzájárult ahhoz az elaprózódási folyamathoz, amely napjainkban jellemzi a család- és háztartásszerkezetet” (Harcsa, 2014: 6). A párkapcsolaton alapuló családforma folyamatosan visszaszorult a 2015-ig tartó időszakban, és ezzel egyidejűleg az egyedülállók csoportja növekedett: míg 1949-ben a háztartásszerkezeten belül 5 százaléknál alacsonyabb volt az egyedülállók aránya, addig 2011-re közel 14 százalékra növekedett. Mindezek mögött elsősorban nem a – nyugati országokban népszerű – szingli életforma állt, hanem a családi kohézió évtizedeken át tartó meggyengülése (Harcsa, 2014).

A tizenöt év alatti gyermeket nevelők körében az egyedülálló szülők aránya 1960 és 1980 között 13 százalék körül alakult, a kilencvenes évek elejére 19 százalékra emelkedett, majd – kisebb hullámzásokkal – 2011-re 19 és 21 százalék között mozgott. Harcsa (2014) megjegyzi, hogy a nemzetközi trendektől eltérően hazánk esetében nem lehet azt állítani, hogy a tizenöt év alatti gyermeket nevelő egyszülős családok aránya az utóbbi két évtizedben érdemben növekedett volna.

A házasság jelentősége a születések alakulásában

Házasságban több gyermek születik hazánkban, mint házasságon kívül. Az elmúlt években nőtt a házasságkötések száma, és ezzel párhuzamosan a stabil párkapcsolaton belül születő gyermekek aránya is. Míg 2015 előtt a gyermekeknek valamivel több mint a fele, 2022-ben már a 73 százaléka született házasságban (KSH), éppen ezért fontos annak feltárása is, mit gondolnak a magyarok a házasság intézményéről. A KINCS 2020 januárjában ezerfős reprezentatív kutatás keretében vizsgálta meg, mennyire játszik fontos szerepet az emberek életében a házasság: a válaszadók 39 százaléka tartja nagyon fontosnak, 36 százaléka pedig fontosnak, vagyis a válaszadók több mint 75 százaléka hisz a házasság intézményében (KINCS, 2020).

Kutatások, statisztikai adatok is igazolják: a magyarok számára kiemelten fontos a család és a gyermekvállalás kérdése. Ezt bizonyítja az is, hogy az elmúlt évtized során egyre többen döntöttek a házasság mellett, miközben a válások száma csökkenő tendenciát mutat.

1. ábra: A házasságkötések és válások számának alakulása Magyarországon, 2000–2022

Forrás: KSH, előzetes adat, KINCS saját szerkesztés

Míg a száz házasságkötésre jutó válások száma 2010-ben 67, addig 2022-re az előzetes adatok szerint már csak 27 volt. A KSH adatai szerint 2019 óta a házassági mérleg pozitív, több házasságot kötnek, mint amennyi megszűnik (akár válással, akár az egyik fél elhalálozásával). A házasság fontossága és a gyermekvállalás szorosan összefügg, a többség szerint házasság szükséges a gyermekvállaláshoz, vagyis tulajdonképpen a házasság a gyermekvállalás „előszobája” (Agócs–Balogh, 2020).

Az Eurostat (2023) adataiból is jól látható, hogy Magyarországon folyamatosan javul a házasságon belüli élve születések aránya, a házasság az elmúlt évtizedben újra népszerű lett Magyarországon (Agócs–Balogh, 2020). Ez a pozitív, emelkedő tendencia azzal is összefüggésbe hozható, hogy a kormány számos olyan intézkedést vezetett be az elmúlt években, melyekkel ösztönzi a házasságkötést, ezzel is visszaadva a házasság társadalmi rangját, megbecsültségét (Agócs–Balogh, 2020). 2015 óta a házasságkötési kedv ösztönzése érdekében a házasságkötést követő huszonnégy hónapban érvényesíthető az első házasok kedvezménye, mellyel az összevont adóalapba tartozó bevételeket lehet csökkenteni. Továbbá a babaváró támogatás jelentős hatása is tükröződik a kedvező demográfiai folyamatokban (Pári et al., 2019; Fűrész–Molnár, 2021; Papházi et al., 2021, 2022).

A magyar családpolitika szerepe és fókusza 2010 után

A magyar családpolitikában 2010 óta központi helyet foglal el a családvédelem, a pronatalista szemlélet,^[2]A család stabilitását hangsúlyozó és a gyermekvállalást (termékenységnövekedést) ösztönző szemlélet. illetve a „pro life” irányzat. Bő egy évtizede kiemelt társadalmi cél lett, hogy elősegítsék a magyar családok bővülését, gyarapodását. Egyúttal folyamatos feladat a családi értékek (a tradicionális családmodell) támogatása és a család meghatározó közösségformáló erejének biztosítása, miközben sok európai országban a migrációt tekintik megoldásnak a folyamatosan csökkenő népesség problémájára (Fűrész–Molnár, 2021).

Ebben az időszakban az egyes családtámogatások hangsúlya az alanyi jogon járó támogatások felől a munkaviszonyhoz kötöttek irányába mozdult el; a rendszer meghatározó eleme a családi típusú adózás (2011 óta), amelyet mára a gyermekes családok 95 százaléka igénybe tud venni (Pári et al., 2019). 2014 óta azonban már nemcsak adó-, hanem járulékkedvezményként is érvényesíthető a kedvezmény mértéke, ami hozzájárul, hogy az alacsonyabb jövedelmű családok is részesülhessenek a kedvezményben. A jelenlegi formájában működő családi típusú adórendszernek jelentős szerepe volt abban, hogy 2019-ben Magyarország érte el a második legnagyobb gazdasági növekedést az Európai Unióban (Fűrész–Molnár, 2021).

A családi otthonteremtési kedvezmény (csok) 2015-ös bevezetésének, majd folyamatos bővítésének a legnagyobb eredménye népesedési szempontból, hogy minden harmadik szerződés esetében a párok újabb gyermeket vállaltak, és a koronavírus-járvány idején sem csökkent a csok iránti érdeklődés (Papházi et al., 2021; Papházi, 2022; Uhljár et al., 2023). A csok társadalmi elfogadottsága a Századvég Alapítvány kutatása szerint mindig is magas volt, 67 és 84 százalék között mozgott (Gyorgyovich, 2022).

Magyarországon az elmúlt tíz évben – Nyugat-Európával ellentétben – nem nőtt szignifikánsan a gyermeket vállaló nők átlagéletkora. A 2019-ben bevezetett Családvédelmi Akcióterv hozzájárul, hogy a családalapítás előtt álló anyagi akadályok jelentősen mérséklődjenek (Fűrész–Molnár, 2021; Kapdebo et al., 2022). Az intézkedéscsomag olyan elemeket tartalmaz, mint a babaváró támogatás, a vissza nem térítendő támogatások közül a csok vagy a nagycsaládosok autóvásárlási támogatása,^[3]A nagycsaládosok autóvásárlási támogatása 2022. december 31-éig volt elérhető: https://www.allamkincstar.gov.hu/csaladok-tamogatasa/Csalad_gyermek/nagycsaladosok-autovasarlasi-tamogatasa   … Részletek a nagyszülői gyed, valamint a legalább négy gyermeket nevelő anyák személyijövedelemadó-mentessége, vagy új elemként 2023 januárjától a harminc év alatti édesanyák adókedvezménye. A magyar családtámogatások tehát valamennyi élethelyzetre megoldást kínálnak, és különös hangsúlyt fektetnek a gyermekvállalás előtt álló fiatalokra, aminek a hatása rövid, illetve hosszabb távon a demográfiai mutatók alakulásában is megmutatkozik majd (KIM, 2023).

A 2010-es évek magyar családpolitikájának sikerét több mutató is alátámasztja. A népesedési mutatók európai összehasonlításban is elismerést érdemelnek, kiemelten a gyermekvállalási kedvet mutató termékenységi arányszám és a párkapcsolatokra vonatkozó adatok kedvező alakulása. 2010 és 2021 között az Európai Unióban Magyar- országon emelkedett a legnagyobb mértékben, 30 százalékkal a fertilitási ráta (1,25-ról 1,61-ra), amivel az Eurostat adatai szerint az unió sereghajtóiból felzárkóztunk a középmezőny élére.

Gyorgyovich Miklós (2022) elemzése alapján levonható az a következtetés, hogy a magyarok számára még mindig fontos a család (81–93 százalék értett egyet ezzel az állítással a felmérés különböző időszakaiban). A családtámogatási intézkedések megítéléséről elmondható, hogy a társadalom nagyobb része (60 százaléknál is többen) elégedett ezekkel. 2018 végéig 66 százalékra nőtt azok aránya, akik úgy vélték, hogy a családi adókedvezmény hatására több gyermek fog születni; ez az érték 2020-ig 47 és 57 százalék közé esett vissza, majd a későbbi időpontokban újra kétharmad körül alakultak az arányok. Gyorgyovich (2022) szerint egy demográfiai fordulat emberöltőkig is tarthat, így a leghatékonyabb beavatkozások mellett is évtizedekre van szükség a látványos eredményekhez.

A családtámogatások megítélése a gyermekvállalás szempontjából

A kormányzat kiemelt figyelmet fordít arra, hogy minden vágyott gyermek megszülethessen, és a gyermekvállalás ne jelentsen anyagi kockázatot a pár számára, mert kutatások (Engler, 2018; Engler et al., 2022; Papházi et al., 2022; Pári et al., 2022) támasztják alá, hogy a gyermekvállalás legnagyobb gátja az anyagi stabilitás, a megfelelő lakás és a biztos jövedelem hiánya. „Az első gyermek vállalását nem az anyagiak befolyásolták, ugyanakkor a további gyermek vállalásának a kulcsa a biztos jövedelem, az anyagi biztonság, a biztos munkahely, a megfelelő lakáskörülmények, a tervezhetőség, kiszámíthatóság és a jövőkép volt” (Kapdebo et al., 2022: 35).

A KINCS 2022 márciusában végzett felméréséből kiderült, hogy az elmúlt tizenkét év családpolitikai intézkedéseit tízből heten (72%) ismerték, és az emberek háromnegyede (76%) támogatta ezeket (KINCS, 2022a). Az emberek többsége (82%) szeretné, hogy a családok a jövőben is kiemelt támogatást kapjanak. A magyarok számára kiemelten fontos a harminc év alatti fiatalok gyermekvállalásának a támogatása (a harminc év alatti édesanyák szja-mentessége, diákhitel-tartozásuk elengedése, ha harmincéves koruk előtt gyermeket vállalnak): tízből kilenc válaszadó (89%) ezen a véleményen van.

A család és a gyermekvállalás mint érték

A magyar társadalomról elmondható, hogy mindig is meghatározó volt benne és jelenleg is erős a családközpontú gondolkodás. Különböző felmérések (Tóth, 1997; Somlai– Tóth, 2002; Pongrácz–Spéder, 2002) egyhangúlag mutatják a család prioritását, a gyermekvállalás iránti pozitív beállítódást, valamint a tervezett gyermekek magas számát, és ezt az utóbbi években a KINCS-kutatások is megerősítették (KINCS, 2019; Papházi et al., 2022; Kapdebo et al., 2022; Engler et al., 2022; Uhljár et al., 2023). A népesedési mutatók alakulása alapján azonban megváltozott demográfiai magatartásról beszélhetünk, amelynek számos eredője között az egyik gyakran említett ok a fiatalok tanulmányi idejének kitolódása.

Az iskolapadban eltöltött évek, majd a pályakezdés, a tanultak munkaerőpiaci kamatoztatása, a tanulmányi befektetések megtérülésének elvárása elodázza a családalapítást (Engler, 2018). Az egyetemista fiatalok döntő többsége (90%) biztos abban, hogy családban szeretne élni. Engler Ágnes (2018) szerint a hallgatóknak több mint a fele a huszonöt és harminc év közötti életkort tartja ideálisnak az első gyermek megszületéséhez; a férfiak jellemzően későbbre datálják apává válásukat (a harminc év feletti életkorra). A válaszadók több mint egytizede (14%) azonban akár már a végzést követő években is családot alapítana, nagyobb arányban a nők. Engler idézett kutatása szerint elenyésző azok száma, akik elképzelhetőnek tartják, hogy hallgatóként váljanak szülővé. Az egyetemi évek alatt bekövetkező családalapításhoz leginkább rugalmas hozzáállást várnak el a fiatalok az egyetemtől (a tanrendben, a kurzusokon, vizsgákon), de hasonlóan magasra értékelik a kiegészítő jövedelmeket.

A 21–35 éves fiatalok gyermekvállalási terveit és termékenységtudatosságát vizsgáló KINCS-elemzés arra az eredményre jutott, hogy a válaszadók többsége (59%) szerint a leginkább ideális életkor a gyermekvállalásra a nők esetében a 25–29 éves kor, mely nem esik egybe a gyermekvállalás tervezett időpontjával (KINCS, 2021). A fiatalok többségének fontos a gyermekvállalás, ennek mértékét tízfokú skálán átlagosan 7,5-re értékelték. A gyermekesek és a házasok ennél is magasabb, 8,4-es illetve 8,7-es értéket adtak. A fiatalok 68 százaléka egy vagy két gyermeket szeretne vállalni élete során, 15 százalékuk pedig egyáltalán nem szeretne gyermeket. A gyermekvállalás elutasításának legfőbb oka a bizonytalan jövő és az anyagi helyzet, s viszonylag sokan hivatkoztak egészségügyi okokra is. Az első gyermek vállalásának tervezett időpontja átlagosan a harmincéves kor, míg az utolsó gyermeket átlagosan harmincöt éves korra tervezik. Mindezt megerősítette a Hungarostudy 2021 kutatás (Pári–Balog, 2022) és egy olyan vizsgálat is, amely a 25–44 évesek gyermekvállalási preferenciájára vonatkozott (Pári et al., 2022).

A generációk közötti kohézió

Mind a fiatalok, mind az idősebb generáció számára fontos, hogy segítsék egymást. A fiatalok 88 százaléka, az időseknek pedig a 93 százaléka gondolja úgy, hogy a szülői segítség nagyon fontos egy fiatal pár számára, ez pedig erősíti a két csoport kapcsolatát (KINCS, 2019). A fiatalok 80 százaléka és az idősek 88 százaléka gondolja úgy, hogy ösztönzi a gyermekvállalást, ha az unokákat rá lehet bízni a nagyszülőkre, ezért a nagyszülők jelenléte a családban magasabb gyermekvállalási szándékkal jár együtt.

A nagyszülő erőforrás a család számára, ahogy a család is erőforrás az idősek számára (KINCS, 2022b). A két generáció között erős kohézió figyelhető meg, tízből kilenc felnőtt nyilatkozta azt, hogy alapvetően jól megértik egymást a saját családjukban az idősebbek és a fiatalok, s a családokban szoros a kapcsolat a nemzedékek között. A válaszadók háromnegyede nyilatkozott úgy, hogy a család idősebb és fiatalabb tagjai legalább heti szinten találkoznak, továbbá kiderült az is, hogy a fiatalok és az idősek támaszkodhatnak egymásra. Tíz felnőttből kilenc nyilatkozta azt, hogy családjukban az unokák és a nagyszülők kapcsolata kifejezetten jó, és a családok 78 százalékában a gyermeknevelésben is aktívan részt vállalnak a nagyszülők.

Tényleges, vágyott és ideális gyermekszám

Egy társadalom jelenlegi és jövőbeli lehetőségeinek megismerése s az előttünk álló esetleges kihívások feltárása, megoldása szempontjából különösen fontos, hogy az eredetileg tervezett (vágyott) és a ténylegesen megvalósuló gyermekszám közötti különbséget (termékenységi rés) minimalizáljuk, vagyis megszülessenek a vágyott gyermekek (Engler–Pári, 2022). A kutatási eredmények (Fűrész–Székely, 2019; KINCS, 2019; Kapdebo et al., 2022) többek között azt mutatják, hogy a tervezett és a ténylegesen megvalósuló gyermekszám közötti eltérés több tényezőre is visszavezethető: a nem megfelelő párkapcsolatra, egy-egy váratlan betegségre, az egészségi állapotra, az életkorra, illetve az anyagi feltételek változására.

Az ideális gyermekszám is fontos demográfiai mutató, mely a személyes gyermekvállalási szándékoktól és döntésektől független, a társadalomra vonatkoztatott átlagos gyermekszámot mutatja be. A KINCS kutatásai alapján a magyarok két vagy több gyermeket tartanak ideálisnak, és a saját életükben is átlagosan 2,3 gyermeket terveznek (KINCS, 2019, 2021). A Századvég Politikai Iskola Alapítvány és a KINCS közösen vizsgálta az EU országaiban a családokkal kapcsolatos attitűdöket, s kiderült, hogy Magyarországon a legmagasabb azok részaránya (40%), akik szerint három gyermek ideális egy családban, és csupán egy százalék tudja elképzelni az életét gyermektelenül. A tőlünk nyugatabbra fekvő országokban csak a válaszadók 17 százaléka szerint optimális három vagy több gyermek, miközben öt százalék tervez gyermekmentes életet (KINCS–Századvég, 2021).

Hazánkban a 18–35 éves fiatalok családcentrikusak (KINCS 2020, 2021; Engler et al., 2022), és ez a korcsoport a Covid–19-járvány negatív hatásai ellenére továbbra is két-három gyermek vállalását tervezi. A többség két gyermeket tart ideálisnak. Engler (2018) egyetemisták körében végzett kutatása szerint a kívánt gyermekszám (2,5) jóval magasabb a tényleges gyermekvállalási mutatónál.

Egy másik kutatás (Kapitány–Spéder, 2018) rámutatott arra is, hogy a párkapcsolat megléte – stabilitása, formája –, illetve hiánya alapvetően meghatározza a magánéleti terveket. A Hungarostudy 2021 kutatás szerint a házasságban élők messzemenően kiemelkedtek mind a már megszületett gyermekek száma, mind az ideálisnak tartott gyermekszámok alapján. Azonban ezt a csoportot nem az élettársi kapcsolatban élők követik, hanem az egyedül élő, de párkapcsolattal rendelkező válaszadók. Ők egyéb dimenziók mentén is váratlan eredményt mutattak (biztos tervezés, tervezett gyermekszám), amiből arra következtethetünk, hogy az együtt járók esetében számolni lehet mind a későbbi házasságkötésükkel, mind a gyermekvállalási szándékukkal. A mintában nagy számmal jelen lévő pár nélküli egyedülállók a legkevésbé optimisták a jövő tekintetében (Engler et al., 2022; Papházi et al., 2022).

A Hungarostudy felmérés során kiderült, hogy ha az általános terveket nézzük, vagyis azt, hogy szeretne-e valaki gyermeket, illetve hány gyermeket tervez, nem igazolódik be az a feltételezett sorrend, hogy a házasokat a lazább kapcsolati forma követi, azonban a belátható időre szóló jövőképnél a kapcsolat erőssége szerint rendeződnek az elképzelések. A párkapcsolatban élő még gyermektelenek terveznek a legnagyobb arányban gyermeket vállalni (Engler et al., 2022). Azok, akiknek még nem született gyermekük, de akarnának gyermeket vállalni, átlagosan 30,5 éves korukban szeretnének először szülővé válni, ugyanakkor „a férfiak, a felsőfokú végzettségűek, a munkanélküliek és az egyedülállók ennél későbbi időpontot jelöltek meg. Van összefüggés a szülővé válás tervezett kora, valamint a kérdezett neme és iskolai végzettsége között: a férfiak későbbre tervezik az első gyermek vállalását, mint a nők, és a felsőfokú végzettségűek azok, akiknél a legjobban kitolódik az első gyermek vállalásának tervezett ideje” (KINCS, 2021: 10).

A KINCS 2019-es Baba-Mama kutatásának (Fűrész–Székely, 2019) eredményei szerint az átlagos tervezett gyerekszám akkor 2,34 volt. A házasok több gyermeket terveznek, mint az élettársi kapcsolatban élők. Összességében a gyermekvállalási korban lévő (18–45 éves) magyarok négyötöde legalább két gyermeket szeretne.

A gyermekvállalás fontosnak ítélését a Hungarostudy kutatás is mérte, és a 2021-es adatokból kiderül, hogy az ideális gyermekszám a 40–49 évesek között 2,13, a 30–39 évesek körében pedig 2,11 volt. Az ideális gyermekszám értéke biztosítaná a hazai népesség reprodukciójához szükséges szintet (2,1). Azonban a tényleges gyermekszám az egyszerű reprodukcióhoz szükségestől elmaradt: a negyvenévesek körében 1,54 volt, a harmincévesek kohorszában pedig alig haladta meg az egy gyermeket (1,03). A vizsgálat során megállapították, hogy a gyermeket tervezők előzetes megfontolásaikban a megfelelő lakás, az anyagi stabilitás és a biztos jövedelem előfeltételeit részesítik előnyben. A gyermeket nem tervezőknél szándékuk esetleges megváltozásában a jövedelmi viszonyokon kívül a munkavállalási tényezők (biztonság, családbarátság) játsszák a legfontosabb szerepet (Papházi et al., 2022).

A külhoni magyar családok szociológiai vizsgálatával egy 2018-as adatfelvételben foglalkozott a KINCS (Papházi et al., 2019). A Kárpát-medencében, de az anyaország határain kívül élők körében Erdélyben a legnagyobb az a gyermekszám, amely a leginkább kívánatos lenne egy családban (2,45), és a Felvidéken a legkisebb (2,25). A vizsgálat szerint a határon túli magyarok körében az átlagos gyermekszám magasabb, mint hazánkban, de a kutatók (Kapitány–Spéder, 2017; Fűrész–Székely, 2019; Péti et al., 2020) szerint néhány jel arra mutathat, hogy ez közeledhet a hazaihoz. A tervezett gyermekek átlagos száma még mindig meghaladja a népesség reprodukciójához szükséges szintet, az ideális gyermekszám pedig még ennél is magasabb, ami bizakodásra adhat okot. A gyermekvállalást befolyásoló tényezőket vizsgálva a külhoni megkérdezettek szerint a gyermekvállalás elsődleges feltétele a megfelelő partner és az otthon megléte, ami összecseng a magyarországi kutatások tapasztalataival is.

A gyermekvállaláshoz kapcsolódó várható népesedési tendenciák

Az, hogy milyen egy adott ország korfája, vagyis a lakosság kor szerinti megoszlása, jól mutatja, hány gyermek születik, illetve mennyien tartoznak a fiatalabb és az idősebb korosztályokba. A gyermekvállalás, a gyermekek születése ennélfogva is kulcsfontosságú, hiszen napjainkban nemcsak hazánkban, hanem a többi uniós tagállamban is az tapasztalható, hogy egyre idősödik a társadalmunk. A népesség idősödése az alacsony, reprodukciós szint alatti termékenységgel és a születéskor várható átlagos élettartam emelkedésével is összefüggésbe hozható. A társadalom reprodukciójához 2,1-es termékenységi arányszámra lenne szükség. A legfrissebb adatok szerint ezt a reprodukcióhoz szükséges szintet egyik uniós tagállam (így Magyarország) sem érte el (Eurostat, 2023). Magyarországon a születési statisztikák, így a teljes termékenységi arányszám is 2011-ben érte el történelmi mélypontját (1,23), ezt követően 2021-ig alapvetően emelkedő tendenciát mutatott. Ebben az évben a mutató értéke 1,59 volt, 2022-ben az előzetes adatok szerint pedig a teljes termékenységi arány egy nőre becsült értéke 1,52-ra csökkent.

A népesség számáról, összetételéről a tízévente sorra kerülő népszámlálások adatai alapján készíthető a legrészletesebb kép. Azonban azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a népesség számának alakulását a születések (a termékenység) mellett a halálozások száma, valamint a be- és a kivándorlás üteme is befolyásolja. Magyarország népessége 1981 óta folyamatosan csökken. 1980-ban még valamivel több mint 10,7 millióan éltünk az ország jelenlegi területén, ekkor volt a legmagasabb hazánk népességszáma. A legfrissebb, 2022-es népszámlálás adataiból jól látható, hogy a népességfogyás folytatódott: október 1-jén, a népszámlálás időpontjában 9 millió 604 ezer fő volt hazánk népessége, 333 ezerrel kevesebb, mint a 2011-es népszámláláskor (KSH, 2023). A népességcsökkenés a természetes fogyással hozható összefüggésbe, vagyis azzal, hogy többen halnak meg, mint amennyien születnek. Öregszik a társadalmunk, és ez az idősödő korösszetétel okozza azt, hogy egyre több az elhunytak száma a megszülető gyermekekhez képest. Nehézséget jelent az is, hogy egy idősödő népességben, miközben az időskorúak száma növekszik, addig a szülőképes korban lévő, 15–49 éves nők létszáma csökken, hazánkban évente átlagosan 15–20 ezer fővel esik vissza.

Az Európai Bizottság előrejelzése szerint (European Commission, 2021) az uniós tagállamok döntő többségében 2040 és 2070 között a tizenöt éven aluliak arányának visszaesése várható, ami a csökkenő termékenységgel és az idősödő korösszetétellel hozható összefüggésbe. Hazánkban az előbb említett időszakban megközelíti a 19 százalékot a gyermekkorúak aránya, amely várhatóan valamelyest meghaladja majd az uniós átlagot. A V4-országok közül előreláthatólag csak Csehországban lesz kedvezőbb a mutató értéke, mint Magyarországon, ahogy a hazánkkal határos országokban is a magyarországinál alacsonyabb arányszámokra lehet számítani.

Összefoglalás, főbb megállapítások

Az elmúlt évtizedekben Európa-szerte pluralizálódtak a családformák, és ez hazánkban sincs másként. A hivatalos statisztikai adatok szerint a magyar társadalomban a 2010-es évek elejétől egyre pozitívabb a házasság intézményének és a családalapításnak a megítélése, amiben a családbarát gondolkodás, a célzott és sokrétű családtámogatások meghatározó szerepet játszanak. Mindezt megerősítik a KINCS kutatásai.

A magyar társadalom tradicionálisan családközpontú, értékként tekint a gyermekekre, azonban a magyar családokban hosszú évtizede kevesebb gyermek születik, mint ahányat a szüleik terveztek vagy ideálisnak tartanak.

Az emberek hazánkban legalább két gyermeket szeretnének (Engler et al., 2022). Míg korábban öt vágyott gyermekből három született meg, addig napjainkban – a családtámogatási intézkedések hatására – Magyarországon már ötből négy érkezik a családokba, így egyre kisebb a különbség a tervezett és a megszülető gyermekek száma között (KINCS–Századvég, 2021). A párkapcsolati fókuszú kutatásokból (Horváth-Szabó, 2007; KINCS, 2020; Engler et al., 2022; Papházi et al., 2022) egyértelműen látszik, hogy a stabil párkapcsolatban – jellemzően házasságban – élők körében a legmagasabb az ideálisnak tartott gyermekszám, és a vágyott gyermekek többsége náluk meg is születik.

Absztrakt

A tanulmány a társadalmi tőke és a bizalom nemzetközi rendszerben betöltött lehetséges szerepének kérdésköréhez kíván adalékokkal szolgálni az orosz–ukrán konfliktus első évében – 2022. február 24. és 2023. február 24. között – Ukrajna számára biztosított támogatások vizsgálatán keresztül. Nyilvánosan elérhető forrás alapján végzett másodelemzés keretében több dimenzióban is áttekintjük a támogatások összetételét és dinamikáját. Az eredmények alapján – globálisan tekintve – egy alapvetően szűk országcsoportot jelentenek az Ukrajnának támogatást biztosító államok, s közöttük is meglehetősen jelentős aránytalanságok mutathatók ki. Meghatározónak tekinthető az Amerikai Egyesült Államok dominanciája mellett az Egyesült Királyság, Németország és Japán szerepvállalása, illetve kiemelhető a NATO tagállamainak ugyancsak jelentős összesített részesedése, amely a társadalmi tőke sajátos hatásmechanizmusaira is ráirányíthatja a figyelmet.

Kulcsszavak: társadalmi tőke, bizalom, nemzetközi támogatás, orosz–ukrán háború

DOI: 10.56699/MT.2023.3.4

A társadalmi tőke és a bizalom meglehetősen sajátos erőforrásnak tekinthető. Egyrészt amennyiben Pierre Bourdieu (2006) tőkeelméletének hármas felosztását vesszük alapul, a pénz formájában intézményesülni hajlamos gazdasági tőke, illetve a több eltérő altípusban is felismerhető kulturális tőke mellett a társadalmi tőke sajátossága, hogy nem önmagában, hanem valamilyen csoporthoz tartozás kifejeződéseként válik egyfajta előnyrendszerré, illetve a csoporton belüli csereviszonyok révén biztosíthat tulajdonosának többletlehetőségeket. Bourdieu ezen – jellemzően tehát individualisztikusnak tekinthető (Orbán–Szántó, 2006: 140–142) – interpretációja James Coleman (2006) megfogalmazásában annyiban szintén visszatükröződik, hogy itt a társadalmi tőke nem közvetlenül az emberekben, hanem sokkal inkább a közöttük lévő viszonyokban ölt testet. A társadalmi tőke ezen strukturális jellegéhez Coleman még hozzákapcsolja e tőketípus funkcionalitását, azaz azt a jellegzetességet, hogy – mint termelő tőke – a társadalmi tőke is elősegíti a cselekvést, olyan célok elérését valószínűsíti, melyeket a tőke hiányában a cselekvők nem tudnának megvalósítani (Coleman, 2006: 111–112).^[1]Ebben a tekintetben a társadalmi tőke e funkciójának annál inkább tud megfelelni, minél zártabb, sűrűbb struktúrában jelenik meg. A társadalmi tőkének az érintettek számára potenciálisan kedvező hatását – éppenséggel annak hiányán keresztül – Robert Putnam (2006) mutatta be, illetve tágította ki e fogalmat szélesebb társadalmi kontextusban. Putnam alapvetően kollektivisztikus (Orbán–Szántó, 2006: 140–142), a bizalom terminusában kifejtett szemléletmódjában e tőketípus közösségi erőforrásként jelenik meg, mely nagyban hozzájárul a társadalom működőképességéhez, prosperálásához, fejlődéséhez – illetve hiánya akadályozza utóbbiak lehetőségeit. A társadalmi tőke országok, társadalmak szintjén azonosított pozitív hatása a nemzetközi rendszer működése és biztonsága szempontjából sem hanyagolható el. Elég csak utalni például a különféle bizalomnövelő tevékenységek szerepére a konfliktusok felszínre törése, illetve eszkalálódása (Gazdag–Remek, 2018: 20), a biztonsági csapda kialakulásának (Gazdag–Remek, 2018: 14–15) megelőzése szempontjából. Az országok közötti – akár intézmények szintjén megvalósuló – együttműködés egyik lényeges hozadékának a cselekvések kiszámíthatósága tekinthető (Lebow, 2013: 18), amely nemzetközi kontextusban a bizalom fontosságának előtérbe kerülésével, felértékelődésével járhat. Az államok viselkedésére épülő aktor- vagy mikroorientációjú szemléletmód (Rathbun, 2009: 346) mellett az átfogó perspektívát megtestesítő, a nemzetközi rendszer működésére vonatkozó elméleti iskolák tekintetében is felbukkan, illetve értelmezhető a bizalom (Wrighton, 2022). A legkevésbé igaz ez az alapvetően katonai és gazdasági hatalmukkal operáló, önérdekkövető államokat egy anarchikus rendszerben feltételező realista iskolára, melyben a bizalom mindössze hiányként értelmezhető. A közösnek tekintett értékek, a nemzetközi intézmények és a kölcsönösen előnyös interakciók szerepére épülő liberalizmus esetében az államok közötti – jellemzően racionális belátáson alapuló – bizalom az együttműködést és a békés viszonyokat segíti elő. A nemzetközi rendszer még szélesebb cselekvői körét – beleértve a különféle nem állami szereplőket – feltételező konstruktivista elmélet individualista irányultságú szemléletmódjában a bizalom mint közös értékeken, illetve értelmezéseken alapuló, társadalmi-pszichológiai eredetű erőforrás tűnik fel (Wrighton, 2022: 17–19). Az együttműködésbe és bizalomba való befektetés tehát nem csupán egyéni vagy társadalmi szinten, hanem az államközi viszonyok tekintetében is megtérülő erőfeszítésnek bizonyulhat (Wheeler, 2012), mivel olyan kapacitások létrejöttéhez járulhat hozzá, melyek máskülönben nem érhetők el. A társadalmi erőforrások kedvező szerepének, az együttműködés, a bizalom és szolidaritás fenti kérdéskörét tanulmányunkban egy aktuális konfliktus, az orosz–ukrán háború esetén keresztül kívánjuk illusztrálni. Arra teszünk kísérletet, hogy feltárjuk, bemutassuk és elemezzük a konfliktus első évében kialakuló, a megtámadott felet támogató nemzetközi közösséget. A 2022. február végén eszkalálódó konfliktus mindenekelőtt Európa, de a tágabb nemzetközi közeg számára is komoly, régóta nem tapasztalt közelségben megjelenő kihívásként, egyfajta sokkhatásként jelentkezett, s az Ukrajnával való szolidaritást és együttműködést kifejező megannyi kezdeményezéshez vezetett. Ezek egy meghatározott szeletének – s különösen az abban rejlő esetleges lehetőségek – fókuszált és módszeres áttekintése tanulságos lehet.

Módszertani keretek

A tanulmányban bemutatott kutatási eredmények az Ukrajna körül a konfliktus első évében kiépült támogatási hálózatban áramló különféle források jellegéről, összetételéről adnak képet. Ukrajna több területen megannyi, más országok szolidaritásának kifejeződéseként felfogható támogatást kapott, melyek között azonban meglátásunk szerint érdemes és fontos differenciálni. Az egy-egy ország vezetői, meghatározó politikai szereplői által kifejezett támogatás, az ilyen értelmű állásfoglalások, nyilatkozatok mind-mind lényeges elemként merülhetnek fel. Ugyancsak egyértelmű kiállásnak tekinthető a nemzetközi szervezetekben – mindenekelőtt például az ENSZ-ben – való felszólalás, reprezentáció, döntéshozatali-szavazási aktus. Ezeket azonban jelen tanulmány szempontjából szimbolikus, elsősorban gesztusértékű támogatásnak tekintjük, s tartalmi és terjedelmi okok folytán nem vizsgáljuk. Meglátásunk szerint jóval nagyobb mutatóértéke lehet azon támogatásoknak, melyeket egyes országok vagy akár a nemzetközi rendszer egyéb szereplői biztosítottak Ukrajnának, amennyiben azok nem pusztán szimbolikus, hanem anyagi vagy egyéb gyakorlati ráfordítást jelentenek, s ezáltal a kérdéskör egy szűkebb, de tartalmasabb dimenzióját teszik vizsgálhatóvá.

A támogatások fenti metszetben való vizsgálatát a Kiel Institute for the World Economy németországi szervezet által megvalósított, az Ukrajna számára biztosított különféle felajánlások, szállítások konkrétumainak összegyűjtését, regisztrálását célzó kutatás – Ukraine Support Tracker – adataira (IFW, 2023) épülő másodelemzés keretében végezzük el. A forrásként szolgáló adatok eltérő formában rendelkezésre bocsátott támogatástípusokat különböztetnek meg.^[2]Az adatgyűjtés módszertani kereteihez lásd: IFW, 2023. Elemzésünkben elsősorban a bilaterális, azaz országok által biztosított támogatásokra fókuszálunk, de kitérünk a – jellemzően nemzetközi szervezetekhez kötődő – multilaterális formákra, illetve a teljes kép érdekében utalunk a piaci jellegű formákra is. Az adatokat a konfliktus első évére – azaz a 2022. február 24. és 2023. február 24. közötti időszakra – szűkítve, jellemzően leíró elemzési eljárásokkal dolgozzuk fel, s a kapott eredményeket grafikus illusztrációkkal egészítjük ki.

Adatelemzések

 A támogatások alapvető jellemzői

A konfliktus első évében összességében több mint százötvenmilliárd euró olyan pénzügyileg kifejezhető segítség áramlott Ukrajna felé, melyet kétoldalú jelleggel biztosítottak a támogató országok, illetve intézmények.^[3]Egyes kimutatások uniós intézmények – EU Bizottság és Tanács – által felajánlott tételeket is tartalmaznak, ezek nélkül a tisztán országokhoz köthető összeg 121,061 milliárd … Részletek E pontosan 156,59 milliárd eurónyi forrás támogatási területek, illetve támogatási célok szerinti eloszlása rendkívül polarizáltnak tekinthető, amennyiben a források egyik meghatározó része, 45,81 százaléka financiális, költségvetési jellegű támogatást jelent, s lényegében közel azonos, összességében azonban valamelyest még magasabb arányban (46,03%) katonai célú kötelezettségvállalások ellentételezési értékét találjuk ezen összköltségvetésben. A források fennmaradó része – kevesebb mint egytizede, számszerűen 8,16 százaléka – tekinthető humanitárius jellegű támogatásnak. Ha a fenti, bilaterális alapon szerveződő támogatások mellett figyelembe vesszük a nem ilyen formában történt felajánlásokat is – ezeket nagy nemzetközi szer- vezetek (Nemzetközi Valutaalap, Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, ENSZ, Világ- bank-csoport) bocsátották Ukrajna rendelkezésére, s kizárólag pénzügyi jellegű támogatási formát jelentenek –, akkor a teljes támogatási összeg 169,52 milliárd eurót tesz ki, melynek arányai nagyságrendileg hasonlók a fentiekhez, bár támogatási célok szerint az egymáshoz való viszonyok módosulnak. Ebben az összetételben ugyanis az összesített támogatásoknak lényegében a fele (49,94%) pénzügyi-financiális támogatásként jelenik meg, a forrásoknak még mindig több mint a kétötöde (42,52%) katonai célú, s mindössze a fennmaradó 7,54 százalék humanitárius jellegű támogatás. A segítségnyújtás fenti dimenzióin túl – jellemzően a humanitárius célokhoz kapcsolhatóan, de azoktól elkülönítetten vizsgálva – annak meghatározását is meg lehet kísérelni, hogy közelítőleg mekkora pénzügyi támogatással tekinthető egyenértékűnek a konfliktus miatt bizonyos országokban megjelenő menekültek segítése, elhelyezése, ellátása, amely – az ezen szerepkör vonatkozásában relevánsnak tekintett harmincegy ország viszonylatában – összességében további 44,35 milliárd eurónyi összeget jelent. Az ily módon kalkulált támogatási összérték 165,42 milliárd euró, melynek összetételére jellemző, hogy legnagyobb arányban (41,40%) a katonai jellegű támogatás fordul elő, további egynegyed részt (25,03%) tisztán pénzügyi célú források tesznek ki, a humanitárius pénzügyi felajánlások 6,75 százalékban vannak jelen, s a fennmaradó, valamivel több mint egynegyed részarányt (26,81%) a menekültek ellátása finanszírozásának becsült pénzügyi kerete jelenti. Azt is érdemes itt megemlíteni, hogy a menekültek megsegítése fenti költségének eloszlása rendkívül egyoldalúnak tekinthető, mivel az ezzel kapcsolatos tevékenységek pénzügyi értékre átszámított forrásának több mint a fele (51,54%) két országban – Lengyelországban és Németországban – jelenik meg.^[4]Ez a vonatkozó pénzügyi keret érintett országok közötti, önmagában vett eloszlását – illetve annak koncentráltságát – mutatja, nem pedig a menekültek eloszlása és az országokra … Részletek

Időbeli tendenciák

Az Ukrajna számára felajánlott pénzügyi támogatások időbeli eloszlásában^[5]A konfliktus első évének időszakára számított támogatások összesen 156,09 milliárd eurót tesznek ki, ami az országcsoportok szerint aggregált, illetve a támogatási sorrend szerinti … Részletek két meghatározónak tekinthető bővülési periódus azonosítható be (1. ábra). A konfliktus kezdetétől indul az első ilyen támogatási hullám, amely májusban éri el a legmagasabb értéket – ebben a hónapban közel huszonkétmilliárd euró forrás jelenik meg –, majd a nyári hónapokban egyfajta stagnálás mutatható ki. Ezt a nyugodtnak tekinthető időszakot töri meg az inkább jellemzően az ősz második felében, illetve télen kibontakozni látszó – az előbbinél jelentősebb – második intenzívebb támogatási periódus, amely az év végéig eltart, s a végén, azaz decemberben mutatja a legjelentősebb forráskihelyezést, 41,72 milliárd euró összértékben.

1. ábra: A támogatások időbeli eloszlása (saját számítás és szerkesztés)

Támogatási területek szerinti bontásban a belső arányok szemléltetése bizonyulhat mutatóértékűnek, jóllehet az összesített adatok időbeli tendenciáihoz képest markáns eltérések nem, mindössze kisebb átrendeződések rajzolódnak ki a források célja szerint (2. ábra). A vizsgált időszak elején – nyilvánvaló okokból – a katonai jellegű támogatások növekednek a legjelentősebb ütemben: áprilisra a megtámadott ország számára felajánlott katonai jellegű támogatások közel egyharmadával (31,51%) számolhatunk, míg ugyanebben az időszakban a humanitárius céllal megjelölt forrásoknak egynegyed és egyötöd közötti aránya (22,48%) mérhető, s ekkor még a legalacsonyabb mértékben a pénzügyi

2. ábra: A támogatások időbeli eloszlása területek szerint (saját számítás és szerkesztés)

támogatások jelennek meg (13,21%). Májusban azonban jelentősen növekszik a pénzügyi célú segítségnyújtás, így erre a hónapra az arányok jóval kiegyenlítettebb képet adnak, de a financiális támogatás a nyári hónapokban arányaiban alacsonynak tekinthető, s jellemzően ezen időszakban realizálódnak a humanitárius támogatások. Az augusztustól kibontakozó lassú növekedési arányok az ősz első hónapjaiban átrendeződést eredményeznek. Ez novemberre olyan mintázathoz vezet, melyben a katonai támogatásoknak még csak valamivel több mint a fele (55,66%) lett regisztrálva, míg a humanitárius célú forrásoknak már közel a kétharmada (64,83%) megjelenik, a pénzügyi támogatásoknak azonban ekkorra már közel háromnegyede (72,63%) kimutatható. Az év végéig tartó erőteljes növekedési ütem decemberre újra az arányok közötti különbségek relatív kiegyenlítését hozza, nagyságrendileg egységesen kilencvenszázalékos arányokkal, s a vizsgált időszak utolsó két hónapjában már ugyancsak nem jelennek meg markáns eltérések.

A támogatói csoportok szerinti összetétel

Ha a vizsgált időszak teljes támogatásának országcsoportonkénti – azaz jellemzően bilaterális alapon szervezett – eloszlását, illetve a szervezeti-intézményi alapon felajánlott források mintázatát egyben vizsgáljuk (3. ábra), a mindösszesen 169,52 milliárd eurós összeg felét (50,36%) az angolszász országoknál^[6]Az angolszász országok kategóriájában az Amerikai Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot, Kanadát, Ausztráliát, valamint Új-Zélandot találjuk, meglehetősen eltérő … Részletek találjuk meg. Igaz, ettől a meghatározó – alapvetően az Amerikai Egyesült Államok által dominált – támogató országcsoporttól jelentősen elmaradva, az Ukrajnának segítséget nyújtó entitások között a második legjelentősebb részesedést az uniós intézmények^[7]Az európai uniós intézményekként nevesített csoportban az Európai Békekereten (European Peace Facility), az Európai Beruházási Bankon és az EU Bizottságon és Tanácson keresztül … Részletek által felajánlott források jelentik: e támogatások egyötöd arányt (20,96%) tesznek ki, amelyhez az EU-tagállamok mindössze 15,57 százalékot elérő vállalásait hozzátéve az összes forrásnak még mindig csak az egyharmadát kitevő részesedést találunk. A korábban már említett, kizárólag pénzbeli támogatást nyújtó nemzetközi szervezetekhez^[8]A nemzetközi szervezetek csoportja a – már említett – nem bilaterális támogatási formát megvalósító Nemzetközi Valutaalapot, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, az … Részletek 7,63 százalék forrás köthető, s a további országok^[9]Az egyéb támogató országok régiósan meglehetősen szerteágazók, mivel Kína és Japán, Dél-Korea és Tajvan, Törökország és India mellett megjelenik itt Norvégia és Svájc Ebben a … Részletek esetében az angolszász országcsoport részarányának hozzávetőlegesen mindössze az egytizede, 5,48 százalékos támogatási arány mérhető.

3. ábra: A támogató csoportok részesedési arányai (saját számítás és szerkesztés)

A támogatási célok szerinti területeken belül a különféle donorcsoportok meglehetősen eltérő szerepvállalása mutatható ki (4. ábra). A pénzügyi támogatások terén az uniós intézmények és az angolszász országok hasonló, nagyjából egyharmados arányt valamelyest meghaladó részesedést tudhatnak magukénak (35,82%, illetve 34,81%), továbbá a nemzetközi szervezetek felajánlásai képviselnek még jelentősebb arányt a támogatások e típusa esetében (15,27%). Markáns különbség nem jelenik meg az Európai Unió és az egyéb országok között a nagyságrendileg 6-8 százalékos részarányokat figyelembe véve. Ellentétben a humanitárius célokat szolgáló támogatásokkal, melyek esetében az uniós tagállamok domináns támogatóként jelennek meg: a források 43,68 százalékát adják, amihez hozzászámítva az EU-intézményeken keresztül megvalósuló dotációt (12,6%) az Európai Unió szerepvállalása meghaladja az összes támogatásnak több mint a felét. Az egyéb támogató országok a humanitárius célú források tizedét adják, az angolszász országok pedig az előbbi támogatási területhez hasonlóan egyharmados országok pedig az előbbi támogatási területhez hasonlóan egyharmados részarányt (33,71%) képviselnek. Ehhez képest azonban újfent jelentősen átstrukturálódik a finanszírozási összetétel, ha a katonai jellegű támogatásokat vizsgáljuk, ugyanis ebben a dimenzióban kimagaslóan dominánsnak bizonyul az angolszász országcsoport szerepvállalása, tekintettel arra, hogy a teljes katonai jellegű támogatási forrás közel háromnegyedét (71,58%) adják. Az uniós tagállamok egyötödöt meghaladó arányával (21,58%), illetve az uniós intézményeken keresztül megvalósuló támogatásokkal (4,99%) lényegében le lehet fedni a katonai támogatások egészét – az egyéb országok 1,84 százalékos szerepvállalása nem tekinthető jelentősnek.

4. ábra: A támogatási területek csoportok szerinti eloszlása (saját számítás és szerkesztés)

Országok szerinti mintázatok

Ha az elemzést kizárólag az országok által bilaterális alapon felajánlott, pénzügyileg kifejezett támogatásokra szűkítjük^[10]Az elemzés ezen részében tehát csak az egyértelműen országhoz köthető támogatások adatait vesszük figyelembe, azaz az európai uniós tagországok esetében is eltekintünk az uniós … Részletek, az érintett negyven ország tekintetében a források rendkívül jelentős mértékű koncentrációja figyelhető meg (5. ábra). Az összes pénzügyi támogatásnak több mint a fele (!) az Amerikai Egyesült Államoktól érkezik: a források 58,88 százaléka a világpolitika legmeghatározóbb szereplőjeként tekintett tengerentúli ország pénzügyi támogatását jelenti az orosz–ukrán konfliktus első évében. A fennmaradó támogatások eloszlása – nyilvánvalóan szükségszerűen – meglehetősen elaprózott képet mutat, amennyiben mindegyik további országnak tíz százalék alatti a részesedése.^[11]A források GDP-arányosan számított eloszlása természetesen más országsorrendet eredményez, jelen munka keretében azonban a források eloszlási mintázatának vizsgálatára vállalkoztunk. Ezek között kiemelhető még az Egyesült Királyság a maga 8,12 százalékos részesedésével, az Európában gazdasági vezető szerepet játszó Németország 6,09 százalékos aránnyal, valamint a Távol-Keletről Japán, melynek esetében még öt százalékot meghaladó (5,15%) részesedés mérhető. Hollandia, Kanada és Lengyelország három százalék körüli arányt tudhat magáénak, továbbá Franciaországnál, illetve a skandináv térségből Norvégiánál és Svédországnál mérhető egy százalékot meghaladó részesedés. A fennmaradó országok esetében már ez utóbbi sem teljesül.

5. ábra: A támogató országok részesedési arányai (saját számítás és szerkesztés)

Támogatási területek szerinti bontásban ugyancsak egyértelműen kimutatható az Amerikai Egyesült Államok dominanciája (6. ábra). A financiális-költségvetési célú támogatásoknak közel hatvan százaléka (59,08%) található meg ennél az országnál, amihez mérten, relatív értelemben még Japán és az Egyesült Királyság – 13,67, illetve 7,11 százalékos – részaránya tekinthető jelentősebbnek. Ha ezekhez még hozzásoroljuk Kanada közel ötszázalékos (4,97%) és Németország 3,14 százalékos részesedését, megállapíthatjuk, hogy e mindössze öt ország az összes pénzügyi célú támogatás közel kilenctizedét (87,97%) fedi le.

A humanitárius támogatások esetében – az előbbiekhez képest legalábbis – jóval kiegyenlítettebb kép tárható fel. Bár e tekintetben is az USA bizonyul a legmeghatározóbb szereplőnek, mely az összes ilyen célú támogatás közel egyharmadát (32,49%) adja, nem olyan markáns Németország lemaradása, melynek esetében a humanitárius területhez kapcsolódó forrásoknak több mint egyötöde (22,35%) regisztrálható. Kiemelkedik még a humanitárius céllal (is) támogató országok köréből a korábbi adatoknál látótérbe nem került Ausztria a harmadik legnagyobb arányú (6,48%) vállalásával, de nem sokkal marad el tőle Hollandia (5,26%) és Japán (5,13%) sem. Franciaország, Cseh- ország és Kanada is három százalékot meghaladó arányt képviselnek (3,50%, 3,32% és 3,15%). A támogatások e formája esetében a fenti országok – tehát az összes támogató állam egynegyede – adják a források 86,61 százalékát, szemben az előző dimenzióval, ahol a nagyságrendileg megegyező részesedést a forrást biztosító államok mindössze egynyolcada fedte le.

6. ábra: A támogató országok részesedési arányai területek szerint (saját számítás és szerkesztés)

A katonai célú támogatásoknál újfent erőteljesebb koncentrációs mintázat rajzolódik ki, az élen messze kimagasló pozíciót elfoglalva az Amerikai Egyesült Államokkal, mely az összes katonai támogatás közel kétharmadát (!) biztosítja 63,06 százalékos részesedésével, s dominanciájára jellemző, hogy rajta kívül nincs olyan állam, melynek két számjegyű részesedése volna. Az Egyesült Királyság 9,68 százalékkal vezeti a fennmaradó államok mezőnyét, a szigetországot Németország, illetve Lengyelország és Hollandia követi öt-, illetve háromszázalékos részesedési arányt meghaladó értékekkel (5,21%, 3,54% és 3,44%). Ha mindehhez hozzávesszük még Kanadát – mely 2,02 százalékos aránnyal képviselteti magát a katonai támogatások terén –, az így kialakuló, mindössze hat tagból álló országcsoport az összes katonai támogatás 86,96 százalékát tudhatja magáénak.^[12]A katonai támogatás mellett néhány ország ellentételezés fejében is ellátta Ukrajnát az orosz támadás elleni harcokhoz szükséges bizonyos eszközökkel. E fegyverek között … Részletek

Az országos szintű adatok esetében érdekesnek tűnhet annak feltárása, hogy milyen szerepet játszhat az államok között esetlegesen meglévő szövetségi rendszer a támogatási tevékenységben (7. ábra). Korábbi elemzésekben már láthattunk bizonyos országcsoportok szerint, illetve támogató intézmények alapján aggregált adatokat, melyek jelen esetben is hasznosíthatók, amennyiben mindenképpen érdemes lehet különbséget tenni az Európai Unió tagállamainak – országszintű – szerepvállalása, illetve az egyéb országok tevékenysége között, de a vizsgálati probléma szempontjából legalább ennyire érdekes lehet a NATO mint katonai szövetség. Az adatok alapján előbbi vonatkozásában az látható, hogy az országok szerint leszűkített bilaterális támogatásoknak mindössze valamivel több mint az egyötöde érkezik (21,81%) uniós tagállamoktól.

7. ábra: A támogatások EU- és NATO-tagállamok szerinti eloszlása (saját számítás és szerkesztés)

Ezzel szemben a NATO-tag országok által nyújtott támogatások a teljes forrásnak több mint a kilenc- tizedét látszanak lefedni, hiszen az összes támogatás 91,31 százaléka kapcsolható a katonai szövetség valamely tagjához, ami az Amerikai Egyesült Államok korábban bemutatott domináns szerepe mellett is jelentősnek tekinthető.

A NATO-tagállamok dominanciája az egyes támogatási területek esetében is egyértelműen megmutatkozik (8. ábra). Míg az uniós tagállamok a pénzügyi célú támogatásoknak mindössze 12,71 százalékát adják, addig a NATO-tagországok esetében ez az arány közel hétszer magasabb (85,42%). A legkisebb különbség – összhangban azon eredményekkel, melyeket a korábbi, aggregált szinten elemzett adatoknál tapasztaltunk – a humanitárius támogatásokból való részesedésnél jelenik meg, ez az EU és a NATO esetében 49,98, illetve 80,50 százalék. A katonai támogatások terén pedig szinte teljes mértékű a NATO-tagországok dominanciája (96,64%), jóllehet az első támogatási területhez képest mérsékeltebbnek tekinthető az aránytalanság, hiszen az uniós tagállamok részesedése is inkább az egynegyedhez esik közelebb (22,72%).

Az ukrajnai menekültek segítése

Az orosz–ukrán háború a katonai műveletek veszteségei, az elpusztított katonai és ipari, valamint lakossági infrastruktúra mellett komoly kockázatot jelent a lakosság számára, ami jelentős mértékű menekülthullámot indított el. Az elemzett adatok tanúsága szerint – a szakterülettel foglalkozó szervezetek nyilvántartásaira, illetve becsléseire alapozva – több mint ötmillió olyan menekülttel (5 193 886 fő) lehet számolni, akik más országokba utaztak.

8. ábra: Az EU- és NATO-tagállamok támogatási területek szerinti szerepvállalása (saját számítás és szerkesztés)

Az érintettek többsége – lényegében fele (50,42%) – két országban található meg: Lengyelországban az összes menekültnek csaknem az egyharmada (30,10%), Németországban pedig az egyötöde (20,32%) talált menedékre az adatok alapján. Csehországban a távozóknak közel egytizede (9,45%) található meg, Olaszországban, Spanyol- országban és az Egyesült Királyságban pedig három százalék körül alakul a menekültek aránya. A jelzett arányok mögött található menekült lakosság természetesen más-más súlyt képvisel a befogadó ország népességéhez viszonyítva – így tekintve a Németországba érkezők hozzávetőleg egyszázalékos arányt jelentenek, Lengyelországban viszont ez a relatív mutató már meghaladja a négy százalékot. Még inkább igaz ez Csehország esetében, s relatíve különösen jelentős – öt százalék feletti – arányt képviselnek a menekültek népességarányosan Montenegróban és Észtországban.

A menekültek ellátásához kapcsolódó pénzügyi terhek becsült összértéke 44,35 milliárd euró, amely jellemzően arányosan oszlik meg a befogadó országokba érkező menekült népesség között, amennyiben a források legjelentősebb része (27,21%) Lengyelországban, további közel egynegyede (24,32%) pedig Németországban található (9. ábra). Csehországban és Spanyolországban hozzávetőlegesen ötszázalékos rész- arány mérhető – 6,63 és 5,06 százalék –, de Franciaországban is meghaladja a négy, Románia, Svájc, Törökország, Olaszország, Belgium, Szlovákia és Bulgária esetében pedig a két százalékot.

9. ábra: A menekültellátás költségeinek eloszlása országok szerint (saját számítás és szerkesztés)

Összegzés és következtetések

A fentiekben több aspektus mentén tártuk fel és jellemeztük az Ukrajnának nyújtott támogatások mintázatait. Az eredmények összegzése előtt érdemes rámutatni, hogy az Ukrajnát támogató országok és nemzetközi szervezetek, intézmények egy jól lehatárolt csoportot alkotnak, s körükben is meglehetősen markáns aránytalanságok jelennek meg (10. ábra). A világ hozzávetőleg kétszáz állama közül mindössze negyven jelenik meg a támogatók között, ami arányaiban messze nem kimagasló érték – a globális világnak mindössze egyötöde van jelen a támogató országok között, s körükben is domináns az Amerikai Egyesült Államok.

Az adatelemzések eredményei alapján a pénzügyileg meghatározott támogatások összesített mutatóját vizsgálva megállapítható, hogy (1) rendkívül meghatározónak bizonyul a katonai és a pénzügyi célú támogatások köre, ami polarizált mintázatot eredményezve a humanitárius célú költések kevesebb mint egytizednyi részarányát jelenti. Az Ukrajna segítése érdekében megjelenő támogatások időbeli dinamikájában összességében (2) két jelentősebbnek tekinthető növekedési időszak mutatható ki – egyrészt a támadást követő negyedéves periódusban tavasz végéig, majd a nyári hónapokat követően késő ősszel és a téli időszakban. A támogatások belső arányaiban jellemzően ezen időszakokon belül (3) némi átrendeződés mutatható ki, de az összesített tendencia esetében megjelenő mintázatok ebben a tekintetben is dominálnak. A támogatások finanszírozói körét tekintve szembeötlő (4) az angolszász országok szerepvállalásának meghatározó jellege összességében, illetve dominanciája az Ukrajnának nyújtott katonai jellegű támogatások terén. Az Európai Unió intézményeinek és tagállamainak együttesen egyharmados részaránya jellemző az összesített adatokra vetítve, ami a humanitárius területhez kapcsolódó támogatások vonatkozásában növekszik a források felét meghaladó mértékűre.

10. ábra: Ukrajna támogatói hálózata (saját számítás és szerkesztés)

Az egyéb országok érdemben egyik célterület esetében sem lépik túl a támogatások egytizedes arányát, ami az összesített adatokban a legalacsonyabb szerepvállalást testesíti meg, nem sokkal elmaradva a nemzetközi szervezetek részarányától, amely kizárólag a pénzügyi területhez köthetően jelenik meg. A fentiek alapján tehát valamelyest (5) eltérő finanszírozási szerepvállalás látszik kibontakozni a két meghatározónak tekinthető donor államcsoport között: míg az Európai Unió tagállamai – az uniós intézményeken keresztül megvalósított vállalásokkal kiegészítve – jellemzően inkább a humanitárius célokat szolgáló támogatásokban vállalnak arányaiban nagyobb szerepet, addig az angolszász országok a döntően Ukrajna katonai műveleteinek hátterét adó források terén foglalnak el domináns pozíciót. A támogatások pénzügyileg kifejezett értékének országok szintjén vizsgált mintázatai alapján egyrészt összességében – újfent – megállapítható (6) az Amerikai Egyesült Államok kiemelkedő szerepvállalása. Az USA dominanciája a legmarkánsabban a katonai támogatások esetében jelenik meg, de szerepvállalása a financiális területen is meghatározó. Másrészt fontos hangsúlyozni a további országok között a jellemzően európai kötődésű (7) Egyesült Királyság és Németország forrásmobilizációs tevékenységét. Mindketten relatíve jelentős részt vállalnak a katonai és – kiváltképpen Németország – a humanitárius területhez kötődő támogatások terén, de a pénzügyi célú támogatást tekintve is tevékenyek. Kiemelhető továbbá a földrajzilag ugyancsak messze eső (8) Japán szerepvállalása, hiszen a távol-keleti szigetország összességében is mérhető támogatási értéket képvisel, de különösen igaz ez a pénzügyi támogatási terület vonatkozásában. Egyöntetűen megjelenő mintázatként mutathatunk rá továbbá, hogy (9) az Európai Unióhoz képest a NATO mint katonai szövetségi rendszer erőteljesen meghatározónak bizonyul a támogatások eloszlása terén, amennyiben a NATO-tag országok minden támogatási terület vonatkozásában messze meghaladják az uniós tagállamok összesített részesedési arányait – különösen igaz ez a katonai támogatások s legkevésbé a humanitárius területek tekintetében. A háború miatt menekülő népesség, illetve az ellátásukra felhasznált források eloszlása meglehetősen összetett képet mutat. Egyrészt (10) nem beszélhetünk arról, hogy kizárólag az Ukrajna közvetlen szomszédságában lévő országokban összpontosulnának a menekültek – jó példa lehet erre a relatíve magas spanyol vagy akár francia adat –, ugyanakkor vitathatatlanul (11) vezető szerepet tölt be a menekültek segítésében és ellátásában Lengyelország és Németország.

Olybá tűnik tehát, hogy Ukrajna támogatására a háború első évében egy szűk és belsőleg meglehetősen tagolt struktúrával (Coleman, 2006: 111) jellemezhető hálózat szerveződött meg, amely amellett, hogy jelentős mértékű vállalásokkal segítette a megtámadott ország helytállását, illetve működését, egyfajta társadalmi tőkeként szolgálhat, mely a jövőbeli támogatásoknak akár magasabb beágyazottsági szinten történő megvalósítását is elősegítheti. Az USA, illetve a NATO-országok támogatások terén kimutatható dominanciája ugyanakkor a társadalmi tőke és a bizalom néhány további formájának vagy típusának lehetséges szerepére irányíthatja rá a figyelmet. A „kikényszeríthető bizalom” és a „korlátozott szolidaritás” Alejandro Portes és Julia Sensenbrenner szerzőpáros által kidolgozott fogalmai (Portes–Sensenbrenner, 2006: 167–172) például a társadalmi tőke olyan mechanizmusaira utalnak, melyek az érintett támogató csoportok számára bizonyos értelemben előírtnak vagy elvártnak tekintett cselekvési mintázatokat – jelen esetben támogatási szerepvállalást (?) – vethetnek fel. Egy jövőbeli, az Ukrajna körül kiépült támogatási hálózat mint társadalmi tőke későbbi alakulásának vizsgálatát célzó elemzésben e mechanizmusok egy lehetséges további fókuszpontot vagy kutatási irányt jelölhetnek ki.