Absztrakt

Az írás a kortárs geopolitika, geoökonómia és technológiai fejlődés diskurzusában két fő nézőpontból vizsgálja az afrikai kontextust. Egyrészt arra keresi a választ, „mit akar Afrika”, vagyis milyen célok és prioritások jelennek meg az Afrikai Unió stratégiai dokumentumaiban, különösen az Agenda 2063 keretében. Másrészt azt elemzi, „mit akarnak a külső szereplők”, például Kína, az Egyesült Államok vagy az Európai Unió, különös tekintettel az afrikai digitális és kibervédelmi szektor fejlődésében vállalt szerepükre. Konkrét példák – így például Ghána 2020-as kiberbiztonsági törvénye – rámutatnak az egyes afrikai államok politikai megfontolásaiban értelmezhető kezdeményezésekre. A tanulmány tárgyalja a nagyhatalmi stratégiákat, egyúttal az Agenda 2063 által hangsúlyozott tudás-, technológia- és innovációközpontú fejlődési víziót veszi alapul. E perspektívából kritikai módon elemzi a lehetőségeket és korlátokat, az afrikai cselekvőképességet hangsúlyozó, „afrorealisztikus” megközelítésben.

Kulcsszavak: technológia, kiberbiztonság, geopolitika, afrikai ágens, fejlődés, Agenda 2063

DOI: 10.56699/MT.2026.1.6

A 21. századra, minden ellentmondásával, az afrikai kontinens a globális figyelem középpontjába került. Számos külső szereplő, nem csupán a korábbi gyarmattartó hatalmak, hanem a Globális Délről országai és nem állami szereplők is érdeklődést mutattak az afrikai térségek – különösen az afrikai piacok – meghódítása iránt, magas várakozásokkal az „új határterületeken a tőkefelhalmozás és a profitszerzés korlátlan lehetőségeivel” kapcsolatban (Taylor, 2014: 1). E „határterület” koncepciója „széles körben kapcsolódik Afrika növekvő fontosságához a nemzetközi kapcsolatokban és a globális gazdaságban” (Bach, 2013: 1), főként a média és a vállalati szereplők megváltozott percepciója miatt. Az „Africa Rising” („Afrika felemelkedőben) narratívát azonban kritikusan kell vizsgálni, mivel a mindennapokban tetten érhető egyenlőtlenségek nőttek, és „a kontinens lakossága egyre nagyobb számban él szegénységben”. Az afrikai fenntartható fejlődés egyik legnagyobb akadálya az igazságtalan nemzetközi kereskedelem, egyfajta „kereskedelmi csapda”, amely sok esetben „alacsony értékű nyersanyagok exportjából áll, cserébe magasabb hozzáadott értékű feldolgozott termékekért” (Carmody et al., 2022a: 4). Természetesen az elmúlt évtizedekben a magas hozzáadott értéket képviselő nyersanyagok, így például a ritkaföldfémek „elvitele” is az egyenlőtlen kereskedelem része lett.

A földrajz döntő jelentőségű, mivel feltárja a jobb vagy rosszabb összeköttetési lehetőségek fizikai feltételeit. A szárazföldi országok, amelyek közvetlenül nem férnek hoz-zá tengeri útvonalakhoz, csapdába kerülnek; Paul Collier hangsúlyozza, hogy a tengeri kijárat nélküli állapot túlnyomórészt afrikai probléma (Collier, 2008: 54). Nem meg-lepő tehát, hogy az afrikai szereplők fő törekvése – az egyes államoktól a regionális gazdasági közösségekig (REC-ek) és az Afrikai Unióig (AU) – az összekapcsoltság vagy geopolitikai konnektivitás növelése, ezzel integráltabbá és – elméletileg – egyenlőbbé válva a globális folyamatokban. Ezzel Afrika szereplői végleg „megkérdőjelezi[k] azo-kat a koloniális ábrázolásokat, amelyek Afrikát a világpolitika tárgyaként, nem [pedig] alanyaként mutatják be” (Power, 2019: 37). A regionális integráció kulcsfontosságú az afrikai ágensszerep erősítésében, amely szerep valójában „az Afrikában működő po-litikai, gazdasági, társadalmi és biztonsági szereplők azon képességét és tevékenységét jelenti, ahogyan a kontinensen és a globális politikában befolyást gyakorolnak, [illetve saját pragmatikus döntéseket hoznak], ahelyett, hogy pusztán mások cselekvéseinek passzív célpontjai vagy áldozatai lennének” (Shaw, 2016: 109).

A jobb globális összekapcsoltság egyik kulcsfontosságú dimenziója a virtuális szektor és a hozzá tartozó kibervédelem. Itt nemcsak az új technológiák, hanem a fizikai összeköttetési lehetőségek megléte vagy hiánya is szerepet játszik, „amiben egyes helyek relatív elszigeteltsége, az infrastruktúra sűrűsége, valamint a fizikai akadályok – így a csatornák, szorosok, hegységek – korlátai érvényesülnek” (Agnew, 2023: 6). Az információs és kommunikációs technológiákat (IKT) kritikus fontosságúnak tekintik a fejlődés szempontjából, és a világ egyre inkább összekapcsolódik e technológiák révén. Bár Afrika IKT-infrastruktúrája 2000 óta nőtt, „Afrika jelentősen kevésbé »csatlakoztatott« [bekötött], mint a világ többi része, [illetve] az elérhető szolgáltatások minősége és a költségek tekintetében is elmarad. […] Az afrikai IKT-növekedés kulcskérdése a megfizethetőség” (Corrigan, 2020: 5–6). Takalani Esther Netshitenzhe már 2011-ben hangsúlyozta, hogy „régóta itt az idő, hogy a kormányok demisztifikálják az IKT-t a tudatosság növelésével, és […] integrálják az IKT-t a nemzeti és kontinensszintű fejlesztési ágendákba” (Netshitenzhe, 2011: 55). Az AU nemcsak az IKT jelentőségét ismeri el, hanem kidolgozott egy „stratégiát a közös, koordinált válasz irányítására a negyedik ipari forradalom előnyeinek kiaknázása érdekében”, a Digital Transformation Strategy for Africa (DTSA, 2020–2030) keretében (African Union, 2020).

A tanulmány kutatói kérdései a következők:

1. Mit akar Afrika, azaz mit kívánnak elérni az afrikai állami és nem állami szereplők a technológiai fejlődés és a globális összekapcsoltság növelése érdekében, különös tekintettel a DTSA-ra és Afrika geopolitikai, geoökonómiai pozíciójának javítására?
2. Mit hajtanak végre a külső szereplők a kontinensen a fizikai infrastruktúra, valamint a virtuális és kiberszektor fejlesztése terén?
3. Néhány eseten keresztül: milyen mértékben találtak az afrikai szereplők saját megoldásokat a problémáikra?

A releváns irodalom áttekintése után a kutatás vegyes módszertant alkalmazott, beleértve a dokumentumelemzést (stratégiák, jelentések, politikai anyagok) és interjúkat, valamint panelbeszélgetéseket szakértőkkel. Meghatározó diszkussziókra került sor az ENSZ Afrika Gazdasági Bizottsága (UNECA) TICID-részlegén (Addisz-Abeba, 2025. január 30.), valamint a Florida Egyetem Afrikai Tanulmányok Központja Kína–Afrika Munkacsoportjának workshopján (2025. február 6.), amelyek értékes betekintést nyújtottak a kibervédelmi és technológiai kihívásokba.

MIT AKAR AFRIKA?

Az Afrikai Unió Strategy for the Implementation of the Plan of Action for the Accelerated Industrial Development of Africa (AIDA) című, 2010-ben elfogadott dokumentuma szerint:

„A 21. században az afrikai vezetők eltökéltek abban, hogy megragadják a felmerülő lehetőségeket az ipari fejlődés előmozdítására mint a gazdasági átalakulás hatékony, társadalmilag felelős és fenntartható eszközére” (African Union, 2010: v). A kihívások között a pánafrikai szervezet egyidejűleg elismeri a kapacitások és képességek hiányát, a nem megfelelő vállalkozói környezetet, a súlyosan szűk infrastrukturális keresztmetszeteket, valamint a lakosság döntő többségének alacsony vásárlóerejét. Emellett hangsúlyozza a regionális gazdasági közösségek dinamizálásának sürgősségét, az intrakontinentális együttműködés elmélyítését, valamint az Afrikán belüli és túli beruházások ösztönzését. A komplex interakciós hálózatok, amelyekben állami és nem állami szereplők kapcsolatokat építenek ki egymással (Kacziba, 2021: 156), képezik a nemzetközi kapcsolatok alapját – ez a nemzetközi kapcsolatok átalakuló struktúráinak jobb megértését célzó hálózatelemzés egyik kiinduló feltétele is. Az államok és a hozzájuk kötődő entitások mellett a kontinensen számos nem állami szereplő van jelen, amelyek mind arra törekednek, hogy megváltoztassák a „fekete kontinensről” kialakult, gyakran dominánsan negatív percepciókat, különösen azt a narratívát, amely Afrikát az „elmaradottság és fejletlenség tereként ábrázolja, amely külső beavatkozást igényel” (Power, 2019: 37). Napjainkra Afrika mást szeretne közvetíteni: magabiztos, új stratégiai elköteleződést, amely képes felgyorsítani a kontinens gazdasági növekedését és fejlődését, valamint előmozdítani közös identitását, táplálkozva történelmi gyökereiből és élénk kulturális örökségéből (African Union, 2013). Ez a megközelítés jelenik meg Afrika átfogó fejlesztési és átalakítási mestertervének, az Agenda 2063-nak a zászlóshajóprojektjeit bemutató fejezetében.

Ahogyan e folyóirat hasábjain 2024-ben írtam: Afrika saját aspirációi – az Agenda 2063 szerint is – több ponton rezonálnak az ENSZ-féle Fenntartható fejlődési célokkal. Annak érdekében, hogy az afrikai országok belső termelőképessége erősödjön, határozottan szükséges bevonniuk a helyi szinteket, különös figyelemmel a fiatalokra és a nőkre. A valódi fejlődésnek az emberekről kell szólnia. Ahogyan ezt Goran Hyden, svéd származású amerikai Afrika-szakértő írja: „…az afrikai társadalmakban nagyban különbözik a felelősségek, így például a tulajdonjogok, az ellátás, a gyereknevelés leosztása a családi egységek vonatkozásában a világ más régióitól […] és e szintek vizsgálata növekvő mértékben ébreszti rá a nemzetközi közösséget, hogy a helyi erőforrások felhasználásába, eleve azok megtervezésébe kiemelten kell bevonni a mikroközösségeket” (Hyden, 1989: 194–195). Afrikában tehát minden fejlődéssel kapcsolatos kérdés e szintekre irányítja – azaz inkább kellene hogy irányítsa – a figyelmet (Tarrósy, 2024: 177).

2008 januárjában, az AIDA részeként, az Afrikai Unió állam- és kormányfői elfogadták az Africa Technology and Innovation Initiative (ATII) koncepcióját, amely „átfogó beavatkozásként kíván szolgálni a termékek és folyamatok technológiai tartalmának fokozatos bevezetése és fejlesztése érdekében a kontinens egészén” (African Union, 2010: 48). Az intézkedések között szerepel az üzletfejlesztés és a start-up vállalkozásokba való beruházások támogatásának mozgósítása, különösen az afrikai diaszpóra bevonásával (African Union, 2010: 49). Mindez azonban alapvető feltételeket igényel: politikai stabilitást, pénzügyi biztonságot és megfelelő üzleti tervezést egy támogató környezetben.

A biztonság kérdését illetően az elmúlt években az egész kontinens kiemelt érdeklődést mutat Afrika kiberterének védelme iránt. Bár Afrika a digitális technológiák – különösen a fintech – terén dinamikusan fejlődik, és a világ leggyorsabban növekvő internetes hálózatával rendelkezik, a lakosság mintegy 60 százaléka továbbra sem vagy csak korlátozottan kapcsolódik a hálózathoz. Az afrikai társadalmak számos sebezhetőséggel szembesülnek, például vírustámadásokkal vagy a mobilbankplatformok biztonsági réseivel. A kiberbiztonsági incidensek számának emelkedése jelentős mértékben hátráltatta a fejlődést: több jelentés szerint (például CNBC Africa, 2024) Afrika mintegy tízmilliárd USD értékű veszteséget szenvedett el olyan pénzügyi bűncselekmények miatt, amelyek kibertámadásokhoz köthetők. Ezért elengedhetetlen az együttműködés fokozása Afrika felkészültségének növelése és az elkövetők elleni fellépés érdekében. A 2022 márciusában Loméban megrendezett első Afrikai Kiberbiztonsági Csúcstalálkozót követően, amelyet a Togói Köztársaság az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságával (UNECA) közösen szervezet, a togói kormány és az UNECA létrehozta az Afrikai Kiberbiztonsági Koordinációs és Kutatóközpontot (ACCRC). Az intézmény regionális csomópontként Afrika kiberrezilienciájának megerősítése érdekében tevékenykedik. A központ küldetése a kapacitásépítésre összpontosítva a kontinens ellenálló képességének növelése. A folyamatok lendületét jelzi, hogy az Elevating Africa’s Cyber Resilience című, 2024-es jelentés szerint „a következmények mérhetők: a kiberbűnözés 2021-ben több mint tíz százalékkal csökkentette Afrika GDP-jét, ami mintegy 4,12 milliárd USD veszteséget jelentett. A kibertámadások gyakorisága és összetettsége jelentősen nőtt, komoly akadályt képezve a kontinens társadalmi-gazdasági fejlődése előtt” (Access Partnership & Centre for Human Rights – University of Pretoria, 2024).

A fizikai infrastruktúra kihívásainak leküzdésével kapcsolatban az UNECA TICID szakértői hangsúlyozták (Experts’ roundtable, 2025), hogy a szélessávú infrastruktúra minőségének további javítása alapvető előfeltétele az átfogó fejlődésnek. Ismételten utaltak George Ayittey ghánai közgazdász 1993-ban megfogalmazott tételére, miszerint „afrikai problémákra afrikai megoldásokat” kell találni. Adeoye O. Akinola azonban figyelmeztet arra, hogy Ayittey elhatárolódott a szlogen túlzott és félreértelmezett használatától, hangsúlyozva: az „afrikai megoldás” nem bármilyen, afrikai diktátorok vagy elitcsoportok által kidolgozott választ jelent, hanem olyan megközelítést, amely az afrikai hagyományokban, kultúrában és örökségben gyökerezik, és az önfenntartásra, valamint az afrikai büszkeségre, öntudatra épül (Akinola, 2022). Ez összhangban áll Thabo Mbeki volt dél-afrikai elnök megállapításával is, aki az afrikaiak saját maguk által megfogalmazott tudatos és határozott önmeghatározását emelte ki (Mbeki, 2003: 76). A Mo Ibrahim Alapítvány 2024-es Ibrahim Index of African Governance című jelentése szerint Botswana, Dzsibuti és Uganda mutatta a legnagyobb javulást az internetes sávszélesség használatában, míg Burkina Faso, Sierra Leone és Namíbia a szélessávú internet költségeinek csökkentésében ért el jelentős előrelépést (Mo Ibrahim Foundation, 2025). Ezek az esetek sikeres példái az afrikai megoldásoknak a helyi problémák kezelésében.

Az ITU által közzétett 2024-es Global Cybersecurity Index alapján Ghána, Kenya, Mauritius, Ruanda és Tanzánia az afrikai országok közül a legmagasabb, T1-es kategóriába került a kiberbiztonság terén. Ezek az államok megerősítették jogi és szabályozási kereteiket, technikai kapacitásaikat, tudatosságnövelő programjaikat, valamint az állami és nem állami szereplők közötti partnerségeket.

Összességében ezek az esetek egyértelműen jelzik, hogy Afrika digitális átalakulása kulcsfontosságú a kontinens globális geopolitikai, geoökonómiai és technológiai pozícióinak újradefiniálásában. A TICID szakértőivel 2025 januárjában Addisz Abebában folytatott személyes megbeszélésen kiemelték a köz- és magánszféra együttműködéseinek, vagyis a PPP-knek a fontosságát: azok szerintük a konnektivitás bővítésének egyik legfontosabb eszközét jelenthetik, ami visszavezet a hálózati megközelítéshez és a többszereplős együttműködés logikájához és ezek tudatos fejlesztéséhez. A lehetőségek adottak, az afrikai kormányok pedig egyre inkább ösztönzik a vállalkozásokat a digitális szakadék áthidalására – ugyanakkor a siker végső soron azon múlik, hogy a nemzeti kormányok képesek-e megteremteni a megfelelő, befogadó és kiszámítható környezetet a fontos aktorok piaci belépéséhez.

KÜLSŐ SZEREPLŐK SZEREPVÁLLALÁSAI ÉS STRATÉGIÁI – KI PROFITÁL?

Egy „új versenyfutás Afrikáért” (Carmody, 2011; Scholvin, 2015) keretében „Afrika [ismét] stratégiai jelentőségűvé vált a »nagyhatalmak« és a feltörekvő hatalmak számára” (Carmody, 2011: 1). Ebben az új dinamikában „geoökonómiai verseny bontakozik ki a világ különböző gazdasági hatalmai között” (Carmody, 2011: 5), eltérő motivációkkal, ideértve a piacokhoz való hozzáférést, a (természeti és humán)erőforrásokat, valamint multilaterális szinteken a diplomáciai támogatói bázisok kiépítését. A külső szereplők érdeklődnek egyfajta „geopolitikai törekvés iránt is, amely különösen a szubszaharai afrikai energiahordozók feletti ellenőrzés megszerzésére és kereskedelmi hasznosításukra irányul” (Scholvin, 2015: 3), melynek keretében a Kínai Népköztársaság egyre markánsabb jelenléte figyelhető meg. Kína külpolitikájának összefüggésében az el nem kötelezettség és a be nem avatkozás elvei fontos hivatkozási pontok az Afrikával kialakított bilaterális és regionális kapcsolatok erősítése során, egy Kína által vezérelt inkluzív globalizáció részeként, amely a globalizáció olyan kínai vízióját képviseli, amely a fizikai kapcsolatok javítását is előmozdítja, és a konnektivitás fogalmát integrálja a gazdasági kapcsolatok fejlesztésébe (Vörös, 2022: 16). Az afrikai államok és a külső szereplők közötti megállapodások sokféleségén túl – a kínai jelenlét elmúlt évtizedekben tapasztalt felgyorsulásától más feltörekvő gazdaságok bevonódásán át a Globális Észak országaival újradefiniált kapcsolatokig – „az információs technológiák gyors terjedése, illetve az olyan »virtuális tőke« megjelenése, mint az Uber vagy az Airbnb” (Carmody et al., 2022a: 8) szintén hozzájárul Afrika fejlődési pályáinak alakulásához.

A külső szereplők közül Kína kiemelkedő jelentőségű. A Kína–Afrika Együttműködési Fórum (Forum on China–Africa Cooperation, FOCAC) 2000-es elindítása óta az afrikai–kínai kapcsolatok rendkívüli mértékben megerősödtek, világosan látható

a béketeremtésben és -fenntartásban való kínai szerepvállalás terebélyesedése (Vörös–Tarrósy, 2020), illetve általában a biztonság (és a biztonságos nyersanyag-kitermelés) vonatkozásában regisztrálható kínai jelenlét fokozódása (Vörös, 2011), az egész kontinenst „átölelő” infrastrukturális fejlesztések az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) keretében (Tarrósy, 2019), egyúttal pedig, ahogyan Ethan Mudavanhu rámutat, „egyre több afrikai kormány kéri Kína segítségét biztonsági kihívásai kezelésében is. Továbbá Kína Kiberterületi Nemzetközi Együttműködési Stratégiájának (International Strategy of Cooperation on Cyberspace, ISCC) közelmúltbeli bevezetésével az együttműködés területei az online biztonságra is kiterjedtek. Ennek következtében a kínai–afrikai kiberbiztonsági együttműködés Kína Afrikával kialakított új stratégiai szövetségének kulcselemévé vált” (Mudavanhu, 2022). Ez összhangban áll Kína „people-to-people” megközelítésével és a „kölcsönösen előnyös együttműködés” narratívájával. Bár talán még korai lenne teljeskörűen értékelni a kínai soft power törekvések és intézkedések hatását, a „fejlesztési együttműködés soft poweresítése” a kínai–afrikai kapcsolatrendszerben kulcsfontosságú Kína számára, mivel „nagy valószínűséggel a fejlesztési együttműködés egyre fontosabb terepévé válik a Kína és a Nyugat közötti geopolitikai versengésnek” (Carmody et al., 2022b: 211–212).

Ugyanakkor Ebenezer Obadare kritikus szempontot vet fel az „új versenyfutással” kapcsolatban, amikor megjegyzi, hogy „az a kép, miszerint »versenyfutás« zajlik, amelynek során a tehetetlen afrikai államokat kizsákmányolják és manipulálják a globális hatalmak, melyek mit sem törődnek azok jólétével, aligha állja ki a kritikai vizsgálatot. Éppen ellenkezőleg, számos bizonyíték utal arra, hogy sok afrikai ország lehetőséget lát abban, hogy az Egyesült Államokat, Kínát és Oroszországot – nem is beszélve az olyan nem hagyományos hatalmakról, mint India, Törökország, Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Arab Emírségek – egymással szemben kijátssza” (Obadare, 2023). Más szóval az afrikai cselekvőképesség (agency), azaz ágensszerep érvényesülését figyelhetjük meg, amikor az afrikai szereplők maguk döntenek arról, kit hívnak meg, és kivel működnek együtt.

Az Agenda 2063 nem csupán az afrikai szereplők jövőre vonatkozó akaratának megnyilvánulása, hanem koherens keretrendszer is, amely konkrét cselekvéseket foglal magában. A húsz cél közül a második – „jól képzett polgárok és a tudományra, technológiára és innovációra épülő készségforradalom” – mind nemzeti, mind regionális szinten feladatokat ró az érintettekre. A stratégiai keret öt, egyenként tízéves végrehajtási tervre tagolódik. Az első tízéves végrehajtási terv végére mindössze tíz ország volt képes a célok legalább felének megvalósítására: Ruanda (64%), Etiópia (63%), Szenegál (63%), Zimbabwe (61%), Togo (60%), Tunézia (54%), Uganda (54%), Algéria (53%), Kenya (51%) és Mauritius (50%). A másik végletet tizenegy ország képviseli, amelyek esetében a végrehajtási arány 30 százalékos vagy az alatti: Botswana (29%), Burundi (29%), Namíbia (28%), Zambia (27%), Lesotho (26%), Egyenlítői-Guinea (22%), Libéria

(22%), Sierra Leone (22%), Dél-Afrika (22%), Mauritánia (11%) és Benin (6%) (Mo Ibrahim Foundation, 2024). A 2024 és 2033 közötti időszakra vonatkozó második tízéves tervet is elfogadták: az Afrikai Unió a 37. AU-csúcstalálkozón ezt az időszakot a „gyorsítás évtizedének” nyilvánította.

A kínai szereplők fokozott bevonódásának eredményeként a kínai technológiák az egész kontinensen elterjedtek. Stephanie Arnold beszámolója szerint Afrika szélessávú infrastruktúrájának mintegy 70 százalékát, valamint számos kritikus informatikai csomópontot és adatközpontot kínai vállalatok építettek ki. „Ez a kínai–afrikai együttműködés olyan története, amelyben az afrikai kereslet kínai technológiai és pénzügyi kínálattal találkozott. Ugyanakkor a kölcsönösen előnyös helyzeten túl a kínai–afrikai együttműködés utat nyitott Kína afrikai országok digitális szektora feletti látens ellenőrzésének” (Arnold, 2024: 1149). Miközben az afrikai igények kielégítése – afrikai nézőpontból – a legfontosabb szempont, aközben a kínai nemzeti érdekek is jelentős mértékben érvényesülnek, és az ilyen beruházások egyértelműen kedveznek az államilag támogatott kínai vállalatoknak. Arnold kutatása három fontos következményt azonosít, amelyek további, alaposabb vizsgálatot igényelnek e komplexitás többdimenziós megértéséhez: „(1) a szélessávú hálózati kábelek biztosítása elősegíti az IKT-eszközök gyártásának, valamint a szélessávra támaszkodó termelési ciklusoknak az ellenőrzését; (2) az adatközpontok építése hosszú távú nemzetbiztonsági következményekkel jár; és (3) a kutatási partnerségek lehetővé teszik a kínai szabványok és normák technológiai innováció révén történő nemzetközi kisugárzását. Röviden: a digitális fejlődés előmozdítása lehetőséget teremt Kína számára, hogy strukturális hatalmát erősítse Afrika digitális szektora felett” (Arnold, 2024: 1169).

A többi külső szereplő reakcióit vizsgálva figyelmünk az Európai Unió felé fordul. A 2022. február 17–18-án Brüsszelben megrendezett 6. Európai Unió – Afrikai Unió-csúcstalálkozót követően, 2022. november 28-án az AU–EU bizottsági szintű találkozó áttekintette az előrehaladást négy kulcsterületen, amelyek közül kiemelt jelentőségűként jelent meg „a konnektivitás erősítése a gazdasági integráción keresztül: digitális kapcsolatok, energia, közlekedés, értékláncok és az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezet megvalósítása”. Az EU Global Gateway beruházási csomagja – a csúcstalálkozó közös közleménye szerint, amely a 2030-ra vonatkozó közös ambíciókat és az Agenda 2063-at támogatja – „a köz- és magánberuházások ösztönzését célozza meglévő kezdeményezésekre és partnerségekre építve, különös tekintettel a nagyléptékű, fenntartható beruházásokra, amelyeket a Team Europe kezdeményezések támogatnak, figyelembe véve az afrikai országok prioritásait és igényeit, beleért-ve – egyebek mellett – az energia-, a közlekedési és a digitális infrastruktúrába való befektetéseket” (A Joint Vision for 2030, 2022: 3).

Elismerve, hogy „Afrika potenciálja egyre nagyobb érdeklődést vált ki a globális szereplők körében […] és hogy az EU Afrika legnagyobb partnere minden tekintetben”, az Európai Unió és tagállamai „új, átfogó EU–Afrika-stratégiát dolgoztak ki […] öt partnerségre építve” (European Commission, 2020: 2). A második partnerség a digitális átalakulásra összpontosít, amelynek – a dokumentum szerint – „a szabályozási konvergenciára kell fókuszálnia, ideértve a személyes adatok védelmének megerősítését, a kulcsfontosságú, fenntartható infrastruktúrába történő beruházásokat, a közszolgáltatások digitalizációját az e-szolgáltatások biztosítása érdekében, a képzési és oktatási lehetőségek bővítését, valamint a biztonságos adatáramlás növelését”, továbbá hangsúlyt kap a mesterséges intelligencia területén folytatott együttműködés is (European Commission, 2020: 6). Mindezeket – vagy ezek bármelyikét – valamelyik külső szereplő bevonásával az afrikai félnek kell értelmeznie és mérlegelnie, mégpedig a konkrét, kézzelfogható afrikai szükségletek alapján.

KÖVETKEZTETÉSEK

Összegzésként világos, hogy afrocentrikus megközelítésre van szükség: nemcsak elvárva, hogy a külső szereplők tiszteletben tartsák az afrikai igényeket, hanem belülről is erősítve az afrikai ágensszerepet. Ennek az ágensnek képessé kell válnia arra is, hogy küzdjön az afrikai politikai elit endemikus korrupciója ellen, miközben elkerüli a külső szereplőkkel kötött korrupciós megállapodásokat. Mo Ibrahim szudáni–brit üzletember szerint „afrorealisztikus” megközelítésre van szükség: „El kell mozdulnunk az afropesszimizmus és az afrooptimizmus irányából az afrorealizmus felé […] ugyanis egyik sem ad igazságos képet a modern Afrikáról” (Ibrahim, 2013). Ahogy Wangari Maathai Nobel-békedíjas kenyai politikus mondja: „Mindezek a kérdések a vezetéshez és a kormányzáshoz kapcsolódnak, amely meghatározza, hogy egy ország miként állítja fel prioritásait, tartja felelősségre vonhatónak tisztviselőit, hoz döntéseket, biztosítja a polgárok bevonódását, és kommunikálja vízióját” (Maathai, 2009: 72–82).

A tanulmány elején jelzett kutatási kérdésekre visszatérve elmondható, hogy számos konkrét intézkedés és jól artikulált politika létezik az afrikai problémák „saját megoldásainak” előmozdítására. Az Afrikai Unió Agenda 2063 dokumentuma stratégiai keretet biztosít az inkluzív társadalmi és gazdasági fejlődés, a regionális integráció, a demokratikus kormányzás, valamint a béke és a biztonság előmozdítására (African Union, 2013). A Digital Transformation Strategy for Africa (2020–2030) kulcsfontosságú stratégia, mivel a digitális szektor fejlesztése és az internetkapcsolat javítása alapvető az afrikai ágensszerep erősítéséhez a globális arénában. Az IKT-infrastruktúra megbízható energiaellátással és megfelelő közlekedési összeköttetésekkel való további megerősítése elengedhetetlen, ezek „hiánya továbbra is komoly akadályt jelent Afrika sok részén” (Radelet, 2010: 117). Az afrikai fejlődés másik kulcsa a megfelelő és kölcsönösen értelmes partnerségek kialakítása, amelyet erős, magabiztos és kompetens afrikai ágensek tudnak menedzselni.

A tanulmány a Technology geopolitics, digital advancement and African agency [Technológiai geopolitika, digitális fejlődés és afrikai cselekvőképesség] című könyvfejezet (Tarrósy, 2025: 181–188) bővített, magyar nyelvű verziója.