Absztrakt

A tanulmány célja bemutatni azokat a kihívásokat, melyekkel az elvált/válófélben lévő családokkal dolgozó szakemberek találkoznak, továbbá keresni azokat a válaszokat, lehetőségeket, amelyek segíthetik az érintett családokat és szakembereket a válás folyamatában. Ezeket a kérdéseket 2021 őszén lefolytatott interprofesszionális műhelymunkák (három alkalom, huszonnégy fő) és a vonatkozó szakirodalom alapján vizsgáltuk. Kihívásként jelent meg a szakemberek beszélgetésében a gyermekek szempontjainak hangsúlyosabb figyelembevétele, illetve a szülők és gyerekek többszintű támogatása a válási folyamat során. Az elmúlt évtizedekben több civil és állami kezdeményezéssel találkozhatunk, amely a konfliktusos válások támogatására irányul, azonban ezek szórványosan és egységes koncepció nélkül működnek. A téma fontossága és a területen tapasztalható hiányosságok miatt szükséges lenne a kérdés szakmaközi átgondolása és rendszerszintű megoldások kidolgozása.

Kulcsszavak: válás, mediáció, gyermekközpontú, műhelymunka

A válás, a kapcsolatbomlás más európai országokhoz hasonlóan hazánkban is a lakosság jelentős részét érintő kérdések közé tartozik, még akkor is, ha az elmúlt évek válási statisztikáit tekintve Magyarországon a válások számában és arányában is csökkenés figyelhető meg. A teljes válási arányszám 2008-ban érte el a legmagasabb értéket, az ezt követő években csökkent. 2016-ban eszerint a házasságok mintegy 42 százalékában lehetett válásra számítani. Ugyanebben az évben a válások 55 százalékában volt érintett legalább egy közös kiskorú gyermek (Makay–Szabó, 2018). Fontos azonban megjegyezni, hogy a válási statisztikák kizárólag a házasságok felbomlására vonatkoznak, az élettársi kapcsolatok megszűnéséről nincsenek adataink. A házasságon kívül született gyermekekre vonatkozó adatok (2017-ben 45 százalék) azt jelzik (KSH, 2018), hogy jelentős azon gyermekes családok aránya is, amelyekben a szülők nem kötöttek házasságot. Mivel az élettársi kapcsolatok stabilitása alacsonyabb, mint a házasságoké (Liefbroer–Dourleijn, 2006), a kapcsolatbomlás utáni szülőség kérdése még szélesebb populációt érinthet.

A válási-különválási folyamat sokszor megterhelő időszak minden érintett számára. A szülők az új helyzet bizonytalanságával szembenézve igyekeznek mielőbb valami kiszámíthatóságot találni a maguk és gyermekeik számára. Ebben a szülőket érzelmileg és anyagilag is megviselő időszakban gyakran előfordul, hogy a mindkét fél által szeretett gyermekekre kevesebb figyelmet tudnak fordítani. Különösen nehéz, amikor a személyes sérelmek és az ezekből táplálkozó, a másik felet bántó, sértő kommunikáció akadályt jelent a szülői alrendszer újraszervezésében és működtetésében. E folyamat során a szülők különböző szakemberekkel kerülnek kapcsolatba, akik akár célzottan a váláshoz nyújtanak segítséget (például mediátor, pszichológus, ügyvéd), akár közvetve, sokszor a gyermekek miatt találkoznak a családdal (például pedagógus, edző). A professzionális és megfelelő segítségnyújtás érdekében különösen fontos, hogy a különböző szakemberek – akik esetleg csak egy-egy részkérdéssel foglalkoznak – minél több információval rendelkezzenek a válási krízis sajátosságairól és a segítségnyújtás lehetőségeiről. A család és elsősorban a gyermekek érdekében kiemelten fontos lenne, hogy a szakemberek egymással együttműködve, de legalábbis hasonló elvek mentén dolgozzanak a családdal.

Egy válás természetes velejárói a szülők közötti konfliktusok, azonban intenzitásuk, tartósságuk eltérő lehet. A vonatkozó kutatások eredményei egybehangzóan alá- támasztják, hogy a gyakori és intenzív konfliktusok csökkentik mind a szülők, mind a gyermekek pszichés jóllétét, és megnehezítik az új helyzethez való alkalmazkodást (Amato, 2010; Becher et al., 2019; Lamela–Figueiredo, 2016). A nemzetközi irodalomban különösen konfliktusos válásként (high conflict divorce) azonosítják azokat a család- bomlásokat, amelyek esetében a szülők kapcsolatát hosszan tartó, mély konfliktusok jellemzik (Anderson et al., 2011; Smyth–Moloney, 2019). A konfliktusos válás főbb jellemzőiként Anderson és munkatársai (2011) az átható negatív interakciókat, illetve az ellenséges, érzelmileg instabil társas környezetet emelték ki. Mások e fogalommal a két évnél tovább tartó válási folyamatot jelölik, amelyet nagyfokú harag, ellenségeskedés, bizalmatlanság és nehezített kommunikáció jellemez (Cohen–Levite, 2012). Mahrer és munkatársai (2018) a szülők konfliktusainak tárgyalása során az alábbi szempontokat, különbségtételeket emelték ki:

• Konfliktus vagy kapcsolati erőszak, amelynél súlyos érzelmi és/vagy fizikai abúzus merül fel a szülők között.
• Súlyos konfliktusok, amelyek közvetlenül a válás időszakában merülnek fel, de később csökken a gyakoriságuk és az intenzitásuk is, vagy olyan konfliktusok, amelyek évek múlva is fennállnak.
• A konfliktus intenzitása a nézetkülönbségtől a verbális abúzusig terjedhet.
• A konfliktus a gyerekek előtt vagy az ő bevonásukkal zajlik-e.
• A szülői konfliktusok megismerése során fontos a résztvevők különböző szempontjainak felmérése. A gyermekek konfliktusnak való kitettségére vonatkozóan például az ő beszámolójuk.

A különösen konfliktusos válási ügyek összetett rendszerszintű és klinikai kihívásokat jelentenek. A konfliktushelyzetek folyamatos átélése a gyermekek életében jelentős érzelmi és fejlődési terhet okoz. Ezekről a kérdésekről hazai szinten a szakmai és tudományos értekezések csak szórványosnak mondhatók.

2021 őszén a Magyar Kapcsolatügyeleti Mediátorok Országos Szakmai Szövetsége három alkalommal szervezett online műhelybeszélgetést „Szülőnek lenni… a válás után is” címmel, hogy az elvált családokkal foglalkozó szakemberek interprofesszionális körben cseréljenek tapasztalatot egymással. Jelen tanulmány célja, hogy beszámoljunk a műhelymunkákon részt vevő szakemberek által felvetett kihívásokról, és továbbgondoljuk azokat a lehetőségeket, melyek segítséget jelenthetnek a szülőknek, gyermekeknek a válás időszakában és azt követően.

A műhelymunka bemutatása

Az alkalmakon összesen huszonnégy fő vett részt, különböző szakmai és intézményi hát- térrel, volt közöttük pedagógus, óvodai és iskolai szociális segítő, pszichológus, mediátor, családterapeuta és jogász is. Kivétel nélkül valamennyien hozzájárultak, hogy az el- hangzottakat a téma tudományos tárgyalása és szakmai fejlesztések során felhasználjuk.

A műhelymunka menete, vezérfonala:

• A műhelybeszélgetés elején rövid bemutatkozást követően minden jelenlévő választott egy képet, amely leginkább kifejezte számára a válás utáni közös szülőség, illetve az elvált családokkal végzett munka sajátosságait.
• Milyen kihívásokkal találkoznak a válófélben vagy válás után lévő családokkal végzett munka kapcsán?
• Milyen eszközök, technikák, jó gyakorlatok vannak, amelyek segítséget nyújtanak a munkában? Tapasztalataik alapján milyen válaszokat adnának az említett kihívásokra?

Az egyes alkalmak résztvevői közt nem volt átfedés, és mindegyik beszélgetés tematikáját a fenti kérdések adták. A második és harmadik alkalommal ismertettük az előző műhelymunkák fő pontjait, így a beszélgetés során azokhoz is lehetett kapcsolódni.

A jelen lévő szakemberek egy része maga is átesett már váláson, így a kliensmunka tapasztalatai mellett saját élményeiken átszűrve tudtak átfogóan beszélgetni a válófélben lévő családokkal végzett munka nehézségeiről, az intézményi háttér hiányosságairól, kompetenciahatárokról és elérendő célokról.

Kihívások a válás utáni közös szülőség támogatásában

A válással a család párkapcsolati alrendszere megszűnik, ugyanakkor a szülői alrendszer megmarad, hiszen számos olyan kérdés van, melyeket a szülőknek közösen kell megoldaniuk. Feinberg definíciója szerint „a közös szülőség arra a módra vonatkozik, ahogyan a szülők és/vagy más szülőfigurák a szülői szerepükben egymáshoz kapcsolódnak” (Feinberg, 2003: 96). A közös szülőség több dimenzióját is azonosíthatjuk: (1) a szülők közötti együttműködés és támogatás; (2) a szülők közötti versengés és konfliktus; (3) a szülői feladatok hatékony megosztása; (4) a szülői szerepvállalás iránti elkötelezettség; (5) egyetértés a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdésekben; (6) trianguláció (például az egyik szülő koalíciót alkot a gyermekkel a másik szülő ellen) (Darwiche et al., 2021). Több kutatás is rámutatott, hogy összefüggés van a közös szülőség minősége és a gyermekek jólléte (Becher et al., 2019; Elam et al., 2019), valamint a szülő-gyermek kapcsolat (Beckmeyer et al., 2014) között. A következőkben azokat a kihívásokat mutatjuk be, melyeket a műhelymunkán részt vevő szakemberek említettek.

A gyermekek szempontjainak figyelembevétele

A műhelymunkán a különböző kérdések tárgyalása során a jelenlévők újra és újra visszakanyarodtak ahhoz a dilemmához, hogy a válás folyamatában hogyan lehet a gyermekek szempontjait minél inkább figyelembe venni, érvényesíteni. A szülőket abban támogatni, hogy érzelmi hullámzásaikban tudjanak a gyermekek szükségleteire és érdekeire fókuszálni. A válás körüli helyzetek és a gyermekek kapcsolatának kiváló illusztrációját adja Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című klasszikus filmje. A gyerekek egy-egy vágóképben szerepelnek a film elején és a végén, de alapvetően a szülők belső világa, kapcsolati dinamikája van a fókuszban, s közben a gyerekek szempontjai, megélésük nem kerülnek elő. Ezt a jelenséget fogalmazta meg a műhelymunka egyik résztvevője is: „A gyerekek eltűnnek a dolgok menetében.” A válási folyamat legnagyobb kihívása talán az, hogy a szülők szeretik a gyermeküket, azonban szükség van egy „átbillenésre”, hogy valóban fókuszba tudják helyezni az ő szükségleteit. Ha a szülők konfliktusa egyre jobban eszkalálódik, és az egymáshoz viszonyulás ellenségessé válik, nagyobb lesz a veszélye annak, hogy a válás során sérül a gyermek is. Glasl kilenclépéses modelljében (Glasl, 1999), melyben a szerző a konfliktusok eszkalációját írja le, a második harmadnak még nincsenek egyértelműen destrukciós céljai, de a saját nyereség maximalizálása és a másik fél legyőzése a cél. Ezekben az eszkalációs lépcsőkben már a gyerekek is szerepet kaphatnak. A koalíció fázisában a felek támogatókat keresnek, az eredeti téma kevésbé fontos, már mindkét fél számára arról van szó, hogy nyerjen. Akikkel találkoznak – barátok, ismerősök, családtagok, szakemberek –, potenciális szövetségesek a másik féllel folytatott vitában, harcban. Egy ilyen helyzetben már annak is megvan a veszélye, hogy a gyermek válik szövetségessé, vagy épp mindkét szülővel igyekszik lojális maradni, de ez egyre nehezebbé válik. A válás során és a válást követően a gyermekekben kialakuló lojalitáskonfliktusok gyökerei idevezetnek. A tekintély elleni támadás fázisában a két szülő már a másik felet becsmérli, jellemzőek a túlzások is („soha, mindig, állandóan”). A közös szülőségnek fontos tényezője egymás szülői tekintélyének támogatása, illetve aláásása (Feinberg, 2003). Nagyon meghatározó ebben a tekintetben, hogy hogyan beszélnek a szülők egymással a gyermek előtt, illetve a gyermeknek a másik szülőről. A destrukciós szakaszba lépve már a saját veszteségek sem számítanak, a lényeg a másik legyőzése. A családi helyzeteknél azonban nehezen értelmezhető a nyertes-vesztes felállás, hiszen a szülők közötti harcban – a kimenettől függetlenül – hosszú távon mindenki veszít. Több szakember is beszámolt arról, hogy a szülők sokszor nem látják a gyermek megélését, és csak a szakember (például az óvodai és iskolai szociális segítő) jelzése alapján találkoznak azzal, hogy gyermekük egyedül érzi magát, nem tud kivel beszélni a körülötte zajló folyamatokról. A válófélben lévő vagy elvált szülőknek a „magányból, a beszűkült tudatból, a düh, harag, csak azért is megmutatom állapotából kell megérkezni oda, hogy a gyermekekre fókuszáljanak; esszük, nem esszük, ha jól akarjuk csinálni, akkor fókuszt kell váltani” – fogalmazott az egyik résztvevő.

Folyamat – idő – tempó

A válási krízis mindenképpen egy folyamatnak tekinthető, amelyet a szereplőknek egyénenként és együtt is be kell járniuk. A válási átmenetet Van Gasse és Mortelmans (2020a) hat fázisból álló folyamatként írja le: (1) kétszülős család, amelyben a kapcsolati problémák miatt a szülők elkezdenek elégedetlenséget érezni; (2) megjelenik a különválásra törekvés, amely lendületet ad a változáshoz; (3) „ködös időszak”, amelyből hiányoznak a kétszülős családi működésben megszokott rutinok és struktúra; (4) a szülők elkezdik átszervezni a családi életet, és átmeneti megoldásokat találnak a mindennapok működtetésére; (5) majd fenntartható és hosszabb távú megoldásokat találnak; (6) a szülők és a gyermekek elfogadják az új struktúrát, és a családi élet új szakaszának tekintik. Bár a szerzők a dinamikus modellben a hatodik szakaszra végpontként hivatkoznak, fontos kiemelni, hogy a családi fejlődés folytatódik. A kialakított megoldásokat újra és újra át kell gondolni, és a családtagok, valamint a család mint rendszer fejlődési szükségleteihez kell igazítani. Az elvált családdá alakulás mindenképp pszichés folyamatot, egy- fajta gyászmunkát is jelent, amelynek végére a szülők és a gyermekek elfogadják, hogy már nem olyan lesz a családi életük, mint amit megszoktak. Apa és anya nem lesznek már együtt párként, ugyanakkor közös gyermekükért együtt szükséges felelősséget vállalniuk, és különböző helyzetekben egymással egyeztetve kell dönteniük. Hosszú út vezethet a veszteségben megélt tagadás és düh fázisától az egymással együttműködő közös szülőségig, és fontos látni, hogy a családtagok máshol tartanak az úton. Sokszor előfordul, hogy az egyik félben már megszületett a döntés a különválásról, és szeretné mielőbb tisztázni a válással összefüggő kérdéseket, míg a másik szülő még a párkapcsolat javításáért küzdene. A válás folyamata során fontos (lenne) időnként tudatosítani, hogy hol tartanak az egyes szereplők, hiszen nem egyszerre haladnak ebben a gyászfolyamatban. Szakemberként fontos kihívás, hogy miként lehet segíteni a feleket, hogy tolerálják egy- más tempóját. Az előző pontra utalva azt is fontos figyelembe venni, hogy a gyerekeknél általában később és lassabban zajlik le ez a folyamat, és sokáig előjönnek akár a család újraegyesítésére vonatkozó vágyak is. Mindenképpen kihívást jelent ez, hiszen veszteségekkel néznek szembe a szülők is, és amellett, hogy a saját szükségleteikkel kellene foglalkozniuk, folyamatosan tudatosítaniuk kell, hogy ott vannak a gyerekek.

Informális és formális környezet

A válási folyamatot nem csak a közvetlenül érintett családtagok befolyásolják, illetve maga a válási krízis is hat a család környezetére. Az erős kapcsolati háló értékes szerepet játszhat a válási átmenet kihívásainak leküzdésében, és segítséget jelent az új családi struktúra és működés kialakításában (Cook, 2012). A társas támogatórendszer tagjai számos feladatot átvesznek az átalakuló családban a szülőktől, amivel a változásban lévő szükségletekre adnak választ (Van Gasse – Mortelmans, 2020b). A rokoni és baráti társas rendszer azonban gyakran egyoldalú támogatást nyújt, amelynek során az egyik szülő mellé állnak, akár a másik ellenében. Visser és munkatársai (2017) arra is felhívják a figyelmet, hogy a kapcsolathálózat tagjai nehezebben bocsátanak meg az expartnernek, mint maguk a felek, és rendszeresen témává teszik az elszenvedett sérelmeket, negatívan beszélnek a volt partnerről, ami megnehezíti a szülők kapcsolatának új alapokra helyezését. Komoly tudatosságot és erőfeszítést kíván a szereplőktől, hogy az informális kapcsolathálózattól kapott támogatás gyermekközpontú legyen, és ne valamelyik szülő felé irányuló negatív érzések vezéreljék.

A műhelymunka résztvevői is említették a semleges és pártatlan hozzáállást az elvált családokkal való munka alapvetéseként és egyben kihívásaként. Kívülállónak maradni és nem foglalni állást egyik szülő mellett sem, nem kötődni jobban egyik félhez sem – nehéz segítői feladat, különösen akkor, ha bántalmazó kapcsolatról van szó. Mediátorként ez alapelvnek számít, azonban más szakemberek (például családsegítő, pedagógus, edző) esetében is segítséget jelent a szülőkkel való kommunikációban. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a válás során a jogi folyamat túlzott hangsúlyt kap. A „család elsősorban nem jogi rendszer, és a válás elsősorban nem jogi folyamat” – fogalmazott az egyik szakember. Magyarországon a házasság felbontását a bíróság mondja ki, azonban a jogi megoldás önmagában nem eredményez együttműködő közös szülőséget, sőt a jogi út offenzívájában akár el is vész az erő és az energia. A folyamat végén fontos eljutni valamiféle jogi lezáráshoz, de előbb mélyrehatóbban kellene foglalkozni a válás többi (érzelmi, társas, szülői alrendszer) aspektusával. Külön kihívásként említették a műhelymunka résztvevői, hogy a legtöbb szakember, aki nem kifejezetten a válás miatt találkozik a családtagokkal (elsősorban a gyerekekkel), tanulmányai során nem vagy nagyon felületesen foglalkozott azzal, hogyan tud jól segíteni egy ilyen helyzetben. Például mit tehet az az osztályfőnök, akinek az egyik tanulója épp szülei válását éli át? Milyen folyamatok zajlanak a gyermekben, akivel nap mint nap találkozik, és aki esetleg máshogy teljesít, mint szokott, máshogy vesz részt az iskolai közösségi életben, mint korábban? A válás mint családi életesemény kihat azokra a tágabb rendszerekre, melyekben a családtagok a mindennapok során dolgoznak, tanulnak. Épp ezért fontos lenne rendszerben gondolkodni, és nemcsak egyéni válaszokat adni, egyéni támaszt nyújtani, hanem összehangolt segítséggel hozzájárulni a családi rendszer minél békésebb és gyorsabb átalakulásához, a gyermekek számára is átlátható, kiszámítható keretek kialakításához.

Lehetséges válaszok, jó gyakorlatok

Mediáció és mediációs szemlélet

A közvetítés (más néven mediáció) alternatív vitarendezési eljárás, amelynek során egy pártatlan és semleges harmadik fél, a mediátor segíti a felek kommunikációját, hogy a konfliktusban érintettek számukra kielégítő megoldásra jussanak. A mediáció családi viták esetén különösen jól alkalmazható módszer, hiszen az ilyen érzelmileg intenzív és sok szálon kötődő kapcsolatokban a vitarendezés jogi útja a kapcsolat további romlásához vezet. A válási folyamatban több olyan pont van, amikor segítséget jelenthet a mediációs eljárás azzal, hogy nehéz beszélgetésekhez biztonságos keretet és kiszámítható struktúrát ad. Ezért hasznos lehet a mediáció a válás előtt, a felmerülő kérdések tisztázása és közös megbeszélése érdekében, a válás közben, a jogi eljárás szüneteltetése mellett és a válást követően is. Hiszen gyakran vannak részletkérdések, amelyeket a bíróság nem is tud szabályozni, illetve a család és a családtagok fejlődésével a szabályokat és kereteket is módosítani szükséges. A következőkben néhány olyan mediációs alapelvet emelek ki, amelyek el- vált szülőkkel, gyermekekkel foglalkozó más szakemberek számára is hasznosak lehetnek:

• Múltbeli sérelmek helyett jövőorientáció – egy vitahelyzet könnyen eszkalálódik, és a téma hamar átterelődik a vita tárgyáról egy másik tárgyra, a kérdéssel kapcsolatos múltbeli tapasztalatokra, a jelenről a múltra. A „Hogyan jutottunk ide?” kérdés gyakran a felelős, hibás keresésével jár együtt. Akár önhibáztatásról, akár a másik fél számonkéréséről van szó, ez a vita konstruktív rendezését nem segíti elő. A „Ki mit rontott el?” kérdés terméketlenségét kikerülve a jövőbeli lehetséges megoldások kerülnek fókuszba. Például: Hogyan fognak együttműködni egy adott dologban a gyermekük érdekében? Mit tudnak vállalni azért, hogy kiegyen- súlyozottabb legyen a kommunikációjuk?

• A másik fél helyett önmagáról, a szülői kapcsolatukról és a gyermek szükségleteiről beszélni – a fókuszváltás egy másik formája, amikor a konfliktusban érin- tettek kommunikációjának tárgya és iránya változik. Jamison és munkatársainak (2014) vizsgálata rámutatott, hogy a reziliens közös szülőség (amely kevés konfliktussal és eredményes közös döntéshozatallal jár) megjelenése együtt jár a gyermekek jóllétének és szükségleteinek gyakori és explicit megfogalmazásával. Erre utalt a kutatás szerint a nyelvezet is: akik a gyermek szükségleteit helyezték fókuszba, jellemzően a „mi” személyes névmást használták, amikor magukról és expartnerükről beszéltek, míg azok a szülők, akik a válásra és egymásra fókuszáltak, egyes szám első személyben fogalmaztak.
• Követelések helyett szükségletek feltárása és kérések megfogalmazása – a pozicionális vita nehézségét az adja, hogy a felek nagyon konkrét elképzelésekkel érkeznek a tárgyalásba, és nem tudnak, nem akarnak engedni belőlük. Ha így tennének, azt esetleg veszteségként élnék A mediáció ezzel szemben együttműködésre építő megoldásokat kínál, amelyek esetében a felek szükségleteinek feltárása és kifejezése lehetőséget teremt a berögzült pozícióból való kilépésre. Ha találnak olyan megoldást, amely minden fél szükségletét kielégíti, annak ellenére nyertes-nyertes helyzet jöhet létre, hogy elengedik kezdeti követeléseiket.
• A gyermek szükségleteinek és szempontjainak fókuszba állítása – a gyermekközpontú mediáció sajátossága, hogy gyakran rákérdez a gyermek nézőpontjára, sőt ha szükséges, képviseli is a gyermek érdekét. A válás során kulcsfontosságú, hogy a szülők mennyire tudják döntéseiknél figyelembe venni és érvényesíteni a gyermek aktuális szükségleteit és hosszú távú érdekeit.

Válási terápia

A válási folyamatban és akár a válást követő időszakban is gyakran úgy tűnik, hogy a szülők megragadnak a krízisben. Érzelmeikben elakadva, magukat vagy a másik felet okolva képtelenek a továbblépésre. Akár egyik, akár mindkét felet jellemzi ez, mindenképpen súlyos akadályt jelent a közös szülőség és az együttműködés kialakításában. Ezért is fontos, hogy minél előbb kapjanak olyan érzelmi támogatást a szülők, amely képessé teszi őket a szükségleteket figyelembe vevő és racionális döntések meghozatalára. Lebow (2015) speciális, integratív szemléletű válásterápiát fejlesztett ki, melyben a válás kezdeti fázisára fókuszál, amikor a pár érzelmei még igen intenzívek. A terápia célja a gyermek körül kialakuló konfliktusok oldása, az érzelmi leválás és az indulatkezelés segítése. Felmerülhet itt a mediáció és a terápia közötti kompetenciahatár kérdése, de az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association, 2013) iránymutatása szerint a terápiás támogatás elsősorban a párkapcsolat felbomlását kísérő érzelmek kezelését és a változásokhoz való alkalmazkodást segíti. Az egyéni és párterápiák a különválás előtt és a válás során hozzájárulnak a felek önismereti fejlődéséhez, a megszakadó kapcsolat dinamikáira való reflexióhoz, valamint az ezekből való tanuláshoz.

Képzések a közös szülőségről

Az elmúlt évtizedekben több országban is indultak olyan képzési programok, melyek a válás utáni közös szülőség minőségének fejlesztését célozzák. Az USA államainak többségében már 2007-ben elérhető volt képzés elvált szülők számára, s az államoknak több mint a fele megköveteli, hogy a válás előtt álló szülők tanfolyamon vegyenek részt (Pollet–Lombreglia, 2008). E programok elsődleges célja a szülők konfliktusainak csökkentése és együttműködésük, kommunikációjuk fejlesztése, hogy a kapcsolatuk felbomlásából adódó negatív hatásokat enyhítsék.

A műhelymunka résztvevői egy közös szülőségről szóló képzés tervezésével kapcsolatban fontos kérdésnek tartották az időzítést (már a tapasztalatokra tudjanak rátekinteni, vagy megelőzésként vesznek részt benne), a célkitűzést (edukáció és/vagy támogatás), valamint a képzés formáját (a szülők együtt vagy külön vesznek-e részt benne, egyéni, csoportos vagy páros formában zajlik-e). Tartalom szempontjából kiemelték a konfliktuskezelési módszereket, a gyermek szempontjainak beemelését, az önismeretet és a különböző szolgáltatásokról (mediáció, terápia) szóló tájékoztatást. A nemzetközi színtéren sokféle intervencióval találkozhatunk, amelyek a válás utáni közös szülőséget támogatják. Van olyan, amelyik csak az egyik szülőnek szól (Braver et al., 2005), van, amelyikre mindkét szülőt hívják (Owen–Rhoades, 2012), és van, amelyen a komplex program egyéni, páros és csoportos munkára épül (Pruett et al., 2011). Célkitűzéseiket és tartalmukat tekintve a támogatásra, tájékoztatásra, a konfliktusok csökkentésére, egy közös szülői terv kidolgozására, illetve a készségfejlesztésre fókuszálnak (Darwiche et al., 2021).

Interprofesszionális együttműködés

A válás során és a válást követően a szülőkkel és a gyermekekkel több szakember is találkozik. Van, aki közvetlenül a válási folyamathoz nyújt támogatást, mások meghatározó tagjai azoknak a közösségeknek, melyekben a családtagok megfordulnak. Fontos lenne, hogy ezek a szakemberek rendszerben tudjanak együttműködni a családdal és a család érdekében. Ehhez egyrészt az szükséges, hogy nekik is legyen ismeretük azokról a folyamatokról, melyek a szülőkben és a gyermekekben zajlanak, illetve legyenek esz- közeik a családtagok támogatására, a velük folytatott kommunikációra. Vannak olyan esetek, amikor az iskolában nem is tudnak a szülők válásáról, csak a gyermek viselkedésének változását, tanulmányainak romlását tapasztalják. Különösen fontos ezért, hogy olyan társadalmi közeg és légkör tudjon kialakulni, ahol a válás nem szégyen és kudarc, s ahol a szülők vállalhatják a maguk és gyermekeik közösségeiben, hogy ebben a krízisben vannak. E téren mindenképpen szemléletformálásra van szükség a szakemberek és a laikusok körében is, hiszen a cél az, hogy az elvált családokban élő gyermekek a lehető legkevesebb sérüléssel legyenek túl ezen az embert próbáló időszakon. A szakemberek és a szülők képzésén túl az összehangolt munkát segíthetik az esetkonferenciák és szakmaközi megbeszélések, melyek ugyan jelen vannak a gyermekjóléti rendszerben, de általában akkor kerül sor rájuk, ha egy gyermek veszélyeztetéséről van szó.

A válás felmerülésekor elsősorban az ügyvédi szolgáltatásokat veszik igénybe a szülők, azonban fontos lenne, hogy a válás különböző aspektusaira gondolva más szolgáltatásokat is ismerjenek. Különösen előremutatók az olyan kezdeményezések, amikor a családdal „válási team” foglalkozik, amelyben mentálhigiénés szakemberek, mediátorok, jogászok segítik végig a családot ezen az úton. Az „Együttműködő válás” programban e szakemberek munkáját egy úgynevezett közös szülőség konzulens segíti, aki végig- kíséri a családot a válási folyamaton, és időközönként egyeztet a többi szakemberrel is (Pruett et al., 2011). Hazánkban a kapcsolatügyeleti szolgáltatás alakulásának időszakában, az Erzsébetvárosi Nevelési Tanácsadóban, majd később a Kapcsolat Alapítvány keretei között működött olyan modell, amelyen belül a család többszintű segítséget kapott (szülőcsoport, szülőkonzultáció, mediáció stb.) (Balázs, 2016).

Konklúziók, javaslatok

A műhelymunkákon részt vevő szakemberek véleménye és a nemzetközi gyakorlat alapján mindenképpen megállapítható, hogy sok tennivalónk van a válással kapcsolatban, elsősorban a szemléletformálás terén. Annak érdekében, hogy a gyermekek pszichés jólléte a válást követően is minél stabilabb lehessen, fontos, hogy vállalható legyen a válás azokban a közösségekben (munkahely, iskola), ahol a családtagok a mindennapjaikat élik. Ezt megkönnyíti, ha ezen intézményekben olyan szakemberekkel találkoznak, akik kompetens módon, ismeretekkel és készségekkel rendelkezve tudnak segíteni, illetve megfelelő segítséget keresni. Támogatná ezt, ha a különböző szakemberek a gyermekközpontú válást fókuszba helyező képzéseken, műhelymunkákon vennének részt.

A szülők „átbillenését” is nagymértékben segíti, ha már a válás felmerülésekor és az egész folyamat során olyan szolgáltatásokat tudnak igénybe venni, amelyek támogatják őket a gyermekfókusz megtartásában és az együttműködő közös szülőség kialakításában. Ehhez szükséges e programok kialakítása és mérése, majd rendszerszintű bevezetése a válás jogi és gyermekvédelmi folyamataiba.

A különösen konfliktusos válások esetében fontos lenne a rendszerben egy erre felkészített szakember (lásd coparenting counselor, parenting coordinator), aki pártatlanul és semlegesen, a gyermek érdekeit szem előtt tartva támogatja a családot a válási folyamatban. Egy ilyen szerepkör bevezetéséhez viszont nem elegendő egy munkakör létrehozása vagy a családsegítő-gyermekjóléti központok újabb feladattal való terhelése, hanem széles körű, interprofesszionális együttműködésre is szükség van.

Támogatás

A tanulmány megírását a „Közös szülőség a válás után” című, OTKA-PD 131671 sz. kutatási pályázat támogatta.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom a műhelymunkán részt vevő szakembereknek, akik tapasztalataikkal gazdagították a közös eszmecserét, és hozzájárultak az elvált családokkal végzett munka kihívásainak végiggondolásához. Köszönöm Watfa Zsülinek, hogy segített a mű- helymunkák levezetésében.

Absztrakt

Írásunkban a katolikus egyház békével, békességszerzéssel kapcsolatos tanítóhivatali elemeit tekintjük át az Ukrajnában zajló háborús események vonatkozásában. Miközben néhány nagy katolikus béketeremtő gondolataira pillantunk vissza, arról elmélkedünk, hogy milyen válaszok adhatók a népek közötti béke összefüggésében. Munkánkban továbbá bemutatjuk a Nemzetközi Katolikus Migrációs Bizottság és a Katolikus Válasz Ukrajnáért Munkacsoport néhány tagszervezetének karitatív munkáját az ukrajnai konfliktus vonatkozásában.

Kulcsszavak: béke, békességszerzés, migráció, Szentszék, a pápa, háborúk

Nagyon hálás vagyok a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak, a Máltai Tanulmányok és a Vigilia című folyóiratoknak, amiért felkértek, hogy fogalmazzam meg a békével és békességszerzéssel kapcsolatos gondolataimat. Be kell vallanom, nagyon méltatlannak érzem magam erre a megtiszteltetésre. A mai széttöredezett világban, amelyet egyenlőtlenségek, előítéletek, nacionalizmus és erőszak jellemeznek, valóban ijesztő feladat emlékeztetni az emberiség családjához tartozó testvéreinket a béke keresésének, helyreállításának és megőrzésének erkölcsi kötelességére. Sajnos majdhogy- nem teljesen lehetetlen küldetésnek tekinthető, hogy egy a nemzetközi közösség által elismert nép harmóniája, haladása, nemzeti szuverenitása és kulturális identitása ellen irányuló agresszív támadás közepette felemeljük suttogó szavunkat, és abban reménykedjünk, hogy harsogó békekiáltássá fokozódik. Mi, akik hiszünk az egyetemes béke Istenében, aki elküldte isteni Fiát, hogy emberré váljon, „életét adja barátaiért”, örök- re legyőzve a bűnt és a halált, megőrizhetjük és meg is kell hogy őrizzük azt a szilárd reményt, hogy a béke betöltheti és felvirágoztathatja a földet, ahogyan Teremtőnk az idők kezdete óta tervezi.

Gondolatok a békéről és a békeszerzésről a katolikus tanításban

Amikor a zsidó-keresztény vallási hagyományban rejlő gyökereink mélyére hatolunk, gyorsan megértjük, hogy a békekeresés és a béketeremtés célját soha nem szabad felad- ni, még a konfliktusok legsötétebb óráiban sem. Őeminenciája Renato Raffaele Martino bíboros, a korábbi Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma (2004. április 4.) című dokumentumot bemutató előadásában, az ezredforduló elején a következőket írta:

„Jézus Krisztus üzenete, az üdvösség, a szeretet, az igazságosság és a béke »jó híre« nem talál könnyen elfogadásra a mai világban, amelyet még mindig háborúk, nyomor és igazságtalanság tépáznak. Éppen ezért korunk emberének nagyobb szüksége van az evangéliumra, mint volt bármikor: szüksége van a hitre, amely üdvözít, a reményre, amely megvilágosít, és szüksége van az önmagát kínáló szeretetre” (Martino, 2004).

A fent említett kompendium a békéről szóló ószövetségi kinyilatkoztatásra emlékeztet minket:

„A béke nem pusztán Isten ajándéka és egy olyan emberi elképzelés, amely megfelel Isten tervének, hanem mindenekelőtt Isten lényegi attribútuma: »az Úr béke« (Bír 6,24). (Martino, 2004: 488) […] a béke messze több, mint a háborútól való puszta tartózkodás: az élet teljességét mutatja meg (vö. Mal 2,5); távolról sem az ember alkotása, hanem Isten nagy ajándéka ez minden ember számára, amely magában foglalja az isteni tervvel szembeni engedelmességet. A béke annak az áldásnak a hatása, amellyel Isten megajándékozza népét: »Az Úr feléd fordítja arcát, és üdvösséget szerez neked« (vö. Szám 6,26). Ez a béke termékenységet (vö. Iz 48,19), jóllétet (vö. Iz 48,18), bőséget (vö. Iz 54,13), a félelemtől való megszabadulást (vö. Lev 26,6) és mély örömet (Bölcs 12,20) hoz létre” (Martino, 2004: 489).

Ugyanez a tanítás ezt is kijelenti:

„A béke felmagasztalása, amely az egész Ószövetségen végigvonul, Jézus személyében találja meg a maga beteljesedését… Jézus »a mi békénk« (Ef 2,14), ő az, aki az embereket megbékítette Istennel, és ezáltal az ellenségeskedés falát lebontotta közöttük (vö. Ef 2,14–16): ilyen egyszerűen és hatásosan hívja fel a figyelmünket Szent Pál arra az indítékra, amely az embereket a béke megélésére és hirdetésére serkenti. A halála előtti estén Jézus beszélt az Atyához fűződő kapcsolatáról és annak egyesítő erejéről, amely ezt a szeretetet a tanítványokra is kisugározza; ez olyan búcsúbeszéd, amely Jézus életének legmélyebb értelmét nyilatkoztatja ki, és mint egész életének összegzését engedi szemlélni. Szellemi testamentumának ez a pecsétje pedig a béke ajándéka: »Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja« (Jn 14,27). Nem csengenek másképpen a Feltámadott szavai sem: minden alkalommal, amikor találkozik övéivel, meg- kapják tőle a béke köszöntését és adományát: »Békesség legyen veletek«…” (Lk 24,36; Jn 20,19.21.26) (Martino, 2004: 491).

„A békéért tett erőfeszítés sohasem választható el az evangélium hirdetésétől, hiszen az maga a »béke evangéliuma« (Ef 6,15; vö. ApCsel 10,36), amely minden embernek szól” (Martino, 2004: 493).

A korai egyház, a középkor és a reneszánsz évei alatt számos szent tanított, kidolgozta és megtárgyalta az egyházban és a világi hatalmak között meglévő konfliktusokra adandó válaszokat. Elismerten Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás volt az, aki kidolgozta és továbbfejlesztette az „igazságos háború elméletét” (just war theory), amely elismerte az egyének és államok arra irányuló jogát, hogy megvédjék magukat az igazságtalan támadókkal szemben, de mindketten ragaszkodtak a béke mint nagyobb jó fenn- tartásához és tiszteletben tartásához. Szent Ágoston ezt írta:

„Aki velem együtt szemlélődik az emberi életről és az emberek közös természetéről, be fogja látni, hogy amint senki sincs, aki ne az örömöt akarná, úgy senki sincs, aki ne akarná a békét. Hiszen még akik háborút akarnak, azok sem mást akarnak igazából, mint győzni: a hadakozással a diadalmas békéhez vágyódnak eljutni. Mert mi más a győzelem, mint az ellenünk harcolók alávetése – de ha ez megtörtént, akkor már béke lesz. A béke céljából viselik tehát a háborúkat azok is, akik parancsolással és csatározásokkal törekszenek edzeni harci erényeiket. Nyilvánvaló tehát, hogy a háború kívánatos végcélja a béke. Minden ember a békét keresi a háborúzással, és senki sem a háborút a béke fenntartásával” (Szent Ágoston, 2009: 229–230).^[1]„A háborúzók harci kedve és minden emberi békétlenség a békéhez kíván eljutni, mint végcélhoz, mert egyetlen teremtett lény sincs, aki ne vágyódna a békére” (Szent Ágoston: … Részletek

Aquinói Szent Tamás hozzáfűzi: „Akik igazságosan háborúznak, azoknak a béke a céljuk, és ezért nem állnak szemben a békével, kivéve a gonosz békével, és a Mi Urunk nem azért jött, hogy azt küldje el a földre (Mt 10,34)” (Aquinói Szent Tamás).

További szent béketeremtők voltak többek között, de természetesen nem kizárólagosan: Szent Barnabás, Nagy Szent Leó, Portugáliai Szent Erzsébet, Casciai Szent Rita, Avilai Szent Teréz, Sienai Szent Katalin, Brindisi Szent Lőrinc. Talán Assisi Szent Ferenc, jelenlegi Szentatyánk névadója volt a legismertebb a béketeremtésre irányuló buzgó imájáról, erős akaratáról és gyakorlati cselekedeteiről. Kit ne inspirált volna közülünk e Szent Ferenchez fűződő ima: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé”, vagy ki ne tekintené kihívásnak, hogy Ferenc nyolcszáz éve meglátogatta az egyiptomi szultánt?

XIII. Leó pápa mércét állított az ember „modern kori” világban elfoglalt helyzetével kapcsolatos egyházi tanítás és cselekvés továbbfejlesztése és finomítása terén. Bár Rerum novarum (1891) kezdetű, mérföldkőnek számító enciklikája kifejezetten „a munkásság helyzetére” irányult, világosan megfogalmazta, hogy az egyháznak a világi és a lelki kérdésekkel egyaránt foglalkoznia kell: „Ne higgyük, hogy az egyházat annyira lefoglalja a lelki élet ápolásának gondja, hogy emiatt elhanyagolná azt, ami a földi élethez tartozik” (XIII. Leó, 1891: 42). Szent XXIII. János pápa az igazságosság, a béke és az Istentől kapott emberi méltóság megítélése között elválaszthatatlan kapcsolatot állapított meg: „Bármekkora lesz is tehát a technika, a gazdaság fejlődése, a világban nem lehet igazságosság és béke mindaddig, amíg az emberek nem tudatosítják, micsoda hatalmas méltóság rejlik bennük azáltal, hogy Isten teremtményei és az ő gyermekei; igen, Istenről beszélünk, aki az első és legfőbb létoka mindannak, amit teremtett” (XXIII. János, 1961: 215). Ezen túl egyértelműen megerősítette elődei évszázados tanítását, „tudniillik a nemzetek közti kölcsönös jogok és kötelezettségek fennállását; ezért ezeknek a viszonyoknak a rendezése az igazság, az igazságosság, a lelkek jóindulatú kapcsolatának és szabadságának normája szerint történjék” (XXIII. János, 1962: 80).

A világ minden tájáról a II. vatikáni zsinatra összehívott püspökök egyértelműen osztották azt a meggyőződést, mely szerint „…az elég sok nemzet által folytatott fegyverkezési verseny nem biztos útja a tartós béke megőrzésének, és a belőle származó úgynevezett egyensúly sem a biztos és igazi béke” (II. vatikáni zsinat, 1965: 81). Röviddel ezután Szent VI. Pál pápa így tanított: „…a béke nem korlátozódhat a háború puszta hiányára, ami az erők mindig bizonytalan egyensúlyának eredménye. Nem, a béke olyasvalami, ami napról napra épül, az Isten által szándékolt rendre való törekvés során, amely az emberek közötti igazságosság tökéletesebb formáját foglalja magában” (VI. Pál, 1967: 76). Ebbe a lelkületbe kapcsolódva aztán Szent II. János Pál kijelentette, hogy „…az egész világ békéje el sem gondolható anélkül, hogy a felelősök el ne ismernék, hogy a kölcsönös függés már önmagában megköveteli a szembenálló tömbök politikai fogalmának elvetését, a mások feletti uralom elvetését, akár gazdasági, akár katonai, akár politikai jellegű legyen is az. Legyen a kölcsönös bizalmatlanságból együttműködés…” (II. János Pál, 1987: 39). Ezt pedig XVI. Benedek pápa megerősítette: „Az igaz, hogy a béke meg- teremtése állandó feltétele a diplomáciai kapcsolatoknak, a gazdasági és technológiai cserének, a kulturális találkozásoknak és a közös szándékok alapján kötött egyezményeknek, és éppen úgy meg is követelik mindezek a békét, ahogyan megköveteli a közösen megosztott felelősségvállalás is, hogy gátat vessenek a háborús fenyegetéseknek, és a gyökereiknél tárják fel a rendszeresen ismétlődő terrorisztikus kísérleteket. Az ilyen fáradozások révén tartós hatások érhetők el, amelyek mindenkor olyan értékekre támaszkodhatnak, amelyek az élet igazságában gyökereznek” (XVI. Benedek, 2009: 72). Ferenc pápa ekként mutatott rá a téves szemléletre: „Ugyanakkor az is tévedés lenne, ha azt gondolnánk, hogy a többi élőlényt puszta tárgynak kell tartanunk, melyek az emberi lény önkényuralmának vannak alávetve. Amikor a természetet semmi másnak, mint haszontárgynak fogják fel, az komoly következményekkel jár a társadalomra nézve is. Az a szemlélet, amely az erősebb önkényét támogatja, az emberek többségének óriási egyenlőtlenséget, igazságtalanságot és erőszakot jelent, mert az erőforrások azokéi lesznek, akik elsőként érkeznek, vagy akiknek több hatalmuk van: a győztes mindent visz. Az összhang, az igazságosság, a testvériség és a béke eszménye, amelyet Jézus ajánl, épp ellentéte egy ilyen modellnek” (Ferenc pápa, 2015: 82). A Szentatya a következő, aggodalmat jelző figyelmeztetést is megfogalmazta: „…a mai világban az egyetlen emberi családhoz való tartozás érzése egyre halványul, és az igazságosságért és békéért való közös munka álma idejétmúlt utópiának tűnik. Ehelyett hűvös, kényelmes és globalizált közömbösség uralkodik, amely egy csalóka illúzió mögé bújtatott mély kiábrándultságból fakad: azt hisszük, hogy mindenhatók vagyunk, miközben nem vesszük észre, hogy mindannyian egy csónakban evezünk” (Ferenc pápa, 2020: 30). Sőt, akár arra is következtethetnénk, hogy Ferenc pápa prófétai módon látta előre Ukrajna jelenlegi helyzetét, amikor figyelmeztetett: „Minden háború rosszabbá teszi a világot, mint amilyen korábban volt. A háború a politika és az emberiség kudarca, szégyenletes kapituláció, vereség a gonosz erőivel szemben. Ne álljunk meg az elméleti fejtegetéseknél, hanem vegyük észre a sebeket, érintsük meg az áldozatok testét. Fordítsuk tekintetünket a »járulékos veszteségként« lemészárolt megannyi civilre. Kérdezzük meg magukat az áldozatokat. Gondoljunk a menekültekre és a lakóhelyüket kényszerből elhagyó emberekre, azokra, akik a nukleáris sugárzás vagy a vegyi támadások hatásait szenvedték el, az anyákra, akik elvesztették gyermekeiket, a megcsonkított vagy gyermekkoruktól megfosztott fiúkra és lányokra. Tartsuk tiszteletben az erőszak áldozatainak igazságát, próbáljuk meg az ő szemükkel látni a valóságot, és hallgassuk nyitott szívvel a beszámolóikat. Így képesek leszünk meglátni a háborúban a gonosz feneketlen örvényét, és akkor nem zavar majd bennünket, hogy naivnak tartanak, mert a béke mellett döntöttünk” (Ferenc pápa, 2020: 261).

Ukrajna mai helyzete és a katolikus egyház válasza

Egy nappal azelőtt, hogy Oroszország idén februárban támadássorozatot intézett Ukrajna ellen, Ferenc pápa már látta a tragikus helyzetet, amely mára mindennapos és egyre tragikusabb valósággá vált: „Nagyon fáj a szívem az ukrajnai helyzet romlása miatt. Az elmúlt hetek diplomáciai erőfeszítései ellenére egyre riasztóbb forgatókönyvek tárulnak fel. Hozzám hasonlóan a világ minden táján sokan éreznek gyötrelmet és aggodalmat. Ismét pártos érdekek fenyegetik mindannyiunk békéjét. Szeretném felhívni a politikai felelősséget viselőket, hogy Isten előtt komolyan vizsgálják meg lelkiismeretüket” (Ferenc pápa, 2022a). Ama végzetes nap óta az ENSZ szervezetei

• több mint hatmillió ukránról számoltak be, akik hazájukon belül migrálni kényszerültek;
• több mint hatmillió ukrán menekültről a szomszédos és a távolabbi országokban;
• több mint tizenkétmillió ukránról, akiknek sürgősen orvosi segítségre van szükségük;
• több mint tízmillió ukránról, akiknek élelmiszersegélyre van szükségük;
• mintegy ötezer civil vesztette életét az erőszak következtében, köztük körülbelül ötszáz gyermek, és több mint hétezren sebesültek meg;
• 3,6 millió gyermek van megfosztva az oktatástól;
• tizenhárommillióan szenvednek szükséget a vízellátás területén, illetve a tisztálkodási és higiéniai szolgáltatásokhoz való hozzáférés vonatkozásában;
• több mint 11,2 millió embernek van szüksége menedékre;
• mintegy tizenhatmillió embernek védelmi támogatásra és szolgáltatásokra, illetve pénzügyi segítségnyújtásra (UN OCHA, 2022).

Ezek a statisztikák, bármennyire jelentősek is, a valóságnak csak egy részét mutatják be, mivel, ahogy Ferenc pápa gyakran emlékeztet bennünket, találkoznunk kell, kapcsolatba kell lépnünk a számok mögött álló testvéreinkkel, és így a „szolidaritás zarándoklatát” kell elindítanunk értük, amikor szembesülnek az értelmetlen erőszak okozta szenvedéssel, fájdalommal, veszteséggel és dilemmákkal. Az ilyen jellegű interakció a katolikus egyház által erre a humanitárius vészhelyzetre adott válasz egyik pillére. Március elején a Vatikán Migránsok és Menekültek Szekciója tisztviselőinek ösztönzésére a globális és európai regionális katolikus ihletésű humanitárius és lelkipásztori szervezetek vezetői találkoztak, hogy megosszák egymással a konfliktus első napjaiban megfogalmazott megállapításaikat és már megtett lépéseiket. A Caritas Internationalis és a Caritas Europa, a Jezsuita Menekültszolgálat, a Nemzetközi Katolikus Migrációs Bizottság, a Szuverén Máltai Lovagrend, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) képviselői vettek részt ezen a találkozón, és meg- állapodtak abban, hogy Katolikus Válasz Ukrajnáért névvel munkacsoportot hoznak létre. Megfogalmazták azt a célt, hogy összehangolják az érintettek szenvedéseinek enyhítésére irányuló folyamatos erőfeszítéseket a létszükségletek, a menedék, az orvosi ellátás és az oktatás biztosításával; védelmet nyújtanak; valamint mentálhigiénés és pszichoszociális támogatással és lelkigondozással kísérik őket. A későbbiekben további tagokat is felvettek, köztük a Depaul Internationalt, a Stella Maris Tengeri Apostolkodást és a Kolumbusz Lovagokat. A munkacsoport létrehozásakor világosan leszögezték, hogy nem kívánnak beavatkozni a munkacsoport tagjainak kezdeményezéseibe. Éppen ellenkezőleg, a csoport megosztaná az információkat a különböző katolikus szereplők által már elindított vagy később létrehozott kezdeményezésekről; azonosítaná a szükségesnek ítélt új intézkedéseket, és megosztaná az ezekből adódó felelősségeket. A munkacsoporton belül ez a koordináció a humanitárius segítségnyújtásra, az érdekérvényesítésre, az adat- és információcserére, a lelkigondozásra és a kommunikációra összpontosít. E katolikus ihletésű szervezetek teljesen tudatában voltak arra irányuló felelősségüknek, hogy közvetlen karitatív tevékenységgel enyhítsék az emberi szenvedést, de emellett az igazságosságért és a békéért is dolgozzanak az érdekérvényesítés és a párbeszéd révén, hogy megszüntessék a háború, az erőszak és a gyűlölet okait, a más népek kulturális vagy vallási identitása, illetve más nemzetek szuverenitása elleni diszkriminációt.

A munkacsoport tagjai és más érdekelt felek hetente jelentést kapnak mind az ENSZ és más szervezetek többoldalú intézkedéseiről, mind a katolikus ihletésű és más vallási alapú erőfeszítésekről. A csoport kéthetente ülésezik, és szorosan együttműködik a Szentszék illetékes hivatalaival. E csoportot alapvetően a katolikus egyház tanítása és hagyománya inspirálja és vezérli a természeti és az ember által okozott vészhelyzetekre adott válaszlépések során. Ezen túlmenően a tagok által az ukrán nép jelenlegi szükségleteire adott válaszok mellett a csoport kötelezettséget vállalt arra, hogy továbbra is reagál mindarra az emberi szenvedésre, amelyet jelenleg számos más helyen konfliktus, háború, üldöztetés és erőszak okoz világszerte, különösen azokra, amelyekről a média és sok kormány, valamint a civil társadalom globális szinten megfeledkezik.

Az alábbiakban áttekintjük a tagszervezetek jelentéseit a jelenlegi ukrajnai helyzetről és az ukrán menekülteket befogadó szomszédos országokból:

A Caritas Europa a következőkről számol be

• A Caritas Ukrajna jelenleg negyvenkét központot működtet, 448 plébániai köz- pontban és több mint ezerkétszáz alkalmazottal dolgozik együtt, lefedve Ukrajna legtöbb régióját, és szolgáltatásokat nyújt a városi és vidéki területeken. Február óta több mint 1,3 millió embernek segítettek. Tetiana Stawnychy, a Caritas Ukrajna elnöke erről így tanúskodik: „A háborús időkben a jócselekedetek iránti igény még inkább felerősödött. Egyrészt azt látjuk, hogy a háború, a rombolás és a káosz borzalmai fenyegetnek bennünket, másrészt mindezt ellensúlyozza a másoknak nyújtott segítség felbuzdulása.”
• A Caritas Spes Ukrajna jelenleg huszonhárom régióban működik helyi irodákon keresztül, és két fő központban tárolja a humanitárius A Caritas Spes napi tízórás telefonközpontot indított, amely az Ukrajna egész területéről való segélykérőket szolgálja, és a kiszolgáltatott embereket több mint negyven másik központhoz irányítja, amelyek humanitárius javakat vagy menedéket nyújtanak. A konfliktus kezdete óta több mint 1,7 millió egyéni kedvezményezett részesült támogatásban. Íme Rostyslav Sprynyuk atya, már a Caritas Mariupol igazgatójának közvetlen vallomása:

„Nem tudom leírni, amit Mariupolban tapasztaltam, mert nem találom a megfelelő szavakat. […] De öröm ébred bennem, amikor látom, hogy azok az emberek, akik bármilyen segítséget kapnak tőlünk, elkezdenek hinni a jövőben. Ezt beszélgetéseink során árulják el, amikor megköszönik a segítséget. Én is jól érzem magam, amikor azt látom, hogy az emberek jól vannak.”

• A válság kezdete óta a Caritas Moldova kulcsfontosságú humanitárius segítséget nyújt, és az országba újonnan érkezők ellátására törekszik. Megközelítőleg 477 ezer menekült lépte át Moldova határait, és mintegy hetvennégyezer ukrán állampolgár maradt az országban. A Caritas Moldova nyolc központban több mint 42 300 menekültnek biztosított legalább napi egy meleg ételt, és hatvan- háromezer személy részesült készpénzalapú támogatásban. Különös figyelmet fordítanak a mentálhigiénére is: eddig több mint ezerötszáz menekült (köztük gyermekek) részesült pszichológiai-érzelmi támogatásban és informális oktatási tevékenységekben.
• A Caritas Szlovákia több mint harmincnyolcezer ukrajnai menekültnek segített élelmiszerek és más alapvető javak szétosztásával, valamint lakhatás, munkahely, oktatás és ellátás keresésével. Huszonkét teherautót is küldött Nyugat- Ukrajnába több mint 528 tonna segélyszállítmánnyal, többek között élelmiszerekkel és gyógyszerekkel.
• A Caritas Lengyelország és az ország egyházmegyéi több mint négyszázezer embernek nyújtottak sokrétű támogatást. A Caritas a különösen kiszolgáltatott helyzetben lévő menekültek közül több mint háromezer idős és ezeregyszáz fogyatékkal élő személyt gondoz. Ezenkívül 512 nevelőszülőknél nevelkedő ukrán gyermeket fogadtak gyámjaikkal együtt tizenegy lengyelországi Caritas-intézményben.
• A Cseh Köztársaságban 325 094 ember kapott ideiglenes védelmet. A Caritas Csehország eddig több mint 114 ezer személyt látott el élelemmel, és jelenleg 1652 menekültet látnak el a Caritas intézményeiben. Ezenkívül a Caritas Csehország továbbra is koordinálja a menekülteknek nyújtott segítséget a nemzeti és helyi szintű érdekelt felek és más szolgáltatók között.
• A magyarországi Katolikus Karitász (Caritas Hungarica) továbbra is segítséget nyújt az országba érkező menekülteknek, és eddig legalább tizenötezer embert támogatott, főként szállással, élelemmel, alapvető javakkal és orvosi ellátással. A Katolikus Karitász arra számít, hogy Ukrajna Kárpátalja régiójából menekültek hagyhatják el az országot, ha a frontvonal tovább közeledik Magyarország felé.
• A Caritas Románia mintegy ötszáz helyet nyújtott menekültek számára a Caritas és a plébániák menedékhelyein. 912 090 ukrán állampolgár lépte át a román határt, és közel 84400-an tartózkodnak az országban. Az új tanév közeledtével a Caritas Románia azt tervezi, hogy az ukrán iskolarendszerrel egyeztetve és pár- beszédet folytatva az ukrajnai gyerekek számára kísérleti jelleggel iskolán kívüli napközi otthonokat indít, és általános iskolai osztályokat fog működtetni a menekültek között lévő pedagógusok alkalmazásával (Caritas Europa, 2022).

A Jezsuita Menekültszolgálat beszámolói

• A jezsuiták menekültháza Lvivben fogadja a lakóhelyüket kényszerből elhagyó embereket, akik olyan biztonságos helyet keresnek, ahol enni, pihenni és melegedni tudnak a veszélyes körülmények között töltött napok után. Ez a hely tranzitállomásként szolgál, mivel sokan tovább akarnak Mindenki számára ágyat, élelmet, gyógyszert, a mosodához és fürdőszobákhoz pedig hozzáférést biztosítanak. Pszichológiai és lelkigondozói támogatással is kísérik őket, mivel sokuknak vannak rokonaik és barátaik azon a területen, ahol az összecsapások zajlanak, ami komoly lelki terhet jelent számukra.
• Lengyelországban a jezsuita közösségek kezdettől fogva megnyitották házaikat, hogy fogadják az érkező menekülteket, menedéket és kezdeti támogatást nyújtsanak nekik, beleértve a rákbeteg és más súlyos egészségügyi problémákkal küzdő gyermekeket A növekvő igények kielégítése érdekében a Jezsuita Menekült- szolgálat más vallási közösségekkel is együttműködik, hogy további szálláslehetőségeket találjon. Szeretnének reményt nyújtani azoknak, akiknek az élete hirtelen törést szenvedett, ezért már most hosszú távú terveket dolgoznak ki, hogy ösztöndíjakat adjanak gyerekeknek a jezsuita iskolákban és óvodákban.
• Romániában a legsürgetőbb feladat továbbra is az, hogy mindenki számára megfelelő szállást találjanak, különösen azért, mert most közép- és hosszú távú elhelyezést keresnek, ami bonyolultabb, mint átmeneti szállásokat szerezni. Szerencsére a lakosság reakciója egyértelműen pozitív volt, sok család kereste fel a Jezsuita Menekültszolgálat irodáját, hogy szállást ajánljanak
• Magyarországon a helyi lakosság továbbra is nagyon befogadó és elkötelezett, a civil szervezetek pedig szállást és támogatást biztosítanak. A Jezsuita Menekült- szolgálat az olyan alapvető szükségletek, mint az élelmiszer és az ágyak biztosítása mellett információval és jogi tanácsadással is segít (Jesuits Global, 2022).

A Szuverén Máltai Lovagrend a következő beszámolókat bocsátotta rendelkezésre

• Az ukrajnai csoport folyamatos támogatást biztosít a különböző ágazatokban, elsősorban az egészséges táplálkozás és az élelmezés területén országszerte, valamint a következő szolgáltatásokat nyújtja:

• • Meleg étel és víz osztása a lvivi főpályaudvaron és autóbusz-állomáson.
  • A háború első heteiben segítség az országhatárokon sorban álló menekültek-
  • Helyi szintű segítségnyújtás megszervezése a menekültek szükségleteinek kielégítése érdekében.
  • Pszichológiai Segítőközpont harminc magasan képzett pszichológussal és pszichoterapeutával.
  • A lakóhelyüket elhagyni kényszerülő, de az országban maradó személyek menedékhelyeinek támogatása.
  • Elsősegélynyújtó tanfolyamok tartása.
  • Mentőautók átadása.
  • Nyári tábor kétszáz háború által érintett (belső menekült és háborús övezetekből származó) gyermek számára.
  • A külföldről érkező humanitárius segélyek szervezése egy csomópontrendszeren keresztül.
• Lengyelország:
  • Kétezer-ötszáz elsősegélynyújtásra kiképzett ember szolgálta orvosi felszerelésekkel az ukránokat a háború első napjai óta. Jelenleg a számuk körülbelül háromezer fő.
  • A sziléziai kórházak és az anini Országos Kardiológiai Intézet együttműködtek a lvivi és az ivano-frankivszki kórházaknak nyújtott összesen egymillió złoty értékű életmentő orvosi felszerelések beszerzésében.
  • A BEforUA (Belgium Ukrajnáért) a Máltai Egészségügyi Szolgálaton keresztül húsz orvosi felszereléssel teli mentőautót, valamint jelentős élelmiszersegélyt adott Ukrajnának.
  • Több mint háromezer embert evakuáltak.
  • Körülbelül kétszázötven ember számára biztosítottak szállást.
  • 249 embert telepítettek át Németországba, Franciaországba és
• Magyarország:^[2]A Magyar Máltai Szeretetszolgálat aktivitásáról az ukraine.maltai.hu weblapon található bővebb információ angol és magyar nyelven, heti bontásban (a szerk.).
  • A Magyar Máltai Szeretetszolgálat huszonhat teljesen felszerelt elsősegélytáskát, orvosi felszerelést és higiéniai csomagokat, valamint élelmiszercsomagokat szállított Ivano-Frankivszkba a helyi máltai szervezetnek.
  • Az ivano-frankivszki segélyszervezet osztja szét az adományokat a Vinnicában, a Mikolajivi régióban és Lvivben dolgozó máltai kollégáknak, akik a háború által közvetlenül érintett embereknek nyújtanak segítséget.
  • Kiterjedt logisztikai hálózat raktárakkal és hatvannyolc adománygyűjtő ponttal országszerte.
  • 183 tonna segélyszállítmány küldése a háború kezdete óta.
  • Ideiglenes szállást biztosítottak 9049 menekült számára.
  • Összesen 52 388 menekültnek nyújtottak segítséget.
  • 21 331 menekültnek segítettek továbbutazni.
• Románia:
  • Az önkéntesek folyamatosan és következetesen dolgoznak az ukrán–román határ három átkelőhelyén: Máramarosszigeten (Sighetu Marmaţiei), Szatmáron (Satu Mare) és Szeretvásáron (Siret, Suceava megye).
  • Szolgáltatások a határátkelőhelyeken:
    • Pszichoszociális támogatás a menekültek számára.
    • Krízisintervenció: meleg pihenőhely.
    • Játszósarok a gyerekeknek.
    • Elsősegélynyújtás.
    • Higiéniai cikkek osztása.
    • Élelmiszerosztás a menekültek számára.
  • A határon kiszolgált kedvezményezettek száma: 11 962.
  • Segélyszállítmányok szállítása Ukrajnába. Kiszállított áruk: élelmiszer és víz: 332 tonna; higiéniai termékek: nyolcvanegy tonna; orvosi felszerelések, elsősegélycsomagok stb.: húsz tonna; takarók és hűtőszekrények: harminckét tonna; ruhák gyermekeknek és felnőtteknek: hat tonna; Ukrajnába irányuló egyéb szállítmányok: száznyolc tonna.
• Litvánia:
  • 58 377 regisztrált személy Litvániában.
  • 59 százalékuk a Foglalkoztatási Szolgálaton keresztül
  • Higiéniai és egyéb termékekre szóló kártyák kiosztása a menekültek részére kiskereskedelmi láncokon keresztül.
  • Összpontosítás az integrációs szolgáltatásokra.
  • Az itt lévő ukrajnai gyermekek több mint 45 százaléka vesz részt az oktatási rendszerben.
  • Kiosztott humanitárius csomagok: 12 932
  • Önkéntesek száma: 9896 – 9986 önkéntes műszak; 20 870 szolgáltatásnyújtás (Order of Malta, 2022).

A Depaul International beszámolói (2022. június 24. és augusztus 5. között)

• A Depaul Ukrajna továbbra is segíti az embereket szerte az országban, a nyugati Ungvártól a keleti Harkivig, valamint Kijev és Odessza között.
• Jelenleg naponta több mint tízezer embernek biztosítanak táplálkozási szempontból kiegyensúlyozott élelmiszerkosarat vagy étkezéseket. Májusban tizenegyezer higiéniai csomagot küldtek Ukrajnába, amelyek szappant, egészségügyi betétet, fogkrémet, pelenkát és más alapvető cikkeket tartalmaztak.
• A téli hónapokban is folytatják az élelmiszerek, higiéniai és orvosi ellátmányok szállítását. Sőt, növelik élelmiszerkosaraik kalóriatartalmát, hogy kielégítsék az emberek további energiaszükségletét. Nagyobb hangsúlyt fektetnek arra is, hogy az embereknek megfelelő menedéket biztosítsanak a túléléshez.
• A Depaul Ukrajna csapata már most arról beszél az emberekkel, hogy mire lesz szükségük a hidegebb hónapokban. Azt hallották, hogy az emberek érthető módon félnek attól, hogy a megrongálódott házak és a megbízhatatlan gáz- és áramellátás miatt nem lesznek képesek melegen tartani magukat. Csapataik a lakások javításával és a melegen tartást segítő tárgyak, például takarók, hordozható fűtőtestek, tüzelőanyag és tűzifa kiosztásával nyújtanak támogatást (Depaul International, 2022).

A Kolumbusz Lovagok beszámolója

• 2022. február 25-én a lovagok egymillió dollárt ajánlottak fel azonnali szétosztás- ra az orosz invázió által érintett ukránok támogatására. A szervezet létrehozta az Ukrajna Szolidaritási Alapot. Az összes adományt az ukrajnai menekültek meg- segítésére fordítják (különös tekintettel a belső menekültekre). A támogatást arra használják fel, hogy ellátást és segítséget nyújtsanak a rászorulóknak Lengyelországban és Ukrajnában. Az egyházakkal és egyéb közösségekkel fenntartott kiterjedt helyi kapcsolatok, valamint a helyi lovagok és önkéntesek hálózatai révén az alapvető erőforrások és szolgáltatások az adományok beérkezését követő órákon belül eljutnak a családokhoz.
• A pénzeszközöket menedék, élelmiszer, orvosi ellátás, ruházat, valamint egyéb humanitárius szükségletek biztosítására használják fel közvetlenül Ukrajnában és a lengyelországi menekültszállásokon keresztül.
• Lengyelországban a lovagok sátrakat állítottak fel a lengyel–ukrán határon, hogy élelmiszert és vizet osszanak a menekülteknek, a rend által a 20. század elején Európában indított „Mindenkit szívesen látunk, mindent ingyen” kampány szellemével összhangban.
• A lovagok együttműködnek az ukrajnai római és görögkatolikus egyházzal, a lengyelországi egyházmegyékkel, valamint a nemzetközi humanitárius segélyszervezetekkel a szükségletek gyors és hatékony kezelése érdekében.
• A lengyel lovagok gyűjtőhelyeket hoztak létre Krakkóban, Radomban és Tomaszów Lubelskiben, ahol orvosi felszereléseket, meleg ruhát és szükségleti cikkeket gyűjtenek és csomagolnak.
• A lengyel püspöki konferencia kérését megelőzve a lengyelországi lovagok adat- bázist hoztak létre a menekülteket befogadó plébániai hívők lakcímeiről és az ilyen plébániai központokról.
• A lengyel lovagok és családjaik már befogadták és elszállásolták azokat a feleségeket és gyermekeket, akiket néhány ukrán lovag küldött a határon át.
• Az ukrajnai Kolumbusz Lovagok helyi vezetőit, köztük az állami megbízottat, az államtitkárt és egy kerületi megbízottat a Lembergi (Lvivi) Főegyházmegye által a humanitárius segélyek koordinálására és szétosztására létrehozott Válság- ellenes Bizottság tagjaivá nevezték ki.
• A lovagok sikere alapján, amelyet a segélyszállítmányok összegyűjtése és Ukrajnába szállítása terén értek el, számos lengyelországi szervezet és vállalat kérte, hogy a jövőben a Kolumbusz Lovagok partnerei lehessenek (Knights of Columbus, 2022).

A Nemzetközi Katolikus Migrációs Bizottság jelentései

• Folytatja a Katolikus Válasz Ukrajnáért Munkacsoport (Catholic Response for Ukraine Working Group, CR4U) koordinálását, beleértve az ENSZ és más multilaterális szervezetek válaszával, valamint a katolikus egyházi szolgálatok válaszával és érdekérvényesítésével kapcsolatos heti tájékoztató dokumentumok elkészítését – lásd az újonnan indított honlapot: www.cr4u.info.
• Szolidaritási látogatás Ukrajnában a munkacsoport nevében, beleértve a Szent Szinóduson összegyűlt ukrán görögkatolikus püspökökkel való beszélgetést és meghallgatást.
• Az Európai Parlament két ülésén felszólalt a katolikus egyház Ukrajnára vonatkozó válaszával kapcsolatban.
• Sürgősségi és pszichoszociáliskapacitás-építési projektek finanszírozása egyházmegyei szinten Ukrajnában.
• Amerikai adományozóktól származó orvosi felszerelések eljuttatásának elősegítése, a Máltai Lovagrenddel és az Egyesült Államok Katolikus Egészségügyi Szövetségével együttműködve.
• Kommunikációs anyagok és interjúk készítése a Katolikus Válasz Ukrajnáért programról (CR4U, 2022).

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE)

Párbeszédet folytat tagjaival, és ukránul beszélő papok, egyházi és világi lelkipásztori vezetők révén együttműködik az ukrán menekültek lelkipásztori ellátásának megkönnyítésében, továbbá ukrán menekült gyermekek és fiatalok körében megrendezett olaszországi nyári táborokat és ifjúsági vezetői programokat támogat.

Az érdekérvényesítés területén a munkacsoport számos tagja csatlakozott más hit által inspirált szervezetekhez, hogy nyilatkozatot adjanak ki az Ukrajnából érkező menekültekről és az ideiglenes védelemről szóló irányelv alkalmazásáról az Európai Tanács sürgős döntésével kapcsolatban: „…az ideiglenes védelemről szóló irányelv aktiválása és a külső határigazgatásra vonatkozó operatív iránymutatások bevezetése az EU– Ukrajna határokon történő határátlépés megkönnyítése érdekében” (Reliefweb, 2022). Üdvözölték az ukrajnai menekültek szükségleteire fordítandó uniós finanszírozás mobilizálását és rugalmasságát. Bátorítónak találták, „hogy az uniós tagállamok pragmatikus megközelítést alkalmaztak az érintettek megsegítésére, például azáltal, hogy lehetővé tették az emberek számára, hogy megválaszthassák, melyik uniós tagállamba mennek”. Sürgették, hogy „minden Ukrajnát elhagyó, védelemre szoruló személy számára lehetővé kell tenni, hogy védelemben részesüljön – származásától, bőrszínétől […] vagy tartózkodási státuszától függetlenül” (Reliefweb, 2022).

2022. július elején az ukrán görögkatolikus egyház püspökei a világ számos országából, akik a lengyelországi Przemyślben tartott Szent Szinóduson találkoztak, meghívták a Katolikus Válasz Ukrajnáért szervezet létrehozóját egy párbeszédre az érdekérvényesítésről, amelyet a munkacsoport tagjaival együttműködve kell folytatni. A püspökök felidézték a sok menekülttől hallott tanúságtételeket a „szeretetteljes és szelíd” gondoskodásról, amelyben a rendházakban, kolostorokban, szemináriumokban, katolikus iskolákban és más intézményekben részesültek, amelyek közül sokat különböző globális, regionális és nemzeti katolikus szervezetek támogatnak. A püspökök rámutattak arra is, hogy több hosszú távú menedéket kell kialakítani, és segíteni kell a lakóhelyüket elhagyni kényszerülőknek és menekülteknek, hogy tisztességes munkalehetőséget találjanak. A püspökök hálájukat fejezték ki azoknak a helyi családoknak, akik megnyitották otthonaikat a kétségbeesett rászorulók előtt, és sürgető reményüket fejezték ki, hogy ugyanezek az anyák és gyermekek segítséget kapnak ahhoz, hogy ismét a családjuk körében élhessenek, és újból együtt lehessenek férjükkel és fiaikkal, akik Ukrajnában maradtak, hogy rendelkezésre álljanak a katonai szolgálatra (McNally, 2022). A munkacsoport tagjai most beépítik ezeket az üzeneteket a kormányzati és kormányközi jogalkotó és politikai döntéshozó szervekhez intézett két- és többoldalú felhívásaikba.

Az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) figyelemmel kísérte és támogatta az Európai Parlament és az Európai Unió különböző intézményei körében zajló érdekérvényesítést az ukrán menekültekkel való méltányos bánásmóddal kapcsolatban, valamint az ukrajnai helyzet békés rendezésére irányuló párbeszédet. 2022. június 17-én e bizottság felszólította az európai vezetőket, hogy „ne hagyjanak fel a háború befejezésére irányuló erőfeszítéseikkel a szabad, biztonságos és nemzetközileg elismert határain belül maradó, független Ukrajna érdekében […] [és] valósítsák meg az unió hiteles bővítési folyamatát” (COMECE, 2022: 1).

Lehet-e egyáltalán a béke építésére gondolni egy értelmetlen háború közepette?

Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában kijelenti, hogy „egyetlen személy sem képes boldog mértéktartásban kibontakozni, ha nincs békében önmagával […]. A lelkiség megfelelő felfogásának az is része, hogy kitágítjuk felfogásunkat a békéről, az ugyanis sokkal több, mint a háború hiánya” (Ferenc pápa, 2015: 225). Továbbá emlékeztet Lisieux-i Szent Teréz felhívására, hogy „a szeretet kis útján járjunk: ne szalasszuk el egy kedves szó, egy mosoly vagy bármilyen, békét és barátságot árasztó apró gesztus lehetőségét. Az átfogó ökológiához a mindennapi élet egyszerű gesztusai is hozzátartoznak, amelyek megtörik az erőszak, a kizsákmányolás és az önzés logikáját” (Ferenc pápa, 2015: 230).

Ezt a bölcsességet láttam kibontakozni a szemem előtt a közelmúltban tett ukrajnai látogatásom során. Ott láttam és hallottam a lakhelyüket kényszerből elhagyó embereket, akik a családjuk és „otthoni” közösségeik elvesztésétől rettenetesen szenvedtek, mégis képesek voltak mosolyogni, és hálát adni azért a szeretetteljes és együttérző fogadtatásért, amelyet azoktól kaptak, akik fizikai, érzelmi és lelki szükségleteiket szolgálták. A különböző zsidó-keresztény vallási hagyományokhoz tartozó, katolikus/ortodox/protestáns/zsidó, de még a nem hívő emberek is megtalálták a közös köteléket esendőségükben, de abban a békében is, amelyet a „szeretet kis útja” által tapasztaltak meg ideiglenes otthonaikban. Egy nő elmesélte nekem, hogyan menekült rémülten a bombázások elől a szülővárosából, és hogy milyen vendégszeretetben részesítették őt, családja többi tagját és sok más lakhelyét elhagyni kényszerülő személyt egy zsúfolt plébánián, amely egyébként épp elég kényelmes lett volna a helyi plébánián szolgáló két pap számára. Könnyek közt mesélte el, hogy idős édesanyja nem sokkal azután, hogy megérkeztek a plébániára, nagyon rosszul lett, és elmondta, hogyan vitte le a pap a földszintre, és hogyan kért neki orvosi segítséget a helyi kórházban. Megosztotta afölött érzett bánatát, hogy a sürgős orvosi segítség sem tudta megmenteni édesanyja életét. Ezután gyorsan kifejezte: elfogadja, hogy szeretett édesanyja békésen halt meg, és most a mennyben élvezi az örök békét. Megosztotta mély háláját azért is, hogy a házigazda pap megengedte neki, hogy a kutyáját is ott tartsa a plébánián, mondván, hogy „végül is a kutya is a családom része”.

Annak ellenére, hogy emberek egyéni szinten képesek arra, hogy a béke és az elfogadás álláspontjára jussanak, joggal merülhet fel a kérdés, hogy valóban lehetséges-e strukturált és tartós békét, illetve megbékélést elérni olyan nemzetek között, amelyek nyílt háborút és pusztítást folytatnak egymás ellen. Habár Ferenc pápa teljesen elismeri az ukrán nép „mártíriumát”, és nyíltan beszél róla, fáradhatatlanul imádkozik és nemzetközi párbeszédre szólít fel annak érdekében, hogy a szembenálló felek békére jussanak az ukrajnai és világszerte a többi konfliktussal és erőszakkal járó helyzetben. Hallottuk szenvedélyes kérését 2022. március 6-án:

„Ukrajnában a vér és a könny folyói áramlanak. Nem pusztán katonai műveletről van szó, hanem háborúról, amely halált, pusztítást és nyomort hint el. Egyre magasabb az áldozatok száma, csakúgy, mint a menekülteké, különösen az anyáké és gyermekeké. Ebben a meggyötört országban óráról órára drámai módon növekszik a humanitárius segítségnyújtás szükségessége. Szívből kérem a humanitárius folyosók tényleges biztosítását, a segélyek garantálását és az ostromlott területekre való bejutás megkönnyítését, hogy létfontosságú segítséget nyújthassunk a bombák és a félelem által elnyomott testvéreinknek. […] Mindenekelőtt kérem, hogy hagyják abba a fegyveres támadásokat, s a tárgyalások – és a józan ész – kerüljenek előtérbe. És a nemzetközi jogot ismét tartsák tiszteletben!” (Tornielli, 2022).

2022. március 25-én a Szentatya imájában felajánlotta Oroszországot és Ukrajnát Szűz Mária szeplőtelen szívének:

„Irgalom Anyja, hányszor megtapasztaltuk a te gondviselő gyöngédségedet, jelenlétedet, amely visszahozza a békét, mert te mindig Jézushoz, a Béke Fejedelméhez vezetsz bennünket. De mi letévelyedtünk a béke útjáról. Elfelejtettük a múlt század tragédiáinak tanulságát, a  világháborúkban elesettek millióinak áldozatát. Figyelmen kívül hagytuk az elkötelezettségeket, amelyeket a nemzetek közösségeként vállaltunk, és eláruljuk a népek békeálmait és a fiatalok reményeit. […] Rajtad keresztül áradjon a Földre az isteni irgalmasság, és a béke édes dobogása ütemezze ismét napjainkat” (Vatican News, 2022).

Ferenc pápa ritkán mulasztja el az alkalmat, hogy a heti általános kihallgatásokon, a Regina caeli és az Úrangyala imádságokon, valamint a világ vezetőivel való találkozóin a béke építésére, a párbeszéd és a tárgyalások előrehaladására buzdítson, mint például 2022. július 17-i üzenetében: „Mindig közel állok a mártíromságot szenvedő ukrán lakossághoz, akikre nap mint nap záporoznak a rakétacsapások. Hogy nem lehet meg- érteni, hogy a háború csak pusztulást és halált okoz, szétválasztja a népeket, megöli az igazságot és a párbeszédet? Imádkozom és remélem, hogy minden nemzetközi szereplő valóban a tárgyalások újraindításán fog dolgozni, nem pedig a háború értelmetlenségének szításán” (Ferenc pápa, 2022b).

A Szentatya már azzal kapcsolatban is kimutatta heves érzékenységét, hogy a háború a jelenlegi korban a globális hatások szörnyűséges kockázatát, köztük a nukleáris balesetek vagy a nukleáris fegyverek szándékos használatának kockázatát is magában hordozza. 2019-es hirosimai látogatása során és korábban is számos alkalommal a fegyverkezési verseny befejezésére szólított fel:

„A béke és a nemzetközi stabilitás összeegyeztethetetlen azzal, ha megpróbálnak egymás elpusztítására vagy a teljes megsemmisülés veszélyétől való félelemre alapozni. A békét és a nemzetközi stabilitást csak a szolidaritás és az együttműködés globális etikája alapján lehet elérni egy olyan jövő szolgálatában, amelyet a ma és a holnap egész emberi családjában az egymásrautaltság és a közös felelősség határoz meg. Itt, ebben a városban, amely szemtanúja volt egy nukleáris támadás katasztrofális humanitárius és környezeti következményeinek, soha nem szólalhatunk fel elégszer a fegyverkezési verseny ellen. Az olyan értékes erőforrásokat pazarol el, amelyeket jobban fel lehetne használni a népek egységes fejlődésének javára és a természeti környezet védelmére. Egy olyan világban, ahol gyermekek és családok milliói élnek embertelen körülmények között, az egyre pusztítóbb fegyverek gyártásából, korszerűsítéséből, karbantartásából és értékesítéséből származó vagyonok és az erre pazarolt pénz égbekiáltó szégyen” (CNA, 2019).

Az ukrajnai helyzettel kapcsolatban Ferenc pápa ismét riadót fúj a nukleáris fegyverek bevetésével való fenyegetés ellen, nem is beszélve felhalmozásukról az értelmetlen fegyverkezési verseny során. A közösségi médiához folyamodott, és 2022. augusztus 1-jén a következő tweetet indította el a Twitteren: „A nukleáris fegyverek (#NuclearWeapons) használata, valamint puszta birtoklása is erkölcstelen. A hamis biztonságérzet és a »terror egyensúlyának« védelmére és biztosítására irányuló kísérlet a népek közötti kapcsolatok megmérgezéséhez vezet, és akadályozza a valódi párbeszédet. #NPTRevCon” (Ferenc pápa, 2022c).

A Szentatya határozottan kifejezett aggodalma ismét profetikusnak tűnt, mivel alig egy héttel később Ukrajnában a zaporizzsjai nukleáris komplexumot bombatámadás érte, és nemzetközi riadalmat keltett, hogy az erőmű feletti ellenőrzésért folytatott harc globális katasztrófát idézhet elő. Ez arra késztette António Guterrest, az ENSZ főtitkárát, hogy kijelentse: „Egy atomerőmű elleni támadás öngyilkos dolog. Remélem, hogy ezek a támadások véget érnek” (UN News, 2022). Véletlen egybeesés folytán Guterres úr részt vett Japánban a hirosimai bombázás idei megemlékezésén, ahol szintén nagy szenvedéllyel jelentette ki: „Az emberiség töltött fegyverrel játszik […] A geopolitikai helyzet radikalizálódásának vagyunk tanúi, és ezért a nukleáris háború veszélyéről nem tudunk teljesen megfeledkezni” (France 24, 2022). Ezt követően augusztus 8-án, az ENSZ székházában a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló vita során a Szentszék küldöttségvezetője kijelentette:

„A Szentszék szerint az atomenergiát csak békés célokra szabad felhasználni. A nukleáris technológia a rák kezelésével, a terméshozamok javításával, a vízkészletek kezelésével és védelmével, valamint az óceánok szennyezésének ellenőrzésével hozzájárult a fenntartható fejlődéshez […]. Mindezen eredmények ellenére a nukleáris technológia elterjedése nem zajlott problémamentesen. Az atomenergia békés célú felhasználásának biztosítása azt jelenti, hogy az atomenergia, az orvostudományi és kutatási létesítmények nem lehetnek egy háború célpontjai. Nem szabad, hogy „piszkos bombákat” hozzanak létre, vagy sugárszennyezést okozzanak a helyi közösségeknek és a környezetnek, károsítva a jelen és a jövő generációkat. Ennek fényében a Szentszék először is emlékeztet arra, hogy a genfi egyezmények I. jegyzőkönyve tiltja az atomerőművek elleni támadásokat, és sürgeti, hogy a polgári objektumok, köztük a nukleáris létesítmények védelme továbbra is elsőbbséggel szerepeljen a nemzetközi napirenden. Ezeknek az erőfeszítéseknek a háborúk és konfliktusok másodlagos következményeire is reagálniuk kell, amelyek a fegyverek elhallgatása után még sokáig fennmaradnak” (Caccia, 2022).

Természetesen Ferenc pápa is tisztában volt azzal, hogy a gabonaraktárak és az ukrán kikötők orosz blokádja miatt a globális éhezés és éhínség súlyosbodhat. Az ENSZ Élelmezési Világprogramja, illetve Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete már korábban is figyelmeztetett egy ilyen válságra, például az alábbi nyilatkozatban: „Jelenleg Ukrajna gabonasilói tele vannak. Ugyanakkor világszerte negyvennégymillió ember menetel az éhhalál felé […]. Meg kell nyitnunk ezeket a kikötőket, hogy az élelmiszerek be- és kijuthassanak Ukrajnából […]. A világ ezt követeli, mert világszerte több százmillió ember függ az ezeken a kikötőkön keresztül érkező élelmiszerektől” (Caccia, 2022). Maga a Szentatya a következő felhívást tette közzé ezzel kapcsolatban: „Nagy aggodalomra ad okot a blokád az Ukrajnából származó gabonával szemben, amelytől emberek millióinak élete függ, különösen a legszegényebb országokban. Szívből kérem, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést a kérdés megoldása és az élelemhez való egyetemes emberi jog biztosítása érdekében. Kérem, ne használják a búzát, ezt az alapvető élelmiszert háborús fegyverként!” (Ferenc pápa, 2022d).

Később, a gabonaszállítmányok megindulásakor, amelyet az Oroszország és Ukrajna közötti, az ENSZ főtitkára és a török kormány által közvetített közelmúltbeli megállapodás tett lehetővé, Ferenc pápa megragadta az alkalmat, hogy pozitívabb hangnemben rámutasson: a fokozott párbeszéd további előrelépéshez vezethet a béketeremtésben: „Szeretném üdvözölni a gabonával megrakott első hajók indulását az ukrán kikötőkből. Ez a lépés azt mutatja, hogy lehetséges a párbeszéd és konkrét eredmények elérése, amelyek mindenki számára előnyösek. Ezért ez az esemény a remény jelének tekinthető, és őszintén remélem, hogy ezen az úton haladva véget vethetünk a harcoknak, igazságos és tartós békére juthatunk” (Watkins, 2022).

Végezetül tegyük hozzá buzgó és állandó imánkat: „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, dona nobis pacem… Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét!”

Fordította: Solymári Dániel

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Az esszé a gyászról és feldolgozásáról szól. Arról a természetes és egészséges lelki folyamatról, amely bármilyen érzelmi veszteséggel járó életeseményt követ. Megmutatja azokat a veszteségeket, amelyek után a halálon kívül jellemzően gyászolunk. Leírja a gyász tipikus jellemzőit és a feldolgozatlan gyász jeleit. Végigvezet azokon az eszközökön, amelyekkel sikertelenül megpróbáljuk feldolgozni a gyászt. Részletesen leírja a Gyászfeldolgozás Módszer® folyamatát, bemutatva azokat a lépéseket, amelyeken gyászolóként és segítőként végig kell haladnunk, hogy feldolgozhatóvá váljanak korábbi és jövőbeni veszteségeink. Az esszé személyes, közvetlen hangvétele a gyász mindenkit érintő jellegét kívánja érzékeltetni, és azt, hogy életünk szerves részeként van jelen a mindennapjainkban.

 Kulcsszavak: gyász, gyászfeldolgozás, veszteség, halál, feldolgozatlan gyász

Ez az esszé egy rendkívül összetett, természetes és egészséges lelki folyamatról szól, amely mindannyiunk életének a része, a születésünktől kezdve. Megtapasztaltuk a múltunkban, megéljük a jelenünkben, és a jövőnkben is így lesz, még ha sokszor nem is vagyunk tisztában vele, hogy mi történik velünk. A magyar nyelvben egy olyan szavunk jelöli ezt a folyamatot, amelyet meghallva azonnal beszűkül a figyelmünk. Pedig az a lelki folyamat, amelyet a számunkra jelentős érzelmi veszteséget kiváltó változásokat követően élünk át, bővelkedik az érzésekben és az egyedi jellemzőkben.

Szeretnénk, ha a kedves olvasó felidézne magában egy olyan rossz élményt, amelyre úgy emlékszik, hogy gyökeresen megváltoztatta az életét. Nem szükséges, hogy jelentős legyen, és az sem, hogy bárki más tudjon róla. Lehet csalódás, költözés, válás, de akár csak egy veszekedés, egy döntés vagy a rádöbbenés az életünk bizonyos pontján arra, hogy innentől minden másképp lesz, vagy éppen arra, hogy már soha nem lesz másképp. Lehet ilyen élmény valakinek az elvesztése, de lehet valakinek a születése vagy meg nem születése, valaki pótolhatatlanságának megérzése is. Volt ilyen? Olyan intenzív élmény volt, hogy maga elé tudja idézni azt a napot és azt a helyet, amikor és ahol átélte? Ha akarja, még az illatokat és hangokat is képes érezni? Mindannyiunk életében voltak és lesznek ilyen élmények, függetlenül attól, hogy hol és milyen körülmények között nőttünk fel, hány évesek, milyen neműek vagy vallásúak vagyunk. Ha segítőként dolgozunk, sok emberrel találkozunk munkánk során, akik épp akkor élik át ezeket a sorsfordító változásokat. Kollektív változásélményeink, mint például a történelmi veszteségek, járványok, háborúk, sokunk életében hozhatnak egyidejű változást. A hasonló élmények átélése valamiféle sorsközösséget is teremt azok között, akik megélik ezeket. E megtapasztaláson alapulnak a sorstársi segítő közösségek.

Az Amerikai Egyesült Államokban több évtizeddel ezelőtt két fiatalember, John W. James és Russell Friedman a saját életükben átélt sorsfordító veszteségélmények – haláleset, válás, gazdasági csőd – hatására kezdtek el foglalkozni azzal, hogy mit kellene tenniük azért, hogy jobban legyenek. Telt az idő, próbáltak a munkába temetkezni, elterelni a figyelmüket mással, és meghallgattak minden jótanácsot, de úgy találták, hogy sem az ismert, sem a felkínált eszközök nem voltak elégségesek: kavargó érzéseiken, csalódottságukon nem tudtak segíteni, nem lelték a továbblépés mikéntjét. Összefogtak hát, és sok ezer hasonló helyzetben lévő emberrel folytatott egyeztetés eredményeként kidolgoztak egy módszert, amely nem csupán hatékony technikát nyújtott, hanem paradigmaváltást is eredményezett a veszteségeket követő lelkiállapot megértésében és feldolgozásában (James–Friedman, 2011). Arra a következtetésre jutottak, hogy az a lelki folyamat, amelyet a jelentős érzelmi veszteséggel járó változást követően élünk át, nem más, mint a gyász. A gyász tehát nem kizárólag halálesethez köthető, hanem minden olyan változáshoz az életünkben, amely érzelmileg jelentősen megérintett bennünket. Maga a változás lehet akár pozitív előjelű is, mint például a házasságkötés, a gyerekszületés, a diploma átvétele vagy egy új helyre költözés, de mivel ezek is magukban rejtik a veszteség lehetőségét, gyász is követheti őket. Az új ház lehet szép és tágas, mégis gyászoljuk a régi, kuckós otthonunkat, ahol sok szép emléket őriztünk a kicsi gyerekeinkről, és kedves volt a szomszéd. De még akkor is gyászolhatunk, ha a rossz szomszédi viszony beárnyékolta az életünket: a megküzdés egy nehéz élethelyzettel és az ez idő alatt szerzett örömteli pillanatok is lehetnek olyan kedvesek számunkra, hogy a nehéz élethelyzet ellenére ellentmondásos érzésekkel gyászoljuk azt a helyet, időszakot.

A fentebb említett emlékre gondolva talán azt is fel tudja idézni, hogy mit érzett akkor? Valószínűleg többféle érzés kavargott a szívében a félelemtől a kétségbeesésen át a reményig, attól függően, hogy mit jelentett önnek az a konkrét veszteség éppen akkor, mi előzte meg, és mi kapcsolódhatott ehhez a változáshoz. Sok minden eszébe jutott?

Szándékosan nem a gyász fogalmának kifejtésével kezdtük írásunkat, mert a gyász szóhoz a kollektív képzetünkben elsődlegesen és egyelőre mindent felülíró módon a halál élménye és a fájdalom érzése tapad. E cikk íróinak egyik feladata kitartó munkával elérni, hogy mind a szakemberek körében, mind a köznyelvben a gyász szó jelentése a kiváltó élmények és az érzések tekintetében is kibővüljön. Fontos tudnunk, hogy saját életünk bármely érzelmileg számunkra fontos elemének a megváltozása, bármilyen egyedi életesemény, élmény, felismerés és érzelmi veszteség kiválthatja a gyászérzést, amely nem csak a fájdalomból áll.

Miért fontos megértenünk, hogy nem csak halálesetet követően gyászolunk?

Mert sokszor gyászolunk: ellentmondásos érzéseket érzünk, és magunk sem tudjuk, mi van velünk. Kibillenünk az egyensúlyunkból, és mivel nem tudjuk, hogy gyászolunk, lehet, hogy olyan döntéseket hozunk, amelyek további jelentős változásokat idéznek elő, így mi magunk növeljük a feldolgozandó terhünket. A válással egybekötött költözés után például nem biztos, hogy jól viselünk még egy munkahelyváltást is. Ugyancsak fontos, hogy jellemzően nem egyedül vagyunk, amikor gyászolunk, a gyászunk nemcsak ránk hat, hanem a környezetünkre is, és viszont. A hozzánk tartozók egy halálesetnél még tisztában vannak azzal, hogy a gyász jelenségével kell megküzdenie a családnak, ugyanakkor egy szakítás, költözés, a házasság elsiratása, az egészség elvesztése vagy például a gyermektelenség elfogadása esetén már nem biztos, hogy mindenki tudja, a gyász lelki folyamata játszódik le bennünk. És mindezt tetézi, hogy a hozzánk tartozók is gyászolnak: a mi korábban nem gyászoló énünket, és velünk együtt azt, amit elveszítettünk. Például a szülők lányuk/menyük gyermektelensége esetén a meg nem született unokáikat.

A Gyászfeldolgozás Módszer® (a továbbiakban: Módszer) kidolgozói több mint negyvenféle olyan veszteséget tudtak megkülönböztetni, amelyek után jellemzően gyászolunk. A teljesség igénye nélkül ezek a következők: prenatális halálesetek (vetélés, abortusz, lombikos beültetés elvesztése), meddőség, szakítás, saját válás, szülők válása, haláleset, kisállat elvesztése, költözés, iskola befejezése, gyerekek kirepülése, örökbefogadás, örökbefogadottság, árvaság, a kapcsolat megromlása számunkra fontos emberekkel (barát, szülő, gyerek, nevelőszülő, nagyszülő, edző, tanár, kolléga stb.), munkahely elvesztése, karrier/karrierálom megtörése, baleset, betegség, menopauza, haza elvesztése, egzisztencia elvesztése, bizalomvesztés, testi/lelki abúzus, az önbecsülés, magabiztosság, fontosság elvesztése, a hit elvesztése, fogyatékosság stb.

A gyász valódi természetének nem ismerete magában hordozza a feldolgozatlanság lehetőségét, a feldolgozatlan gyász pedig lelki és testi betegségeket okozhat. Egy életesemény rendkívül összetett veszteségélményt jelenthet, illetve egy veszteség kiváltója lehet további veszteségélményeknek is. Egy válás például dominószerűen kiválthatja a társ elvesztésén túl a bizalom, a gyerekek, az otthon, az önbecsülés, az egzisztencia, a munkahely, az egészség, a szerethetőség, a hit, a remény és a motiváció elvesztését is, ahogy azt a segítőszakmákban dolgozók számos alkalommal megtapasztalhatják a hajléktalan gondozottak esetében. Később szó lesz arról is, hogy a függőségek kialakulásában is jelentős szerepe lehet a feldolgozatlan gyásznak. A gyászról való tájékozottság segít abban, hogy felismerjük magunkon a gyász, illetve a feldolgozatlan gyász jeleit, és felismerjük a gondjainkra bízott embereknél is, akiknek akár hozzátartozóként, akár szakemberként a segítségére lehetünk.

Melyek ezek a gyászjellemzők?

A gyászérzés nem egyfajta érzés, hanem sokféle, akár merőben ellentétes érzésnek az összessége. Léteznek tipikus gyászreakciók, de a gyász talán egyik legfontosabb jellemzője, hogy minden gyász és minden gyászoló egyedi. A gyászérzéseink erőssége és minősége nem hasonlítható össze másokéival. Nem érezhetjük, nem tudhatjuk, hogy a másik ember mit érez, csak a saját érzéseinkkel lehetünk tisztában. Amiben talán hasonlóképpen reagálunk, az az alvás és az evés megváltozása. Vagy kevesebbet, vagy többet eszünk és alszunk, mint szoktunk. Jelentősen romlik a koncentrációs képességünk, minek következtében a gyászt kiváltó eseményt követően gyakrabban történnek velünk kisebb-nagyobb balesetek. Jellemző gyászreakció, amely sok családi konfliktust is eredményezhet, az elérzéstelenedettség érzése, amikor azt érezzük, hogy nem érzünk semmit. A gyász e reakcióját nem ismerők körében egyfajta érzéketlenségnek is hathat ez az állapot, és lelkiismeret-furdalással is társulhat az átélője részéről. A gyász további nagyon fontos jellemzője, hogy mindig kiváltja valami, aminek hatására elönt minket a gyászérzés: ez a hullámzó jelleg lehet nagyon intenzíven váltakozó, időben rendkívül elnyúló is. Eszünkbe jut egy emlék, egy illat, vagy történik egy újabb esemény, amely emlékeztet a hiányra, és a hullámzás újraindul. Ez a jelleg a feldolgozatlan gyászban is megvan, és akár váratlanul, évekkel a gyászesemény után is kiváltódhat egy mély gyászhullám, ami meglehetősen ijesztően hathat a gyászolóra. A feldolgozatlanul maradt gyászfolyamatok hatnak egymásra. Ez több képszerű hasonlattal is érzékeltethető. Ahogy egy jéghegy nagy része a vízfelszín alatt van, úgy csak a jelenünk gyászeseménye van a felszín felett, és feldolgozatlan gyászaink szinte észrevétlenül a mélyben húzódnak. A Módszer képviselői az életet gyakran egy kerthez hasonlítják, amelyben feldolgozatlan gyászaink a kinyílni szándékozó virágainkat, örömeinket, boldogságunkat megfojtó, azoktól a vizet és fényt elszívó gazok. De elképzelhetjük magunkat egy gyászhátizsákot hordva, amelyben születésünk óta gyűlnek a feldolgozatlan gyászélményeink. Némelyik könnyű, némelyik nagyon nehéz. A hátizsák végül olyan súlyossá válhat, hogy alig bírunk továbblépni, és az is lehet, hogy még egy kisebb veszteség már nem fér bele, és kiborul az egész. A szunnyadó vulkán képe szerint a feldolgozatlan veszteségek váratlanul kitörhetnek, és az is lehetséges, hogy a jelenben átélt veszteség kiváltja régi, feldolgozatlan gyászfolyamataink egyidejű reakcióját, ami egy érzelmi kataklizmával is felérhet. A gyásszal járó élményeink hatása egymásra rakódik, ami jelentős befolyással lehet jelenlegi életünkre.

Természetesen adódik a kérdés, hogy meddig tart a gyász

A hagyományos közösségekben a gyász jelenségét nem csak a halálesetekhez kötötték. Jól mutatja ezt, hogy a menyasszony kiadásánál vagy a katonasághoz való bevonulásnál is ugyanazt a siratási szertartást folytatták le, mint egy halálesetnél. Voltak tehát olyan életesemények, amelyek alkalmával közösségi szinten elismerték az élet jelentős, érzelmi veszteséggel együtt járó megváltozását. A siratás során teret és időt adtak az érzelmek kifejezésének, jogot adtak a szomorúságnak, a fájdalomnak és az elgyengülésnek. Az átmenetet segítő szokások a változásról való érzelmi kommunikációt is lehetővé tették, és a fizikai terhelést tekintve is adtak időt a megerősödésre. Az anyává válás gyermekágyi hat hete vagy a komatál rendszere a változásban való átállást is segítette az anyának és a családnak. A viseletek is jelezték a közösség számára, hogy ki milyen életállapotban van, és ezek a külső jelzések elvárást is támasztottak a közösség felé arra vonatkozóan, hogy tartsák tiszteletben az adott állapotot. A gyászév nem kiüresedett fogalom volt, hanem a haláleset után a közösség egy évig tartó fokozott figyelme a gyászoló iránt.

Napjaink individualizált társadalmában ez nem így történik. A halál okozta és más veszteséget követő gyásznak a legellentmondásosabb viszonya az idővel van. Miközben valamennyi időre szüksége van a gyásznak, nem az idő oldja meg a feldolgozást. Nem a gyászév segít, hanem az ez idő alatt kapott figyelem, törődés, a gyászoló önmagáért végzett cselekvései. A gyász elkezdődhet egy konkrét esemény bekövetkezése előtt is, például a haldokló kísérése során vagy válás előtt a már tönkrement kapcsolat elgyászolásával, vagy azzal, hogy az áldott állapot hónapról hónapra elmarad. A visszafordíthatatlan változást (egy haláleset, a válás kimondása, a meddőség elfogadása, az örökbefogadás mint egyetlen járható út elfogadása, egy titok megtudása stb.) követően olyan általánosan igaznak vélt tévhitek és rossz gyakorlatok nehezítik a feldolgozást, amelyeknek gyászolóként és hozzátartozóként egyaránt áldozatává válunk.

Melyek azok a tévhitek és rossz gyakorlatok, amelyek nehezítik a feldolgozás megkezdését?

Ilyen jellemző tévhit, hogy pótolni tudjuk a hiányt („Minden ujjadra kapsz egy másikat!”), legyünk erősek („Ne bánkódj, ott van még az örökbefogadás!”), vagy nem is jogosak az érzéseink („Jobb lesz neked nélküle!”). Haláleset után jellemző megjegyzés a gyászoló érzéseinek semmibevétele („Jobb így neki!”), a szomorúság eltitkolására („Ne sírj, ő sem ezt akarná!”) és a továbblépésre buzdítás („Fiatal vagy, lesz még másik!”). A gyász hullámvasútján száguldó, egymásnak ellentmondó érzések között hánykolódó gyászoló – aki sokszor maga sem tudja, hogy gyászol – a sok tanács és megjegyzés hatására elkezd kételkedni az érzéseiben, majd egy idő után bezárkózik, és végül úgy tesz, mintha minden rendben lenne: egyre kevésbé, végül pedig semennyire nem osztja meg nem múló rossz érzéseit a környezetével. Napjainkban a gyász, a szomorkodás, az elgyengülés, a segítségkérés nem elfogadott viselkedés. A siker, az örömök, a fiatalság és a szépség hajszolása közben kisírt szeműnek, szomorkodónak, elkeseredettnek, kimerültnek lenni közvetlenül a veszteségélményt követően még lehetséges, de a környezet hamar elvárja, hogy foglaljuk el magunkat valamivel, és lépjünk előre, mert „az élet megy tovább”. Bizonyára a kedves olvasó is hallotta már érdemként említve, hogy egy özvegy „milyen jól tartja magát”, és lassan már kis fekete szalaggal sem jelezzük a temetés után egymás számára a haláleseti gyászunkat. Ha még halálesetet követően sincs terünk és időnk a gyászra, milyen eszközeink lehetnének arra, hogy elgyászoljuk az elveszített álmainkat, a háborúban hagyott egzisztenciális biztonságunkat vagy az anyaság iránt táplált reményünket?

A környezetünk elvárása, hogy legyünk jobban, vagy ha nem is így érzünk, legalább tegyünk úgy

Pótoljuk a hiányunkat, házasodjunk újra, szüljünk másik gyereket, fogadjunk örökbe, legyen új párkapcsolatunk, új kutyánk, új barátunk, kezdjünk új életet… Feldolgozatlanul hagyott gyászunk azonban meggyengíti a szeretetre és boldogságra való képességünket is, és a szívünk mélyén nem tudjuk, hogyan lépjünk tovább érzelmileg.

De nemcsak a környezet kívánja így, a gyászoló is szeretne jobban lenni, és egyéb híján előveszi azokat az eszközeit, amelyek korábban segítették abban, hogy jól érezze magát: úgynevezett átmeneti energiafelszabadítók után nyúl, melyek időlegesen ugyan elterelik a figyelmét a nehéz érzésekről és valóban enyhülést hoznak, ám valójában az érzések elfedésére szolgálnak. A legrosszabb esetben újra és újra ezekhez fordulnak a feldolgozás más útját nem találó, lelkileg szenvedő emberek. Ezen a ponton lép be a folyamatba a függőség kialakulásának lehetősége. Tipikus energiafelszabadító ugyanis az alkohol, a drog, a fantázia világába menekülés (könyvek, filmek stb.), a vásárlás, az elszigetelődés, az extrém sport, a düh és a dühkitörés. Ez utóbbi feszültségcsökkentő szerepével átmenetileg még segítheti is a gyászolót, de jelentősen rombolja társas kapcsolatait.

Mivel az átmeneti energiafelszabadítók sem jelentenek valódi segítséget az érzelmi nehézség feldolgozásában, a gyászoló a legerősebb tévhitbe kapaszkodva kiengedi a kezéből az irányítást: elkezdi várni, hogy az idő segítsen. Mivel környezete is abban erősíti meg, hogy az idő segít, a gyászoló a körülmények és események, a tévhitek, a használ- hatatlan, elsősorban az intellektusnak szóló tanácsok, az átmeneti energiafelszabadítók után az idő áldozatává válhat. Az időbe kapaszkodás segíthette annak a téves megállapításnak is az általános elterjedését, mely szerint a gyásznak úgynevezett szakaszai vannak. Ha ez igaz lenne, valóban nem volna más dolga a gyászolónak, mint kivárni az időben következő szakaszt. Sajnos azonban a gyásznak nincsenek lineáris szakaszai. A halálos megbetegedés elfogadásának Elisabeth Kübler-Ross (Kübler-Ross–Kessler, 2005) által leírt szakaszai tévesen átkerültek a gyász területére, ott azonban nem állják meg a helyüket. A gyász addig tart, amíg fel nem dolgozzuk.

Honnan tudhatjuk, hogy feldolgozatlan gyásszal élünk együtt?

A gyász természetének megismerése elsősorban azért fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a haláleseten kívül is gyászolhatunk. Jelezheti ezt számunkra a korábban felsorolt veszteségek múltbéli átélése, vagy a jelenben megélt jelentős érzelmi reakciónk, amellyel egy változásra, történésre reagálunk. Jelezhetik a tipikus gyászreakciók, valamint az is, ha érzelmeink elfedésére elkezdjük intenzíven használni azokat az átmeneti energiafelszabadítókat, amelyeket ritkábban vagy egyáltalán nem szoktunk használni, de sajátos eszközöket is kifejleszthetünk arra, hogy eltereljük a figyelmünket az érzéseinkről. Ilyen szokatlan energiafelszabadító szokás lehet, ha folyamatosan másokon segítünk, és magunknak, a saját érzéseinknek sem időt, sem figyelmet nem szentelünk. Sok esetben a veszteséget átélők tudják, hogy kibillentek az egyensúlyukból, és azt hiszik, hogy depressziótól szenvednek. Fontos tudni azonban, hogy a gyász nem azonos a depresszióval, ugyanakkor a feldolgozatlan gyász okozhat depressziót. A gyászoló képes az örömre, a hangulata hullámzó, ellentétben a depressziós ember akár folyamatosan rossz kedélyállapotával. A feldolgozatlan gyász jele lehet a múltban élés, amikor egy korábbi eseményt és az arra adott válaszainkat, reakcióinkat fejben újra és újra lejátsszuk, de jele lehet egy kapcsolat feldolgozatlanságának a személy piedesztálra emelése vagy démonizálása is. A feldolgozatlan gyász rendkívül sok energiát vesz el, és a múltfókuszú gondolkodás, illetve a jövőtől való félelem kibillent bennünket a jelenünkből.

Ha úgy érezzük, hogy bőven van a veszteséghátizsákunkban, de nem akarjuk tovább hordozni, hogyan tegyük le?

A Módszer kidolgozásánál az amerikai központ alapítói a gyász egyediségéből indultak ki: olyan strukturált, a gyászoló által elvégzett feladatokon alapuló cselekvésprogramot alakítottak ki, amely alkalmas az egyediség kezelésére. A Módszer túlmutat a veszteségtörténetek elmesélésére fókuszáló, homogén veszteségeket feldolgozó gyászcsoportok módszerén. A gyászolók körében folytatott kutatás és sok ezer gyászolóval folytatott közös munka alapján megállapították, hogy a feldolgozatlanságot a ki nem mondott, be nem teljesített érzelmi kommunikáció okozza: az a sok ki nem mondott érzés, amelyet a gyászoló a szívében hordoz, de talán soha meg sem fogalmazta őket, vagy megfogalmazta ugyan, de feszítik belül. Az érzelmi kommunikáció hiányát a környezet reakciója tovább növeli azzal, hogy a gyászoló a benne rekedt érzelmi mondanivalót meg sem próbálja szavakba önteni, megformálni és különválasztani, hanem a gyász egyetlen nagy fájdalomként van jelen, amelyet legrosszabb esetben a teste kezd el kommunikálni, és megbetegszik. A Módszer összességében a gyászoló szívében élő gyászérzések feltérképezésére és felszabadító érzelmi kommunikációjára nyújt lehetőséget azáltal, hogy a gyászoló a feladatok elvégzése során megismeri az érzéseit, majd megfogalmazza és kimondja őket egy meghatározott nyelvezetben megírt, majd felolvasott levél formájában. De a levél megírásához hosszú út vezet.

Mi a feldolgozás útja?

A Módszer programjában a résztvevők megismerkednek a gyász valódi természetével és azokkal az eszközökkel, amelyeket eddig használtak arra, hogy megpróbálják feldolgozni a veszteségélményeiket követő gyászfolyamataikat. Megismerik a legfontosabb tévhiteket („Légy erős!” „Gyászolj egyedül!” „Pótold a hiányt!” „Foglald el magad!” „Majd az idő segít!”), és felidézik azokat az intellektuális megjegyzéseket, amelyeket ők hallottak a saját környezetüktől („Örülj neki, hogy sok évig élt!”). Felismerik és elismerik, hogy ezek nemhogy gyógyították volna összetört szívüket, inkább tovább fájdították azzal, hogy semmibe vették az érzéseiket. A következő lépésben saját érzéseik fontosságát és jogosságát, valamint az egyediségüket ismerik el. Ezt követően válnak képessé arra, hogy a szívükbe tekintsenek, és érzéseiket, veszteségeiket ne hasonlítsák össze másokéival. Önmaguk egyediségének elfogadása az alapja annak, hogy őszinte érzelmi kommunikációra váljanak képessé. A módszer mind egyéni, mind csoportos formában biztosítja a teljes titoktartásból fakadó biztonságot, ám sokszor megjelenik a gyászolóban az őszinte érzelmi kommunikáció gátja. Amíg meg nem tapasztalta, hogy a sokszor mégoly furcsa, ellentmondásos és akár szégyellni valónak gondolt érzései is meghallgatásra és ítélkezés nélküli elfogadásra lelnek, addig nehéz átlépnie az önként vállalt érzelmi izolációt és az őszinteség küszöbét.

A Módszer egyrészt tehát tájékoztat, másrészt keretet ad annak, hogy bármely gyászoló bármely gyászával őszinte érzelmi nyitottsággal lehessen jelen a folyamatban. A Módszert képviselő Specialista feladata, hogy a gyászolót végigvezesse a kézikönyvben foglalt feladatokon. A cselekvésprogram következő lépcsője, hogy a gyászoló szembesül azzal, mik azok az átmeneti energiafelszabadítók, amelyeket eddig használt. E feladat eredményeként tudatossá válik benne az érzések elfedésének mindennapi gyakorlata. Ennek elismerése és tudatosítása a függőségek kialakulását előzheti meg, amennyiben a gyászoló felismeri, hogy a lelki nehézségek megoldását nem várhatja az energiafelszabadítók használatától.

A gyászoló eddigi megküzdési gyakorlatának áttekintése után a Módszer áttér a gyászoló szívében feldolgozatlanul hordozott veszteségélmények feltérképezésére. A folyamatban a gyászoló a teljes életének eseményeivel és az azokhoz kapcsolódó érzésekkel dolgozik. A feladatokat önállóan, otthon végzi el, s az eredményüket osztja meg egyéni formában a Specialistával, csoportos formában pedig a gyászcsoportban kijelölt társával. Az úgynevezett Veszteségdiagram elkészítése során a gyászoló visszaemlékszik a születésétől a diagram készítésének napjáig átélt olyan életeseményeire, történésekre, felismerésekre, amelyek veszteséget foglaltak magukban, és ezek egymáshoz viszonyított mértékét is megpróbálja differenciálni. Veszteségei súlyának megítélésével önmagának nyújt segítséget abban, hogy a későbbiekben melyik veszteségeinek a feldolgozása kerül- jön előtérbe. A veszteségek áttekintése megmutatja számára, hogy élete szeretethálója hol, mikor és kivel vagy mivel kapcsolatban sérült vagy szakadt el. E kapcsolat fűződhet konkrét személyhez, térhez, de fogalomhoz is. A veszteségélmények számbavételét és megosztását követően egy olyan megsérült kapcsolat kiválasztására kerül sor, amely a gyászoló életére jelentősen hatott.

Jellemzően a szülők, társak, elhunyt vagy kirepült gyerekek kerülnek az első feldolgozás középpontjába, de a Specialistával konzultálva bántalmazó kapcsolattal, elmérgesedett viszonnyal vagy bármilyen egyéb veszteséggel kapcsolatos személlyel lehet folytatni a munkát. További lépésként a gyászoló megrajzolja a kiválasztott személyre vonatkozó Kapcsolatdiagramját, hogy megismerje a szívében hordozott összes olyan pozitív és negatív érzést, amely az adott személyhez fűződik. A folyamatban fontos szempont, hogy a gyászoló kizárólag a saját érzéseivel foglalkozik, anélkül, hogy be kellene vonnia a személyt, akivel dolgozik. A Módszer megalkotása során az elhunyt szeretteink elvesztésének elgyászolására is alkalmas programot dolgoztak ki, így az a másik személy jelenlétét és részvételét nem feltételezi. Ez a gyászoló számára megkönnyebbülést is jelenthet, főképp egy bántalmazó, elmérgesedett kapcsolat érzelmi feldolgozása esetén. A diagramon szerepel minden olyan pozitív és negatív érzés és történés, amelyre az adott személlyel kapcsolatban emlékezünk. A pozitív oldalon minden, amit szeret(t)ünk, amiért hálát vagy köszönetet érzünk, ami örömmel, boldogsággal vagy csupán jó érzéssel tölt(ött) el bennünket. A negatív oldalon szerepel mindaz, amire rossz érzéssel gondolunk: az is, amit a másik fél okozott nekünk, és az is, amit mi okozhattunk neki, és ami miatt bűntudatunk, lelkiismeret-furdalásunk van, attól függetlenül, hogy az valóban bántotta-e a másik félt, vagy hogy akartuk-e bántani. Ugyanígy a nekünk okozott negatív érzések esetén sem keressük azt, hogy a másik vajon szándékosan vagy rosszindulattal bántott-e minket, sőt az is előfordulhat, hogy jót cselekedett vagy jó szándékkal tette, amit tett, ezzel mégis negatív érzéseket váltott ki bennünk. A folyamatban egyedül a gyászoló őszinte érzései vesznek részt, függetlenül vélt vagy valós jogosságuktól, ok-okozati összefüggéseiktől. A gyászoló ezáltal elfogadja érzéseit, s a maga teljességében látja át a kapcsolatot és a minőségét befolyásoló tényezőket.

Ha valaki olyan személlyel dolgozik, aki nem is létezett, vagy nem volt jelen az életében, például elhunyt/elvált szülő, meg nem született gyermek, elszakított testvér, végiggondolja, hogy melyek voltak azok a helyzetek az életében, amikor a másik hiánya fájt, mit remélt volna a kapcsolattól, milyen álmot veszített el, illetve milyen fájdalmakat kellett átélnie a hiány miatt (például sosem volt ott, amikor másnak ott volt az édesapja/édesanyja; másnak van gyereke), és azt is, hogy miért hálás a hiány ellenére.

A Módszer cselekvésprogramjának finisében a Kapcsolatdiagram elemeinek gyógyító tényezőkké való átalakítása zajlik. A gyógyító tényezők az érzelmi kommunikáció beszédaktusokká alakított formái. A beszédaktusok során olyan igék hangzanak el, amelyek kimondása a végrehajtásukat is jelenti. Ilyen a megbocsátás, a megkövetés, a köszönet és a hálaadás. A gyászoló az úgynevezett beteljesítő levél megírása és felolvasása során kimondja, hogy megbocsátja mindazokat a történéseket, amelyek nehézséget jelentettek számára, és azt is kimondja, hogy melyek azok a negatívumok, amelyekért ő a felelős, és amelyeket sajnál. Mindezeken túl a gyászoló kimondja mindazt, amiért hálával vagy köszönettel tartozik.

A Módszer elsajátítása egy kapcsolat feldolgozása során történik, azonban magát a Módszert a gyászoló élete végéig tudja használni mind múltbéli, mind a jövőben bekövetkező veszteségélményeinek a feldolgozása során. Az első levél megírását és felolvasását további levelek megírása és felolvasása követi mindazoknak, akikkel kapcsolatban a gyászoló veszteséget élt át valaha. A történtek elismerését a megbocsátás, megkövetés, köszönet és hálaadás, majd búcsúzás követi, melynek során az érzelmi kommunikáció lezárul, a kapcsolat feldolgozottá válik. De mi van azokkal a kapcsolatainkkal, amelyek folyamatosan jelen vannak az életünkben?

Ha az életet falevélként képzeljük el, akkor a boldogság és az öröm a színe, a gyász a fonákja. A kettő együtt jár, szinte szétválaszthatatlanul. A boldogságunk kifejezésére megvannak az eszközeink, és őszinte örömmel tudunk mosolyogni, nevetni, megosztani a jó érzéseket. Életünk minden napja, minden perce rejthet magában fonák pillanatokat, főleg éppen azokkal, akik közel állnak hozzánk. Azoknak az elvesztése, az azokhoz fűződő kapcsolatnak a csorbulása okoz fájdalmat, akiket szeretünk. Szó lehet itt természetesen a családunkról, a barátainkról, de akár egy munkahelyről, egy kollégáról, a gondoskodásra szoruló pártfogoltunkról, a sarki pékségről, az otthonunkról vagy a kutyánkról. Bárkiről, aki érzelmi szempontból akár rövid idő alatt intenzíven hatott az életünkre, és olyasvalakiről is, aki érzelmileg csak takaréklángon égett, de sok évig volt jelen, szinte észrevétlenül. Lehetnek olyan álmaink vagy titkon dédelgetett vágyaink, amelyeket egyszer csak el kell engednünk. Rendkívül sokan szenvednek a gyermekáldás hiányától, a megszületés előtt elveszített magzatok gyászától, de sok olyan ember is titkolja fájdalmát, aki kis kedvencét siratja.

A Gyászfeldolgozás Módszer® Magyarország 2016 óta több száz Specialistát képzett ki, akik sok ezer gyászolónak segítettek az elmúlt hat év során. A Módszer ugyanolyan hatékonysággal működik online, mint személyesen, így a Covid-járvány időszakában is jelen tudott lenni a segítség. A résztvevők kiemelik az őszinteség lehetőségének felszabadító erejét, valamint azt a különleges formát, ahogyan a Módszer láttatja életük és kapcsolataik rajzban összefoglalt lenyomatát. A folyamat számos mintázatot, játszmát és rossz szokást is megmutat, melyek kielemzése nem része a programnak, ugyanakkor a gyászoló tisztába kerül életének olyan visszatérő elemeivel, amelyekre a későbbiekben sokkal tudatosabban odafigyelhet. A beteljesítő levelek bárkinek írhatók, akivel akármilyen kapcsolati nehézség adódik életünk során, de a cél nem az, hogy utólag leveleket írjunk, és ugyan- úgy éljünk a kapcsolatainkban, mint eddig. A mindennapi gyászban is megtalálhatjuk az őszinte kommunikáció lehetőségét. A Módszer szemléletváltást eredményez azokban, akik rendszeresen használják: megnövekszik a jelenben élés intenzitása, az érzelmi őszinteség képessége és az áldozatszerepből való kilépés esélye. A Módszer eszközt nyújt ah- hoz, hogy a gyászoló felelősséget vállaljon érzelmi reakcióiért, és amikor megtapasztalja, hogy a Módszer rendszeres használatával jelentősen csökken belső feszültségének a szintje, és kapcsolataiban érvényesíteni tudja érzéseinek a fontosságát, az életminősége változik meg.

A gyász felismerése és elismerése kulcsfogalom ahhoz, hogy önmagunkon és a feldolgozatlan gyásztól szenvedőkön segíteni tudjunk. A Módszer nem varázsszer és nem is terápia. A gyászoló saját erőteljes érzelmi munkáját jelenti, amelynek komolyanvétele szükséges a sikeréhez. A folyamat nem könnyű, de a strukturált, jól tartható időbeli és formai határokkal kidolgozott feladatok bárki által elvégezhetők. Ahogy a levél színe, úgy a fonákja számára is fontos, hogy egészséges legyen: a gyász természetes folyamat, melynek egészséges lefolyásához segítenünk kell egymásnak azzal, hogy közösséget, a szívünkkel figyelő támaszt nyújtunk a másiknak.

Absztrakt

A Covid–19-pandémia és az orosz–ukrán háború nemzetközi krízishelyzete az élet minden területére hatással van. Tanulmányunk az egyén lelki békességének állapotát tekinti kiindulópontnak a béke értelmezéséhez. A lelki békességet az optimális jóllét olyan állapotaként tételezzük, amelyben az egyén intrapszichés és interperszonális értelemben egyensúlyban van. Bemutatjuk, hogyan formálják örökletes és korai társas hatások a pszichés élményekért és a magatartás szabályozásáért felelős idegrendszeri folyamatokat. Áttekintjük a stressz és a konfliktusok generálásában, illetve mérséklésében szerepet játszó, evolúciós örökségként működő társas magatartásformákat (agresszió, dominancia-önalávetés, versengés, altruizmus). Rámutatunk, hogyan borítják fel az egyensúlyi állapotot, és hogyan erősítik fel az egyénnek a biológiai determinációkból adódó sérülékenységét a válsághelyzetek. A pandémia és az ukrajnai háború példáin mutatjuk be, hogy milyen lehetőségek vannak a stressz és a konfliktusok csillapítására krízishelyzetekben.

Kulcsszavak: lelki egyensúly, jóllét, pszichés sérülékenység, válság, megküzdés

Magyarország közvetlen közelében – tíz éven át, 1991 és 2001 között – zajlott a dél- szláv háború. Bár néhány eseménye áttört az országhatárunkon is, hazánk lakosságának többsége úgy élte meg, hogy minket nem érint, mi nem lehetünk veszélyben. Azóta húsz év eltelt, és már szinte teljesen el is feledkeztünk róla, amikor 2022 februárjában Oroszország megtámadta Ukrajnát. Háborús katasztrófa zajlik a közvetlen közelünkben, miközben még a Covid–19-pandémia katasztrófájának árnyéka is fölöttünk lebeg. Válságos időszakot élünk Európa-szerte, sőt világszerte. Mi történik ilyenkor az egyénben?

A háborúval szembeállítható béke nem kifejezetten pszichológiai fogalom, jóllehet a lélektannak már létezik békepszichológia nevű szakága is (lásd például Christie et al., 2008). A háborúk okainak feltárása és értelmezése messze túlmutat a pszichológia kompetenciakörén, az orosz–ukrán háborús válság azonban arra figyelmeztet, hogy mivel a háborús veszély még a békésnek hitt nyugati világban is ott lappang, minden tudományterületnek aktualizálnia kell a háborúkkal kapcsolatos ismereteit.

Háború és béke összefüggésében a lélektanon belül a szociálpszichológiai magyarázatok a legismertebbek. Jelen tanulmányban azonban a személyiség-lélektan felől közelítjük meg a témát, az egyén belső békéjét meghatározó feltételekből kiindulva. Mivel mind a béke, mind a lelki békesség egyfajta pozitív emóciókkal kísért egyensúlyi állapotra, a jól működésre és jóllétre utal, részletesen elemezzük, hogy milyen tényezők teszik lehetővé vagy nehezítik meg az egyensúly, illetve az optimális működés folyamatos újrateremtését, és hogy ebben milyen szerepe van a stressz megélésének és kezelésének, valamint a válsághelyzeteknek.

A béke és a lelki béke pszichológiai jelenségkörének fő témái közül leginkább érintett fogalomnak a konfliktus, méghozzá az interperszonális konfliktus tűnik. Ennek a jelenségnek hatalmas szakirodalma van. Tanulmányunkban azonban csak azzal az aspektussal foglalkozunk, hogy melyek azok a biológiai és társas tényezők által is determinált, az emberi alaptermészetben rejlő legfőbb okok, amelyek miatt úgy bomlik meg a konfliktusmentesség (kiegyensúlyozottság) állapota, hogy az akár destruktív és/vagy öndestruktív következményekkel is járhat az egyénre vagy az egyén és világa kapcsolatára nézve. A pszichés jól működést kikezdő és támogató alapvető determinációk összegzése nyomán, a katasztrófapszichológia ismeretanyagára támaszkodva foglaljuk össze, hogy a külső egyensúlyt felborító háború szükségszerűen milyen pszichés és viselkedéses következményekkel jár. Végül a Covid–19-pandémia és az orosz–ukrán háború katasztrófahelyzeteinek példáira utalva soroljuk fel az intrapszichés és interperszonális konfliktusok csillapításának/kezelésének módszereit.

Békesség az egyén szintjén: egyensúly, jól működés, jóllét

Az emberek közötti különbségek determinánsai

Tanulmányunk első témája az ember biológiai, intrapszichés és interaktív működését tekintve optimális egyensúlyi állapot, azaz a békesség és jól működés, illetve az optimális jóllét (Keyes et al., 2002) állapota.

Az élő szervezet egyensúlyi állapota mindig dinamikus egyensúlyt jelent. A külső és belső történések összhangja időleges, ám ritmikusan vissza-visszatérő (újra- és újrateremtendő) állapot, amely ráadásul egyéni variációkat mutathat.

Tudjuk, hogy a testébe zárt ember valójában mélyen beágyazott a fizikai és társas környezetébe, és amikor intrapszichés (belső lelki) megélésekről beszélünk, valójában akkor is a személy és a környezet interakciójából adódó állapotokról van szó.

Engel (1977) nyomán már a hetvenes évektől elterjedt az ember bio-pszicho-szociális egységként értelmezése, amely mára a spirituális komponenssel bővült (Andrejkovics et al., 2013). Amikor az emberre bio-pszicho-szocio-spirituális egységként gondolunk, nemcsak azt tételezzük, hogy fizikai és lelki mivoltunkban mélyen beágyazottak vagyunk a bennünket körülvevő társas és szellemi környezetbe, hanem azt is, hogy mindezen összetevők mindenkori tartalmai és változásai együttesen fogják meghatározni, hogy mikor érezzük magunkat egyensúlyban (rendben) lévőnek a világunkban.^[1]A „béke” vallási megközelítésében is hasonló emberkép a kiindulás: „A bibliai hagyomány szerint a béke (héberül: salom) üdvös állapot, az elegendő megléte, nem egyszerűen a … Részletek

Napjainkban a pszichológia az emberrel foglalkozó egyéb tudományterületek – a humánetológiától az evolúciós megközelítésen át az idegtudományig vagy a hálózatelméletekig – ismeretanyagára is támaszkodva keres magyarázatot az ember pszichés és viselkedéses sajátosságaira. Az öröklés, illetve a környezeti determináció már régóta nem vagylagos hatásként merül fel, sőt nem is „és” vagy „is-is” kapcsolattal, hanem egymást meghatározó tényezőkként (Szokolszky, 2002).

Egyensúly biológiai szinten

A pszichés folyamatok biológiai determinációja elsősorban az idegrendszeri szabályozó folyamatok sajátosságaiban ragadható meg, és fontos tudatosítani, hogy a társas, sőt társadalmi és kulturális hatások is kölcsönviszonyban vannak a biológiai szinttel.

Genetikai determináció

A genetikai átörökítéssel foglalkozó kutatások szerint veleszületett egyéni és típusos különbségek vannak abban, hogy az optimális működési képességünk érdekében hogyan viszonyulunk a bennünk zajló és a külvilágból érkező hatásokhoz. Eltérések vannak már abban is, hogy például az optimális aktiváltsági állapotunk milyen szélsőségek között mozog, és mennyi ideig tartható fenn. Különbözünk abban, hogy mennyire fogadjuk nyitottan vagy keressük akár kockázatvállalóan az újabb és újabb környezeti ingereket, illetve mennyire éljük meg az új ingereket kihívást jelentő pozitív vagy szorongáskeltő és kerülendő negatív stresszként (Apter, 1992).

A stresszkutatásokból ismeretes, hogy a stressz nem feltétlenül ártalmas. Selye János erről egyenesen így fogalmaz: „A stresszmentes állapot a halál” (Selye, 1976: 30). A stressz életünk természetes velejárója. Ám túl erős formában vagy túl hosszan tartóan megbetegítő lehet. Fizikai és pszichés betegségek egész sora alakulhat ki tartós vagy erős stresszhatás következtében – a gyomorfekélytől a magas vérnyomáson át a depresszióig vagy pánikzavarig. Lazarus és Folkman (1984) a megküzdés jelenségével összefüggésben arra is rávilágított, hogy a stressz hatása döntően attól függ, hogy a stresszingert mi magunk hogyan értelmezzük: kihívásnak vagy ártalomnak.

A személyiség típusos különbségeinek kutatásai a személyiség- és karaktervonások, valamint a temperamentum szintjén mutattak ki genetikailag meghatározott alapvető diszpozíciókként működő pszichés és viselkedéses jellemzőket (Carver–Scheier, 2006; Nagy – Gyöngyösiné Kiss, 2007; Cloninger, 2006). Ez azt sugallhatja, hogy az alkalmazkodást hátrányosan vagy előnyösen befolyásolhatja a valamely diszpozíciós dimenzióban elfoglalt pozíció (például hogy veleszületetten impulzívabbak vagy érzelmileg stabilabbak vagyunk, mint mások). Az alapdimenziókban elfoglalt pozíciók azonban kombináltan akár egymást kompenzálva is segíthetik az adekvát alkalmazkodást és így a pszichés egyensúlyt. Lássunk erre egy aktuális példát. Katonáknál szakmai előnyt jelenhet az élménykeresés vonásának (Zuckerman, 1979) magas szintje. Afganisztánban szolgáló békefenntartó katonáknál az élménykeresést más személyiségjellemzőkkel együtt vizsgálva például azt mutatták ki, hogy azoknál, akiket mérsékelten, de magas szintű élménykeresés jellemzett, ám a rendezettség iránti igényt mutató vonásuk is magas szintű volt, kisebb mértékben csökkent a jóllétélmény (a pszichésen erősen megterhelő) bevetések után, mint azoknál, akiknél a magas élménykeresés mellett a rendezettség iránti igény alacsony szintű volt (Parmak et al., 2014, idézi Breivik et al., 2019). A konkrét vizsgálati eredményen túl ebből a példából az is kitűnik, hogy az optimális személy-környezet interakció szempontjából mennyire fontos a foglalkozás-, illetve hivatásválasztásnál a pálya és a személyiség összeillése.

Újabban olyan vonásokra is fény derült, amelyek bizonyos (elsősorban interperszonális) helyzetekben kifejezetten nehezítik az interperszonális egyensúly létrejöttét, és erősen negatív a felhangjuk (Bereczkei et al., 2021). Paulhus és Williams (2002) először három ilyen maladaptív, szubklinikai szintű patológiának minősíthető személyiségvonást azonosított (a „sötét triád”: pszichopátia, narcizmus, machiavellizmus), majd Buckels és munkatársai (2013) ezt a mindennapi szadizmussal egészítették ki („sötét tetrád”). A másokkal szemben megnyilvánuló hideg és számító viselkedés, az önimádat, mások manipulálása és megtévesztése, valamint mások fájdalmának az élvezete biológiai szinten is igazolható személyiségvonások. Ezek fennmaradásáért azonban korunk értékrendszerének és az erőteljes individualizációnak (Lasch, 1984) a sajátosságai is felelőssé tehetők. Konrad Lorenz még a sötét tetrád vonásainak kimutatása előtt fogalmazta meg, hogyan válhat értékké korunk emberének több destruktív jellemzője. „A ma élő emberek döntő többsége értékként már csak azt fogadja el, ami a részvét nélküli konkurenciaharcban szükséges ahhoz, hogy embertársait túlszárnyalja. Minden olyan eszköz, mely ezt a célt szolgálhatja, hazug módon önmagában is értékként jelenik meg” (Lorenz, 1989: 32).

A klasszikus vonás- és temperamentumkutatásokhoz képest a pozitív pszichológia új irányt adott a személyiségjellemzők kutatásának. Feladták a kutatás „értéksemleges” kiindulását. A nagy filozófiai és vallási tanítók és tanítások (Platón, Arisztotelész, Buddha, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, az Ótestamentum, a Talmud, a Korán stb.) által megfogalmazott fő humánerények közös elemeit azonosítva kezdték keresni, hogy milyen adottságok és képességek („erősségek”) tartoznak ezekhez, és azok hogyan járulnak hozzá az emberek jól működéséhez és jóllétéhez. A kutatás eredményeként hat fő erényt (bölcsesség és tudás, bátorság, szeretet és emberség, igazságosság, mértékletesség, spiritualitás és transzcendencia) és az ezen erények kibontakozását támogató huszonnégy karaktererősséget sikerült kimutatniuk (Seligman, 2002).

Korai fejlődési hatások

Az örökletes diszpozíciók mellett a korai életévek tapasztalatai is meghatározók az idegrendszeri szabályozó folyamataink – akár pozitív, akár negatív irányú – alakulására nézve (Kökönyei, 2016). Jól ismert példa, hogy a kapcsolati életre evolúciósan előhuzalozott agyunkban az anya és a csecsemő fizikai érintkezése (az oxitocin hormon generálásával) segíti elő a kötődés kialakítását. Az elhanyagolás és bántalmazás ugyanakkor több szinten is megnehezítheti a pszichés működésért felelős idegrendszeri szabályozás egészséges fejlődését. Ám idegrendszeri plaszticitásunknak köszönhetően még a negatív korai hatások is kompenzálódhatnak, ha a fejlődő szervezet genetikai alapjai nem voltak túl rosszak, és a korai negatív hatásokat a későbbiekben pozitívak követik. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben különösen nagy figyelmet kapott a reziliencia (rugalmas ellenállás) jelensége, amely az emberiségnek a legkedvezőtlenebb körülmények ellenében is megmutatkozó különleges alkalmazkodóképességét emeli fókuszba (Szokolszky – V. Komlósi, 2015).

Egyensúly pszichés szinten

A személyiséget nemcsak a bio-pszicho-szocio-spirituális egységként értelmező kutatók, hanem lényegében minden személyiségelmélet rendszerként határozza meg. Abban el- térések vannak, hogy ki mit tekint a rendszer alkotóelemeinek, ám mindenütt fontos kérdés, hogy mi működteti, illetve mi tartja egyensúlyban a rendszert. A személyiséget az énképek, énsémák rendszerének tekintő kognitív énelméletek az optimális működést a személyiségrendszer elemeinek integritásában, koherenciájában vagy a belső szükségletekkel való kongruenciában vélik felfedezni (V. Komlósi – Nagy, 2003).

Az énrendszer jól működése szempontjából fontos szerepe van a rendszert alkotó énképek értékének. Az önértékelés (önbecsülés) szintje ugyanis alapvető meghatározója a jóllétélménynek (V. Komlósi, 2007). Bár az önértékelés gyökerei az egyén önindította folyamataiból és a társas tükrözésből egyaránt származtathatók (V. Komlósi, 2007), Leary és Baumeister (2000) sociometer hypothesis elmélete a társas visszajelzéseket tartja elsődleges determinánsnak. Elméletük szerint az önértékelés evolúciósan kialakult funkciója, hogy monitorozza az egyén társas elfogadottságát.

Alább majd a csoporthoz tartozás szükségletének speciálisan az identitásra és az önbecsülésre gyakorolt hatását is bemutatjuk. A szociométer funkció, vagyis hogy másokhoz mérve, „mások tükrében” ítéljük meg önmagunkat, lehet hasznos is, de káros is. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” írja József Attila Nem én kiáltok című költeményében. Ám, ha hamisak a tükörképek irreálisan pozitív vagy durván negatív képet festenek rólunk –, rossz vágányra kerül az alkalmazkodásunk. A legnagyobb veszélyt a szociális leértékelés és elutasítás szélsőséges formája jelenti, amikor a társas környezet egyenesen az egyén emberi mivoltát kérdőjelezi meg, azaz úgy viszonyulnak hozzá, mint egy tárgyhoz, vagy olyan szinten negligálják, mintha nem létezne. Ez történik a kisgyermekkori elhanyagolás és bántalmazás esetében, és ez történik csoportok között kiélezett konfliktusok esetében is, különösen ha azok háborúig fajulnak. A másik ember semmibevétele, identitásában az emberi méltóságától való megfosztása a lehető legdestruktívabb hatás – mindkét félre nézve. A másik ember megfosztása emberi méltóságától a lélek halála az elszenvedő számára, és a lélek torzulása az elkövető számára. (Bizonyíték erre az elutasítottság miatt elkövetett öngyilkosság, vagy a felhatalmazottság érzése az elutasítókban az elutasítottakkal szemben megengedett destruktív, sőt gyilkos magatartásra.)

A személyiség szerkezeti elemeinek integritásából fakadó pszichés egyensúly az integritás felbomlásával megszűnik. Mivel a személyiség-, illetve énszerkezet az ontogenetikus fejlődés és külső kényszerek következtében szükségszerűen változik, az egyensúlyt állandóan újra kell teremteni. Erik H. Erikson szerint minden fejlődési fázisban ez a személy életfeladata. Komoly erőfeszítést igénylő belső összerendeződést az identitásfázis követel meg, és ennek sikeres teljesítése után az „identitáson túl” (Erikson, 1991: 489) következhet a világgal való magasabb szintű egység megteremtése.

Abraham Maslow (1983) fejlődésmodellnek tekinthető szükségleti piramisa azt mutatja be, hogy humán (fiziológiai, biztonsági, valahová tartozás iránti, önbecsülési, ön- megvalósítási) alapszükségleteink hierarchikus rendszerének állomásain a kielégítettség, illetve a kielégületlenség hogyan alakítják a világgal való kapcsolatunk mintázatának tartós lenyomatát az elménkben. Ha eljutunk az önmegvalósításig, megélhetjük egy nálunk magasabb egységhez tartozás élményét is, amely ezután transzcendenciaszükségletként működik bennünk (Maslow, 2003).

A humanisztikus, egzisztenciális és pozitív pszichológusoknál különlegesen fontos téma az egészleges működés és az egységélmény. A személyiségen belül és a személyek között létrejövő összhangot az aktuális helyzetek sikeres kezeléséhez éppúgy feltételnek tartják, mint a személyiség egészséges fejlődéséhez, illetve kiteljesedéséhez. Csíkszentmihályi (2004) szerint főként a flow-élményt gyakran átélő úgynevezett autentikus személyiséget jellemzi ez a fajta összhang. Maslow a flow-jellegű különleges integratív állapotot transzcendens vagy csúcsélménynek nevezi, és a vallásos érzés magjának tartja (Maslow, 1980: 339; Maslow, 2005). Meg kell jegyeznünk, hogy ezek az „egységélmények” többnyire sajátos „módosult tudatállapotban” történnek meg, amelyekből könnyű a visszatérés az aktuális „realitásba”, amennyiben kellően kidolgozott önkontrollélmény bázisán jöttek létre.

A jól működés feltétele a személy és a környezet viszonyának kontrollálását biztosító önszabályozás visszacsatolásos idegrendszeri folyamatainak egyre magasabb szintre kerülése (Carver–Scheier, 2006). Az önszabályozásnak a tudatos önkontrollig fejlődé- se ősi szükségletekben gyökerezik: a megismerés szükségletében és a környezet fölötti kontroll igényében, amely az énélménnyel társulva a hatékonyság (effektancia), majd a kompetencia szükségletévé csiszolódik. Ahhoz, hogy a környezeti történésekre adekvátan tudjunk reagálni, be kell tudnunk jósolni a várható történéseket. Ha a világot kiszámíthatónak érezzük, akkor arra nemcsak reagálni tudunk, hanem befolyásolni is képesek vagyunk. A csoportban élő ember számára humánkörnyezetének bejósolhatósága kiemelten fontos. Erre szelektálódott ki evolúciósan egy új képesség: a többi ember gondolatainak és szándékainak „leolvasási” képessége, hogy kiszámíthatók és befolyásolhatók legyenek mások reakciói. Ez a „tudatelméletnek” (magyar fordításban néha elmeolvasásnak vagy értelemfeltevésnek) nevezett képesség a másik ember fölötti kontroll igen kifinomult manipulatív formáit is lehetővé teszi. Eszköze lehet nemcsak a nyílt befolyásolásnak, hanem a csalásnak, de – szerencsére – a csalás leleplezésének is. Az ősidőkben a személyes társas érintkezés megkönnyítésére, az információk megosztására kialakult kommunikáció a tudatelmélet képességének megjelenése nyomán napjainkra a manipulációra is lehetőséget biztosító művészetté, sőt iparággá (média) fejlődött.

A megküzdés az érzelem- és viselkedésszabályozásnak az a speciális esete, amikor a jóllét állapotából kibillentő, negatív stresszt jelentő körülmények hatásait kell kezelni. Az erre a feladatra specializálódott folyamatokat a pszichoanalitikusok védekezőeszközökként, az elhárító mechanizmusok fogalma alatt foglalták össze, és elsősorban az érzelmek szabályozását szolgáló intrapszichés megoldásokat értettek rajtuk (Freud, 1994). A pozitív pszichológia viszont – a korábban védekezésként leírt mechanizmusok egy részét is hozzásorolva – úgy határozta meg a megküzdést, hogy az „olyan cél irányította folyamat, amelyben a személy gondolatai és viselkedése a stresszforrásra és a negatív érzelmi állapot kezelésére irányul” (Lazarus, 1993, idézi Oláh, 2003: 647). A megküzdés típusait és némelyikük vonásjellegét is sikerült kimutatni, ám ezekre vonatkozóan is kimondható, hogy a megküzdés hatékonyságát nem az dönti el, hogy ki milyen megküzdésrepertoárral rendelkezik, hanem hogy az adott helyzetben a megfelelő megküzdési formát képes-e használni (Oláh, 2003). Amikor a délszláv vagy a jelenlegi orosz–ukrán háború idején a magyar lakosság a tények miatt óhatatlanul megjelenő szorongást azzal oldja, hogy „ez nem minket érint”, ez az úgynevezett tagadásos elhárítás tipikus esete. Ehhez képest lényegesen magasabb rendű megküzdés az, amikor a szorongást altruista magatartással (például a menekültek spontán megsegítésével) oldják az emberek.

Egyensúly az interperszonális kapcsolatok, illetve a csoportok szintjén

A csoportok az ember őseinél alkalmazkodási szükségszerűségből jöttek létre, és a csoporthoz tartozás motivációja evolúciós örökséggé lett (Csányi, 2015; Birkás, 2022). Bár a csoportkutatás a szociálpszichológia kompetenciája, jelen tanulmányban a téma tényanyagából az egyéni jól működés szempontjából releváns főbb megállapításokra korlátozódunk.

Fentebb már foglalkoztunk az identitás és a megfelelő önértékelés szerepével a pszichés jóllétben, és utaltunk rá, hogy a szükségszerűen csoportokhoz tartozóan élő ember önazonosságába a társas identitása is beépül. Szociálpszichológiai kutatásokban kétfajta megközelítésből találtak adalékokat a társas identitás működésére.

1. A társas megismerésből kiinduló társas identitás–társas kategorizáció kognitív elmélete (Tajfel, 1980; Tajfel–Turner, 1979) szerint az emberek jelentéssel bíró társas kategóriákba (például állampolgársági, foglalkozási, ideológiai csoportba) sorolják egymást és magukat, és ezáltal egymást és magukat is felruházzák a kategóriákhoz tartozó tulajdonságokkal és azok értékével. Az önkép értéke – az egyén önbecsülése – így erősen fog függeni a tagsági csoport értékétől. A saját csoport pozitív értékét ezért a csoporttagoknak érdekükben áll fenntartani, illetve emelni (a saját csoport felértékelésével és a másik leértékelésével). Ez az értékversengés viszont konfliktusforrássá válhat a különböző csoportok között.
2. A társas identitás másik megközelítése strukturalista, azaz a hierarchikus társas rendszereket tekinti kiindulásnak. Kardos Péter megfogalmazásában „…a strukturalista felfogásban az egyén a komplex társadalmi szereprendszerek terméke. A különböző szerepekhez különböző identitások társulnak, és ezek a szerep- identitások különböznek mind fontosságukban, mind pedig aktiváltságukban” (Kardos, 2022: 657). E felfogás szerint az egyén önbecsülése a társas hierarchiákban betöltött szerepeinek, illetve pozícióinak a függvénye.

A csoporttal való azonosulás szélsőséges formája, amikor valamely csoport tagjai esetenként a személyes identitásukat teljesen feladva egyformán cselekszenek, egyformán éreznek – akár pozitív, akár negatív értelemben (Nguyen, 2001). Ennek a „csoporttal eggyé olvadásnak” a példáit láthatjuk koncerteken, politikai vagy sportrendezvényeken, ideológiailag átitatott közösségekben stb. Ez a jelenség megerősíti Maslow-nak azt az állítását, mely szerint az embernek alapvető késztetése a valahová tartozás és a nagyobb (transzcendens) egységgel való azonosulás is. A társas azonosulás néha az utóbbi szükséglet kielégítéséhez is keretet adhat, amennyiben a csoportos rendezvény biológiai vagy pszichés szinten előfeszíti az „egységélmény” speciális módosult tudatállapotát. Bizonyos zenei ritmusok, rituálék vagy egy karizmatikus vezérszónok is elegendő lehet ehhez, nem is beszélve arról, amikor mindehhez még alkohol vagy drogok is társulnak. Fontos látni annak a veszélyét, hogy milyen könnyű manipulatív céllal sajátos érdekek és értékek mellé csatornázni a transzcendencia szükségletét.

A csoportfolyamatok strukturalista nézőpontból elemzett jelenségei közé tartozik az agresszió, a dominancia és az önalávetés, valamint a versengés is. Ezek mindegyike fontos szerepet játszik a jóllét és a társas egyensúly megteremtésében.

Az agresszió egyértelműen evolúciós termék. Kiváltói: versengés a szűkös erőforrásokért, partnerért vagy a territórium és a dominancia védelme. Nem célja a másik megölése, sem a súlyos ártalomokozás, sem a reaktív, sem a proaktív formája esetén. Gyakran csak szociális jelzésekben merül ki: fenyegető mozdulatok, hangadás stb. Ha a domináns egyed (vagy akár csoport) ilyen gesztusokat tesz, és erre a másik egyed (vagy csoport) az önalávetés (behódolás) gesztusait gyakorolja, akkor akár teljesen el is maradhat a harc. Ezért állítják az etológusok, hogy az agressziónak fontos magatartás-szabályozó funkciója van. Csányi Vilmos ezt a biológiai agressziót elkülöníti a humán szinten meg- jelenő kulturális agressziótól. A háborúkat ez utóbbival kapcsolja össze (Csányi, 2015). Bedrosian és Nelson (2012) az agressziót megkülönböztetik az erőszaktól. Erőszaknak nevezik, amikor az agresszió gátlástalanul elszabadul, és a másik halála vagy súlyos sérülésokozás a cél. Az agressziónak és az erőszaknak elég pontosan kimutatható és egymástól elkülöníthető idegrendszeri hátterét is bemutatják: az érintett agyi területeket és a neurotranszmitter, illetve hormonális közvetítőket. Ezek komplex kapcsolatrendszerének megfelelő működése biztosítja az adekvát, illetve kontrollált agresszív reagálást. Patológiás vagy gyilkos erőszakig fajuló agresszióhoz az vezethet, ha ennek az idegrendszeri szabályozókörnek bármely eleme nem megfelelően működik. Már léteznek technikák az ezzel kapcsolatos rendellenességek kimutatására (például kriminalisztikai vizsgálat során gyilkosoknál).

A dominancia és az önalávetés egyértelműen a csoportok hierarchikus szerveződésének evolúciós terméke – beleértve a hierarchikus pozíciókhoz kapcsolódó érzelmeket is. Az önalávetés például idegrendszeri szinten kimutathatóan a depresszió markereivel társul, az énképhez kapcsolódóan pedig az értéktelenség, kisebbrendűség érzésével (Sloman–Gilbert, 2000).

Mai világunkban, ahol a társadalmi berendezkedés erőteljesen hierarchizált, genetikai örökségeink (például impulzivitás vagy félénkség) eleve érzékennyé tehetnek bennünket a dominancia és az önalávetés pozíciójelzéseire, és hajlamosak lehetünk automatikusan a genetikailag determinált hajlamunk szerint reagálni. Nem véletlen, hogy sok embernek problémát jelent az egészséges önérvényesítés. A normál asszertivitás helyett vagy az agresszív (domináns támadó), vagy a visszahúzódó (önalávető) magatartás a gyakori a mindennapi életben.

A versengés ugyancsak evolúciósan kiszelektálódott magatartásforma, és nyers formájában a másik fölé kerekedés (a dominanciaérzés) diadala lehet a motivációja. Ám egy fejlett (érett) személyiség esetében a versengés célja pusztán az önfejlődés öröme is lehet. A mai modern idegrendszeri vizsgálati eljárások lehetőséget adnak arra, hogy e két- fajta motivációt biológiai szinten is tetten érjük. McGuire és munkatársai (2000) e két- fajta motivációjú egyetemistáknak megoldhatatlan feladatot adtak, és az elkerülhetetlen „kudarc” nyomán jelentkező idegrendszeri folyamataikat vizsgálták. Azt az eredményt kapták, hogy míg a mások fölötti dominanciára törekvő versengőknél a „kudarc” de- pressziót kiváltó neurotranszmittereket mozgósított, addig a saját fejlődés öröméért versengőknél nem aktiválódtak ezek az anyagok. Náluk ugyanis a versengő viselkedést nem a dominancia vagy önalávetés ősi mechanizmusai vezérelték, ezért a kudarc nem indította be náluk a „vereség” szubdomináns pozíciójának érzelmeit, és így ők nem billentek ki a pszichés egyensúlyukból.

Az altruizmus evolúciós értelmezése nem könnyű, ugyanis önfeláldozó módon valaki más túlélését segíteni látszólag „maladaptív” viselkedés (Birkás, 2022). Ezért több elmélet (például rokonszelekció vagy reciprok altruizmus) is született annak igazolására, hogy az altruista cselekvés valójában egyáltalán nem önzetlen. Mark H. Davis (1999) még a veleszületett, vonásszintű genuin altruizmusra is talált „önzést igazoló” magyarázatot, miszerint ezek az altruisták a segítés pillanataiban olyan élményt élhetnek át, amely aktuálisan a jóllétüket, a pszichés egyensúlyukat biztosítja. Az önkéntesek pszichés motivációjának egyik vizsgálata (Pólya–Martos, 2012) ezt megerősíteni látszik. A kutatók eredményei szerint amennyiben az önkéntes segítő tevékenységhez nem társulnak külső elvárások vagy külső kényszer, hanem belső elkötelezettségből fakad, akkor a személy altruista aktivitásának kvázi „önző” érdeke a saját jóllét élménye, a megelégedettség érzése.

Az altruizmussal és az empátiával kapcsolatos az altruista büntetés is, amely sajátosan csoportfüggő jelenség. Kool és Agrawal (2012) azt találták, hogy az altruizmus biológiai szintű jutalmazórendszeri aktivációja mutatható ki olyan cselekvés esetén is, amikor a csoport valamely tagját, aki megszegi a csoportnormát, súlyosan (például veréssel) megbüntetik. Evolúciós értelemben ilyenkor a csoport iránti empátia, a csoporttal való azonosulás erősebben szolgálhatja a genetikai túlélést, mint az egyes (a csoport szempontjából deviáns) egyed iránti együttérzés. A humánfejlettség magasabb szintjén álló közösségek szellemisége szerencsére képes felülírni ezt az evolúciós gyökerű késztetést. (Valójában erről szól a gyerekek veréssel nevelésének jogi tilalma is.)

Tanulságok a békesség/béke pszichológiai feltételeinek elemzése nyomán

Jelen tanulmány gondolatmenetét az a cél vezette, hogy bemutassuk, milyen sok biológiai szintű determináló tényezőnek függvénye, következésképpen mennyire törékeny a békességnek vagy optimális jóllétnek is címkézhető egyensúlyi állapot.

Szerettük volna érzékeltetni, hogy potenciálisan mindenki számára elérhető az a fajta jól működés, amely a lelki és kapcsolati békesség feltétele, ám göröngyös út vezet hozzá, és az optimális jóllét nem állandó, hanem folyamatosan újrateremtendő állapot. Be- mutattuk, hogy a fogantatástól az ontogenetikus fejlődés fázisain keresztül az egészséges, autonóm felnőtté válásig mi minden teheti sérülékennyé az embereket. Minden ember erősen ki van téve egyetemes örökségeket is hordozó genetikai hatásoknak, fejlődése korai periódusában a közvetlen gondozói környezetének, majd egész életében tágabb társas és fizikai környezete hatásainak is. Mindezek pedig tetten érhetően nyomot hagynak a pszichés működéséért és a viselkedése szabályozásáért felelős idegrendszeri folyamataiban.

A pszichológia sokat köszönhet az emberrel foglalkozó társtudományoknak, és törekszik is az együttműködésre.

Az evolúciós nézőpont számos pszichés jelenség értelmezéséhez ad biztos kereteket (Bereczkei, 2007b; Gyuris–Meskó, 2016; Pléh, 2022). Alapvetően az adaptációs szelekció révén fennmaradt egyetemes viselkedésformák (például a territoriális agresszió, a pár- választási preferenciák) megértését segíti, de a kultúrafüggő jelenségek (például az emberek közötti különbözőségek) magyarázatához is ad támpontokat. Magát a variabilitást szükségszerű evolúciós terméknek tekinti. A kutatók arra a lehetőségre is rámutatnak, hogy miközben az evolúciósan más funkcióra szerveződött agykérgi területeket „a kultúra által kitermelt új kulturális tárgyak szállhatják meg, az agykérgi eredeti szerveződés nem teljesen törlődik” (Dehaene–Cohen, 2007, idézi Pléh, 2022: 49, kiemelés tőlem: VKA). Ezekre a felismerésekre utalva lehet igazságtartalma az evolúciós pszichológiából származó azon kijelentésnek, hogy „modern koponyánkban kőkori elme lakik” (Cosmides– Tooby, 2004: 47).

El kell ismernünk azt is, hogy az ember élményeinek és viselkedésének idegrendszeri szintű kutatása korunk fontos fejleménye. Nem gondoljuk azonban, hogy az ember pszichés működésének értelmezését dominánsan a biológiai szintre kellene átemelni, és minden intrapszichés és interakciós humánproblémát kizárólag biológiai szintű beavatkozással kellene orvosolni. (Sajnos ez az úgynevezett medikalizációs veszély már erősen jelen van a nyugati civilizációban. Jól példázza ezt, amikor valamilyen konfliktus esetén nyugtatókat szedünk, vagy szomorúság miatt antidepresszánst, ahelyett, hogy a konfliktust próbálnánk megoldani, vagy a szomorúság okát – akár pszichológus segítségével – feldolgozni.)

A tanulmányunkban bemutatott tényanyagból a következőkre szeretnénk felhívni a figyelmet.

1. Az evolúciós pszichológia és a pszichés jelenségek idegrendszeri hátterének kutatásai nyomán igazoltnak tekinthetjük, hogy a század emberét nemcsak a legmagasabb szintű kognitív képességei vezérlik, hanem ősi, ösztönösen kiváltódó mechanizmusok is. Fogalmazhatunk úgy, hogy a ma emberének biológiai eszköz- tárában „kőkori” fegyverek is vannak. Ezek megléte azonban önmagában sem hátrányt, sem előnyt nem jelent. Megfelelő használatuk döntheti csak el az alkalmazkodási értéküket.
2. Velünk született jellemzőink szélsőségei és a korai fejlődési hatások idegrendszeri lenyomatai erőteljesen meghatározhatják alkalmazkodásunk útvonalait – sajnos negatív irányban is, például szubklinikai patológiák formájában (lásd neuroticizmus, sötét tetrád vagy kötődési deficit miatt az empátia zavara stb.). Ám még a kedvezőtlen genetikai örökség vagy a negatív korai környezet idegrendszeri hatásaiból sem következik, hogy végletesen patológiás irányt vegyen a humán- magatartás. Ezek ugyan fokozottan sérülékennyé tehetnek bennünket, de nem jelentenek végleges hátrányt.
3. Az ember fejlődésre programozott lény, de azt, hogy a lehetséges humánfejlődés mely fokáig jut el, nem az életkora garantálja. Idős ember is lehet pszichésen „éretlen”, és fiatalok is lehetnek „érettek”. Minden fejlődési állomáson fontos a fejlődési feladatok teljesítése.
4. Ha a fejlődés során az „önszabályozás” folyamata dominánsan magasabb szintű idegrendszeri folyamatok vezérlése alá kerül, nagyobb az esély a belső és külső konfliktusok megfelelő kezelésére. Ám a magasabb kognitív fejlettségű önszabályozás önmagában még nem garancia az „énesség” meghaladására és ebből következően akár a territoriális agresszió evolúciós ösztönének felülírására
5. A csoportban élés evolúciós kényszere számos olyan készség és képesség kialakulását tette lehetővé, amelyek, még ha fő céljuk a genetikai túlélés biztosítása is, valódi humánértékek kialakulását is elősegíthetik (lásd például altruizmus, elmeteória).
6. A pozitív pszichológia által a személyiségkutatásba emelt humánerények esélyt adnak arra, hogy az érvényesülésüket támogató „erősségek” fejlesztését éppúgy bevonjuk a pszichológiai segítő gyakorlatba, mint a sérülékenységek korrekcióját.
7. Tudatosítanunk kell, hogy nagyon különböző adottságokkal rendelkező, eltérő pszichés fejlettségi szintű emberekkel élünk együtt. Nem vagyunk egyformák, és ezek a „másságaink” potenciális konfliktusforrások. Ebből azonban nem következik, hogy állandóan konfliktusban kell lennünk egymással. Az emberi sokféleség a fejlődés hajtóerejéül is szolgálhat.

Mindezeken túl arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a fent tárgyalt determinációink átlagosan rendezett (viszonylag stabil) életkörülmények között az egyén szintjén sem okoznak komoly alkalmazkodási zavart. „Békeidőben” magasabb az emberek közötti különbségek iránti tolerancia, és az ösztönszerű viselkedéseket jellemzően a magasabb szintű idegrendszeri szabályozás tartja kontroll alatt. Ezért kisebb a konfliktusok kirobbanásának vagy rossz kezelésének a veszélye.

Amikor azonban az egyén által nehezen kontrollálható események, változások történnek a környezetünkben, e krízisidőszakokat nehezebben élik meg azok, akikre (a személyiségük kedvezőtlenebb diszpozíciós jellemzői miatt, vagy aktuális sérülékenységük, például betegség, életkor, szociális körülmények, gazdasági helyzet következtében) a változások fokozott negatív stresszként hatnak. Ilyenkor a szubklinikai patológiás hajlamok vagy sérülékenységek felerősödhetnek, és súlyos intrapszichés vagy viselkedéses zavarokhoz vezethetnek, sőt akár patológiákba is átfordulhatnak. Háború esetén ez az agresszorra és az áldozatra egyaránt igaz.

Kisebb-nagyobb válságokat mindenki átvészel az élete során. Ám ritka, hogy ezek a válsághelyzetek túl hosszan tartanának. Így ha a sérülékenyebb emberek kicsit nehezebben és lassabban nyerik is vissza egyensúlyi állapotukat, a válság lecsengését köve- tő stabilizálódott körülmények között mindenkinek lehetősége adódik a talpra állásra. A pandémia elhúzódó válsága azonban még a kevésbé sérülékeny csoportok jóllétállapotát is megrengette (V. Komlósi, 2020). Az ukrán–orosz háború válsága pedig tovább erősítette a bizonytalanság (egyensúlyvesztés) és a kontrollvesztettség élményét. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az utóbbi évtizedek globalizációs tendenciái, az – elismert vagy tagadott – klímaváltozás, a pandémia és a háborús események következtében világszerte komoly életforma-változások következtek be.

A globalizációs változások kezdetben olyan új lehetőségeket nyitottak meg, amelyek- kel sokan önszántukból is élni próbáltak (korlátozás nélküli utazások, szabad munkaerő-áramlás, háborús és gazdasági migráció). A pandémia és az ukrajnai háború azonban sok olyan embert is radikális életforma-változtatásokra kényszerített, akik ezt nem akarták. Az új miliő, az új helyzetek nem mindenki számára kezelhetők. Amikor a korábban megszokotthoz képest egészen másfajta értékrendhez, más társas normákhoz kell alkalmazkodni, ez sokak számára „kultúrsokkot” jelent, amellyel még akkor is meg kell birkózni, ha vágyott volt a változtatás, és nem áll mögötte a régi élet elvesztésének el nem gyászolt szenvedése, és a váltás nem jár a korábban felépített identitás teljes szét- esésével. A sérülékenyebb emberek számára a válsághelyzetek olyan mértékű negatív stresszhatást jelentenek, amely esetükben komoly pszichés problémákat okozott. Ezt a tényt számos kutatás igazolta (V. Komlósi – Polonyi, 2022).

A katasztrófák (a háborút is beleértve) pszichológiai kutatásaiból pontosan ismerjük a katasztrófaszintű válságok pszichés következményeit. A PTSD-től a depresszión, a pánikbetegségen, az alkohol- és egyéb addikciókon keresztül a szomatikus zavarokig számos tünetben tapasztalhatjuk a pszichés egyensúly súlyos megbomlását, ám a reziliens magatartás konstruktív formái is jelentkeznek. Ez utóbbiak azonban csak akkor bontakozhatnak ki, ha kellő támogatást kapnak (V. Komlósi, 2013, 2019). A délszláv háború következményeiről szóló dokumentum pontos látleletet ad mindenféle életkorú és státuszú, közvetlenül vagy közvetetten érintett, visszatelepült vagy emigrált személy állapotáról (Powell – Duraković-Belko, 2000).

Abból következően, hogy az utóbbi évtized válságai miatt világszerte hihetetlen mértékben megszaporodott az egyensúlyvesztett emberek száma, minden korábbi időszakhoz képest sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni azokra az intervenciókra, amelyek az egyén jól működését és fejlődését segítik elő.

A pszichológia, a mentálhigiéné és a szociológia eszköztárában számos módszer van erre: a pszichoterápiától a tanácsadáson, az önismereti, konfliktuskezelési vagy kommunikációs tréningeken, a közösségfejlesztésen, rezilienciatámogatáson, mediáción stb. át a resztorációs technikákig. A válságok kezelésében képzett szakembereink pontosan tudják, hogy kinek mikor milyen módszer segít leginkább.

A feladat megoldása azonban nem csak erre a szakmai körre vár. A legkülönfélébb (civil, egyházi, sport- stb.) közösségek és intézmények (önkormányzatok, szeretetszolgálatok stb.) tehetnek a válsághelyzet miatt egyensúlyukat vesztett emberek talpra állításáért, és szemmel láthatóan próbálnak is tenni. Ilyenkor érdemes volna a segítő munkájukhoz legalább konzulensként szakembert felkérni, hogy igazán hatékony legyen az, amit mások javára tesznek.

Az pedig a döntéshozók felelőssége, hogy jelen helyzetben prioritásnak tekintsék, és az anyagi erőforrásokon túl is minden eszközzel (nyílt kommunikációval, a tudásszerzés és az empowerment támogatásával stb.) segítsék az emberek jóllétéhez és fejlődéséhez szükséges pszichés egyensúly helyreállítását.

A béke vonatkozásában pontosan ezt üzenik Orosz Gábor Viktor szavai: „…lényeges meglátnunk, hogy a külső béke nem létezhet az emberek belső békéje nélkül, ami fordítva is igaz: külső béke nélkül nem lehet teljes az egyének és a közösségek belső békéje” (Orosz, 2021: 18).

Absztrakt

Az afrikai kontinens jelenleg az elmúlt évtizedek legsúlyosabb élelmezési válságán megy keresztül. A klímaváltozást kísérő aszályok Nyugat- és Kelet-Afrikában, a koronavírus-járvány máig érződő gazdasági hatása, az elmúlt években felerősödő regionális konfliktusok, végül pedig az ukrajnai háborút kísérő gabonahiány, élelmiszer- és energiaár-növekedés „tökéletes humanitárius viharrá” állt össze. Ennek következtében az Afrikai Unió becslései szerint jelenleg kétszáznyolcvanmillió ember nem jut hozzá megfelelő mennyiségű élelmiszerhez, és már most milliók kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. Bár az útra kelők zöme egyelőre hazájában vagy a környező országokban marad, az így keletkező terhek tovább növelik egyes eleve törékeny államok – régiók? – instabilitását, elhúzódó politikai, társadalmi és gazdasági válságot vetítve előre.

 Kulcsszavak: Afrika, élelmezésbizonytalanság, háború, koronavírus-járvány

A 2022-es ukrajnai orosz invázió következményei miatt globális kontextusban ki- emelkedő jelentőségű a kialakult élelmezési válság. Egyes becslések szerint néhány hónapon belül csaknem négyszáznegyvenmillió ember ellátása került veszélybe (Africanews, 2022; Voanews, 2022a), és a nehéz helyzetben lévő államok között számos afrikai országot találunk. Sokan megfeledkeznek ugyanakkor arról a tényről, hogy mindez nem légüres térben történt. A háború élelmezésbiztonsági hatásai azért is érintették különösen súlyosan a fekete kontinenst – és a világ más részeit –, mert az elmúlt évek gazdasági és politikai folyamatai kivéreztették az eleve nem túl acélos entitásokat. Mind- ennek a következménye, hogy 2022 nyarára olyan súlyos humanitárius válsággócok alakultak ki Afrika-szerte, amilyenekre már évtizedek óta nem volt példa, és amelyek számos szektorban évtizedekre vetették vissza az egyes társadalmak fejlődését. Mindezt azért is fontos észben tartanunk, mert ebből az következik, hogy a megoldás sem jöhet egyik pillanatról a másikra, és hogy elhúzódó strukturális válsággal kell számolnunk.

Tanulmányunk fő célkitűzése, hogy bemutassa azt a komplex válságrendszert, amelyben az ukrajnai élelmiszer-szállítmányok kiesése csak az utolsó – bár kétségkívül hatalmas – cseppet jelentette a képzeletbeli pohárban, illetve hogy egyes afrikai térségek élelmezésbiztonsága már 2021 végétől megbicsaklott. Ennek során röviden beszélünk a kontinens továbbra is fennálló strukturális kihívásairól a demográfia és a klímaváltozás terén, amelyek leglátványosabb megnyilvánulása a jelenlegi kelet- és nyugat-afrikai aszály. Ezután rátérünk a törékeny államiság és a fegyveres konfliktusok problémájára, majd a koronavírus gazdasági hatásaira. Ezt követően kerül sor az ukrajnai orosz agressziót követő problémák részletes bemutatására. Végül pedig elemezzük a válság mértékét és kilátásait.

Demográfia

Talán elcsépeltnek tűnik a jelenlegi válsággal kapcsolatban (is) az afrikai demográfiai folyamatokkal foglalkozni, azonban ez tárgyunk vonatkozásában több szempontból sem kerülhető meg. Először is senki sem értheti meg Afrikát, amíg nincs tisztában a földrész demográfiai trendjeivel, amelyek szinte minden mást meghatároznak. Annál is inkább, mert a népesedés hosszú időtartamú, Fernand Braudel szavaival élve „longue durée” folyamat (Braudel, 2006: 1158), amely lassan változik, és amelynél – különösen a 21. századi körülmények között – ritkák a földcsuszamlásszerű trendváltások. Az ENSZ 2019-es nagy népesedési adatsora alapján a demográfiai átmenet a fekete kontinens jelentős részén még javában tart, sőt a Száhelben^[1]Jelen esetben az öt frankofón száheli államot, Mauritániát, Malit, Csádot, Nigert és Burkina Fasót értjük rajta. épphogy csak megkezdődött (UN DESA, 2019a: 7). A becslések szerint a földrész lakossága 2050-ig a duplájára fog növekedni, meghaladva a két és fél milliárd főt. Sőt például a Száhel esetében csaknem meg fog háromszorozódni a jelenlegi hetvenmillióról több mint kétszázmillió főre (UN DESA, 2019b). Egyedül a Maghreb és néhány szigetország esetében látszik már a folyamat vége.

Másodsorban figyelnünk kell a mikrofolyamatokra is, amelyek egyelőre a fejlődéssel szemben hatnak. Camilla Toulmin mali kutatása például azt mutatja, hogy mivel az ország vidéki területeinek zömére a modern egészségügyi ellátás még csak az elmúlt évtizedekben érkezett meg (ha megérkezett), ott még nem a termékenységi ráta esésével, hanem növekedésével szembesülünk (Toulmin, 2020: 111). Ez valószínűleg igaz a kontinens más térségeire is. Ráadásul a Covid–19 hatásai – amelyekről később még részletesen szólunk – jelentősen rontották a demográfiai mutatókat: a serdülőkorú lányok iskolapadból való kimaradása, a korai kiházasítások, a fogamzásgátló eszközökhöz való korlátozott hozzájutás kontinensszerte növelte a termékenységi rátákat (UNFPA, 2021).

Mindez azt jelenti, hogy Afrikának továbbra is fokozott demográfiai nyomással kell megbirkóznia. Ez leginkább három területen érezteti hatását. Egyrészt a klímaváltozás okozta anomáliák mellett az egyes országoknak egyre csökkenő mezőgazdasági területet művelve kell eltartaniuk a többszörösére növekvő lakosságot. Ahogy a Fage–Tordoff szerzőpáros rámutatott, ez fokozódó túlhasználattal és talajdegradációval jár. Ahogy a kutatók fogalmaznak, „a 20. század, tehát a nagy népességrobbanás és »fejlesztések« előtt maga a föld is jobban ellenállt a szárazságnak, mivel a legelőket nem legeltették túl, kevesebb fát vágtak ki tűzifának, építőanyagnak. […] Az erdők és a fás szavannák ezért sokkal inkább képesek voltak a regenerálódásra” (Fage–Tordoff, 2004: 429). De Toulmin is hasonló következtetésre jut kötetében, amikor a bambara földművesek és állattartók arról panaszkodnak neki, hogy a bozót (a potenciális termőföld és legelő) elfogyott (Toulmin, 2020: 81), és már nincs lehetőség az extenzív terjeszkedésre. Másrészt a növekvő számú fiatal állampolgár, a szubszaharai térségben a lakosság 42 százaléka tizenöt év alatti (UN DESA, 2019a: 9). Ez azt jelenti, hogy számukra több százmillió új munkahelyre lenne szükség a következő évtizedekben, amely csak kiugróan magas gazdasági növekedés esetén valósulhat meg – márpedig erről az elmúlt években nem beszélhetünk, és az ukrajnai háború hatására romló helyzetben nem is várhatjuk. Végül, de nem utolsósorban a dinamikus népességnövekedés komoly táptalaja lehet a belpolitikai feszültségeknek: a munkanélküli fiatalok tömegeit a 2015-től kezdődő etiópiai zavargásokban éppúgy megtalálhattuk, mint a 2017-es kenyai választásokat kísérő megmozdulásokban, amelyeknek sokkal inkább voltak gazdasági, mint politikai mozgató- rugóik. Elgondolkodtató és riasztó is egyben, hogy egy friss felmérés szerint a tizennyolc és huszonnégy év közötti afrikai fiatalok 52 százaléka szeretné elhagyni hazáját, de például Nigéria esetében ez az arány 75 százalék. A koronavírus-járvány és az elmúlt évek aszályainak hatásai mutatják, hogy 2019-hez képest 22 százalékkal nőtt a migrációban gondolkodók száma (Qz, 2022).

Klímaváltozás és mezőgazdaság

Afrika továbbra is a kistermelők kontinense. A különféle becslések szerint a szubszaharai térségben előállított élelmiszer 80 százaléka kistermelőktől származik, miközben a lakosság 60 százaléka foglalkozik mezőgazdasággal (McKinsey, 2019). A helyi termelőkre támaszkodás egyrészt biztonságot nyújt, mert ők kevésbé kitettek a globalizációnak és a világpiaci áringadozásnak – tehát a termékük ára stabilabb és kiszámíthatóbb –, másrészt azonban az éghajlati és időjárási mintázatok egyre baljósabb átalakulása miatt sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek – így az importtermékek és élelmiszerek vélhetően nagyobb szerephez juthatnak a jövőben. A földrészen még épphogy csak meg- kezdődött a „zöld forradalom”, a termelés gépesítése, a műtrágyák és növényvédő szerek kiterjedt használata: az elmúlt harminc évben a műtrágyafogyasztás több mint kétszeresére nőtt. A Világbank adatai szerint a régióban a műtrágya-felhasználás 2003 óta folyamatosan nő, a fogyasztás (a szántóterület hektárjára vetített műtrágyamennyiséggel mérve) évente átlagosan mintegy 3 százalékkal emelkedik, de a legtöbb szubszaharai afrikai országban a mezőgazdasági termelői felhasználás átlagos növekedése még mindig viszonylag alacsony (Minton, 2020). Az is problémát okoz, hogy a megváltozott fogyasztói szokások következtében a régióban jelentős mértékben elterjedtek olyan nem őshonos haszonnövények – például a rizs vagy a kukorica –, amelyek rendkívül vízigényesek, és a szubszaharai klimatikus viszonyok között nehézkes a termesztésük. A rendszerben nincsenek érdemi tartalékok, miközben az is egyre világosabbá válik, hogy a fiatal generációt már nem feltétlenül érdekli apái és nagyapái életmódja: sokan a földművelés és állattartás helyett inkább a városokba vágynak – és el is vándorolnak. Egyes felmérések szerint mára az afrikai farmerek átlagéletkora negyvenegy év (Ifad, 2019), ami hosszú távon megkérdőjelezi, milyen mértékben lesz képes Afrika ellátni saját magát.

Mindez nem csupán társadalmi és kulturális kérdés: szorosan összefügg a klímaváltozás problémájával. Afrika különösen kitett a globális felmelegedésnek és az abból származó anomáliáknak. Ez pedig azért probléma, mert a szubszaharai munkavállalóknak több mint a fele a mezőgazdaságban dolgozik, és a termőterületek 95 százaléka esetében az esővíz mértékétől függ a termények mennyisége. Az éghajlatváltozás az 1960-as évek óta 34 százalékkal csökkentette a mezőgazdasági termelékenység mértékét Afrikában. Még ha a globális felmelegedést 1,5 °C-nál sikerülne is megállítani, Észak- és Dél-Afrika egyes részei akkor is várhatóan 3 °C-kal melegebbek lennének. Míg az iparosodott országok nevezhetők a globális felmelegedés fő okozóinak, Afrikában az emberhez köthető tényezők – konfliktusok, erdőirtás, a természeti erőforrások szabályozatlan kiaknázása – tovább csökkentették a kontinens ellenálló képességét, és növelték az afrikai polgárokra leselkedő veszélyek mértékét (Africa Center for Strategic Studies, 2022). Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) nemrégiben megjelent előrejelzése szerint a 1,5 °C-os globális felmelegedési határérték felett az Afrikában élő fajok fele el- veszíti populációjának vagy élőhelyének több mint 30 százalékát (IPCC, 2022: 8). 2 °C-os melegedés esetén a következőket prognosztizálja az IPCC-jelentés:

• Az afrikai fajok 12 százalékát fenyegeti a globális kihalás veszélye – ezzel Afrika Dél-Amerika után a második helyen áll a biológiai sokféleség várható csökkené- sének mértéke tekintetében (IPCC, 2022: 65).
• A kontinensen élő édesvízi halfajok 36 százalékát fenyegeti teljes kipusztulás (IPCC, 2022: 8).
• A kelet-afrikai korallzátonyok több mint 90 százaléka pusztul el a kifehéredés miatt (IPCC, 2022: 9).
• A legelők termelékenysége az előrejelzések szerint 2050-re 42 százalékkal csökken Nyugat-Afrikában (IPCC, 2022: 7).
• Harmincöt afrikai városban évente több mint százötven olyan nap lesz, amikor a hőindex meghaladja a 40,6 °C-ot (IPCC, 2022: 107).

A globális éghajlatváltozás az időjárási mintázatokra is hatást gyakorol, valamint a környezeti feltételeket is módosítja a közeljövőben. Ezzel kapcsolatban egy igen égető problémára kell rávilágítani. Az aszály jelensége nem számít újdonságnak a földrészen, ám a száraz, forró periódusok hossza és intenzitása már annál inkább: „2 °C-os globális melegedési szint felett a meteorológiai aszályok gyakorisága növekedni fog, és időtartamuk megduplázódik: Észak-Afrikában, a Száhel-övezet nyugati részén és Dél-Afrikában két hónapról négy hónapra nő” (IPCC, 2022: 6). Sőt, megnövekedett a három-négy évig tartó aszályok kockázata is. A szárazföldi, tavi és óceáni hőhullámok erőssége, valamint időtartama szintén drasztikus mértékben fog növekedni. Az IPCC-jelentés szerint 1,5 °C-os felmelegedés mellett a 2020-ban Afrikában született gyermekek életük során valószínűleg négy-nyolcszor több hőhullámnak lesznek kitéve, mint az 1960-ban született emberek (IPCC, 2022: 6). A vízhiány szintén komoly gondokat fog okozni kontinensszerte: a szakirodalomban csak „nulladik nap”-nak nevezett időszakok (amikor a települések víztározói kiszáradnak) egyre gyakoribbak lesznek az afrikai városokban. Dél-Afrikában már többször előfordult a nulladik nap veszélye: 2015-ben (Gauteng tartományban) és 2018-ban (Fokvárosban). A vízhiány ekkor tizenötmillió, illetve 4,6 millió embert érintett (Heggie, 2022).

A földrészen tapasztalható drasztikus klimatikus változás a betegségek kialakulásában és terjesztésében is meghatározó szerepet játszik. Az előrejelzések szerint a vektorok által terjesztett betegségek (mint a malária, a sárgaláz és a dengue), a kártevők (mint a sáskák) és a vízzel terjedő megbetegedések (kolera) száma, regionális kiterjedése növekedni fog, ami több tízmillió embert fog érinteni főként Kelet- és Dél-Afrikában. Ha az urbanizáció és a klímaváltozás kapcsolódási pontjait szeretnénk detektálni, fontos elmondani, hogy a háromszázezer főnél nagyobb lakosságú afrikai városok körülbelül egyharmada olyan területen fekszik, amelyet az éghajlati változások nagymértékben veszélyeztetnek. Ez azt jelenti, hogy az időjárási mintázatok negatív változása megnöveli a katasztrófába torkolló események (áradások, villámárvizek, szárazságok, erdőtüzek, földcsuszamlások) számát az adott térségekben. Már eddig is számos esetben lehetett látni, hogy a csökkenő csapadékmennyiség, a tavak párolgása és a földek degradációja károsította a hagyományos megélhetési forrásokat, és hozzájárult a helyi (családi) gazdaságok összeomlásához. Az erőforrások szűkösségével járó problémákat a bűnözői és erőszakos szélsőséges csoportok felerősítik, mert az erőforrásokhoz való hozzáférést haszonszerzés és a társadalmi polarizáció céljából használják fel. Például a Csád-tó az 1970-es évek eleje óta 90 százalékkal zsugorodott össze. A tó felhasználásának rossz irányítása és az elpárolgás mértékének fokozódása a helyi közösségek közötti feszültségek növekedéséhez vezetett, valamint megkönnyítette a fegyveres csoportok és bűnözők számára, hogy zsarolják, továbbá beszervezzék a kiszolgáltatott civileket. A Világbank előrejelzése szerint az évszázad közepére Észak-Afrikában tizenkilencmillió, a szubszaharai Afrikában pedig nyolcvanhat- millió ember válhat belső migránssá az otthonaikat és megélhetésüket érintő éghajlati sokkok – például pusztító viharok, áradások, hosszan tartó hőhullámok és aszályok – miatt. A prognózisok szerint a tengerszint az évszázad végére egy méterrel emelkedik. Ez a tengerparti területeken élő afrikaiak százmillióit sodorná veszélybe. Afrika alacsonyan fekvő partvidéki területeinek népessége a század közepére várhatóan gyorsabban fog növekedni, mint bármely más régió lakossága. Előreláthatólag Egyiptomot, Mozambikot és Nigériát érinti majd legsúlyosabban a tengerszint emelkedése, az árvízveszélynek kitett emberek száma Afrikában vélhetően itt lesz a legmagasabb. A Nílus deltájának sűrűn lakott részeit az a veszély fenyegeti, hogy a következő három évtizedben víz alá kerülnek. Ha nem tudnak megoldást találni a problémára, mintegy ötmillió ember kényszerülhet arra, hogy a szárazföld belsejébe, a nagyjából 21,7 millió fős Kairóba költözzön (World Population Review, 2022), amelyet szintén veszélyeztetnek az áradások (Africa Center for Strategic Studies, 2022). A jelenlegi válság vonatkozásában különösen az elmúlt két év aszályait érdemes figyelembe vennünk. Kelet-Afrikában immár a negyedik esős évszak maradt el, ami mérhetetlen pusztítással járt a mezőgazdaságban: van, ahol már az állatállomány 90-95 százaléka elpusztult, miközben esély sincs a veszteségek pótlására (Hiiraan, 2022). Éppen ezért a nemzetközi szervezetek már jóval az ukrajnai krízis előtt, 2021 decemberében figyelmeztetést adtak ki a romló állapotok miatt – igaz, a szükséget szenvedők akkori 3,2 milliós száma 2022 júniusára 7,1 millió főre nőtt (Reliefweb, 2021a). A teljes régióban 2022 nyarára 18,4 millió ember élelmezésbiztonsága került veszélybe (Reliefweb, 2022). A helyzet még rosszabb volt Nyugat-Afrikában, ahol szintén több esős évszak elmaradása miatt 2022 áprilisában már huszonhétmillió ember nem jutott hozzá elegendő élelmiszerhez (NRC, 2022).

A klímaváltozás hatásait súlyosbítják a helyi fegyveres konfliktusok. Mozambiktól Burkina Fasóig számos beszámoló látott napvilágot arról, hogy a földművesek nem tudnak kimenni a földjeikre gondozni és betakarítani a termést, mert félnek a fegyveresek támadásaitól (Voanews, 2022b; Voanews, 2022c). Sőt az látszik, hogy egyes konfliktusokban a felek kifejezetten használják az éheztetést. A 2020 novemberében Etiópia Tigráj szövetségi államában kitört konfliktusban mindkét felet megvádolták azzal, hogy – hasonlóan az 1980-as években már bevált stratégiához – szisztematikusan használják a kiéheztetést mint fegyvert. A kormányerők azért, hogy a lakosság elmenekülésével megfosszák a gerillákat humánutánpótlásuktól, a Tigráji Nép Felszabadítási Frontja (TPLF) fegyveresei pedig azért, mert a szétlőtt konvojokért a tigrinya lakosság úgyis Addisz-Abebát fogja vádolni, és a helyiek még nagyobb számban állnak majd át a felkelők oldalára (Apnews, 2021; A szerző interjúi Addisz-Abebában, 2022. május). Nem véletlen, hogy nem hivatalos adatok szerint ezrek, ha nem tízezrek haltak már bele az alultápláltságba (A szerző interjúi Addisz-Abebában, 2022. május).

A koronavírus és Afrika

A koronavírus-járvány napjainkig mintegy 6,3 millió ember halálát okozta világszerte (Johns Hopkins University & Medicine, 2022). A vakcinákhoz való hozzáférés lehetősége, az egészségügyi rendszerek állapota és minősége, valamint az adott ország pénzügyi helyzete nagymértékben befolyásolta, hogy milyen gyorsan tudtak talpra állni a vírus okozta társadalmi és gazdasági sokk után. Nagyon sok afrikai ország például a diplomáciai kapcsolatok vagy az elegendő anyagi forrás hiánya miatt egyszerűen nem tehette meg azt, hogy minden állampolgárának szinte azonnal és kellő mennyiségű oltóanyagot szerezzen be a vakcinák megjelenésekor. Jelenleg a száz főre jutó vakcinaadagok száma 193,6 a magas jövedelmű országokban, és mindössze 22,1 az alacsony jövedelmű államok esetében (UN, 2022).

2020 előtt az afrikai országok a világ leggyorsabban növekvő gazdaságai közé tartoztak. A Covid–19-világjárvány az évtizedek alatt nehezen elért makrogazdasági, társadalmi-gazdasági és kormányzási eredményeket vetette vissza a kontinensen. Közel három évtized óta először fordult elő, hogy Afrika humán fejlettségi indexe csökkent. Afrikaiak tízmilliói veszítették el munkájukat: egyes források szerint mintegy ötvenmillióan süllyedtek mélyszegénységbe (Voanews, 2022e). A legsúlyosabban a nőket és a fiatalokat sújtotta a krízis. A globális kereskedelmi zavarok visszafogták a növekedést, és a világjárvány súlyosbította a pénzügyi és társadalmi egyenlőtlenségeket. A legtöbb afrikai kormány szigorú lezárásokkal reagált a járványra, ami jelentős gazdasági következményekkel járt. Korlátozásokat vezettek be az üzleti tevékenységek, a mobilitás, a határokon belüli és azokon átnyúló mozgások, valamint a tömeges rendezvények terén. A túlterhelt egészségügyi rendszerek nagyfokú anyagi támogatást és precíz irányítást igényeltek. A 2020 márciusában bevezetett – kezdetben rövid távú – lezárások bizonyos mértékig továbbra is érvényben maradtak. Intenzitásuk követi a fertőzési arányok növekedését és csökkenését, ám bizonyos országok esetében a hatások katasztrofálisak voltak (CDKN Global, 2022):

• csökkentek az állami bevételek (adóbeszedés);
• csökkent a bruttó hazai termék (GDP) (egyes gazdaságok esetében akár 7,8 százalékkal is);
• csökkent a hivatalos és informális gazdasági tevékenységek volumene, illetve nőtt a munkanélküliség aránya;
• csökkent a hazautalások mennyisége a szubszaharai államok vonatkozásában (körülbelül 25 százalékkal);
• növekedett a mélyszegénység mértéke (több mint ötvenmillió emberrel többet érint);
• 2020-ban 6 százalékkal csökkent az energiához való hozzáférés;
• növekedett az élelmiszer-ellátás bizonytalansága.

A globális gazdasági megtorpanással szemben 2021 végére Afrika meghaladta a 3,7 százalékos GDP-növekedésre vonatkozó várakozásokat, és 4,5 százalékos bővülést produkált (Sen, 2022). Úgy látszott tehát, hogy a földrész felülkerekedett a Covid-járvány okozta nehézségeken, ám voltak olyan szektorok, amelyek továbbra is küszködtek a lezárások és korlátozások miatt. Az idegenforgalmi és utazási ágazatok sok ország esetében térdre kényszerültek, a légitársaságok és szállodák sorra bocsátották el alkalmazottaikat. Az ötvenöt afrikai állam közül tizenötben az idegenforgalmi ágazat a GDP több mint 10 százalékát teszi ki, és húszban az idegenforgalom részesedése meghaladja a 8 százalékot. A nevezett szektor igen nagy mértékben járul hozzá a GDP-hez a Seychelle-szigetek, a Zöld-foki-szigetek és Mauritius (a GDP 25 százaléka felett) esetében. A turizmus a következő szubszaharai országokban több mint egymillió embert foglalkoztat: Nigéria, Etiópia, Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Tanzánia. A turisztika a teljes foglalkoztatás több mint 20 százalékát teszi ki a Seychelle-szigeteken, a Zöld-foki-szigeteken, São Tomé és Príncipén, valamint Mauritiuson (AU, 2020: 15).

Élelmiszer- és energiaár-növekedés

A koronavírus-járvány és az ukrajnai háború közvetlenül hatott az élelmiszerek árára is. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) élelmiszerár-indexe (Food Price Index) az élelmiszeráruk kosarának nemzetközi árváltozását méri havonta. A legfrissebb, 2022. július 8-án kiadott közlemény szerint 2020 májusa óta világszinten szinte kivétel nélkül minden hónapban emelkedtek az élelmiszerárak (1. ábra).

1. ábra: A FAO élelmiszerár­indexe (2019–2022. június)

Forrás: FAO, 2022a

Ez vélhetően egyenes következménye a Covid–19 megfékezése érdekében hozott politikai döntéseknek. Az áruk igen nehezen mozogtak az eladók és vevők között a határ- lezárások és a járványügyi előírások miatt, továbbá sok esetben a nemzetközi árufuvarozás sem tudta tartani a lépést a koronavírus felbukkanásának első hónapjaiban tapasztalt pánikvásárlással (The Guardian, 2020). A fentebbi tényezők miatt nem véletlen, hogy Afrikában az élelmiszerár-növekedés már jóval 2022. február 24-e előtt megindult. Mogadishuban például az előző évhez képest 2021 decemberére 11-25 százalékkal nőtt a köles és a kukorica ára (Reliefweb, 2021b). Miközben 2021 és 2022 februárja között globálisan 28 százalékkal emelkedett az élelmiszerek ára, ötven kilogramm cukor ára egy év alatt tizenegyezer CFA-ról huszonháromezerre nőtt Elefántcsontparton, miközben Ghána egyes részein a kukorica ára 181 százalékkal, Mali Kidal tartományában a kölesé 108 százalékkal emelkedett (The Africa Report, 2022).

Az élelmiszerek drágulásán kívül az energiaár-növekedésre is fontos kitérni. A koronavírus-járvány és az ukrajnai orosz invázió megzavarta a globális energiapiacot, és az 1970-es évek óta nem tapasztalt mértékű árnövekedést lehet látni a nyersolajpiacon. A Világbank energiaár-indexének adata 26,3 százalékkal nőtt 2022 januárja és áprilisa között, a 2020 januárja és 2021 decembere közötti 50 százalékos emelkedésen felül. Ez az ugrás a szén, a kőolaj és a földgáz árának erőteljes emelkedését tükrözi. Nominálisan kifejezve a nyersolaj ára 2020 áprilisa és 2022 áprilisa között 350 százalékkal emelkedett. Ez az 1970-es évek óta a legnagyobb mértékű növekedés bármely hasonló kétéves időszak viszonylatában. A kőolaj-, földgáz- és szénárak együttes emelkedése 2022-ben 0,5 százalékponttal, 2023-ban pedig további 0,3 százalékponttal csökkentheti a globális növekedést (Guénette–Khadan, 2022).

2. ábra: Globális energiaár-­index

Forrás: Federal Reserve Bank, 2022

Afrikában egyre inkább érezhető a globális energiakrízis – amely a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború közvetlen következménye –, még olyan országokban is, mint a főbb nyersolajexportőrnek számító Nigéria vagy Angola. Mivel a kontinens nagy részén nincs elegendő mennyiségű és megfelelő minőségű olajfinomító-kapacitás, sok állam arra kényszerül, hogy Ázsiából és Európából importáljon benzint és más kőolajtermékeket. Az agrárszektorra továbbá hatással van az élelmiszerelőállítás során használt nitrogénalapú műtrágyák kulcsfontosságú összetevőjének, a földgáznak a drágulása is. A helyi gazdák azzal szembesülnek, hogy az alapvető élelmiszerek előállításához szükséges gabonák és egyéb haszonnövények termesztése egyre költségesebbé válik. Ez egyrészt megszorításokra ösztönözheti őket, ami Afrika-szerte éhezési hullámokat idézhet elő, másrészt olyan nemzetgazdasági folyamatokat indíthat el az agrárszektorra támaszkodó országok körében, amelyek gazdasági visszaeséshez vezethetnek. Az energiaárak ugrás- szerű emelkedése Afrika-szerte hozzájárul az infláció mértékének növekedéséhez. Ghánában például a teljes fogyasztóiár-infláció februárban 15,7 százalék volt, szemben a januári 13,9 százalékkal. Zimbabwében a benzin ára több mint megháromszorozódott, akárcsak a gáz ára. Az árak meredeken emelkednek az országban, akár egyik napról a másikra: az állam fővárosában, Hararében egy láda tojás 6,7 dollárba került az egyik nap, másnap viszont már 7,81 dollárt kellett fizetni érte (Voanews, 2022d).

Az ukrajnai háború hatásai

A globális piacba való bekapcsoltsága, a nemzetközi kereskedelmi szálak összefonódása és a gazdasági együttműködések miatt Afrikát is sok szempontból érintik az ukrajnai háború hatásai. A továbbgyűrűző gondok közül tanulmányunkban – a terjedelmi korlátok miatt – csak a gabonaválsághoz szorosan kapcsolódó problémákat elemezzük mélyebben. Az Afrikai Fejlesztési Bank szerint Afrika Oroszországgal folytatott négymilliárd dolláros kereskedelmének 90 százalékát, Ukrajnával folytatott négy és fél milliárd dolláros kereskedelmének pedig közel 50 százalékát teszi ki a búzaimport. A bank elnöke, Akinwumi Adesina az Al Jazeerának adott interjújában a növekvő élelmiszerválságra figyelmeztetett, amely szerinte „destabilizálhatja a kontinenst” (The Japan Times, 2022). Amiatt, hogy a háború elzárta Afrikát két fő gabonaforrásától, a fekete kontinens újra kiszolgáltatott helyzetbe került. Az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet szerint tizennégy afrikai ország búzájának fele Oroszországtól és Ukrajnától függ, a lista élén Eritrea (100 százalék), Szomália (több mint 90 százalék) és Egyiptom (közel 75 százalék) áll (FAO, 2022b). Különösen aggasztó, hogy a listán számos olyan állam szerepel Szomáliától kezdve Szudánig, amelyek Földünk legtörékenyebb, leginstabilabb és legszegényebb országai. Ugyanis nem az az elsődleges kérdés, hogy milyen mértékben sújt egy-egy államot a válság, hanem hogy rendelkezik-e azokkal a képességekkel, tartalékokkal, ellenálló képességgel, hogy kezelni tudja a helyzetet. Jól mutatja ezt Egyiptom esete, amely 60 százalékos importfüggősége ellenére – amelyből 80 százalékot biztosított Oroszország és Ukrajna – az első hetek sokkja után a 2,6 hónapra visszaeső tartalékokat május végéig – egy május 23-i miniszteri közlemény szerint – 4,5 hónapra tornázta fel. Ha a betakarítási szezon sikeres terméshozammal zárul, akkor egészen 2023 januárjáig biztosított lesz az ország búzaellátottsága (Al Arabiya, 2022).

A búzán kívül érdemes más olyan növényekre is egy pillantást vetni, amelyek termesztése terén Oroszország és Ukrajna fontos szerepet tölt be: napraforgó, árpa, búza, kukorica, repce, szójabab. Kiemelendő a napraforgómag, amely esetében a globális piac több mint felét uralja Ukrajna és Oroszország. Ha a magok, takarmánynövények, a műtrágya és a rovarirtó szerek előállítása akadályba ütközik – például a háborús helyzet miatt csökken a termelésbe bevonható földterületek mértéke, vagy a túlzott szennyezés miatt csökken a talaj termőképessége –, akkor a hozamkiesés súlyos gazdasági következményekkel járhat. Mivel az orosz blokád alatt tartott ukrán kikötőkből az exportra szánt gabonával megrakodott hajók továbbra sem futhatnak ki, sok helyen már most elviselhetetlen az infláció mértéke. A helyzetet nehezíti az is, hogy mivel az orosz bankokat leválasztották a SWIFT-rendszerről, még azok az országok sem tudnak fizetni, amelyek megtehetnék. Ennek kapcsán az Afrikai Unió vezetője elmondta, hogy az orosz bankokkal szemben foganatosított nyugati szankciók megnehezítik vagy sok esetben lehetetlenné teszik, hogy az afrikai országok gabonát vásároljanak Oroszországtól. „Országaink nagyon aggódnak a SWIFT fizetési rendszer blokkolása által okozott járulékos következmények miatt” – jelentette ki Macky Sall, Szenegál elnöke, aki jelenleg az Afrikai Unió soros elnökségi posztját is betölti (Financial Times, 2022).

A két ország a globális gabonaigény mintegy 30 százalékát elégíti ki. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) szerint a szubszaharai térség ellátottságának mintegy 85 százalékát importból fedezik. A világ negyvenöt legkevésbé fejlett országa a búza legalább egyharmadát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja. Ukrajna után ők fogják a legjobban megszenvedni ezt a háborút (Swissaid, 2022). Ha regionális aspektusból vizsgáljuk a gabonaimport kiesését, mindenképp fontos elmondani, hogy a legdrasztikusabb mértékben a kelet-afrikai térséget sújtja a hiány: Kenyában, Etiópiában és Szomáliában akár húszmillió ember is éhezhet év végére. Dél-Szudánban és Eritreában szintén súlyos körülmények uralkodnak, amelyek emberek millióit sodorhatják élelmezési bizonytalanságba vagy az éhínség felé. Etiópiában, Kenyában és Szomáliában több mint 1,7 millió gyermek szorul sürgős kezelésre, miközben családjaik az élelmezésükért küzdenek. Január és június vége között csak Szomáliában legalább 448 gyermek halt meg akut alultápláltság miatt. Dél-Szudánban minden hatodik öt év alatti gyermek alultápláltságban szenved – 2013 óta ez a legmagasabb arány az országban (GlobalGiving, 2022). A nyugat-afrikai Száhel-övezetben, beleértve Burkina Fasót, Malit és Nigert, 2014 óta nem tapasztalt élelmezésbizonytalanság uralkodik: tizennyolcmillió ember élelmezési gondokkal küzd, és több mint hétmillió gyermek alultáplált (IRC, 2022).

Összegzés

Az ukrajnai háború sok mindent eldönt. Moszkva tisztában van befolyásával, mivel a gabona, az olaj és a gáz stratégiai fontosságú tényezők. Az orosz és ukrán termékek lecserélése időigényes folyamat, és addig is az elhúzódó háború világszerte pusztító hatással lesz az élelmezésbiztonságra – de különösen a szubszaharai Afrikában. A jelenlegi áremelkedések az egész ottani régióban változást okoznak. A polgárok kénytelenek megváltoztatni táplálkozási szokásaikat: vagy átállnak az olcsóbb és helyben termelt alapanyagok (például a manióka vagy a cirok) termelésére és vásárlására, vagy csökkentik a fogyasztásukat. A termelők kénytelenek visszafogni a műtrágyák használatát, vagy felhagyni vele. Az is szinte borítékolható, hogy gazdasági, társadalmi és politikai zavarok várhatók. A lakossági tiltakozások valószínűleg fokozódnak majd. Az ukrajnai háború miatt megugró élelmiszer-, üzemanyag- és műtrágyaárak azzal fenyegetnek, hogy országokat sodornak az éhezés küszöbére, ami „globális destabilizációt, éhínséget és példátlan mértékű népvándorlást eredményez” – nyilatkozta nemrég az ENSZ egyik befolyásos munkatársa (NPR, 2022). David Beasley, az ENSZ Világélelmezési Programjának vezetője elmondta, hogy a legfrissebb elemzések szerint „rekordszámú, 345 millió akut éhező ember menetel az éhhalál felé” – ez 25 százalékos növekedést jelent a 2022-es év eleji 276 millióhoz képest, mielőtt Oroszország február 24-én megtámadta volna Ukrajnát (NPR, 2022). 2020 elején, a Covid–19-világjárvány előtt ez a szám 135 millió volt. 2021-ben az alultápláltság 278 millió embert érintett Afrikában (NPR, 2022). Aki pedig nem várja meg, hogy az éhezés elérje, vélhetően elvándorol olyan térségbe, ahol jobb körülmények várják, vagy esetleg valamilyen radikális szervezethez csatlakozik, amely szintén kedvezőbb alternatívának mutatkozik, mint az éhenhalás. Pozitív és előremutató fejleményként nyugtázható, hogy az Amerikai Egyesült Államok júliusban bejelentette, hogy az éhezés és az éhezésből fakadó halálesetek megfékezése érdekében közel 1,2 milliárd dolláros humanitárius és fejlesztési támogatást nyújt a kelet-afrikai térség lakóinak. Samantha Power, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatalának (USAID) vezetője szerint sok család még mindig nem tudott teljesen felépülni a Covid–19-világjárvány, a 2017-es regionális aszály vagy épp a legutóbbi, 2011-es szomáliai éhínség pusztító hatásaiból (USAID, 2022), ezért a segély valóban életeket menthet. Pozitívum az is, hogy a július 22-én az ENSZ és Törökország közvetítésével aláírt orosz– ukrán megállapodás értelmében biztonságos folyosókat hoznak létre, amelyeken keresztül – többek között gabonával, szójababbal, napraforgóolajjal, kukoricával megrakott – hajók hagyhatják el Ukrajna kikötőit. Az isztambuli egyezség óta már több hajó útnak is indult – ez remélhetően valamelyest stabilizálja a gabona világpiaci árát, valamint mérsékli az afrikai és a közel-keleti éhezés volumenét (Portfolio, 2022).

Absztrakt

A hadviselés környezeti hatásai – ideértve a természeti és társadalmi/gazdasági környezetet is – éppoly sokrétűek, mint a haditechnika vagy épp a hadászati eljárások, módszerek. E tanulmány azt vizsgálja, hogy melyek azok a tájalkotó tényezők, környezeti építőelemek, amelyekre a legerőteljesebb hatást gyakorolták a háborúk, amelyek leginkább átalakultak, így a hadviselés környezetformáló szerepének legbeszédesebb indikátorai is. Mindezt történelmi távlatban és reprezentatív, széles teret felölelő példák alapján teszi a dolgozat.

 Kulcsszavak: hadviselés, környezetváltozás, vízrajz, tájdegradáció, földhasználat

Az évszázados-évezredes, vagyis hosszú távon is nyomokat hagyó következmények legerőteljesebben a rendkívül érzékeny környezeti elemnek tekinthető hidrológiai rendszerben, a domborzatban és az életközösségek átformálódásában jelennek meg. A vízrajzi kép és a hidrológiai működés változásai közvetlen és közvetett módon is lehetnek háborús következmények, de minden esetben alapvető és hosszú távú tájváltozást jeleznek. Sokkal kevésbé feltárt folyamatok során, de azonnal és alapvetően érintettek a biogeográfiai sajátosságok, hiszen a háborús helyzetek súlyos stresszt jelentenek az életközösségekre nézve. A háborúk okozta népességmozgások erős kölcsönhatásban vannak a környezetformáló folyamatokkal, így a társadalmi változások okai és következményei is a háborús környezetátalakulásnak. Mindez pedig a 20. században a vegyi és nukleáris fegyverkezéssel, valamint a nagyságrendekkel nagyobb pusztító erejű fegyverekkel kiegészülve még sokkal komplexebb, a tájelemek egészére ható környezetformáló tényezővé vált.

Az emberiség történetén végigvonuló háborúk kézenfekvő velejárója az érintett környezeten hagyott nyom. Ám ez az antropogén eredetű változás sok esetben nemcsak lokális, hanem nagyobb régióra kiterjedő átalakulást is jelent, extrém esetben pedig globális következményekkel is jár – ahogy például a nukleáris robbantások során megváltozó légköri tríciumszint esetében is történt a második világháborút követően. E tanulmányban – történeti távlatokba is nyúlva, reprezentatív példák alapján (kiemelten kezelve a vonatkozó Kárpát-medencei eseteket) – a hadviselés azon közvetlen vagy közvetett hatásairól lesz szó, amelyek évszázados távlatban is nyomot hagytak/hagynak, és máig hatással vannak a természeti környezet működésére. E következmények érinthetik a domborzatfejlődést, a hidrográfiai és hidrológiai rendszert, a talajokat, a felszínborítást és az ökológiai sajátosságokat is – mindezeken keresztül pedig társadalmi és gazdasági következményeik is meghatározók.

A háborúkhoz kapcsolódó építkezéseken és a konkrét pusztításon, a közvetlen táj- átalakításon messze túl kell tekintenünk, hiszen a háborúk környezeti következményei a mai gazdálkodást vagy épp a sport- és szabadidős tevékenységeket, sok helyen pedig a turizmust is érintik. Mindezeknek pedig további hatása van a környezetfejlődésre.

A háborús helyzetekre – vagy a hozzájuk kötődő feszültségekre, válságokra – minden ízében negatív eseménysorként tekintünk. Ugyanakkor azt sem felejthetjük el, hogy számos háborúkhoz kapcsolódó környezeti elem (árkok, sáncrendszerek, várak, erődítmények) napjainkra a műszaki vagy kulturális örökség része lett (UNESCO, 2010). Ezek idegenforgalmi hasznosítása komoly gazdasági ágazattá vált. Egyes modern háborúk érintette területek – elsősorban az elaknásított vagy sok fel nem robbant lőszert tartalmazó helyszínek – pedig akár hosszú évtizedekre is mentesülhetnek az antropogén tevékenység okozta stressztől, a természet regenerációja ezeken a területeken szinte akadálytalan (Gomez, 2005).

A régmúlt nyomai: kiterjedt földmunkák

Évezredes távlatban a területvédelemhez kapcsolódó tájalakítás maradványai a legmaradandóbbak. Ezek főként árkok, sáncok, de az ősi földvárak nyomai is idetartoznak. Közülük elsősorban az árokrendszerek és a töltésépítések hordoznak olyan sajátosságokat, amelyek igen hosszú távon befolyásolták a környezetfejlődést.

Talán a legközismertebb példa a kínai nagy fal, amely egyike Földünk világűrből szabad szemmel is látható néhány antropogén alakzatának – ám az egyetlen, amely hadviseléshez kötődik. E védvonal változatos anyagokból és technikával megépítve, a földsáncoktól a nyolc–tíz méter magas, faragott kövekből álló tökéletes „várfalig” számos formában készült és húzódik összességében több mint hétezer kilométer hosszan Belső- és Kelet-Ázsiában (Ilyés, 2010). Az évszázadokon át épített, módosított, tökéletesített falrendszer környezeti hatása elsősorban biogeográfiai választóvonal szerepében nyilvánul meg. Ez le- egyszerűsítve azt takarja, hogy az elágazó, számos hegy esetében több gerincre is kiterjedő, mellékágakat is tartalmazó falak gátszerűen akadályozták és akadályozzák számos állatfaj mozgását, vándorlását. Azonban mint minden gátszerű szegregáló elem, a falak az élővizek lefutására, az erózióra, így a földhasználatra és a földművelésre is hatással vannak.

A sáncrendszerek – többnyire árkokkal kiegészülve, sánc-árok párosokat alkotva világszerte a legerőteljesebben a vízrajzi rendszeren keresztül alakították át a tájat. A Kárpát-medence római kori múltjába visszatekintve ilyen területvédelmi, fegyveres konfliktusokhoz kapcsolódó létesítmény volt a körülbelül ezerkétszáz kilométer hosszú Csörsz-árok hálózata. Az 1700-1800 évvel ezelőtti árkok és a hozzájuk kapcsolódó föld- sáncok főként olyan alföldi területeken alkottak erős védelmi rendszert, ahol a ligetes és füves mezőségen enélkül könnyű volt a mozgás (1. ábra). A folyók, a mocsarak és a vízjárta árterek önmagukban is védvonalat alkothattak, így a szarmaták építőtevékenységéhez kapcsolódó, de a Római Birodalom védelmét ellátó sánc-árok rendszer nem összefüggő a teljes síkvidéken (Visy, 1989). Ugyanakkor az akár háromméteres mélységet is elérő árkok az őket kísérő sáncokkal együtt befolyásolták az Alföld-peremi vízfolyások lefutását – gyakran vizet vezettek, mintegy antropogén csatornaként működtek (ez kiemelten jellemző volt az észak-alföldi hordalékkúpokon).

1. ábra: A Csörsz­-árokrendszer

A Csörsz-­árokrendszer a könnyen átszelhető síkvidék peremén húzódik. A folyók, mocsarak és lápok ugyan természetes védvonalat is alkothatnának, de az építtető rómaiak biztosra mentek. A sánc­árok sorozat különösen erős, jól kiépített azokon a szakaszokon, ahol egyébként semmilyen akadály nem nehezítette a behatolók dolgát. A Közép­-Tisza vidékén fekvő Ároktőhöz kifutó árokszakasz mai látványán és metszetén jól érzékelhető, hogy a feltöltődés (a sáncok beszántása, elplanírozása) jelentősen lecsökkentette az árok látható mélységét.

Forrás: térkép: Visy, 1989 nyomán; fotó, metszet: Nagy Balázs

Az egyes szakaszokon ma is meghatározó tájelemet alkotó árokrendszer mellett szintén a területvédelmet, illetve a támadórohamok feltartóztatását szolgálták a patakduzzasztások is. Ezek fénykora a középkori várépítések idejére tehető, ám már az ókorban is használták a módszert. Térségünk egyik legnagyobb római települése és katonai tábora, a mai Komárom keleti határában kiépült Brigetio északi védelmét a Duna látta el, azonban délről, a Győr–Tatai-teraszvidékről szabadon elérhető volt. Épp ezért egy egykori Duna-ágat elrekesztve, a mederre a tatai Fényes-források felől pluszvizet ráeresztve olyan elárasztott terület jött létre (2. ábra), amely az elgátolás mögött egészen a 18. század első feléig, Mikoviny Sámuel lecsapoló munkájáig – tehát mintegy ezerötszáz éven keresztül – antropogén eredetű mocsárvidéknek számított (Viczián et al., 2013). Napjainkban e helyszíneknek elsősorban a belvíz- és az árvízvédelem során jut nem elhanyagolható szerep.

2. ábra: A „Brigetiói-­sziget”

Az élő Duna és egy régi mellékág keretezte „Brigetiói­-sziget” déli védvonalát a keleten elre­kesztett ősi mederben duzzasztott víz biztosította. A római mérnökök munkáját dicséri, hogy a duzzasztás másfél évezredig működött – bár a rómaiak után már nem volt szabályozható a víz­ borítás, így az elárasztott egykori mederben vastag üledék gyűlt össze.

Forrás: Viczián et al., 2013

A földrajzi környezet sajátosságai – elsősorban a domborzati feltételek – természetesen már ekkor is igen sokrétű, kényszerű/ötletes megoldásra sarkallták a háborúzó feleket. Az ókor hadviselési gócpontjaira tekintve, a közel-keleti római terjeszkedés történetéből közismert a Maszada ostromakor kiépített óriásrámpa példája: a rómaiak ennek segítségével tudták elfoglalni a szurdokokkal övezett fennsíkon álló erődöt (3. ábra). A száraz környezetben a római tábor nyomai és maga a rámpa is máig megmaradtak és meghatározó tájelemek. A rómaiakhoz itáliai hadikikötők építése is fűződik (máig látható, működő vízfelületekkel, medencékkel). Ugyanakkor általánosnak mondható a hadjáratokhoz kapcsolódó településpusztulások, majd újjáépítések során nagy tellek létrejötte – a Mediterráneum, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet térségében egyaránt (már a római kort megelőző időszakokban is).

3. ábra: Maszada-­plató

A Szír–Jordán-­árok legmélyebb szakaszán, a Holt­tenger fölött magasodó Maszada-­plató (a) erőd­ városát csak óriás földrámpa (b) építésével tudták elfoglalni a rómaiak. Az azóta is száraz, sivata­gi terepen a két évezreddel ezelőtti katonai táborok maradványai napjainkban is látszanak (c).

Fotó: (a) és (c) Nagy Balázs; (b) BiblePlaces.com

A közép- és újkor: a végváraktól az összetett tájváltozásig

A tűzfegyverek általános használata előtt – az adott birodalom vagy közösség erejétől függő méretű – földsáncolások és árkolások, illetve az ezekhez kapcsolódó földvárak emelése számított elterjedtnek. Egy-egy sáncot-árkot a hirtelen érkező támadás előtt gyorsan meg lehetett építeni (például templomok körül, erre a tatárjárás idejéből számos példa létezik), de a nagyobb árkok a legfontosabb településeket védték, és akár évezredes múltúak is lehettek, többször is felújult használattal, az aktuális haditechnika fényében. E három–öt méter mélységű és akár tíz méter széles árkok feltöltődtek ugyan, de eltérő talajtani és vízháztartás-sajátosságaik miatt a gabonajelek kiváló hordozói. Az alföldi Tétel-halom (4. ábra) területén már négyezer évvel ezelőtt is voltak erődítések, az avar időkben – stratégiai szerepe miatt – különösen erősen sáncolták, de az Árpád-korban is védművet hordozott a templom és a temető körüli része (Nagy et al., 2014).

4. ábra: Tétel-halom

A Tétel­halom légifelvételei (Otto Bratsch), védrendszerének rekonstrukciója (Szentpéteri József) és egy ősi védőárok változása (Nagy et al., 2014).

Forrás: légifotó: Otto Bratsch; rekonstrukció: Szentpéteri József; a védőárok változása: Nagy et al., 2014

Az egyre nagyobb hatótávolságú és rombolóerejű tűzfegyverek elterjedése mind komolyabb védművek és erődítések kiépítését tette szükségessé. A környezetátalakítás viszont alapvetően függött az erődítmény domborzati helyzetétől és a védművek jellegétől. A hegytetőkön, például az Északnyugati-Kárpátok mészkőszirtövében a várépítések a csúcsok, ormok átalakításával jártak. Igyekeztek a tetőszint planírozásakor, a feljáró, a ciszterna és az alagút építésekor kitermelt kőzetből emelni a falakat. Mindez főként lokális domborzati átalakuláshoz vezetett, ám a hegyi várak-erődök előfordulási sűrűsége és hosszú távú fennmaradásuk miatt mégis jelentős a környezetformáló szerepe (5. ábra).

5. ábra: : A hegytetőre épült erődök mindig átformálták a magaslatot

(a) és (b) A Szír­sivatag nagy oázisa fölött emelkedő palmyrai vár hegye járható terep, törmeléklejtői leküzdhetők, ezért a hegytető mészkövébe húsz méternél mélyebb, függőleges falú, száraz körárkot vájtak, és a kitermelt anyagból emelték magát az erődöt. (c) Az Északkeleti­-Kárpátokban húzódó Árva folyó fölötti mészkőszirtre épített Árva várának falait részben az alapkőzet függőleges sziklaletörései alkotják, részben a szirttető sziklafogainak közét is beépítették, majd még rá is építettek az oromra, így született a nagy sziklavár. (d) A szíriai Crac de Chevaliers hatalmas keresztes vár viszonylag szelíd hegytetőn áll, így igen nagy mennyiségű kőzet megmozgatásával tudták létrehozni erős falait, ehhez viszont el kellett simítani a hegytetőt, és a kibányászott kőzet adta a várépítés anyagát.

Fotók: Nagy Balázs

Ennél lényegesen összetettebb környezeti hatással jártak a völgyekben vagy síkvidékeken végzett erődépítések, hiszen itt a víz, illetve az elárasztás alkotta a védvonalat – akár árkokat kitöltve, akár nagy területű elárasztás során. Az előbbire látványos hazai példa a diósgyőri vár, ahol nem a környező szelíd magaslatokra, hanem völgytalpi helyzetbe került a vár, védelmét pedig – a falak mellett – a várárokba vezetett, ott duzzasztott Szinva patak és a környező források vize látta el.

A síkvidéki, „folyami” várak a duzzasztások révén hatalmas mocsárvilágot alakítottak ki maguk körül (például a Kraszna folyó duzzasztásával védett ecsedi vár vagy Szigetvár erőssége), ezzel a támadókat lőtávolon kívül tartották, mivel a nehéz ágyúkat körülményes vagy lehetetlen volt az ingoványos aljzaton az erődök közelébe juttatni (6. ábra). Ekkor az elárasztott területek lecsapolása, illetve a mély fekvésű, vizes részek feltöltése volt a legcélravezetőbb ostromforma, ám ez rendkívüli élőerő és földtömeg megmozgatását igényelte.

6. ábra: A síkvidéki várak leghatékonyabb védelmezői a duzzasztott vizek voltak

Az elárasztással távol tarthatók az ostromlók – mindaddig, amíg fenntartható az erődrendszert övező víz­ (vagy mocsár)borítás. (a) Ecsed várának, (b) Szigetvár ostromának korabeli ábrázolá­sa. (c) és (d) a Bükk lábánál, a Szinva patak völgyében épített diósgyőri várat terjedelmes várárok és felduzzasztott vizek övezték.

Forrás: (a) Gottfried Prixner színezett rajza; (b) Mathias Zündt; (c) a diósgyőri vár 1360 körül, pazirik.hu; (d) Telepy Károly festménye (1860)

Mindeközben mind az erődítések, mind az ostrom folyamata komoly faigénnyel járt, így ezek jelentős erdőterület-veszteséget okoztak. Nem mellékes szempont, hogy a konkrét ostromoktól, összecsapásoktól függetlenül is a várak közvetlen környezetét, de gyakran a teljes várhegyet is – a terep beláthatósága érdekében – csupaszon, famentesen tartották. A középkor és a kora újkor Kárpát-medencei háborúihoz kötődő építkezések, illetve az ostromok okozta pusztítások közvetlen környezeti szerepén is túlmutat az a népesség- mozgási folyamat, amely gazdálkodási, településszerkezeti, hidrográfiai és végső soron mélyreható felszínborítási változásokat is okozott. A török korban az alföldi lakosság elmozdulása a hegyvidék felé a síkvidéki legeltetés lecsökkenésével és a hegyvidéki erdőterületek fokozott kihasználásával (faszénégetés, hamuzsír stb.) járt. Ez már önmagában is növényzeti változásokat okozott, de átalakultak a lefolyásviszonyok is. A hegyvidék erdőtakarójának ritkulása miatt ott megnőtt a lefolyási sebesség, míg az alföldi térségekben ligetesedés, erdősülés indult, így ott csökkent a lefolyás üteme. Ez a síkvidéki vízborítás megnövekedésével járt – mind időben, mind területi kiterjedésben (Frisnyák, 1990).

A modern háborúk kora: minden tájelemet érintő változás

A világtól viszonylag elzárt térségekben a fegyveres összecsapások fenyegetettségéhez való alkalmazkodás a historikus korok és a modern világ összemosódását is okozhatja. Erre jó példa Albánia néhány sajátossága. Az északi hegyvidékeknek nagy múltú vérbosszúhagyományaik vannak, amelyek alapvetően befolyásolják a településszerkezetet, az úthálózatot, és erődszerű házakat igényelnek, ugyanakkor a lőfegyverek modernizációja könnyen felülírhatta az évszázados, belterjes „hadviselést”. Ezzel párhuzamosan a 20. század közepétől kibontakozó, külföldi támadást váró paranoia betonbunkerek ezreinek kialakítását hozta magával – akár a földhasználat kárára is (7. ábra).

7. ábra: Ostromálló lakóépület és bunkerek Albániában

(a) Az Észak­-Albán-­Alpok egyik ostromálló családi lakóépülete: a vérbosszú évszázados hagyo­mányait szem előtt tartva az erődszerű házak puskalövésnyi távolságon túl állnak egymástól. (b) Albániai bunkerek a mezőn. A mezőgazdasági művelést kifejezetten akadályozták, a békés célú felhasználásra pedig túlzott mennyiségben álltak rendelkezésre (többségüket mára lebontották).

Fotók: Nagy Balázs

A legsokrétűbb és legnagyobb területi kiterjedésű környezeti terhelés és tájátalakítás a 20. század háborúitól kezdődött. A technológiai fejlődés és a megmozgatott embertömegek minden addiginál nagyobb erődítményrendszerek kialakítását tették lehetővé, a védvonalak óriásira nőttek, az ezekhez kapcsolódó hadi események – különösen a tüzérségi tűz és az egyéb robbantások pedig soha nem látott méretű domborzati változásokat okoztak. Különösen igaz ez az első világháború állóháborús frontjaira. A nyugati területek szétlőtt, szinte ementálisajt-szerűen szétlyuggatott felszíne évszázados távlatban is őrzi a lövészárokharcok és a tüzérségi tüzek nyomait (8. ábra). A közvetlen környezeti hatás – a domborzati átalakulás mellett – ebben az esetben a széles körű tájdegradáció volt: ez szinte teljes növényzeti pusztulást takar, emellett az állatvilág és a talajtakaró is komolyan sérült.

8. ábra: Környezetpusztulás az első világháború nyugati frontján

Az első világháború nyugati frontján, például Verdun környékén totális környezetpusztulást okozott az állóháború. Az elmúlt évszázad tervszerű revitalizációja ellenére a domborzatban megőrződött nyomok ma is árulkodók.

Ábraforrás: de Matos Machado, Rémi – Hupy, Joseph P.: The conflict landscape of Verdun, France: Conserving cultural and natural heritage after WWI; fotók: Archives de la Meuse, wikipedia.org, Olivier Saint-Hilaire

Az első világháború egyik legsajátosabb környezetformálása a hegyi hadviseléshez kapcsolódik. A Keleti-Alpok vonulataiban évekig zajló – gyakran magashegyi – műveletek hatalmas erődrendszerek, utak, barlangjáratok, kötélpályák kiépítésével és elpusztításával jártak. Ennek során elemi erejű hegyi robbantások is zajlottak, melyek hegytetők és hegyoldalak omlását okozták, teljesen átalakítva a hegyi domborzatot. Ezek egyik híres/hírhedt esete volt a Pasubio-magaslat 1918 eleji felrobbantása (9. ábra): a valaha volt legnagyobb aknarobbantás során a magyar csapatok hatvan tonna robbanószert használtak fel az olasz kézben lévő hegytető megsemmisítéséhez, miután a mindkét oldalon zajló tárnakialakításoknál teljesen szétfúrták a kétezer méter körüli magaslatok sziklatömegét (Szirmai, 2021).

9. ábra: A pasubiói aknaharc helyszíne

Fent: balra az olasz magaslat, középen a Szamárnyereg, jobbra az osztrák–magyar tető. Az olasz magaslat szétrobbantása, törmelékhalmazzá válása itt véget vetett a harcoknak. Az aknacsata felülnézeti és metszetrajzán látható alagútágak egy része félrevezetésből épült, az ellenség is felfedezett közülük jó néhányat, ám a szállások, raktárak is a föld alatt voltak.

Grafika: Merényi Dániel; fotók: Instituto per la Storia Resorgimento Italiano

Az antropogén eredetű lavinaindítás (belövésekkel) mindeközben megszokott téli hadviselési módszernek számított, e tömegmozgások és a robbantások/robbanások során hatalmas törmeléklejtők jöttek létre. Ez az antropogén domborzat például a Dolomitokban sok helyen máig uralkodó tájelem. A nehezen megközelíthető, meredek magas- latok térségében az évszázados háborús nyomok ugyanakkor a turizmust is szolgálják. A via ferraták (vasalt utak) rendszerei már az első világháborús csapatmozgások során is alapvető segítséget nyújtottak a sziklafalak leküzdésében. Ennek alapján napjaink egyik legnépszerűbb outdoor tevékenységévé vált a via ferrata turizmus – természetesen rengeteg új útvonal kiépítésével. Ezek ráépülnek a „Nagy Háború” hadi hegyhasználatának nyomaira. A bunkerrendszerek látogatásával együtt a via ferrata turizmus igen kiterjedt idegenforgalmi ágazattá vált, hiszen a katasztrófaturizmust, a történelmi emlékhelyek látogatását, az aktív és ökoturizmust egyaránt magában foglalja.

10. ábra: Felhagyott lövészárkok és megfigyelőállások a Bükk délkeleti részén

Ezen a területen még az 1980­as években is voltak belövések, hiszen a Diósgyőri Gépgyárban előállított tüzérségi fegyvereket itt próbálták ki. A sorsukra hagyott árokrendszerek vizes élőhelyekként működhetnek.

Fotó: Nagy Balázs

A vizes élőhelyek kialakulása, illetve átformálódása a síkvidéki szőnyegbombázások során például a vietnámi háború esetében különösen feltűnő (11. ábra). Ahol nem rizsföldeket pusztítottak e bombázások, és nem volt szükség azonnali helyreállításra, ott a talaj- és csapadékvízzel telt bombatölcsérek ezreit például halastavakként hasznosítják a helyiek.

11. ábra: Mezőgazdasági területeket ért amerikai bombázás nyomai Vietnámban

A bombatölcsérekben keletkezett tavak egy részét később betemették, és újra művelésbe vonták a parcellákat, de sok esetben víztározási és haltenyésztési céllal hasznosultak.

Forrás: US Air Force

A haditechnikai fejlődés által okozott egyre nagyobb erejű, célzott infrastrukturális pusztítások közül a hídrobbantások mindig központi szerepet játszottak. A hídi harcok, az átkelőhelyek birtoklása vagy épp elpusztítása már a középkorban kiemelt jelentőségű volt (ennek egyik korai hazai példája a muhi csata hídharca), de a 20. században a szisztematikus hídrombolások a közlekedési útvonalak eltolódását, a fejlesztési területek helyváltoztatását eredményezték. Ez kifejezetten szembetűnő például az Ipoly mentén, ahol a 20. század első felében létezett összeköttetés- és közlekedési rendszer a két part között még napjainkra sem regenerálódott a második világháborús átkelőpusztulás után. Ugyanakkor a nagyvárosi hídrombolások az igen nagyszámú fel nem robbant bomba miatt sok évtizeden átívelő fejlesztési akadályt is jelentenek: e bombák célt tévesztve, vizes környezetbe hullva viszonylag nagy számban lapulnak éles állapotban a hidak – gyakran mára üledékkel feltöltődött – környezetében (12. ábra).

12. ábra: A budapesti Déli összekötő vasúti híd amerikai bombázása 1944 őszén

A ledobott bombák egy része nem robbant fel, a lágymányosi építkezések során még a 2000­es évek elején is sok került elő közülük – jelentősen lassítva a terület fejlesztését, beépítését.

Forrás: US Air Force

Ugyanígy vízhez kapcsolódnak a második világháborús gátrombolások is, melyek ugyan viszonylag rövid távú átalakulást okoztak (hiszen a vízienergia-termeléshez kapcsolódó gátakat jellemzően újjáépítették), ám például a Ruhr-vidéken a mindent elsöprő, lezúduló árhullám révén közvetlen eróziós hatásuk kifejezetten pusztító volt. Emellett szándékos elárasztásokra is sor került – főként területvédelmi céllal: az elképzelés és a cél így sok évszázados, de az elöntés kiterjedése (például a mély fekvésű hollandiai területeken) messze felülmúlta a középkori várvédelmi árasztások méreteit (Nir, 1983).

Minden modern háborús helyzet igen jelentős menekülthullámokkal, a védett városok népességének hirtelen felduzzadásával, a gazdasági térszerkezet gyors megváltozásával és a rombolások révén óriási törmelékmennyiség keletkezésével jár. A lakó- és ipari környezet pusztulása, az infrastrukturális létesítmények rommá válása az újjáépítés során szinte minden esetben megváltoztatja a városi domborzatot. A törmeléklerakás feltöltésekkel, gyakran nagy területek planírozásával jár együtt, helyenként gyakorlatilag modern kori tellek épülnek, hiszen a háborús romokon születnek újjá a városok.

A 20. századi háborúk a korábbi évszázadok hadviseléséhez képest a nagyobb területű, drasztikusabb és gyorsabb tájátalakításon túl egy egészen új szegmensben is átalakították a környezetet – komoly társadalmi hatást is kifejtve. Vagyis míg a klasszikus háborús szembenállás a lőfegyverek, a hagyományos robbanóanyagok, a hadászati létesítmények létrehozása és pusztítása körül forgott, az első világháborúban megjelent a vegyi hadviselés is. Ennek humánhatásai jól ismertek, a természeti környezetre gyakorolt hatásairól azonban – főleg a korai időszakot tekintve – alig van információ. A vietnámi háború Agent Orange gyomirtójának szubtrópusi erdőket pusztító következményei szándékosak voltak (a fedezékek, búvóhelyek megszüntetését célozva), a növényzet degradációjával viszont együtt járt a monszunális terület vízvisszatartó képességének összeomlása, nagy mennyiségű csapadékának fokozott lefolyása, hatalmas eróziót és ár- vizeket okozva. A vegyi anyagok emberi egészséget végzetesen károsító következményei viszont csak később tárultak föl (Hoang et al., 1989).

A háborús összecsapások ipari helyszíneket érintve környezetre veszélyes anyagok levegőbe és talajba kerülésével járnak. Ennek egyik közismert eseménysora volt az öbölháborús olajlétesítmény-pusztulás: a találatot kapott olajkitermelő helyek és raktárak lég- szennyezése ugyan idővel megszűnt, ám a kőolajszármazékok és égéstermékek talajszennyezése évszázados távlatú problémacsomag. A katonai létesítmények térsége még béke- időben is jelentős környezetterhelést jelent: közismert a hazai, egykori szovjet laktanyák területének talajszennyezése, súlyos talaj- és vízbázisterhelése, amely esetenként csak a szennyezett aljzat eltávolításával orvosolható. Ez azt is jelenti, hogy funkcióváltás esetén e térségek hasznosítása – a széles körű kármentesítés miatt – igen költséges és nehéz.

A modern hadviselés egyik legélesebb környezeti kihívása a nukleáris fenyegetéshez kapcsolódik. Közismert, hogy a nukleáris fegyverek korlátozott felhasználása is komplex környezeti és társadalmi katasztrófát okoz. És bár direkt hadászati alkalmazásra a Japánra ledobott két atombombán túl nem volt példa, a katonai kísérletek hatásai elképesztően környezetpusztítók. Túl az atomkísérletek – hagyományos robbantások nyomán sosem látott – óriási kráterein (13. ábra), a víz alatti és a légköri robbantások is hosszú távú, tragikus környezetterhelést okoztak (Goin, 1991). Óceániai területek lettek sugárszennyezettek, de a Novaja Zemlja területe vagy Belső-Ázsiában a Lop-nor vidéke sem lesz turistacélpont még jó néhány ezer évig…

13. ábra: Nukleáris kísérleti robbantások helyszínei és világháborús krátermaradványok

A nevadai nukleáris kísérleti terep Yucca Flat (a) és Frenchman Flats (b) részének ezernél is több föld alatti nukleáris robbantással szétlyuggatott területe. A legnagyobb kráter száz méter mély, és majdnem négyszáz méter átmérőjű. Fotó: US Department of Energy és Mark Laing

(c) A normandiai partraszállás tüzérségi előkészítésekor, 1944 júniusának legelején szétbom­bázott Pointe du Hoc partszakasz. A bombatölcsérek jellemző átmérője tíz méter, mélységük egy­két méter. Fotó: Marc Laurenceau

(d) Az 1916. július 1­jén a somme­i csatában brit aknarobbantással létrejött száz méter átmérőjű és harminc méter mély Lochnagar­-kráter. Forrás: wikipedia.org

Bár e fenti területek a sűrűbben lakott vidékektől igen távoli, extrém élőhelyek, a modern háborús konfliktusok robbanóanyagokra épülő eseményei a lakott, gazdálkodásra szánt környezetekben is kiterjedt „no-go” zónákat vagy csak igen körülményesen hasznosítható térségeket eredményeztek (14. ábra).

14. ábra: Fel nem robbant aknák Északkelet­-Franciaországban

Az évszázados akadálymentesítés ellenére is életveszélyes terület Franciaország északkeleti részén: valódi no­-go zóna, ahol még mindig ezerszámra lapulnak az első világháború fel nem robbant lövedékei és aknái.

Fotó: Olivier Saint-Hilaire

Az elmúlt évtizedek balkáni vagy délkelet-ázsiai haborúi millliószámra hagytak hátra taposóaknákat, de ilyenek Afrika konfliktuszónáiban vagy akár a világháborúk intenzív állóharcok sújtotta térségeiben is jelen vannak (15. ábra). Így e vidékekre a „normál élet”, a helyi fejlesztések csak nagyon lassan és rendkívül drágán térhetnek vissza – vagy belátható ideig egyáltalán nem. És ehhez nem kell egzotikus területekre utazni, lehet szó akár egy érdekes, de szinte aknamentesíthetetlen hegyvidékről az Adria menti magaskarszton is (Gomez, 2005).

15. ábra: Elaknásított terep Hercegovina horvátok lakta területeinek legmagasabb vonulatában

A hercegovinai Čvrsnica hegység környéke is hadszíntér volt, a hozzáférhető aknatérképek viszont csak hozzávetőlegesen mutatják a veszélyes helyszíneket. Ez jócskán korlátozza a vidék idegenforgalmát, fejlesztési lehetőségeit.

Fotó: Nagy Balázs; térkép: Gomez, 2005

Összegzés

A háborúk környezetformáló szerepét elemezve kettős kép rajzolódik ki. A modern hadviselés előtti évszázadokban – sőt évezredekben, egészen a 20. századig – a háborúk- hoz kapcsolódó változások elsősorban a jól látható táji elemekhez, a domborzathoz és a vízrajzhoz, valamint a földhasználati formákhoz és a településhálózathoz kapcsolódtak. Emellett természetesen mindig befolyásolták a természetes életközösségeket is, ám ennek mértékéről alig rendelkezünk információkkal. A hidrológia-hidrográfia mint az egyik legérzékenyebb környezeti rendszer hosszú távon is módosult, s a domborzati és földhasználati változásokkal együtt évszázados léptékben meghatározta az érintett területek életét. A modern háborúk az óriási népességmozgásokkal, a korábbiaknál sokkal nagyobb felszínátalakítás és pusztítóerő miatt, a rendkívül sokrétűvé vált haditechnika (például vegyi hadviselés) következtében, valamint a célba vett területek sérülésével járó fokozott környezetterhelés révén olyan komplex környezetátalakulás okozói, melyek minden táji elemet érintenek – az eddigieknél sokkal mélyebben és tágabb térben. Ezek az antropogén hatások, nyomok velünk maradnak, ám míg a klasszikus háborúk maradványaival, a védművekkel, a megváltozott vízrajzzal, az árkokkal vagy várakkal nyilvánvalóan együtt lehet élni – és az idegenforgalomban még jócskán hasznosulnak is –, a modern háborúk levegő-, talaj- és vízszennyezése, valamint hatalmas mértékű robbanóanyag-hátrahagyása nagy területek használatát nehezíti meg, vagy hosszú távra el is lehetetlenítheti.

Absztrakt

2022 júliusában átfogó igényű kötet jelent meg Franziskus M. Stratmann domonkos teológus munkásságának béketeológiai dimenziójáról. A kötet két részből áll. Az első tanulmányokat közöl a szerzőről, a második nehezen hozzáférhető írásaiból közöl válogatást. Stratmann gondolkodói útja az első világháború támogatásától háborúpárti álláspontjának gyökeres revízióján és a naiv pacifizmus elutasításán át részletesen kidolgozott filozófiai és teológiai békekoncepcióhoz vezetett. Munkásságának aktualitása a nemzetiszocializmussal szemben tanúsított ellenállásához, a „zsidókérdést” a béke kérdéseként felfogó álláspontjához, a kereszténység és a béke ügyét szorosan összekapcsoló felfogásmódjához és gondolkodása ökumenikus vetületéhez, főként a mennonita közösséggel folytatott katolikus párbeszédhez kötődik.

Kulcsszavak: béketeológia, igazságos háború, katolikus ellenállás, Franziskus M. Stratmann

Sokan úgy gondolkodnak és cselekednek, mintha a világ már kész lenne. Térjetek meg! Nincsen készen. Ti fejezzétek be! Leginkább a vallásos emberek tekintik előszeretettel változhatatlannak a világot és a társadalmat. Hisznek ugyan abban, hogy saját belső életük és mások belső élete megújítható, s ennek alapján abban is, hogy belső életük szelíden kisugározhat a külsőre, de arra képtelenek, hogy kézbe vegyék, átformálják és megformálják magukat a dolgokat.” Ezek a sokat eláruló szavak kerültek mottó gyanánt annak a kötetnek az élére, amely arra vállalkozik, hogy bemutassa egy Európában mára nagyrészt elfelejtett domonkos gondolkodó, Franziskus M. Stratmann béketeológiai elgondolásait és egész életművét. Akik a béke és a társadalmi élet szempontjából nem sok érdemleges felvetésre számítanak egy szerzetesi életműtől, azokat igencsak meglepheti a kötetben felvázolt életút és szellemiség: az 1883-ban született és 1971-ben elhunyt Stratmann hosszú évtizedeket felölelő munkásságát határozott társadalmi állásfoglalások, bátor fellépések, a kritikai önvizsgálatra való készség megnyilvánulásai, menekülések és bujkálások kísérték, s a béke és a háború kérdéseit érintő meggyőződései fájdalmas aktualitást nyertek az Oroszország által Ukrajna ellen indított abszurd háború következtében. Aki pedig figyelemmel kíséri a Pax Christi katolikus békeszervezet napjainkban folytatott vitáit és a fegyverkezés mértékének növelését célzó nemzetközi erőfeszítésekre adott válaszait, ma is hamar szembesülhet Franziskus Stratmann örökségének rejtett érvényesülésével: a szerzetes szerepet játszott a szervezet németországi ágának megalapításában, s szellemisége jól kivehetően megnyilvánult például Martin Pilgram (a Pax Christie vezetőségi tagja) nyári állásfoglalásaiban.

Maga a Frieden als katholische Aufgabe [A béke: katolikus feladat] címet viselő kötet két egységből áll. A terjedelmesebb első rész öt olyan tanulmányt tartalmaz, amely áttekinti a szerző munkásságát, és megvilágítja az életmű egy-egy vetületét. A tanulmányok tartalmi fókusza nem hagy kétséget Stratmann aktualitásáról. Carsten Barwasser domonkos szerzetes a politikai teológia kontextusában helyezi el gondolkodását, egyebek között Carl Schmitt azonos című könyvéről szóló bírálatát ecsetelve. Schmitt természetesen soha nem került ki a filozófiai és politikatudományi érdeklődés köréből, de mivel az első Politikai teológia kereken száz évvel ezelőtt jelent meg, az évfordulót újfajta értékelési törekvések kísérik, és kívánatos lenne, hogy a mű megjelenésének idején született katolikus reakciók is figyelmet kapjanak. A leghosszabb tanulmány szerzője, a szintén domonkos Elias H. Füllenbach Stratmann és a „zsidókérdés” kapcsolatát taglalja. A terjedelem indokolt, hiszen Stratmann már 1932-től élesen bírálta a nemzetiszocializmust, és azok közé tartozott, akik 1936-ban aláírták a Josef Wirth egykori német kancellár kezdeményezésére megszületett, Krisztus egyháza és a zsidókérdés című emlékiratot, amely elítélte a zsidóüldözést és a zsidók ellen hozott rendelkezéseket. Nem kizárt, hogy a mások mellett Jacques Maritain, Dietrich von Hildenbrand, Edgar de Bruyne és Charles Journet által is aláírt dokumentum angol fordítása Stratmann közvetítése révén készült el.

A kötet második egysége magától a bemutatott szerzőtől közöl tíz olyan rövidebb-hosszabb írást, amely ma már nehezen lelhető fel és férhető hozzá. Alighanem néhány cím felsorolása is elegendő annak igazolására, hogy nem egyszerűen avítt és idejétmúlt romantikus békekezdeményezések fűződnek a német domonkos nevéhez, hanem valóban a mai kontextushoz is szólnak állásfoglalásai: A pacifizmus – álruhás vallás?; A politikum fogalma Carl Schmittnél; Háború Oroszország ellen?; A nemzetiszocializmus és mi; A zsidókérdés mint békekérdés; Tézisek az igazságos és az igazságtalan háborúról.

A közel háromszáz oldalas könyv legalább két szempontból tarthat számot általános érdeklődésre: egyrészt természetszerűleg a béke kérdését érintő filozófiai, jogelméleti és teológiai reflexiók összefüggésében, másrészt viszont a katolikus és egyházi cselekvés stratmanni modellje miatt is, amelynek a maga egyéni jellegén túlmutató tanulságai lehetnek mindenki számára, akit nem csupán a belső élet „szelíd kisugárzása” foglalkoztat. Kezdjük az utóbbival! A könyv lapjain kibontakozó életút elején egy kivételes tehetségű igehirdető jelenik meg, aki 1914-ben egyetemi lelkész lett Berlinben, prédikációinak híre alapján ugyanis a legismertebb német domonkos igehirdető, Bonaventura Krotz kifejezetten őt kérte utódjául e tisztségben. Veritas címmel kiadott első könyvét az első világháború kitörése után eleve egyetemistáknak írta, még annak a meggyőződésnek a jegyében, hogy Német- ország az igazság pártján vesz részt a háborúban, eleget tesz az igazságos háború klasszikus tanában megfogalmazott kritériumoknak, s joggal vár teljes áldozatkészséget a német ifjaktól. A diákok frontról küldött leveleinek és háborús beszámolóinak hatására azonban fokozatosan megváltozott a véleménye (volt olyan egyetemista, aki dühödt széljegyzetekkel teleírva küldte vissza neki a Veritas példányát a lövészárokból), s végül 1918 októberében nyilvánosan visszavonta nézeteit, mire a német nemzetet bűnbánatra felszólító pap ellen tiltakozásokat is szerveztek a megütköző berlini professzorok és diákok. 1923-ban lemondott tisztségéről, hogy minden idejét a béke ügyének tudja szentelni. Nagyrészt Friedrich Wilhelm Förster, a nemzetközi tekintélyű berlini professzor hatására mindenféle „szentimentális békepártisággal” szakított, s 1924-ben Weltkirche und Weltfrieden [Világegyház és világbéke] címmel kiadott könyvében a nagy keresztény hagyomány fényében igyekezett megvizsgálni, fenntartható-e még az igazságos háború eszméje, s hogyan vehet részt az egyház a békét célzó politikai törekvésekben.

A nemzetiszocializmus felemelkedésének idején közzétett írásaiban a gyűlölet, a szélsőséges nacionalizmus és a rasszizmus ellen foglalt állást. 1933. július 4-én a Gestapóhoz címzett levelében tiltakozott a békeszervezetek feloszlatása ellen, mire másnap hazaárulás vádjával letartóztatták. Szerencsés szabadulása után nyilvános beszédeinek tartalma miatt ismét vádat emeltek ellene, és ekkor előbb Rómába, majd Hollandiába menekült (ahol Edith Steinnel is találkozott), végül pedig egy belga kolostorban húzta meg magát a háború végéig. 1950-ben újabb könyve jelent meg Krieg und Christentum heute [A háború és a kereszténység napjainkban] címmel, amely a modern háborúval, a biztonságpolitikával, az atomháborúval és a hadi szolgálat megtagadásával összefüggő problémákat elemez. 1958-ben fejezte be legterjedelmesebb vállalkozását, a szentek és az állam kapcsolatának szentelt ötkötetes munkáját, amelyben Jézustól kezdve a politikai hatalomhoz fűződő keresztény viszony modelljeit elemzi.

A fő kérdés azonban természetesen az, hogy e mennyiségileg is számottevő életmű és e tanulságaiban nem idejétmúlt életút elvi szempontból milyen téren lehet érdekes a mai körülmények között. A Frieden als katholische Aufgabe című kötetből többszörösen is kitűnik Franziskus Stratmann gondolkodásának relevanciája. A legváratlanabb felvetéssel a béketeológia legismertebb kortárs képviselői közé tartozó Thomas Nauerth szolgál a könyvben: a domonkos teológus ökumenikus jelentőségét domborítja ki ugyanis, rámutatva, hogy az egyházról alkotott felfogásából olyan következmények adódnak a béke teológiájára nézve, amelyek lehetővé teszik a radikálisan békepárti keresztény csoportokkal, például a mennonitákkal folytatott párbeszédet. A vatikáni Egységtanács és a Mennonita Világkonferencia 2004-ben Called Together to be Peacemakers [Közös hivatásunk a béketeremtés] címmel kiadott, történelmi jelentőségű közös nyilatkozatában Nauerth szerint olyan megfontolások szerepelnek, amelyek világos párhuzamot mutatnak Stratmann 1924-es békekönyvével: a csoportegoizmus helyett a keresztény világszervezet etikájának érvényesítését sürgető figyelmeztetéseivel éppúgy, mint azzal a meggyőződésével, mely szerint a Krisztus titokzatos testeként felfogott egyházzal össze- egyeztethetetlen a barát–ellenség séma, vagyis összeegyeztethetetlen a háború.

A stratmanni életmű második releváns vetülete az igazságos háború problematikájához kapcsolódik. A teológus már az 1920-as évek elején kijelentette, hogy a modern hadiipar feltételei mellett képtelenség igazságos háborúról beszélni, s részben Mahátma Gandhi írásainak recepciója révén az erőszakmentesség mellett foglalt állást. Igazságos háborúnak lényegében egyetlen kezdeményezést tekintett: azt az esetet, amikor egy világszervezet a nemzetközi közösség nevében fegyveres erővel lép fel valamely agresszor ellen. Az atomfegyverek használatát élesen elutasította, az igazságos háborúról megfogalmazott téziseiben pedig természetjogi alapon mérlegeli a jogosnak tekinthető védekezés lehetőségeit. Oroszországgal kapcsolatban, a „bolsevizmus” előretörése kapcsán nem késlekedik leszögezni, hogy „égbekiáltó, ami Oroszországban történik, és jaj annak a társadalomnak, amely közömbös marad iránta”, mégsem tartja egyértelműnek, hogy igazságos lenne egy esetleges orosz támadás ellen megszervezett védekezés, hanem e téren is a nemzetközi közösség nevében fellépő szervezet nyomásgyakorlási lépéseit tekintené elsődlegesen hatékonynak.

A harmadik terület, amely méltán tarthat számot érdeklődésre Franziskus Stratmann munkásságán belül, a nacionalizmussal és az idegengyűlölettel szemben megfogalmazott bírálatokban jelölhető meg. Biztosak lehetünk benne, ha Stratmann ma például a „fajok” keveredésének kifogásolásával szembesülne, az elsők között tiltakozna nyilvánosan. Nem véletlen, hogy pályafutását feszültségek és viták kísérték. Rendjén belül is el- szigetelődött, nem volt ritka, hogy rendtársai csak legyintettek a „balos” gondolkodó- ként elkönyvelt Stratmann állásfoglalásainak hallatán, a Fuldában a politikai helyzet elemzése céljából tartott 1933-as püspökkari ülés tárgyalásainak támogatására Michael Faulhaber münchen–freisingi bíboros-érsekhez intézett emlékirata pedig semmilyen hatást nem váltott ki. Könyvei és rövidebb írásai lényegében ismertebbek voltak angol, mint német nyelvterületen, és akadtak, akik csak a Dorothy Day lapjában, a Catholic Workerben közölt fordítások révén hallottak róla. Szerencsés lenne, ha nemcsak a német nyelvterületre térne vissza a fáradhatatlanul tevékeny domonkos, de másutt is felfigyelnének aktualitására: egy olyan hagyományhoz kapcsolódik ugyanis, amelynek ma már szentté avatott képviselői is vannak, például a szakszervezetekkel behatóan foglalkozó chilei Alberto Hurtado vagy az Isten szolgájának nevezhető Dorothy Day. És hogy a baloldali katolikus hagyomány nem minősíthető egységesen naivan pacifistának, azt Franziskus Stratmann tanúsítja a legékesebben.

Laurentius Höhn – Thomas Nauerth – Egon Spiegel (szerk.): Frieden als katholische Aufgabe. Leben und Werk von Franziskus M. Stratmann OP, Herder, Freiburg im Breisgau, 2022

Absztrakt

A Kijevi Rusz és az Arany Horda felbomlása után a 14. század második felében az ukrajnai területek jelentős része a Litván Nagyfejedelemséghez csatlakozott, ahol az ortodox ruténeket nem érte vallási megkülönböztetés. A Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség közötti perszonáluniót eredményező 1385. évi krewói unió, az 1569. évi lublini reálunió, valamint 1596-ban a breszti vallási unió és az ortodox egyház törvényen kívül helyezése az erőteljes katolizáció folyamatát indította el a lengyel–litván állam területén. Az ortodox lakosság vallási diszkriminációja hatására a kozákság vezetésével a pravoszlávia védelme érdekében szinte az egész ukrajnai társadalom összefogott a lengyel–litván állam ellen. 1654-ben Ukrajna Oroszországhoz csatlakozásának indoklásakor pedig mind a hetmani, mind a cári kormányzat elsősorban a két népet összekötő közös ortodox vallásra helyezte a hangsúlyt.

 Kulcsszavak: krewói unió, lublini unió, breszti unió, kijevi érsekség, Hetmanátus

Az ukrán történelem kezdeteit a Kijevi Rusz (862–1240) korára lehet visszavezetni. Ez az állam a három keleti szláv etnikum – orosz, ukrán, belarusz – etnogenezisében egyaránt meghatározó szerepet játszott. A Kijevi Rusz felbomlása után dél-nyugati részfejedelemségei az Arany Horda részévé váltak, majd a tatár államalakulat meggyengülését követően kezdetét vette a lengyel–litván vetélkedés az ukrajnai területek megszerzéséért. Az 1340-es évek végére a kelet-ukrajnai régió a Litván Nagyfejedelemség, míg Halics és Nyugat-Volhínia a Lengyel Királyság kötelékébe került. A litván uralkodók ukrajnai terjeszkedési politikája „békés annexió” formájában valósult meg, ugyanis ezen területek „önkéntes csatlakozásáról” lehet beszélni. Gediminas litván nagyfejedelem (1316–1341) igényt tartott a Kijevi Rusz örökségére, amelynek szellemében utódai integrálták államukba a csernihivi, perejaszlavi és kijevi fejedelemségeket is.

A 14. századi latin nyelvű források (Zrodla Dziejowe, 1878: 34) „ruténeknek” vagy „ruszoknak” nevezik az egykori Kijevi Rusz délnyugati területein élő keleti szlávokat, a földjeiket pedig „ukrajnai” területeknek. A „kraj” szóra visszavezethető „Ukrajna” a korabeli értelmezésben valójában a határt vagy végeket jelentette (Довнар-Запольский, 1899: 229). Az ukrán elnevezést valójában csak az 1890-es évektől használták, először a galíciai rutének. A korábban pogány vallású litván nemesség tömegesen tért át az ortodox vallásra, és az 1386. évi lengyel–litván perszonálunió megkötéséig a római katolikus egyház nem tudta megvetni a lábát a Litván Nagyfejedelemség területén. Ez pedig kedvező helyzetet teremtett a Litvánia területén élő ortodox hitű keleti szláv – ukrajnai – népesség számára, amelynek tagjai a litvánoktól eltérően rendelkeztek írásbeliséggel, ezért az óegyházi szláv keleti szláv kancelláriai változata lett a fejedelemségben az írásbeliség alapja (Bojtár, 2011: 396). Teljesen másképpen alakult a Lengyel Királysághoz került ukrán területeken az ortodox lakosság helyzete. A lengyel kormányzat a katolikus vallás elterjesztésére törekedett újonnan megszerzett területein: 1367-ben Halicsban katolikus püspökség alapítására került sor, amelyet 1375-ben érseki rangra emeltek, majd székhelyét 1412-ben Lembergbe helyezték át.

A Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség közötti perszonáluniót eredményező 1385. évi krewói unió (Akta, 1932: 1–3) véget vetett az ukrajnai területek számára kedvező körülményeket biztosító litván fennhatóság korának. Ettől kezdve a „rutén” jogfosztott ortodox alattvalót jelentett, a közös államnyelv mindkét tagállamban a lengyel lett. A litvániai lakosság szervezett polonizációját és katolizációját jelentősen felgyorsította az 1387-es alapítású és a gnieznói érsekség fennhatósága alá tartozó vilniusi püspökség hittérítő tevékenysége. Az 1413. évi horodlói unió (Akta, 1932: 50–55) a katolikus hitre áttért litván nemeseket a lengyel nemességgel azonos jogállásba helyezte, az ortodox rutén nemesség pedig kiszorult a privilégiumokból.

A 15. század második felére III. Iván moszkvai nagyfejedelem (1462–1505) egyre jobban aktivizálódó orosz külpolitikáját az „orosz földek összegyűjtésének”, azaz a Kijevi Rusz egysége helyreállításának eszméje vezérelte Moszkva égisze alatt. Vagyis az egykori keleti szláv államalakulat délnyugati területeit birtokló, hasonló célkitűzések által vezérelt litván uralkodók egyre komolyabb riválist találtak a felemelkedőben lévő orosz államban. A két állam konfliktusának elkerülése érdekében Sándor litván nagyfejedelem feleségül vette III. Iván lányát, és a házassági szerződésben megígérte, hogy Vilniusban ortodox templomot épít. Ígéretét végül nem tudta teljesíteni, mert szembekerült a lengyel–litván állam területén hegemón helyzetben lévő katolikus egyházzal. Ezért – orosz részről mintegy vallási okokból – 1522-ig tartó orosz–litván háborús konfliktus kezdődött, amelynek pozitív hatása abban mutatkozott meg, hogy a nagyszámú litvániai ortodox lakosság lázadásaitól tartva Sándor sem mint litván nagyfejedelem, sem mint lengyel király nem hozott korlátozó jellegű vallási-etnikai rendeleteket.

A lublini uniótól Ukrajna Oroszországhoz csatlakozásáig (1569–1654)

A varsói kormányzat nyomására a 16. század közepétől felgyorsultak a lengyel–litván reáluniót előkészítő tárgyalások. II. Zsigmond Ágost lengyel király számára létfontosságúnak számított, hogy ebben a törekvésében maga mellé állítsa a Litván Nagyfejedelemség ukrajnai elitjét. Ennek érdekében kiadott egy privilégiumlevelet (Акты ЮЗР, 1863: 169–170), amelyben Volhínia, Kijev és Podólia nemessége számára biztosította anyanyelvük használatát és ortodox vallásuk elismerését. Végül a litvánok is kénytelenek voltak engedni, és az 1569. július 1-jén megkötött lublini uniós egyezmény (Akta, 1932: 414) értelmében a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség egy államban, az úgynevezett Rzeczpospolitában egyesült. Litvánia szinte valamennyi ukrajnai területén elveszítette közvetlen birtokjogát: a lengyel korona 1569 után integrálta Podóliát, Volhíniát és Kijevet is. Vagyis – Kárpátalja kivételével – csaknem minden „ruszok” által lakott régió közvetlen lengyel fennhatóság alatt egyesült. Ez a változás pedig azzal járt együtt, hogy a litván uralkodók vallási és etnikai tekintetben megnyilvánuló viszonylag toleráns kormányzati módszereit a lengyel uralkodók katolizációs és polonizációs politikája váltotta fel. A varsói kormányzat legfőbb törekvése arra irányult, hogy a lengyel– litván állam területén élő alattvalókat egy lengyelül beszélő, latin műveltségű, katolikus vallású nemzetbe asszimilálja (Balla, 2014: 287).

A 16–17. század fordulójától az „Ukrajna” terminus már szűkebb értelmezést kapott, nem általánosságban a határvidéket, azaz a „végeket” jelentette, hanem már tulajdonnévként használva egy konkrét földrajzi egységet, a Dnyeper középső folyása által határolt területeket, a mai Ukrajna központi részét (Архив ЮЗР, 1863: 4, 196, 201). Az itt élő lakosságra az „ukrajnai” jelzőt használták, ami azonban még mindig nem etnikai, hanem földrajzi, illetve közigazgatási hovatartozást jelentett (Архив ЮЗР, 1861: 142).

1569-től a Rzeczpospolita területén a katolikus lengyelek és litvánok a korábbiaknál is nagyobb előnyben részesültek az ortodox hitű ruténekkel szemben. A lublini unió után jelentősen felgyorsult az ukrajnai elit „polonizációja” és ezzel együtt a katolikus vallásra áttérése, aminek köszönhetően a lengyel nemesség jogállásába kerültek. Így a rutének gyakorlatilag a 16. század végére „elveszítették” nemességüket, ezért vezetésüket, érdekeik képviseletét és az ortodox vallás védelmét a 15. század végétől kiformálódó ukrajnai kozákság volt kénytelen felvállalni. Az ortodoxia védelmének ügyét az ukrajnai városi polgárság kezdeményezésére létrejött „egyházi testvériségek” is felkarolták, amelyek kezdetben vallási és szakmai társulásokként indultak, majd az 1580-as évekre kulturális és segélyszervezetekké váltak. A „testvériségi” mozgalom központja Lemberg lett, célja pedig az ortodox egyház és a társadalom moráljának helyreállítása, amelynek érdekében iskolákat alapítottak, nyomdákat létesítettek. A keleti pátriárkák, felismerve e szervezetek lengyel- és katolikusellenes irányultságát, elismerték és támogatták a tevékenységüket.

A 16. század második felére az ukrajnai ortodox püspökök jelentős része, akiket a lengyel kormányzat segített tisztségükbe, egyházuk helyzetével alig törődve szinte „világi” életet éltek. Ez a „demoralizált egyházi hierarchia” (Pelesz, 1881: 5) a 16. század végére egyre inkább hajlott az egyházi unióra, és 1590-ben néhány ortodox püspök vezetésével titkos gyűlés ült össze Belzben, hogy mérlegeljék ennek lehetőségét és a vele járó esetleges előnyöket (Pelesz, 1881: 236). Az általuk kidolgozott deklarációt III. Zsigmond lengyel király, a jezsuiták és a katolikus klérus nagy megelégedéssel fogadták. 1595-ben az egyesülés híve, Mihail Rohoza kijevi metropolita Breszt városába ortodox egyházi zsinatot hívott össze, ahol a római katolikus egyházzal való egyesülésre szólította fel híveit (Архив ЮЗР, 1859: 468). Az ukrajnai ortodox egyház nehéz helyzetével és Bizánc 1453-as elestével érvelve a kijevi metropolita a következő szavakkal fordult a jelenlévőkhöz: „… egyesüljünk a római katolikus egyházzal, mellyel vallásunk hosszú évszázadokon keresztül teljes egységben és egyetértésben volt, de amelytől ok nélkül mégis elszakadtunk…” (Pelesz, 1881: 23).

Az ortodox klérus többsége, benne az alsópapság, azonban ellenezte az egyesülést, így 1596-ban a breszti vallási unió szakadást idézett elő az ukrajnai ortodox egyházon belül. Kiváltak az unió hívei, és megalakult a görögkatolikus vagy unitus egyház. A görögkatolikusok megtarthatták ugyan a szláv istentiszteleti nyelvet és egyházi szokásaikat, de el kellett fogadniuk a katolikus dogmákat és a pápa egyházfőségét. III. Zsigmond a breszti vallási uniót követően Mihail Rohozát „Kijev, Halics és egész Rusz metropolitájának” nevezte (Архив ЮЗР, 1859: 503).

A görögkatolikus egyház megalapítását követően a lengyel–litván uralkodó az ortodox egyház működését hivatalosan törvényen kívül helyezte a Rzeczpospolita területén. Ettől kezdve az ukrajnai kozákok a korábbiaknál is erélyesebben léptek fel a varsói kormányzat valláspolitikája ellen, és az ortodoxia legfőbb védelmezőjévé váltak. Az állandósuló kozák lázadások is hozzájárultak, hogy Jov Boreckij ortodox metropolitának 1620-ra sikerült visszaállítania a görögkeleti hierarchiát, és újra rendelkezni javaik nagy része felett, de a legitim működés engedélyezését nem tudta elérni egyháza számára a lengyel kormányzatnál.

A breszti vallási uniót követően a rutének körében egyre inkább előtérbe került az „Egész Rusz” egységének gondolata. A Litván Nagyfejedelemség keleti szláv ortodox lakosságát a 14–15. században vallása és etnikai hovatartozása miatt nem érte negatív megkülönböztetés, ezért fel sem vetődött számukra a Litvániától való elszakadás lehetősége. 1569 után azonban a Rzeczpospolita uralkodóinak diszkriminatív politikája az ukrajnai ortodox alattvalókban kiváltotta a védekezési mechanizmust. A korabeli irodalmi vagy történeti művekben hosszú ideig nem merült fel az a gondolat, hogy a Moszkvai Oroszország orosz alattvalói és a Rzeczpospolita „rusz” lakossága valójában egy népet alkotna, a rutének az oroszokra másik népként tekintettek. A „Nyugati Ruszt”, azaz a lengyel–litván államon belüli keleti szláv területeket addig nem nevezték Kisoroszországnak, amíg 1654-ben nem csatlakozott a „Keleti Ruszhoz”, azaz a moszkvai orosz államhoz (Максимович, 1877: 307). Ebben a kérdéskörben fontos forrásként kell kiemelni egy 1592-ből származó dokumentumot, amelyet a Lembergi Egyházi Testvériség intézett I. Fjodor cárhoz, akit a „híres Rusz nemzetségből származó pravoszláv cárnak” neveztek (Акты ЗР, 1851: 47–51). Az orosz uralkodót Vlagyimir fejedelemmel állítják párhuzamba, aki 988-ban bizánci közvetítéssel a Kijevi Ruszban felvette a kereszténységet. A moszkvai uralkodót Vlagyimir leszármazottjának tekintették, ahogyan magukat is, akik a lengyel–litván államban kiálltak az ortodox vallás védelmében. Kiemelést érdemel továbbá Jov Boreckij ortodox metropolitának I. Mihály cárhoz 1624-ben intézett kérelme, amelyben az ukrajnai pravoszláv lakosság támogatását kéri az egyházi unió és a katolicizmus elleni, valamint Ukrajna Oroszországgal való újraegyesítéséért folytatott küzdelmükben. Jov Boreckij az orosz uralkodót „Isten kegyelméből uralkodó moszkvai nagyfejedelemnek és minden orosz föld (вся Российская земля) cárjának” nevezte (Bоссоединение, 1953/А: 46–48). Ebben a szövegösszefüggésben nagyon fontos a „minden orosz föld” és főleg a „cár” terminus használata a moszkvai nagyfejedelmi titulus mellett. Ezzel a kijevi metropolitának az lehetett a célja, hogy kifejezze azon meggyőződését, miszerint a Rzeczpospolitának és „Moszkóviának” teljesen más történeti gyökereik és identitásuk van, és csak az utóbbi uralkodóinak lehet történeti jogalapjuk az „orosz földek összegyűjtésére”, azaz a Kijevi Rusz összes területének birtoklására, beleértve dél- nyugati, azaz ukrajnai részeit is. Ugyanakkor azt is ki kell emelni, hogy Boreckij nem a „közös vér vagy eredet”, hanem a közös ortodox vallás nevében kéri az orosz uralkodó védnökségét, illetve a segítségét. Az ortodoxia számára külföldi támogatást keresve Boreckij szemmel láthatólag egyre inkább Moszkva felé próbált közeledni.

A vallási ellentétek mérséklése érdekében III. Zsigmond 1632-ben hivatalosan visszaállította az ortodox egyház legitim működésének jogát (Беднов, 1968: 204), IV. Ulászló pedig ugyanezen év november 1-jén kiadta „Cikkelyek a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség területén a pravoszláv egyház helyzetének megnyugtató rendezése érdekében” (Архив ЮЗР, 1861: 208–214) című rendeletét, amelyben az újonnan megválasztott lengyel uralkodó felvázolta az unitus és az ortodox egyház közötti határozott demarkációs vonalat. Ezt követően mind a görögkatolikus, mind az ortodox egyházi vezetők részéről felvetődött az ukrajnai egyházi egység visszaállításának terve. Az unitusok kompromisszumkészsége azzal magyarázható, hogy minden igyekezetük ellenére sem sikerült a lengyel–litván államban a katolikus klérus tagjaiéval egyenértékű megbecsülést és a katolikus egyházon belül azonos privilégiumokat elérni. Petro Mohila kijevi ortodox metropolita vezetésével egy patriarchátus felállítását tervezték Kijevben, amely felügyel- né az egyesített ukrajnai egyház autonómiáját, visszaállíthatná Kijev vallásiközpont-szerepét, és egyúttal a moszkvai patriarchátus méltó vetélytársává válhatna (Chubaty, 1954: 61). A majdani kijevi patriarchátus pedig reményeik szerint nemcsak Kelet-Európa második egyházi központjává, hanem a kereszténység ökumenikus patriarchátusává, mintegy „Harmadik Rómává” is emelkedhetett volna. Ezen törekvésük azonban már eleve magában hordozta a konfliktus lehetőségét a moszkvai patriarchátussal.

A breszti vallási unió és azt követően az ortodox egyház törvényen kívül helyezése végzetes következményekkel járt a varsói kormányzat számára: az ortodox vallás védelme ürügyet szolgáltatott a kozák felkelések számára, és egyre inkább összekovácsolta az ukrajnai lakosságot. Az 1596-tól állandósuló, viszonylag kis létszámú kozák lázadások csúcspontját a katonai vezetőjük, Bohdan Hmelnickij hetman vezetésével kirobbant kozák felkelés jelentette 1648 és 1654 között. A kezdeti elsöprő győzelmek hatására szinte az egész ukrajnai ortodox lakosság csatlakozott a kozákokhoz, akiknek a felkelése a pravoszlávia védelmét és a Rzeczpospolitától való esetleges elszakadás gondolatát is zászlajára tűző össznépi mozgalommá fejlődött (Gebei, 1985). 1648-ban a kijevi metropolita, Szilveszter Koszoj áldását adta a lengyelellenes felkelésre. A lelki támogatásért cserébe a hetmani kormányzat megerősítette az egyház földtulajdonjogát, továbbá az a kozák elittel és a nemességgel együtt részt vehetett a közigazgatásban. 1648 végén Paisziosz jeruzsálemi pátriárka Oroszországba látogatott, és útközben találkozott Hmelnickijjel is, akinek a közös ortodox vallásra hivatkozva azt tanácsolta, hogy önként és feltétel nélkül helyezzék magukat a cár fennhatósága alá. Jóllehet a hetman már 1648 májusában kérte az orosz uralkodó védnökségét, a lengyelek elleni győzelmeken fellelkesülve reális esélyt látott arra, hogy az újonnan megválasztott II. János Kázmér elismerje és kiterjessze a kozákok jogait és privilégiumait. Hamarosan kiderült azonban, hogy a szejm (a lengyel országgyűlés) nem hajlandó egyezkedni a kozákokkal, ezért Hmelnickij elfogadta Paisziosz azon ajánlatát, hogy közvetít a hetmani és a cári kormányzat között. 1649. február 4-én Paisziosz pátriárka jelenlétében I. Alekszej személyesen fogadta a hetman követét, Szilván Muzsilovszkijt. A találkozó végül nem vezetett eredményre, mert a pátriárka szerint a Zaporozsjei Had a cár fennhatósága alá akart kerülni (Документи, 1961: 99), ugyanakkor a kozák küldött erről egyelőre nem kívánt nyilatkozni. Mivel az álláspontok nem közeledtek egymáshoz, 1649. március 16-án Muzsilovszkij dolgavégezetlenül távozott az orosz fővárosból (Документи, 1961: 127–131).

A Hmelnickij-mozgalom vezetői, jóllehet elsődlegesen a pravoszlávia védelmét tűz- ték a zászlajukra, elsősorban a kozákoknak kívántak magasabb társadalmi pozíciókat biztosítani. 1648-tól a kozákok döntő befolyáshoz jutottak az ukrajnai területek irányí- tásában, már nem egy „köztes” – a nemesség és a jobbágyság közötti – társadalmi ka- tegóriát, hanem különálló társadalmi réteget alkottak, a „kozák arisztokráciát”, amely magához ragadta a kormányzást. A felkelők által elért legfőbb eredménynek az 1649-es zborivi egyezmény (Воссоединение, 1953/A: 299–306) tekinthető, amelyben a lengyel kormányzat elismerte a kijevi, braclavi és csernihivi vajdaságokat magában foglaló

„Kozák-Ukrajna” autonóm státuszát a Rzeczpospolitán belül. A szerződés gyakorlatilag legitimálta a lengyel–litván államon belüli autonóm kozák állam létrejöttét. Az 1651. szeptember 18-án megkötött Bila Cerkva-i egyezmény (Бантыш-Каменский, 1858: 29–31) értelmében a továbbiakban csak a kijevi vajdaság tarthatta meg az autonómiáját, vagyis az 1651-es szerződés rendelkezései már jelentős visszalépést jelentettek a zborivi megállapodáshoz képest, ami a Hmelnickij-mozgalom hanyatlását jelezte. Az egyesült kozák–tatár csapatok 1653. szeptember végén megtámadták a lengyel tábort Zsvanec mellett, de annak ellenére, hogy a kozákok a győzelem küszöbén álltak, a velük szövetséges krími tatárok tárgyalásra kényszerítették őket, így a mozgalom végveszélybe került.

A felkelők számára Oroszország számított a legmegbízhatóbb szövetségesnek, de Alekszej Mihajlovics cár 1653-ig kiváró taktikát folytatott. Miután Moszkvában értesültek a kozák hadak zsvaneci kudarcáról, Bohdan Hmelnickijnek a cári kormányzatnál diplomáciai, gazdasági és katonai segítséget kérő levelei (Воссоединение, 1953/B: 34–37, 127–131, 132–133) végre meghallgatásra találtak. A hetman 1648. június 8-án intézte első „segítségkérő” levelét I. Alekszejhez, értesítve a cárt IV. Ulászló haláláról, és kifejezve azon reményét, hogy „Isten adná, hogy ő a lengyeleknek és az ukránoknak is közös pravoszláv uralkodójuk lehetne” (Воссоединение, 1953/B: 32–33). Vagyis a kozák vezető azt a lehetőséget sugallta Moszkvának, hogy a kozákok segítségével az orosz uralkodó megszerezhetné a lengyel trónt. A cár azonban kezdettől fogva a semlegesség politikáját gyakorolta az ukrajnai területekkel kapcsolatban, ezért a kozák vezetés által remélt katonai támogatásra I. Alekszej nem tett ígéretet, csupán földet ajánlott az orosz állam területén letelepülő menekülteknek, amit néhány kisebb kozák csoport ki is használt. Több körülmény is közrejátszott, amelyek Alekszej Mihajlovicsot végül beavatkozásra késztették. Egyrészt az egykori Kijevi Rusz mint az első jelentős kelet-európai államalakulat délnyugati – ukrajnai – területeinek megszerzésével sikeresen lezárulhatott volna az „orosz földek összegyűjtésének” folyamata a moszkvai uralkodók részéről. Ezenkívül fontos szerepet játszott az Oroszországon kívül élő „hittestvérek” védelmének eszméje, amely ideológiailag megalapozhatta az ukrajnai mozgalom támogatását és az ortodox rutének „felszabadítását” a katolikus elnyomás alól (Sashalmi, 2008: 217–218). A cári kormányzat csak akkor döntött a beavatkozás mellett, amikor egyrészt elég erősnek érezték Oroszországot, hogy szembeszálljon a lengyel–litván állammal, másrészt miután az ukránok mozgalma erős és megbízható szövetséges hiányában lehanyatlott, valamint egysége is megbomlott. Ekkor már fennállt annak veszélye, hogy az oroszoknak le kell mondaniuk az ukrajnai területek megszerzéséről és ezáltal az egykori Kijevi Rusz egyesítéséről Moszkva fősége alatt.

1653. október 1-jén az országos gyűlés, a zemszkij szobor a cár javaslatára elfogadta Hmelnickij azon – többször is megfogalmazott (Воссоединение, 1953/B: 33) – kérelmét, miszerint a „Zaporozsjei Hadat minden földjével és lakosával együtt az orosz cár védnöksége alá fogadják” (Воссоединение, 1953/C: 406–414). A döntést a cári kormányzat elsődlegesen azzal indokolta, hogy „János Kázmérnak, az örökbékét [az 1634. évi poljanovói béke – V. B.] megszegve, a Moszkvai Állam felé ellenséges szándékai vannak, és a kereszténység egyik legfőbb ellenségével, a krími kánnal szövetkezve Moszkva ellen akarnak vonulni […], az elmúlt években Bohdan Hmelnickij és a Zaporozsjei Had követeket küldött egész Rusz cárjához és nagyfejedelméhez, Alekszej Mihajlovicshoz, akivel tudatták, hogy a pánok radája [a szejm – V. B.] és a Rzeczpospolita támadást intézett a pravoszláv keresztények és templomaik ellen […] ezért arra kérik a hatalmas keresztény uralkodót, Ő Cári Fenségét, hogy […] gyakoroljon kegyet felettük, és a hozzájuk hasonló igaz keresztényeket fogadja hatalmas uralkodói keze alá…” (Воссоединение, 1953/C: 401).

A zemszkij szobor döntését követően az orosz uralkodó Vaszilij Buturlin bojár vezetésével küldöttséget indított a hetmanhoz a csatlakozási feltételek megtárgyalásáról. 1654. január 8-án Bohdan Hmelnyickij Perejaszlavba összehívta a Zaporozsjei Had általános gyűlését, a Hadsereg Radát, ahol a hetman négy alternatívát vázolt fel: a visszatérést a római katolikus lengyel király fennhatósága alá, illetve a csatlakozást a muzulmán oszmán szultánhoz vagy a krími kánhoz, esetleg a „velük egyhitű” pravoszláv orosz cárhoz. A radán jelen lévők – a hetman javaslatát elfogadva – egyöntetűen az orosz köteléket választották (Воссоединение, 1953/C: 460), de az ortodox egyházi vezetők, Szilveszter Koszoj kijevi metropolitával az élen ellenezték ezt a lehetőséget. Az ortodox egyházfő a későbbiekben kijelentette, hogy nem ért egyet a perejaszlavi egyezmény tartalmával, amely amúgy is csak Hmelnickijt és a Zaporozsjei Hadat kötelezte, nem pedig az ortodox papságot, amelyre külön egyházi törvények vonatkoznak. Így annak ellenére, hogy Nyikon moszkvai pátriárka már 1654-ben megkísérelte az ukrajnai ortodox egyház moszkvai patriarchátusba integrálását (kivonva a konstantinápolyi pátriárka hatásköréből), az ukrán egyházi klérus ellenállása miatt ezek a próbálkozások 1686-ig kudarcot vallottak. A moszkvai patriarchátusnak a kijevi érsekség feletti egyházi joghatósághoz csak 1686-ban sikerült megszereznie a konstantinápolyi pátriárka beleegyezését, elsősorban a cári kormányzat nyomására.

A Hetmanátus kora (1654–1764)

1654-ben az ukrajnai területek önként csatlakoztak Oroszországhoz, amiért cserébe az orosz uralkodóknak engedményeket kellett adniuk a központosított kormányzás alkalmazásából, és privilegizált helyzetet biztosítottak a csatlakozott ukrajnai területeknek az orosz államon belül. Az orosz kötelékbe került ukrán területekből kialakult, autonóm jogkörrel rendelkező Hetmanátus (1654–1764) hivatalos elnevezése a katonai alapon szerveződő Zaporozsjei Had lett. Ez a kategória egyszerre jelölte a cári szolgálatban álló hatvanezer fős kozák sereget és az adminisztratív szervezetet is. Az 1654. évi márciusi cikkelyek (Воссоединение, 1953/C: 560–570) a cár hatalmát a Hetmanátus területén az adószedésre, valamint a hetmani külkapcsolatok bizonyos fokú ellenőrzésére korlátozták. A hetmani kormányzat a belpolitikájában önálló jogkörrel rendelkezett. Alekszej Mihajlovics cár, miután 1654-ben „hatalmas uralkodói keze” alá vette Ukrajnát, kezdetben egyáltalán nem szólt bele a Hetmanátus kormányzásába. Kevésbé következetes ukrajnai politikájával az orosz uralkodó hozzájárult a Zaporozsjei Hadon belüli megosztottsághoz és a hetmani kormányzatban újra meg újra jelentkező függetlenedési törekvésekhez. Ez utóbbi cél megvalósítása érdekében a hetmanok a lengyel, tatár, török vagy svéd orientációt választották. Ennek az lett az eredménye, hogy 1662-re a Hetmanátus területe két részre szakadt: a Dnyeper bal parti területei megmaradtak a cár hűségében, míg a jobb parti Ukrajna fokozatosan visszacsatlakozott a Rzeczpospolitához. Az 1667. évi andruszovói egyezmény (Акты ЮЗР, 1869: 173–176) értelmében a lengyel és az orosz kormányzat Ukrajna területét a Dnyeper mentén hivatalosan is két részre osztotta. A keleti területek az orosz uralkodók birtokában maradtak, és a Hetmanátus erre a régióra szorult vissza, míg Nyugat-Ukrajna visszakerült a lengyel–litván államhoz, és ott is maradt Lengyelország 18. század végi felosztásáig.

Az Ukrajnáért folytatott „kelet-európai harmincéves háború” (Gebei, 2001: 9) (1654–1686) során Oroszországnak egy erős tartományra volt szüksége. Ezzel magyarázható, hogy az északi háború idején, 1708-ban svéd oldalra átállt Ivan Mazepa „árulásáig” a Hetmanátusban nem születtek a kelet-ukrajnai régió privilegizált helyzetét célzó drasztikusabb megszorító intézkedések a cári kormányzat részéről. I. Péter centralizációs politikája következtében azonban a Zaporozsjei Had önkormányzati joga jelentősen leszűkült, és a megszorítások az őt követő uralkodók idején is folytatódtak. II. Katalin cárnő végül 1764 januárjában lemondatta az utolsó hetmant, Kirill Razumovszkijt, majd 1764. november 10-én elrendelte a Hetmanátus megszüntetését. Ezzel lezárult a kelet-ukrajnai területek teljes integrációja az Orosz Birodalomba.

Összegzés

III. Zsigmond lengyel–litván uralkodónak a Rzeczpospolita területén a vallási egység megteremtésére irányuló törekvése, az 1596. évi breszti vallási unió és az ukrajnai ortodox egyház törvényen kívül helyezése elindított egy olyan folyamatot, amelynek szinte egyenes következménye lett az 1648–54. évi ukrajnai mozgalom és Ukrajna Oroszországhoz csatlakozása. Az ortodox vallás védelme lett azon ösztönzőerő, amely a 17. század közepére összefogta és közös fegyveres fellépésre sarkallta az egész ukrajnai társadalmat a lengyel–litván kormányzat diszkriminációs valláspolitikája ellen. Fontos kiemelni, hogy amikor 1654-ben a perejaszlavi radán és azt követően tárgyalásokat folytattak, akkor sem a cár, sem a hetman részéről nem elsődlegesen a közös történelmi múltra és az etnikai összetartozásra, hanem a két népet összekötő pravoszláv vallásra helyezték a hangsúlyt. A kijevi érsekség, jóllehet támogatta Ukrajna Oroszországhoz csatlakozását, továbbra is megőrizte integritását, és laza kötelékkel kapcsolódott a konstantinápolyi patriarchátushoz, egészen 1686-ig, amikor a moszkvai patriarchátus részévé vált.

Absztrakt

Hugo Grotius a filozófia, a teológia, a politikatudomány és a jogtudomány kiemelkedő alakja. Életművének talán legjelentősebb alkotása a háború és a béke jogáról szóló monográfiája. Annak ellenére, hogy majd négyszáz éves műről beszélünk, számos témafelvetése és okfejtése mind a mai napig aktuális. A háború erkölcsi igazolásának igénye egyidős a fegyveres konfliktusok megjelenésével, és napjainkban is a közbeszéd tárgya a jelenleg is zajló konfliktusok vonatkozásában. Az igazságos háború mint elméleti konstrukció két részből áll, nevezetesen hogy melyek az igazságos háború megindításának okai és lefolytatásának feltételei. Az alábbiakban Hugo Grotius ezzel kapcsolatos teóriáját mutatom be.

Kulcsszavak: természetjog, az igazságos háború, ius ad bellum, ius in bello

A modern természetjog és nemzetközi jog atyjának is tartott holland jogtudós, Hugo Grotius (1583–1645) legnagyobb hatású munkája az 1625-ben megjelent A háború és a béke jogáról (De iure belli ac pacis libri tres) című műve. Az alkotás egységes szerkezetű, könnyen áttekinthető: bevezetésből, valamint három könyvből áll, utóbbiakat fejezetek alkotják. A szerző fejezet végi jegyzetei még átláthatóbbá és jól használhatóvá teszik a könyvet.

A monumentális monográfia utolsó hazai kiadása a Pallas Stúdió gondozásában jelent meg 1999-ben, két kötetben. Az első kötet a bevezetés és az első könyv mellett a második könyv I–XVIII. fejezetét tartalmazza. A második könyv XIX–XXVI. fejezete, valamint a harmadik könyv a második kötetben kaptak helyet. Grotius saját bevallása szerint azért vállalkozott e hatalmas lélegzetvételű munkára, mert tárgyának egészével korábban senki sem foglalkozott. Többek között arra kereste a választ, hogy létezik-e olyan jog, amely az államokhoz kötött pozitív jogon túl helyezkedik el, és magukat az államokat is kötelezi egymás közti, akár háborús viszonyaikban (Frivaldszky, 2001).

Annak ellenére, hogy a szerző minden felvetését történelmi és bibliai példákkal is törekedett alátámasztani, az egyes kérdésköröket teológiai oldalról most nem érintem, a művet kizárólag a jog- és politikatudomány szempontjából vizsgálom.

Az igazságos háború

Az első könyvben a jog eredetéről szóló bevezetés után azt az általános kérdést vizsgálja a szerző, hogy van-e egyáltalán igazságos háború. Majd az igazságos háborúnak három alapvető feltételét határozza meg: a szuverén hatalom által való megindítás, valamilyen igazságos ok és a helyes szándék.

A téma tárgyalását a természetjognak (ius naturale) a pozitív tételes jogtól (ius volun­ tarium) való elhatárolásával kezdi. Véleménye szerint a természetjog lényege, hogy az az ész parancsa, amely megmutatja, hogy valamely cselekvésben erkölcsi helytelenség vagy erkölcsi szükségesség rejlik-e, és ennek következtében Isten, vagyis a természet teremtője az ilyen cselekvést tiltja-e vagy előírja. Ezzel szemben a ius voluntarium esetén akarattól függő és nem eleve meghatározott jogról van szó. Meglátása szerint a tételes jog három csoportra osztható: belső állami jogra; szűkebb körben érvényesülő jogra, amely magában foglalja az atyának a gyermekéhez és az úrnak a szolgájához intézett parancsát; valamint a belső állami jognál tágabb körben ható jogra. Ez utóbbi a nemzetközi jog, amely valamennyi vagy sok nemzet akaratából nyerte el erejét. Vagyis a nemzetközi jog és a belső jog egységét valló monista koncepciónak megfelelően Grotius a nemzetközi jogot a természetjog egyik kifejeződésének tekintette, szemben a dualista teóriával, amely a nemzetállamiság szellemében az állami szuverenitást hangsúlyozza (Molnár, 2015).

A jog forrásainak taglalását követően tér rá Grotius arra a kérdésre, hogy van-e igazságos háború, illetve szabad-e egyáltalán háborúzni. Úgy véli, hogy az emberi természetet két lényeges tulajdonság alkotja: az önfenntartás vágya és a társadalom iránti igény. Véleménye szerint a természeti alapösztönök között nincs olyan, amely ellentétes volna a háborúval, sőt inkább valamennyi kedvez neki. Marcus Tullius Cicero gondolatait idézve természeti alapösztönnek nevezi mindazt, ami arra készteti az állatot, hogy mihelyt megszületett, gondoskodjon magáról, törekedjen önmaga fenntartására, vala- mint helyzetének és az e helyzet fenntartásához szükséges dolgok biztosítására, illetve tartózkodjon azoktól a dolgoktól, amelyek a pusztulását okozhatják. Ezzel összefüggésben a szerző rámutat, hogy a háború célja az élet megóvása, illetve az élet szempontjából hasznos dolgok megtartása vagy megszerzése, amely célok elérésére még ha erőszakot is kell alkalmazni, az nincs ellentétben a természeti alapösztönökkel.

Az ész és a társas együttélés természetére vonatkozóan azt állapítja meg, hogy az nem tilt minden erőszakot, csak azt, amely a társas együttéléssel ellentétes, vagyis amely más jogainak elvételére irányul. A természettel nem ellenkezik és ezért megengedett, hogy mindenki inkább magának akarja megszerezni azt, ami az élethez hasznos. Azonban mivel egyszerre vagyunk társas és önfenntartó lények, tartózkodnunk kell attól, ami másoké, és észszerű módon kell törekednünk arra, ami valóban az érdekeinket szolgálja. A soron következő fejezetekben a nemzetközi háború és a magánháború megkülönböztetése végett Grotius kifejti a szuverenitás fogalmát: mely népek és királyok rendelkeznek teljes szuverenitással, ki rendelkezik részleges szuverenitással, illetőleg ki birtokolja a szuverenitást elidegenítési joggal, és ki másként. Felfogásában a szuverenitás nem korlátlan, hiszen az uralkodót az isteni törvények és a természetjog egyaránt kötelezik. Emellett az Istennek, illetve a földi uralkodónak tett ígéreteket is a szuverenitás korlátjaként fogja fel, így fenntartva szuverenitását abban az esetben is, amikor az állam nemzetközi szövetségek része, vagy nemzetközi szerződés formájában vállal kötelezettséget.

A szerző hozzáfűzi, hogy közháború, vagyis a joghatósággal rendelkező személy által indított háború csak a legfőbb hatalom birtokosának határozata alapján folytatható. Definíciója szerint legfőbb az a hatalom, amelynek cselekedetei nincsenek úgy alárendelve más jogának, hogy más emberi akarat döntése hatálytalaníthassa őket. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ma már nem értendő bele a szuverenitásba a háborúindítás joga. Az első korlátozás az 1907-ben elfogadott Drago–Porter-egyezményben született meg, amelyben a részes felek vállalták, hogy tartozásbehajtás során nem alkalmaznak egymással szemben fegyveres erőszakot. 1928-ban a Briand–Kellogg-paktummal pedig sor került a háborúindításról való teljes körű lemondásra.

Ius ad bellum, avagy a háborúindítás joga

A második könyv tárgya mindazoknak az okoknak a kifejtése, amelyekből háború származhat. Grotius szerint a háborúindítás lényege mindig valamilyen igazságtalanság, jogsértés megbüntetése. A háború három jogos okát különbözteti meg: a védekezést, a tulajdon visszaszerzését és a büntetést. A védekezéshez való jogot a természetjogból vezeti le, hiszen a természet mindenkire rábízza önmaga védelmét. Ennek megfelelően ha valakinek a személye ellen erőszak alkalmazásával életveszélyes támadást intéznek, és az másként nem hárítható el, akkor a háború abban az esetben is megengedett, ha az a támadó megölésével jár. Grotius hangsúlyozza azonban, hogy az élet védelme érdekében a háború csak közvetlen és kétségtelen, az adott pillanatban valóban fenyegető veszély esetén megengedett. Elfogadhatatlannak tartja azt az álláspontot, mely szerint a nemzetközi jog értelmében jogosan lehet háborút indítani az olyan növekvő hatalmak gyengítésére, amelyek túlzott gyarapodásuk esetén ártalmassá válhatnak.

A háború jogos okai között szerepelnek a személyeket megillető dolgok ellen irányuló jogsértések. Ezzel kapcsolatban a szerző részletesen ismerteti, melyek a szabad és melyek az elsajátítható javak, milyen jog illeti meg a személyeket más személyek felett, milyen kötelezettség keletkezik a tulajdonból, mi a trónöröklés szabálya, milyen jogok jönnek létre egyezmény vagy szerződés útján, mi a szövetségi szerződések hatálya, milyen erő fűződik a magáneskühöz, illetve a nyilvánoshoz, és hogyan kell az esküt értelmezni. Emellett kitér a károkozásból származó kártérítési kötelezettségre, hogy mit jelent a követek sérthetetlensége, és milyen jogszabályok irányadók a halottak eltemetésére nézve. A háború harmadik és egyben utolsó jogos oka a büntetés, amely általános meg- fogalmazásban „olyan rossznak az elviselése, amelyet azért mértek ránk, mert rosszat cselekedtünk” (Grotius, 1999: 19, II. kötet). Azonban Grotius szerint nyilvánvaló, hogy nem lehet akármilyen bűncselekmény miatt háborút indítani.

A szerző a háború jogos okai után a háború igazságtalan okaira is kitér. Különbséget tesz az igazoló ok, azaz ürügy és a valódi indítóok között. Álláspontja szerint a háborúskodó felek legtöbbjének van valami indítóoka a háborúra, amellyel vagy együtt jár valamely jogszerű ok, vagy nem. A bizonytalantól való félelmet egyértelműen az igazságtalan okok közé sorolja: „legkevésbé sem lehet támogatni azoknak az álláspontját, akik szerint igazságos háborús ok az, ha a szomszéd – noha őt ebben erre vonatkozó egyezmény nem akadályozza – a saját területén várat vagy egyéb erősítést emel, amely majd valamikor ártalmas is lehet. Ugyanis az ilyenfajta félelem megszüntetésére építsen ő is a saját területén ellenerődítményeket, és ha még valami hasonló védelmi eszköz akad, folyamodjék azokhoz, de nem háborús erőszakhoz” (Grotius, 1999: 116, II. kötet). Szintén igazságtalan ok alapján indul meg az a háború, amelynek az a célja, hogy másokat akaratuk ellenére kormányozzanak, azzal az ürüggyel, hogy ez az ő javukat szolgálja. Ezt Grotius azzal indokolja, hogy azoknak, akik képesek használni az eszüket, szabad választási lehetőséget kell biztosítani annak eldöntésére, hogy mi hasznos és mi nem hasznos számukra. Ugyancsak az igazságtalan háborús okok közé sorolja a szerző az egyetemes birodalom alapításának ürügyét.

Grotius szintén a második könyvben szól arról, hogy milyen okokból lehet mások érdekében háborút indítani. Eszerint igazságosan indítható háború a szövetségesek, barátok (vagy más) érdekében. Seneca gondolatát idézve úgy véli, hogy az emberek egymás közötti kapcsolata már önmagában véve is elegendő ahhoz, hogy valakinek a segítségére legyünk, hiszen „az emberek kölcsönös segítségre teremtődtek”, és „a bölcs ember, ahányszor csak megteheti, közbelép a balsors ellen” (Grotius, 1999: 155, II. kötet).

Az igazságos háború elmélete a Grotiust követő évszázadokban is foglalkoztatta a gondolkodókat. Például Immanuel Kant (1724–1804) úgy fogalmaz, hogy az igazságos háború indítását és viselését a háború célja, a jogvédelmen keresztül az örök békére való törekvés szándéka határozza meg (Kant, 1985). Ezzel szemben Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus (1780–1831) szerint a háború a politika folytatása más eszközökkel, a politika pedig nem más, mint az állami érdek intézője. Az ebben az értelemben vett háború tehát pusztán a politikai és az államérdek kielégítését célozza (Clausewitz, 1917). Miután a 20. század közepére a nemzetközi jog elvesztette természetjogi alapjait, és az állami szuverenitás került előtérbe, a háborúk megítélésében az államérdek jelentőségét hangsúlyozó politikai realizmusé lett a főszerep, s az semmivel sem korlátozza a háború indítását, az egyetlen szempont, hogy az mennyire segíti elő az államérdeket (Boda, 2019).

Az igazságos háború hagyományos elmélete két elfogadható indokot ismer a háborúra: a honvédelmet, beleértve a szövetséges államok megsegítését, illetve a humanitárius beavatkozást. Paul Ramsey keresztény etikus (1913–1988) a felebaráti szeretet fogalmából vezeti le az igazságos háború fogalmát, olyan jótettként magyarázva, melyet másokért kell megtenni (Ramsey, 1983). A háborúindítás igazságos okának e fentebbi felfogása összecseng a humanitárius intervenció jogával. Michael Walzer amerikai politikai gondolkodó (1935) véleménye szerint az agresszió, vagyis a területi integritáshoz és a politikai szuverenitáshoz való állami jogok megsértése igazolja a háborút. Ezzel össze- függésben megjegyzi, hogy bármely állam alkalmaz erőszakot egy másik állam ellen, az agressziónak és bűncselekménynek minősül, és az agresszor állam legyőzését követően büntetendő (Walzer, 1977).

Mint látható, a tudósok Grotius után is különbséget tesznek igazságos és igazságtalan háború között, azonban magát a háborút sokáig az állam természetes jogának tekintették. Ez a szemlélet a második világháborút követően változott meg, miután az ENSZ Alapokmánya megtiltotta a fegyveres erő alkalmazását a nemzetközi kapcsolatokban. Az Alapokmány csupán két esetben tartja indokoltnak fegyveres erő bevetését: önvédelem vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elrendelt fegyveres kényszerintézkedés esetén.

Ius in bello, a hadviselés joga

A hadviselés meghatározott alakszerűségeit a nemzetközi jog vezette be. Még ha feltételezzük is, hogy egy háborút jogosan indítottak, akkor is helyesen kell megvívni, hogy igazságos legyen. Ennek megfelelően művének harmadik könyvében elsősorban azzal foglalkozik Grotius, hogy mi megengedett a háborúban. A legfontosabbként említi, hogy ami a háborúban a cél eléréséhez szükséges, az megengedett, hiszen a cél megvalósítására szolgáló eszközök erkölcsi értékelését maga a megvalósítandó cél határozza meg. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezt az állítást a 17. században fogalmazta meg a szerző. A haditechnika robbanásszerű fejlődése a 20. században arra sarkallta a nemzetközi jog alanyait, hogy nemzetközi egyezményekben korlátozzák vagy tiltsák egyes fegyverek és harcmódok alkalmazását, így mára a cél szentesíti az eszközt elv érvényét vesztette.

E helyütt foglalkozik Grotius azzal a kérdéssel is, hogy mit szabad azok ellen tenni, akik az ellenségnek anyagi segítséget nyújtanak, és hogy szabad-e megtéveszteni az ellenséget. Megkülönbözteti a nemcselekvésben és a pozitív cselekvésben megnyilvánuló megtévesztést. A hadicsel mint a hadviselés egyik eszköze napjainkban is ismert és megengedett. Azonban továbbra is vannak tiltott cselekmények. Ilyen például a fehér zászlóval és a vöröskereszttel való visszaélés vagy az ellenség egyenruhájának felvétele, ezeket az 1899-es és 1907-es hágai egyezmények tiltják.

A szerző kitér arra is, hogy vannak, akik a háború igazságos voltát nem a háború keletkezési okai vagy a haditettek, hanem bizonyos különleges jogi ismérveknek való meg- felelés alapján határozzák meg. Ennek értelmében a háború szabályszerűségéhez szükséges, hogy mindkét részről a főhatalom birtokosai viseljék, és közhatározaton alapuljon úgy, hogy azt az egyik fél a másik tudomására hozza. A hadifoglyok és a hadizsákmány tárgyalását követően a mű szól a béke különféle fajtáiról és a háborúval kapcsolatos valamennyi egyezményről. Könyve utolsó fejezetében Grotius a béke megőrzésével és az adott szó megtartásával kapcsolatos gondolatairól ír. Felhívja a figyelmet, hogy a tisztesség és a béke szellemét a háború alatt és után is ápolni kell, hiszen – Szent Ágoston mondását idézve – „nem azért törekszünk békére, hogy újabb háborút indítsunk, hanem azért folytatunk háborút, hogy a békét biztosítsuk” (Grotius, 1999: 477, II. kötet).

Összességében elmondható, hogy a monográfia gazdag gondolatisága teljeskörűen tárja fel a háború fogalmát. Érvel a háború legitimitása mellett, foglalkozik többek között a tulajdon eredetével, a jogok átruházásával, valamint a hadviselő felek jogos magatartásával. Állításait és okfejtéseit Grotius ókori, középkori és kora újkori művekre vonatkozó terjedelmes utalásokkal támasztja alá, ami amellett, hogy segíti a jobb meg- értést, olvasmányossá is teszi írását. Ezért nemcsak a jog- és politikatudomány, de a filozófia, a történelem, az etika és a teológia iránt érdeklődők figyelmébe is ajánlom ezt a nagylélegzetű művet.

Hugo Grotius: A háború és a béke jogáról I–II., Budapest,

Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 1999